Ezentúl megvédesz tőlük? - Star Wars - Stompilot fanfiction

Ezentúl megvédesz tőlük?

[Most egy eredetileg Got7 - JinSon ficimet írtam át Stormpilotra Shipernek.]

Poe:

- Itt van már Poe Sznob Dameron! – hallottam az egyik osztálytársam hangját, de persze úgy tettem, mint, aki a fülében szóló zene miatt kizárta a többieket. Sokszor tényleg képes voltam rá, de ez a nap más volt.

Apámmal ügyesen összevesztem, mielőtt elindultam. Közölte velem, hogy biztos azért romlott a tanulmányi átlagom, mert „buziskodok”. Istenem, bárcsak ki tudnám törölni az összes emlékemet, ami hozzá kapcsolódik, főleg az elmúlt egy évből, mióta tudta, hogy a fiúkhoz vonzódom. Bár előtte sem voltam éppen a társaság középpontja, de akkor még járogattam a többiekkel ide-oda, voltak barátféleségeim, amit ma már egyáltalán nem mondhattam el magamról. Azon a napon az a Poe Dameron, aki előtte voltam, megszűnt létezni. Azok az ütések, amiket apámtól kaptam, mikor rászántam magam, hogy elmondjam neki, meleg vagyok, jobban fájtak, mint az összes előtte kapott pofon. Mert nem egyszer bántott, amióta anya tíz éves koromban elhunyt, így magunkra hagyva minket. Azt hittem, szeret annyira, hogy elfogadjon így is, de mint kiderült, nem. Sejthettem volna, hogy nem azért vert meg annyiszor a rosszabb jegyeim miatt, mert megértő személy volt, de az ember hisz a szülőjében, főleg, ha már csak egy maradt neki. Azonban a hitem azon a napon szertefoszlott az irányába, amit soha nem kaptam vissza, és tudtam, már nem is fogom.

Megígértem neki, hogy teszek az ellen, hogy ne legyek meleg. Én persze tudtam, hogy ez lehetetlen, de ő makacsul hitt benne, hogy el tudom nyomni magamban. Talán még pár évig ment volna, ha nincs a közvetlen környezetemben Finn Boyega.

Finnt lehetett volna az ellentétemnek mondani, de én sohasem gondoltam úgy rá, hanem inkább egy olyan srácra, akivel ki tudnánk egészíteni egymást, legalább, mint barátok. Ő idén került az osztályomba, tehát már azután érkezett, hogy én teljesen magamba fordultam, így esélyem se volt őt megismerni igazán. Biztosan úgy hitte, hogy akárcsak mindenki mást, őt is levegőnek néztem; pedig ez a feltételezés olyan messze állt az igazságtól, mint én a heteroszexualitástól.

Mikor először megláttam, hirtelen sokkot kaptam. Nem mondom, hogy nem voltak helyes pasik a suliban, de igazán senki sem keltette fel az érdeklődésemet, talán ezért is csak tizenhét évesen jöttem rá, hogy a férfiakhoz vonzódok. De Finn túlságosan is átlagon felüli külsővel rendelkezett, amit nem tudtam hova tenni. Ezzel azonban nem csak én voltam így, hanem az osztály nagy része is. Az egyik „banda” azonnal bevette maguk közé, és szinte ignorálták azt a tényt, hogy a szuper szexi külső egy végtelenül egyszerű, visszafogott fiút rejt. Finn maga volt a tisztaság, kedvesség, épp ezért nem tudott nekik nemet mondani. De nem is a srácokkal volt baj, hanem inkább a lányokkal. Hogy némelyek mit műveltek, az undorító volt. Folyamatosan taperolták, és bár látták, hogy ez milyen rosszul érinti Finnt, de mivel nem mondott nemet, így egyre többször csinálták. A fenékre csapások és arcra puszilgatások már teljesen általánosak voltak tőlük. Én pedig minden nap lenyeltem a mérgemet és gyűlöletemet az irányukba.

Hogyan mertek ilyet csinálni? És miért pont Finnt szemelték ki? Szexibb volt, mint a suliban bárki más. De a belsőjével miért nem akart senki sem foglalkozni? Ők csak egy kirakati babaként tekintettek rá, amiért legszívesebben mindőjüket apám elé küldtem volna, hogy egyes pofonokat ők szenvedjenek el helyettem.

Az egyik nap azonban nem bírtam tovább, amikor az iskola udvarán olyat kértek Finntől, amit már jóindulatból és félénkségből sem volt képes megtenni.

- Na, csak egy aprócska csókról lenne szó! – simogatta az arcát az egyik csaj az osztályunkból, miközben a falhoz szorította. Finn próbált volna menekülni, de a két barátnője elállták jobbról és balról is az útját.

- Sajnálom, nem szeretném – mondta végül, majd meghajolva indult előre, de a lány visszahúzta.

- Dehogynem szeretnéd! Hisz nálam jobbat úgyse kapsz – jelentette ki, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, amit a barátnői láthatólag sérelmeztek, de megszólalni nem mertek.

- Bocsájts meg, de tényleg nem én vagyok az, akit meg kéne csókolnod.

- Márpedig de! – Mire Finn észhez kapott, addigra már követelőzően falta a száját, én pedig itt léptem be a képbe. Ellökve a lányt, megfogva Finn kezét, magam felé húztam.

- Mit hiszel te magadról? Méghogy nálad jobbat úgyse kap! Azt ne hidd, hogy mindenható vagy, mikor életemben nem hallottalak hármasnál jobban felelni, de azt se mondanám, hogy olyan gyönyörű lennél. A barátnőid nem mellesleg sokkal szebbek és okosabbak, csak szerintem nem merik ezt felvállalni, mert elnyomod őket. Finnt azonban többé nem fogod. Ha kell, életemben először megütök egy lányt, de többet a közelébe nem mész! – ordítottam rá torkom szakadtából. Minden kijött belőlem, amit elfojtottam magamban Finn kihasználásával kapcsolatosan. Nem tehették ezt vele többet, igenis a védelmembe vettem.

- Azt majd meglátjuk. Pápá, Finn! – búcsúzott tőle színháziasan, majd az alattvalói követték.

- Istenem, köszönöm! – karolt át szabad kezével, mivel a másik továbbra is az enyémet szorította, amióta magam mellé húztam.

- Nincs mit. Igazából már korábban ki kellett volna állnom melletted, sajnálom, amiért ilyen soká tettem meg.

- Egek, nehogy te szabadkozz! Hisz én hagytam idáig fajulni a dolgokat. Csak mert… ők… azt hiszi mindenki, hogy milyen kemény vagyok, pedig nem. Én csak… Én csak próbáltam kedves lenni, erre ez lett a vége, hogy már többször érintette meg ennek a lánynak a keze a férfiasságomat, mint ahányszor a karomat. Ez a csók pedig már tényleg a végső pont volt. Bár nem tudom, mi lett volna, ha nem lépsz közbe. – Olyan kétségbeesés és undor volt a tekintetében, hogy muszáj voltam ismét magamhoz ölelni. Én viszont nem kihasználásból tettem ezt, hanem pont azért, hogy visszaadjak neki valamit, amit az elmúlt percekben elveszített.

- Ez volt az első csókod, igaz? – kérdeztem, de szinte teljesen biztos voltam benne.

- Igen, ez volt. Remek, mi? Már maga a tény, hogy egy lánnyal történt, fájdalmas pont nekem, ráadásul ilyen körülmények között – vakarta szabad kezével a tarkóját, hisz most vallotta be nekem, hogy meleg, ami sok mindent megmagyarázott.

- Ó!

- De… Á, semmi!

- Nem, mondd csak! – biztattam.

- De, ha valaki most megcsókolna, pár percen belül az előző eset után, az talán teljesen feledtetni tudná velem, ami történt. Bárcsak lenne itt egy olyan gyönyörű, védelmező srác, aki még vonzódna is hozzám, és megtenné ezt értem! Viszont az én életem nem ilyen szép – mondta, miközben vágyakozóan nézett rám.

Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy Finn Boyega, mármint A Finn Boyega, akiért ácsingóztam már egy ideje, a férfi ideálom, a legtisztább személy, akivel találkoztam, konkrétan arra kért, hogy kárpótoljam egy csókkal az előző malőr miatt.

- Öhm… - lefagytam, és nem tudtam semmi értelmeset kinyögni, mire ő rákvörös fejjel el akart menni, de mivel nem engedtem a keze szorításából, ami már szinte saját testrészemként funkcionált az elmúlt percekben, így kénytelen volt maradni.

- Poe, engedj el! Kezdd kellemetlen lenni a helyzet – nézett összefonódott kezeinkre.

- Nem. Nem akarlak elengedni, Finn. Tény, hogy nem tudok sokat rólad, de amit láttam és tapasztaltam, az nagyon is tetszett. Meg akarlak jobban ismerni. Bár lehet, hogy csak egy magába roskadó személynek tűnök, de igenis van, akiért képes lennék változni. Te úgy hiszem, fel tudnád törni a szívemen lévő jeget, ha adnál egy csöppnyi esélyt. Kapok egy esélyt tőled, Finn? – félve kérdeztem tőle, mivel annyi mindent követeltek tőle az elmúlt hónapokban, amikhez semmi kedve nem volt, nem akartam ezen emberek közé beállni.

- Hát persze, hogy kapsz! Érdekes, az egyetlen személy, akinek kérdeznie sem kellene ezt, az képes rá, és mindenki más, akinek kérdéssel sem engedtem volna szívesen meg bizonyos dolgokat, anélkül is elvették azokat tőlem, mint ezt a csókot az előbb.

- Ha már én kapok egy esélyt tőled, az a minimum, ha te pedig megkapod azt a kárpótláscsókot, amit szeretnél – mondtam, majd a hirtelen felvirult arca felé közelítettem, ami számomra meglepő vággyal tekintett rám.

Elengedve a kezét, mindkét tenyeremet az arcához érintettem, és óvatosan elkezdtem azt simogatni, majd közelebb húzva saját arcomhoz, összeérintettem a homlokunkat, és pár másodpercig csak hallgattam igen gyors szuszogását. Végül megadva a kegyelemdöfést, amire mindketten túlságosan is vágytunk, ajkamat az övére tapasztottam. Először csak óvatosan csókoltam, hisz nem akartam még véletlen sem követelőző lenni az előző eset után, azonban ő nem így gondolta a dolgot, és egyre hevesebben csókolt. A gyomrom csak úgy cikázott, a pulzusom a csillagos égben volt, vagy már az is lehet, hogy a világűrben.

- Ez volt az első csókom – suttogta, miután az ajkaink elváltak egymástól. – Igenis ez volt az első csókom! – bizonygatta, miközben legördült egy könnycsepp az arcán. Hogy lehetett egyszerre ilyen szexi és végtelenül érzékeny? – Ha tudom, hogy el kell szenvednem az előzőt ezért, akkor akár duplán is megtettem volna.

- De honnan tudtad, hogy én is meleg vagyok? – kérdeztem, hisz alig beszéltünk. Azt mondjuk kiszúrtam, hogy párszor engem figyelt, és azért olykor-olykor váltottunk egy-egy szót, de az nem volt sok minden.

- A tanáraink közös üzenetei által mindenkinek láthatjuk az e-mail címét, és észrevettem, hogy egy farkas a mobilod háttere, ezért mikor láttam a „magányosfarkas” e-mail nevet, rögtön tudtam, hogy az lesz a tied. Így meglett a google profilod és a youtube csatornád, ahol nem jelölted be, hogy más ne lássa a lejátszási listáidat. Még az hagyján is lett volna, hogy Adam Lambert és Troy Sivan dalokkal vagy tele, mert remek énekesek, miért ne hallgathatná őket egy heteró srác? De láttam olyan videókat is, amik arról szóltak, miként viselkedjen az ember, hogy ne vegyék észre, hogy meleg. Innentől már minden világos volt, és még bátrabban mertelek titokban figyelni.

- Egek ura! Te aztán jó kis nyomozásba kezdtél miattam.

- Nem volt vészes, és megérte. Kérdezhetek valamit? – nézett rám félénken.

- Hát persze.

- Poe, ezentúl megvédesz tőlük? – intett fejével félve az iskola épülete felé.

- Még szép, hogy megvédelek. Most már számíthatsz rám. Együtt szembenézünk velük.

- Ahogy az apukáddal is – tette hozzá, miközben magához ölelt.

- Apáról már tényleg honnan tudsz? – ez érdekelt eddig a legjobban.

- Hallottam az egyik veszekedéseteket a kocsitokban, mivel le volt húzva az ablakotok. Az autótok hátuljánál leguggoltam, és úgy tettem, mintha a cipőmet kötném, de igazából hallgatóztam. Jaj, Poe, számodra sem egyszerű az élet!

- Ne is mondd! De mi lenne, ha erről egy melegebb helyen beszélnénk, mondjuk egy kávé mellett? – ajánlottam fel, mert az őszi szellő miatt kirázott a hideg, ő pedig még lengébben volt öltözve, így féltem, hogy megfázik.

- Én benne vagyok. – Majd újra megfogva egymás kezét, úgy andalogtunk, mint akik már egy jó ideje egy pár.

Tudtam, hogy apám meg fogja mindezt tudni, és kiveri a szuflát is belőlem, de ha valakiért megérte, az Finn volt. És amúgy is, már csak két hónap kellett, hogy betöltsem a tizennyolcat, és megkaphassam az anya által rám hagyott örökséget, amivel nyugodtan el tudtam költözni tőle. Nem vágytam másra jelen pillanatban, mint nyugalomra és Finnre, akit ezentúl igenis meg akartam védeni mindentől és mindenkitől.

Már két hét telt el, mióta kiálltam Finn mellett, azóta pedig olyan volt, mintha valaki más életét éltem volna. A suliban persze furcsán néztek ránk, és rossz buzinak kezdtek el nevezni minket. De mindezt csak a hátunk mögött merték megtenni, mert az is elterjedt, hogy én faltörőkosként védelmezem Finnt. Nem szerettem a túlzásokat, főleg, ha rólam volt szó, de ez esetben nagyon örültem ennek a felnagyításnak, mert emiatt békén hagytak minket. Az, hogy nem kellett ezentúl egyedül ülnöm órákon, hogy volt kivel együtt ebédelnem, beszélgetnem az égvilágon bármiről, olyan pozitív változás volt az életemben, amit még nem tudtam hová tenni. Azonban ezt az új életemet mindig ott kellett hagynom az iskolában. A kapukon kilépve ugyanaz a Poe Dameron voltam, aki rettegett a saját apjától, gyomorgörccsel ment minden áldott nap haza, és remegő kézzel vacsorázott az egyetlen élő szülőjével.

Bár imádtam Finn kezeit fogni, mégis, azóta a nap óta, hogy megvédtem, egyszer sem mertem az utcán is felvállalni, hogy együtt vagyunk, mert féltem, hogy valaki meglátna minket, és eljutna apámhoz is a hír. Bár nem voltak barátai, de a kollégáival tűrhető kapcsolatot ápolt, és mivel egész nap együtt voltak a gyárban, így aztán sokat beszélgetett velük. Az iskolából hazafele akármelyik útvonalat választom, biztosan elmentünk volna Finnel legalább az egyik munkatársának otthona előtt, és mivel a feleségeik ismertek, sőt egyeseknek a gyerekeik is, így félő volt a lebukás. Emiatt Finnek még azt is megtiltottam, hogy egyáltalán hazakísérjen. Ő szinte minden áldott nap könyörgött, és ígérte, hogy tisztestávolságot tartana közöttünk, de én tudtam jól, milyen veszélynek is vagyok kitéve. Nem is attól féltem, hogy ismét jól megver apám, hanem attól, hogy erre Finn hogyan reagálna, mert már igenis olyan szinten volt a kapcsolatunk, hogy mindent elmertem neki mondani. Amióta együtt voltunk, úgy ömlöttek belőlem a szavak a magányban töltött időszakomról, mint egy sokáig elzárt csapból, amit valaki végre megjavított. Ő pedig csak hallgatott és hallgatott, na meg persze szebbnél-szebb dolgokat mondott nekem.

Viszont neki is voltak ám sérelmei, amik közül jó párnak az elszenvedését én is végig néztem, ami miatt minden áldott nap ostoroztam magam. Ő persze mindig azzal jött, hogy igenis kiálltam mellette, és ezentúl már nem bánthatják, csakis miattam, de én akkor sem tudtam megbékélni amiatt, hogy mennyi szenvedéstől megkímélhettem volna, ha korábban szánom rá magam a lépésre. Az volt a célom, hogy idővel kárpótoljam, ahogy csak tudom, a késlekedésem miatt. Azonban ez nem volt lehetséges, amíg meg nem kaptam anya örökségét, ehhez azonban még másfél hónapot kellett várnom. Addig pedig még azt sem engedhettem meg neki, hogy az utcán együtt lássanak minket. Azt is külön kikötöttem, nehogy egyszerre lépjünk ki az iskola kapuján. De már számoltam visszafelé a napokat, mikor lehetünk ténylegesen egy pár, amikor is elköltözhetek otthonról. Addig is abba kapaszkodtam, hogy így is mennyivel boldogabb és tartalmasabb az életem, amióta együtt vagyunk.

- Poe, vacsora! – hallottam apám kiáltását a konyhából, és az az él, ami a hangjában volt, rögtön elárulta számomra, hogy ma verést kapok. És mivel csak ötöst szereztem az elmúlt hetekben, hogy a tanulmányomon semmiképp se látszódjon, hogy szerelmes vagyok, így abban is szinte teljesen biztos voltam, hogy tudomást szerzett Finnről.

Hirtelen nem tudtam, mitévő legyek. Sajnos olyan magasan volt a szobám, hogy ha leugrottam volna az ablakból, annak elég komoly sérülései lettek volna. Azonban, amikor meghallottam a súlyos lépteit, elhatároztam magam, és már nyitottam is ki az ablakom, aminek a párkányán guggolva készültem ugrásra, mikor szobámba rontva visszarántott a földre.

- Mire készültél? Szökésre? – ordibálta, miután belém rúgott egyet. – Nem mész te sehova! Azt hitted, nem tudom meg, hogy bepasiztál? Ilyen hülyének nézed az öregedet? – A pólómnál fogva húzott fel a földről, én pedig farkasszemet néztem vele.

Régebben ilyenkor próbáltam könyörögni neki, mindent megígértem számára, keservesen zokogtam, de ahogy a szemeimből elfogytak az évek alatt a könnyek, úgy a lelkem sem sírt már többé. Az édesapámat már rég elveszítettem, sőt talán sohasem élt az a személy, akit gyermekként megszerettem, csak anyám mellett vett fel egy álarcot, amin nem tudtam átlátni, míg magunkra nem maradtunk. De már tisztában láttam, mint a számból folyó vért, amit a rám szabott ütései okoztak, hogy mekkora egy szörnyeteg is volt ő. Igenis nem velem volt baj, ő volt torzszülött. Viszont már megtanultam, hogyan száműzzem tudatom az agyam egy távoli zugába, hogy ne érezzem úgy a fájdalmat. Most azonban figyelnem kellett arra, mit mond, mert nem csak rólam, hanem Finnről is szó volt.

- Az egyik kollégám fia veled jár egy suliba, és mindent kitálalt az apjának! – A francba! Erre az eshetőségre nem gondoltam. – Tudod, milyen szégyent hoztál rám?

- Nem állt szándékomban – mondtam monoton hangon.

- Meghiszem azt, hogy nem állt! Te vagy a család szégyenfoltja. Egyik rokonunk sem homokos. Hogyan álljak így az emberek elé, hogy egy elcseszett gyerekem van? Mond meg, hogyan? – Mindkét arcomra kaptam egy-egy nagy pofont, a fájdalmas bizsergés enyhülése után azonban ismételten a szavaira figyeltem. – Felelj, Poe!

- Sehogy! Elmegyek innen, ha kell, már ma éjjel.

- Nem mész te sehova! Még hogy elmenni, hogy teljes kudarcként könyveljék el az emberek azt, ami belőled lett. – Majd undorodva leköpött, ami már tényleg átlépett minden határt.

- Akkor mit tervezel? Bezárva tartasz a szobámban? – kérdeztem cinikusan, miközben fájdalmasan felnevettem.

- Igen, addig legalábbis, míg ki nem találok egy épkézláb megoldást, ami által valahogy végérvényesen beléd folytjuk a homoszexualitásodat, csakhogy szépen fejezzem ki magam. – Természetesen belém rúgott még egyet, mielőtt magamra nem hagyott, de ezen rúgás nélkül is elértem arra a pontra, hogy ha kellett, akkor tényleg leugrottam volna az ablakomból. Amilyen sérüléseket okozott ismét nekem, az már semmi sem lett volna.

Nem emlékeztem, hogyan jutottam el az ágyamig, de reggel arra keltem, hogy a véres párnámat szorítom a kezeim között, mintha Finnt tartanám ott. Szükségem lett volna rá, hogy tényleg ő legyen a karjaimban. Bár minden egyes mozdulat úgy fájt, mintha újabb ütéseket kapnék apámtól, de ennek ellenére erőt vettem magamon, és a hálómból nyíló fürdőszobámba mentem. A zuhanyrózsa alatt állva próbáltam lemosni magamról az előző este véres maradványait, de a sebek, ahogy a testemen, úgy a szívemen is ott maradtak. Csak egy ember tudta volna beforrasztani őket. Minél hamarabb el kellett jutnom hozzá. De pár perc múlva rá kellett jönnöm, hogy nem mehetek sehova. Saját szobám börtönében, mobilomtól és mindennemű áramtól megfosztva, csakis a közös szép emlékeinkbe kapaszkodva tudtam kitartani addig, míg apám haza nem jött, hogy kinyissa az ajtómat.

Bár rakott be a szobámba némi ételt és italt, de így is kopogott a szemem az éhségtől, mire megérkezett. Többször gondoltam arra, hogy kitöröm a szobám ablakát, amit ügyesen lelakatolt, de olyan fáradt voltam, és annyira fájt minden porcikám, hogy inkább elnapoltam a dolgot. De azt mindenképp elhatároztam, hogy másnap megpróbálkozom a kiszabadulással, mert azáltal, hogy sehogy sem tudtam üzennie Finnek, féltem, vajon hogyan bírja, hogy semmit sem tud rólam. Bárhogy én feküdtem egész nap néma csendben a szobám félhomályában, mégis az ő lelkiállapotáért aggódtam. Engem rajta kívül már semmi és senki nem érdekelt a világon. Ha ő nem lett volna nekem, lehet, már fel is vágtam volna az ereimet, hogy véget érjen szenvedésem.

Csakis Finn járt a fejemben. A perceket, amik borzasztóan lassan akartak leperegni, az ő mosolyának, csillogó szemének és kellemes illatának emléke tudta csak szebbé tenni számomra. Bezzeg, amikor vele voltam, mintha repült volna az idő, most pedig úgy éreztem, hogy minden megállt körülöttem. Ha a lenyugvó nap sugarai nem adták volna jelét annak, hogy időközben beesteledett, azt hittem volna, hogy minden mozdulatlan és változatlan maradt, amióta felkeltem. Mert én tényleg mozdulatlan és változatlan voltam. Legalább áram lett volna, hogy tudjak zenét hallgatni! De ennél okosabb volt apám, hisz akkor a számítógépen keresztül üzenhettem volna Finnek.

Az egész napos némaságot, ami körülvett, a bejárati ajtó csapódásának hangja törte meg. Megérkezett, a gyomrom pedig azonnal görcsbe állt arra gondolva, most vajon mit kapok tőle. Nem kellett sokat várnom rá, hogy a szobám ajtajának kulcslyukát elfordítva megszüntesse börtönömet.

- Hoztam vacsorát. Gyere le! – adta ki a parancsot az ajtó túloldaláról. – Siess, nehogy kihűljön!

Ha mély melankóliám egy hangyányit is kisebb lett volna, akkor valószínűleg szánalmas nevetésbe kezdek az utolsó mondata miatt. Hogy volt képes ilyen aggódó dumát mondani, mikor fél napra bezárt a szobámba, egy darab szendviccsel és fél liter ásványvízzel? Ez már nem csak felháborító volt, hanem olyan szinten tragikomikus, ami még az ókori görög drámaírókat is megihlette volna. De tudtam, hogy ha nem akarok még több zöld foltot, akkor igenis le kell másznom a konyhába. És mivel lehet, hogy másnap is étlen-szomjan akart bezárni a szobámba, így kellett az a kis táplálék.

Nem néztem a szemébe, amikor leültem a konyhaasztalhoz. Makarónit hozott, amit olyan jóízűen ettem, mint még soha. Mellé két nagy pohár ice teát is lehúztam, és ha már a szívem és a lelkem nem tudott, legalább a gyomrom megnyugodhatott végre, de nem sokáig, mivel a bejárati ajtónk dübörgése azonnal felzaklatta.

- Ki a fészkes fene az? – kérdezte apám, miközben felállt az asztaltól, hogy kinyissa.

Tudtam… Nem kellett megvárnom, hogy kitárja a kapunkat. Minden egyes fájdalomtól szenvedő porcikámban éreztem, hogy Finn az. De még így is, amikor megláttam a dühös arcát, biztosra vettem, hogy ami az elmúlt egy napban történt, az semmi ahhoz képest, ami most fog következni.

- Te vagy az, mi, aki megrontotta a fiamat? – kérdezte undorodva apám, én pedig felpattanva az asztaltól, mögé futottam.

- Finn, könyörgöm, menj el! Ne hozz bajt a fejedre! – Olyan félve kértem erre, hogy el is csuklott a hangom.

- Sehova nem megyek nélküled. – Oly komolysággal mondta mindezt, hogy azonnal rettegni kezdtem, vajon meddig hajlandó elmenni értem. – Most én vagyok a soros, hogy megmentselek. Szeretlek, Poe, és nem mondok le rólad, a világon semmiért sem! – Elszántság és szerelem ötvöződött tekintetében, ami láttán kigördült egy könnycsepp a szememből.

- Fi-inn! Az én kedvemért, menj el! – kezeimet összekulcsolva könyörögtem neki.

- Húzz el innen a jó büdös francba, mielőtt agyon nem verlek téged is! – ordított rá apám alpárian.

- Ismét megverte? – dühödött be Finn. – Éreztem én, hogy nem szimpla szobafogságról van szó. – Majd jobban végig mért, és valószínűleg feltűnt neki feldagadt szemem és kékben díszelgő arcom.

- Mi közöd van hozzá? Nem mondom még egyszer, húzz innen, te kis rossz köcsög! – Ekkor pedig elérte azt a szintet, hogy robbant bennem valami, főleg, miután le merte köpni.

Az egy dolog volt, hogy engem előző nap leköpött, de hogy ugyanezt meg merte tenni a szerelmemmel, az elért egy olyan pontot nálam, amit eddig egy korábbi tette sem. Így hirtelen azon kaptam magam, hogy ütöm, ahol csak érem. De mivel vele szemben nekem mások bántalmazásában nem volt tapasztalatom, így egy jól irányzott lökéssel igen hamar padlóra küldött.

Majd felgyorsultak az események. Finn hirtelen egy maga mellé rejtett baseball ütött rántott fel, és azzal támadt apámra. Olyan elemi düh és védelmező vágy tört felszínre belőle, amit sohasem akartam volna nála látni. Annak a tiszta, ártatlan fiúnak kellett volna maradnia, akit megmentettem az iskolatársainktól. De épp miattam az ártatlanságának egy része most elveszett.

- Finn, fejezd be! Én nem érek ennyit! Senkiért nem éri meg megölni valakit! – ordítottam rá, mikor úgy láttam, hogy túlzásba esett, és ha nem állítom azonnal le, akkor akár halálra is verheti az apámat.

- Csakis érted éri meg! Nem szabad, hogy továbbra is az a tutyi-mutyi fiú legyek, akit pár lány is sarokba tud szorítani. Érted ölni is tudnék. – Rám sem nézett, miközben ezt mondta, csak újabb és újabb jól irányzott erős ütésekkel büntette földön szenvedő apámat, akit egyáltalán nem sajnáltam.

- Finn… - Tudtam, taktikát kell váltanom, és másként megközelíteni a dolgot. – Akkor értem állj le! Ne válj gyilkossá! Miattam abba kell hagynod!

Végre, ez már hatásos volt. Leengedte a kezében lévő ütőt, majd apám melletti vértócsára nézett, és láttam rajta, hogy realizálja hirtelen, mi is történt az elmúlt pár percben.

- Ez nem én voltam – kezdett öntagadásba. – Ez nem én… - Hirtelen eldobta a baseball ütőt, ami hangos puffanással landolt a földön, és nagyjából ilyen nagy súly esett le az én szívemről is.

 - Köszönöm! – álltam fel, hogy karjaimba zárjam remegő testét. – Semmi baj – simogattam a hátát, miközben keserves zokogásba kezdett. – Már vége! Már vége…

Pár perc múlva apám mozgolódását vettem észre, így azonnal a baseball ütőért rohantam, nehogy megint valaki olyanhoz kerüljön, aki nehezen tud csak leállni. Majd megragadva Finn kezét, a szobámba rohantam, hogy pár fontos holmimat elpakoljam, mert úgy éreztem, nincs szükség semmilyen megbeszélésre, mindketten tudtuk, hogy ezen az éjjel náluk alszom.

- Poe! – hallottam apám fájdalomtól remegő hangját, mikor már a bejárati ajtót nyitottam. Nem fordultam meg, a világért sem akartam ránézni, nehogy bármilyen nemű szánalmat ébresszen bennem. Mert sok mindent érdemelt tőlem, de szánalmat nem. Így Finnt magam után húzva,a kivágtattam az ajtón.

Tudtam jól, hogy a szülei elutaztak ezen a héten, így magyarázkodnunk nem volt szükséges senki előtt sem. De pont ez okozott félelmet, hogy egyedül kellett Finnbe életet lehelnem, mikor bennem is alig volt valami.

A házuk gyönyörű volt, és ami ennél is fontosabb, otthonos. A miénk is ilyen volt régen, de minél több idő telt el anya halála óta, annál inkább kihűlt az otthon szelleme. Finn ebből a szempontból sokkal szerencsésebb volt nálam. Bárhogy nemrég laktak itt, a sok kép, amit kiraktak, igenis otthonossá tették a helyet, és tanúskodtak arról, milyen szerető szülei vannak.

- Az emeleten van a szobám – ez volt az első mondat, ami elhagyta a száját, mióta eldobta a baseball ütőt.

- Akkor menjünk fel! – fogtam meg ismételten kezét, mire ő csak bólintott, és vezetett a háló irányába.

Ez a szoba le se tagadhatta volna, hogy Finn Boyega-é volt. A kedvenc énekeseinek az albumjaitól kezdve, számos DVD és könyv is volt itt, amik sokat jelentettek számára. Bárcsak ne ilyen körülmények között kellett volna elsőnek idejönnöm!

A nagy ágyára néztem, amin szerencsére két ember is elfért, mert úgy volt a helyes, ha aznap együtt alszunk. Azonban előtte tudtam, még mit kell tennünk. Le kellett mosnunk magunkról ennek az estének a mocskát.

- Merre van a fürdő? – kérdeztem, mire ő felhúzta szemöldökét.

- Arra! – mutatott jobb irányba. Úgy tűnt, neki is szobájából nyíló, saját fürdője volt, mint nekem.

- Gyere! – húztam arra felé, de megtorpant. – Finn, fürödjünk le!

- Együtt? – láthatólag ijedt volt. – De én… Én… Szégyenlős vagyok.

- Szerinted én boldogan mutogatom a kék foltokkal teli testemet? – kérdeztem elhaló hangon. - De úgy érzem, hogy ezt most meg kell tennünk, együtt. Nyugi, nem mászok rád! Ezek után szerinted bármi ilyesmi megfordulna a fejembe?

- Dehogyis! – nézett rám félénken. – Csak hát nem így akartam, hogy először meztelenül láss. Ráadásul azok után, amit ma tettem.

- Megmentettél, ahogy én téged két hete – mosolyogtam rá büszkén.

- Poe, majdnem megöltem őt – hunyta le a szemét, így hagyva, hogy jó pár könnycsepp kigördüljön.

- De nem tetted! Hős vagy, nem pedig gyilkos – leheltem apró csókot könnytől nedves ajkára. – Az én hősöm.

- Ahogy te az enyém. – Majd egy bólintás után elindult a fürdő felé.

Tudtam, hogy nekem kell először mozdulnom, így elkezdtem lehámozni róla felsőjét, majd az alatta lévő pólót. Izmos felsőtestén óvatosan simítottam végig. Szebb volt, mint arra számítottam. Majd ő húzta le a kabátom cipzárját, és vette le azt rólam. Alatta csak egy vékony felső volt, amit könnyedén segített lekapni. Szeme mozgását figyeltem. Az összes foltomat végignézte, és ahelyett, hogy elborzadt volna, szeretetteljesen megpuszilta mindegyiket. Én pedig nem tudtam, hogy sírjak, vagy mosolyogjak ezen a kedves gesztusán.

Ezek után kaptam pár másodperc szünetet, amíg elkezdett forró vizet engedni a habfürdővel meglocsolt kádba. Közben elkezdtem a farmeromat is levenni. Végül egy száll alsógatyában voltunk a másik előtt. Tudtam, hogy ismét nekem kell bátornak lenni, így letoltam a gatyámat, és eldobtam a fürdő másik végébe. Finn nyelt egy nagyot, és láthatólag elkezdett valami mozgolódni benne, amit igyekezett elnyomni. Majd ő is leküzdve aggályait, megvált utolsó ruhadarabjától.

Meztelenül állva egymás előtt, úgy éreztem, hogy igenis, most már mindent felfedtünk a másik előtt. Ez az este sorsfordító volt az életemben, ami immáron összeforrt a Finnével. Kezeinket ismét visszacsúsztatva a másik tenyerébe, beültünk a teli kádba.

A forróvíz égette az amúgy is sérült testemet, de ez jól eső fájdalom volt, és csak alig pár másodpercig tartott. Finn vállának dőlve, belélegezve az illatát, tudtam, hogy most már minden más lesz.

- Tényleg képes lettem volna ölni érted. De köszönöm, hogy leállítottál – suttogta maga elé meredve.

- Finn… - emeltem az arcához a fejemet, hogy farkasszemet tudjunk nézni. – Én már nem tudnék nélküled élni – bukott ki belőlem a vallomás. – Ma, mikor fájdalmak közepette be voltam zárva a néma szobámba, csak az gátolt meg abban, nehogy öngyilkos legyek, hogy rád gondoltam. Nem csak a szerelmem és a mentsváram lettél az utóbbi napokban, hanem maga az életem. Ugye nem hagysz el soha? – Talán önzőség volt ilyet kérdeznem tőle, főleg azok után, amit értem tett, és amilyen lelkiállapotba került miattam. De nem tudtam magamban tartani mindezt. Hallanom kellett, hogy jó döntés volt kitartanom, amíg meg nem mentett tőle.

- Hát persze, hogy nem hagylak el. Te az én életem vagy. Poe, mi már összetartozunk. – Ekkor úgy csókolt meg, mintha mindkettőnk élete múlna ezen, és még ha az övé nem is, de az enyém igenis függött tőle.

A hétvége folyamán ki sem tettük a lábunkat a házból. De ez egy jóleső bezártság volt. Mikor pedig a szülei hazatértek, kedvesen mutatkoztak be nekem. Végig hallgatva az élettörténetemet, kérték, hogy maradjak náluk, és nem csak addig, amíg megkapom az örökségemet, hanem ameddig nem érezzük úgy Finnel, hogy mindenképp külön szeretnénk költözni. Édesapám után a nyitott hozzáállásuk mindenhez, olyan furcsa, de annál üdítőbb jelenség volt, amit örömmel tapasztaltam.

- Biztos, hogy nem akarsz feljelentést tenni? – kérdezte Finn édesapja, mikor elvittek a párommal kocsival apám házához, hogy elhozzam minden maradék holmimat onnan.

- Nem. Már csak édesanyám miatt sem. Azért a férfiért, akibe beleszeretett.

- Ahogy érzed. Itt leszek a kocsi mellett, jelezzétek, ha ne adj isten, öhm… közbe kéne avatkoznom – mondta, mire én szomorúan bólintottam, majd Finnel beléptünk a bejárati ajtónkon, amit a kulcsommal kinyitottam.

Otthon volt, ebben szinte biztos voltam, de ennek ellenére nem adott semmi jelet magáról. Kellett húsz perc, míg megcsupaszítottam a szobámat, ami tudtam, hogy nem fog hiányozni. Annyi fájdalmas emlékem kötődött hozzá, hogy minél messzebb akartam kerülni tőle. Azonban, mikor már leértünk a lépcsőn, csak előkerült apám.

- Poe, csak egy szóra! – Most képes voltam arra, amire két nappal ezelőtt nem, hogy hátra forduljak és a szemébe nézzek. – Tudom, hogy semmit nem fog jelenteni számodra, amit most mondok, mégis meg kell tennem. Sajnálok mindent, amit el kellett szenvedned miattam.

- Khm… - horkantottam fájdalmasan fel. – Ezt nem gondoltad komolyan, igaz?

- De, igenis komolyan gondoltam. A földön fekve, miközben a barátod nekem esett, hirtelen átéreztem, min kellett keresztül menned miattam.

- Te azt sohasem tudnád átérezni – vágtam szavába dühösen. – Azt a folyamatos rettegést, amiben éltem. Egy idő után már nem is az ütéseid fájtak igazán, hanem azt látnom, milyen szörnyeteggé vált az a férfi, akit egykor édesapámként szerettem és tiszteltem. Anya forogna a sírjában, ha látná, mivé lettél. – Végre elmondhattam neki mindezt.

- Tudom, igazad van – ezzel viszont meglepett. – Most jöttem csak rá, hogy miket is tettem. Te nem tudod, de megígértem édesanyádnak, mielőtt meghalt, hogy vigyázni fogok rád, és rendes férfit nevelek belőled. Akárhányszor rosszabb jegyet hoztál haza, mindig úgy éreztem, hogy ez az én kudarcom, és veréshez folyamodtam szavak helyett. Talán azért, mert nagyapád is sokszor csak így értett szót velem.

- A nagyapám, akit világéletedben gyűlöltél, pont ő volt a mintaképed? – kérdeztem értetlenül.

- Nagy ellentmondás, tudom – bólintott szomorúan, és tényleg úgy nézett ki, mint, aki megtört. – De talán nem fajultak volna el úgy a dolgok, ha nem derül ki, hogy meleg vagy. Anyád…

- Ne mindig őt hozd fel! Ehhez nincs semmi jogod! – Ha Finn nem fog le, nekimentem volna.

- Igazad van, de muszáj magyarázatot adnom neked. Ez a minimum, amit megérdemelsz. Anyád mindig is arról álmodott, ha már nem lehetett több gyerekünk, hogy majd a kisunokája lány lesz, akivel babázhat, vásárolgathat, és ilyenek. Az volt az utolsó mondata hozzám, hogy helyette is legyek majd jó nagyszülő. Ezért, mikor megtudtam, hogy meleg vagy, és így sohasem lehet rendes családod, valami elkattant bennem. Teljes kudarcnak ítéltem a gyermekvállalást. Azért vertelek, hogy ne okozzak anyádnak csalódást, de közben így váltam azzá a szörnyé, akit édesanyád már meg sem ismerne. – Minden szava igaz volt, ebben biztos voltam. Így tényleg örültem, hogy meghallgattam, mert kaptam egyfajta választ arra, hogy: Miért? Erre pedig igenis szükségem volt, hogy végérvényesen lezárjam az életemnek ezt a szörnyű szakaszát.

- Nekem tényleg nem normális családom lesz – mondtam büszkén, miközben Finnre néztem. – Hanem egy szeretetteljes, boldog családom, akikért érdemes lesz élnem. Olyan gyermekkora lesz a csemetéinknek, amitől engem megfosztott anya halála, majd te magad.

- Legyen, fiam! A maradék szívemből - ami sajnos nem sok -, kívánom, hogy legyen szép életetek! – válasz nélkül akartam kilépni, de még utánunk szólt. – Finn, te olyan férfi vagy, amilyen én sohasem voltam, és már nem is leszek. Vigyázz Poera! Ő egy olyan kincs, akinek a csillogását nem láttam meg, sőt próbáltam összetörni, megsemmisíteni, de te megmentetted tőlem, így megérdemled, hogy most már neked csilloghasson.

- Megbecsülnöm, a világ összes drágakövénél jobban fogok rá vigyázni! – mondta a szerelmem, majd magunk után zárva a bejárati ajtónkat, tudtam, hogy az életem egy szörnyű szakaszát is lezártam egyúttal.

- Most már minden más lesz, együtt, örökre! – néztem rá meghatódva, ő pedig egy csókkal állította meg az arcomon legördülő könnycseppet.

- Megvédjük egymást, mindentől és mindenkitől – súgta a fülembe, ezzel boldog mosolyt csalva arcomra.

  (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)