2018. március 23., péntek

Oda... - 24. fejezet - Egy hazatérés a múltban

 - Nem baj, ha egy pillanatra elszaladok? – kérdeztem a többieket, majd az öcsém gyorsan ki is szúrta, kinek az érkezése volt az, ami elszólított társaságuktól.
- Ó, hát szíved választottja és az én drága komám haza érkeztek! – jegyezte meg.
- Tehát ez az ifjú hölgy, akiért odáig vagy? – követte a szemünk irányát Dain.
- Ő bizony – feleltem megbabonázva, miközben egy másodpercre se vettem volna le aranyló hajáról és gyönyörű mosolyáról a tekintetemet, hisz azok a messzi távolból is ragyogóbbak voltak számomra, mint a világ legnagyobb aranykamrája.
Az életembe csak egy aranyra volt szükségem, arra a hajzuhatagra, ami kecses vállára esett, majd hátán végig futva, tette még törékenyebbé, törp létére igencsak kecses alkatát. Nem vágytam más fehér gyémántra, mint hófehér fogsorára, ami reméltem, a jövőben oly sokszor fog örömteli kacaja által szemeim előtt feltárulni. Én csak őt akartam, Nárint, minden hibájával együtt. Hisz pont azért volt tökéletes, mert nem volt az. Sok logika nem volt ebben az eszmefuttatásomban, de nem érdekelt, én értettem, és ez volt a lényeg. Hisz tökéletes törp lány nem létezett, csak olyan, aki számomra tökéletes volt. Nem hittem volna, hogy rátalálok erre a lányra, de, mikor észre véve engem, felém integetett, és hívott maga felé, tudtam, érte akár meg is halnék. Viszont reméltem, ha így is lesz egyszer, annak még messze nem jött el az ideje.
- Menj csak! – intett a fejével felé Thorin bácsi. – És ha ráér, hívd el az esti vacsoránkra! Örömmel megismernénk.
- Ez kedves tőled. El fogom hívni.
- De, akkor a bátyját is, hisz csak a legjobb barátom! – tette keresztbe a kezét Kili, mint, aki meg lenne sértve, hogy nem volt természetes, hogy Dárint is meghívjuk. Talán kicsit fájt a szívének, hogy a szerelmi életemnek szurkolt most az egész család, míg őt komolyabban egy leányzó sem érdekelte.
- Ahogy óhajtod, Kili – egyezett bele a bácsikánk. – Akkor, ha minden jól megy, két fővel többnek terítünk majd este. De most már tényleg menj! – fordult ismét felém.
- Rendben – indultam Nárinék háza felé. Bár siettem, de gyors lépteimet igyekeztem megfontoltan kivitelezni, nehogy hasra esés legyen a vége. Így is kiábrándítóan kezdtem a történetünket Nárinnal, nem kellett egy csalódásra méltó folytatás is.
- Fili! – vetette karjaimba magát, én pedig olyan szorosan húztam magamhoz, hogy féltem, kiszorítok minden levegőt belőle. De egyszerűen képtelen voltam megálljt parancsolni magamnak. Ragaszkodtam hozzá, ez itt, ebben a percben tudatosult az elmémben. Bárcsak bele láthattam volna abba a gyönyörű fejébe, hogy megtudjam, vajon ő is érez-e bármi hasonlót az irányomba. - Mesélni szeretnék, de nem itt.
- Hát, akkor hol? – ráncoltam a szemöldököm.
- Nem tudom, de eljössz velem?
- De hova? – egyre jobban össze voltam zavarodva.
- Oda…
- Na, de hova oda?
- Oda, ahol a madár se jár, csak mi – kaptam meg végül a sejtelmes választ.
- Én veled bármikor és bárhova elmegyek – feleltem a legnagyobb őszinteséggel.


Majd nem törődve azzal, hogy az én családom, vagy az övé megláthatják – mert biztos voltam benne, hogy Kili, Thorin és Dain bácsi nagyban néztek minket , ajkamat az övéhez tapasztottam. Először óvatosan forrtunk össze egy csókban, de a párnapos hiányérzetünk miatt felerősödött a vágy mindkettőnkben, így érezve, hogy igenis szeretné elmélyíteni a dolgot, nyelvemmel felfedeztem nem csak az ő nyelvét, hanem belső ajkát és fogainak tökéletes elrendeződését is. Újabb dologra jöttem rá aznap, nem csak a világot lehet felfedezni, és egy másik ember lelkét, hanem annak a testét is. És még csak épphogy eljutottunk a csókig. Beleborzongtam abba a jelenetbe, ami hirtelen lelki szemeim elé tárult, melyben meztelenül, érintéseinkkel felperzselve egymást, juttatjuk egy másik szintre a kapcsolatunkat.
- Egy újabb indok, hogy többet menjek el itthonról. Ha ilyen csókkal fogadsz hazatértemkor, tényleg én is elmennék, bármikor és bárhova – jegyezte meg, miután, már szinte fájdalommal teli váltunk el egymástól. Nem mondtuk ki, de arra a pár percre igenis egy test és egy lélek voltunk.
- De én nem akarom, hogy elmenj. Mármint nélkülem. Legalább is hosszútávra ne! Megbolondítasz, te lány! – pusziltam meg a homlokát. - Na de, akkor merre is van az a hely, ahol a madár se jár?
- Nem tudom. Találjuk meg! – ragadta meg a kezemet, majd az erdő felé vettük az irányt.
Nárin pedig csak mondta és mondta. Annyira jó volt ilyen boldognak látnom. Feltöltődött lelkileg, ami az én szívemet is megmelengette. Hisz nem volt annál jobb érzés, mikor az ember egyik szerette életvidáman regélt. Mármint számomra nem, aki Thorin bácsi, Balin és Dain meséin nőttem fel. Épp ezért fogott el újra és újra a bűntudat, hogy fájdalmat okozva a bácsikámnak, mindig elmeséltettem vele édesapám történetét. Csak az volt a mentőkötelem bűntudatom mély tengerében, hogy nem direkt csináltam. Még csak egy kisgyermek voltam, akinek az elméje túl sokáig védte meg a saját érzéseitől.
- Miért ráncolod a szemöldököd? – kérdezett rá Nárin, miután már legalább három perce barangoltunk némaságban.
- Tudod, nekem is van ám miről mesélnem neked.
- Na, ki vele! Ne csigázz! – nézett tágra nyílt, kíváncsi tekintettel, én pedig nem húzva az időt, azonnal nekiláttam a regélésnek.
- Hihetetlen vagy! – jegyezte meg, miután befejeztem. – Nem elég, hogy engem is folyton meglepsz, de még saját magadat is.
- Azt mondod? – kérdeztem homlok ráncolva.
- Talán nem? Hisz az egész gyermekkorod, és úgy alapjáraton a teljes identitásod most új megközelítésbe került. Zseniális az elméd, ha szabad ezt mondanom.
- Szabad. Hihetetlen, hogy megvédett oly sok éven át, ettől a mérhetetlenül nagy fájdalomtól.
- De édesanyád és Thorin bácsikád is szörnyen erősek voltak, amiért nem próbáltak semmilyen drasztikus módszerrel szembesíteni az igazsággal. Ráadásul a bácsikád szerelmi története - sóhajtott mélyen, ami egyszerre volt fájdalmas és vágyakozással teli. – A legszebb szerelmi történet, amit hallottam, de bár ne lenne egyben a legszomorúbb is.
- Úgy néz ki, hogy a mi családunkban a nagy szerelem és végtelenül mély szeretet mellé, nagy tragédiák is társultak. Kilivel azt beszéltük, talán így van meg az egyensúly.
- Ha mi is végérvényesen egymásba szeretünk, szerinted hasonlóan végezzük majd? – hangjának élében félelem csengett, ami szörnyen fájt, de megértettem, miért gondolt azonnal erre. Ilyen múltú családdal, ez teljesen természetes reakció volt tőle.


- Ezt nem tudhatjuk előre, Nárin. De, ha mégis így lenne, és szemeid előtt leperegnének jövőbeni életünk percei, és esetleg tragikus véget látsz a szerelmünknek, amiben – szörnyű volt kimondanom, de megtettem – az egyikünk halott, akkor is vállalnád velem az utat? – Féltem a válaszától, de muszáj volt hallanom tőle, még akkor is, ha nem azt mondja, amit szerettem volna.
- Ez nem kérdés, Fili. Okkal léptünk egymás életébe, és ha ki kell lépnünk onnan idő előtt, valamilyen szörnyű tragédia miatt, akkor annak is meglesz a saját oka. De most ne ezzel foglalkozzunk! - ragadta meg a kezemet. - Hisz még van egy hely, amit meg kell találnunk.
- És ha egy életen át kell keresnünk?
- Akkor egy életen át keressük. Van, amihez egy élet is kevés, és van, ami egy pillanat alatt megtörténik.
- Ahogy én azonnal beléd szerettem, amint megláttalak, aminek a vallomását te nem kezelted épp a legjobban – nem hagyhattam ki, hogy ne hozzam fel.
- Hát igen, sokat elárul rólunk az az eset. Na, de tényleg, menjünk!

   (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése