Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - 30. fejezet (18+)

Harmincadik fejezet – Reménytelen eset

Jackson:

Jinson nyáltengerében fürödtem, de nem érdekelt, nem voltam képes mozdulni. Az a töménytelen mennyiségű alkohol, amit magamba nyomta, tett arról, hogy a kezeimet se legyek képes akár egy centivel is arrébb tenni. A gondolataim cikáztak, de az italtól tompábbak voltak, mint máskor, akárcsak a lelkemben tomboló fájdalom. Jinson nemrég elszökött, mert kikészült, amiért egy hete nem látta Jinyoungot. Nagy nehezen megtaláltam, és zokogva hazahoztam. Akkor jöttem rá, nekem nem volt hova menekülnöm, csakis az alkoholba. Ezért feküdtem éppen félájultan az udvaron, és nem akartam felkelni: nem, amíg egyedül éltünk itt Jinsonnal.

Nemrég még azzal nyugtatott a párom, hogy nem lenne képes elhagyni, erre az élet máris megcáfolta. Már nem gyűlöltem Yugyeomot, főleg, miután többször bocsánatot kért, és az édesanyja is felhívott, hogy elmondja, a fia idegösszeomlást kapott nemrég, amikor meghalt az apja, és azóta furcsa dolgokat tett. Reményvesztett volt, és fájt Bamie boldogságával, majd az enyémmel szembesülnie, az ital pedig még inkább az irracionalitás felé terelte. De ekkor már végképp nem ítélhettem volna el, amikor én is az alkoholhoz folyamodtam. Így maradt önmagam hibáztatása, amiért mindez megtörtént Jinyounggal, aki nem vette fel a telefont, amikor az elején próbálkoztam, az édesanyját pedig nem mertem keresni, megjelenni náluk pedig végképp nem akartam. Elvesztem: a szüleimen kívül csak BamBamék maradtak nekem és Jinson, mivel Jaebumék Jinyoungot ápolgatták – bár úgy tudtam, velük is keveset kommunikált.

- Jézus Úristen! – hallottam egy női hangot, pont, amikor már kezdtem magamhoz térni. – Te veled meg mi történt?

- Hm? – Nem bírtam az erős napfénytől kinyitni a szememet.

- Mi történt veled? – ismételte meg a kérdését Lisa, akit végre felismertem.

- Semmi, kicsit iszogattam.

- Kicsit? – emelte fel az üres whiskys üveget. – Még jó, hogy adtál Bamienek pótkulcsot, másként be se jutottam volna hozzád. És az még milyen jó, hogy nem a barátom jött, mert biztos, rosszul lett volna a látványodtól. Így is szörnyen aggódik érted, Jackson. – Közben felém nyújtotta a kezét, amibe belekapaszkodva felálltam, de a szédüléstől inkább éreztem úgy, mintha hullámzó tengerben álltam volna, mint szilárd talajon. – Menni fog a bemenetel egyedül?

- Nem biztos – vallottam be, és inkább belekapaszkodva indultam el.

- Jackson, most már valamit kezdened kell magaddal. Hallottam, hogy már az egyetemi órákra se jársz be – folytatta, mikor már mindketten a kanapén ültünk.

- De csak azért, mert félek, hogy Jinson megint elszökik. De megértem szegényt: hát persze, hogy Jinyoungot szereti jobban. Mindenkinek Jinyoung kell. Ő a legjobb. Én nem vagyok a kutyánknak elég, de még mindig több vagyok, mint a semmi. Ha megint elszökik, és nem találok rá, még a végén elüti egy autó. Nem bírnám őt is elveszíteni, így inkább el se mozdulok mellőle. – Eddig türtőztettem magam, aznap még úgyse sírtam, így már időtálló volt. Jinson pedig, ahogy mindig, ekkor is odarohant hozzám, majd felugorva a kanapéra – amire azóta szokott rá, hogy ketten maradtunk –, elkezdte nyalogatni az arcomat, hogy vigasztaljon.

- Látod, hogy imád téged. De persze, természetes, hogy hiányolja a másik gazdiját – mondta végül Lisa, majd ő is megsimogatta az elmúlt hetek alatt jócskán megnőtt és meghízott Jinsont.

- Tudom. Mindent tudok, Lisa, amit el akarnál nekem mondani, úgyhogy ne is fáradj velük – kértem, mert egyértelmű volt, mikkel tudott volna érvelni, hogy miért is kellene visszaszereznem a páromat.

- Rendben, de akkor várom az ötleted, mi lesz az első lépésed felé, hogy újra nyisson az irányodba. Hisz minél tovább zárja el magát ismét a világtól, annál nehezebb lesz újból kiszabadulnia onnan.

- Ezt is jól tudom – bólintottam egyet. – És amúgy azon gondolkodtam, hogy mivel nem vagyok képes elé állni, se újból felhívni őt, így egy személytelenebb sms vagy e-mail helyett, inkább írok neki egy levelet – vallottam be, mi volt az esetleges tervem, pozitív visszajelzésre várva tőle, ami megadja a végső löketet, hogy ténylegesen rá is vegyem magam.

- Na és, mire vársz még? – lett lelkes, ami bőven elég volt nekem.

- Arra, hogy megígérd, hogy elviszed hozzájuk. Biztos, meglátna valaki, ha odaosonnék a postaládájukhoz. Amúgy se merném itthon hagyni Jinson, és ha jönne velem, felismerné a helyet, és esetleg meg is érezné a gazdája illatát, amitől majd megőrülne – magyaráztam neki.

- Még szép, hogy elviszem. Úgyhogy tessék is neki látni, mert azért más programjaim is vannak mára – hessegetett a kezével, majd rájött, még mindig nem tudtam a legstabilabban járni, így átkísért az asztalhoz, ami után megtudakozva, hol talál papírt és tollat, azokat is elém varázsolta, és amíg írtam, egy borítékot is keresett. - Te aztán gyorsan körmölsz – jegyezte meg.

- Amennyire féltem nekiülni, annyira könnyen jönnek a szavak – feleltem, hiszen tényleg olyan volt, mintha kinyitottam volna a szívem csapját, és azonnal megtaláltam a megfelelő kifejezéseket, amik a lehető legjobban át tudták adni mindazt, amit a szerelmemhez el akartam juttatni. – Itt is van! – adtam végül kezébe a borítékot.

- Köszönöm, már indulok is.

- Nem, Lisa, én köszönöm. – Óvatosan felálltam, és a lehető legszélesebb mosolyommal keretezve, kitártam a karjaimat, hogy megölelhessem. Nem kellett sokáig várnom rá, szinte azonnal magához húzott. – Bamie szörnyen szerencsés, amiért rád talált – jegyeztem meg.

- Akkor kérlek, hívd fel rá a figyelmét, hogy becsüljön meg! – kacagott, de nem is vártam más választ tőle, hiszen imádott poénkodni. A humorérzéke nélkül nem is illett volna a barátomhoz. – Na, de most már tényleg megyek. El kell intéznem, hogy ez a két aranyos kiskutya – mutatott előbb rám, majd Jinsonra –, visszakapják a családjuk harmadik tagját.

Erre már nem tudtam mit mondani, csak magamban reménykedtem, hogy valóban hazatér hozzánk Jinyoung. Nélküle mi nem funkcionáltunk rendesen. Ráadásul már Hyunwoot is elvitték tőlem. Ha Jinson nem lett volna velem ott folyamatosan, valószínűleg beleőrültem volna a fájdalomba.

Jinyoung:

Hihetetlen, hosszú hetek előrelépést miként lehetett percek alatt rommá dönteni, és majdhogynem semmisé váltani. Újra és újra küzdenem kellett az elmémmel, hogy ne fogjon el ismét teljes egészében a félelem, ha valaki meg akart érinteni. Bár nem volt nagy választék a felém közeledő emberekből, hiszen a szüleimen kívül csak Mark és Jaebum láttak az elmúlt másfél hétben. De Jaeubum tudta, milyen volt korábban kerülnie az érintésemet, Mark pedig alig ismert, így velük nem volt ilyen gond. Inkább édesanyámat viselte meg, hogy visszatértem régi társaimhoz: a bezárkózottsághoz és a magányhoz, neki pedig újból le kellett mondania az anyai törődés érintésbeli megnyilvánulásairól.

Mindig, mikor felébredtem a steril, hófehér szobámban, arra gondoltam, egyszer már kiszabadultam innen, másodjára is sikerülni fog. De mégsem tudtam rávenni magam egyik nap sem: mindig csak halasztgattam, és közben nem láttam mást a lelki szemeim előtt, mint Jacksont és Jinsont. De rögtön eszembe jutott, miként kellett megvédenie a kutyánknak, amiért Jackie exe inzultált. Ezután a velük töltött szép és boldog perceket igyekeztem felidézni az elmémben, ami egyre hatásosabb gyógyírnek mutatkozott, és rá is jöttem, miért: ezekből a boldog percekből végtelen sok volt – amik közül nem is emlékeztem mindre –, míg az az inzultálás csak egyetlen árva emlék volt, még ha szörnyű és megmásíthatatlan is. Nem hagyhattam, hogy végleg ellehetetlenítse mindez az életemet. Erősebbnek kellett lennem, mint Yugyeom, aki megadta magát a fájdalmának. Éreztem, hogy már közel jártam ahhoz, hogy végre tudjak valamit tenni, és amikor megláttam Lisat az ajtónk előtt állva, kezében egy borítékkal, megkönnyebbültem, hogy talán mégsem rám várt az első lépés.

- Nem szeretnélek sokáig zavarni, csak ezt akarom átadni. Bár nincs megcímezve, gondolom, tudod, ki küldte – nyújtotta át, én pedig csak fájdalmasan bólintottam. – Mindketten rossz állapotban vannak nélküled. Kérlek, Jinyoung, ha tudsz, menj haza hozzájuk!

Csak álltam ott megdermedve, mint akit meglegyintett a felismerés fájó szele: miattam szenvedett Jackson és Jinson, mivel elhagytam őket, ráadásul az első napokban ignoráltam a párom hívásait, aki utána fel is adta a további próbálkozást. Eddig is tisztában voltam vele, hogy rosszul viselhették, de ahogy Lisa ezt ténylegesen kimondta, akkor éreztem igazán a súlyát annak, mennyire nem volt mindegy, hány napja jöttem már el. Másfél hét nélkülem! Ennyi túl sok volt annak a két, szuper érzékeny, imádnivaló kiskutyának, akiket hátrahagytam.

- Rendben – mondtam ki végül, Lisa pedig búcsúzás után ott is hagyott, én pedig nem teketóriázva, kibontottam a borítékot.

Drága Park Gae!

Tudom, szörnyen elszúrtam mindent... pontosabban az élet, de mégis, én vagyok a felelős mindezért, hiszen az én volt barátomról van szó. Ha nem találkozol velem, akkor sohasem kerül ő sem a képbe. Képtelen lennék valaha is megbocsájtani magamnak azt, amit veled tett. Minden áldott nap hálát adtam a sorsnak, amiért bekerültem az életedbe, most mégis mindent visszaszívnék, mivel végső soron romlást hoztam rád. Jelen pillanatban úgy érzem, én magam vagyok a romlás.

Hogy hagyhattam, hogy ez történjen az Angyalommal? Megígértem, Jinyoung, hogy meg foglak védeni, most mégis kudarcot vallottam. Félek, hogy jelenleg mindenkitől undorodsz a világon, és megértem, ha én vagyok Yu... (le sem bírom írni a nevét) után a legutálatosabb személy számodra. De remélem, egy nap majd vissza tudsz emlékezni az együtt töltött időszakunkra, úgy, mint életed egyik remek szakaszára. Mert számomra remek volt, sőt tökéletes, minden egyes perce. Az összes kis vitánk csak plusz fűszert adott a kapcsolatunknak, az pedig, hogy sokáig nem érhettem hozzád, rákényszerített minket arra, hogy előbb tényleg egymás lelkébe szeressünk bele, ne pedig a testébe. Esküszöm neked, hogy sohasem tudnék senkit sem így szeretni, ahogy téged. A mi kapcsolatunk egy másik szint, valami, amit talán sokan meg sem értenének, de én értem, hisz hasonló dolog van a szüleim között is, és mindig arra vágytam, hogy megtapasztaljam a saját bőrömön. Köszönöm, hogy ez miattad megadatott nekem.

Bárcsak ne kellene mindezt leírnom! Bár sohase kellene elengednem téged! Pedig lehet, hogy muszáj leszek. Nem az én döntésem, hogy folytatódik-e a kapcsolatunk vagy sem. Minden rajtad áll, és én elfogadom, ha úgy döntesz, többé látni se kívánsz, még ha így valamelyest meg is halok. Komolyan, inkább halnék meg, csakhogy visszamenőleg ne történjen meg ez az incidens. Utálom magam és az egész világot ezért.

Nem tudom, mit írhatnék még, én egyetlen Park Gaem! Te vagy a mindenem, és az is maradsz, bárhogyan dönts! Jobban szeretlek, mint bárkit a világon.

Wang Gae

- Aj, Jackson! – temettem kezeimbe az arcomat. Nem sírtam, amióta hazatértem, hiszen felhúzva ismét a védőfalamat, elzárkóztam a fájdalmamtól, ami ekkor kitárta lelkem kapuját, hogy elárassza azt. De ez kellett hozzá, hogy végre rájöjjek, mit is kellett tennem.

- Maradj a helyeden, Jinson! Biztos, nem Ő az, csak Lisa megint, vagy talán anya jött – hallottam az ajtó túloldaláról azt a hangot, ami már úgy hiányzott. De bár ne lett volna ennyire szomorú!

- Nem talált, tényleg én jöttem haza – mondtam, amint kinyílt a kapu.

- Ji… Jinyoung! – Szinte szoborrá dermedt, ahogy megpillantott. Hirtelen azt hittem, szellemet láthatott, vagy hogy én voltam olyan sápadt, mint egy szellem. De nem sok időm volt ezen gondolkodni, hiszen a kutyánk örömében azonnal rám ugrott, aminek köszönhetőleg el is estem, és végül a földön fekve árasztott el a szeretetével.

- Látom, nem tudsz betelni velem – jegyeztem meg. – Ígérem, kárpótollak, amiért elmentem. De most már ismét itt van mindkét apukád, és nem tervezek ezentúl sehova se menni. – Az utolsó mondat közben felálltam, és a páromra néztem, aki még mindig nem akarta elhinni, hogy ott voltam.

- Komolyan gondoltad? – Erre csak bólintottam. - Remélem, nem a levelem miatt kényszerítetted magad erre. Mert azt írtad az üzenetedben, hogy gyógyulásra van szükséged. Ha még mindig nem állsz rá készen, akkor maradj nyugodtan otthon! – Annyira imádnivaló volt, hogy ennyire aggódott értem, és tényleg az én igényeimet helyezte a sajátjai elé. Ezért is volt ő az, akit életem társául akartam: senki mást, és végképp nem a magányt.

- Tényleg gyógyulásra van szükségem, még mindig, de a leveled miatt rájöttem, hogy a legrosszabb, amit tehettem, az az volt, hogy visszatértem a bezártságba. Nekem Jinsonnal ti vagytok a gyógyírjeim, amit ígérem, többé nem felejtek el.

- Istenem, mondd, hogy megölelhetlek! – nézett rám azokkal a nagy, barna, könnytől áztatott szemeivel.

- Azt hittem, ezt már mondanom se kell – kacagtam fel, mire felkapva a földről, az ölében vitt be a házba, majd így ült le velem a kanapéra, és úgy húzott magához, mint aki félt, hogy bármikor ismét elhagyhatom.

- Tényleg maradsz?

- Még szép. Holnap visszamegyek a dolgaimért, mert most az volt a legfontosabb, hogy magamat hozzam haza. Gyere ide, Jinson! – hívtam a kutyánkat a kanapé mellé, így egyszerre tudtam Jackiet ölelni és a picit simogatni. – Hiányoztak a kicsikéim. El se tudom mondani, mennyire.

- Hát még te, hogy hiányoztál nekünk.

- Kérlek, meséld el, mi történt itt másfél hét alatt! Mert meg kell mondanom, szerelem ide vagy oda, elég ramatyul festesz – jegyeztem meg, hiszen nem tudta volna elkerülni a figyelmemet, mennyire megviseltnek nézett ki a párom.

- Elmesélek mindent, a szar részeket is. Nem, mintha lett volna bármi jó abban, hogy elmentél – tette hozzá egy fájdalmas kacajjal, ami rosszabb volt, mintha sírva mondta volna, így újabb hullámban tört rám a bűntudat kínzó fájdalma. – De a hallottak alapján legalább még inkább tudatosulni fog abban a gyönyörű buksidban, hogy ez a két pasi nem tud nélküled élni.

- Még szerencse, hogy én se nélkülük.

Mikor ennyi távollét után ismét megcsókoltam, egy kicsit olyan volt, mintha egy új első csókunk lett volna: ebben ott volt annak a tapasztalata, milyen volt a másik nélkül lennünk. Mindösszesen másfél hétről volt szó, de ez a mi egyre intenzívebbé vált szerelmünknek köszönhetőleg legalább egy hónapnak érződött.

- Ígérem, Jinyoung, nem hagyom, hogy még egyszer valaki birtokba vegye a szádat, aki nem én vagyok – jegyezte meg, miután nagy nehezen elváltunk egymástól.

- Ne is, mert csak neked szánom. Bár Jinson a maga módján szintén letámadja olykor – néztem a vidáman lihegő kutyusunkra.

- De neki megengedett. Ő az egyedüli pasi, akivel hajlandó vagyok osztozkodni rajtad.

Aznap, mintha össze lettem volna nőve mindkét babámmal: nem tudtam a mosdón kívül sehova se menni, ahova ne követtek volna, se olyan perceket felhalmozni, amikor ne akartak volna megérinteni. De ezekre az érintésekre ekkor nagy szükségem volt. Viszont másnap, miután hazahoztuk a holmijaimat, és anya is megnyugtatta Jacksont, hogy nem őt tartotta felelősnek a történtek miatt, kiborultam a páromra.

- Jackie, elég volt! – kezdtem, amint beléptünk a házba.

- De mi? – ijedt meg.

- Elég volt a sok bocsánatkérésből.

- Sajnálom, csak tényleg ki akarlak engesztelni – hajtotta le szomorúan a fejét.

- De így nem fog menni, sőt az ellenkezőjét éred el. Hogyan felejtsem el a dolgot, ha folyton emlékeztetsz rá? Én tudok rá jobb módszert – jelentettem ki ellenvetést nem tűrően.

- Mire gondolsz?

- Mindjárt rájössz.

Megkértem, hogy zárja ki a kutyánkat az udvarra, tusoljon le, és utána jöjjön a szobánkba. Ő ezt ugyan megszeppenve és zavarodottan, de zokszó nélkül teljesítette. Közben én is megfürödtem, és elkészültem, ami alatt egyre izgatottabbá váltam.

- Bejöhetek? – kérdezte félve. De én ezt a félelmet akartam végérvényesen megszüntetni, így egy mély levegővétel után felálltam az ágyról, majd behívtam. – Te jóságos ég! – torpant meg az ajtóban, amint realizálta, hogy meztelenül álltam előtte. – Ezt most miért, meg hogy? És múltkor is ilyen szép voltál? – árasztotta magából a kérdéseket, miközben hol szájtátva, hol az ajkába harapva bámult.

- Jackie, nem akarok még egy bocsánatkérést, egyszerűen belefáradtam, és abba is, hogy megint ott tartunk, hogy nem hiszed el, hogy megérdemelsz engem. Mindkettőnknek meg kell küzdenünk a démonjainkkal, és együtt menni fog. Úgyhogy íme az ajánlatom: szerintem az lesz a legjobb módja annak, hogy elfeledtesd velem Yugyeom érintéseit, ha helyettesíted őket a fejemben a tieiddel, pontosabban újakkal is. Emlékeztess rá, miért is tetszett annyira múltkor a szeretkezés! – kértem, és maga a tény, hogy nem éreztem semmilyen feszengést, amiért meztelenül álltam előtte, valóban azt jelentette, hogy végtelenül megbíztam benne, és hogy mindenem odaadtam neki, mert tudtam, hogy a lehető legjobb kezekben voltam.

- Ez most komoly? – nézett továbbra is kitágult pupillákkal, ezzel is jelezve számomra, hogy tetszett neki, amit látott.

- A legkomolyabb. De ha nincs kedved hozzá, már öltözök is – indultam a ruhásszekrényem felé, amikor hátulról átkarolt.

- Meg ne próbálj felöltözni! – kérte, majd a keze hirtelen levándorolt a fenekemre. – Mondtam már, hogy imádom a barackjaidat?

- Á, soha! – feleltem kacéran, ő pedig ezt egy jelnek vette, hogy benne voltam a játékban, így tett arról, hogy egy életre megjegyezzem, hogy odáig volt a hátsómért: úgy markolászta és masszírozta, mint aki nem tudott betelni vele. – Te jó ég, Jackson!

- Látom, ez tetszik – mutatott a hirtelen kialakult merevedésemre.

- Az nem kifejezés – feleltem mohón.

Megijedhettem volna magamtól, hogyan lettem érintésfóbiásból egyre nagyobb rajongója a testiségnek, de nem tettem, hiszen intim helyeken csak az ő érintéseire vágytam. Csak neki nyíltam így meg, és ennek így is kellett maradnia. Nem akartam még egyszer végigjárni valakivel hasonló utat, hogy eljussak idáig. Én már csak azon akartam tovább menni, amin vele elindultam. Ez a másfél hét csak egy rövid kis kényszerpihenő volt, hogy még magabiztosabban induljunk neki a folytatásnak.

- Megőrjítesz! – súgta a fülembe, amit meg is puszilt utána.

- Mutasd azt az őrületed! – mondtam ki, ezzel már tényleg magamat is meglepve.

- Tessék? – állt le a masszírozással.

- Ne kímélj, Jackson! Először óvatos voltál, most nem kell; legalább is nem annyira. Azt akarom, hogy most ne fogd vissza a vágyaidat. Tégy magadévá úgy, ahogy szeretnél! – közben felé fordultam. – Érezni szeretném, mennyire akarsz engem. – Nem hazudtam, kifejezett vágyammá vált, hogy igazán megtapasztaljam, mit váltottam ki belőle. Egyszerűen át akartam élni, milyen volt, amikor Jacksonnak nem kellett visszafognia magát szeretkezés közben.

- Hihetetlen, hogy még mindig tudsz olyanokat mondani, hogy attól úgy érzem, mintha hirtelen kihúzták volna a talajt a lábam alól. De rendben, kérésed parancs. Viszont állíts le, ha nagyon fájna, vagy bármi ilyesmi! – kért, és én beleegyezően bólintottam, majd az ágyhoz húztam.

Jackson pillanatok alatt ledobta a ruháit, és már felém is mászott. Ezután pár másodpercig csak bámult, én pedig izgatottan vártam, mikor töri meg ezt a meghitt pillanatot. Nem halogatta sokáig, hirtelen a számra márt, és azonnal utat is tört magának a nyelvévvel, aminek én készségesen teret adtam. Közben jobb keze levándorolt a férfiasságomhoz, hogy finoman elkezdje azt masszírozni, ezzel azonnal annyi impulzust küldve a testemnek, hogy máris libabőröztem, miközben perzselt a testem, ahol találkozott az övével. Mindketten egyre izzadtabbak lettünk, így még inkább sikamlóssá vált a bőrfelületünk, ami majd megőrjített. Egyszer fel is nyögtem a szájába, így kénytelen volt kicsit elválni tőlem. Ekkor megszabadítva kéjjel teli kínomtól, a kezét elvéve nemesebbik részemről, a testem bebarangolását kezdte el a szájával, de ez is vadabb volt, mint legutóbb, és még szerelemnyomokkal is ellepett.

- Ezt itt hagyom a nyakadon, hogy mindenki tudja, te már valakihez tartozol – mondta, miután megszívta az érzékeny bőrt a nyakhajlatomnál, amivel kicsalt belőlem egy nagy sóhajt. – Te is jelölj meg! – nyomta oda a saját nyakát, és én ugyan sután, de megpróbáltam leutánozni, amit ő csinált az előbb. A szép piros folt pedig arról tanúskodott, hogy nem is végeztem olyan rossz munkát.

Ezek után viszont nem bírva sokáig magunkkal, megkereste az időközben beszerzett síkosítót, és kezére kenve, előbb egy újjal hatolt belém, amihez egy második, végül egy harmadik is társult. Jó pár percig tágított – csókokkal elterelve a figyelmemet –, mire tovaszállt a kínzó fájdalom, de csak addig, amíg ő magát nem éreztem bennem. Mivel már jó pár hét eltelt az első alkalom óta, így majdhogynem ugyanannyira fájt a behatolása, mint akkor. De még mindig nem bántam, főleg, hogy bárhogy ebben az esetben sokkal gyorsabb tempót vett fel, mint legutóbb, így is érezhető volt, hogy vigyázott rám. Sokszor megpuszilta a homlokomat és az ajkamat, a „szeretlek” szót pedig végtelen sokszor ismételgette, hogy még inkább tudatosuljon bennem, a vad lökéseit ez váltotta ki. Ezt mondta közvetlen az előtt is, hogy a múltkorinál is elképesztőbb orgazmusaink után kihúzódva belőlem, mellém dőlt, és szinte azonnal el is bóbiskolt. Én ezt kihasználva, elmentem zuhanyozni, hogy tisztán folytassam a napot, hiszen még csak délután négy volt. Őt viszont nem háborgattam, megérdemelt egy kis sziesztát az előző teljesítménye után, főleg, hogy nagyon tönkrement a távollétem alatt.

A Nap egyre erősebben égetett a hátsó udvarunkon, én mégis ott játszottam Jinsonnal, aki még mindig alig tudott betelni velem, ezért eldöntöttem, hogy igyekszem a következő napokban a lehető legtöbbet foglalkozni vele. Mikor elhoztam a menhelyről, elhatároztam, hogy vigyázni fogok rá és szeretni fogom őt. Egy kicsit elbuktam ezt, amikor a szüleimhez menekültem. A bűntudat egyre inkább magával ragadta a lelkemet, és épp azon agyaltam, milyen plusz meglepit tartogassak a kicsinek – aki már nem is volt olyan kicsi –, amikor megláttam, ahogy Jackson kivágtatott a szobánkból.

- Légyszíves, maradj kint, Jinson! – néztem rá komolyan, és ő farok csóválva leült, majd nem is moccant. – Mikor lettél te ilyen szófogadó? – kérdeztem, de úgy sejtettem, félt, hogy ismét elmegyek, így próbált a lehető legjobb kutyus lenni. Ez egyszerre fájt, de közben jól is esett, hogy ennyire szeretett, épp ezért tényleg ki kellett találnom neki valami jutalmat. Viszont ekkor az volt az elsődleges teendőm, hogy Jackie után menjek a saját fürdőjébe, amit szerencsére nem zárt be.

- Mi a baj? – közelítettem felé óvatosan, hiszen éppen sírt. – Nem volt elég jó? – kérdeztem rá az első gondolatomra.

- Nem, dehogyis. Túl jó volt, Jinyoung. Csak alig hiszem el, hogy tényleg visszajöttél hozzánk.

- Jaj, te! – húztam védő ölelésembe. Talán nem csak Jinson érdemelt meglepit. Bár azt hittem, Jacksonnak annál nagyobb ajándékot nem adhattam, mint amit az előbb csináltunk.

- Tudom, hogy egy szörnyen érzékeny alak vagyok, de majd megpusztultam nélküled, és attól, hogy nem tudtam, visszajössz-e valaha. Arról már álmodni se mertem, hogy még szeretkezhetek is veled, ráadásul ilyen hamar. Miért váltod valóra minden vágyamat? – A kérdést már kicsit elhúzódva tőlem tette fel.

- Ezt én is kérdezhetném, annyi módosítással: Miért váltod valóra azokat az álmaimat is, amikről nem is tudok? – mosolyogtam rá, miközben letöröltem a könnyeit. – Hé, Jackie! – szorítottam a két tenyerem közé a pirospozsgás arcát. – A szerelem olykor fáj, a miénk pedig még csak nem is átlagos feltételek között alakult ki. De így szép és jó. Nem gondolod?

- Ki is itt a domináns fél? – kérdezte, és végre nevetett.

- Azt hittem, ez már rég nem kérdés – néztem rá értetlen tekintettel. – Az ágyban te, az életben én. Így van meg az az egyensúly, amire szükségünk van – húztam vissza magamhoz.

- De ha az ágyban teljesen szabad kezet kapok, akkor kipróbálhatunk új pózokat is? – jött elő a kacér énje, amitől elkezdtem vadul nevetni. Ezeket a nevetéseket csak ő tudta kicsalni belőlem.

- Visszaszívok mindent: nem fogsz te sehol dominálni felettem – erőltettem komolyságot a hangomba, kisebb-nagyobb sikerrel.

- Biztos? – nyúlt ismét a fenekemhez, ami még sajgott az előbb történtek miatt.

- Reménytelen eset vagy. De az én reménytelen esetem – húztam a lehetetlennél is közelebb magamhoz, mintha össze akartam volna forrni vele.

- Csakis a tiéd.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)