2017. augusztus 20., vasárnap

Ha te azt tudnád! - BTS fanfiction - 16. fejezet



Tizenhatodik fejezet – Helyes döntés



Jimin:

Annyi korábbi kortárs és balett szóló kavargott a fejemben, hogy nem tudtam, hirtelen melyiket csináljam meg. Ráadásul egy ideje már egyiket sem gyakoroltam, így féltem, hogy kiesnék a ritmusból, vagy annyira gondolkodnék, mi után mi jön, hogy nem tudnám igazán beleélni magam. Ezt pedig a világért sem akartam volna, hisz minden vágyam az volt, hogy Yoonginak a lehető legjobb legyen a fotósorozata. Bár igen sok fotót töltöttem fel magamról Twitterre, hogy a rajongóim boldogok legyenek, nem rajongtam a rólam készült képekről. De a táncos fotóimmal más volt a helyzet. Képekről visszanézni egy-egy pontosan elkapott mozdulatot, szép pozíciót, amiben álltam, légiesen lendülő kezeimet, szabályosan tartott lábpozíciómat, igenis tetszettem magamnak. De, hogy pontosabb legyek, az tetszett, amit csináltam. Egyértelműen tudtam, hogy táncolásban vagyok a legtehetségesebb. A zeneírástól egyszerűen rettegtem, és mint énekes, nem mondanám, hogy rossz voltam, hisz akkor nem mertem volna színpadra állni, de táncban azért jobb, főleg klasszikus táncban.
Eszembe sem jutott volna korábban hasonló ötlet, hogy Yoonginak táncolhatok majd, aki ráadásul fotózgat közben. Bár előző nap nagyon féltékeny voltam, épp ezért olyan dolgokat is csináltam, amikre nem voltam büszke, most mégsem volt bennem semmilyen versenyszellem Hobival szemben, ami a táncolást és a fotósorozatokat illette. Nem voltam féltékeny típus, egyedül csak, ha Sugaról volt szó. Tánc terén eszembe sem jutott volna hasonlítgatni magamat J-Hopehoz. Egyszerűen lenyűgözött a stílusa. Olyan táncos volt, akire felnéztem, de nem voltam rá féltékeny. Teljesen másak voltak a mozdulataink, erősségeink, és ez így volt jó, így lett a csoportunk tánc terén még színesebb, hogy mi, vezetőtáncosok két különböző stílust képviseltünk.
Végül arra döntöttem, hogy improvizálok Suganak. Volt egy lejátszási lista a telefonomon, amin csak olyan zenék voltak, amikre imprózni szerettem. Sokszor volt, hogy egy-egy keményebb napot úgy vezettem le, hogy egyedül bevonultam a táncterembe, hogy kitáncoljam magamból az érzéseimet. Erre pedig az improvizálás volt a legmegfelelőbb. Olyankor a testem irányított, nem pedig az agyam. Előfordult az is, hogy teljes sötétségben táncoltam, hisz pontosan tudtam a terem paramétereit, így nem féltem attól, hogy esetleg belerúgok a falba vagy a tükörbe. A sötétség segített abban, hogy százszázalékosan csak a belső világomra koncentráljak. Ilyenkor sokszor extázisba estem, amiből az ébresztett fel mindig, hogy szörnyen kapar a torkom, annyira szomjas vagyok.
Most viszont meg kellett találnom azt a köztes utat, hogy a szívemből táncoljak, de mégis kontrolláljam a helyzetet Yoongi miatt, így teljesen nem kapcsolhattam ki az agyamat, és most a villanyt se olthattam le a fotók miatt. Bár a tegnapi akcióm után amúgy sem mertem volna ilyenre vetemedni. Pontosan tudtam, mennyire bűnös vagyok amiatt.
Miután elindítottam a lejátszási listám első dalát, kifújtam a levegőt, és a szám felvezetője után már kezdtem is a belülről jövő mozdulataimat. Úgy éreztem, hogy egész jó, amit csinálok. Minden egyes dal után megálltam, hogy Yoongi mondhasson valamit. Ő jó párszor kiemelt egyes mozdulatokat, és kérte, hogy csináljam meg őket külön. A fouette ugrás volt, amit a legnehezebben sikerült elkapnia a megfelelő pillanatban, de én lelkesen ugrottam neki újra és újra, amiért láthatólag nagyon hálás volt.

