2017. július 28., péntek

Ha te azt tudnád! - BTS fanfiction - 9. fejezet



Kilencedik fejezet – Egyszerre mindkettőjükkel




Suga:

Amint külön váltunk Jiminnel, hirtelen rám szakadt a fáradtságom. De tudtam, hogy nem adhatom meg magam neki, mert beszélnem kellett Hobival. Ezért hideg vízzel letusoltam, megmostam, majd megfésültem a hajam, és vártam, hogy hazajöjjön a boltból.
Nemsokára meg is érkezett, én pedig vidáman átöleltem. Ahogy megláttam a szokásos bevásárló szatyraival, azonnal fellobbant a láng a szívemben. Hogy hanyagolhattam ennyire el J-Hope-ot az elmúlt két hétben, hisz annyira szerettem? Lehet, büszkének kellett volna lennem magamra, amiért képes voltam ennyi ideig a közvetlen társasága nélkül ellenni, de ezzel fájdalmat okoztam neki, ebben biztos voltam.
- Ezt miért kaptam? – kérdezte, és látszott, hogy nagyon megleptem az ölelésemmel.
- Mert alig volt időm rád mostanában. Sajnálom – néztem rá a tőlem telhető legaranyosabb arccal. – Segítek pakolni.
- Köszönöm. Egyébként, miket csinálgattok Jiminnel mindig? Most zongorázni tanítottad? – Nem kertelt, rögtön rákérdezett a lényegre, aminek valamelyest örültem is, mert így hamar túllehettünk rajta.
- Igen, és nagyon jól ment neki. Már nem is hiszem, hogy szüksége lenne rám – feleltem büszkén, miközben beraktam két doboz tejet a hűtőbe, és szinte jól esett a zavaromtól égő arcomnak a hideg levegő.
- Aha, ez jól hangzik. Biztos remek tanár vagy.
- Ahogy te is táncból – vágtam rá, nehogy azt higgye, hogy ezzel kapcsolatosan megváltozott a véleményem. - Remélem, nem bántottalak meg, amiért ma Jiminnievel próbáltam. Eddig mindig te szenvedtél velem – grimaszoltam mellé, mert nem akartam, hogy lássa, mennyire kényelmetlenül érzem magam ettől az egész helyzettől, amit én magam teremtettem.
- Csak kicsit furcsálltam, ennyi.
- Nem akartalak megbántani – feleltem bágyadtam, feladva, hogy takargassam a szomorúságom.
Gratulálok, Min Yoon Gi! Képes voltál megbántani a legboldogabb embert, akit ismertél és elvenni a napsugarát. De hisz ő maga volt a napsugár! Nekem mégis sikerült kioltanom a fényét. Annyira szörnyű ember voltam… Attól még, mert rájöttem, hogy Jiminnel mennyire szeretek közösen dolgozni és mennyit köszönhetek neki, nem szabadott volna pont azt az egy embert elhanyagolnom, akinek még több mindenért lehettem hálás. El sem tudtam volna képzelni az elmúlt két évemet J-Hope feltétlen barátsága nélkül. Túl sok nap volt, amikor csak ő tudott mosolyt csalni az arcomra, és ez volt a hála tőlem. Lehet, hogy mindig sok dolgunk volt, de inkább kevesebbet kellett volna aludnom, minthogy Hobit elhanyagoljam.
- Ne törődj velem! Megleszek – mondta éllettelen hangon, ami egyáltalán nem volt rá jellemző.
- Nem, ilyet ne is mondj! – néztem rá komolyan. – Mit csináljunk ma este? – kérdeztem ismét mosolyogva, hátha attól ő is vidámabb lesz.
- Suga hyung, hullafáradt vagy, ismerlek jól – mondta, amiben volt is igazság, de Hobi kibékítésénél nemesebb feladatot nem is találhattam volna pihenés helyett.
- A legjobb barátomra mindig van energiám – kacsintottam, hogy érezze, én tényleg szeretem, még ha nem is úgy, ahogy ő azt gondolja.
– Nem lehetne, hogy csak beszélgessünk egy kicsit? – ajánlotta fel, amitől hatalmas nagy kő esett le a szívemről, mert azt már tényleg nem bírtam volna, ha még most valahova elmegyünk. Még a végén elájulok, és akkor cipelheti a csontos valagomat hazafelé, amivel ismét neki tettem volna keresztbe.
- Dehogynem! – vágtam rá.

Szerencsére Jin nemrég ment el fodrászhoz, ami nála mindig rekord hosszúságú időt vett igénybe, ezért nyugodtan tudtunk Hobival beszélgetni. Természetesen nem kerülhettem a Jimines zongoraóráimat sem, mint témát. Azt sem akartam hazudni neki, hogy nem imádtam őket, hisz úgyis tudta volna, hogy nem igaz, és amúgy sem hazugságot érdemelt tőlem. Láttam rajta, mennyire büszke rám, de mégis fájt neki, hogy emiatt elhanyagoltam. Pedig nála jobban senkit sem szerettem a Földön. Viszont Jiminniet sem akartam ezután sem ismét mellőzni, így meg kellett oldanom, hogy egyszerre törődjek mindkettőjükkel. Az első lépés pedig az volt, hogy kora reggelre beállítottam az ébresztőmet. 


J-Hope:

- Hobi, kellj fel! – súgta valaki a fülembe. Hirtelen nem tudtam, ki az, de azt igen, hogy ez a kedvenc hangom. – Kérlek, ébredj! – lökdösött kicsit.
Miután kinyitottam a szemem, Yoongi nézett rám mosolyogva. Már épp panaszkodni akartam, hogy miért nem hagy aludni, amikor szája elé tette a mutató ujját, ezzel jelezve, hogy ne hangoskodjak, majd kifele mutatott.
- Miért keltettél fel? – kérdeztem, miután utána mentem.
- Hogy bepótoljuk az elmaradt közös programjainkat – felelte vidáman. – Csináltam neked reggelit – mutatott a rántottára és a forró tejeskávéra.
- Ezért felkeltél? – kérdeztem még mindig félig aludva.
- Miattad, nem azért, hogy főzőcskézek – grimaszolt, majd elővett egy-egy tányért és bögrét nekünk.
- Még fél nyolc sincs – néztem az órára.
- Tudom, hogy még aludtál volna, de mivel tízkor indulnunk kell a rajongói találkozónkra, este pedig Jiminnel táncolok, így csak a reggel maradt számunkra – magyarázta lelkesen. – De ha inkább aludni szeretnél, feküdj vissza nyugodtan!
Most ébredtem csak igazán fel, amikor realizáltam, hogy Min Yoongi hyung, aki a leginkább szeretett aludni, a tegnapi fárasztó napja után, kora reggel felkelt, hogy reggelit csináljon nekem, és hogy utána közös programunk legyen. Fontosabb voltam neki, mint azt hittem volna. Ettől hirtelen el is érzékenyültem, így elrohantam a fürdőbe arcot mosni, hogy ne vegye észre.
- Á, ezt már szeretem! – lett vidám a mosolygó arcomtól. Végre, két hét után igazán őszintén mosolyoghattam. – Gyere, mert kihűl a kaja!
- Na és, mit terveztél reggeli program gyanánt? – kérdeztem kíváncsian.
- Szeretnék egy fotósorozatot csinálni rólad – jelentette ki.
- Micsoda? – majdnem kiköptem a kávét a számból, úgy megilletődtem. Yoongi imádott fotózni, és jól is ment neki, főleg, mióta nemrég vett magának egy nagyon profi gépet. De nem volt még arra példa, hogy bármelyikünket is megkérje, hogy legyen a modellje. – Rólam akarsz fotósorozatot?
- Igen – bólogatott nyugodtan.
- És hogyan képzelted el? – ráncoltam a szemöldököm.
- Szeretném, ha táncolgatnál különböző szabadtéri helyszíneken, én pedig lefotóználak. Remek sorozat lenne. – A tekintete elárulta, hogy látja is maga előtt, pontosan mit szeretne.
- Miért pont a természetben? – voltam még erre kíváncsi.
- Mert te szabadlelkű táncos vagy. Nem véletlenül voltál utcatáncos korábban – magyarázta, és ma reggel először, mintha kicsit szégyenlős lett volna. – Néha úgy érzem, hogy nincs az a táncterem, ami számodra elég nagy lenne.
- Ó! – fogtam meg a kezét, mert nagyon jól esett, amit mondott. – Ez aranyos volt. De hát, rólam csak aranyos dolgokat lehet mondani – vicceltem el egy kicsit a végét.
- Na, de ideje készülődnünk! – nézett az órára.
Én ekkor vettem észre, hogy még mindig fogom a kezét, és azt is, hogy nem akarom elengedni, de látszólag őt sem zavarta a dolog. Rövid ideig mélyen egymás szemébe néztünk. Tudtuk, hogy meg kell szakítanunk ezt az intim pillanatot, mégsem vett rá minket a lélek. Végül én vettem erőt magamon és kezdtem el pakolni. Mosogatás közben pedig csak úgy kattogott az agyam, hogy mi történik köztünk. Romantikusnak mondható reggeli, kézfogás, fotósorozat, amit rólam akart készíteni. Lemaradtam valamiről?
A számtalan kérdés ellenére, ami ellepte a fejemet, nagyon is jókedvűen vágtam bele ebbe az egészbe, ahogy azt tőlem el lehetett várni. Először egy padhoz mentünk, én arra rátámaszkodva, spárgaugrással lendültem át. Bár jó párszor meg kellett csinálnom, mire ténylegesen sikerült a legmegfelelőbb pillanatot elkapnia Yoonginak, de nem bántam. Még azt sem, amikor rosszul landoltam és elestem, mivel Suga olyan jót kacagott rajta, hogy az én szívemet is teljesen újratöltötte jókedvvel.  Már szinte hiányzott, hogy önmagam legyek. Érdekes, hogy Yoongi volt az, aki a leginkább ki tudott fordítani magamból, és aki mellett a leginkább saját magam voltam. Hihetetlen, mire volt képes velem.
A padtól nem messze volt egy fa, aminek az egyik ágáról lógva csináltam különböző pózokat, amikről nem akartam elhinni, hogy nem nevetségesek, de ő állította, hogy jól néznek ki. Azonban a kedvencem az volt, amikor a Run koreóját kezdtem el táncolni, miközben jó pár ember elment mellettem, amitől még menőbbnek éreztem az egészet. Lehet, ha mással lettem volna ott, kicsit ciki lett volna, de mivel Yoongi a lehető legnagyobb komolysággal fotózott, így semmiképp sem tudtam volna kényelmetlenül érezni magam. 


- Had csináljak én is rólad pár képet! – kértem el tőle a kameráját, amit nagy nehezen oda is adott, de utána elfutott és egy másik fa tövébe bújt, majd a fejét a felhúzott lábaihoz szorította.
- Ne csinálj rólam képet! – mondta hisztérikusan.
- Jesszusom, ne csináld ezt! – nevettem, és azért is elkezdtem fotózni.
- Hobi, ne! – nézett fel egy pillanatra, ami pont elég volt egy fantasztikus fotóhoz.
- Dehogynem, bár azt akartam, hogy te is táncolj, de a durcás, félős Yoonginál aranyosabb fotókat nem is tudnék csinálni – lelkesedtem, és tényleg sorra lőttem a cukibbnál-cukibb képeket.
- Mindet kitörlöm – jelentette ki komolyan.
- Csak akkor, ha te érsz előbb haza! – És már rohantam is, ami persze nem volt fair, hisz ő még ült, de a világért sem akartam volna, ha odavesznek a képei.
Csak úgy kapkodtam a levegőt, mikor megérkeztem, és visszafordulva megláttam, hogy Suga az imádnivaló, egyedi járásával suhan, mint egy díva, és eszébe sem volt futni.
- Nyertem – mondtam, amint utolért.
- Jó. – Nem veszekedett, már ment is be a kapun.
- Ti meg hol voltatok? – szegezte nekünk a kérdést Jimin, amint beléptünk. – Nem hagytatok semmilyen cetlit.
- Ó, mi csak csináltunk pár képet – mutattam fel a kezemben lévő gépet.
- Jó, de most már siessetek, mert tíz perc és indulunk!
Jimin mérges volt, ez egyértelműen átjött, de azt nem tudtam, hogy ebben az is benne volt-e, hogy Yoongi visszatalált hozzám. Mert, ha igen, akkor az egyre inkább bonyolította az amúgy is furcsa helyzetünket.
 
(Minden kommentnek, visszajelzésnek nagyon örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre. Valamint jobb oldalt szavazhattok, hogy melyik párosnak szurkoltok jobban.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése