2017. július 31., hétfő

Oda... - 21. fejezet - Egy múltbéli születés és elvesztés



- Ez hihetetlen! – néztem körül a műhelyben. – Megcsináltunk három napnyi munkát – mondtam ledermedve.
- Jó munkaerő voltatok, megtartunk titeket – veregette meg nagybátyáink vállát Kili.
- Ó, akkor elvettük a holnapi és holnaputáni munkátokat? – kérdezte Dáin.
- Igen, de sebaj, úgyis lesz más, akivel foglalkozzon Fili – kacsintott rám az öcsém, ami miatt gyorsan elkaptam a fejemet, hogy ne lássa meg senki, hogy férfi létemre kicsit elpirultam.
Már alig vártam, hogy viszont lássam Nárint. Bár tény és való, hogy pont olyan három napot választott az elutazására, amikor amúgy sem lett volna igazán időm rá, és így legalább nem fájt annyira a szívem a távolléte miatt. De maga a gondolat, hogy holnap ismét gyönyörködhetek a mosolyában, a tengerkék szemében, azonnal feltöltötte a szívemet, és kicsit libabőrös is lettem.
- Holnap jön haza az ifjúhölgy? – kérdezte Thorin bácsi, aki láthatólag örült a boldogságomnak.
- Igen – feleltem.


   Majd elkezdtünk pakolni, és utána mind belevetettük magunkát egy nagy, forró fürdőbe. Még Dáin is, bármennyire nem volt a mosakodás kedvelője. Ezután pedig szinte egyszerre érkeztünk meg az ebédlőhöz, épp édesanyám előtt, így illedelmesen beengedtük magunk előtt, majd farkaséhesen estünk a vacsoránknak. Azért jó pár fárasztó, munkával teli óra eltelt amióta megettük az ebédünket, így érthető volt, hogy első volt a gyomrunk, és mélyebb témákba csak teli hassal mentünk bele. 
   Először édesanyám mesélt, hogyan helyettesítette Thorin bácsikámat aznap, aki végig bólogatott és elismerően mosolygott rá. Majd mi meséltünk a remek hangulatban telt közös munkáról. Én pedig összegyűjtöttem minden bátorságomat és erőmet, hogy megtudjam az igazságot. Már rég itt volt az ideje.
- Anyám, Thorin bácsi! – néztem rájuk komolyan, amit azonnal kiszúrtak, így homlokráncolva várták, hogyan folytatom. – A tegnap estéhez hasonlóan lehetne, hogy ismét személyesebb vizekre evezzünk, még ha fájdalmas dolgokról is lesz szó?
- Mire célzol, fiam? – zavarodott össze anyám, láthatólag fogalma sem volt, mire akarok kitérni.
- Én sejtem – mondta Thorin bácsi. – A visszajött emléked eszedbe juttatott valakit, igaz? – jött rá.
- Igen – feleltem, majd az öcsémre néztem, akinek még mindig fogalma sem volt arról, mire gondolunk.
- Fili… sejthettem volna – nézett rám egy pillanatra anyám, majd a tekintette távolba meredt, olyan távol, mint tegnap, mikor Arian került szóba, de most nem csak fájdalmat, hanem magányt is láttam rajta. Jól ismertem az arcának minden egyes mozzanatát, így már előre féltem, hogy mit is fogok hallani. De tudnom kellett, így nem hátrálhattam ki.
- Valaki engem is beavatna? – nézett ránk kérdően Kili. – Kiről van szó?
- Az édesapátokról – felelte anyánk, amitől az öcsém hirtelen hátra hőkölt és tágra nyíltak a szemei, majd nyelt egy nagyot. Végül egy bólintás kíséretében rám nézett, ezzel is jelet adva, hogy ő sem hátrál ki, meghallgatja, amit meg kell.
- Rég itt volt már ennek az ideje, Dis – nézett rá komolyan a bácsikám. – Tudod, hogy nem húzhatjuk tovább, hogy megtudják az igazságot.
- Tudom – felelte anyám, és az arcáról egyértelműen leolvasható fájdalma miatt a sírás kerülgetett, a gyomrom pedig görcsben állt. – Eszedbe jutott, hogy édesapátok vitt el titeket játszani, amikor a bátyám megkapta a levelet a szörnyű hírről, igaz?
- Igen – bólogattam. – Hogy felejthettem el őt anyám, hiszen nem is voltam olyan apró?
- Tudod, fiam, az agyunk egy nagyon különös dolog. Számtalan példát láttunk Szmóg pusztítása után arra, az emberek hogyan tudnak felejteni, és sokszor tényleges felejtésről volt szó. Nem egy olyan törppel találkoztunk, aki szentül hitte, hogy világ életünkben itt éltünk és semmi közünk nem volt Ereborhoz – magyarázta elködösült tekintettel. – Így megtanultuk Thorinnal, hogy az agyunk sokszor védekezés gyanánt felejt, teljesen kitöröl dolgokat, vagy éppen csak elfedi azokat egy időre, amíg el nem jön az ideje, hogy szembesüljünk vele. Te pedig mindösszesen tíz éves voltál, mikor az édesapátok meghalt. Annyira pici voltál, és annyira megtörtél. Szörnyen fog hangzani, amit mondok, Fili, de megkönnyebbültem, amiért úgy tűnt, hogy az agyad teljesen kitörölte az apád létezését – bocsánatkérő tekintettel nézett rám.
Nem tudtam volna haragudni rá, megértettem, de azt már nem, hogy miért nem válaszolt később sem arra, hogy mi történt apámmal, hiszen akkor már felnőtt fejjel utaltam rá.
- Azt vártad, hogy magamtól emlékezzek újra? – kérdeztem rá.
- Igen. Tudod, az első pár törpnél, akik hasonló módon kitöröltek dolgokat az emlékezetükből, nagy hibát vétettünk el, megpróbáltuk erőszakkal rávenni őket, hogy emlékezzenek, amitől valaki teljesen elvesztette a józan eszét. Ezért nem kockáztathattam nálad, hogy bármi ilyesmi előforduljon, még nagyobb korodban sem. Én csak a te épségedet tartottam a szemem előtt. És persze a tiédet, Kili – nézett most szintén bocsánatkérően az öcsémre.
Most is, mint az előbb, teljesen megértettem az indítékát. Édesanyámnál bölcsebb személlyel sohasem találkoztam, így biztosan tudtam, hogy tényleg ez volt a helyes döntés. Ha mondjuk tíz évvel ezelőtt kezd el nekem mesélni az apámról, lehet, hogy egy saját emlékem sem ugrik be soha. Ekkor azonban még egy valamit láttam magam előtt, ahogy le-fel járkált az anyámmal való közös szobájuk előtt.


- Mindjárt megszületik, Fili! Mindjárt megszületik a kisöcséd! – tördelte a kezét, és egy pillanatra sem tudott megállni.
- És milyen lesz apa? – kérdeztem ártatlanul. – Ugyanolyan, mint én?
- Természetesen nem – felelte, miközben végre megállt, és leguggolt elém, majd gyengéden végigsimította a kezét az arcomon. – Senki sem lehet ugyanolyan, mint te. Egyedi vagy, Fili, ezt sohase feledd! És a testvéred is az lesz.
- Szeretni fogom őt, apa? – erre már idegesebben kérdeztem rá, mert féltem, hogy mi lesz, ha nem jövünk ki jól egymással, ha nem ugyanazokat a játékokat szeretjük majd, és ha mindketten egyszerre akarunk édesanyánk ölébe ülni... Ezekhez hasonló gyermeki félelmek járták át az elmémet.
- Hát persze, hogy szeretni fogod, kisfiam, hisz ugyanannyi jóság van benned, mint édesanyádban. Lehet, hogy kívülről rám hasonlítasz, de a belsőd az édesanyádé. Épp ezért tudnál te bárkit szeretni, akinek apró jóság is lakozik a lelkében. És biztosra veszem, hogy az öcsédnek nem kis jóság lesz a szívében. – Majd erősen a karjaiba zárt, én pedig éreztem, hogy mennyire szeret.
Ezután behívtak minket anyámhoz, akinek már ott volt a kezében egy kisbaba. Bár eleinte féltem, így megálltam az ajtóban, de végül apám felkapott és odavitt.
- Fili, üdvözöld az öcsédet, Kilit! – mutatta felém édesanyám az alvó kisbabát.
Ekkor olyat éreztem, amit előtte soha. Amikor ránéztem a csöppségre, azonnal tudtam, hogy ő mindig is nagyon fontos helyett fog betölteni a szívemben. Nekem pedig örökre vigyáznom kell rá, és segítenem, amiben csak tudom majd. A világ legszebb ajándéka volt, amit a szüleimtől kaptam, és tudtam, hogy méltó leszek a nagytestvér szerepére.
- Nekem semmi sem rémlik róla – ragadott ki a visszatérő emlékemből az öcsém hangja.
- De ez azért érthető, mert te csak öt éves voltál, amikor meghalt, és sokszor kérdezgettél is felőle, de mivel a bátyád nem akart az igazságról hallani, így mindig elterelte a témát – magyarázta édesanyánk, amire mindketten egyszerre kezdtünk el bólintani.
- Hogy hívták? - kérdezte Kili.
- Nili – feleltem, mert a fejemben hallottam, ahogy az édesanyám kimondja a nevét, mikor apám is megnézte közelebbről a kisbaba öcsémet.
- Hát újabb emlékképed ugrott be? – nézett rám bizakodóan anyám.
- Igen – feleltem. – Amikor megszületett Kili.
- Ó! –A testvérem tágra nyílt szemekkel nézett rám, mire biztatóan rámosolyogtam.
- Nagyon szép emlék volt. Először féltem, hogy lehet, nem szeretjük majd egymást, de amint megláttalak, a szívembe zártalak – vallottam be, ő pedig cserébe megszorítva a kezemet bólogatott, ami akkor többet mondott minden szónál. 


- Akkor készen álltok, hogy meséljek arról, hogyan veszítettem el apátokat? – kérdezte, mi pedig egyetértve bólogattunk. – Apátokkal együtt nőttünk fel. Thorin legjobb barátja volt. Először inkább csak viccelődtünk egymással. Nem is tudtam sokáig komolyan venni, mikor elkezdett nekem udvarolni. Csak akkor hittem el igazán, hogy belém szeretett, amikor már a bátyám is bizonygatta mindezt nekem.
- Már szinte vérremenőleg faggattam arról Nilit, hogy tényleg komolyak-e a szándékai a húgommal. Bárhogy a legjobb barátom volt és bíztam benne, nem akartam, hogy csak egy futó lángolás legyen mindebből. De meggyőzött róla, hogy tiszta szívéből szereti Dist, így kisegítettem őket olykor, míg ki nem alakult egy olyan harmonikus kapcsolat közöttük, amihez foghatót életemben nem láttam. – Most nem volt annyira szomorú a bácsikám, mintha tegnap este áttört volna egy gátat magában, ami a múltját elválasztotta a jelentől, most pedig velünk élte át újra a múlt szép és egyben rossz emlékeit is.
- Boldog család voltunk. Mindenképp szeretett volna két gyermeket. Imádott titeket, attól kezdve, hogy először a karjaiban tartott. Ezért áldozta fel magát. Értünk áldozta fel magát… - Eddig bírta erősen édesanyám, ahogy tegnap Thorin bácsi, most ő úgy sírt, ahogy előtte még sohasem láttam. Mármint lehet, hogy láttam, de nem emlékeztem rá.
- Mi történt vele? – inkább a nagybátyánknak szegezte a kérdést Kili, látva, anyánk milyen borzasztóan zokog.
- Egy hatalmas orkhorda tartott felénk. Szerencsére más törpfalvaktól kaptunk hírt felőlük, ha cserébe védelmet nyújtunk számukra. Természetesen elfogadtuk, és én fel is voltam készülve rá, hogy ha kell, az életem árán is védjem az otthonunkat és a népünket. Még egyszer nem voltam hajlandó mindent feladni. De apátok nem engedte - szorította ökölbe a kezét. – Órákon át veszekedtem vele, de hiába. Elhatározta, hogy ő fogja vezetni a sereget, mert nem hagyná, hogy  uralkodó nélkül maradjon a népünk. Valahogy azáltal, hogy a ti életetek is kockán forgott, egyszerűen sehogy sem tudtunk vele beszélni. Elhatározta, hogy megvéd mind a négyünket. Végül elcsalt egy eldugott szobába, és mire észbe kaptam, bezárt és elindult a seregemmel. 


- Sohasem tudtam neki megbocsájtani – mondta ezt lefelé bámulva anyám. – El sem búcsúzott tőlem. Viszont te láttad, Fili. Épp elszöktél tőlem, mintha érezted volna, hogy valami nagy baj van készülődőben. Te láttad, amikor elment. Elvileg el is köszönt tőled és rábízott valakire, hogy hozzon vissza hozzám. Ezért ejtett rajtad akkora sebet, hogy elment, mert láttad, hogyan lovagol bele a halálába. Te voltál az utolsó családtagja, akit látott. – Ismét zokogásba tőrt ki, én pedig felállva mellé siettem, és leguggolva magamhoz öleltem.
- Sajnálom, hogy felszaggattuk ezt a régi sebet, anyám. Ígérem, ma már több kérdésünk nem lesz – néztem Kilire, miközben ezt mondtam, aki könnyes szemmel bólintott.
Aznap pedig nem csak az elmém, hanem a szívem is átlépett egy gátat. Minden kezdett összeállni a fejemben. Ez volt az életem hiányzó darabja, ami nélkül nem lehettem az, aki voltam. Még rengeteg kérdésem volt apámról, de tudtam, hogy ezeket szépen, fokozatosan kell feltennem anyámnak és Thorin bácsinak. Az elmúlt két este olyan intenzíven telt, hogy mindünk számára szükség volt némi lelki pihenőre. Nekem pedig ott volt másnap Nárin érkezése, amibe kapaszkodhattam, ha már kovácskodnunk nem kellett, az aznapi szorgosságunk miatt. 


(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése