Azt hiszem, szeretlek - Jinson fanfiction - 4. fejezet

   Ez vagy Te

A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:

 

Jackson nap közben nem tudta megállni, hogy ne bámulja Jinyoungot a megszokottnál is többet. Azt remélte, hogy kiszúr rajta valami rendkívülit. Ki is szúrt, hiszen a Park fiú az átlagosnál furcsábban viselkedett Mark közelében, ami megijesztette Jacksont: talán már elkésett, vagy Markra gyanakodott a kiszemeltje? Akármilyen betegesnek is tűnt, Jackson szó szerint a szakértője volt annak, hogy a hollóhajú milyen gesztusokkal viseltetett a barátai iránt. Ezekből pedig egyértelműen azt a következtetést vonta le, hogy még ha nem is vallotta volna be, Mark közelebb állt hozzá, mint Youngjae. Tuan jelenléte mindig feltöltötte: mellette kétszer akkora volt a mosolya, mint nélküle; mellette olykor-olykor még azt is megengedte magának, hogy sugdolózzon az órán; de ami mindközül a legjobban fájt Jackie-nek, az az volt, hogy Markot érintette meg a legtöbbet. Ha mindennap csak egy-egy apró érintést ellophatott volna a szomorú kutyaszemű fiú attól, akit a legfőbb riválisának tartott, a napjai sokkal teljesebbek lettek volna; viszont még ha érintéseket nem is lophatott, szavakat igen. Bár pontosan nem tudta, hogy Jinyoungnak is milyen sokat jelentett, hogy a levélváltást választotta a megismerkedésük formájának, enélkül is egyértelművé vált számára a fiú előző leveléből, hogy semmiképp sem lőtt mellé.
    Nap közben azon gondolkodott, hogy ki is volt igazából Jinyoung és a sors miért sodorta őket össze. Miért érezte azt Jackson:
    Hogy ennyire szüksége volt rá, és hogy ő volt az, akire egész életében várt?
   Hogy a legapróbb rezdülései is elegek voltak számára ahhoz, hogy értse a másikat, és úgy érezze, ők összetartoznak?
   Hogy azt akarja, hogy a hollóhajú bevezesse a királyságába, és hogy ő is invitálja Jinyoungot a saját világába?
    Hogy rettegjen attól, hogy a másiknak nem fog kelleni?
   Egyszerre érezte azt, hogy szabadjára kell engednie magát és repülnie a másikkal, és azt, hogy el kell rejtenie minden hibáját, nehogy Jinyoung elmeneküljön tőle. De ha a másikkal tényleg egymásnak teremtették őket – márpedig Jackson ezt érezte –, akkor végül minden jól kellett, hogy alakuljon. Legalábbis úgy, hogy – még ha nehézségek árán is – ők egy pár legyenek.
    Minden egyes szünetükben többször rápillantott az e-mail-fiókjára, és még a kéretlen leveleit is rendre megnézte, hátha ott várja valami Jinyoungtól. Ez persze a barátainak is szemet szúrt, de még ekkor nem fogtak konkrét gyanút, hogy Jackson szívét e-mailről email-re egyre jobban elrabolta valaki. Egy olyan személy, aki nem tudta, hogy a Wang-fiú akaratlanul már akkor elkötelezte magát felé, amikor ő Tolkien tündéit megidézve olvasott szeptember elsején.

Jackson otthon sem tudta kiverni a fejéből a hollóhajút, így még evés közben is folyton frissítette az e-mail fiókját, és először nem is akart hinni a szemének, amikor egy új levelet jelzett a rendszer. Félre is nyelt izgalmában. De amint sikerült a köhögését elállítani, már nyitotta is meg az e-mailt, amire a következő választ írta:

 Kedves (ne ijedj meg, hogy túl sokat árultál el magadról) Jinyoung!       

 Utálom azt az illetőt, aki megsebzett Téged. Nem akarok tolakodó lenni: ennek, még úgy hiszem, nincs itt sem a helye, sem az ideje, de örülnék, ha egy nap eljutna olyan szintre a kapcsolatunk, hogy elmond, kit is kell kivégeznem… Nem viccelek, Jinyoung: aki téged bánt, az felkerült a fekete listámra! Annak viszont nagyon örülök, ha ez a kis beszélgetésünk, úgy hiszed, segíteni tud neked, hogy továbblépj. Rám is rendkívül jó hatással vagy: az elérhetetlen, éteri tünde-fiú, aki időt szán egy halandó emberre. Ez vagy te az én szememben, csakhogy tudd.
    Abban pedig egyetértek veled, hogy irritáló tud lenni az, hogy nincs teljes hatalmunk az életünk felett, de közben ez így szép és jó. Egy akkora hatalommal nem biztos, hogy sok jót kezdenénk. Azzal pedig jócskán felkeltetted az érdeklődésemet, hogy írsz saját történeteket. Lefogadom, olyan zseniálisak, mint Te magad. Azt pedig ne feledd: minden kiváló író egyszer kezdő volt. Előtted is ott van a lehetőség, hogy a nyomdokaikba lépj.
    Mindig is imádtam a képverseket, és remélem, az én képem valóban tetszeni fog Neked. Azt pedig egy percig se hidd, hogy engem csak a külsőd érdekel. Igaz, az fogott meg elsőnek, de ténylegesen azok ragadtak magukkal benned, amiket az órákon mondtál. Gondolom, azt nem kell ecsetelnem, mennyire remek irodalmár vagy már most, hiszen láthatólag tisztában vagy a képességeiddel, és ki is aknázod azokat, de mégis ott van benned az alázat. Mindig figyellek, amikor egy-egy évfolyamtársunk szólal fel órán, és Te sohasem ráncolod a szemöldöködet, még akkor sem, ha teljes sületlenséget mond az illető. Bárcsak én is ilyen lehetnék! Nekem egyszerűen a legtöbb dolog az arcomra van írva.
    Azt egyébként nem akarod elárulni, kik azok, akik külsőleg jobban tetszenek? Ígérem, nem megy el a kedvem, amiért nagy valószínűséggel nem fogsz engem említeni közöttük.
    Még valami: minden rendben van veled? Csak mert ma az átlagosnál is szótlanabb voltál. Csak nem kifogott rajtad a Lear király? 

A fiú, akinek bearanyozod a napját, még úgyis, hogy igazán sohasem nézel rá

Direkt így búcsúzott el tőle, hogy jelet adjon neki, hogy ne maga mellett keresse Anonymust, mert Jackson a közelsége ellenére, még ha láthatatlan nem is volt Jinyoung számára, valamelyest észlelhetetlen maradt. Ez is épp egy olyan nap volt, amikor Jinyoung még csak el sem köszönt tőle. Nem voltak konkrétan barátok, így ha éppen nem volt a közvetlen közelében a kínai fiú, akkor ez előfordult, aznap azonban ez kétszer olyan rosszul esett Jacksonnak, mint máskor. Ekkor el is kezdett abban reménykedni, hogy nem neki kell majd színt vallania a hollóhajúnak, hanem a Park-fiú maga rakja össze a képet, ki is volt ő. Ehhez azonban nyomokat kellett hagynia maga után. A tünde kifejezés is egy ilyen nyom volt. Igaz, többen is nagy Tolkien-rajongók voltak az évfolyamukon, de ha a fantasy-mesterről volt szó, Jackson lelkesedését nem lehetett utolérni. Jackie hitt benne, hogy ez talán Jinyoungnak is feltűnik egy nap. Viszont túl egyértelmű sem akart lenni, mert még kellett neki némi idő a lelepleződése előtt.

A hollóhajú direkt megnyitva hagyta az e-mail fiókját, amint ráment a küldés gombra, hogy azonnal észrevegye, ha megérkezik a válasz. Persze, közben olvasgatni kezdett, de minden második oldal után felpillantott a monitorjára. Ezzel a cselekedetével nem volt feltétlenül kibékülve, mivel őt nagyon nehéz volt kizökkenteni az olvasásból. Ám Anonymusnak sikerült, amiért egyszerre szidta és áldotta őt Jinyoung. Szidta, mert utált félgőzzel csinálni bármit is. Áldotta, mert ki tudta mozdítani a komfortzónájából, ami szintén azt igazolta számára, hogy nem Mark volt az, mert mellette képes volt a legnagyobb lelki békében hosszasan olvasni és tanulni. Nem válthatott ki ennyire különböző reakciót belőle a legjobb barátja e-mailen keresztül és személyesen. A közvetlen szociális érintkezések általában nagyobb benyomást tudtak hagyni másokban, mint egy-egy e-mail. De Jinyoung tudta jól, hogy nem feltétlenül mindig egyezett a felfogása a többségével, így az sem lett volna meglepő számára, ha kiderült volna, hogy a barátja, kihasználva a leírt szavak iránti imádatát, direkt ilyen módon akarta volna meghódítani, mert már kiismerte annyira, hogy biztos legyen a sikerben.
    Alig olvasott el húsz oldalt, jött is az a bizonyos értesítő, amit látva szabályosan eldobta a kezében lévő könyvet, hogy még abban a minutumban meg tudja nyitni a levelet – mindezzel a pulzusszámát jócskán a normális érték fölé emelve. Főleg amikor azt a részt olvasta, hogy Anonymus feketelistájára került az, aki őt bántani merte. Ha tudta volna a másik, mit kellett két éve átélnie… De ekkor nem akart ezzel foglalkozni, inkább azonnal megírta és el is küldte a válasz e-mail-jét.

 Kedves (utálni fogom magam, ha kiderül, hogy tényleg nem nézek rád) rajongóm!

 Jó tudni, hogy van egy személyes bérgyilkosom: ínséges időkben még akár igénybe is veszem a szolgálataidat. J
    Tünde? Csak nem úgy, mint Tolkien-tündéi? Ha igen, máris egy fokkal jobban kedvellek. Mármint, sohasem volt bajom Rowling világával, sőt, gyermekkorom meghatározó regényei voltak a Harry Potterek, és azt is megértem, a Trónok harca miért lett világsiker – még ha engem nem is fogott meg –, de számomra a fantasy-műfaj koronázatlan királya mindig is Tolkien marad. Ha pedig egy kicsit is tünde-hatást keltek benned, az az eddigi legszebb bók, amit a külsőmre kaptam.
    Tolkien egyébként pont azon írók egyike, akik szörnyen inspirálnak, még ha én nem is fantasy-történeteket írok. És ki tudja, a jövőben (akár a közeljövőben) még az is lehet, hogy megmutatom neked egy-egy írásomat, pedig még a barátaim és a szüleim sem olvashattak tőlem semmit, nemhogy más. Ami tudom, nem jó hozzáállás, hiszen hogyan fejlődhetnék igazán, hogyha nem kapok építőkritikát. Viszont rettegek, hogy kiderül, semmi tehetségem nincs az íráshoz. Abban beleszakadna a szívem. Akkor oda lenne a legnagyobb álmom: hogy hasonló dolgokat váltsak ki az emberekből, mint amiket belőlem váltottak ki a kedvenc történeteim.
    Nem szeretek leírni embereket, csak mert mondjuk az átlagostól eltérő észrevételeik vannak. Ott van például Jackson, na, ő kifejezetten érdekes dolgokat tud meglátni. Erre én nem lennék képes, viszont szó szerint táplálkozom az egyedi, még akár különcnek is mondható látásmódokból, hogy jobban el tudjak szakadni a megszokott elemzésektől. Az pedig szerintem kiváló tulajdonság, ha minden az arcodra van írva: így nem áll fenn a veszélye annak, hogy hazudj és megvezess embereket. Szeretem az őszinteséget.
    Arról pedig ne álmodj, hogy elárulom, kik tetszenek. Már csak azért sem, mert tényleg nem ez számít. Számomra sohasem ez számított.
    Egyébként rendben vagyok, de tényleg nem volt sok hozzáfűznivalóm a Lear királyhoz. Shakespeare nem fekszik nekem. Akármennyire is zseniálisnak tartom, az írásai nem szólnak hozzám: nem kelnek életre előttem a karakterei, nem szakad bele a szívem egy-egy halálba vagy megbolondulásba. Értem (vagy legalábbis érteni vélem), miért imádják mások, épp ezért szomorít el, hogy nem tudok csatlakozni hozzájuk. De talán egy nap úgy veszem a kezembe a Hamletet, hogy zokogok Ophília temetésén, és beleszakad a szívem abban, hogy Hamlet pont akkor, amikor elhagyja az Oedipusz-komplexust és tényleges entitássá válik, meg is hal. Ez a nap viszont még nem jött el, de azért várok rá.

 Jinyoung, aki végtelenül hálás neked, amiért figyelsz rá

Egyetlen egy smiley-t engedett meg magának a Park-fiú, de azt sem oda tette, ahol igazán helye lett volna. A szavak ellenben többet értek minden egyes hangulatjelnél: egyszerre fedték fel és közben mégis képesek voltak elrejtve hagyni az érzéseket és a gondolatokat. Egy hangulatjel túlságosan konkrét tudott lenni. A 21. század egyik legszörnyűbb változásaként élte meg Jinyoung, hogy az emberek egyre kevesebbet írtak az üzeneteikben, helyette kiegészítő jelekkel fejezték ki magukat. Igaz, ezt Anonymus nem tudhatta, de azért remélte, hogy így is érezni fogja, milyen kirívó dolog volt tőle egy smiley használata.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)