2017. július 14., péntek

Ha te azt tudnád! - BTS fanfiction - 5. fejezet


Ötödik fejezet – Ébredés





 Suga:


Ilyen még nem volt velem. J-Hope mindig feltöltött élettel, nála jobban senki sem tudott felvidítani, de most mégsem volt elég a napfénye, hogy elűzze a felhőimet. Inkább vágytam arra, hogy Jiminnel tovább folytathassuk a beszélgetésünket. De mivel a délutánunkat stúdiózással kellett töltsük, így erről le kellett mondanom.
- Yoongi hyung, minden rendben? – kérdezte Hobi, mert bár próbáltam leplezni a zavarodottságomat, úgy látszott, magamhoz képest sem voltam elememben.
- Persze – hazudtam, és próbáltam lelkesebben nézegetni a kajákat, amivel eltereltem a figyelmét, legalábbis a kasszáig.
- Biztos, hogy minden okés? Olyan sápadt vagy – érintette meg egy pillanatra az arcomat, amitől az elkezdett égni.
Nem szabad túl közel kerülni a Naphoz, ezt már megtanulhattam volna. Majd elkezdtem lelkesen mosolyogni, hogy azt higgye, amiatt tért vissza a szín az arcomba, és ezután nem is érdekelte tovább a dolog.

Én végeztem leghamarabb a stúdióban, ezért elvonultam zongorázni. Már legalább az ötödik számot játszhattam, amikor valaki elkezdett tapsolni mögöttem. Hirtelen megijedtem, de rögtön melegség öntötte el a szívemet, amint megláttam, hogy Jimin az.
- Gyönyörű volt – jegyezte meg.
- Köszönöm – mondtam félénken. – Akarod, hogy játszak neked valamit?
Láthatólag nagyon meglepődött a kérdésemen, hisz nem rám vallott ilyet ajánlani, de most úgy éreztem, az a minimum, ha játszok neki egy dalt.
- Rendben – bólintott rá.
- Gyere, ülj le mellém! – mutattam a zongora melletti székre. Bár továbbra is meg volt illetődve, de végül leült. – Mit játszak neked?
- Amit csak szeretnél – felelte, és végre lelkesnek látszott.

Én pedig pár másodperc gondolkodás után az I Need You-t kezdtem el, hisz ennyire még sohasem volt szükségem Jiminniere, mint ezen a napon. Szinte végig csukott szemmel zongoráztam. Átadtam magam a dalunknak. Mikor befejeztem, és kinyitottam a szemem, megláttam, hogy Jimin meghatódott. Ennél szebb reakciót nem is kaphattam volna a zongorajátékomra, hisz ez azt jelentette, hogy amit hallott, eljutott a szívéig. Végre, én tehettem valamit Jiminért és nem fordítva.


   - Gyönyörű volt – jegyezte meg, miközben letörölte a könnyeket az arcáról. – Bárcsak én is így tudnék játszani.
- Ha gondolod, segíthetek neked – ajánlottam fel. Egyre több kedvem lett a Jiminnel való közös munkához. – Az alapokat úgyis tudod.
- Tényleg gyakorolnál velem? – lepődött meg. – Hisz tudom, mennyire örülsz, ha van egy kis időd egyedül lenni. Nem akarom ezt elvenni tőled.
- Talán túl sokat vagyok egyedül – láttam be.
Bár imádtam alkotni, és hosszasan gondolkodni a dolgaimon, egyre jobban kezdtem azt érezni, hogy talán túlságosan is bezárkóztam a saját világomban. A furcsa álmom rávilágított, mennyire hálás lehetek a sorsnak, amiért a családom ennyire támogatott a karrierem során. Még kicsiként kiszúrták, hogy tehetséges vagyok. Először csak zongorázni kezdtem, de idővel a rappelés és a dalszerzés is egyre jobban ment. Sokszor saját kis koncerteket tartottam nekik és a testvéremnek. Borzasztó volt azt átélni az éjjel, milyen lett volna, ha mindez nem adatik meg nekem. Ha teljesen egyedül kellett volna elérnem azt, hogy elismerjenek az emberek.
Olyan emlékek jártak a fejemben, ahol kúsztam az utamon, de remélem, hogy ott is célba értem. Lehet, hogy abban az életben erősebb lennék, de így is szenvedtem eleget amiatt, hogy mindenki előtt titkolnom kellett a másságomat. Viszont ezen a reggelen elkezdett repedni a falam, amit Jimin és magam közé húztam. Persze rá sohasem gondoltam úgy, mint J-Hope-ra. Hisz az is borzasztó bűntudattal és szégyenérzettel járt, hogy jobban tetszett Hobi a kelleténél; de ha Jiminhez is vonzódtam volna, akkor tükörbe se tudtam volna nézni. Túl tökéletes lett volna hozzám, kívül és belül is. De attól még nem akartam, hogy elszálljon a pillanatnyi bátorságom, hogy nyissak felé. Megéreztem, milyen, ha egy angyal magához ölel, és önző módon többször is át akartam ezt élni. Vágytam rá, hogy megmentsen, mielőtt még olyan mélyre süllyedek az önutálatomba, amiért a fiúkhoz vonzódok, ahonnan már nincs visszaút. Talán az egész életünk csak egy álom, és a mai ébredésem rávilágított arra, hogy élnem kell.
- Ha tényleg szívesen segítesz, akkor örömmel leszek a tanoncod – mosolygott ragyogóan, méghozzá miattam, ami dupla öröm volt számomra.
- Remek. Tudjuk le hamar holnap is a stúdiózást, és akkor lesz egy kis időnk, mielőtt a többiek végeznek!
- Jó ötlet.
- De addig is, már most elkezdhetjük! – lettem lelkes.
- Rendben.



Jimin:

Ebéd után mind stúdióba vonultunk, én pedig direkt úgy rendeztem, hogy Yoongi után én végezek legelőször, hogy tudjunk egy kicsit beszélgetni. Ahogy sejtettem, nagyban zongorázott, amikor megtaláltam. De ez sem szegte kedvemet. Meg is tapsoltam, amint befejezte azt a dalt, amit épp játszott.
- Ez nagyon szép volt. – Többre nem futotta tőlem.
- Köszönöm. – Látszott, hogy ő is zavarban van. – Akarod, hogy játszak neked valamit?
- Rendben – vágtam rá, de hirtelen azt se tudtam, mire is mondtam igent.
- Gyere, ülj le mellém! – mutatott zongora melletti székre.
Na, itt már sehogy sem tudtam a megilletődöttségemet leplezni. Yoongi ma reggel a karjaimban zokogva nyílt meg előttem, most pedig zongorázni akart nekem egy dalt. Ez túl sok volt egy napra.
- Mit játszak neked? – kérdezte.
- Amit csak szeretnél – feleltem lelkesen, hisz most még a világ legunalmasabb dala is szebb lett volna minden zenénél.
Majd becsukta a szemeit és elkezdte az I Need You-t. Hirtelen újra belém nyilalltak a klipes emlékeim, és a szörnyű bűntudatom. Tudtam, hogy nem véletlen, hogy Yoongi pont ezt a dalt választotta. Mintha egy jel lett volna az univerzumtól, hogyha teszek érte, akkor talán meg tud nyílni előttem. Mert éreztem, hogy bármilyen gyönyörű és tökéletes a zongorajátéka, a lelke még ennél is sokkal szebb. Minden egyes dallamot átélt, az arcát figyelve én magam is éreztem, mennyire benne van a zenében. Yoongi igazi művész volt, aki nemcsak csinálta a dalokat, hanem mindegyikbe belerakta a lelkének egy apró darabkáját.
- Gyönyörű volt – tértem magamhoz miután befejezte. Közben rájöttem, hogy végig könnyeztem, ezért gyorsan letöröltem az arcomat. – Bárcsak én is így tudnék játszani.
- Ha gondolod, segíthetek neked – ajánlotta fel, amivel aznap már sokadjára lepett meg. – Az alapokat úgyis tudod.
- Tényleg gyakorolnál velem? – vissza kellett kérdeznem, mert attól féltem, hogy csak hallucináltam az egészet. A furcsa látomásaim után már ezen sem lepődtem volna meg. – Hisz tudom, mennyire örülsz, ha van egy kis időd egyedül lenni. Nem akarom ezt elvenni tőled.
Yoongi fontosabb volt az önző indítékomnál, csak akkor akartam ebbe belemenni, ha tudom, hogy nem lesz baja belőle.
- Talán túl sokat vagyok egyedül – mondta, ezért nem ellenkeztem tovább.
Nem tudtam, mit tehettem, amiért ennyi mindent kaptam aznap az univerzumtól. Talán az egyik alternatív énemmel valami nagyon rossz dolog történt, és az egyensúly miatt számomra ennyi szép jutott egyszerre. De nem akartam a miérteken agyalni, csak azzal foglalkoztam, hogy úgy tűnt, TaeTaenek igaza volt, Yoonginak fontos voltam, és talán tényleg csak most jött rá, hogy mennyit is jelentek számára. 


(Minden kommentnek, visszajelzésnek nagyon örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszett ez a rész is.^^ Látom, azért Yoongi is kezd vonzódni Jiminhez, és ennek örülök.:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Igazán örülök, hogy ez is tetszett. És igen, Yoongi sem tudja még, hogy milyen vonzódás ez a részéről Jimin irányába, de a következő két fejezetben ez csak fokozódni fog. :)

      Törlés