Az enyém vagy - Markjin fanfiction - Bónusz rész

    

Szilveszteri bónusz rész

Hat évvel az epilógus után

Mark:

 Ambivalens érzések uralkodtak bennem: egyrészt majd szétszakadt a mellkasom a szüleim elvesztése miatti fájdalomtól; másrészt viszont mintha már nem éreztem volna semmit. Még csak a húszas éveim közepén jártam, és már belefáradtam az életembe. Gyermekkorom óta orvosok és a gyógyszereik hatása alatt éltem, ők kontrollálták a mindennapjaimat. Többé viszont már nem. Elegem volt. Egy ideje már nem hatottak az erősebb gyógyszerek sem, és mivel a szüleim nélkül nem volt többé kikért küzdenem, így elegem lett az egész Isten verte életemből. Úgyis már rég túlnépesedett a bolygónk, csak jót tettem volna azzal, ha a saját életemet önkezüleg elvettem volna, és nem mellesleg, így remélhetőleg a főorvosom életét is megkönnyíthettem volna: egy kolonccal kevesebb lett volna a nyakán. Egy biztos: én önszántamból nem mentem volna vissza a zárt osztályra, és féltem, bármikor akaratomon kívül beráncigálhattak oda, és ki sem engedtek volna, mivel már nem voltak olyan hozzátartozóim, akik gondoskodtak volna rólam, akik vállalták volna értem a felelősséget. Eljött az idő. Itt ültem a kedvenc folyópartomon, de már itt sem éreztem magam biztonságban, amióta egyszer, egy rohamom közben itt találtak rám. Már legalább egy órája vártam, hogy összeszedjem a lélekjelenlétemet, és megtegyem, amiért jöttem. Volt azonban egy olyan megérzésem, hogy nemsokára történni fog valami, ami miatt újra élni akarok majd. Reménykedve néztem a tó feletti hidat, hátha az egyik rajta áthajtó kocsi megáll, vagy netalántán történik valami, és szükség lenne a segítségemre; azonban, ha járt is arra autó, azonnal továbbhajtott, mintha ott se lettem volna, mintha nem számítottam volna. Ekkor jöttem rá, hogy én már tényleg nem számítottam senkinek, igazán senkit sem érdekelt, hogy éltem-e vagy a tó mélyén feküdtem halva. Ez a gondolat kellett ahhoz, hogy felálljak a nyirkos fűről, és záporozó könnyeim közepette vegyek egy mély levegőt, majd miután még egyszer felpillantottam a hídra, ahonnan továbbra sem jött az általam várt megváltás, beleugrottam a tó hideg vízébe, és minden élni akarásomat elnyomva, még véletlenül sem mozgattam egyik végtagomat se, helyette hagytam, hadd süllyedjek minél mélyebbre. Ekkor azonban a hangok elkezdtek velem üvölteni:
    - Mit tettél, Mark!? Ha meghalsz, ki menti meg Jinyoungot? Ki miatt lesz teljes az élete, ha nem leszel a párja?
    - Tessék!? – kérdeztem, amitől a maradék levegőm is odalett, és bár próbáltam ezután úszni felfelé, hiábavaló volt, ekkor minden elsötétült előttem.

- Mark, Mark, jól vagy!? – rázott fel Jinyoung az álmomból.
    - Ööö… – nem tudtam válaszolni, kellett pár másodperc, hogy felfogjam, a víz, amiben úsztam, a saját izzadtságom volt, mivel megint Jinyoung balesetének a napját álmodtam újra, azzal a módosítással, hogy ő nem jelent meg azon a bizonyos hídon.
    - Mark, megint rossz álmod volt? Ismét vízbe fulladtál? – kérdezte, hiszen az utóbbi egy évben, ha a hangok és a félelmeim átvették az uralmat az elmém felett, az inkább az álmomban volt, nem ébrenlétemben. Ez volt a kisebbik rossz, de jónak semmiképpen sem mondtam volna.
    - Igen – feleltem gyenge hangon.
    - Jaj, Drágám! – ölelt magához, nem törődve azzal, hogy így ő is vizes lett tőlem. – Még jó, hogy ma indulunk a hegyekbe. Remélhetőleg az ottani nyugodt környezet, a madarak csicsergése és a jó kis hegyi levegő ismét helyre tesznek.
    - Én is ebben bízom.
    Mióta együtt voltunk, és Jinyoung rájött, hogy az ünnepi tűzijátékozások nagyon rosszat tettek az idegrendszeremnek, legalább szilveszterkor úgy rendeztük, hogy elvonuljunk a hegyekbe, ahol nem voltak durrogtatások. Ekkor, 2033. december. 30-án is ez volt az egyik legfőbb vágyam: pár nap nyugalom és béka a hegyekben, életem három legfontosabb személyével.
    - Apa, Apuci! – jött be Yeji a szobánkba sírva.
   - Még csak reggel hét óra van, de már sírsz, Kicsim? – kérdezte Jinyoung, aki fel is vette az ölébe a kilenc éves lányunkat.

   - Igen, apa, mert Hyunjin felkeltett. Biztos azt gondolta, hogy ha ő nem tudott aludni, akkor én se aludjak. Pedig sokáig fent akarok majd maradni a nyaralóban – felelte durcásan.
    - Semmi baj, Kincsem, beszélek vele – nyugtattam meg, miközben megpusziltam a homlokát.
   - Köszönöm, Apuci – mondta, majd belebújt Jinyoungba, és már előre tudtam, hogy nem fog két percbe telni, és mint egy kis angyal, úgy fog aludni az apja ölében.
    - Hyunjin! – kopogtam be a közös szobájukba.
   - Az úgy volt, Apuci, hogy véletlenül leejtettem ezt a vastag könyvet, mikor el akartam kezdeni olvasni, és Yeji ettől kelt fel – közben elemelt az éjjeli szekrényéről egy valóban vaskos kötetet. - Bár azt mondta, már a lámpám fénye is zavarta. Pedig direkt ki se szálltam az ágyból, nehogy felkeltsem.
    - Sejtettem, hogy valami ilyesmi történhetett.
   - Te mindig jobban megértesz, Apuci, mint apa. Neki tudom, hogy Yeji a kedvence – jelentette ki szomorúan.
    - Hyunjin, honnan szedsz te ilyen sületlenséget, hogy apád jobban szereti a testvéredet, mint Téged? – döbbentem meg, hisz Jinyoungnál odaadóbb apát a világon nem tudtam volna elképzelni. Sohasem vettem észre, hogy különbséget tett volna a két gyermekünk között. Bár az igaz, hogy Yeji rendre ráakaszkodott, és kihasználta a nagy szívét, de hasonló hatást ért volna el nála a fiúnk is, ha ő is így tesz.
   - Mindig őt ölelgeti, őt puszilja meg előbb, ha hazajön munkából, őt vigasztalja, ha összeveszünk Yejivel egymással – sorolta az észrevételeit.
    - Értem, de ezek azért vannak, mert a húgod tesz érte, hogy így legyenek. Ha te futnál oda hozzá előbb munka után, akkor téged puszilna meg korábban. Apukátok sohasem választana kedvencet közületek. Az pedig, hogy én jobban tudok azonosulni veled, azért van, mert én jobban hasonlítok rád, és azt is megértem, miért vagy bizonytalan, és miért nehéz elhinned, hogy az egész családod úgy szeret Téged, ahogy vagy. Beleértve a nagyszüleidet, a nagynénéidet és az unokatestvéreidet.
    - Biztos, Apuci? – kérdezte.
    - Hát persze. Na, gyere ide! – húztam oda az ölembe.
    Az ilyen beszélgetéseink mindig jó visszaigazolások voltak számomra, hogy tényleg hasznos volt, hogy egy szintén skizofrén, önbizalom hiányos apuka volt az egyik szülője Hyunjinnek. Más nem értette volna így meg. Bár a hangok az ő esetében nem voltak olyan vészesek, mint nálam; szerencsére enyhébb tünetei voltak kicsi korától kezdve, és igyekeztünk is tenni azért, hogy ez így maradjon. Rendszeresen vittük orvosi vizsgálatokra, és hogy ne érezze azt, hogy valami baj volna vele, a húgán is elvégeztettük mindig ugyanazokat a kivizsgálásokat, már csak amiatt is, mert ikrek voltak. Eddig egyetlen alkalommal sem lett egyiküknél sem olyan eredmény, hogy gyógyszeres kezelésre lett volna szükségük. Pszichológushoz ennek ellenére mindketten jártak – ugyanahhoz, de külön-külön. Ezt is igyekeztük normalizálni, és csak annyit mondtunk nekik, hogy olykor kellett, hogy egy idegennek is elmondják a problémáikat, mert ő elfogulatlanul tudott rájuk reagálni. Ami azonban némi gondot okozott nekünk, az az volt, hogy az iskolában csúfolták őket, amiért két apjuk volt. Ezeket Yeji nehezebben kezelte, főleg, hogy nem tudtuk mi sem, mi volt az eredeti szüleikkel. Emlékeztek egy-két dologra róluk, de arra nem, hogy miért hagyták el őket. Mi Jinyounggal Hyunjin skizofréniájára gondoltunk mint okra, de ezt még nem mondtuk el neki, ahogy magának a közös betegségünk diagnózisát sem. Minél tovább meg szerettem volna védeni a valóság fájdalmától, hiszen tapasztalatból tudtam, mit tett az, ha idő előtt lett szembesítve ezzel egy gyerek. Nála pedig tényleg a gyengébb tünetek nem is tették ezt olyan indokolttá.

- Yeji, tegnap kaptam egy hívást az iskolátokból – kezdett bele Jinyoung a mondókájába, ami pontosan tudtam, hogy miről fog szólni.
    - Igen? – tettetett meglepettséget a lányunk.
   - Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, mi miatt! – ráncolta a homlokát a szerelmem, miközben már a kocsiban ülve indultunk a hegyekbe.
    - Na, mégsem vagy apa szeme fénye? – motyogta az orra alatt Hyunjin, mire a testvére belerúgott.
    - Yeji! – szóltam most én rá. – Néha úgy érzem, mintha te lennél a fiúnk és Hyunjin a lányunk.
    - Nem tehetek róla, hogy ilyen kis anyámasszony katonája – grimaszolt Yeji.
    - Tudod, hogy nem így értettem. Te viselkedsz úgy, mintha két rossz fiú veszett volna el benned.
    - Tessék, Hyunjin, apa lehet, hogy engem szeret jobban, de apuci téged! – vágta rá durcásan.
   - Micsoda!? – lett ideges most már Jinyoung is. – Még hogy mi jobban szeretjük az egyikkőtöket a másiknál! Na, ezt most verjétek ki a fejetekből mindketten!
    - Oké, Apa – sütötte le a szemét a lányunk.
   - Visszatérve az iskolára, azt mondta az osztályfőnököd, hogy megríkattad az egyik osztálytársadat, Ryujint. Igaz ez, és ha igen, mi történt? – kérdezte a párom. Ezt nagyon szerettem a szülői módszereiben: sohasem ítélkezett előre, mindig hallani akarta a gyermekeink nézőpontját.
    - Annyiszor bántott engem azzal, hogy egy ilyen fiús lányt, mint én nem is csoda, hogy otthagyott az anyja, és hogy megérdemlem, hogy tök gáz módon két apával kell élnem – felelte, és a sértettség kihallatszott a hangjából.
   - Ez nagyon nem volt szép dolog tőle – jegyezte meg Jinyoung. – Te mit mondtál neki ezután?
   - Azt, hogy csak féltékeny, mert őt egy anya neveli, míg nekem két remek apukám is van, de nem kap tőlem egyet se. Nem tehetek róla, hogy az övé megszökött tőlük.
   - Kislányom, ez gonosz dolog volt tőled – vettem át én a szót. – Tudom, hogy ő is csúnya dolgot mondott neked, de az róla árulkodik, az, hogy te így válaszoltál, viszont már rólad fest kedvezőtlen képet. Mi nem ilyen gyerekeket nevelünk apátokkal.
   - Tudom, de utálom, ha azzal bántanak, hogy örökbefogadottak vagyunk, és hogy két apánk van – szorította szorosan magához az utazóplüssét.
    - Yeji, én itt vagyok neked! – fogta meg a kezét Hyunjin. Lehet, hogy nem voltunk hibátlan szülők, és a gyerekeink is olykor hibáztak, veszekedtek, de egy biztos, mind nagyon szerettük egymást, és ez volt számomra a legfontosabb.
    - Akkor legközelebb szólok neked, hogy verd meg, aki beszólt – vetette fel ezt az ötletet a lányunk.
    - Yeji! – szóltunk rá egyszerre Jinyounggal.
    - Csak vicceltem – mosolygott hamisan, de legalább már mosolygott.
    - Legközelebb mondd azt annak, aki azzal bánt, hogy két apátok van, hogy sajnálod, hogy így gondolja, de te igenis szerencsés vagy, amiért egy szerető családban élsz, míg sok árvát sohasem fogadnak örökbe; vagy ha igen, akkor sem biztos, hogy a testvérükkel együtt, ha van nekik – tanácsoltam.
    - Igazad van, Apuci, ez sokkal jobb válasz – látta be Yeji.

 Miután megérkeztünk a szálláshoz, azonnal elfogott a szokásos nyugalom. Minden évben ugyanazt a hegyi, jól felszerelt faházat béreltük ki. A környéken egy lélek sem volt, a házhoz pedig egy lekerített óriási birtok tartozott. Itt nap közben mindig jókat sétálgattunk, a gyerekek pedig hó csatáztak, ha éppen esett a hó, ha nem, akkor vagy bújócskáztak, vagy fogócskáztak a fák és bokrok között. Mind imádtunk itt lenni, de én a legjobban: nekem ez volt a nagybetűs nyaralás. Nem az, amikor más országok tengerpartjain pihentünk, hanem az, amikor elmenekültünk ide, a hegyekbe. Olyan atmoszférája volt a helynek, mely gyógyító hatással volt rám. Itt sohasem voltak rohamaim, még csak rémálmaim sem. Volt valami varázsa a helynek, ami mindig megtette a hatását rajtam.
   - Előbb pakoljunk ki, vagy sétáljunk? – kérdezte Jinyoung, mikor már az autóból vittük be a csomagjainkat.
    - Én a sétára szavazok. Elgémberedett az úton a lábam. Meg amúgy is, magunkhoz képest későn értünk ide, és nem akarom, hogy ránk sötétedjen közben – feleltem.
    - Igazad van, akkor sétával kezdünk – mondta a párom, mire a gyerekeink örömtáncot jártak. – Hékás, nehogy nekem előre lefárasszátok magatokat! – incselkedett velük a párom, hisz tudta, hogy szinte lefáraszthatatlanok voltak.
    - Lassan itt az ideje, hogy beiratkozzatok az akrobatika iskolámba, egyre biztosabb vagyok benne, hogy jól menne nektek – jegyeztem meg azt, amit már egy ideje pedzegettem, de Jinyoung mindig elvetette az ötletemet, mivel félt, hogy megsérülnének.
    - Én is kezdek most már efelé hajlani – lepett meg a válaszával.
    - Komolyan, Apa? – esett le a fiunk álla.
   - Igen. Lehet, hogy Mark nem a vér szerinti apátok, de hogy ebben rá hasonlítotok, az biztos.
   - A sors is azt akarta, hogy a ti gyerekeitek legyünk – jegyezte meg Yeji nagy bölcsen, aki látott nemrég egy filmet, amiben többször a sorsra hivatkoztak, és azóta rendre ő is ezzel hozakodott elő.
    - Minő igaz, Kicsim – hagyta rá Jinyoung. – Akkor mosdószünet, igyatok pár kortyot, majd induljon a túra!
   - De én éhes vagyok, Apa – fogta a hasát Hyujin.
  - Mondtam, hogy ebédelj otthon eleget indulás előtt – rázta a fejét a párom. – Na, jó, hoztam müzliszeletet, de csak egyet egyél, mert aztán nem akarsz majd vacsorázni.
   - Igaz – egyezett bele a fiunk, mivel tradíciónk volt, hogy ideérkezve közös rámen főzésbe kezdtünk.

 

 

- Mark! – szólított meg Jinyoung, mikor már útnak indultunk. - Igaz, nem csak tegnap volt rossz álmod, hanem az azelőtti éjjel is?
    - Megeshet – vettem egy mély levegőt, majd úgy figyeltem a nem messze futó lányunkat, mintha bármelyik percben szem elől veszíthettük volna őt.
   - Megint Yejiről álmodtál? Arról, hogy valaki elrabolta és fogva tartotta? – látott át rajtam a szerelmem.
   - Igen. Hyujin pedig ott zokogott az ölemben, mert úgy érezte, nem tudna a testvére nélkül élni – meséltem.
    - Ismét felszínre tört a bűntudatod, amiért több mint tizenhat éve elraboltál? – kérdezte, miközben a vállamra tette a kezét.
    - Tudod, hogy sohasem fogom tudni teljesen megbocsájtani magamnak, még úgysem, hogy egy ilyen gyönyörű családot eredményezett a tettem. Egyszerűen belém égett az, hogyan néztél rám az első fogvatartott napjaidban. Amikor az erdőben elestél, és rád találtam, akkor olyan szemekkel tekintettél rám, mintha a világ legijesztőbb személye lettem volna. Míg fogva tartottalak, próbáltam ezt elnyomni magamban, és csak utána a kórházban tört felszínre, amit Te is jól tudsz. Nemrég viszont elkezdtem azon gondolkodni, hogy talán ezért is maradt meg bennem poszttraumás stresszként mindez, és ezért sem tudom több mint másfél évtized után sem teljesen elengedni, mert egy ideig elfojtottam. Az pedig, hogy közben szülők lettünk, és egyre nagyobbak a gyermekeink, csak rontják a helyzetet, hiszen rettegek, hogy bármikor elrabolhatják őket is. Inkább mindennap ott vagyok fél órával hamarabb értük az iskolában, és az iskolaajtóban várom, hogy kijöjjenek, nehogy valaki kézen fogja őket, és elvigye.
    - Mark… – a szavamba akart vágni Jinyoung, de én folytattam.
    - Tudom, hogy meg van nekik tanítva, hogy ne álljanak szóba idegenekkel, és hogy ha valaki erőszakkal kényszerítené őket valamire, akkor torkuk szakadtából kell sikítaniuk, de sohasem lehet kellően elővigyázatos az ember – közben megálltam és a kezembe temettem az arcomat. Jinyoung tudta, hogy ilyenkor azt szerettem, ha engedte, hogy magamtól nyugodjak meg, így megállt mellettem, és megvárta, míg letettem a kezemet és hagytam, hogy a nyirkos decemberi levegő megcsapja az arcomat. Ez mindig felélénkített. – Tényleg hihetetlen, hogy egy ilyen selejt miatt lemondtál a karrieredről – jegyeztem meg, de mivel közben elmosolyodtam, tudta, hogy csak vicceltem.
    - Hát az még milyen hihetetlen, hogy mennyivel boldogabb vagyok, amióta csak dalszerző és producer vagyok – felelte, majd megfogva egymás kezét, gyors tempóra kapcsolva igyekeztünk beérni a gyerekeinket.
    Ekkor felelevenítettem magamban azt, hogy miután az elrablását követően visszatért Jinyoung mint énekes, a sajtó és néhány mániákus fan elkezdték jobban figyelni minden lépését, több kép nyilvánosságra is került kettőnkről, bármennyire elővigyázatosak voltunk, így már aktív idolként sejthető volt, hogy egy férfival kötötte össze az életét. Miután pedig visszavonult és örökbe fogadtuk a gyermekeinket, még inkább egyértelmű lett, hogy mi négyen egy család voltunk. Ekkor viszont már mint producer és dalszerző nem volt annyira a köztudatban, így nem kezdtek el minket zaklatni. Persze, azért úton-útfélen a fejünkhöz vágták az évek alatt, hogy rossz buzik voltunk, és hogy beteges, hogy kaptunk két gyereket, de ezek eltörpültek a szép visszajelzések és a támogatások mellett, amiket a közvetlen környezetünktől és nem egyszer random emberektől is kaptunk. Még a hangokat sem voltak képesek ezek a negatív visszajelzések feléleszteni bennem, hiszen tudtam, hogy mi négyen összetartoztunk, és sajnáltam azokat, akik ezt nem így látták.
    - Egyébként nem baj az, ha túl elővigyázatos vagy – folytatta Jinyoung. - Ha az téged megnyugtat, akkor legyél ott mindig ideje korán a gyerekekért. A lényeg az, hogy biztonságban tud őket, mind a valóságban, mind az álmaidban.
    - Igyekszem, Jinyoung – bólintottam egy halovány mosoly kíséretében.
    - Ennél többet tudod, hogy soha nem is kértem tőled – lehelt gyenge csókot az ajkamra.
   - Egyébként, ha már többször felmerült milyen régen raboltalak el, meg kell, hogy jegyezzem, jól választottam, hiszen negyven évesen is rohadt jó pasi vagy – kacagtam jóízűen, de minden egyes szavam igaz volt.
    - Azért engem is sok női kollégám irigyel a jóképű párom és a két gyönyörű gyerekünk miatt, úgyhogy én se panaszkodom. Ha már gyerekek: Yeji! – kezdett ordítani Jinyoung. - Ha még egyszer belenyomod a hóba a testvéredet, nem kapsz ráment estére!
    - Bocsi, Apa – felelte, miközben világi ártatlan mosolyt villantott.
   - Megöl ez a lány, tudja, hogyan vegyen le a lábamról – bazsalygott a szerelmem.
    - Érti a dolgát, az hét szentség – ismertem el.

 Miután megvolt a családi rámen főzésünk, amit meg is ettünk azt az utolsó falatig, jöhetett egy másik szilveszteri tradíciónk, a forró csoki főzés. Ilyenkor mindig két szekcióra bomlottunk: Jinyoung és Yeji édes tejcsokiból csinálták a magukét, míg mi Hyujinnal 80%-os kakaótartalmú étcsokoládéból. A fiam is szerette a keserédes dolgokat, akárcsak én, így ez is egy közös tulajdonságunk volt. Ilyenkor mindig megnéztünk egy olyan filmet, amit vagy mind szerettünk, vagy mind kíváncsiak voltunk rá, majd fürdés és fogmosás után lefektettük a kicsiket, és mi is fáradtan ágyba dőltünk.
    Másnap a fák lombjai között átszűrődő napfényre ébredtünk. Lett volna sötétellő, de imádtunk így kelni, volt benne valami organikus. Miután reggelit készítettünk, társasjátékoztunk, majd egy gyors ebéd elkészítése és elfogyasztása után ismét sétálgattunk, de ilyenkor már a birtok területét elhagyva. Nagyon szép kilátás volt az egyik dombról, mi pedig minden évben felmásztunk a tetejére, és készítettünk egy családi képet. Direkt vettünk egy fotóalbumot, amiben csak ezek a képek voltak egymás mellett, így látva, hogyan nőttek évről-évre a gyerekek. Mire visszaértünk az erdei házhoz, már kezdett is sötétedni. A gyerekek még a karácsonynál is nagyobb izgatottsággal várták a szilveszter estét, és előre rettegtek, hogy a kimerültségtől majd elalszanak és nem tudják megvárni az éjfélt, de amennyi energiájuk volt, végül mindig fennmaradtak. Miután megettük az ebéd maradékát, ismét filmeztünk, ám ekkor mindig azt néztük, amit az akart, aki a délelőtti játékmaratón alatt a legtöbbször nyert, ez pedig idén Hyujin volt, aki egy rénszarvasról szóló mesét választott. Utána Jinyoung régi albumjaira táncolgattak a kifáraszthatatlan gyerekeink, majd ebben az eldugott kis házban utolért minket az éjfél, és mindennemű tűzijáték nélkül – hiszen be is volt a környéken tiltva –, békességben ünnepeltük azt, hogy már 2034 volt, majd lefektettük a gyerekeket, és szokásunkhoz híven betakarózva kiültünk a teraszra kémlelni a csillagos eget, ami a hegyekben, a szabad ég alatt sokkal jobban látszott, mint a városban.
    - Hihetetlen: a 2010-es évek végén ismerkedtünk meg, és már a 30-as évek közepén járunk – jegyezte meg Jinyoung. - Oda az ifjúságunk, de örülök neki, boldogabb és magabiztosabb vagyok, mint fiatalon.
    - Azt hittem, pont tegnap beszéltük meg, hogy negyven és negyvenegy éves korunk ellenére nagyon is fiatalosak vagyunk – mondtam.
   - Fiatalosak, de nem fiatalok.
  - Igaz! – ekkor koccintottunk a szőlőlevünkkel, hiszen miattam nem ittunk alkoholt, nem mintha Jinyoungot annyira vonzotta volna az ivászat.
   - Mit szólsz, Mark, kezdjük az újévet egy kis intim tornával? – kacérkodott velem.
  - Na, és ma milyen felállásban szeretnéd csinálni? – kérdeztem, hiszen az első pár évünk után felajánlottam neki, hogy ne mindig ő legyen a passzív fél, hanem hangulatunktól függően cserélgessük a szerepeket.
   - Eldöntöm, mire felérünk a szobánkba – mondta, majd felhúzott a székről, és elindultunk kézen fogva  befelé.
    - Még hogy a negyvenesek már nem fiatalok… – motyogtam az orrom alatt.

 VÉGE

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

 Ui.: A bónusz rész megszületésének részleteiről ITT olvashattok, ha esetleg érdekel Titeket. 

Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - Búcsúposzt

Kedves Olvasóim!

Mindig nehéz szavakba foglalnom, mit érzek egy-egy történetem lezárása után, ráadásul most a személyes kedvencemről van szó, ami csak fokozza mindezt. (Pedig tavaly ilyenkor nem hittem volna, hogy ilyen hamar írok egy olyan fanfictiont, amire büszkébb leszek, mint a Nélküled nem kell a Mennyországra.) A másik indok, amiért nehéz búcsút intenem ennek a történetemnek, az, hogy nem is emlékszem már, milyen nem írni MarkJin ficit. Majdnem két éve kezdtem el a Tört Angolt, ami az első hosszú Got7 fanficem volt, és amint befejeztem, napokon belül kezdtem is Az enyém vagyot, most pedig itt állok, és nehéz felfognom, hogy vége, ennyi volt… Persze, nem mondom azt, hogy nincs rá esély, hogy belekezdjek egy új történetbe ezzel a párossal, mert túlságosan is fekszenek nekem, meg amúgy is, nagy kedvencem MarkJin, de biztosat nem ígérhetek. Már csak azért sem, mert most a még futó írásaimat akarom befejezni, és két új hosszú történetbe kezdeni, így ha lenne is ötletem velük, azt elnapolnám.

Az enyém vagy pontosan 2018. augusztus 20-a és 2019. június 6-a között íródott. Sokáig azt hittem, még tavaly be tudom fejezni, hiszen két hónap alatt írtam meg az első húsz fejezetet. De aztán olyan tragédiák történtek a családomban, amik miatt több, mint hét hónapig nem írtam egy részt sem, csak a meglévőket csiszolgattam és töltöttem fel ide. De amint ismét neki ültem, egyhamar megszületett a lezáró négy rész.

Nem tudom elmondani, mennyit jelent nekem ez a történet. Talán nem lett olyan mély, mint a Nélküled nem kell a Mennyország, és közel sem olyan sírós, de mégis jobban uraltam íróként a folyamatokat, mint ahogy a másik történetem esetében tettem. Bár már lényegesen kevesebben olvasnak, mint az első egy évben tették, amikor elkezdtem k-pop ficiket írni, de ennek ellenére ehhez a történetemhez kifejezetten sok kommentet kaptam blogon és főleg facebookon, amiért rettentően hálás vagyok. Az, hogy ennyien vártátok a részeket, és izgultatok a karakterekért, nagyon nagy löket volt számomra, hogy minél többet igyekezzek kihozni a cselekményszálból. Ráadásul a Tört Angolnak is sok új olvasója lett ennek a ficimnek a hatására, ezzel még inkább bebiztosítva, hogy a valaha volt legnépszerűbb történetem maradjon. Azt viszont továbbra is sajnálom, hogy az én két írásomtól eltekintve nincs más magyar, hosszú, befejezett fici ezzel a párossal, de remélem, hogy sokan, akik szeretik MarkJint, ide találnak, és ez a két történet kicsit enyhíti a hiányérzetüket. 😌

Végezetül hálás köszönetem mindenkinek, aki végigolvasta a történetemet, és annak, aki legalább egyszer írt nekem pár sort, még inkább, a rendszeres kommentelőimnek pedig millió csók! De tényleg, Ti tartottátok bennem a lelket. Aki pedig a jövőben is fog olvasni tőlem valamit, azt továbbra is szeretettel várom a blogomon. 💕😘

Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - Epilógus

Epilógus

10 évvel később

 

Mark:

Annyiszor gondolkodtam rajta, hogyan tudott a pszichiátria a világ legszörnyűbb helyéből az életem egyik biztos pontjává válni. Már nem féltem visszajárni, sőt tudtam, hogy ez nekem és a páromnak is csak jó tett, mert így voltunk képesek a lehető legkönnyebben együtt élni. Majd az igazi fordulópont akkor jött el az állapotomban, amikor Jinyoung rávett, hogy elhiggyem, nem voltam áldozat, mert ha akként tekintettem volna magamra, akkor örökre az is maradok. Beláttam, igaza volt, hiszen szerencsés voltam, hogy nem tartóztattak le, amiért elraboltam őt, majd fogva tartottam a házamban, sőt ezáltal új értelmet nyert az életem. Mai napig képtelen voltam igazán elhinni, hogy mi lett abból az átmeneti tervből, aminek az elrablását szántam. Színtisztán emlékeztem rá, milyen nehéz volt az elején türtőztetnem a vágyaimat, amik azért is voltak olyan intenzívek, mivel előtte soha, senki nem váltott ki belőlem hasonlót.

A javulásomat jelezte az is, hogy tudtam sci-fiket nézni, amiket a hangok utáltak a fejemben, és aminek az említése miatt először tanúja lehetett Jinyoung annak, milyen volt, amikor nem teljesen én uraltam az elmémet. De hazudnék, ha azt állítanám, nem voltak gyenge pillanataim, sőt akár napjaim vagy heteim is. Ilyenkor kényszerszabadságra mentem a munkahelyemen, és olykor a pszichiátriára is befeküdtem a nagyobb baj megelőzése végett. Ekkor is épp ott voltam, és vártam, hogy véget érjen Jinyoung koncertje, és videochatelhessek vele. Egész nap ez a beszélgetés éltetett, és a tudat, hogy másnap ismét szabadon sétálhattam az utcán, az én egyetlenem társaságában.

Előtte azt hittem, hogy számomra nem maradt más, mint a menekülés, mert csak az öngyilkosság menthetett meg végérvényesen az orvosoktól és a hangoktól, de ő minden áldott nap bebizonyította, hogy ez nem így volt. Nem hazudott, tényleg képes volt újra és újra megmenteni saját magamtól és az ezekhez hasonló gondolataimtól. Még a legrosszabb órákban is, amikor újból elhittem, a hangok legyőzhettek, az ő mosolya, kedves szavai, illata és gyengéd hangja volt az én kapaszkodom – akkor is, amikor nem volt velem. Mert nekem már volt kiért küzdenem és élnem. Néha olyan volt, mintha sötét erők hatalmának lettem volna a játékszere, és Jinyoung volt az egyedüli fény, ami kirántott onnan.

Rohamaim nem voltak gyakran, ha igen, akkor sem olyan intenzívek, mint a megismerkedésünk előtt. Egyszer viszont nagyon elfajult a dolog, amikor Jinyoung elment turnézni, majd nem ért haza időben, és nem is tudtam elérni telefonon. Szörnyen meg voltam rémülve, és már a legrosszabbra gondoltam, akárcsak a családja. Egy idő után, amikor nem vették észre, elszöktem tőlük, mivel a hangok ismét eluralkodtak felettem, és hangosabban kiáltottak, mint az azt megelőző tíz évben bármikor. Szinte észre se vettem, hogyan kerültem a családi nyaralónkba, mivel végig a fejemben vitáztam „velük” arról, hogy márpedig Jinyoung nem hagyott el egy szebb és egészségesebb férfiért, mert igenis engem akart.  Egy idő után egy nagy késsel hadováltam a kezemben, de végül én győztem, és a hangok elhallgattak. Miután összeszedtem magamat, láttam, hogy időközben ötször is hívott a párom, de az elmémben zajló eseményektől a külvilág némává vált számomra; viszont kellett még egy kis pihenő, hogy összeszedjem magam ahhoz, hogy visszahívjam. Jinyoung azonban megelőzött: kábé húsz perc múlva már a saját kulcsával nyitott be, és akárhogyan próbáltam nyugtatni, hogy minden rendben volt, elhatározta, hogy felhagy az énekléssel, mert nem fog elveszíteni miatta. Még egy turnét tervezett, búcsú gyanánt, és utána elengedte a karrierjét. Könyörögtem neki, hogy ne adja fel értem, de hajthatatlan volt: állította, számára is megerőltető volt, hogy ennyit kellett távol lennie tőlem. Ráadásul tudta, hogy akkor erősödtek fel a rohamaim, amikor úgy éreztem, hogy egyedül voltam. Nem vártam el, hogy mindig mellettem legyen, de már maga a gondolat, hogy a jövőben nem volt folyton más városban, vagy akár országban, rengeteget jelentett mindkettőnk számára.

A másik mentsváram a nehezebb időszakaimban a szüleim sírhelye volt, amit rendszeresen látogattam. Tisztában voltam vele, hogy nem az volt a fontos, a sír milyen állapotban volt, hanem az, milyen emlékeket őriztem a szívemben róluk; mégis úgy volt tiszta a lelkiismeretem, hogy a lehető legszebb emlékhelyet tartottam fenn nekik. Közvetlen azelőtt, hogy elindult volna az utolsó koncertturnéjára Jinyoung, kijött velem a sírhoz, hogy friss virágokkal lepjük el azt, és a szerelmem úgy érezte, ennél alkalmasabb hely és idő nem lett volna arra, hogy megkérje a kezemet. Úgy akart magamra hagyni, hogy előtte biztosított afelől, tényleg velem akarta leélni az életét, és nem bánta, hogy ezért odalett a karrierje: az, amit tizenhárom éven át át épített fel. A lehető legőszintébb igent kapta tőlem válaszul, és én is azt hittem, így könnyebb lesz a hiánya. A hangok azonban oly sokszor felül tudták írni azt, amit előre elképzeltem: próbálták elhitetni velem, hogy miattam semmiképp sem érte meg feladni bármit is. Viszont erős voltam, és még mielőtt újból késsel a kezemben veszekedtem volna velük, befeküdtem a pszichiátriára. Jinyounggal is előre megbeszéltem, és azt is, miért volt erre szükség, hiszen a teljes őszinteség volt jellemző a kapcsolatunkra. De ekkor már ismét jól voltam, és alig vártam, hogy beszélhessünk.

- Biztos, hogy olyan állapotban vagy, hogy haza gyere? – kérdezte félve. – Én tudok rád várni: hisz te annyival többször vártad azt, hogy hazatérjek.

- Igen, már jobban vagyok: hála Neked.

- Ne mondd ezt! Hisz azért kerültél oda vissza, mert nem voltam eléggé óvatos – sütötte le a tekintetét. Utáltam, mikor szomorúság költözött a szívébe, amiért nem úgy reagáltam bizonyos dolgokra, ahogy egy egészséges személy tette volna.

- A szíved mélyén tudod, hogy nem a te hibád, és hogy mennyit javultam a segítségeddel. Annyi mindent köszönhetek neked, Jinyoung. Már nem miattad akarok élni, hanem veled, ami nagy változás. De mégis van, ami nem változott az elmúlt tíz év alatt: Te vagy az egyedüli személy, aki nélkül meghalnék – jött tőlem a vallomás. Valami abban a tóban végérvényesen összekötött Vele, és az iránta érzett ragaszkodásom évről-évre csak nőtt. Minden turnénál, amire elment, egyre jobban féltem, hogy nem tér majd vissza hozzám, de épp ezért egyre inkább bizonyította, hogy márpedig nem volt az a kontinens vagy személy, aki miatt ne akart volna ismét velem lenni.

- Tudom, épp ezért arra gondoltam, hogy változtathatnánk ezen. – Ismertem azt a csillogó tekintetet, amivel a kamerába nézett: ez akkor volt rá jellemző, amikor egy olyan ötlete támadt, amit mindenképp véghez akart vinni. – Mark, fogadjunk örökbe egy gyereket!

- Tessék? Te rám bíznád egy gyermek sorsát, mikor most is a pszichiátrián fekszem? – sokkoltak a szavai, és egy percig azt hittem, csak viccelt: bár a szemei elárulták, hogy ő ezt igenis komolyan gondolta.

- De hát a tanítványaid is imádnak, és te is őket. – Ez igaz volt, imádtam azt a break iskolát, amit Jinyoung biztatására hoztam létre. Még egy kiváló segédtanárt is találtam, aki mindig helyettesített, amikor épp a pszichiátrián feküdtem, és ilyenkor azt hazudtuk, hogy elutaztam egy időre. Ezen kényszerpihenők alatt pedig mindig belém hasított a gyerekek hiánya. – És amúgy is, most már, hogy visszavonulok, ott leszek Veled – folytatta az érvelést. – Én hiszek abban, Mark, hogy remek szülők lennénk. Mit szólsz, belevágunk?

Fél évvel később

Eljött az a nap, amire már hetek óta mindennél jobban vágytunk. Nem kis huzavona volt, míg sikerült az örökbefogadás, főleg, hogy egy ikreket vettünk magunkhoz. A két hároméves csöppség azért nem kellett senkinek, mert a kisfiún hozzám hasonlóan skizofrénia jeleit tapasztalták. A gyermekeket nem akarták elválasztani egymástól, bárhogy lett volna sok jelentkező a kislányra. Mikor Jinyounggal meghallottuk a történetüket, a zsigereinkben éreztük, hogy ők csak ránk vártak. Magamtól is beláttam, hogy nem lehettek volna alkalmasabb szülői egy ilyen csöppségnek, mint én, aki saját bőrömön tapasztaltam újra és újra, milyen volt így élni, valamint Jinyoung, aki remekül kezelt engem. Az orvosom is áldását adta az adoptálásra, sőt kiváló ötletnek vélte, így el is indíthattuk a kérelmet. Idővel minden részlet a helyére került, és eljött az idő, hogy hazavigyük őket.

- A mieink vagytok, kicsikéink. A mi gyermekeink – suttogtam meghatódva, miközben én az újdonsült a kisfiúnkat, Jinyoung pedig a kislányunkat ültette az ölébe. Jól ismertük a csöppségeket, hiszen sokszor találkoztunk velük előtte. Egy-egy hétvégére haza is vittük őket, és bár voltak kisebb nagyobb problémák, azonnal oda-vissza kötődni kezdtünk egymáshoz.

- Mi pedig a ti szüleitek – tette hozzá Jinyoung. – Most már hivatalosan is.

- És ezentúl egy boldog család leszünk. Nem tökéletes és problémamentes, de boldog és szeretetteljes. – Ez a jövőkép szebb volt számomra, mint egy tündérmese befejezése.

- Ennél nem is kell több. Nekem nálatok tényleg nem kell több, és soha nem is fog kelleni – bizonygatta a szerelmem.

Majd kéz a kézben elindultunk hazafelé, de így is otthon voltam, mert már nem csak Jinyoung, hanem ők hárman együtt voltak az otthonom. Ahogy kocsiban ülve tartottunk a korábbi nyaralóm felé – ami Jinyoung visszavonulása után a hivatalos lakhelyünkké vált –, a leszakadó ég, mintha elmosta volna a múlt fájdalmait: megtisztultam, és még inkább éltem, mint valaha.

(2025. februárjának a végén jön egy bónusz rész.)

VÉGE

 A búcsúposztért kattintsatok IDE!

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 23. fejezet

Huszonharmadik fejezet – A mi titkunk

Mielőtt bemehettem volna Markhoz, az orvosa beinvitált az irodájába, ahol megtárgyaltuk, milyen történetet tártunk a nyomozók elé, és hogy nem lett probléma a dologból; majd részletről-részletre mindent elmeséltem neki az én szemszögemből az elrablásomról és az utána eltelt időről. Tény, hogy átlátott Markon, de azért nem ártott az én perspektívámból is meghallgatnia a dolgokat. Még csak egy nap telt el amióta eljöttem Mark eldugott házából, mégis, ahogy másodjára bocsátkoztam a valós részletekbe – hiszen a főnököm és a rendőrség kapcsán féligazságokat mondtam csak –, mintha egyre távolodtak volna az ott töltött napok. Hirtelen olyan érzés volt, mintha arra az időszakra megállt volna az idő, ami ekkor ismét haladt tovább előre, nekem viszont még nem volt kedvem visszacsöppenni a folyásába. Annyira hirtelen ért ez az egész véget. Ahogy annak idején el akartam menekül Mark házából, most úgy akartam visszajutni oda. Ezért is kellett elmennem a családommal a nyaralóba.

Miután végeztünk a Doktor úrral, egy órát kaptam Markkal, hogy vele is mindent megbeszéljek. Féltem, milyen állapotban fog várni, de meglepően sokkal jobban nézett ki, mint előző nap: bármit is adtak neki, működött – látszott a tekintetén, hogy béke volt a fejében. Azt is elfogadta, hogy mindennap egy-két órát lehettem csak vele, és mindig ugyanakkor látogathattam meg. Persze az ügynökségemmel is egyeztetnem kellett a beosztásomról, de mivel tudott a főnököm Mark állapotáról, és nagyon támogatónak tűnt, így reménykedtem benne, hogy nem lesz gond. Mégis, valami mégsem volt az igazi: megkönnyebbülést kellett volna éreznem, hogy minden a lehető legjobban alakult, bennem mégis csak hiányérzet és zavarodottság volt. Mintha már tényleg nem akartam volna azt az életet, amibe visszacsöppentem. Ha legalább még egy-két hetet kaptam volna ott Markkal kettesben! Vagy csak egyetlen egy napot a tökéletes boldogságban: csak egyet…

Hazaérve gyorsan be akartam kapni pár falatot, majd indulni is a nyaralóba, de otthon nem csak a családom fogadott, hanem egy rég nem látott felebarát is.

- Szia, Jaebum! – köszöntem neki, mert láthatólag az ő lába földbegyökerezett, az elnyíló szája pedig arra engedett következtetni, hogy nem hitt a szemének. – Én vagyok: hidd csak el!

- Hát tényleg élsz! – Ekkor olyan dolog történt, ami már nem is emlékeztem rá, mikor fordult elő utoljára: Jaebum megölelt, de úgy, hogy el is emelt a földről. Régebben kihasználva, hogy erősebb testalkatú volt nálam, gyakran tette ezt, amikor boldog volt, de ekkor, mintha valóban pihesúlyú lettem volna, úgy tartott a magasban, a szuflát is kiszorítva belőlem. – El sem tudod képzelni, mennyire aggódtam érted.

- Tényleg? – kérdeztem vissza meglepődve, miután ismét a lábaimon álltam.

- Hát persze. Majd felemésztett a bűntudat, hogy lehet, többé nem látlak, és féltem, részben miattam történt az egész, hisz pont a baleseted után tűntél el. Ráadásul Mark is gyanúba keveredett, aki szintén a baleset miatt lépett az életedbe. Annyira sajnálom: nem csak azt, hogy eltűntél, hanem mindent. A baleseted jó ébresztő volt, hogy tényleg nem szabad neheztelnem rád, sőt Te vagy az, aki megtehetné ezt velem. Rettegtem, hogy többé nem látlak, és így sohasem hozhatjuk helyre a barátságunkat. Mert tudom, Jinyoung, hogy nem lesz a jövőben sem olyan barátom, aki úgy megértene, mint Te. Nem azért, mert annyira hasonlítunk, hanem mert a különbözőségeink miatt objektíven látjuk egymást. Ezt nem tudtam felfogni, mikor magadra hagytalak az ügynökségnél, de most már mindennél többet jelentene nekem, ha ismét a barátod lehetnék. És nem irigykednék egyetlen sikered miatt sem, sőt, ha kell, tíz Lullabyt írok neked, csak bocsájts meg! Könyörgöm, Jinyoung, adj még egy esélyt!

Az agyam teljesen leblokkolt, ahogy a könyörgő Jaebum olyan dolgokat mondott, amikre szívem mélyén azóta vágytam, hogy magamra hagyott. Képtelen voltam felfogni, hogy egy ilyen drasztikus dolog kellett ahhoz, hogy megkapjam mindezt. A határszituációk viszont sok mindent tisztára tudtak mosni bennünk: és én nem hagytam, hogy ez a tisztalap elússzon, mert a büszkeségem diadalmaskodik felettem. Én csak a legjobb barátomat akartam visszakapni.

- Igazad van: mi azért vagyunk olyan jó párosítás, mert sok mindenben teljesen különbözünk. Talán… talán végre a Te időd is eljön, mint idol. Én pedig majd segítek, amiben csak tudok.

- Kit érdekel most ez? – vágott közbe idegesen. – Csak az számít, hogy te megbocsájtasz-e, vagy sem.

- Hát persze, te ütődött. Sohasem én voltam rád mérges, hanem fordítva – kacagtam fel fájdalmasan.

- Köszönöm! – ismét megölelt, de ekkor nem emelt el a földről, és én már ennek is örültem.

- Jaebum, nincs kedved eljönni velünk oda, ahol eddig voltam Markkal? Útközben mesélhetnék neked. – Lettem lelkes az ötlettől, hogy egy teljes kocsiúton át beszélgethettünk kettesben – hisz a szüleim kocsijába nem fértünk volna be ennyien.

- Örömmel.

Ahogy közeledtünk a házhoz, úgy közeledtünk ismét a legjobb barátommal is egymáshoz – ezzel szintén bizonyítva számomra, hogy tényleg az volt a legjobb dolog, amit velem tehetett Mark, hogy elrabolt. Majd odaérve úgy éreztem, hogy hazatértem – igazán haza, hisz ott volt velem az öt legfontosabb személy az életemből, Markot leszámítva.

- Szóval itt töltöttétek a mézesheteket? – viccelődött Jaebum, jelezve, hogy sokat oldódott az út alatt, és hogy egyáltalán nem zavarta, hogy egy férfiba szeretett bele.

- Itt bizony. Gyertek be! – invitáltam őket, miközben elővettem a nálam maradt bejárati kulcsot.

- Ebbe az erdőbe menekültél? – kérdezte az idősebbik nővérem.

- Igen, de inkább emlékszem rá a túrázásaink miatt, mintsem a menekülésemért – jegyeztem meg, amire egy halovány mosollyal bólintott a testvérem.

Úgy vezettem körbe őket, mintha a saját ingatlanomat akartam volna bemutatni. Lehet, túlzásba estem, de tudatni akartam velük, hogy miután elfogadtam a helyzetemet, jó életem volt itt, egy jó emberrel az oldalamon.

- Sokkal barátságosabb, mint amire számítottam – vallotta be apa. – Mázlid, hogy egy gazdag pasi rabolt el.

- Na végre, hogy kezd visszatérni a te humorérzéked is – lettem emiatt végtelenül boldog. 

Úgy éreztem, általánosságban is oldódott a feszültség, de az azonnal visszatalált hozzám, ahogy belépve a volt hálószobánkba, megéreztem Mark parfümjét, amitől eszembe jutott, ahogy először megcsapta az orromat, mikor cipelt vissza az erdőből. Akkor még tévesen azt hittem, hogy émelygett a gyomrom tőle, azért volt furcsa érzésem a hasamban: de hisz akkortájt mit sem tudtam az érzéseimről. Nem is kellett több, a parfüm miatt ismét elfogott a vad zokogás.

- Kisfiam! – nyitott be apa, de szerencsére csak Ő, aminek jelen esetben nagyon örültem. – A többiek kint sétálgatnak, úgyhogy sírj nyugodtan, csak ketten vagyunk!

- Szeretem őt, apa: annyira, hogy az már fáj.

- Elhiszem, hisz tudom, milyen is az, csak neked fokozta az érzelmeidet és a ragaszkodásodat az, hogy elrabolt és elzárt a világ elől – közben leülve a földre mellém, a hátamra tette a kezét.

- Tudod, miért csináltam annyi képet róla? – kérdeztem hirtelen, hisz pár perce mutattam meg nekik a Mark képeivel teli albumot, amit mindenképp el akartam vinni magammal.

- Mert imádsz fotózni, ő pedig helyes srác – tippelt.

- Ez igaz, de most jöttem rá, hogy volt egy másik oka is, amit eddig nem is realizáltam. Ez volt életem legszebb időszaka, minden nehézsége ellenére, és mivel tudtam, hogy nem tarthat sokáig, így minél több képpel meg akartam örökíteni, hogy a lehető legtöbb részletére emlékezzek – magyaráztam neki, majd kifújtam az orromat, és letöröltem a könnyeimet.

- Ez teljesen rád vall, viszont lesznek még ennél szebb emlékeitek is, ebben biztos vagyok. Ezeket a képeket azonban tartsd nagy becsben! Az ilyen emlékek hordozóit meg kell őrizni.

- Úgy lesz! – ígértem, majd vállára hajtottam a fejemet. – Mindig is imádtam az apa-fia beszélgetéseinket.

- Én is, Jinyoung. Egyébként büszke vagyok rád: arra, milyen remek férfi vált belőled. Bármin is kellett keresztülmennünk az elmúlt időszakban, nem kérnélek meg rá, hogy másképp dönts, és gyere haza, amint felajánlotta neked Mark. Mert így volt helyes. Végre találtál valakit, aki kiérdemelte azt a nagy szívedet, amit édesanyádtól örököltél – szorított erősen magához.

- Apa, miért mondasz ilyeneket? Már pont abbahagytam a sírást – kacagtam, miközben örömkönnyeket hullattam.

- Jól van na! Ha ez vigasztal, az én szemeim sem éppen szárazok. De ezt a kint sétálóknak nem kell megtudniuk, igaz? – kacsintott. – Ez a mi kis titkunk.

- Igen, a mi titkunk. Most már csak haza kéne mennünk, hogy kitaláljam, milyen beszédet mondok a sajtótájékoztatómon.

- Hihetetlen, hogy még ilyesmit is csinálnod kell, rögtön azután, hogy hazajöttél – sóhajtott egyet, miközben fejrázással fejezte ki az ellenérzéseit.

- Ez van. Túl sokan aggódtak értem. Meg kell nyugtatnom a rajongóimat – jegyeztem meg kötelességtudóan. Ennyi járt nekik, főleg azok után, mennyien vették meg az eltűnésem után az albumjaimat.

- De pont azért, mivel a rajongóid, próbálj őszintén beszélni hozzájuk. Persze, nem azt mondom, hogy részletezd, hogy elrabolt egy mentálisan beteg srác, akibe belezúgtál, mert az érdekesen jönne ki. Bár ez nem a te hibád, hanem a világé, és azé, hogy nincs igazi elfogadás – tette hozzá azt, amit akkor is mondott Nekem, amikor annak idején bevallottam a családomnak a szexualitásomat. – Viszont ne bagatellizáld el: beszélj a szívedből, hogy ez az időszak mit jelentett neked, és hogy próbálják meg belehelyezni magukat a te cipődbe. Minden csak nézőpont kérdése. Sokan vagyunk olyan helyzetben, hogy elmenekülnék az életünkből; ők sem kivételek ez alól.

- Apa, mi van ma veled? Honnan jönnek ezek a jó tanácsok? – néztem rá döbbenten. Mindig is támogató volt az irányomba, és remek tanácsokkal látott el, de ez a korábbiakon is túlmutatott. Talán az eltűnésem alatt Ő is változott.

- Még a végén kiderül, hogy bölcs vagyok – nevetett.

- Ne is mondd! – végre képes voltam én is vidáman és felszabadultan kacagni. Elhatároztam, hogy a jövőben több időt töltök majd Vele, mint amennyi megadatott nekünk az Idol-létem óta.

A visszafele úton sokkal hallgatagabb voltam: nem azért, mert már nem volt mit mondanom, hanem mert úgy éreztem, hogy majd megfulladtam a rám törő pánikrohamtól. Pedig jó ötletnek tartottam, hogy elhoztam ide a családomat, és számukra az is volt, de én nem könnyebbültem semmivel sem meg, sőt. Mikor már Jaebum is látta rajtam, hogy valami nem volt rendben, mert szaggatottan vettem a levegőt, kértem, hogy vigyen el oda, ahol elkezdődött a történetünk Markkal. Amit mindig is szerettem Jaebumban, hogy nem tett fel felesleges kérdéseket olyankor, amikor látta, hogy nem lett volna erőm válaszolni rájuk. Ekkor is szó nélkül teljesítette, amire kértem. Még szinte meg sem állt a kocsi, én már nyitottam is az ajtót, és anélkül, hogy akár egy ruhaneműt is levettem volna magamról, belevetettem magamat a tóba. Mark is valahogy hasonlóan tehette. Éreznem kellett, milyen volt ruhástól beleugrani: milyen volt Park Jinyoungot megmenteni. A lábaim azonban megbénultak, és kinyitva a szememet, szinte vak sötét volt. Lehet, már csak én nem akartam meglátni a fényt. De miért? Miért történt ez velem pont ekkor? Miért a legváratlanabb pillanatban tört rám ismét a pánikroham? Azt hittem, minden rendbe jön, ha hazatérek, és Markot sem veszítem el. Ezt meg is kaptam, erre hirtelen rosszabbul éreztem magam, mint az elmúlt másfél hónapban bármikor.

Merültem, és még jobban sötétült előttem minden. Tudtam, pár másodpercen múlik minden: ha addig nem cselekszem semmit, akkor már csak abban reménykedhetek, hogy Jaebum kiment innen. De ekkor igenis én voltam soron. Ott a tó mélyén rájöttem, ez volt a kulcsa a továbblépésemnek: ekkor egymagam kellett kiúsznom innen. Itt volt az idő, hogy ne csak Markot, hanem önmagamat is megmentsem. Nem akartam visszacsöppenni az ördögi kerékforgásba, bár ez már nem is az volt – Markkal már nem.

Ekkor minden maradék erőmet összeszedve elkezdtem – ugyan sután, de erőteljesen – úszni felfelé, és pár másodperc múlva megláttam a lefelé bukó Napnak a fényét, ami rám sütött, mert végre hagytam neki. A saját démonjaimmal küzdöttem a víz mélyén, és győztesként értem a felszínre.

- Jinyoung, a frászt hoztad rám! – akadt ki Jaebum. – Épp utánad akartam ugrani.

- Sejtettem, viszont nekem kellett feljönnöm, magamtól – feleltem lihegve, levegőért küzdve.

- De nem akarlak még egyszer magadra hagyni. Most már ismét támaszkodhatsz rám. – Láttam rajta, hogy egyúttal magát is nyugtatta ezzel, amivel nem volt semmi baj: mögötte aztán végképp nem a legjobb évek álltak.

- Ahogy te is rám. Majd neked is sikerül kiúsznod a saját tavadból – szorítottam meg a karját, miközben mélyen a szemébe néztem.

- Micsoda? – ráncolta értetlenül a homlokát. – Meg miért is ugrottál bele?

- Mindegy. Viszont innen már könnyen hazasétálok. Nem akarom összevizezni a kocsidat.

- Kit érdekel a kocsim? Még a végén megfázol.

- Jó idő van. És amúgy is, kell egy kis egyedüllét, hogy kitaláljam, mit fogok mondani a rajongóimnak – győzködtem tovább.

- Ahogy gondolod – nem mert velem ellenkezni. - Egyébként itt a mobilod, amit a kocsiban hagytál – nyújtotta át. Nem volt meglepő, hogy megfeledkeztem róla: megszoktam, milyen hetekig telefon nélkül létezni.

- Köszönöm. Legalább hangfelvevővel rögzíteni tudom a gondolataimat, mert most tényleg úgy érzem, hogy megjött az ihletem egy olyan beszédhez, amivel megértethetem a rajongóimmal, miért tűntem el.

Jaebum távozása után, nem törődve azzal, hogy bárki meghallhatta, miket mondtam, be is nyomtam a felvevő gombot:

Biztos, mind átéltétek már, milyen, amikor a hétköznapok terhe úgy nehezedik rátok, mint egy mázsás súly, és ti egyre jobban megrogytok alatta. Egy idol nem lesz több nálatok, csak másabb életet él. Én nem vagyok hasznosabb személy, mint egy iskolai tanárnő, aki okítja és az életre neveli a fiatalokat, se a villanyszerelőnél, aki megjavítja a házban a kapcsolókat. Mégis, rám és más idolokra sokkal több teher nehezedik: nekünk lesik minden lépésünket. A mi esetünkben egy-egy hiba nagyon sokba kerülhet: akár több ezer rajongó, vagy hozzánk közel álló személy elvesztésébe. Én feláldoztam a legjobb barátommal való kapcsolatomat azért, hogy azzá az idollá váljak, akit Ti mind ismertek. Viszont sokszor elgondolkodtam rajta: vajon megérte feladni oly sok mindent az életemben azért, hogy olyan embereknek okozzak örömet, akikről semmit sem tudok? Vajon ők fontosabbak, mint én magam? Eljött az a pont, mikor rájöttem, ha folyton csak adok, végül semmi sem marad belőlem, ami a rajongóimnak sem lesz jó. Már azt se tudtam, ki vagyok, és mik igazán a céljaim, amikor megjelent egy személy az életemben. Drasztikus lépés volt több, mint másfél hónapra eltűnnöm, főleg a balesetem után, viszont nem hazudok: nem csinálnám vissza semmi pénzért. Mert egy olyan Jinyoungként tértem vissza, aki végre szembe nézett önmagával és az érzéseivel. Most már van egy személy az oldalamon, akivel egyszerre lesz nehezebb, de mégis könnyebb ez az egész. Kimondom: szerelmes vagyok, és bár nem áll szándékomban felfedni a párom kilétét, de most már nem csak nektek, rajongóimnak éneklem a szerelmes dalaimat, hanem neki is. Mert találtam egy személyt, aki észrevette, hogy némán könyörögtem azért, hogy valaki egy kis időre kiszabadítson a körforgásból. Ez a személy ébresztett rá, hogy szabadnak hittem magam, miközben meg volt kötve a kezem, és minden percemet beosztották. Nem mondom, hogy nem lesz hasonlóan a jövőben, de ez a pár hét kellett ahhoz, hogy tudjam, mi értelme van a megkötöttségnek: az, hogy azt boldog percek kövessék, azokkal, akiket szeretek. Ezek a percek lehet, hogy nem adatnak meg annyiszor, mint a munkával teliek, de épp ezért kell minden másodpercüket kiélvezni és megbecsülni. Már nem egyedül hajtom álomra a fejemet, hanem a szerelmem mellett. Már nem egyedül vagyok sokakért, hanem van egy társam. Egy nap nem leszek többé idol, és akkor szükségem lesz a családomra, a legjobb barátomra és a páromra: mert akkor sem múlok el az a Jinyoung lenni, akit ők szeretnek. Remélem, tiszteletben tartjátok a döntésemet. Tudom, ezzel annyi rajongót veszítek el, amennyit be se mernék ismerni, de azt is, hogy az igazi követőim meg fogják érteni, és nem hagynak magamra. Mert miattatok folytatom tovább azt, amit elkezdtem. Még van miről énekelnem: sőt, most lesz csak igazán valós alapja a mondandóimnak.

Végül mindannyiótokhoz szólok, akik épp nehéz időszakon mentek keresztül, vagy próbáljátok túltenni magatokat korábbi nehézségeken: igenis számít a fájdalmatok, az, amit elszenvedtettek; de ugyanígy számítanak az álmaitok is, amikbe belekapaszkodva ismét boldogok lehettek. Minden számít, amitől azok vagytok, akik. Kérlek Titeket, ne felejtsetek el élni! Persze, nem azt mondom, hogy szökjetek meg Ti is, de olykor ki kell vonnunk magunkat a forgalomból, hogy fellélegezhessünk, és rájöjjünk, mik és kik az igazán fontosak az életünkben. Az enyémben Ti azok vagytok, és ha én is a Tiétekben, akkor folytassuk együtt tovább az utat!

Megtelt a telefonomban a memória, de nem is kellett ennél több tárhely, hiszen minden fontos gondolat benne volt ebben a kis beszédben, ami a lelkemben éppen tombolt. Anélkül, hogy visszahallgattam volna, továbbítottam a főnökömnek, hogy áldását adhassa rá. Szerencsére nem váratott meg, tíz perc múlva már vissza is írta, hogy: „Ha tényleg ez van a szívedben, akkor ezt mond! Meg amúgy marketing szövegnek sem utolsó.”

- Köszönöm! – suttogtam a tóra meredve, ami ettől a naptól kezdve a megtisztulás jelképe volt számomra, hiszen két hónapon belül másodjára fordított az életem sorsán. Itt kezdődött az a bizonyos időszak, úgy volt szép, ha itt is ért véget.
   
    Miután otthon átöltöztem, és megnyugtattam a családomat, hogy semmi baj nem történt, nem baleset által lettem vizes, együtt ettem velük, majd Markhoz siettem.
    - Jinyoung, hát itt vagy! Merre voltál, hogy csak most jöttél? – kérdezte, és nagy örömömre a hangjában nem volt semmi félelem vagy számonkérés, úgy tűnt, szimplán nagyon várta már, hogy ismét vele legyek.
    - Elvittem a családomat és Jaebumot az otthonunkba. Látni akarták, hol éltem az elmúlt hetekben – feleltem.
    - Az „otthonunkba”... – ízlelgette a szót.
    - Igen, oda. De persze az lesz majd az igazi, ha együtt fogadjuk ott őket – tettem hozzá, majd gyenge csókot hintettem a meghatódott szerelmem homlokára. - Bár nem azt mondom, hogy ott lesz most már az állandó lakhelyünk, de jelen pillanatban az a hely számomra a nagy betűs otthon.
    - Nekem mindegy, Jinyoung, hol élünk, addig amíg ott vagy mellettem – ölelt magához, és igaza volt, egymás karjaiban lenni, ez jelentette a legfőbb biztonságot és otthonérzést.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)