2017. július 31., hétfő

Oda... - 21. fejezet - Egy múltbéli születés és elvesztés

- Ez hihetetlen! – néztem körül a műhelyben. – Megcsináltunk három napnyi munkát – mondtam ledermedve.
    - Jó munkaerő voltatok, megtartunk titeket – veregette meg a nagybátyáink vállát Kili.
    - Ó, akkor elvettük a holnapi és holnaputáni munkátokat? – eszmélt rá Dáin.
    - Igen, de sebaj, úgyis lesz más, amivel foglalkozzon Fili. Pontosabban valaki más – kacsintott rám az öcsém, ami miatt gyorsan elkaptam a fejemet, hogy ne lássa meg senki, hogy férfi létemre elpirultam.
    Már alig vártam, hogy viszont lássam Nárint. Bár tény és való, hogy pont olyan három napot választott az elutazására, amikor amúgy sem lett volna igazán időm rá, és így legalább nem fájt annyira a szívem a távolléte miatt; de maga a gondolat, hogy másnap ismét gyönyörködhettem a mosolyában, a tengerkék szemében, azonnal feltöltötte a szívemet, és kicsit libabőrös is lettem.
    - Holnap jön haza az ifjúhölgy? – kérdezte Thorin bácsi, aki láthatólag örült a boldogságomnak.
    - Igen – feleltem egy elfojtott mosoly kíséretében.




Végül elkezdtünk pakolni, és utána mind belevetettük magunkát egy nagy, forró fürdőbe. Még Dáin is, bármennyire nem volt a mosakodás kedvelője. Ezután pedig szinte egyszerre érkeztünk meg az ebédlőhöz, épp édesanyám előtt, így illedelmesen beengedtük magunk elé, majd farkaséhesen estünk a vacsoránknak. Azért jó pár fárasztó, munkával teli óra eltelt amióta megettük az ebédünket, így érthető volt, hogy első volt a gyomrunk, és mélyebb témákba csak teli hassal mentünk bele.
    Először édesanyám mesélt, hogyan helyettesítette Thorin bácsikámat aznap, aki végig bólogatott és elismerően mosolygott rá. Majd mi számoltunk be a remek hangulatban telt közös munkáról. Végül pedig én is összegyűjtöttem minden bátorságomat és erőmet, hogy megtudjam az igazságot az apámról. Nem tűrt halasztást a dolog, hiszen már így is rég ki kellett volna derítenem, nem pedig hagyni, hogy mindig keressenek valami kibúvót a téma alól.
    - Anyám, Thorin bácsi! – néztem rájuk komolyan, amit azonnal kiszúrtak, így homlok ráncolva várták, hogyan folytatom. – A tegnap estéhez hasonlóan lehetne, hogy ismét személyesebb vizekre evezzünk, még ha fájdalmas dolgokról is lesz szó?
    - Mire célzol, fiam? – zavarodott össze édesanyám; láthatólag fogalma sem volt, mire akartam kitérni.
    - Én sejtem – mondta Thorin bácsi. – A visszajött emléked eszedbe juttatott valakit, igaz? – látta át a fennálló helyzetemet.
    - Igen – feleltem, majd az öcsémre néztem, akinek még mindig fogalma sem volt arról, mire gondoltunk.
    - Fili… Sejthettem volna – nézett rám félve egy pillanatra anyám, majd a tekintette a távolba meredt, olyan messzire, mint tegnap, mikor Arian került szóba, de most nem csak fájdalmat, hanem magányt is láttam abban a kék szempárban, ami gyermekkorom óta őrködött felettem. Jól ismertem az arcának minden egyes mozzanatát, így már előre féltem, mit is fogok hallani. De tényleg tudnom kellett, így nem hátrálhattam ki.
    - Valaki engem is beavatna? – nézett ránk egyben kérdően és egy kicsit neheztelve Kili. – Kiről van szó?
    - Az édesapátokról – felelte anyánk, amitől az öcsém hirtelen hátrahőkölt, és tágra nyílt szemekkel nyelt egy nagyot. Végül egy bólintás kíséretében rám nézett, ezzel is jelet adva, hogy ő sem futamodik meg: meghallgatja, amit meg kell.
    - Rég itt volt már ennek az ideje, Dís – nézett rá komolyan a bácsikánk. –
Nem húzhatjuk tovább az időt: meg kell tudniuk az igazságot.
    - Igen, tisztában vagyok vele – felelte anyám, és az arcáról egyértelműen leolvasható fájdalma miatt a sírás kerülgetett, a gyomrom pedig görcsben állt. Utáltam őt ilyennek látni: semmit sem gyűlöltem ennél jobban a világon, csak amikor az öcsémnek volt valami baja. – Eszedbe jutott, hogy édesapátok vitt el titeket játszani, amikor a bátyám megkapta a levelet a szörnyű hírről, igaz?
    - Igen – bólogattam. - Hogy felejthettem el őt, Anyám? Hiszen nem is voltam olyan apró. – Érthetetlenség és önutálat keveréke járta át ekkor a testem és elmém minden egyes zugát.
    - Tudod, Fiam, az agyunk egy nagyon különös dolog. Számtalan példát láttunk Szmóg pusztítása után arra, a törpök hogyan tudnak felejteni, és sokszor tényleges felejtésről volt szó. Nem egy olyan törppel találkoztunk, aki szentül hitte, hogy világ életünkben itt éltünk és semmi közünk nem volt Ereborhoz – magyarázta elködösült tekintettel. – Így megtanultuk Thorinnal, hogy az agyunk sokszor védekezés gyanánt felejt: teljesen kitöröl dolgokat, vagy éppen csak elfedi azokat egy időre, amíg el nem jön az ideje, hogy szembesüljünk vele. Te pedig mindösszesen tíz éves voltál, mikor az édesapátok meghalt. Annyira pici voltál, és annyira megtörtél. Szörnyen fog hangzani, amit mondok, Fili, de megkönnyebbültem, amiért úgy tűnt, az elméd teljesen kitörölte az apád létezését. – Bocsánatkérő tekintettel nézett rám, de az is lerítt róla, mennyire félt attól, hogy esetleg dühös leszek rá. Pedig képtelen lettem volna haragudni rá: megértettem, amit gyermekkoromban tett, de azt már nem, miért nem válaszolt később sem arra a visszatérő kérdésemre, mi történt apámmal. Hiszen ezek a faggatások már felnőtt koromban történtek.
    - Azt vártad, hogy magamtól emlékezzek újra? – volt ez az egyetlen épkézláb magyarázat, ami az eszembe jutott.
    - Igen. Az első pár törpnél, akik hasonló módon kitöröltek dolgokat az emlékezetükből, nagy hibát vétettünk el: megpróbáltuk erőszakkal rávenni őket, hogy emlékezzenek, amitől valaki teljesen elvesztette a józan eszét. Ezért nem kockáztathattam nálad, hogy bármi ilyesmi előforduljon, még nagyobb korodban sem. Én csak a te épségedet tartottam szem előtt; és persze a tiédet, Kili – nézett szintén bocsánatkérően az öcsémre.
    Most is, mint az előbb, teljesen megértettem az indítékát. Édesanyámnál bölcsebb személlyel sohasem találkoztam, így biztosan tudtam, hogy tényleg ez volt a helyes döntés. Ha mondjuk tíz évvel ezelőtt kezd el nekem mesélni az apámról, lehet, egy saját emlékem sem ugrik be róla. Ekkor azonban a múltnak egy újabb foszlányát láttam magam előtt: ahogy le-fel járkált az anyámmal való közös szobájuk előtt.

- Mindjárt megszületik, Fili! Mindjárt megszületik a kisöcséd! – tördelte a kezét, és egy pillanatra sem tudott megállni.
     - És milyen lesz, apa? – kérdeztem ártatlanul. – Ugyanolyan, mint én?
    - Természetesen nem – felelte, miközben végre megállt, és leguggolt elém, majd gyengéden végigsimította a kezét az arcomon. – Senki sem lehet ugyanolyan, mint te. Egyedi vagy, Fili, ezt sohase feledd! És a testvéred is az lesz.
    - Szeretni fogom őt, apa? – erre már idegesebben kérdeztem rá. Rettegtem, hogy mi lesz, ha nem jövünk ki jól egymással: ha nem ugyanazokat a játékokat szeretjük majd, és ha mindketten egyszerre akarunk édesanyánk ölébe ülni... Ezekhez hasonló gyermeki félelmek járták át az elmémet.
    - Hát persze, hogy szeretni fogod, kisfiam, hisz ugyanannyi jóság van benned, mint édesanyádban. Lehet, hogy kívülről rám hasonlítasz, de a belsőd az édesanyádé. Épp ezért tudnál te bárkit szeretni, akinek apró jóság is lakozik a lelkében. És biztosra veszem, hogy az öcséd is tele lesz kedvességgel. – Majd erősen a karjaiba zárt, én pedig éreztem azt a mérhetetlenül nagy szeretetet és törődést, amit irántam táplált.
    Ezután behívtak minket anyámhoz, akinek már ott volt a kezében egy kisbaba. Bár eleinte féltem, így megálltam az ajtóban, de végül apám felkapott és odavitt.
    - Fili, üdvözöld az öcsédet, Kilit! – fordította felém édesanyám az alvó kisbabát.
    Ekkor olyan érzés járt át, mint előtte soha: amikor ránéztem a csöppségre, azonnal tudtam, hogy ő mindig is nagyon fontos helyett fog betölteni a szívemben; nekem pedig örökre vigyáznom kell rá, és segítenem őt, amiben csak tudom. A világ legszebb ajándéka volt, amit a szüleimtől kaptam, és elhatároztam, hogy méltó leszek a nagy testvér szerepére.

- Nekem semmi sem rémlik róla – ragadott ki a visszatérő emlékemből az öcsém hangja.
    - De ez azért érthető, mert te csak öt éves voltál, amikor meghalt, és a halála után közvetlenül sokszor kérdezgettél is felőle, de mivel a bátyád nem akart az igazságról hallani, így mindig elterelte a témát – magyarázta édesanyánk, amire egyszerre kezdtünk el Kilivel bólogatni, ezzel jelezve, hogy minden kezdett értelmet nyerni számunkra. Eddig csak arra emlékeztem, ahogy felnőtt fejjel én érdeklődtem apám felől, és ők tértek ki a válasz alól, de az elmondottak fényében ez is más megvilágításba került.
    - Hogy hívták? - kérdezte Kili.
    - Nili – feleltem, mert a fejemben hallottam, ahogy az édesanyám kimondja a nevét, mikor apám is megnézte közelebbről az akkor még kisbaba öcsémet.
    - Hát újabb emlékképed ugrott be? – nézett rám bizakodóan anyám.
    - Igen, amikor megszületett Kili – feleltem büszkén, de közben meghitt hangnemet megütve, hiszen továbbra is az emlék hatása alatt voltam.
    - Ó! –A testvérem tágra nyílt szemekkel nézett rám, mire biztatóan rámosolyogtam.
    - Nagyon szép emlék volt. Először féltem, hogy lehet, nem szeretjük majd egymást, de amint megláttalak, a szívembe zártalak – vallottam be, ő pedig cserébe a kezemet szorítva bólogatott ismét, ami akkor többet mondott minden szónál. 



  

- Készen álltok, hogy meséljek arról, hogyan veszítettem el apátokat? – kérdezte anyánk, mi pedig egyetértve bólogattunk. – Együtt nőttünk fel Nilivel. Thorin legjobb barátja volt. Ő és én eleinte inkább csak viccelődve kacérkodtunk egymással. Nem is tudtam sokáig komolyan venni, mikor elkezdett nekem udvarolni. Csak akkor hittem el igazán, hogy belém szeretett, amikor már a bátyám is bizonygatta mindezt nekem.
    - Már szinte vérre menően faggattam arról Nilit, hogy tényleg komolyak-e a szándékai a húgommal. Bárhogy a legjobb barátom volt és bíztam benne, nem akartam, hogy csak egy futó lángolás legyen mindebből. De meggyőzött róla, hogy tiszta szívéből szerette Díst, így kisegítettem őket, míg ki nem alakult egy olyan harmonikus kapcsolat közöttük, amihez foghatót életemben nem láttam. – Nem volt annyira szomorú a bácsikám, mint előző nap: mintha az az este áttört volna egy gátat benne, ami a múltját elválasztotta a jelentől, ekkor pedig velünk élte át újra a múlt szép és egyben rossz emlékeit is.
    - Boldog család voltunk. Nili mindenképp szeretett volna két gyermeket, és kimondhatatlanul imádott titeket, attól kezdve, hogy először a karjaiban tartott benneteket. Ezért áldozta fel magát. Értünk áldozta fel magát…
Eddig bírta tartani magát édesanyám, és ahogy előző este Thorin bácsi, ekkor ő sírt úgy, ahogy előtte még sohasem láttam. Mármint lehet, hogy láttam, de nem emlékeztem rá. Innentől kezdve semmit sem mertem olyan biztosan állítani a múltamról, mint korábban.
    - Mi történt vele? – inkább a nagybátyánknak szegezte a kérdést Kili, látva, anyánk milyen borzasztóan zokogott.
    - Egy hatalmas ork-horda tartott felénk. Szerencsére más törp-falvaktól kaptunk hírt felőlük, ha cserébe védelmet nyújtunk számukra. Természetesen elfogadtuk, és én fel is voltam készülve rá, hogy ha kell, az életem árán is védem az otthonunkat és a népünket. Még egyszer nem voltam hajlandó mindent feladni. De apátok nem engedte
szorította ökölbe a kezét. - Órákon át veszekedtem vele, de hiába: elhatározta, hogy ő fogja vezetni a sereget, mert nem hagyná, hogy  uralkodó nélkül maradjon a népünk. Valahogy azáltal, hogy a ti életetek is kockán forgott, egyszerűen sehogy sem tudtunk vele beszélni. Elhatározta, hogy megvéd mind a négyünket. Végül elcsalt egy eldugott szobába, és mire észbe kaptam, bezárt és útra kelt a seregemmel. 




- Sohasem tudtam neki megbocsájtani – mondta lefelé bámulva anyám. - El sem búcsúzott tőlem. Viszont te láttad, Fili. Épp elszöktél tőlem, mintha érezted volna, hogy valami nagy baj van készülődőben. Te láttad, amikor elment. Elvileg el is köszönt tőled, és rábízott valakire, hogy hozzon vissza hozzám. Ezért ejtett rajtad akkora sebet, hogy elment: mert végignézted, hogyan lovagol bele a halálába. Te voltál az a családtagja, aki utoljára találkozhatott vele. – Ismét zokogásban tőrt ki, én pedig felállva mellé siettem, és leguggolva magamhoz öleltem.
    - Sajnálom, hogy felszaggattuk ezt a régi sebet, anyám. Ígérem, ma már több kérdésünk nem lesz – néztem Kilire, miközben ezt mondtam, aki könnyes szemmel bólintott beleegyezése gyanánt.
    Aznap a szívem és az elmém is áttört egy védőfalat: minden kezdett összeállni a fejemben. Ez volt az életem hiányzó darabja, ami nélkül nem lehettem az, aki voltam. Még rengeteg kérdésem volt apámról, de tudtam, hogy ezeket szépen, fokozatosan kell feltennem édesanyámnak és Thorin bácsinak. Az elmúlt két este olyan intenzíven telt, hogy mindünk számára szükség volt némi lelki pihenőre. Nekem pedig ott volt másnap Nárin érkezése, amibe kapaszkodhattam, ha már kovácskodnunk nem kellett az aznapi szorgosságunk miatt. 

(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése