2017. október 23., hétfő

Oda... - 23. fejezet - Egy pótapa a múltból


- Na, végre, hogy felkeltél! – hallottam meg az öcsém hangját, amint kiléptem a szobámból.
- Már olyan későre járna? – zavarodtam össze.
- Nem, csak már be vagyok sózva. Dáin és Thorin bácsikánk is megígérte, hogy ma csinálnak velünk egy kis harci gyakorlatot – felelte vidáman. Jó volt látni, hogy legalább egyikünknek visszatért az életkedve tegnap óta.
- Ez jól hangzik. Eszek pár falatot, és utána kezdhetünk is – indultam el közben az ebédlő felé, mire megfogta a kezemet és maga felé fordított, majd karjaiba zárt.


- Nagyon sajnálom, Fili – vált komollyá a hangja. – El sem tudtam képzelni, hogy te…
- Én sem – suttogtam. – És ez a mai álom is…
- Milyen mai álom? Mesélj csak! – nézett rám kíváncsian.
- Rendben, de közben muszáj ennem valamit, mert anélkül semmi erőm nem lesz mára – mondtam, bár inkább azért kértem ezt, mert abban reménykedtem, ha ott lesz az evés mesélés közben, akkor lesz indokom, hogy a meghatódottságom miatt olykor megálljak a folyamatos beszédben.
Végül elmeséltem neki minden visszatért emlékemet, az ő születésével együtt a mai álmomig, Kili pedig tátott szájjal bámult rám.
- Ezt sohasem mondtam el, még neked sem, mert úgy szégyelltem, de sokszor voltam akaratom ellenére mérges apánkra, amikor szükség lett volna egy másik férfira a háznál – vallotta be az öcsém, miközben lefelé nézett. – Te annyira igyekeztél a lehető leghamarabb felnőni és mindenben segédkezni, amiben csak tudtál, én viszont még kicsi voltam sok mindenhez, és szükségem lett volna egy apukára. Fili, nekem semmilyen emlékképem nincs róla. Semmim nem maradt tőle! Az égvilágon semmim! – panaszkodott zaklatottan, és teljesen meg tudtam érteni őt, hisz tegnap előtt még én is hasonló helyzetben volt.
- Ez nem igaz! – lépett be Thorin bácsi az ebédlőbe. – Annyi mindent kérdezhettek most már róla, amennyit csak akartok. De addig is, egy valamit már most elmondhatok, amit Fili már tud – nézett rám kedves mosollyal az arcán. – A bátyád kiköpött mása apátoknak, csak némileg lágyabbak a vonásai, de kicsit messzebbről bármikor azt hinném, hogy Nili az.
- Valóban? – könnyebbült meg Kili, mert így legalább maga elé tudta képzelni.
- Igen. Nagyon érdekes volt végig nézni, hogyan nősz fel, Fili, és válsz egyre olyanabbá, mint ő, kívül-belül egyaránt. Bár a belsődben inkább édesanyádé vonásai mutatkoznak meg, a külsődben inkább édesapádé – közben a vállamra tette a kezét. – Elárulom, hogy nem egyszer fordult elő az évek során, hogy mikor messziről láttalak sétálni, hirtelen azt hittem, hogy ő vagy. Persze ezek mindig csak röpke pillanatok voltak, mégis, ezen pillanatok miatt újra átélhettem, milyen is volt anno a barátomra várni, nézni, ahogy közeledik felém.
- Ó, bácsikám! – jöttem zavarba, hisz korábban nem is sejthettem a dolgot.
- Sokszor elfelejtjük, hogy az apró, megszokott gesztusok milyen fontosak tudnak lenni az életünk során. Nili és minden aprósága rengeteget jelentett számomra, és fog is mindörökké. Bennetek pedig olykor tényleg önmagunkat látom. Amikor épp harcolni gyakoroltok, akkor visszajönnek a régi emlékeim, amikor mi csináltunk hasonlókat – mosolyodott el. – És, ha már harci gyakorlás, akkor készen álltok rám és Dáinra?
- Készen bizony – lett lelkes az öcsém.
- De nehogy azt higgyétek, csak mert idősebbek vagyunk, lassabbak is! – húzta fel a szemöldökét a bácsikám.
- Pont, hogy attól félek, sokkal ügyesebbek és edzettebbek vagytok nálunk – vallottam be.
- Ez mindjárt kiderül – zárta le ezzel Thorin bácsi.

Tíz perc múlva már tényleg harci szerelésben vártuk, hogy Dáin is megérkezzen, én pedig fél szememmel folyton lestem, hogy Nárinék hazaértek-e már, mert pont ráláttam a házukra. Bár úgy sejtettem, inkább délután érkeznek, de azért lelkesen figyeltem, nehogy lemaradjak a jöttéről.
A harcpróba nagyon jól ment. A bácsikáink tényleg nem vesztettek semmit az ifjúkori lendületükből és ügyességükből, de azért mi is sokat fejlődtünk ám az évek során, még ha én szinte egy teljes éven át alig edzettem, mivel csak tanulmányoztam a népünk múltját. De az utóbbi időben, a sok kovácskodás miatt igenis visszatért az erőm, sőt, most éreztem csak igazán, hogy mennyit erősödtem.
- Fili, te aztán jó erőben vagy! – adott ennek hangot Thorin bácsi, ami nagyon jól esett. Talán így a szemében még jobban hasonlítottam apámra.
- Köszönöm, bácsikám.
- És én nem? – nézett rá sértődötten Kili.
- Dehogynem! – veregette meg a vállát Dáin. – Csak tudod, neki mindig is Fili volt a kedvence – a kezével úgy csinált, mintha suttogna, de közben ugyanolyan hangerővel beszélt.
- Jaj, Dáin, ilyet ne is mondj! Még hogy én kivételeznék az egyik unokaöcsémmel.
- Ó! – kaptam a fejemhez, mert ismét visszatért hozzám egy emlékképem.

- Kiről meséljek ma nektek történetet? – kérdezte a bácsikám, mire én Kilire néztem, aki ekkor még mindösszesen hároméves volt, így általában én voltam a döntéshozó ezen a téren.
- Tudod, a kedvencemről – feleltem végül.
- Milyen kedvencedről, Fili? – láthatólag félt attól, vajon mit fogok neki válaszolni.
- Aki feláldozta magát a családjáért. Arról a szőke hősről. Jaj, tudod, bácsikám! Tudom, hogy tudod, csak mindig úgy csinálsz, mintha elfelejtenéd, mert már unod újra és újra elmesélni, igaz? – kérdeztem, mert azt hittem, átláttam rajta.
- Nem unom, Fili, de lehet, hogy egy kis időre hanyagolhatnánk azt a történetét. Tudod, én ismertem azt a hőst, nagyon is jól, és ezért fáj mindig felszaggatni a sebeket, amit az elvesztése okozott számomra – vallotta be.
- Csak még egyszer meséld el nekem, és egy időre békén hagylak vele! – alkudoztam.
- Ígéred? – húzta fel a szemöldökét.
- Ígérem.
- Rendben, akkor kezdjünk is bele! – Mivel most már tudtam, hogy fájdalmas neki erről beszélnie, így jobban megfigyeltem a hangsúlyozását és a tekintetét, miközben beszélt, és akkor megláttam azt, amit előtte soha, hogy ez nem egy szájról-szájra szállt történet volt, hanem a nagybátyám saját emlékei.
- Köszönöm, hogy még egyszer halhattam – öleltem meg.
- Thorin bácsi? – nézett rá tágra nyílt szemekkel az öcsém. – Mi lett a két fiával? Nekik sohasem volt apjuk?
- Dehogynem, kicsi Kili! Dehogynem! Az édesanyjuk bátyja ettől a naptól kezdve úgy szerette őket, mintha a saját fiai lettek volna, és igyekezett jó apa pótlék lenni számukra – mondta, és ekkor kicsit el is ködösült a tekintete.
- Amilyen te vagy nekünk? – kérdezett vissza az öcsém.
- Pontosan, Kili. Hisz nektek most már én vagyok az apukátok – jelentette ki büszkén, majd mindkettőnket a karjaiba zárt. Lehet, hogy rá kellett volna kérdeznem, hogy a mi apukánkkal egyébként mi történt, de nem tettem, ekkor csak azzal tudtam törődni, hogy mennyire szerencsés vagyok, amiért ennek a csodás férfinak lehetek az unokaöccse és a pótfia is egyben.


 - Jól vagy, Kili? – nézett rám aggódva Thorin bácsi.
- Persze, csak nem várt pillanatokban térnek vissza hozzám a régi emlékeim – magyaráztam.
- Ó, értem.
- Köszönöm – tettem a vállára a kezemet. – Hogy annyi éven át elmesélted nekem újra és újra apám történetét, és azt még inkább, hogy Kilivel apánk helyett apánk voltál.
- Ó, fiam, ti nekem mindig többek lesztek két unokaöcsnél! Szeretlek titeket! – nézett felváltva rám és Kilire.
- Ahogy mi is téged – mondta a fivérem.
- És engem senki sem szeret? – kérdezte morcosan Dáin.
- Ha itt vagy, igen, ha meg nem, akkor eszünkbe se jutsz – kormalkodott vele Kili, aminek az lett az eredménye, hogy Dáin elkezdte kergetni.
Én viszont megpillantottam Nárint, aki épp akkor tűnt fel a messzeségben az édesapjával és a bátyjával. A szívem azonnal gyorsabban dobogott. Hiányzott, ez biztos, pedig csak három napról volt szó. Hogy melyikünknek volt élménydúsabb ez a három nap, arról lehet, hogy vitázhattunk volna. Bár új élményeket ő szerzett többet, de én most egy friss kalandot sem adtam volna a felszínre törő régi emlékeimért cserébe. 

 (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése