2017. augusztus 1., kedd

Ha te azt tudnád! - BTS fanfiction - 10. fejezet


Tizedik fejezet – Égő vágy





Suga:

Mikor hét órakor csörgött az ébresztőm, legszívesebben elsírtam volna magam olyan fáradt voltam. De aztán J-Hope-ra gondoltam, és arra, hogy ki kell engesztelnem, így a mosolyát látva magam előtt, megváltam a puha párnáimtól és a takarómtól.
- Már kelnünk kell? – kérdezte félálomban Jin.
- Nem, aludj csak vissza! – mondtam, majd elkezdtem valami jó ruhaösszeállítást keresni a szekrényemben.
Ezután jéghideg vízzel mostam meg az arcomat, hogy kicsit felébredjek. Bár miután tükörbe néztem, megijedtem, mert annyira álmos fejet vágtam, hogy féltem, Hobi csúnyának lát majd. Bár ő már annyiszor keltett fel, hogy ennél rosszabb állapotban is számtalanszor látott, így arra jutottam, hogy csaknem pont a mai arcommal lesz problémája.
Miután készítettem rántottát és tejeskávét, ami J-Hope-nak és nekem is a kedvencünk volt, erőt vettem magamon és hallkan bementem a szobájukba. Mind a hárman jóízűen aludtak, mint három ártatlan kisgyerek. TaeTae úgy szorította az egyik kispárnáját, mintha a világ legpuhább dolga lenne, Jimin pedig olyan kicsire húzta össze magát, hogy messziről jóval fiatalabbnak nézett ki. De én nem hozzájuk, csakis Hobihoz jöttem.
Azonban, amikor fölé hajoltam, megláttam, hogy résnyire nyitva a szája, és hirtelen nagyot nyeltem, mert égő vágyat éreztem magamban, hogy megcsókoljam. Bár sokszor láttam már aludni, de sohasem ilyen környezetben. Bár ketten is voltak még a szobában, de mind olyan mélyen aludtak. Biztos voltam benne, ha egy gyenge csókot lehelek J-Hope szájára, arra nemhogy a többiek, de még ő maga sem kelt volna nagy valószínűséggel fel.
Annyira nehéz volt megállni, hogy ne csináljak semmi őrültséget. Egyszerűen gyönyörű volt, és nála nem is éreztem azt a mély szégyenérzetet, amit akkor, mikor Jiminre néztem másként, mint ahogy szabadott volna. Ha őszinte akartam lenni magammal, Hobival el tudtam volna képzelni a jövőmet, az egész életemet. De J-Hope a lányokhoz vonzódott, ebben biztos voltam. Túlságosan is rajongott a női nemért, így tudtam, hogy az álmom örökre csak álom marad.
Ekkor Jimin kicsit mocorogni kezdett, amitől tényleg olyan volt, mint egy kisgyerek, de egy angyali kisgyerek. Jimminievel még akkor sem tudtam volna elképzelni a jövőmet, ha kiderül róla is, hogy meleg. Pedig nála sokkal több esélyt láttam rá, mint Hobinál. Jimint sohasem láttam egy lányért sem rajongani, és úgy magáért a női nemért. De nem tudtam, hogy csak szégyenlősség miatt nem meri kimutatni a vonzalmait, vagy tényleg hidegen hagyják a lányok.
De nem szabadott ezen tovább gondolkodnom, már így is túl sok időt fecséreltem el J-Hope bámulására, így hát elkezdtem a fülébe suttogni.
- Hobi, kellj fel! Kérlek, ébredj!
Nem tudtam, hogy beképzeltem-e, de mintha megörült volna, amikor meglátta, hogy én ébresztem. De mielőtt megszólalhatott volna, a szám elé tettem a kezem, hogy jelezzem neki, hogy ne a szobában beszéljünk. Majd ki is mentem.
- Miért keltettél fel? – kérdezte, miután ő is kijött.
- Hogy bepótoljuk az elmaradt közös programjainkat. Csináltam neked reggelit – mutattam nagy büszkén a rántottára és a tejeskávéra.
- Ezért felkeltél? – kérdezte félálomban.
- Miattad, nem azért, hogy főzőcskézek – feleltem grimaszolva, és mielőtt még inkább zavarba jöttem volna, elővettem egy-egy tányért és bögrét.
- Még fél nyolc sincs – jegyezte meg a fali órára nézve.
- Tudom, hogy még aludtál volna, de mivel tízkor indulnunk kell a rajongói találkozónkra, este pedig Jiminnel táncolok, így csak a reggel maradt számunkra – magyaráztam lelkesen, mert mindent kigondoltam előre. – De ha inkább aludni szeretnél, feküdj vissza nyugodtan! – Bár tudtam, hogy nem menne bele, de azért úgy volt fair, ha felajánlom neki ezt az opciót is, hiszen én voltam a ludas a fennálló helyzetünk miatt.
Végül szóra se méltatta, amit mondtam, helyette egy legyintéssel elintézte, és elment arcot mosni. Addig én kiöntöttem a tejeskávénkat, hogy hűljön kicsit.
- Á, ezt már szeretem! – töltötte el boldogsággal a szívemet az őszinte mosolya, miközben az asztalhoz sétált. – Gyere, mert kihűl a kaja!
- Na, és mit terveztél reggeli program gyanánt? – kérdezte kíváncsian, hisz még erről semmit sem mondtam neki.
- Szeretnék egy fotósorozatot csinálni rólad – feleltem.
- Micsoda? – Azt hittem kiköpi a kávéját megilletődöttségében. – Rólam akarsz fotósorozatot?
- Igen – bólogattam nyugodtan. Bár tényleg nem fotóztam még konkrét személyt, de nagy szenvedélyem volt a fotózás. Kellett egy olyan hobbi is az életembe, ami nem fűződött a zenéléshez, és a fotókészítésben teljesen rátaláltam erre. És már egy ideje késztetést éreztem arra, hogy másokat is fotózzak, Hobinál pedig nem is találhattam volna jobb első alanyt.
- És hogyan képzelted el? – ráncolta a szemöldökét.
- Szeretném, ha táncolgatnál különböző szabadtéri helyszíneken, én pedig lefotóználak. Remek sorozat lenne. – Lelki szemeim előtt láttam, miket fog csinálni, és már alig vártam.
- Miért pont a természetben?
- Mert te szabadlelkű táncos vagy. Nem véletlenül voltál utcatáncos korábban – magyaráztam szégyenlősen, de ki kellett mondanom. – Néha úgy érzem, hogy nincs az a táncterem, ami számodra elég nagy lenne. – Hogyan is lehetne egy táncterem elég a Napsugaramnak?
- Ó! Ez aranyos volt. De hát, rólam csak aranyos dolgokat lehet mondani – viccelődött, amin most kivételesen nem tudtam nevetni, mert közben megfogta a kezemet.
Sokszor volt példa arra, hogy megérintett, és még arra is, hogy én őt, de hosszan tartó kézfogásunk meghajlásokon kívül eddig még sohasem volt. Az érintése annyira perzselő volt, hogy tudtam, mondanom kell valamit.
- Na, de ideje készülődnünk! – igyekeztem közönyt csempészni a hangomba.
Azonban Hobi keze még egy darabig ugyanott maradt, mi pedig egymás szemébe meredtünk. Olyan intim légkör alakult ki köztünk, mint még soha. De hát mit is vártam, amikor kora reggel, mikor még síri csend volt nálunk, felkeltettem, ráadásul reggelivel vártam. Lehet, hogy egy kicsit túlzásba estem, de az biztos, hogy J-Hope így még nem nézett rám soha.


De végül sikeresen elvette a kezét, így gyors mosogatás és pakolászás után már útra készek voltunk. Igyekeztem minél előbb elhessegetni a romantikus beütését a napunk kezdésének. Szerencsére J-Hope épp annyira elemében volt, mint arra számítottam, ami sokat segített.
Az elején csak sétálgattunk, majd meglátva egy padot, elmondtam neki az első ötletemet, ami még este ugrott be. Ez az volt, hogy rátámaszkodva, spárgával ugorja át. Bár ő azonnal ráérzett, nekem jó pár képet el kellett lőnöm, mire sikerült elkapnom a tökéletes pillanatot. Addigra egyszer el is esett, amin nagyon jót nevettem. Ilyen vidámságra csak mellette voltam képes.
Ezután egy nem messze lévő fához siettünk, aminek az egyik ágán magától elkezdett csüngeni Hobi, én pedig biztattam, folytassa a különböző pozíciók váltogatását, mert a kételyei ellenére nagyon is remek fotókat tudtam csinálni így róla.
Majd szintén egy korábbi ötletemmel álltam elő, hogy amennyire lehetséges, sétálva táncolja el a Run koreóját. Ez volt mind közül a kedvenc koncepcióm. Annyira felszabadultan csinálta, még az sem érdekelte, hogy jó pár ember elment mellette. Én amondó voltam, hogy akit zavar a Napsugár, az menjen árnyékba!
- Hadd csináljak én is rólad pár képet! – nyúlt a kamerámért, amit végül odaadtam neki, de mire észbe kapott, már el is futottam, majd egy másik fa tövébe bújtam, ahol leülve a felhúzott lábaimhoz szorítottam a fejemet. Imádtam fotózni, de azt már kevésbé szerettem, ha engem fotóztak. Az évek alatt egyre jobban legyőztem ezt a szorongásomat, de azok után, J-Hope milyen remek modell volt, semmiképp sem szerettem volna szánalmasan produkálni magam.
- Ne csinálj rólam képet! – mondtam sokkal hisztérikusabban, mint azt szerettem volna.
- Jesszusom, ne csináld ezt! – nevetett, és hallottam, hogyan kattog a fényképezőgépem.
- Hobi, ne! – nézetem fel rá egy pillanatra, amit ő sikeresen elkapott.
- Dehogynem, bár azt akartam, hogy te is táncolj, de a durcás, félős Yoonginál aranyosabb fotókat nem is tudnék csinálni – volt nagyon lelkes, és sorra lőtte is a fotókat. Mindenkire megharagudtam volna ebben a helyzetben, de rá nem tudtam.
- Mindet kitörlöm – jelentettem ki komolyan.
- Csak akkor, ha te érsz előbb haza! – Még fel se fogtam, mit mondott, már rohant is elfelé, ahogy én az előbb ehhez a fához.
Tudtam, hogy nincs esélyem utolérni, így nem is próbálkoztam, hanem nyugodtan, kiélvezve a közös reggelünk utolsó perceit, visszasétáltam. Ő azonban még akkor is kapkodta a levegőt, amikor hazaértem.
- Nyertem – mondta.
- Jó. – Ennyivel lezártnak is tekintettem a dolgot. Ha ennyire nagy örömet okozott neki, hogy megtartsa azokat a képeket, hát legyen boldog velük. Legalább tehettem valamit a boldogságáért.


- Ti meg hol voltatok? – szegezte nekünk a kérdést Jimin, mikor beléptünk. – Nem hagytatok semmilyen cetlit.
- Ó, mi csak csináltunk pár képet – magyarázta Hobi, és még a fényképezőgépemet is felmutatta bizonyíték gyanánt.
- Jó, de most már siessetek, mert tíz perc és indulunk!
Jimin nagyon mérges volt, és abból a fájdalmas tekintetből, amit nekem címezett, azt is tudtam, hogy ennek én vagyok az oka. Talán azt hitte, hogy ezután ismét hanyagolni fogom, mint korábban. Egek, bárcsak kettő lehetett volna belőlem, hogy mindkettőjükkel ugyanannyi időt töltsek! Bár maga a feltételezés is, hogy két ilyen remek srác az én társaságom miatt verseng, olyan szürreális volt, hogy inkább igyekeztem nem is gondolkodni ezen, hanem a rajongók szeretetéből feltöltődni a későbbi órákban.
  
(Minden kommentnek, visszajelzésnek nagyon örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre. Valamint jobb oldalt szavazhattok, hogy melyik párosnak szurkoltok jobban.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése