2017. november 8., szerda

Nélküled nem kell a Mennyország - Yugkook fanfiction - 6. fejezet



Hatodik fejezet – Múltam és jövőm



Jungkook:

- Kisfiam, tudom, hogy nagyon megbántott ez a táncos srác, de attól még kérlek, menj be édesanyádhoz! – fordult felém apa reggeli közben.
- Tessék? De hát azt ígérted tegnap, hogy bemész te hozzá – néztem rá ledöbbenve, hisz bár számára is teljesen új volt ez a helyzet, hogy a szerelmi életemről tárgyaljunk, de igazán megértő volt, és magára vállalta a mai látogatást.
- Sajnálom, kicsim, de sürgősen el kell utaznom. A jövőheti üzleti utamat előre hozták.
- Mára?
- Igen. Tényleg szívből sajnálom, Jungkook, de el kell mennem. Viszont, ha minden jól megy, holnap délután már itthon is vagyok. Kérlek, fiam, csak ezt a napot vállald be! – könyörgött.
- Rendben – feleltem beletörődve, hisz tudtam, hogy értünk dolgozik ennyit anyával.
- Amúgy meg, mikor megérkezel, kérdezd meg az ápolóktól, van-e más látogató is a kórteremben. Ha van, akkor visszamész később!
- Ez jó ötlet. Viszont, ha ő jön később, akkor nincs menekvés.
- Felnőttek vagytok, megoldjátok – tette vállamra kezét.
- Eddig nagyon felnőtt módjára viselkedett Yugyeom, én mondom! – túrtam bele a rántottámba, amit ezután ott is hagytam, és üres gyomorral indultam el a kórházba.

Háromszor indultam el és fordultam pár sarok múlva vissza. Annyira féltem a találkozástól, hogy megalázottan álljak előtte. De még, ha tényleg szerencsésen el is kerültem volna, BamBam jelenléte a szobában majdnem ugyanolyan kellemetlenséget okozott volna számomra, mint egy esetleges találkozás Yugyeommal.
- Sziasztok! – közelítettem halk lépteimmel a nővérek pultjához. – Hogy vagytok? – kérdeztem vidámságot erőltetve arcomra.
- Jól, nagyon lightos reggelünk volt. De örülünk, hogy látunk. A barátod még nincs itt, de azért menj csak be anyukádhoz! – kacsintott az egyikük. Úgy látszott, nekik is feltűnt, hogy mennyire összenőttem Yugyeommal az utóbbi időszakban.
- Rendben, köszönöm. - Azonban nem értem el a kórteremig, mert az egyik orvosgyakornok lány, akit szintén ismertem, idegesen futott felém.
- Jungkook, maradj itt! – kért erre zihálva.
- De miért? – lettem hirtelen ideges.
- Most jövök a 205-ös szoba felől, amiben édesanyád fekszik.
- És? – majd kiugrott a szívem, annyira rettegtem attól, mit fog mondani.
- Egy orvost és három nővért láttam defibrillátorral berohanni. Valakit újra kellett éleszteni. – Szavai kongó ürességet hagytak a mellkasomban, és ha nem kapaszkodok belé, félő, hogy össze is estem volna.
- De… De… - kezdtem bele akadozva. – Biztos, hogy anyához mentek?
- Szerintem igen, mivel pont éjszaka voltak változó életjelei. Bár azt hittük, hogy ez jó jel, és talán felébred végre. De megkértem a nővéreket, hogy erről ne szóljanak neked, ne legyenek hiú reményeid. Erre azonban nem számítottam – rázta a fejét mérgesen. – Nem ezt érdemli, ahogy te se.
- Nem… - tört fel belőlem a mellkasomat szorító zokogás. - Ez nem lehet igaz, és kész! Anya fel fog ébredni! Nem halhat meg!


- Jungkook – ölelt meg, mielőtt tényleg összeestem volna, majd egy székhez vezetett és leültetett.
- Ha elveszítem, én vele együtt halok meg – töröltem meg közben a könnytől áztatott arcomat, de az egy másodperc erejéig sem maradhatott száraz a folyamatos sírásom miatt.
- Ne mondj ilyet, könyörgöm! Hisz még olyan fiatal vagy. Ráadásul borzasztóan okos és művelt. Előtted az egész élet. Miatta élned kell! – próbált erőt önteni belém, de mind hiába volt. Most még az sem segített volna, ha Yugyeom szerelmet vall, és azt állítja, hogy bármi is lesz, ő velem marad. Én most csak édesanyám forró ölelésébe szerettem volna vetni magam, elfelejtve ezt a szörnyű időszakot, amit így is alig éltem túl. De, ha nekem sikerült, akkor neki is sikerülnie kellett. Túl kellett élnie! Még nem adhattam fel, hisz nem véletlenül vittek be hozzá defibrillátort. Megmenthették anyát, és vele együtt engem és apát is. 

Egy idő után el kellett mennie a gyakornoknak, így egyedül maradtam. Azokat a félelemben és magányban töltött perceket senkinek sem kívántam. Pedig nem volt sok idő, számomra mégis a végtelen ürességgel ért fel. Így alig vettem észre, amikor az orvos két nővérnek magyarázva kilépett anyáék szobájából.
- Tolják át gyorsan az intenzív osztályra!
- Uram, kérem, csak egy szóra! – pattantam fel a székből, és bár hirtelen megszédülve majdnem eldőltem, végül csak elértem hozzá.
- Gyorsan mondja, mert most élesztettünk újra valakit!
- Épp ezért jöttem ide. Könyörgöm, mondja, hogy rendben van az édesanyám! – remegtem minden egyes porcikámban, féltem, ha azt mondja, hogy nincs sok esély a túlélésére, akkor kiugrok az első ablakon, amit látok.
- Az édesanyja? A 205-ből, igaz? – látszott, hogy az agyában visszakeresi a rólam és anyáról eltárolt információkat.
- Igen.
- Ő jól van, sőt, ilyen jól nem volt, amióta idehozták. Még akár fel is ébredhet a közeljövőben – mosolygott rám kedvesen, én pedig teljesen össze voltam zavarodva. – Kérem, álljon arrébb!
Mikor megfordultam, láttam, ahogy a szörnyű állapotban lévő BamBamet tolják, így elugrottam előlük, de legalább öt perc kellett, hogy felfogjam, ez mit is jelent. Anyának tényleg javulni kezdett este az állapota. BamBam volt az, akit újraélesztettek. Bár mindez könnyebbséget okozott, nem is kicsit, közben egy másfajta szúró érzés vette úrrá magát mellkasomon. Hisz elképzelni sem tudtam, hogy Yugyeom mit fog érezni, ha megtudja, mi történt az előbb. Lehet, hogy már értesítette egy nővér, vagy az orvos, de úgy hittem, hogy aki tudta, mi történt, az inkább BamBam életéért küzdött jelen pillanatban, mintsem, hogy telefonáljon, így erőt vettem magamon, és háttérbe szorítva minden sérelmemet, tárcsáztam a számát.

Yugyeom:

Nem tudtam, bemerjek-e menni a páromhoz, hisz Jungkookot is ott találhattam. Szörnyen önző dolog volt tőlem, de felhívtam Jinyoungot, hogy megkérjem, menjenek be aznap ők Jacksonnal BamBamhez. Bár azok után, milyen önző voltam Jungkookkal, már meg sem lepődtem magamon. Pedig jól tudtam, hogy nem húzhatom sokáig ezt az elkerülősdit. De most igazából Jungkook miatt nem mentem oda. Kellett neki egy kis idő kettesbe az édesanyjával. Azonban, mivel ezt BamBam jelenléte miatt nem kaphatta meg, legalább az én nem kívánatos társaságomtól megkíméltem őt.
Épp filmet néztem, mivel csak egy-két órát akartam aznap gyakorolni, mert Jungkook nélkül már félig üres lett volna a táncterem. Azonban ekkor megcsörrent a telefonom, és én meglepetten realizáltam, hogy ő hív. Legalább húsz másodperc kellett, hogy feldolgozzam ezt a tényt, majd remegő kézzel, szinte suttogva szóltam bele.
- Haló!
- Yugyeom, azonnal gyere be a kórházba! BamBam… - csuklott el a hangja.
- Mi van vele? – kérdeztem vissza idegesen.
- Újra kellett éleszteni. Most pedig az intenzíven van – felelte szomorúan. – Yugyeom, ott vagy még? – kérdezte, mivel szapora lihegésemen kívül nem adtam ki semmilyen hangot. – Kérlek, válaszolj!
- Máris indulok – mondtam végül, majd lecsapva a telefont, kabátot magamra véve, rohantam a kórház felé.

- Hol van? – rontottam Jungkooknak a kérdést, aki kisírt szemekkel ült a váróban. – Mondj el mindent! – kértem, mire bólintott.
Végig hallgattam, hogyan hitte azt, hogy az édesanyját élesztik újra, és tört emiatt teljesen össze. Majd megtudva, hogy igazából az én párom volt halott egy rövid ideig, azonnal felhívott.
- Yugyeom – nézett rám félve -, kérlek, szólalj meg!
- Nem veszíthetem el, Jungkook! – ennyit mondtam, mielőtt őt váltva, most én kezdtem vad zokogásba. A hátamat simogatva suttogta a fülembe jó párszor, hogy minden rendben lesz, de én ekkor már tudtam, hogy semmi sem lesz rendben.
- Ön Kumpimook Bhuwakul hozzátartozója? – kérdezte tőlem egy orvos, akit látásból más ismertem.
- Igen, a párja – feleltem, mire ő felvázolta, hogy kezdettől fogva nem volt a legoptimálisabb BamBam állapota, amit annó nekem is elmondtak, de én próbáltam ezt a tényt az agyam egy távoli zugába űzni, és tudomást se venni róla. Azonban, nem számítottak még így se rá, hogy hirtelen újra kell éleszteni. Sajnos az ilyen dolgok nem kiszámíthatóak.
- Bemehetek hozzá? – kérdeztem félve.
- Igen, de nem sok időre. Az intenzíven nem szeretjük nagyon a látogatókat. De ez a fiatalember borzasztóan küzdd azért, hogy még éljen, és talán ez maga miatt van. Mutatom az utat! – invitált egy ajtó mögötti folyosóra.
Miattam küzd! - csak ez járt a fejemben, hisz én tegnap még mást csókoltam, akit teljesen magamba is bolondítottam, aki nem mellesleg most is itt állt a hátam mögött.
- Még reggel azt ígérte Jinyoung és Jackson, hogy ilyen tájt bejönnek BamBamhez. Ha megérkeznek, kérlek, mesélj el nekik mindent, és kérd meg őket, hogy értesítsék a szüleinket – fordultam felé.
- Hát persze! – felelte a lehető legkedvesebben, ami egy ilyen helyzetben lehetséges volt.
- Húsz percet lehet vele – mondta az orvos, miután beengedett a szerelmemhez.
- Rendben, és köszönöm. 


Mikor végig néztem a páromon, mintha nem is az a BamBam lett volna, akinél tegnap jártam. Sápadt volt és még törékenyebbnek tűnt, mint valaha. Szörnyű volt ebbe belegondolnom, de tényleg látszott, hogy még ha csak egy rövid időre is, de meghalt. 
 - Drága szerelmem, mi történt veled? – kérdeztem sírva, miközben az ágya mellé húzva a szobában lévő egyetlen széket, jéghideg kezét megfogva mellé ültem. – Én törékeny angyalom, miért ver téged a sors? Én sokkal jobban megérdemelném, hogy itt feküdjek.
Ekkor azonban a pulzusa felgyorsult, akárcsak a szívdobogása, amit az egyik mellette lévő gép is jelzett.
- BamBam, hát hallod, amit mondok? – kérdeztem reménnyel teli. Tudtam, hogy itt a lehetőségem, hogy elmondjak neki mindent, amit eddig nem tettem. – Ó, én drága napsugaram! Ha tudnád, milyen nehéz a nélküled töltött idő! Ha tudnád, miken megyek keresztül! Biztos, ha fenn lennél, azt mondanád, csak túlzok, de hidd el, ha azt mondom, hogy nélküled semmirevalónak érzem az életem. Még Jinyounggal és Jacksonnal is alig töltök némi időt, mert nélküled nem ugyanaz a csapatunk. Te a mindenem vagy BamBam, és hidd el, hogy most is várok rád! Ha kell, örökké várnék rád! De kérlek, ne húzd ilyen sokáig az időt, mert igenis veled akarom leélni az életem! Veled kell, hogy leéljem! – Ekkor újabb keserű zokogásban törtem ki, ami miatt ismét felgyorsult a pulzusa, így tudtam, vissza kell fognom magam, mivel nem szabadott, hogy a sírásom hallatán még rosszabb állapotba kerüljön. Tudtam, hogy mit kell tennem, míg magamba fojtom zokogásom. Beraktam a kedvenc lassú számunkat, majd elkezdtem énekelni azt, mire ismét normalizálódott a pulzusa.
- Miért vagy kómában fekve is a legszebb személy, akit valaha láttam? – kérdeztem pár perccel később. – Ez nem fair másokkal szemben – próbáltam némi humort csempészni az ürességtől kongó szobába.


- Lehet, hogy nem jó ötlet elkotyognom ezt, hisz olyan sokáig agyaltam rajta, de most megteszem, hátha adni tud egy kis erőt. És amúgy is, az, hogy elmondom, nem akadályoz meg abban, hogy a jövőben ténylegesen megtegyem – határoztam el magam a vallomásomra, majd egy mély sóhajtás után bele is kezdtem. - Azt tervezem, hogy a huszonegyedik születésnapodon kérem meg a kezed. A ti kerteteket díszíteném fel a szüleim segítségével, míg a tieid elcsalnának valahova. Majd a fényben úszó udvarotok közepén letérdelnék eléd, és elmondanám, hogy én vagyok az élő bizonyíték arra, hogy már ovodás korában is képes az ember megtalálni az igazit. Te vagy életem legfontosabb személye, amióta kézen fogva beléptünk az ovi kapuin. Nem mindig szerettelek szerelemmel, de azóta a legfontosabb ember vagy számomra, és mindig is az leszel. A világ legboldogabb és szerencsésebb férfijává tennél Kumpimok Buwakhool, ha a férjem lennél. És hiszek benne, hogy azzá is fogsz tenni, ha egy nap tényleg ott térdelhetek előtted a kertetek közepén. Ó, és persze közben a szüleink vacsorával várnának minket a mi házunkban. Mert az egyik legszebb dolog a kapcsolatunkban az, hogy a szüleinket is végérvényesen összekovácsolta. Mi már egy boldog család vagyunk, és leszünk is mindig. Kérlek, BamBam, ébredj fel! Mert nélküled nem lennénk ugyanazok, egyikünk sem. Jinyoung és Jackson is belehalnak a hiányodba. Nekünk mind szükségünk van rád. Mi tiszta szívünkből szeretünk, BamBam, és várunk rád. – Ez volt az utolsó mondatom, mielőtt az orvos kérésére el nem hagytam a szobát. De előtte még egy forró csókot leheltem hideg ajkára, ami így is túlságosan vonzó volt.

- Yugyeom! – hallottam Jackson hangját visszatérve a váróba, majd Jinyounggal együtt csoportos ölelésbe kezdtünk. Annyira jól esett, hogy mindig ott voltak mellettem. Sohasem tudtam volna meghálálni azt, amit az utóbbi időben értem tettek.
- Hogy van? – ezt Jungkook kérdezte, aki félénken állt nem messze tőlünk.
- Biztos vagyok benne, hogy hallotta, amiket mondtam neki. A pulzusa mindig megugrott, amikor számára nem tetsző dologról beszéltem. Ez nem lehet véletlen. Tudom, hogy hallott engem.
- Biztos, így volt. De, hogy néz ki? – ez Jinyoungot érdekelte.
- Nem jól – ráztam a fejem, és észre se vettem, mikor kezdtem el ismét sírni. Nem voltam egy sírós fajta, de a szívem egyik fele nemrég feladta az életet, és csak nagy küzdelmek árán kezdett újabb harcba. Mikor sírtam volna, ha nem most?
- Egek ura! Ez annyira nem fair! – tört ki Jacksonból. – Miért az ilyen remek emberek szenvednek, mint BamBam? Nem mehet el! Hol van? Melyik szobában? – indult az intenzív osztály felé. – Ha tényleg hallja, amit mondunk neki, megyek és beszélek a fejével, hogy nehogy itt merjen minket hagyni!
- Nem mész te sehova! – fogta le Jinyoung, amiért hálás voltam. – Az intenzív osztályon nem rohangálhatsz csak úgy. Yugyeomot is biztos nem véletlenül küldték ki ilyen hamar.
- Igaza van, Jackson – mondtam fájdalmasan.
- De, akkor is – remegett az idegességtől. – Valamit tennem kell! – Majd szerelme karjaiban lelt menedékre.
Én Jungkookra tekintettem, aki nagyon kínosan érezte magát, pedig nem volt miért. Az a kellemetlen helyzet, amibe kerültünk, miattam állt fenn. Ő pont, hogy kisegített most is.
- Köszönök mindent, amit ma tettél! – Ez volt a minimum, amit mondhattam neki.
- Ne köszönj semmit! Én csak… Remélem, hogy felébred, és ismét boldog pár lesztek. – Majd nyelt egy nagyot, és belépett a 205-ös kórterembe, ami immáron csak az édesanyjáé volt.

Jungkook:

A szívem szakadt bele a zokogó Yugyeomot látva. Próbáltam hátát simogatva egy kis reményt ültetni belé, de persze, ahogy nemrég én sem törődtem a gyakornok biztatásával, úgy őt sem lehetett megnyugtatni. Végül az orvos engedélyével bement BamBamhez, én pedig vártam a barátainak az érkezését.
- Sziasztok! – köszöntem, amint megláttam őket.
- Hát te meg miért ülsz idekint? – kérdezte Jackson. – Ráadásul nem festesz valami jól. Csak nem összevesztetek Yugyeommal? – Ebből azonnal rájöttem, hogy tudták, mi történt előző nap közöttünk, de ez most irreleváns volt.
- Nem erről van szó. – Ahogy pár perccel ezelőtt Yugyeomnak, úgy nekik is elmeséltem a történéseket.
- Nem, ez már nem lehet igaz! – akadt ki Jackson, és csak le fel járkált, míg a párja felhívta a szülőket, ahogy arra Yugyeom kérte rajtam keresztül. De igazán csak azután tört ki belőle a fájdalma, hogy megtudta, milyen rossz állapotban van BamBam. Ahogy egymást ölelték hárman, és ahogy együtt aggódtak a kómás betegért, az szívszorító látvány volt. Hogy lehettek ilyen szerencsétlenek és közben borzasztóan szerencsések is egymás miatt? Míg én velük szemben csak szerencsétlen és elhagyatott voltam.
Azonban mielőtt anyához mentem volna, Yugyeom megköszönt mindent, amit tettem. De hisz nem volt ezen mit köszönni. Legalább nem voltam szimplán felesleges személy, hanem volt valami hasznom.
- Anya! Gondolom, tudod, mi zajlott itt nemrég körülötted. A fiatal fiú, BamBam, aki itt feküdt, majdnem meghalt. De az én szívem nem csak ezért fáj! Anya… Kérlek, kelj fel, hogy mindent elmondhassak neked! Szeretem őt! Szeretem Yugyeomot, akinek pár szobával arrébb épp az életéért küzd a szerelme, én viszont érte ácsingózom. Hogy lehetek ilyen szörnyű ember? Hisz te nem ilyennek neveltél? – Újabb zokogógörcs vett erőt rajtam, de mivel csak kettesben voltunk anyával, amire az elmúlt időszakban nem volt példa, nem kellett visszafognom könnyeimet. Yugyeommal való megismerkedésemtől kezdve, mindent részletről-részlete elmeséltem neki, amit BamBam miatt korábban nem mertem. Bár nem tudtam, hogy egy pár, de attól még féltem, ha felkel, visszamond mindent Yugyeomnak, hisz ki tudja, mennyit hallhat belőle. Hogy mekkora teher esett le a vállamról, kiadva magamból anyának ezeket, azt nem is tudtam volna elmondani. 


Aznap éjjel apa nem volt otthon, így aztán magányomban mindent aprólékosan át tudtam gondolni. Egyrészt azt, hogy a főorvosnak sajnos igaza volt, amikor egy szobába került anya és BamBam, azzal kapcsolatosan, hogy a fiúnak sokkal rosszabb volt az állapota, mint anyának. Másrészt pedig rájöttem, hogy bármilyen mérges vagyok Yugyeomra, szeretem őt, tiszta szívemből, így mellé akartam állni ezekben a szörnyű napokban. Azonban arra nem számítottam, hogy az események ennyire felgyorsulnak, és a másnap sorsfordító lesz.

Yugyeom:

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy egy percet sem aludtam, pedig direkt nem is otthon voltam, hanem Jacksonéknál. Korábban próbáltam erőt önteni BamBam szüleibe, míg az én szüleim belém, de az előbbi jobban sikerült. Bennem jelen pillanatban annyi élet volt, mint egy tropára tört kocsiban, vagy még annyi sem.
Barátomék vendégszobájának ágyán ülve néztem a felkelő Nap sugarait, amik beterítették az arcom, elvakítva ezzel a szememet. Bárcsak ilyen vak maradhattam volna! Vak és süket a világ külső zajára. Tudtam, hogy a mai napom még az előzőnél is rosszabb lesz. Úgy indultam el a kórházba, mint aki a kivégzésére megy. Nem szimplán féltem, hanem pontosan tudtam, hogy aznap megszakad a szívem. Ez pedig a félelemnél sokkalta rosszabb volt.
- Fiatalember, beszélhetnénk pár szót, mielőtt bemegy a párjához? – hívott félre a tegnapi orvos.
- Igen – feleltem monoton hangon.
- Utálom az ilyen nemű beszélgetéseket. De maga egy intelligens fiúnak tűnik, aki szívből szereti a párját – kezdett baljóslatúan bele. – Tudja, mikor tegnap visszahoztuk a barátját, azt hittem, hogy már csak órái vannak hátra. Azonban biztos vagyok benne, hogy bármit is mondott neki tegnap, azt meghallotta, és az agya azóta olyan szinten küzd az életben maradásért, hogy az már szinte emberfeletti.
- Ó, BamBam! – suttogtam.
- De a szíve… A szíve egyszerűen nem elég erős az élethez. Az is csoda, hogy még dobog. Tényleg nem tudom, hogy él még. De… Egek, utálom ezt mondani, viszont, ha igazán szereti őt, akkor engedje el, és ezt mondja meg neki is! Ő már nem élhet. Ilyen állapotból nem tud felépülni. Szívből sajnálom, de a barátja halálra van ítélve. Ez már csak szenvedés, ami most vele van, és tényleg úgy hiszem, hogy maga miatt küzd.
- Én… - Nem voltak olyan szavak, amik most akár egy hangyányit is kifejezték volna, mennyire lehetetlen dolognak tartottam azt, amit az orvos kért tőlem. Hogyan engedhettem volna el a szerelmemet? Azt, akivel együtt nőttem fel? Aki a mindenem volt? – De a szülei? – jutottak eszembe.
- Ők már jártak itt ma. Nekik is elmondtam ugyanezt, és ők belátták, hogy ez a helyes. Beszéltek is vele. De ez a fiú higgye el, hogy magára vár! Az ön búcsújára. Akármit is mondott neki tegnap, az tartja még életben. De ez már tényleg nem élet – sóhajtott mélyet. – Persze a maga döntése, mit mond neki, ez csak az én tanácsom volt.
Csak egy bólintásra futotta tőlem, majd beléptem a fehér szobába, ahol a párom a tegnapinál is rosszabbul festett, ezzel is a doktor szavait igazolva. Én pedig ott álltam, még csak közelíteni se mertem felé, mert minél kisebb lett köztünk a távolság, ő annál közelebb került a halálhoz.
De vajon tényleg ez volt a jó döntés? Megadni neki az utolsó kegyelemdöfést? Egyszerűen nem volt időm felfogni, mi történt, mert tegnapelőtt még stabil volt az állapota. A világon bármit megadtam volna azért, hogy én feküdhessek a helyén. Bár az neki lett volna szörnyűség, amit nem kívántam, de sokkal kevesebbet veszített volna a világ az én halálommal, mint az övével. A halál szó és az ő neve nem fértek össze a fejemben. Nem is férhettek, mert nem volt együtt helyük. BamBamnek mellettem volt a helye, ahogy nekem mellette. Egy hang a fejemben pont ezért súgta azt, hogy igenis meg kell tennem, amit az orvos mondott. Az iránta érzett mély és pótolhatatlan szerelmem miatt el kellett engednem őt, még ha így félig én is vele halok.


- BamBam, gyönyörűm – kezdtem, és máris patakzottak a könnycseppjeim. – Tudom, mennyire küzdesz, és azt is, hogy főként értem, vagyis, értünk… Ezért is vagy te a legerősebb ember, akit ismerek. Aki rád néz, azt hinné, hogy csak egy törékeny fiú vagy, aki védelemre szorul. De tudod, mi az igazság, én szorultam mindig is a te védelmedre. Borzasztó már csak belegondolni is, milyen lett volna az életem nélküled. De nem is akarok, mert abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem kell. – Muszáj voltam megállni, mert olyannyira remegett a hangom, hogy féltem, nem ért meg valamit jól. Az ismét emelkedő pulzusa azonban arra utalt, hogy eddig értett. – Kiváltság volt veled együtt felnőnöm, beléd szeretnem, megismernem, milyen igazán szeretni és szeretve lenni, és milyen maga az élet azzal a férfival az oldalamon, akit a sors nekem szánt. Nem sok ember találja meg a nagy Őt, így én nem panaszkodhatok. Annyiszor volt reggelente, mikor egymásnál aludtunk, hogy felébredve nem tudtam ellenállni törékenységednek, és mint egy babát karjaimba zártalak, és csak tartottalak ott, egy-egy apró puszit hintve homlokodra.  Szerencse, hogy mély alvó vagy, mert így sohasem keltél fel rá. De az elmúlt időszakban azt kívántam, bárcsak ne lennél az. Bárcsak ne tudna még ez a fránya kóma se álomban tartani előlem! Viszont senki sem tud igazán elvenni tőlem, mert te örökre a szívemben fogsz élni. Az a rengeteg év, közös emlék, amik összekötnek minket, sohasem fognak fakulni az elmémből. Te sohasem fogsz elhalványulni előttem, mert mi igenis egyek vagyunk, BamBam. Nincs az a szívelégtelenség és kóma, ami ezen változtathatna. Minket igenis egymásnak teremtettek, és amíg élek, addig te is élni fogsz – hadartam mindezt zokogva, viszont tudtam, hogy most értem ahhoz a részhez, ami a leginkább fájdalmat okozott. – De akármilyen erős is vagy, elmehetsz, BamBam. Nem kell tovább küzdened! Én elengedlek. Ne szenvedj miattam tovább! És bárhova is mész, én ott is rád találok. A mi szerelmünk története nem ér itt véget. Ez csak egy fejezet vége, egy borzasztóan tartalmas, boldog, szerelemmel teli fejezetté. És biztos vagyok benne, hogy a következő még tartalmasabb lesz. Tegyünk érte, hogy az legyen! Mi képesek vagyunk rá. YugBam - ahogy mindig hívtál minket - még a túlvilágon is képes lesz vidáman eléldegélni. Addig keresd meg ott a legjobb helyeket! Járj be mindent! És ha látsz odafentről, akkor rúgj néha seggbe, ha rossz irányt venne az életem! Kérlek, ne feledkezz meg rólam! Cserébe ígérem, nem lesz olyan nap ezután sem az életemben, hogy ne gondolnék rád. Mert te vagy a múltam, és te leszel a jövőm is, csak a jelent kell kibírnom nélküled. Szeretlek! – csókoltam meg utoljára hideg ajkát, majd mellkasára dőlve zokogtam álomba magam.

Nem tudtam, mennyi időt aludhattam, de a fájdalom és az alváshiány egyszerre vettek birtokukba, így már csak arra lettem figyelmes, hogy többen is berontanak a szobába.
- Menjen arrébb! – ordított rám az orvos, és nemsokára rájöttem, miért. BamBam szíve ismét megállt, és tudtam, hogy most már végérvényesen. Próbálták újraéleszteni, de ő, ahogy arra kértem, feladta a küzdelmet, és elment oda, ahova megígértem, hogy majd követem. Mielőtt elsötétült volna előttem a világ, az utolsó gondolatom az volt, bárcsak már most utána mehetnék. De az élet nem volt ilyen egyszerű.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

10 megjegyzés:

  1. Tulajdonképp, nem tudom bánom-e, hogy elolvastam... De az biztos, hogy most rengeteg videót fogok nézni Bamieről, hogy biztosan jól van.

    Szép rész volt, azt leszámítva, hogy most kb Bamievel haltam én is... De tényleg szép volt és jól megírtad. Várom a következőt :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Bevallom, nekem is fáj a szívem azóta is érte, és fog is. A napokban több kép jött velem szembe róla, mint máskor, és mindig bűntudatot éreztem miatta. De mivel már az eleje óta tudtam, hogy meg fog halni, fokozatosan készítettem magam erre. :(
      Sajnálom, ha kicsit te is belehaltál most ebbe a részbe. Nem mondom, hogy nem fogok még párszor tőrt szúrni a szívedbe, de azért ilyen sírós rész talán nem lesz még egy.
      Köszönöm, hogy ezek után is velem maradsz, és a szereplőimmel. <3

      Törlés
  2. Válaszok
    1. Sajnálom, hogy ilyen szomorú fejezet lett, de mivel te már előre elolvastad a BamBames bónusz részt, így tudtad, hogy meg fog halni, és azt is, hogy Yugyeom milyen szavakkal búcsúzott tőle. De azért remélem, hogy tetszett, amennyire egy ilyen fejezet tetszeni tud. :( <3

      Törlés
  3. Én...én sajnálom a tegnapit nem voltam önmagam, jelenleg se vagyok topon nem látok a könnyeimtől, mert csak folynak a szememből.
    De az kijelentem, hogy ez volt életem leggyönyörűbb legszívbemarkolóbb és legszomorúbb resze amit olvastam!! Nem találok rá szavakat és tényleg, vagyis nem tudom hogyan fogalmazzam meg. Számomra ez volt a világ legszebb szerelmi vallomása amit Yugyeom mondott Bambamnek! És az a hatalmas és mérhetetlen szerelem kettejük között.... Én... rettenetesen imádom ezt a ficit, ez egy Csoda! És te is az vagy Mesi egy Csoda! ❤❤❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Akármennyire is fáj azt olvasnom, hogy miattam sírsz, de mégis, ennél pozitívabb visszajelzést ennél a történetemnél nem is kaphatnék. ❤❤
      Én sem tudom, hogyan köszönjem meg, amit írtál. Nem véletlen mondtam anno, hogy erre a ficimre vagyok a legbüszkébb, és különösen erre a fejezetre. Tényleg üres fejjel ültem neki írni, és ömlött a szememből végig a könny, miközben nem győztem elég gyorsan gépelni ahhoz, hogy mindent kiadjak magamból.
      Én komolyan azért mondtam, hogy nem tudok nekiülni más YugBam ficit írni - főleg nem fluffot -, mert a szívem és lelkem beleadtam ebbe a történetbe, és ehhez képest minden csak porszem lenne. Lehet, hogy YugKook a fici hivatalos párosa, mert Yugyeom és Jungkook a főszereplők, de szerintem ez inkább egy szép és megható YugBam történet, mintsem YugKook (szerelem szempontjából legalábbis). ❤❤
      Amennyire imádod ezt a ficit, én annyira vagyok hálás neked, hogy rászántad magad, hogy belekezdel, és hogy ennyire szereted. Hogy csoda lennék, azt vitatom. Én csak egy lány vagyok, aki a szívében lévő fájdalmat és depressziót valami széppé alakította át, és ezért őszintén tudom mondani, hogy büszke vagyok magamra. ❤❤

      Törlés
  4. Igen egyetértek ez egy gyönyörű és megható Yugbam történet ❤❤❤ és megértem hogy miért nem tudsz elkezdeni velük egy másikat írni, pedig még nem olvastam végig. Valami ilyesmit akartam írni én is ,de nem tudtam jól megfogalmazni. Gyönyörűen leírtad ami akkor a szívedben volt!! Én is büszke vagyok rád! ❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen! Remélem, a folytatás sem fog csalódást okozni. Bár tudom, hogy Yugyeom szenvedése, valamint a bónusz JinSon és BamBam fejezetek ismét összetörik majd a szívedet. De azért tarts ki, kérlek! ❤❤❤

      Törlés
  5. Ígérem, hogy ki fogok tartani! ❤ Tuti, hogy össze fogják törni, de én kibirom, erős vagyok! Valamint rettenetesen el akarom olvasni végig, és ez visz előre! ❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Rendben, örülök, ha így van. ❤

      Törlés