2017. augusztus 4., péntek

Válaszút - Got7 - JJ Project fanfiction





     Mit is jelent a válaszút?
Annyi ilyenbe futunk bele az életünk során, el se tudnánk képzelni, mennyibe. A legtöbbnek nem is tulajdonítunk semmilyen jelentőséget: Milyen ruhát veszünk aznap fel? Viszünk-e magunkkal ernyőt vagy sem? Sietünk-e az adott buszhoz vagy inkább várunk egy következőre...
Azt hisszük, hogy ezek csak a hétköznapi rutinjainknak felelnek meg, de igazából mind egytől-egyig fontosak. Az életünk minden egyes apró döntése egy új útra terel minket, mi pedig JaeBummal éppen egy ilyen út előtt álltunk.

- Biztos, hogy nem fog elmenni az áram? - kérdezte tőlem a kocsiban, miközben a szállásunk felé tartottunk, mert előreláthatólag nagy vihart jósoltak.
- Nem hiszem, de amúgy is, jól tudod, hogy én nem rajongok a tévéért. Te vagy kettőnk közül jobban odáig érte - húztam fel a szemöldökömet.
Bár lehet, hogy egyre modernebbek voltak a televíziók, de még mindig nem nekem találták ki őket. Én maradtam a zene hallgatásnál és az olvasásnál, de azért olykor nagy szükségem volt némi túrázásra, amit szerencsére a szerelmem is nagyon élvezett. Imádta a természetet, de nálam ez ennél többről szólt. Nekem szükségem volt némi feltöltődésre a szabadban. Ez jót tett a dalszövegírásban is. Végtelenül sok dalt köszönhettem már JaeBumnak és a közös kirándulásainknak.
Ki tudja, talán egy nap képes leszek én magam is felénekelni egyet-egyet közülük. Bár eddig még nem vettem a bátorságomat ahhoz, hogy a páromon kívül bárkinek is megmutassam, milyen hangom van. De JaeBum sem panaszkodhatott, sőt, szerintem nálam is erőteljesebb orgánuma volt. A hangunk ugyanúgy kiegészítette egymást, ahogy mi magunk, sokszor pedig a dalszövegek írásába is besegédkezett. Nem véletlenül tettem el nem egy szerzeményünket a titkos kis fiókomba, hátha egyszer rávesszük magunkat, hogy összehozzunk egy közös projektet, amiről néha beszéltünk is. És amúgy is, egyes szerelmes dalok, amiket írtam, túlságosan is személyesre sikeredtek, főleg azok, amikbe JaeBum is besegített. Így nem éreztem volna helyesnek, ha valaki más hangján hallom vissza a saját történetünket és érzéseinket.
- Ó, itt álljunk meg! - mutattam egy szép zöld mezőre, ő pedig már le is állította a motort.
Ezután csak sétafikáltunk. Ilyenkor nem voltak szükségesek szavak közöttünk. Mindketten beszívtuk magunkba a természet remek illatát, a szemünkkel pedig gyönyörködtünk minden apró fűszálban. Mert már jól megtanultuk, hogy a legapróbb dolgok is csodásak és gyönyörűek lehetnek, ha mi meglátjuk a rejtett kincseiket.
Miután alaposan körülnéztünk, mehettünk volna tovább, de az nem ránk vallott volna, így elővettük a könyveinket, amiket magunkkal hoztunk. Ő felfeküdt a kocsi tetejére olvasni, de engem most kevésbé fogtak meg a leírt szavak, így felváltva JaeBum imádnivaló látványát és a végtelennek tűnő utat bámultam. Majd hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a szerelmem lepattan a kocsiról, a könyvét bedobja az anyósülésre és leveti magát az út közepére. Ez tipikus JaeBum húzás volt. Még a kapcsolatunk elején veszekedtem az ilyen furcsaságai miatt, de azóta sokkal elnézőbb voltam vele. És mivel egy kósza lélek sem járt erre az elmúlt egy órában, amíg itt voltunk, se gyalog, se kocsival, így nem tartottam olyan veszélyesnek, hogy én is lefeküdjek mellé. Már épp kezdtem volna elszenderedni, mire JaeBum felugrott és elindult arrafelé, ahonnan jöttünk, én pedig a választóvonal túloldalán kísértem.
- Jó úton haladtunk mi előre? - kérdezte nagyon komolyan, megtörve az egyórás csendet közöttünk.
- Még szép, hogy nem! - vágtam rá mosolyogva, hisz visszafelé mentünk.
- Nem úgy értem - nézett rám hosszasan, miközben meg is állt. A tekintete pedig elárulta, hogy valami bántja a lelkét. - Jó úton haladt az életünk előre? Nem siettünk el semmit? Több időt kellett volna együtt töltenünk, több közös projekten dolgoznunk. Talán jobban vagy másként szerettelek, mint az hittem volna.
- JaeBum, te jól vagy? - rándult görcsbe a gyomrom a remegő kezét és könnyes szemeit látva. - Nem értem, mire akarsz kilyukadni. Miért ne töltenénk elég időt együtt? Miért szeretnél másként? Ó! - kaptam az arcom elé a kezemet, ami szokásom volt. - Talán azt akarod mondani, hogy tényleg szeretnéd, hogy csináljunk egy közös zenei projektet? Milyen címet is találtál ki nekünk? - vakartam meg a tarkómat, miközben gondolkodtam. - Á, megvan, JJ Project, igaz? - kérdeztem mosolyogva, mert igazából tényleg sokat gondolkodtam rajta, hogy nem is lenne rossz ötlet. Az ügynökség, ahova rengeteg dalomat küldtem, szinte biztosan mögénk állt volna.
- Öhm... - Úgy tűnt, teljesen össze van zavarodva, mintha azt se tudná, miről beszélt az előbb, vagy hogy egyáltalán beszélt valamiről. - Igen, hát persze.
Mivel éreztem, hogy ezt a témát nem kéne tovább feszegetnünk, így megragadva a kezét, visszairányítottam a kocsinkhoz. Majd egy gyönyörű füves útra találtunk, ahonnan remek kilátás tárult elénk. De itt már nem időztünk olyan sokat, azonban a szállásunkig sem jutottunk még el, mert JaeBum kiszúrt egy kis tavacska előtti meseszép fát. Én csak messziről szemléltem, hogyan csodálja a környezetet, és hogy láthatólag milyen büszke magára, amiért nem hajtott túl. Bár tényleg szemet gyönyörködtető volt a természet, ami körülvett minket, a szerelmemnél semmi és senki sem lehetett szebb, számomra legalább is nem. Így pár perc múlva arra lettem figyelmes, hogy igazából őt csodálom, a táj pedig csak a kiegészítése.
Ekkor azonban egy madár szállt el felettem, akinek követtem a röptét, ami azonban egy hegylánchoz, majd egy elhagyatott tévéhez vezette a tekintetemet. Annyira szürreális volt, hogy ebben a gyönyörű környezetben itt legyen ez a kis doboz... mert nekem nem jelentett a televízió sokkal többet. Ha viszont egy könyvet találtam volna a fűben, na, az már sokkal inkább felkeltette volna az érdeklődésemet.
Mire visszafordultam, már JB is arrébb volt, és ha jól láttam, ő is talált egy tévét. Hogy hogyan kerülhettek ide, azt el sem tudtam képzelni. De úgy tűnt, mintha látna benne valamit, amitől teljesen elsápadt. Nagyon furcsa volt aznap, ezért nem mertem rákérdezi, mit látott, és meg is könnyebbültem, amiért, ahogy azt előre megjósolta, a vihar miatt nem volt adás a szállásunkon.
- Mi jól elvagyunk nélküle - öleltem magamhoz JaeBumot, miután már legalább húsz perce próbálta megszerelni. Ő viszonozta az ölelésemet, és meg is puszilta a homlokomat. - Nekem nem kell más csak te!
- Szeretlek - nézett mélyen a szemembe, amitől majd elolvadtam.
- Én is téged. - Ekkor pedig forró csókot lehet az ajkamra, ami még a természetnél is jobban fel tudott tölteni élettel. Csakis JaeBum volt képes a legszebb tájakat, legjobb zenéket és legeredetibb könyveket is felülmúlni számomra. A kedvenc dalaimról és könyveimről is lemondtam volna érte, ami nagy szó volt.
Miközben plusz takarót kerestünk magunknak, találtunk egy régi puzzlet, amihez azonnal meg is jött a kedvünk. Bár nagyon nehéznek tűnt, én erősen koncentráltam, hogy minél nagyobb részt ki tudjak rakni belőle, de JaeBum egy óra után feladta, és újra neki állt a tévét szerelgetni. De a kinti vihar nagyobb úr volt nála, ezért bele kellett törődnie, hogy a magunkkal hozott regények maradtak számunkra. Én hamar bele is feledkeztem a sajátomba. Már legalább fél órája olvashattam, amikor JaeBum kérte, hogy cseréljünk könyvet, mert szüksége van egy kis változatosságra. Ez gyakran előfordult vele, ezért a kirándulásainknál mindig kértem, hogy olyan könyvet hozzon magával, amit én még nem olvastam, ami nehéz volt, mert a saját kis könyvtárunk legalább kilencven százalékát kivégeztem már. Bár szerettem újraolvasni a kedvenceimet, valamit akár többször is, de nyugodtabb szívvel adtam oda mindig, ami épp nálam volt, ha egy számomra még ismeretlen sztorit kaptam cserébe. Most is, behajtva a lapot, ahol épp tartottam, átadtam neki a könyvemet és szemügyre vettem, ő mit is hozott.

Ezután teljes képszakadásom volt. Nem tudtam, hogyan aludhattam el, de JaeBum ébresztő hangja elárulta, hogy nem voltam magamnál.
- Jinyoung, ébredj! - éreztem, hogy gyengéden megütötte a mellkasomat. - Kelj fel! - ez már sokkal inkább ordítás volt, és most kifejezetten nagyot csapott rám ugyanoda.
- Rendben - pattant ki a szemem, de valamit furcsálltam, JaeBum csurom vizes volt.
- Te meg mitől lettél ilyen? - kérdeztem ijedten. - Még mindig nagy a vihar?
- Az én hibám volt, sajnálom... - kezdett el zokogni. - Minden az én hibám. Én lettem a vesztünk. Mármint a tiéd még nem biztos.
- Micsoda? Drágám, miről beszélsz? - fogtam meg a kezeit, nem érdekelve, milyen vizesek. - Megijesztesz.
- Nem tudom, meddig lehetünk még együtt. De úgy fogsz hiányozni, főleg, hogy itt rájöttem, mennyire is szeretlek, és nemcsak mint egy barátot - nézett rám szomorúan, nem volt sehol a rá jellemző életkedv és szikra.
- JaeBum, könyörgöm, egyértelműen beszélj, mert mindjárt elájulok, annyira gyorsan ver a szívem! - Tényleg nem messze álltam az ájulástól. Tegnap már az úton is furcsa volt, aztán ott volt a tévé, amiben, mintha látott volna valamit, de ez azokon is jócskán túltett.
- Nem tudom, hogy mindig is szerelmes voltam-e beléd, de hogy te voltál a legféltettebb kincsem, abban biztos vagyok. De a többieket is úgy szerettem, ahogy csak egy ember képes szeretni a testvéreit. Ti voltatok a családom, az otthonom, én pedig megöltelek titeket. De, Jinyoung! - fogta az kezei közé az arcomat, majd mélyen a szemembe nézett. - Te még túlélheted ezt! Te még felkelhetsz. Hát nem érzed? - mutatott a mellkasomra, és igaza volt, továbbra is észleltem a folyamatos ütéseket a mellemnél.
- Mi történik velünk? - kérdeztem, miközben kitört belőlem egy hatalmas zokogás.
- Emlékezz! - Majd a csókjával mintha visszatértek volna a korábbi emlékeim, pontosabban furcsa képfoszlányok, amik váltogatták egymást.
Kocsiban ültünk, repültünk, vízben fulladoztunk, valamint többféle képen kreáltam újra a fejemben az utolsó közös emlékünket, mielőtt balesetet szenvedtünk. Végül pedig egy havas hegytetőn találtam rájuk hó csatázva.
Először a legjobb barátomat, Markot néztem meg jól, akire bármikor bármiben számíthattam, és én is mindent megtettem érte, amit csak tudtam. Nem voltam képes elengedni, azonban tudtam, hogy ő azt akarná, hogy harcoljak, felkeljek és amennyire lehet, hozzam helyre az életemet. De hát mit sem ért az életem nélkülük! Egyedül nem lettem volna képes felkelni nap mint nap. Nem akartam egy olyan életet, amiben Jackson nem szívja a véremet, ahol BamBamnek nem kell a hamis énekelőadásait hallgatnom, ahol nem dob fel Youngjae életvidám nevetése, nem civakodok Yugyeommal, nem beszélgetek éjszakába nyúlóan JaeBummal és ahol Mark őszinte ölelése nem tölti fel nap mint nap a szívemet. A tisztalelkű legjobb barátom, aki nélkül nem akartam, hogy egyáltalán felkeljen a Nap. Aki nem szabadott, hogy elmenjen. Egyikük sem mehetett el… Még nem. Nélkülem semmiképp sem.
De JaeBum, az egyedüli személy, aki nem nézett át rajtam, felém mosolygott, és akkor minden magamba fojtott érzésem, amit iránta tápláltam, visszatért hozzám, sőt, olyat is éreztem, amit korábban nem. Sohasem realizáltam, hogy szerelmes lennék belé. Talán ez csak egy plusz kapaszkodója volt az agyamnak, hogy még inkább ragaszkodjon ahhoz az elhatározásomhoz, hogy a legjobb barátaimmal haljak meg. Meg kellett halnom velük és kész! Mert nem volt egy hét nélkül és punktum! Nem akartam felkelni.
- Kihasználtam, hogy velem végre kapcsolatba tudsz lépni. Éreztem, hogy élet és halál között vagy, és tudtam, hogy egy utolsó, szép kirándulás még jár nekünk, vagyis neked… – folytatta a magyarázást. - Bár igazából az úton sétálást és a szabadban talált tévében megjelenő emlékeket kivéve én is egy álomvilágban éltem, ahol egy pár voltunk, vagyunk, leszünk... Nem tudom - rázta meg zavarodottan a fejét. - Egy biztos, Jinyoung, hogy élned kell! Velünk vagy nélkülünk, de élned kell! Nem halhat meg a Got7 teljes egészében. Azt kívánom, bárcsak egyedül magamat öltem volna meg, de legalább téged hadd mentselek meg. Téged, akit én sem tudom már, hogy szerelemmel-e, de jobban szerettelek, mint bárkit a világon. De hát most is nagyon szeretlek, és mindig is szeretni foglak. Bárhol legyek, várni fogok rád, ahogy a többiek is.
- Én is nagyon szeretlek - suttogtam, mivel alig volt hangom a folyamatos sírástól.
- Akkor tedd meg értem, hogy felkelsz! - csókolta meg az ajkamat gyengéden. - Tedd meg értem, hogy élsz! Tedd meg értünk! Kelj fel, Jinyoung! Kelj fel!
Ekkor pedig bólintottam, majd a következő pillanatban már a kocsinkból szálltunk ki egy válaszútnál, és ő elindult balra én pedig jobbra. Bár azonnal visszanéztem, ő addigra már madár képében tovaszállt, mintha ott sem lett volna. Majd az út és vele együtt a táj is odalett, én pedig egy kórházi ágyon ébredtem fel, megpillantva a defibrillátort, ami visszahozott az életbe.

 

(Minden kommentnek, visszajelzésnek nagyon örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

A másik JJ Project one shotomat ITT találjátok.

2 megjegyzés:

  1. szia. szép irás. minden érzelem benne van. jól megfogalmaztad a lényget. gratulálok.
    puszi Kylie

    :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Hűű, hát meglepődtem, amiért tőled kaptam kommentet hozzá, de tudod, hogy a te visszajelzésed mennyit jelent nekem. Köszönöm szépen, igyekeztem. :)

      Törlés