Valósággá nőtt álom - Star Wars - Stormpilot fanfiction - 18+

Poe:

Még csak két hete, hogy elkapott az Első rend, bár egy élettel értek fel az állandó kínzások és sötétség közepette eltelt napjaim. Minél több időt töltöttem itt, annál inkább elfelejtettem, milyen is volt az átlagos életem: fényes nappal repülni az égen, szállni a felhők fölött és galaxisok között; milyen extázissal ért fel épphogy megnyerni egy csatát, ami majdnem az életemet követelte. Ez voltam én: Poe Dameron, az Ellenállás egyik legjobb pilótája, Leila hercegnő egyik legfőbb bizalmasa – mármint reménykedtem benne, hogy annak tartott. De minden egyes kínban és komorságban eltelt napom, elsötétítette alapjáraton ragyogó elmémet, és életvidám kedvemet egyre inkább a feledés homályába száműzte, így nem maradt más számomra, csak a remény halvány szikrája. De hittem, hogy jöhetett még valaki, aki újra lángra gyújtotta azt bennem, ahogy nemrég Finn tette.

- Épp nincs üres cellánk, úgyhogy idejössz, te áruló – hallottam az egyik katona hangját, aki belökött valakit hozzám. – Remélem, kellően megsérültél.

- Téged is jó volt újra látni, cimbora! – próbált szarkasztikus lenni, de lihegése és a hangjában lévő él elárulták, hogy súlyos fájdalmak kínozták. Bár a vaksötétben semmit sem láttam belőle, a jó reflexeimnek köszönhetően még időben odakaptam felé, mielőtt összeesett volna.

- Hé, jól vagy? – kérdeztem ijedten.

- Még szép, hogy jól – vágta rá a színtiszta hazugságot, és a hangjában, valamint abban a furcsa érzésben, ami hirtelen elfogta a gyomromat, amint magamhoz húztam, volt valami ismerős. De az itt töltött napok hatására könnyen lehetett, hogy már saját tulajdon édesanyám hangját sem ismertem volna fel, nemhogy valakijét, akit csak halvány emlékként őriztem az elmémben.

- Gyere, lefektetlek! – húztam az ágyamnak titulált kényelmetlen dologhoz, majd amennyire vakon sikerült, óvatosan elhelyeztem.

- Jól sejtem, hogy nincs semmilyen orvosságod? – kérdezte elhaló hangon, ami túlságosan is a szívembe mart.

- Sajnos jól. Magamon kívül mással nem tudok szolgálni – feleltem vidáman, bár én is már csak árnyéka voltam annak, akit két hete elkaptak.

- Az is több, mint amiben reménykedtem, amikor idehoztak. Tudod, mit? Mesélj, hogy eltereld a figyelmemet a folyamatos fájdalomról! – kérte, én pedig lelkesen álltam a szolgálatára.

- Rendben. Nem tudom, szeretsz-e repülni.

- Még szép – vágta rá azonnal.

- Akkor talán megérted, miért ragadott magával és tett a függőjévé ez a dolog. Ez nekem nem hivatás vagy hobbi: a repülés az életem. Csak akkor érzem igazán szabadnak magam, amikor egy gépben, a magasból szemlélem a világot. Mert ilyenkor olyan, mintha képes lennék uralni azt, és azáltal, hogy az Ellenállás tagja vagyok, ezt az uralkodást jó irányba terelem – kezdtem boldog mesélésbe, és minél több szó hagyta el kicserepesedett ajkamat, annál inkább visszatért belém az erő, ahogy legfőbb éltetőmről, a repülésről beszéltem.

- Ez remekül, hangzik. Te egy remek ember vagy – jegyezte meg az idegen, ami nagyon jól esett.

- Köszönöm.

- Egyébként tudod, mire mondják még, hogy olyan, mint a repülés? – kérdezte kíváncsian, de közben volt némi hamisság is a hangjában, amit még a fájdalma sem tudott elnyomni.

- Nem – feleltem.

- A szeretkezésre.

- Ó! – Hirtelen köpni-nyelni sem tudtam. Ilyen összehasonlításra nem számítottam. – Végül is, van benne igazság. Mármint gondolom.

- Csak gondolod?

- Nem tudom, haver… Talán csak azért, mert sohasem a megfelelő személlyel történt, de én nem igazán éreztem azt a nagy szárnyalást szeretkezés közben – vallottam be.

- Hm… Valószínűleg ez azért van, mert sohasem szeretkeztél, hanem csak szexeltél. Érzelem nélkül nem az igazi, az csak egy pillanatnyi mámor, ami lehet, hogy kicsit felrepít, de igazán nem is vagy a magasban, máris a mélybe zuhansz. Mármint én ezt így tapasztaltam, de bevallom, szeretkezni még én sem szeretkeztem.

- Ó, akkor legalább nem vagyok ezzel egyedül – veregettem meg a vállát, mármint azt akartam, de a vaksötétben az oldalbordáját értem, pont ott, ahol a sebe volt, így szándékom ellenére egy fájdalmas nyögést váltottam ki belőle. – Egek, sajnálom! Nem akartam.

- Öhm… - kapkodta a levegőt. – Semmi baj, csak ezt inkább ne ismételd meg, ha lehet.

- Nem fogom, ígérem. Egyébként, ha már ilyen őszinték vagyunk, akkor be kell vallanom, hogy sokat gondolkodtam azon, hogy nemcsak, hogy sohasem a megfelelő személlyel feküdtem le, hanem úgy ámblokk nem is megfelelő nemű embereket kerestem. – Itt a sötétség védelmében, egy vadidegen fiúnak képes voltam kimondani azt, amit eddig még saját magam előtt is csak nagybetűs talánként vetettem fel.

- Megértelek, de hidd el, az sem elég, ha a megfelelő nemű személlyel vagy együtt. Én például régóta tudom, hogy csakis a férfiak vonzanak, és úgy tűnt, hogy a környezetemben is vannak ilyen személyek. Bár én csak az egyiküknek adtam be a derekamat, azonban lehet, neki sem kellett volna. Kedveltem a fiút, de mégsem eléggé. Jó volt vele a szex, de közben nagy csalódás is. Talán sokkal jobban vonzott az a vágy, amit kiváltottam belőle, mint a saját szenvedélyem az irányába, és csak miatta mentem bele, hogy heti rendszerességgel megismételjük a dolgot. – Úgy tűnt, nem csak én voltam őszinte kedvemben. – Egyébként, pont ő hozott most ide a cellához. Kicsit berágott, amiért fellázadtam.

- Azt meghiszem ám, eltűnt a szexpajtija. Gondolj bele, milyen kanos lehet most szegény! – próbáltam viccelődni, és úgy tűnt, a szavaim célba is találtak, mivel őszinte nevetést hallatott újdonsült barátom.

- Én még sohasem próbáltam férfival, de szeretném. Viszont ezek után, hogy elmesélted, az sem elég, hogy a megfelelő nemű személlyel vagy, már nem is tudom, hogy lenne-e értelme – vakartam meg a tarkómat egy mély sóhajtás kíséretében.

- Nincs egy olyan férfi sem az életedben, aki felkeltette volna ilyen téren az érdeklődésedet? – kérdezte. – Mármint, akiben nem csak egy helyes pasit láttál, hanem a számodra tetszetős külső mögött, egy olyan személyiséget is, ami megragadott?

- Hm… Hát, igazából volt ez a fiú… - Láttam magam előtt azokat a húsos ajkakat és azt az elszánt tekintetet, ami képes lett volna reménnyel feltölteni a galaxis minden bolygóját.

- Csak volt? – kérdezte.

- Igen… Mármint nem tudom – ráztam a fejemet, bár a cellatársam ezt nem láthatta. - Mikor elfogtak két hete, ő kiszabadított. Igaz, azért tette, mert pilótára volt szüksége, de nem bántam, hisz így mindketten jól jártunk. Nem tudnám elfelejteni azt az érzést, amikor egy biztonságos sarokba vont, és levette a maszkját. Ahogy felfedte előttem a gyönyörű arcát, akkor már tudtam, akármit is kérjen tőlem ez a fiú, én megteszem neki, bármi áron – kezdtem ömlengésbe, de ez sem érdekelt, hiszen ha Finnről volt szó, továbbra is minden belefért nálam. – Valami hülye neve volt, mint gondolom neked is itt az Első rendnél. Én azonnal elneveztem Finnek, ami tetszett neki. Lehet, hogy túl szentimentális vagyok, de ahogy elfogadta a névajánlatomat, mintha új személyazonosságot adtam volna neki, és ezáltal egy új élet kezdetét, amikor felszálltunk a lopott géppel. De…

- De mi?

- De aztán lezuhantunk, és mire magamhoz tértem, már újra itt voltam, és Kylo Ren alig várta, hogy ott folytassa a kínzásomat, ahol pár órával korábban abbahagyta. Én azonnal Finnről érdeklődtem, ő pedig nevetve jegyezte meg, hogy meghalt. – Muszáj volt megállnom a mesélésben. Egyszerűen túl fájdalmas volt belegondolnom, hogy az a csodás fiú, akit meg sem tudtam ismerni, már nem volt köztünk.

- Biztos vagy benne, hogy nem hazudott? – kérdezte a sérült cellatársam.

- Nem. Hogyan is lehetnék? De ha élne, gondolom, ő is itt lenne valahol – feleltem monoton hangon.

- Szóval tisztán látod magad előtt ezt a fiút?

- Igen.

- Minden egyes apró részletre emlékszel vele kapcsolatosan?

- Nem – feleltem, bár nem értettem, hogy miért akart ilyen mélyen belemenni a témába, amikor így is szörnyen fájt ez az egész. – Egy valamire nem. Bárhogy próbálkozom, nem tudom felidézni a hangját. Az agyam ezzel kapcsolatosan, mintha teljesen le lenne blokkolva. Épp ezért, néha úgy érzem, hogy talán nem is létezett, én pedig nem hagytam el ezt a helyet, amióta idehoztak. Hogy Finn csak az elmémnek egy mentőterve volt felém, hogy ne őrüljek bele ebbe az egészbe.

- Hm… Egy biztos, tényleg játszik veled az elméd, de nem Finn létezésével kapcsolatosan – mondta, amivel azonnal felkeltette az érdeklődésemet.

- Hát, akkor?

- Tényleg elfelejtetted a hangját.

- Azt igen… De talán, ha újra hallhatnám – ábrándoztam.

- Ez is bukó!

- Miért? – egyre jobban összezavart.

- FN-2187.

- Ne! – eszméltem fel végre elmém vakságából, ha már a szemeim továbbra is vakok maradtak.

- De bizony!

- Finn, hát te élsz? – már szinte hisztérikus volt a hangom, de mindez mit sem számított egy ilyen csodás hír után.

- Mint hallhatod. Mármint, mint hallhatnád, ha nem lennél ilyen kis feledékeny – nevette el magát, én pedig kitapogattam az arcát, majd végigsimítottam az egyik ujjamat azokon a vastag ajkakon, amik túlságosan is sokszor jelentek meg álmaimban.

- Tényleg te vagy! – mondtam, majd nem gondolkozva, szájához kaptam, hogy táncba hívjam párnáit, hogy egyes álomképeim végre valósággá nőjék ki magukat. És rá kellett jönnöm: nem volt az az álom, ami felérhetett a valósággal. Azt a mámorító ízt, ami beborította a számat, csak az az érzés tudta felülmúlni, ami a gyomrom felett vette át az irányítást.

- Még egyszer ne felejts el semmilyen részletet rólam! – adta ki parancsba, miután némi oxigénpótlás végett, hagytam, hogy ismét önmaga ura legyen a szájának.

- Soha. Te pedig nem mész el ezentúl mellőlem! Nem találok még egy fiút, aki hagyja, hogy én nevezzem el. Úgyhogy maradsz szépen az oldalamon.

- Jaj, te! És mi van, ha mást is hagynék neked? Persze, csak akkor, ha megígéred, hogy nagyon óvatos leszel, és vigyázol rám, főleg a sebemre – jött az ajánlat, amire hirtelen nem tudtam mit mondani.

- Jól értem, hogy te felkínálod nekem magadat? – kérdeztem rá.

- Megeshet. De csak, ha úgy érzed, velem szeretkeznél, nem pedig csak szexelnél – tette hozzá, ami fair play volt.

- Finn, két hete te vagy a mentsváram, a legszebb gondolat, ami fényt hozott a sötét napjaimba. Ilyet még sohasem éreztem, és nem is akarok mással, mert pontosan ugyanilyet nem is lehetne. Ez a kémia, ami közöttünk van, ez valódi, tudom… A szentségit, ha arra kértél volna meg legutóbb, hogy mindennemű fegyver nélkül álljak ki harcolni Kylo Ren ellen, szó nélkül megtettem volna. Mert megbabonáztál, ennél jobb szót nem tudok arra, hogyan ejtettél rabul, még ha nem is állt szándékodban. Ebben a komor sötétben, anélkül, hogy látnánk a másikat, szebb és mámorítóbb dolgot nem is tudnék kitalálni időtöltés gyanánt, mint veled lenni. – Olyan szenvedély volt a hangomban, ami még engem is meglepett, így féltem, hogy túl messzire mentem, és megijesztettem.

- Akkor a tiéd vagyok – mondta a legnagyobb könnyebbséggel, én pedig már vetkőztettem is volna le, ha nem pont ekkor jött volna vissza a korábbi katona, akiről időközben megtudtam, hogy az én Napsugaram volt szexpartnere volt, ami olyan szintű undort és féltékenységet váltott ki belőlem, amit még nem éreztem soha.

- Toldd ide a képedet, ha meg szeretnéd élni a holnapot! – szinte köpte a szavakat, én pedig legszívesebben kivertem volna belőle minden életet, ami viszont megijesztett, mert ilyen szintű dominancia sem fogott még el korábban, de úgy látszott, Finn ezt váltotta ki belőlem.

- Ne merj így beszélni vele! – De azért igyekeztem felsegíteni a Napsugaramat, hátha tényleg segíteni jött, mert még mindig érzett valamit iránta, amit ki kellett használnunk.

- Te nem ezt mondanád, ha a legfontosabb személy az életedben, csakúgy fellázadna, és csapot-papot otthagyna maga után? Neked pedig nem maradna más, csak a magány és a szégyen, hogy egy ilyen embert szerettél, sőt még továbbra is szeretsz, mert egyszerűen képtelen vagy kiverni a fejedből. Igen, Finn, képtelen vagyok kiverni téged onnan! A fenébe, nem is akarlak, mert szeretlek! Tiszta szívemből szeretlek. – A vallomását azzal bizonyította még inkább, hogy levette a maszkját, és a boci szemeit – amik be kellett vallanom, egy sármos arcon díszelegtek – mélyen a Finnébe fúrta. Én pedig két hét után, a cella ajtaja mellől jövő fényben, újra láttam azt a gyönyörű arcot, ami nem csoda, hogy ezt a fiút is magába bolondította, ahogy az a személyiség, aki mindez mögött rejtőzött – persze, amennyit ebből én megismerhettem.

- Sajnálom, de rossz emberbe szerettél bele – adta meg a kegyes döfést számára, ami lehet, hogy az épsége miatt nem volt jó taktika, viszont emberségről tanúskodott róla.

- Értem. De én még mindig vagyok olyan hülye, hogy segítsek neked. Álljatok arrébb, hadd menjek be! – Egy perc múlva, elemlámpával a kezében, már együtt fektettük vissza Finnt oda, ahonnan az előbb állítottam fel. A katona pedig a megfelelő eszközökkel fertőtlenítette, majd összevarrta a sebét.

- Köszönöm, nagyon hálás vagyok – fogta meg Finn a kezét.

- Én pedig, hogy nem rohantattok ki azonnal, bárhogy meg lett volna rá a lehetőségetek.

- Úgy nézek ki, mint aki rohanásra alkalmas? – nevette el magát a Napsugaram, de gyorsan frissen varrt sebére szorította a kezét, ami valószínűleg igencsak fájhatott neki, főleg a kacagástól.

- Hát nem. Viszont mielőtt megyek, valamit még árulj el nekem! – félt és szomorú is volt egyben. – Én nem voltam számodra más, csupán testiség?

- Nem… Csak nem voltam beléd szerelmes. Viszont boldoggá akartalak tenni egy olyan világban, ami csak kínt és halált hozott az életünkbe. De akkor legalább te boldog voltál mellettem? – Finn pont, hogy reménnyel teli nézett a másik szemébe.

- Nagyon is.

- Akkor megérte. – Ezzel pedig arra késztette a társát, hogy még ha csak pár pillanat erejéig is, de ajkukat egymáshoz érintse, valószínűleg búcsúcsók gyanánt. Fájt ezt a jelenetet látnom, még ha ez azt is jelentette, hogy most már még inkább szabad lett előttem az út.

- Vigyázzatok magatokra! Itt van két ampulla. Ha elmúlna a most beadott fájdalomcsillapító hatása, itasd meg ezeket vele! – nyomta a kezembe. – De mivel nem tudom, jöhetek-e még ide, így ne használjátok el azért olyan hamar.

- Rendben, és nagyon hálásak vagyunk – fogtam vele kezet, amit viszonzott, majd ismét magunkra hagyott minket. – Rendes fickó.

- Az, ezért sem tudtam sohasem visszautasítani.

- Hiányzik belőle a szikra, melléd valaki olyan kell, aki felpezsdít – jegyeztem meg, bele sem gondolva, hogy direkt magamra utaljak ezzel.

- Szerinted akad errefelé ilyen személy? – Fura volt ismét csak a hangját hallanom, de már az is túlságosan begerjesztett, főleg arra gondolva, hogy kiszolgáltatottan fekszik tőlem egy méterre.

- Nem tudom, majd szétnézek.

- Inkább gyere ide! – kérte, amitől hirtelen megijedtem. Úgy éreztem, nem helyes kihasználnom, hogy esetlen, és nem mellesleg, a fájdalomcsillapítótól valószínűleg kábult is.

- Finn, nem hiszem, hogy ez a megfelelő alkalom minderre – mondtam ki, bárhogy már szívem szerint rég a közepében lettünk volna a dolognak.

- Mi, ha nem ez? Lehet, hogy meg sem éljük a holnapot. Ki tudja, Kylo mit tervez velünk. Igenis, most vagy soha! – volt továbbra is céltudatos.

- Értsd meg, hogy neked most pihenned kell!

- Értelek: pont, hogy a te értő kezeid azok, amik a legfőbb lelki és testi pihenést hozhatják számomra. Kérlek, ne utasíts el!

Csak ennyi kellett nekem, hogy fájdalmasan kérje, hogy ne utasítsam őt vissza, ami eszem ágában sem lett volna, ha nem félek attól, hogy ez kihasználás a részemről. De ő is ezt akarta, mi az, hogy. Így nem éreztem szükségesnek, hogy továbbra is visszafogjam magam, ezért a korábbinál hevesebb csókba invitáltam. Nem is kellett sokat várnia, hogy nyelvemmel utat törve magamnak, elmélyítsem a dolgot. De Finnt sem kellett ám félteni: hozzám hasonlóan, ő is igencsak aktív volt. Olyan lelkesen fedezte fel minden egyes szegmensét a szájpadlásomnak és a fogaimnak, hogy féltem, fogpótlásra lesz szükségem ezek után. Viszont bennem is volt némi rosszaság: nem tudtam megállni, hogy ne harapjak az alsó ajkába, és még kicsit el is kezdtem tépni azt. Lehetetlen volt betelni a húsos, puha párnáival, amiket mintha pont az én ízlésem szerint formáltak volna.

Mire észbe kaptam, már rajta feküdtem, de szerencsére tényleg ütős lehetett a fájdalomcsillapító, amit kapott, mert egyszer sem adta jelét annak, hogy fájna az oldala a súlyom alatt. Így el is kezdtem vetkőztetni őt. Bár ezt igyekeztem óvatosan, nehogy felszakadjon a sebe. Végül a kabátját és trikóját magunk mellé dobtam, majd saját felsőtestemet szabadítottam meg a felesleges ruhadaraboktól. Miután nyakát szívogatva, kéjes hangokat váltottam ki belőle – amit előző partnere valószínűleg nem igazán ért el nála –, büszkén, és nem mellesleg, egyre nagyobb vággyal indultam lejjebb, hogy minél inkább felfedezzem a testét.

A mellkasa igencsak keménynek bizonyult, ami a férfiasságomat még élénkebbé tette. Nem tudtam, hogy a kezemmel gyúrjam inkább a melleit, vagy a számmal kényeztessem őket, így egyszerre mindkettőt csináltam, amitől hátra feszülve nyögdécselt, és ez biztatott, hogy még lejjebb merjek merészkedni.

A hasa pont annyira volt puha, amannyira az nekem tetszett. Nem volt különösen izmos, viszont erős húsú fiú volt, egyáltalán nem plöttyedt, hanem maga a Poe Dameron számára teremtett tökéletesség. Centiméterről-centiméterre haladtam a köldöke vonalán egyre lejjebb, miközben újabb és újabb apró csókokkal biztosítottam számára az állandó libabőrt, ami nem mellesleg rajtam is úrrá vette magát. Mintha a bőreink érintkezése valamilyen elektromos áramot vezetett volna mindkettőnk testébe. És ezt élveztem. Nagyon is élveztem, és úgy vettem észre, hogy ő is.

Mikor a nadrágja korcához értem, megálltam kicsit, ami úgy tűnt, nem tetszett neki, mivel ő maga kezdte el lehámozni a valószínűleg egyre inkább szorító két ruhaneműjét.

- Nyugalom, drágám! Majd én segítek – adtam tudtára, miközben óvatosan kibújtattam egyszerre a nadrágjából és az alsójából. Egy valamit sajnáltam, hogy nem láthattam a gyönyörű arcát, amikor majd a végső gyönyörhöz juttatom, és most se, amikor éreztem, hogy félve várja, hogy, ha már nem látom, akkor legalább érintés által mérjem be a paramétereket. Nekem mint pilótának, ilyesmi nem volt nehezemre. De úgy éreztem, az volt a fair, ha azonnal teljesen meztelenre vetkőzöm én magam is. Miután visszamásztam fölé, ügyeltem, hogy ott pont ne érjünk össze, és kezét a nemesebbik felemre helyeztem, miközben az enyémet az övére raktam, így egyszerre tudtuk felmérni a terepet. És bár nem mondtuk ki hangosan, de valószínűleg mindkettőnk fejében az játszódott le, hogy minket odalent egyértelműen egymásnak teremtettek. Ha létezett olyan, hogy két férfi pontosan egy méret volt, akkor nálunk nagyon is ez volt a helyzet. Épp ezért a korábbi szorongásunktól megszabadulva kezdtük el a kezünkkel azonos tempóban kényeztetni a másikat. Ha volt a környéken más cella, akkor azok is tőlünk zengtek, ez nem volt kérdés, pedig ez még csak az incselkedésünk volt a másikkal. Azonban, mielőtt megálljt parancsolhattunk volna magunknak, éreztem, hogy Finn kezdett túl nagy magaslatokba érni. De ahelyett, hogy a kézimunkámat felfüggesztettem volna, inkább még gyorsabb tempóra kapcsoltam, és a világ legszebb hangja volt, amit kiadott, miközben kezeim közé élvezett. Azonban ő sem állt le, még ekkor sem, hanem nyögéseivel még inkább beindított, így pár percen belül én is követtem őt a csúcsra, és talán nála is hangosabban adtam a világ tudtára, hogy a partnerem mennyire értett a dolgához.

Lihegve, egymás légzésének a tempóját átvéve feküdtem rajta, és úgy voltam vele, eljött az idő kicsit aludni, de Finn továbbra is élénk volt.

- Azt hiszed, ennyivel megúsztad? – kérdezte hirtelen, amin meglepődtem. – Ez nem volt konkrétan szeretkezés.

- Én annak veszem. Számomra jelentőségteljesebb volt, mint bármelyik nővel folytatott korábbi aktusom.

- De én ennél is többet akarok: többet belőled.

- Finn… - kezdtem volna, de leállított.

- Ki kell mondanom, igaz? – sejtettem mire gondol, épp ezért, tényleg vágytam rá, hogy halljam.

- Igen.

- Azt akarom, hogy magamban érezhesselek. – Ha a korábbi percekben egy kicsit is lankadt a férfiasságom, ekkor új erőre kapott. Mi az hogy!

- Nem kell többet kérned, drágám! Poe Dameron szolgálatodra áll. Pilóta kellene? – idéztem vissza az első beszélgetésünket.

- Pilóta kellene – ment bele a játékomba.

- Hát akkor repüljünk, Finn! Magasabbra, mint valaha.

Bár volt bennem egy kis félsz, mennyire lesz számára fájdalmas, de ha heti rendszerességgel élt nemi életet, akkor már edzetnek kellett lennie ezen a téren. Ennek ellenére óvatosan, először csak az egyik ujjamat vezettem belé, amit mintha meg sem érzett volna. Úgy tűnt, tényleg nem járatlan vidékre eveztem. Ez pedig egyszerre szomorított el, és nyugtatott is meg. De ekkor már az enyém volt, csakis az enyém, ahogy én is az övé. A második ujjamra sem reagált, így bátorkodtam két csók között egy harmadikat is belé juttatni, amire ekkor ő harapott bele az én számba, így tudtam, hogy be kell kicsit járatnom, ezért óvatos mozgásba kezdtem.

- Aj, Poooooeeee! – nyögött a fülembe, amit szintén elkezdett a fogaival tépni, én pedig elkönyveltem, hogy jó helyen döfködök. – Most már gyere!

Nem kellett újból kérnie, ujjaimat kihúzva belőle, kezemet most a nemesebbik felemre téve, óvatosan járatához nyomtam, ő pedig már ettől majd megőrült.

- Gyere már, Poe! Akarlak… Téged… Magamban… - Ennél erotikusabb dolgot sohasem hallhattam volna. Persze ehhez az is kellett, hogy Ő mondja nekem, ne valami jöttment, aki csak feszültséglevezetőnek volt jó számomra.

- Jövök, Drágám! Már jövök is! – Először csak félig törtem utat magamnak, de mivel nem hallottam fájdalmas hangot tőle, így bátorkodtam teljes egészében belehatolni.

- Ó, igen! Nem kell ám visszafognod magad – adta tudtomra. – A fájdalomcsillapítótól nem csak a sebemben nem érzek fájdalmat.

- Ez megnyugtató tény, de azért remélem, hogy mást érzel.

- Minden mást érzek. 
    Lábait közben körém kulcsolta, és még jobban magához húzott. Mintha azt akarta volna, hogy összeforrjunk. Bárcsak megtehettük volna! Bárcsak ilyen egyszerű lett volna! De hittem, hogy a mi életünk tényleg egy olyan ösvényre lépett, amin innentől fogva már együtt jártunk . Minél gyorsabb és erőteljesebb lökésekkel juttattam a kéj kapuja felé, annál inkább tudatosult bennem, hogy én soha többet nem akarok másban elmerülni, legyen szó testiségről vagy az elméről. Igenis, abban a sötét cellában, ahogy gyors tempóban, nyögéseink egyre magasodó oktávjaival daloltunk, egy olyan dallamot írtunk, amit egy életen át elhallgattam volna. Repülés, éneklés, szerelmes harcolás… Ezek mind lejátszódtak ott, miközben egymás nevét oly sokszor, és oly lágyan, vagy éppen erőszakosan pihegtük a másik ajkára.

Lehetséges volt, hogy két ember ilyen hamar egymásba szeressen? Eddig a napig azt mondtam volna, hogy nem. De maga a tény, hogy életünkben először szeretkeztünk, nem pedig szexeltünk, többet mondott minden elmélkedésnél. Mert amikor két test és elme úgy vonzották a másikat, ahogy mi Finnel egymást, ott nem számított semmi, csak a jelen. Hisz, amikor a megfelelő személlyel éled át a jelen mámorát, abban ott a múlt és a jövő is egyben. Nem tudtuk, mit hoz számunkra a holnap, hogy kijutunk-e valaha a fényre, hogy meggyógyul-e Finn sebe, és Kylo képes lesz-e elpusztítani az elmémet a trükkös kis kínzásaival. De ahogy egymásra borulva, kéjünktől ragacsosan vártuk, hogy elraboljon minket az álom, mindketten éreztünk, ha nem is éljük meg a holnapot, már ezért is megérte… Egymásért minden megérte.

   (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

További Stormpilot történeteket ITT találtok.