- Jimin! – nézett rám komolyan.
- Igen? – kérdeztem, miközben egy törölközővel töröltem le az arcomat ellepő izzadságcseppeket.
- Köszönöm, hogy részese lehettem ennek az élménynek! Ha legalább a felét vissza tudom adni a fotóimmal annak, hogy mennyire zseniális művész vagy, akkor büszke leszek magamra. – Majd nem törődve azzal, milyen vizes a felsőm az izzadságtól, a vállamra tette a kezét.
- Yoongi… nem is tudom, erre mit mondjak – illetődtem meg.
- Gyönyörű volt, tényleg. Gratulálok! – nyújtotta a kezét kézfogásra, amire előtte nem volt példa. Mármint poénból fogott már velem párszor kezett, de komoly helyzetben még sohasem.
- Köszönöm. – Mondtam, és ott, akkor valami összeomlott bennem. Ez sokkal durvább volt, mint amikor a zongoratudásomat dicsérte meg. Ez most tánc volt, amiben a legtehetségesebb voltam, ráadásul a nekem legjobban fekvő stílus. Az, hogy ennyire lenyűgöztem, mint művész, az leírhatatlan sokat jelentett számomra. Sohasem kellett volna a tegnapi szexi előadásom. Tudhattam volna első perctől kezdve, hogy Yoonginak nem arra van szüksége, hanem hogy a lelkembe lásson, ahogy én beleláthattam az övébe a zongoraórák alatt.
- Mi a baj? – kérdezte félve.
- Semmi, sőt… - Kénytelen voltam leülni a földre és a kezeimbe temetni az arcomat, mert féltem, hogy a fáradtságtól és a szaporán verő szívemtől elszédülnék. – Túlságosan sokat jelent nekem a pozitív véleményed.
- Ó! Tényleg? – láthatólag nagyon meglepődött, ami még szívbemarkolóbbá tette számomra az egész helyzetet.
- Igen. Te mindig nagyon fontos helyet töltöttél be a szívemben – néztem rám szeretetteljesen a kisírt szemeimmel, mert már az sem érdekelt, hogy néztem ki. Nem szégyelltem előtte se a könny se az izzadságcseppjeimet.
- Én is szeretlek, Jimin – mondta végül, és láthatólag tényleg a szívéből beszélt. Majd a karjaiba zárt.

Szeretett, csak ez járt a fejemben, miközben zuhanyoztam. Suga szeretett, bár tudtam, hogy ez még nem szerelem, de már nagyon is jó úton voltunk a felé, hogy akár már rövid időn belül több legyen. A zuhany alatt is csak erre tudtam gondolni, miközben ő kint várt.
 Istenem, miért futott át az agyamon, hogy bárcsak bejönne utánam? Ilyesmire nem gondolhattam! Még legalábbis nem. Azonban, amikor kimentem, úgy láttam, hogy majdnem annyira zavarban van, mint előző nap. Ki tudja, talán ő is hasonló gondolatok miatt ostorozta magát, mint én? Végül ennek a reményében hajtottam álomra a fejemet.

Reggel azonban ismét fájt a szívem, amikor újra üres volt J-Hope és Suga ágya is. Azonnal tudtam, hogy újabb reggeli randijuk volt. Úgy tűnt, Yoongi a reggeleit Hobinak adta, az estéit pedig nekem, mert nem akart egyikünket sem cserbenhagyni. De féltem, hogy ennek meg ránézve nem lesz jó következménye. Nem hagyhattuk Hobival, hogy a végletekig kimerítse magát, csakhogy egyikünket se hanyagolja el. És mivel mostanában én kaptam többet Sugaból, így úgy éreztem fairnek, ha én is mondok le róla egy kis időre.
- Szép jó reggelt! – üdvözöltem őket vidáman, amint kipirosodott arccal hazaértek. – Futottatok? – következtettem erre a külsejük alapján.
- Igen – felelte J-Hope, Yoongi pedig csak fáradtan bólogatott, ezzel is azt bizonyítva számomra, hogy igenis az lesz a helyes döntés, amit kigondoltam. – Hogy kicsit jobb koondiba legyünk a klip forgatásáig.
- Aha! Értem. Nem rossz ötlet. Yoongi! – fordultam felé, és az sem zavart, hogy Hobi továbbra is ott volt, hisz semmi olyat nem terveztem mondani, amit ő ne hallhatott volna. - Szerintem a klipig hanyagoljuk az esti külön próbáinkat. Muszáj, hogy valamikor pihenj! – Ellenvetést nem tűrően néztem rá, ő pedig láthatólag olyan fáradt volna, hogy ha akart volna sem tud ellenkezni velem.
- Rendben – mondta végül egy gyenge bólintással, de úgy láttam, hogy szomorú, és a bocsánatkérő arca azt is elárulta, hogy úgy érzi, cserbenhagyott.
- Nekem sem árt egy kis pihenő. Mostanában túl fáradékony vagyok – hazudtam, hogy könnyítsek a lelkén, ami a gyenge mosolya miatt valószínűleg sikerült is.
Ez volt a helyes döntés. Annyira szerettem, hogy nem hagyhattam, hogy tönkre menjen miattam. Ha ez pedig ahhoz vezetett, hogy Hobival még közelebb kerülnek egymáshoz, azt is elfogadtam. Feltűnt, hogy a napokban mintha másként viselkedett volna vele J-Hope, sokkal inkább úgy, mint én. Ha pedig ennyi év után tényleg elkezdett többet érezni iránta, nem ronthattam el a boldogságukat. Akkor az összetört szívemmel igyekeznem kellett a leginkább szurkolni nekik, mert mindketten megérdemelték a boldogságot, még ha ez az én fájdalmamat magával is vonzotta.

Számoltam visszafelé a napokat a klipünkig, mert látva, Yoongi és Hobi mennyire jól elvannak, napról-napra újra és újra összetörte a szívemet. Nem hazudhattam magamnak, annyira jó páros voltak, egyszerűen kiegészítették egymást. Én mindig csak egy felesleges harmadik voltam. Bár elhittem, hogy ez megváltozhat idővel, mert Suga mintha kezdett volna másként viszonyulni hozzám, de úgy tűnt, teljesen rossz nyomon jártam. Talán csak beleképzeltem a romantikus jellegét a magánóráinknak, legyen szó táncról és zongorázásról. Lehet, csak arra jött rá Yoongi, hogy mint művész tehetségesebb vagyok, mint azt eddig hitte, és hogy jobban el tud velem beszélgetni, mint korábban, ezért jobban megszeretett. De még mindig a barát zónában voltam, ami mindennap letört egy kicsit a szívemből. Ennek ellenére semmivel sem szerettem kevésbé Sugát, mint előtte. Már lassan két és fél éve ácsingóztam iránta, így megszokhattam a felesleges harmadik fél szerepét, de ahogy azt korábban is sejtettem, most, hogy közelebb kerültünk egymáshoz és elhúzta előttem a mézesmadzagot, sokkal jobban fájt, hogy itt volt egy karnyújtásnyira tőlem, mégsem érhetem el. Ráadásul J-Hope is egyre egyértelműben kezdett vonzódni hozzá. Mindig is szerette, utánam biztos voltam benne, hogy ő szerette a legjobban a világon. De vajon képes lett volna valaha is úgy szeretni, ahogy én tettem? Inkább maradtam volna örökre egyedül, minthogy ráerőltessem magam Sugara, főleg, ha már végre Hobi is kezdett beleszeretni. Azonban nem tudtam folyton nem arra gondolni, hogy vajon J-Hope képes ugyanúgy viszont szeretni Yoongit, ahogy Suga szerette őt azóta, amióta én meg belé voltam szerelmes. Bár lehet, hogy még ha fele annyira se szerette volna, mint  Suga őt, vagy ahogy én Yoongit, Suganak az is többet jelentett volna az én szerelmemnél. Már megszoktam az évek alatt, hogy minden kedvesség és figyelem, ami Hobi irányából jött, mintha megkétszereződött volna a szemében. Úgy éreztem, ha én testem, lelkem és úgy ahogy van mindenem neki adom, az sem érhetne fel J-Hope egyetlen csókjával és ölelésével sem.


Miért nem voltam elég jó neki? Miért nem én kellettem Yoonginak? Mi nem volt meg bennem, ami Hobiban igen? Biztos sokkal csúnyább és kövérebb voltam nála, ráadásul dalokat sem tudtam írni… Hogyan is jutott bármikor az eszembe, hogy Suga valaha képes lesz belém szeretni, amikor J-Hope is képben vol?
Talán, ha egy lakatlan szigeten lettünk volna csak ketten, akkor végső elkeseredettségében hozzám fordult volna. De az elmúlt napok után már azt is meg mertem volna kockáztatni, hogy inkább élt volna remete életet, minthogy velem bármilyen szerelmi és szexuális viszonyba kerüljön. Ami azért volt szörnyű rám nézve, mert továbbra sem tudtam elképzelni, hogy valaha másba legyek szerelmes. Talán, ha soha többé nem kellett volna látnom, de erre még csak gondolni sem akartam. Mert az én életem semmit sem ért Yoongi nélkül. Siker, barátság, boldogság… Mit számítottak mindezek, ha összetört szívvel kellett átélnem őket? De elfogadtam az összetört szívemet, mivel mindennap láthattam. Azért pedig hálás voltam neki, hogy figyelmességből ezután is többet beszélgetett velem, mint másokkal, kivéve persze Hobit. Ennyit legalább elértem…

Elérkeztünk a forgatáshoz, én pedig épp V-t néztem, ahogy víz alatt próbált színészkedni. Egyszerűen zseniális volt. Ha nem lett volna remek énekes, akkor azt is megmertem volna kockáztatni, hogy pályát tévesztett.
- Na, milyen volt? – kérdezte, miközben épp egy meleg köntösbe bújt.
- Annyira jó, hogy ha nem lennél csurom víz, akkor mindenképp megölelnélek – feleltem.
- Ó, ez ne hátráltasson! – Majd széttárt karokkal kezdett el közelíteni felém, mire elkezdtem rohanni.
Nem is tudom, meddig futkároztunk körbe-körbe, de az biztos, hogy rég nem nevettem ilyen jót. Mostanában mindig csak pár perc erejéig tudtam boldog lenni, utána azonnal visszatért a depresszióm. Csak TaeTae tudott ennél többet kihozni belőlem.
- Állj! – nyújtottam ki magam elé a kezemét, és mivel láthatólag ő is elfáradt, így megállt és tényleg nem közelített.
- Jól van. Megyek átöltözni – mondta.
- Elkísérhetlek? – kérdeztem ártatlanul.
- Tessék? – húzta fel a szemöldökét.
- Jaj, nem úgy értettem! Nem szeretnélek nézni, meg semmi ilyesmi.
- Jól van, na! Nyugi, eszembe sem jutna, hogy úgy nézz rám! – nyugtatott meg.
- Csak nem akarok egyedül maradni. Félek a saját gondolataimtól – vallottam be szomorúan.
- Jaj, Jiminnie! Tényleg gyorsan át kell öltöznöm, hogy megölelhesselek.
Végül az öltöző fülke túloldaláról beszéltem neki:
- Félek, Tae.
- Tudom, de hidd el, semmi baj nem lesz! Hisz testvérekként szeretitek egymást Hobival. Próbáld meg egy kis időre háttérbe szorítani, hogy milyen szar helyzetbe is kerültetek! – tanácsolta.
- Mintha nem ezt tenném már évek óta.
- De ez most más. Ennyire még sohasem voltál depressziós.
- Mondd meg, miért pont őt kaptam párba!? Nem elég, hogy ott lesz a szobás jelenetünk, utána is vele dőljek hátra és ő feküdjön a combomra. Miért nem kaphattalak téged? – kérdeztem hisztérikusan. – Bár igazából mindenki mással ki lettem volna békülve, csak Hobival nem.
- Na, kösz! Szerintem inkább maradjunk annyiban, hogy miért nem engem kaptál – lépett ki az öltözőfülkéből.
- Rendben – bólintottam, és már tártam is szét a karomat, mert igenis be akartam hajtani a megígért ölelését.
V karjaiban lenni olyan megnyugtató volt. Amikor vele voltam, minden annyival problémamentesebbnek tűnt. Ha kaptam volna egy hete csak TaeTaevel, az talán valamelyest helyre hozott volna. De ilyenről álmodni sem mertem.


- Tudom, hogy simán megoldod – nézett a szemembe, miután elengedett. – Van az a tipikus szexi arcod, csak néz rá úgy, és nem lesz semmi gond! Akkor senki sem jön rá, hogy sírhatnékod van, amint meglátod.
- Nincs sírhatnékom – ráztam a fejem, mire ő elég érdekes fejet vágott. – Nem mindig.
- Aha! – egy tipikus TaeTaes, vicces arckifejezéssel bólogatott erősen, amitől akaratlanul elkezdtem nevetni. Imádtam a srácot. – Pedig tényleg elhittem, hogy összejöhettek Yoongival. Annyira jól haladtak előre a dolgaitok. Egyre jobban kezdtem nektek szurkolni. Jobban, mint a filmekben a pároknak.
- Kösz, hogy a legjobb barátod szerelmi élete jobban érdekel, mint néhány filmszereplőjéé.
- Nagyon szívesen – hajolt meg ünnepélyesen.
- Tae! – tartottam elé a mutató ujjamat. – Mit tervezel?
- Tessék? Te meg miről beszélsz? – úgy csinált, mintha nem ismertem volna már annyira, hogy pontosan tudjam, mikor sántikál valami rosszban.
- Látom rajtad, hogy valamin töröd a fejedet. Valamin, ami nekem nagyon nem fog tetszeni – próbáltam olyan komolyan nézni rá, amennyire ez lehetséges volt.
- Pfúúú! Paranoiás vagy. Jesszusom! Hogy bírok én még mindig a legjobb barátod lenni? – tárta szét a karját a költői kérdése után, majd kiment az ajtón.
Én pedig tudtam, hogy muszáj leszek megkeresni Hobit, hogy leforgassuk a szobás jelenetünket. Közben pedig azt mantráltam a fejemben, hogy: „Meg tudom csinálni. Meg tudom csinálni…”


 (Minden kommentnek, visszajelzésnek nagyon örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre. Valamint jobb oldalt szavazhattok, hogy melyik párosnak szurkoltok jobban, és hogy szerintetek ki lesz a befutó, mert nem biztos, hogy arra tippeltek, akit ti szeretnétek jobban. Sőt, már arról is voksolhattok, ki a kedvenc szereplőtök.)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése