2017. augusztus 14., hétfő

Törékeny kincsem - Got7 - JackBam fanfiction




  
Katt IDE és IDE BamBam két Vlive-jáért, amik szerepelnek a történetben!

- Jackson, megjött a kis barátnőd! – hallottam édesanyám hangját a földszintről.
- Rendben, mindjárt megyek – feleltem, de igazából semmi kedvem nem volt elhagyni a szobámat.
Először jó ötletnek tűnt találkozni az egyik gyermekkori barátnőmmel, de annyi csalódás ért az évek alatt ezen a téren. Sokan már nem látták bennem azt az egyszerű fiút, aki akkor voltam, mikor még itt éltem, hanem csak a Got7 rapperét. Persze, az is voltam, de közben ugyanúgy megmaradtam annak a kínai, vívó srácnak is, aki csak álmodott arról, hogy egy nap nagy stadionok előtt rappeljen. Olykor mái napig elfogott az a furcsa érzés, hogy ez az egész csak egy álom, valójában semmi sem történt meg ezek közül velem.
Épp most jöttünk haza egy fárasztó turnéról, ahol minden remekül ment. A csapat karrierje megingathatatlan volt, de én mégsem voltam igazán boldog. Haza kellett jönnöm Kínába, és nem csak azért, hogy együtt legyek kicsit a szüleimmel, és dolgozzak a szóló projektemen, hanem mert szükségem volt egy kis időre nélküle. Bár Ő is hazament Thaiföldre, de még így sem tudtam volna ott maradni a csapattal, mert a dormban minden ráemlékeztetett.
- Szia! – köszöntem a rég nem látott barátnőmnek, miután lerohantam a lépcsőnkön.
- Jackson, rég láttalak! – ugrott a nyakamba.
Ez az ölelés pár éve még az egekbe repített volna, de most már meg sem hatott. Bár biszex voltam, mindig is jobban vonzott a női nem, de amióta először megpillantottam BamBamet, azóta a legszexibb, leggyönyörűbb és legcsinosabb csajok is teljesen hidegen hagytak. Senki és semmi nem érdekelt már ilyen téren. Amit a legjobban szerettem a nőkben, az a szép arcuk, kecsességük és törékenységük volt. Ezek pedig mind megvoltak BamBamben, ráadásul egy olyan szinten, ahogy azt senki másnál nem tapasztaltam, és úgy hittem, a jövőben sem találok senkit, aki legalább fele ennyire meg tud majd fogni, mint ő.
Sohasem felejtem el az első találkozásunkat. Mikor megláttam, azt hittem, földbe gyökerezik a lábam. Amikor a különleges arcára néztem, majdnem elfutottam, mert rögtön elkezdtem egy szúró érzést észlelni a mellkasomban. Nemcsak szép volt, hanem imádnivalóan aranyos is. De ő is másként nézett rám, mint a többiekre. Bevallom, nem egyszer játszottam el a gondolattal, hogy én is megtetszettem neki első látásra. Főleg, hogy sokszor kaptam el az ácsingózó tekintetét irányomba. Bár nem voltak olyan feltűnőek, és az arcán sem volt leolvasható soha semmilyen érzelem, mégis, ezen apró pillantások tartották bennem a lelket, hogy talán van remény. De már olyan régóta ismertük egymást, a debütálásunk is három és fél éve volt. Egyre fájdalmasabb volt ez a várakozás, úgy, hogy nem is lehettem benne biztos, vajon tényleg lesz-e valaha is több közöttünk, mint barátság.
Aki könnyítette a lelkemet, az a drága leaderünk volt. Ő már két éve rájött, hogy szeretem BamBamet. Először azt hittem, jól leszid, vagy szimplán közli velem, hogy felejtsem el és kész, de JaeBum nem ilyen volt. Számtalan éjszakát beszélgettünk már át ezzel kapcsolatosan, és látszott, hogy tényleg próbálja megérteni a helyzetemet. Már az elején közölte velem, hogy fel volt előre készülve arra, hogy lesz köztünk olyan, aki vonzódik a férfiakhoz, és hogy emiatt szerelmi szálak is kialakulhatnak a bandán belül. Egy jó vezető már csak ilyen, nála jobbat pedig keresve se találhattunk volna. Mindig biztatott, hogy beszéljek BamBammel, mert még ha ő nem is tekint rám úgy, barátilag szeret annyira, hogy ne viszonyuljon ezután másként hozzám. Ha viszont elutasítana, akkor legalább elengedhetném a dolgot. Rengetegszer elmondta már, hogy nem tudja, hogy bírom ezt a sanyargatást évek óta. De, hogy őszinte legyek, én magam sem tudtam. Valahogy BamBam közelsége több pozitívumot adott, mint maga a tény, hogy bárhogy vágytam a csókjára, arra, hogy megfogjam a kezét, karjaimba vegyem, nem tehettem.
Bár régebben ennél is gyengébb voltam. Az elején sokkal többet ölelgettem, az ölemben is cipeltem, puszilgattam. Ő annyira kis naiv volt, elhitte, hogy csak testvéri szeretetről van szó. Bár érintés mániás voltam, így a többiek sem maradtak ki a jóból, akiket tényleg testvéremként szerettem, de azért BamBamnek éreznie kellett volna, hogy hozzá igenis másként viszonyulok. Mái napig rendszeresen felajánlottam neki, hogy üljön az ölembe, és ő ebbe szinte mindig bele is ment. Ilyenkor egyszerre voltam a legboldogabb és legösszeszedettebb, valamint a legszétszórtabb és legidegesebb, hisz életem szerelmét tarthattam karjaimban.

Egész jól elbeszélgettem a régi barátonőmmel. Jól mentek neki is a dolgai, még egyetemen tanult, de mellette már menő állása volt, és mint kiderült, jól működő párkapcsolata is. A kis szerencsés! Ami a legjobb volt a találkánkban, hogy nem általánosságban kérdezett a bandáról, hanem az én szemszögemből volt kíváncsi mindenre, hogy én hogyan éltem meg a dolgokat. Ez pedig olyan újdonság volt, ami jócskán feldobott.
Végül odáig jutottam, hogy nem akartam elbúcsúzni tőle. De sietnie kellett, mert megígérte, hogy érte megy a barátjáért a helyi vonatállomásra, nekem pedig eszem ágában sem volt bekavarni a tervükbe. Búcsúzóul még jól megölelgettem, és kértem, hogy míg itthon vagyok, legalább egyszer találkozzunk, amibe örömmel belement.

A másnapom nem indult a legjobban. A szüleim dolgoztak, én pedig csak öt órakor készültem stúdióba menni, így ott volt a teljes délelőttöm szabadon. Megnéztem egy közepesnek mondható akció filmet, majd megebédeltem és bekapcsoltam a VLive-unkat, hátha valaki rakott fel valamit közben. Ilyenkor minden egyes videó a srácoktól életmentő tudott lenni. Annyira szerettem őket, hogy minden huzamosabb távollétemben hiányoztak. Bár tudtam, hogy a karrieremnek és a lelkemnek is szüksége volt egy kis elszakadásra, mégis, napról-napra egyre jobban hiányoztak.
Már épp bele akartam kezdeni JinYoung VLive-jába, amikor BamBam hirtelen élőadásba került. Kiköptem a számból a vizet, úgy megörültem neki. A pulzusom az egekben volt. Végre láthattam, nem pedig csak a hangját hallottam telefonon keresztül.
Többször elmondta, hogy unatkozik. Istenem, én úgy ott lettem volna vele! Borzasztó volt ez a távolság, pedig tudtam, hogy szükségem van rá. Ráadásul smink nélkül volt, ilyenkor pedig még inkább meg akartam zabálni. Egek, hogy puszilgatta azt a kis állatot! Bárcsak én is ilyen csókokat kaphatnék tőled! És most meg azt mondja, hogy a kisállatok miatt nem magányos az ember, amikor egyedül van. De mellettem sohasem lennél magányos, BamBam! Én mindig veled lennék.
Talán túlságosan is ragaszkodó típus voltam, és egy idő után elege lett volna belőlem, mégis, szörnyű volt ezt a Vlive-ot néznem, még úgyis, hogy láttam rajta, boldog. Nálam ezerszer boldogabb volt, az egyszer biztos. Viszont ez a kisállat tudta, mi a jó, le sem akart mászni a hátáról, amit megértettem.
Rákérdezett az egyik kommentelő, hogy mikor fog szóló dalt csinálni. Rögtön rávágta, hogy nincs ilyen most tervben. Pedig én annyiszor biztattam erre. Olyan tehetséges volt, maga sem tudta, mennyire.
Most viszont rájött, hogy hosszabb ideje tart már a VLive-ja, mint azt tervezte. Ne menj még, BamBam! Kérlek, ne! Sebaj, elhatároztam, hogy lefekvés előtt felhívom.

Este a szüleimmel vacsoráztam, ami alatt kiveséztük a nap történéseit. Mindig, mikor hazaérkeztem, az első napok furcsák voltak, hisz az év legnagyobb részében alig láttam őket, és örültem, ha nagy általánosságban összefoglaltam nekik telefonon, hogy épp mik történtek velem, de ilyenkor minden más volt. Kellett pár nap, hogy visszarázódjak a régi rendbe, utána viszont teljesen olyan volt, mint mikor még itthon laktam. Azonban nem tudtam nem arra gondolni mindig, mikor hazajöttem, hogy bárcsak egyszer BamBam is velem jönne, ráadásul úgy, mint a barátom. De ez túl szép lett volna.
Miután megvacsiztunk, én pedig szorgalmasan elmosogattam, hogy a szüleim tudjanak pihenni, azonnal felrohantam a szobámba felhívni Őt. Már legalább ötöt csörgött a telefonja, mire felvette, én pedig minden csörgés után egyre izgatottabb lettem.
- Haló! – hallottam a hangját a vonal túlsó feléről.
- Szia, itt az egyetlen és utánozhatatlan Jackson, egyenesen Kínából! – kezdtem egy hatásos bemutatkozással.
- Ó, pedig én egy másik Jacksontól vártam épp hívást – gúnyolódott velem.
- Ha egy percig is azt hiszed, hogy lerázhatsz, hát tévedsz – biztosítottam e felől. – Milyen napod volt? Láttam a VLive-odat. Aranyos volt – tértem a lényegre.
- Ez kedves tőled. Semmi extra nem volt. Kicsit unatkoztam, ezért csináltam a videót.
- Ha bármikor unatkozol, hívj fel nyugodtan! Az se baj, ha dolgozom, rád mindig van időm – vágtam rá, át se gondolva, így mennyire egyértelművé tettem számára, hogy mindennél és mindenkinél fontosabb számomra.
- Jaj, Jackson, ne túlozz! – nevetett.
- Nem túlzok. Ígérd meg, hogy legközelebb felhívsz! – folytattam komolyan.
- Jól van, ígérem – egyezett bele, de még mindig kicsit nevetgélt. – És neked milyen napod volt?
Több se kellett nekem, máris boldogan meséltem neki a pozitív csalódásomról a gyermekkori barátnőmmel, aminek ő is nagyon örült. Még telefonon keresztül is feltöltött élettel. Ó, BamBam, bárcsak a karjaimba zárhatnálak! Közben azonban egyre többször ásított, így kénytelen voltam a tervezetnél hamarabb elbúcsúzni tőle.

Másnap este remegő kézzel tettem le a telefont, nehogy felhívjam, és így túl nyomulósnak tűnjek. Végül sms-ben kérdeztem tőle annyit, milyenek voltak a reggeli showk, amikbe meghívták, és mi újság a kutyákkal.
„Minden okés volt, élveztem őket. A kutyusaim pedig mindig feltöltenek. Te is imádnád őket. És veled?” – válaszolta.
Hát persze, hogy imádnám őket, ha egyszer én is ott lehetnék vele. Miért nem tudott átlátni rajtam? Miért nem látta, hogy mindenkinél többet jelent számomra? Én pedig miért vagyok olyan beszari, hogy ennyi év után sem merek elé állni, és elmondani az igazságot? Régen mindig azzal biztattam magam, hogy idővel megjön a bátorságom. De rá kellett jönnöm, minél tovább húzom a dolgot, annál nehezebb lesz végül rászánnom magam. Egyre nagyobb súlyt tett rám az idő, én pedig már teljesen megrogytam alatta.
Nem voltam valami bőszavú, lezártam annyival a dolgot, hogy nekem is jó napom volt, és egyszer örülnék, ha megismerhetném a kutyusait. Több most nem tellett tőlem.
 Ezután pedig JaeBumot tárcsáztam.
- Szép jó estét Koreának! – mondtam.
- Szia, Jackson! – köszönt vissza nyugodtan, de nem is vártam mást tőle. – Mi újság?
- Minden okés, jól haladok a dolgaimmal – feleltem.
- Ennek örülök.
- És ti izgultok már az új albumotok miatt? – kérdeztem, hisz én is izgatott voltam értük Jinyounggal.
- Igen, eléggé. De már nagyon várjuk.
- Elsöprő siker lesz, én mondom.
- Reméljük. Na, de mesélj csak arról, hogy bírod nélküle! – pontosan tudta, hogy ez volt a fő oka, hogy felhívtam őt. – Nincs senki a közelemben, így nem hallanak – nyugtatott meg.
- Nem jól. Az a tegnapi VLive
- Tudom, láttam. Gondoltam is rád, hogy egyszerre fog megtörni és boldoggá tenni.
- Igen... JaeBum, elfog ez valaha múlni? Ez a kínzó vágy, amit iránta érzek? – kérdeztem kétségbeesve.
- Nem tudom, Jackson. Egyre inkább úgy hiszem, hogy nem. Addig legalábbis biztosan nem, amíg nem tisztázod vele a dolgot. Pedig tényleg hiszek benne, hogy akár több is lehet köztetek. De őszintén, már én is belefáradtam a várakozásba, mert fáj néznem, ahogy szenvedsz. Még úgyis, hogy távol vagy, sokat jutsz eszembe, vajon, hogyan bírod. Jacskon, ez már nem normális. Beszélned kell vele és punktum! – Ajaj! JaeBum még sohasem volt ennyire konkrét ebben a témában. Úgy látszik, tényleg eljutottam arra a szintre, hogy már ő is besokalljon ettől az egésztől.
- Tudom – feleltem végül. – Már rég itt volt az ideje. De nem tudom, mikor láthatom újra.
- Meg lesz rá az alkalmad, én tudom, nem is olyan soká – mondta sejtelmesen.
- Te tudsz valamiről, amiről én nem – jöttem rá.
- Meglehet, de nem fogom lelőni a poént. Nagyon fáradt vagyok, Jackson, ha nem baj, most lefekszem. Aludj te is!
- Persze, menj csak! És, JaeBum, köszönöm, hogy még mindig nem utáltál meg a sok rinyálásom miatt.
- Soha! De már tényleg beszélned kell vele. És amúgy is, tudod, hogy én támogatnálak titeket, ha ő benne lenne. – Tudtam jól, és borzasztóan sokat jelentett. Ha nem állt volna mögöttem a csapat egyik tagja, ráadásul a vezetőnk, még ennyire sem mertem volna beszélni vele.
- Tudom, JaeBum, és hálás vagyok érte. De nem tartalak tovább fel. Jó éjt, és üdvözlöm a többieket is!
- Neked is! Átadom. Szia!
Én is lefeküdtem aludni, de nem jött álom a szememre, mert folyton azon kattogott az agyam, vajon milyen alkalomra is gondolhatott JaeBum. Én nem mehettem egy darabig Koreába, és Thaiföld sem volt tervben, így egyetlen dolog volt valószínű, hogy BamBam idejön Kínába. De inkább elhessegettem ezt a gondolatot, mert féltem, ha beleélem magam és nem lesz az egészből semmi, mert JaeBum teljesen másra gondolt, akkor nagyot fogok csalódni. Viszont így is túl sokszor futott át az agyamon már aznap este, hogy mit mutassak meg neki először, ha idejön, és hogyan zárom karjaimba, amint megpillantom.

Reggel alig tudtam kikelni az ágyból, mert a sok gondolkodás és ábrándozás miatt nem sokat aludtam. Nagyon reméltem, hogy a barátom nemcsak elhúzta előttem a mézesmadzagot, és BamBam tényleg idejön. Muszáj volt vele beszélnem. Az, hogy már a hazatértem sem segített a lelkiállapotomon, mindent elárult arról, hogy ezt nem csinálhatom tovább. Lelkileg teljesen tönkrementem bele, de még JaeBum életét is megnehezítettem.
Tudom, hogy nem egészséges, de kávéval kezdtem a napot, mert addig kajára sem tudtam gondolni, amíg nem ébredtem fel kicsit. Gondoltam, felmegyek VLive-ra, hogy megnézzem végre Jinyoung videóját, amit BamBam miatt nem tudtam a minap, erre azzal szembesültem, hogy nemrég újból bejelentkezett élőben a szerelmem.  Most ráadásul az öccse is ott volt, akit nagyon kedveltem. Ó, bárcsak én is öcsémként tekinthettem volna rá! De BamBam édesanyját és lánytestvérét is nagyon megszerettem az évek alatt. A világot jelentette volna nekem, ha BamBam oldalán az ő családjuk részese is lehetek. De a világom sajnos maradt ugyanolyan…
Egek, ez a két jómadár lazán megbeszélte a programjait VLive-ban! Ezért is voltak ők a legjobbak, és így én is megtudtam, hogy BamBam ismét egy showban lesz vendég. De elhatároztam, ha törik, ha szakad, este felhívom.
Komolyan azt mondta, hogy nézzük az arcát, mielőtt lefekszünk aludni? Most ugrok ki az ablakon. Mást se látok magam előtt, csak az ő arcát. 
   Majd a szobájába is bevitte magával a kamerát. Hogy én miért imádok mindent, ami BamBammel kapcsolatos? Ó, és ahogy befeküdt az ágyába, hirtelen át akartam volna repülni azt a hatalmas nagy távolságot, ami elválasztott minket.
Kitért arra is, hogy direkt mosta le a sminket magáról, mielőtt bejelentkezett VLive-ra, amiért áldtam. Így volt tökéletes és kész! Nem kellett semmit sem elfedni az arcán, számomra semmiképp sem. Persze, a hasát sem akarta megmutatni, mert nem kockás. Nekem aztán nem kellett, hogy az legyen, akkor már nem lett volna olyan angyalian törékeny. Persze úgyis szerettem volna, de így volt tökéletes, ahogy volt… Bárcsak elhinné ezt ő is végre, és arra is rájönne, hogy imádom!
De ami mindennél jobban fájt, hogy rákérdeztek, kit hiányol a legjobban a Got7-ből. Egy pillanat erejéig elhittem, hogy engem választ, hisz én azonnal rávágtam volna, hogy őt, de persze Yugyeomot mondta, hisz ő volt a legjobb barátja. Ezért meg sem sértődhettem, főleg, hogy nem is a legjobb barát címre pályáztam nála, mégis fájt, hogy őt mondta. Legszívesebben ki is kapcsoltam volna a gépet, mert nem akartam tovább nézni, de csak folytattam. Bár a csalódottságom miatt már nem tudtam igazán élvezni, mégis fájt, amikor kizárta a kamerát, mert sejtettem, hogy egy darabig nem lesz újabb VLive-ja. Egy dolog vigasztalt, hogy annyi dolgom volt aznap, hogy bőven volt, ami elterelte a figyelmemet. De az a vörös haj, az a fáradt szempár és az a halk hang, ami Yugyeom nevét mondta, folyton ott kattogott a fejemben.

A napjaim borzasztóan lassan teltek. A munkával töltött idő remek volt, és az is, amikor a szüleimmel voltam, de az egyedüli percek egyszerűen megöltek. Akárhányszor felhívott valaki, vagy becsengettek hozzánk, azt hittem, BamBam az. Vártam őt, pedig nem lehettem benne biztos, hogy eljön. De JaeBum sokkal tisztességesebb volt annál, minthogy hitegessen. Persze, nem mondta ki, pontosan mire is számítsak, de csak a hülye nem jött volna rá, hogy arra utalt, hogy BamBam idejön.

Az egyik este pedig Ő hívott fel, mert már két napja nem írtam neki sms-t, és nem is telefonáltam neki.
- Szia, Jackson! – kezdte vidáman.
- Szia! – elakadt a szavam olyan boldog voltam.
- Mi újság? Rég beszéltünk. – Imádtam, hogy két nap már régnek számított neki, mert nekem is.
- Semmi, megy a munka és a családi élet. És veled?
- Reggel indul a gépem. – Érdekes, azt nem tette hozzá, hogy Koreába.
- Tényleg? – kérdeztem, mintha nem tudtam volna, hogy eddig tervezett ott maradni.
- Igen. Nagyon fog hiányozni mindenki. Imádtam itthon lenni, de itt az idő, hogy visszatérjek a fiúkhoz. – Hallottam a hangján, hogy nem emiatt olyan izgatott.
- Nemsokára én is megyek – ígértem.
- Holnap mi jót tervezel? – Akaratlanul arra gondoltam, hogy azért kérdezi ezt, mert ide akar jönni. Gyere, BamBam! Repülj hozzám!
- Semmi extrát, dalokat írogatok, takarítok. Nem kell mennem sehova – feleltem. Bár tervben volt, hogy a szüleimmel elmegyünk kirándulni, de azt akartam, hogy úgy tudja, eszem ágában sincs elhagyni az otthonomat, így semmit nem zavarna meg, ha idejönne.
- Aham, értem. Na, akkor jó pihenést! Most mennem kell, de hallani akartam a hangodat.
- Köszi, hogy hívtál. A te hangodat is jó volt hallani – nyeltem egy nagyot közben, mert vissza kellett fojtanom a szomorúságomat, hogy már el is kell búcsúznom tőle.
- Szia, én drága Jacksonom! – Egek, ez az elköszönés! Miért csinálta ezt velem?
- Szia, én drága BamBamem! – kölcsön kenyér visszajárt.
Holnap… Holnap! Másra sem tudtam gondolni. Éreztem, itt lesz. Itt, ahol felnőttem, ahol életem első élményeit szereztem, ahol azzá a férfivá értem, akivel ő évekkel ezelőtt megismerkedett.

Remegő gyomorral ébredtem, de tudtam, hogy minden rendben lesz. Rendben kellett lennie! Annyira boldogan kérdezte, mit csinálok ma. Szeretett, ezt tudtam, és nagyon itt volt már az ideje kideríteni, hogy pontosan hogyan is.
- Kicsim, akkor menjünk ma valahova kirándulni? – kérdezte édesanyám, miközben reggeliztünk.
- Sajnos nem vagyok olyan jól – hazudtam, ami nagyon fájt, de ez volt a szükséges rossz. – Viszont holnap is ráérünk mind, úgyhogy, akkor elmehetünk, addig legalább azt is kitaláljuk, hova.
- Rendben. És pihengess akkor! Túl sokat dolgozol még itt is. Nem árt néha relaxálnod is, kisbabám. – Lehet, más ennyi idősen mérgesen kikérte volna magának, hogy az édesanyja így hívja, de én igenis mindig a kisbabája maradtam, így nem bántam.

Le-fel járkáltam a szobámban. Tudtam, hogy el kéne ütnöm valamivel az időt, de túl nehéz volt bármire is rákoncentrálnom. Végül úgy döntöttem, hogy megnézem végre Jinyoung VLive-ját, és arra a kis időre tényleg ki tudtam kapcsolni. Bármelyik testvérem videója sokat jelentett nekem, most pedig borzasztóan szurkoltam is a JJ Project sikeres visszatérésének.
Ezután zenét hallgatva feküdtem az ágyamban, majd lemásztam ebédelni, de egyszerűen nem volt étvágyam. A szüleim nem voltak itthon, így nem is kellett erőlködnöm, hogy ők megnyugodjanak. Mosogattam és porszívóztam inkább, majd a szobámban is patyolat rendet raktam, hogy a szerelmem a legjobb állapotában láthassa.
Közben ismét hazatértek a szülők, így visszavonultam a szobámba, mert le se tudtam volna tagadni, hogy izgatott vagyok. De azért féltem is, nem is azért, hogy mi lesz, ha elutasít, hanem, hogy talán nem jön el, és csak bemagyaráztam az egészet. Ezt a gyanúmat erősítette, hogy háromkor még BamBamnek se híre, se hamva nem volt. Négy órakor már a sírás kerülgetett, hogy tényleg nem jön, én pedig lemondtam a családi kirándulást. Ekkor azonban édesanyám kopogtatott az ajtómon.
- Kincsem, jött hozzád valaki! – hallottam, hogy benyit, de nem mertem megfordulni, mert féltem, hogy a lábaim túl gyengék és összerogynak alattam. Inkább elkezdtem az íróasztalomon matatni, mint, aki nem is sejti, hogy ki az.
- Igen, ki? – kérdeztem rá.
- Mondjuk, fordulj meg!
- Egy, kettő, három! – számolta vissza magamban, majd megfordulva megpillantottam őt.
Bár sokan beszóltak neki a tűzvörös haja miatt, tőlem akár zöld is lehetett volna, mindenhogy tökéletes volt. És az az apró, félénk mosoly, amivel jutalmazott, megmelengette a szívemet.
- Szia, Jackson! – köszönt, én pedig nem érdekelve, hogy édesanyám is a szobában van, odarohantam és a karjaimba zártam, majd el is emeltem kicsit a földről, úgy hátráltam vele.
- Annyira örülök, hogy itt vagy! Ennél jobb meglepetést nem is kaphattam volna. – Bár sejtettem, hogy eljön, de akkor is, ha pár napja valaki azt mondja, hogy BamBam itt lesz a szobámban, a szülői otthonomban, kiröhögtem volna. Most mégis itt állt, pontosabban a karjaimban volt, de úgy tűnt, ez nem zavarja.
- Jaj, fiúk, olyan jó látni, hogy ennyire szeretitek egymást! – hallottam édesanyám hangját, így letettem őt. – Nem is zavarlak titeket tovább! – És már kinn is volt.
- Hiányoztál, és ezek az érzelemdús öleléseid is – olyan boldogan nézett rám, de ebben a pillantásban volt valami más is, valami új. Céltudatosan merült el a tekintetemben, mint, aki nem akar tovább rejtegetni valamit.
- Hát még te, hogy hiányoztál nekem! – Majd kézen fogva az ágyamra húztam őt. – De minek köszönhetem a látogatásodat?
- Hm… Öhm… - Egy pillanatra lefagyott, majd láthatólag harcot vívott önmagával, de egy mély lélegzetvétel után ismét a szemembe nézett. – Beszélnünk kellett, de sürgősen. Megtudtam valamit, ami nem várhatott addig, amíg újra Koreában leszel.
- Mit? – A gyomrom csak úgy cikázott. – Ugye nincs semmi bajod?
- Jaj, nincs! – rázta erősen a fejét.
- Ó, jól van! – könnyebbültem meg. Sajnos szokásom volt mindig a legrosszabbra gondolni.
- Tudom, Jackson – nagyon furcsa hangsúly volt a hangjában, ami a szívembe mart. – Tudom, hogy szerelmes vagy belém.
Ledermedtem… Nem kaptam levegőt... A szemeim kiguvadtak... A pulzusom az egekben volt…
Mi az, hogy tudta? Mármint, hogyan és kitől?
- Hallasz? – integetett az arcom előtt.
Én azonban felugrottam, és kirohantam a szobámból. Végigfutottam az emeleten, majd az udvarunkon átvágva, elbújtam édesapám barkácsműhelyébe.
- Jackson, hol vagy? – hallottam BamBam kétségbeesett hangját. – Kérlek, ne csináld ezt! Meg kell beszélnünk.
Tudtam, hogy igaza van, meg kellett beszélnünk. Már elszántam magam, hogy mindent elmondok neki. Úgy kellett volna megtudnia, ahogy én előadom, nem pedig mástól, mert éreztem, hogy nem magától jött rá. Mármint semmi olyat nem tettem, ami miatt pont most, ennyi év távlatában sikerült volna észhez kapnia, hogy végig szerelmes voltam belé. Valaki… JaeBum. Ki más, hisz csak ő tudott róla?
- Jackson, ha kell, akkor itt fogok a kert közepén ülni, amíg elő nem bújsz – egyre mérgesebb volt a hangja. – Abban a kisházban vagy, igaz?
- Nem! – ordítottam ki, ezzel elárulva magam, mert legbelül azt akartam, hogy megtaláljon, hisz magamtól nem lettem volna képes felállni.
- Aha! – nyitotta ki az ajtót, így megpillantva, hogy a földön guggolok, kezeim közé szorítva a térdeimet. – Miért kell mindentől elrohannod?
- Félek, hogy megutálsz – vallottam be a legnagyobb félelmemet.
- Én, téged? Soha. – És ekkor a homlokát az enyémnek tolta, majd megragadva az egyik kezemet felhúzott a földről.
Mintha áramot vezettek volna belém, úgy felvillanyozta a testemet az érintése, és az, ahogy rám nézett… Korábban is hasonlóan tekintett rám, de ez most több volt annál, sokkal nyíltabb.
- Tényleg? – kérdeztem bizakodóan.
- Hát persze. Jackson, a szentségit! – rázta a fejét, miközben mosolygott rám, majd megnyalta az ajkait, amitől nyeltem egy nagyot. – Én is szeretlek.
- De nem úgy – mondtam, miközben elfordítottam a fejem, majd el akartam engedni a kezét, hogy kimehessek a szabad levegőre, ő viszont visszarántott.
- Ó, te! Biztosíthatlak afelől, hogy ugyanolyan rossz emberismerő vagy, mint én. Jackson, szerelmes vagyok beléd, már a kezdetek óta.
Hallottam a hangját, de közben mégis olyan álomszerű volt az egész, hisz mindig is arról álmodtam, hogy valami hasonlót fog mondani. Most, itt, amikor ténylegesen kimondta, annyira szürreálisnak tűnt az egész. Ha túl sokáig vágyunk valaki iránt, és úgy néz ki, hogy a miénk lehet, akkor hirtelen fel sem tudjuk fogni, hogy igenis megkaptuk, most már a miénk, és mi is az övé. Én pedig jelen pillanatban semmit sem akartam jobban, minthogy BamBammel egymáséi legyünk.
- De… de… - nem tudtam, mit mondjak. Ő azonban megszorította a kezeimet, hogy biztasson. – Ez, hogy lehet? Mármint sohasem adtál jeleket.
- Miért, te igen? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Hát, nálad többet. Gondolja csak bele, állandóan ölelgetlek, és amikor távol vagyunk, folyton hívogatlak! A közös szabadidőnkből pedig amennyit tudok, veled töltök. És ne tagadd, hogy nem vetted észre, hogy másként nézek rád, mint a többiekre! Még, ha akarom, se tudtam volna sohasem elrejteni azt, hogy felcsillan a szemem, mikor meglátlak – soroltam az érveket magam mellett, miközben tetőtől-talpig remegtem.
- Jól van, ez igaz. De féltem, hogy ezeket mind csak beképzeltem, mert annyira szerettem volna, hogy viszont szeress. A saját érzelmeimet azonban nem mertem kimutatni igazán. Yugyeom volt a mentsváram. Neki mondtam el mindent az érzéseimről irántad. Sőt, ő volt az, aki anno évekkel ezelőtt rákérdezett, hogy véletlen nem vagyok-e szerelmes beléd – mesélte, ami azonnal értelmet nyert számomra. Yugyeom mindig is úgy tűnt, mint aki sejti, hogy másként szeretem BamBamet, mint őket, de mivel nem volt soha semmilyen helytelenítés a viselkedésében, így nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.
- Olyan volt számodra, mint nekem JaeBum – állapítottam meg.
- Igen, és itt jön a fontos fordulat a történetünkben. JaeBum és Yugyeom az egyik este kettesben voltak, és úgy döntöttek, felöntenek kicsit a garatra. Ennek persze az lett vége, hogy Yugyeom elkotyogta, hogy szerelmes vagyok beléd, mire a drága leaderünk úgy döntött, hogy valahogy össze kell hozniuk minket. Épp azon voltak, hogy megvitassák, hogyan, amikor JaeBum kiment a mosdóba, és mire visszaért, addigra a részeg barátom már fel is hívott, hogy nem fogom elhinni, mit tudott meg. – Itt sóhajtott egy mélyet, és ahogy a lélegzete megcsapta a bőrömet, úgy éreztem, nem bírom sokáig türtőztetni magam, főleg most, hogy kiderült, ő is szeretet, és legszívesebben azonnal megcsókoltam volna. – Először azt hittem, hogy csak viccel, mert olyan részeg volt. De másnap felhívtam, mikor már kijózanodott, és még akkor is állította, hogy tényleg így van, szeretsz. – Olyan volt, mintha még mindig nem fogná fel, hogy ez az igazság.
- Hát persze, hogy szeretlek.
- Nem tudod, Jackson, mennyire szégyelltem magam amiatt, hogy beléd szerettem. Mármint túlságosan is tökéletes vagy. Úgy nézel ki, mintha a képzeletem szüleménye lennél. És emellett aranyos és törődő vagy, plusz még irtó szexi is. Jesszusom, túlságosan az esetem! Ezzel szörnyű volt ennyi éven át küzdenem. Majdnem elájultam, mikor józanul is megerősítette Yugyeom, hogy tényleg szeretsz. Azóta számoltam vissza a napokat, hogy találkozzunk. A VLive-omban is alig tudtam türtőztetni magam, hogy ne a te nevedet mondjam, mikor rákérdeztek, kit hiányolok a leginkább. Hisz ki mást, mint a szerelmemet? Ki mást hiányolnék a legjobban, mint téged, Jackson? – megteltek könnyel a szemei, amiket letöröltem a kezemmel.
- Ahogy én téged. Istenem, miért kellett ezekhez a vallomásokhoz az, hogy a legjobb barátaink leigyák magukat? Miért nem voltunk képesek magunktól elmondani ezeket? – kérdeztem, miközben nem tudtam levenni a tekintettemet az én törékeny kincsemről.
- Mert túl bonyolult a helyzetünk. Nem csak magunkról van szó, hanem egy egész banda sorsáról. Ha kiderülne a titkunk, azzal lehet, hogy sok rajongót elveszítenénk – felelte félve.
- Az igazi rajongóink örülnének a boldogságunknak.
- Remélem, ahogy a fiúk is.
- Így van. Kettő már így is támogat minket, a maradék három jómadarat is megoldjuk, higgy nekem! – simogattam közben az arcát, mert végre nyugodtan megtehettem, mindenféle feszültség és kétely nélkül.
- Hiszek. Most már tényleg mindig hinni fogok neked. Igazad volt az előbb… - nézett lefelé szomorúan. – Te tényleg számtalan jelet adtál, hogy szeretsz, míg én nemhogy viszonoztam volna őket, hanem azt is elhitettem magammal, hogy ezeket csak beképzelem. Miattam nem vagyunk már rég egy pár.
- Ne is mondj ilyet! Én is ugyanúgy ludas vagyok – biztosítottam e felől. – Valljuk be, én vagyok a dominánsabb fél! – Erre csak elmosolyodva bólogatott. – Nekem kellett volna kezembe vennem az ügyet.
- Akkor egyezzünk meg abban, hogy mindketten hibásak vagyunk! – ajánlotta fel, majd kinyújtotta a kezét, hogy megrázzam. De én nagyon nem egy kézfogásra vártam ennyi éven át.
Átkarolva a derekát magamhoz húztam, majd oly sok majdnem csók után, végre a szájára tapasztottam az ajkamat. Először csak óvatosan csókoltam, de utána egyre intenzívebbé vált a dolog. Ő is nagyon vágyott már rám, éreztem.
Fogalmam sincs, meddig csókolhattuk egymást, mintha megállt volna az idő a barkácsműhelyben. Sohasem vonzott a barkácskodás, de most már a kedvenc helyem lett a világon, mert itt kaptam meg azt, akire mindig is vágytam. Itt forrt össze két bizonytalan, ábrándozó szív. Itt lehettem végre biztos benne, hogy jól választottam annyi évvel ezelőtt, a megfelelő személybe szerettem bele.

- De mit fognak a szüleink ehhez szólni? – kérdezte BamBam, mikor már a szobámban voltunk ismét.
- Szebb, csinosabb, aranyosabb és tehetségesebb vagy, mint akárhány korábbi barátnőm. Imádni fognak, de hisz már most is imádnak – feleltem a boldogságtól mámoros állapotban.
- Az én családom is imádni fog téged, ez biztos.
- Hát akkor meg mi a baj?
- Semmi. Lehet, hogy túlságosan elsietnénk a dolgot, de holnap utazom Koreába, így muszáj megkérdeznem… Nem mondjuk el a szüleidnek már ma? – nézett rám félénken, amitől azonnal kényszert éreztem, hogy a karjaimba vegyem, és úgy üljek le az ágyamra.
- Még szép, hogy elmondjuk. Ez lesz a vacsora témánk. Jót fognak szórakozni rajta, és örülnek majd a boldogságunknak. Aj! – szorítottam erősen, miközben mélyen magamba szívtam az illatát, hogy jól emlékezzek rá, mikor ismét nem lesz itt velem. – Bárcsak maradhatnál még!
- Szeretnék, de nem tudok. – Majd megpuszilta a homlokomat, az orromat, végül az ajkaimat. Mióta is vártam már hasonló gesztusokra tőle?
- Jól van. De van még pár óránk mielőtt anyáék hazajönnek. Megmutassam addig a környéket? – kérdeztem lelkesen.
- Hát persze – állt fel az ölemből, majd gyorsan lerohantunk a lépcsőn, én pedig már zártam is befele az ajtót.
- Hé! – néztem rá szúrós szemekkel az utca közepén. – Add csak ide a kezedet!
- De bárki megláthat – nézett körül bizonytalanul.
- Nem érdekel. Szeretlek, te is szeretsz. Erre vártunk már évek óta. Ennyi jár nekünk és kész.
- Rendben – bólintott, majd belecsúsztatta a kezét az én kezembe, ahova való volt.

Egy álomnak tűnt ez a nap, kettőnk álmának. De az álmok olykor tényleg megvalósulnak, a mieink pedig össze is fonódtak. Nem tudtuk, hogy mit hoz a jövő, pontosan hogyan fogja a csapat többi tagja fogadni a hírt, majd idővel a vezetőség és a rajongóink. És persze azt, hogyan veszem rá édesanyámat, hogy ne mondja még el senkinek egy ideig, hogy az ő kisfia révbe ért.
Most csak az számított, hogy a törékeny kincsemmel kéz a kézben sétáltunk azokon az utcákon, ahol felnőttem. Ezen a napon a múlt és jövő egybemosódott, és tudtam, egy különleges kaland elé nézünk BamBammel.



(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.) 

Korábbi Got7 one shotom: Válaszút

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése