- Nem baj, ha egy pillanatra elszaladok? –
kérdeztem a többieket, majd az öcsém gyorsan ki is szúrta, kinek az érkezése
volt az, ami elszólított a társaságuktól.
- Ó, hát szíved választottja és az én drága komám hazaérkeztek! – jegyezte meg vidáman.
- Tehát ő az az ifjú hölgy, akiért odáig vagy? –
követte a szemünk irányát Dáin.
- Ő bizony – feleltem megbabonázva, miközben egy
másodpercre se vettem le a tekintetemet az aranyló hajáról és a gyönyörű
mosolyáról; hisz azok a messzi távolból is ragyogóbbak voltak számomra, mint a
világ legnagyobb aranykamrája.
Az életembe csak egy aranyra volt szükségem: arra a
hajzuhatagra, ami a kecses vállára esett, majd a hátán végig futva, tette még
törékenyebbé törp létére igencsak kecses alkatát. Nem vágytam más fehér
gyémántra, mint a hófehér fogsorára, ami reméltem, a jövőben oly sokszor lesz képes
örömteli kacaja által szemeim előtt feltárulni. Én csak őt akartam: Nárint,
minden hibájával együtt. Pont azért volt tökéletes, mert nem volt az. Sok
logika nem volt ebben az eszmefuttatásomban, de nem érdekelt, én értettem, és
ez volt a lényeg. Hisz tökéletes törp-lány nem létezett, csak olyan, aki
számomra volt tökéletes. Nemrég még nem hittem volna, hogy rátalálok erre a
lányra, de ekkor, ahogy észrevéve engem, felém integetett, és hívott maga felé,
tudtam, érte akár meg is halnék. Viszont reméltem, ha így is lesz egyszer, annak
még messze nem jött el az ideje.
- Menj csak! – intett a fejével Nárin felé Thorin bácsi. –
És ha ráér, hívd el az esti vacsoránkra! Örömmel megismernénk.
- Ez kedves tőled. El fogom hívni – ígértem, mert
egyre jobban vágytam rá én is, hogy bemutassam őket egymásnak.
- De akkor a bátyját is, hisz csak a legjobb barátom!
– tette keresztbe a kezét Kili, mint aki meg lett sértve, amiért nem volt
természetes, hogy Dárint is meghívjuk. Talán kicsit fájt a szívének, hogy a
szerelmi életemnek szurkolt most az egész család, míg őt komolyabban továbbra sem
érdekelte egy leányzó sem.
- Ahogy óhajtod, Kili – egyezett bele a bácsikánk. –
Akkor, ha minden jól megy, két fővel többnek terítünk majd este. De most már
tényleg menj! – fordult ismét felém.
- Rendben – indultam Nárinék háza felé. Bár siettem, gyors
lépteimet igyekeztem megfontoltan kivitelezni, nehogy hasra esés legyen a vége.
Így is kiábrándítóan kezdtem a történetünket Nárinnal, nem kellett egy
csalódásra méltó folytatás.
- Fili! – vetette a karjaimba magát, én pedig olyan
szorosan húztam magamhoz, hogy féltem, kiszorítok minden levegőt belőle; de
egyszerűen képtelen voltam megálljt parancsolni magamnak. Ragaszkodtam hozzá –
ez itt, ebben a percben tudatosult az elmémben. Bárcsak bele láthattam volna
abba a gyönyörű fejébe, hogy már ekkor megtudjam, vajon ő is érzett-e bármi
hasonlót az irányomba. - Mesélni szeretnék, de nem itt.
- Hát akkor hol? – ráncoltam a szemöldökömet.
- Nem tudom, de eljössz velem?
- Hova? – egyre jobban össze voltam zavarodva.
- Oda…
- Na, de hova oda?
- Oda, ahol a madár se jár, csak mi – kaptam meg végül
a sejtelmes választ.
- Én veled bármikor, bárhova elmegyek – feleltem a
legnagyobb őszinteséggel.
Majd nem törődve azzal, hogy az én családom vagy az
övé megláthatják – mert biztos voltam benne, hogy Kili, Dáin és Thorin bácsi
nagyban néztek minket –, ajkamat az övére tapasztottam. Először óvatosan
forrtunk össze egy csókban, de a pár napos hiányérzetünk miatt felerősödött a
vágy mindkettőnkben, így érezve, hogy igenis szeretné elmélyíteni a dolgot,
nyelvemmel felfedeztem nem csak az ő nyelvét, hanem a belső ajkát és fogainak
tökéletes elrendeződését is. Újabb dologra jöttem rá aznap: nem csak a világot
és egy másik ember lelkét lehetett felfedezni, hanem annak a testét is. És még
csak épphogy eljutottunk az első csókunkig. Beleborzongtam abba a jelenetbe,
ami hirtelen lelki szemeim elé tárult, melyben meztelenül, érintéseinkkel
felperzselve egymást, juttattuk egy másik szintre a kapcsolatunkat.
- Egy újabb indok, hogy többet menjek el itthonról. Ha
ilyen csókkal fogadsz a hazatértemkor, tényleg én is elmennék bármikor, bárhova
– jegyezte meg, miután már szinte fájdalommal teli váltunk el egymástól. Nem
mondtuk ki, de arra a pár percre igenis egy test és egy lélek voltunk.
- De én nem akarom, hogy elmenj. Mármint nélkülem.
Legalább is hosszútávra ne! Megbolondítasz, te lány! – pusziltam meg a
homlokát. - Na de, akkor merre is van az a hely, ahol a madár se jár?
- Nem tudom. Találjuk meg! – ragadta meg a kezemet,
majd az erdő felé vettük az irányt.
Nárin pedig csak mondta és mondta. Annyira jó volt
ilyen boldognak látnom. Feltöltődött lelkileg, ami az én szívemet is
megmelengette. Hisz nem volt annál jobb érzés számomra, mint amikor az egyik
szerettem regélt életvidáman, ami sok eséllyel abból is fakadt, hogy Thorin bácsi,
Dáin és Balin történetein nőttem felé.. Épp ezért fogott el újra és újra a bűntudat, hogy
fájdalmat okozva a bácsikámnak, mindig elmeséltettem vele édesapám történetét.
Csak az volt a mentőkötelem bűntudatom mély tengerében, hogy nem direkt
csináltam. Még csak egy kisgyermek voltam, akinek az elméje túl sokáig védte
meg a saját érzéseitől.
- Miért ráncolod a szemöldöködet? – kérdezett rá
Nárin, miután már legalább három perce barangoltunk némaságban.
- Tudod, nekem is van ám miről mesélnem neked.
- Na, ki vele! Ne csigázz! – nézett rám
kíváncsi tekintettel, én pedig nem húzva az időt, azonnal nekiláttam a
regélésnek. - Hihetetlen vagy! – jegyezte meg tágra nyílt
pupillákkal, miután befejeztem. – Nem elég, hogy engem is folyton meglepsz, de
még saját magadat is.
- Azt mondod? – kérdeztem homlok ráncolva.
- Talán nem? Hisz az egész gyermekkorod, és úgy
alapjáraton a teljes identitásod most új megközelítésbe került. Zseniális az
elméd, ha szabad ezt mondanom.
- Szabad. Hihetetlen, hogy megvédett oly sok éven át
ettől a mérhetetlenül nagy fájdalomtól.
- De édesanyád és Thorin bácsikád is szörnyen erősek
voltak, amiért nem próbáltak semmilyen drasztikus módszerrel szembesíteni az
igazsággal. Ráadásul a bácsikád szerelmi története… – sóhajtott mélyen, ami
egyszerre volt fájdalmas és vágyakozással teli. - A legszebb szerelmi történet,
amit valaha hallottam. Bár ne lenne egyben a legszomorúbb is!
- Úgy néz ki, a mi családunkban a nagy szerelem és
végtelenül mély szeretet mellé nagy tragédiák is társultak. Kilivel azt
beszéltük, talán így van meg az egyensúly – magyaráztam, és próbáltam hinni is
mindebben.
- Ha mi is végérvényesen egymásba szeretünk, szerinted
hasonlóan végezzük majd? – A hangjának éléből félelem csengett ki, ami szörnyen
fájt, de megértettem, miért gondolt azonnal erre: egy ilyen múltú családdal, mint
amilyennel én rendelkeztem, ez teljesen természetes reakció volt tőle.
- Ezt nem tudhatjuk előre, Nárin. De ha mégis így
lenne, és a szemeid előtt leperegnének a jövőbeni életünk percei, és esetleg
tragikus végét látod a szerelmünknek, amiben – szörnyű volt kimondanom, de
megtettem – az egyikünk halott, akkor is vállalnád velem az utat? – Féltem a
válaszától, de muszáj volt hallanom tőle, még akkor is, ha nem azt mondja, amit
szerettem volna.
- Ez nem kérdés, Fili. Okkal léptünk egymás életébe,
és ha ki kell lépnünk onnan idő előtt, valamilyen szörnyű tragédia miatt, akkor
annak is meglesz a saját oka. De most ne ezzel foglalkozzunk! - ragadta meg a
kezemet. - Hisz még van egy hely, amit meg kell találnunk.
- És ha egy életen át kell keresnünk?
- Akkor egy életen át keressük. Van, amihez egy élet
is kevés, és van, ami egy pillanat alatt megtörténik – felelte játszi
könnyedséggel.
- Ahogy én azonnal beléd szerettem, amint megláttalak,
aminek a vallomását te nem kezelted épp a legjobban – nem hagyhattam ki, hogy
ne kormalkodjak egy kicsit vele.
- Hát igen, sokat elárul rólunk az az eset. Na, de
tényleg, menjünk!
(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése