2015. április 2., csütörtök

Piton és a lány 3. rész - 11. fejezet



3. rész - 11



- Na, mit mondott? – kérdezte Neville, amint belépett Luna a közben már átalakuló klubhelyiségbe, mire mindenki más is köréjük gyűlt.
- Nem mondhatja el – felelte, mire a társai furcsa fejet vágtak. – Csak árult el, hogy Pitonnal van valamilyen ügye. – Nem talált rá jobb szót. – A DS-nek nem mondhatja el, mi is ez, és mivel én is a tagja vagyok, ezért nekem sem.
- Ó! – ennyi volt Neville első reakciója. – Az a mocsok biztos zsarolja valamivel.
- Úgy gondolod? – lepődött meg Luna.
- De hisz te magad mondtad, hogy megbízol ebben a lányban! – Erre csak bólogatott a szőkeség. – Szóval, szerintem az történhetett, hogy Pitonnak nem tetszett egy kedves, szelíd lány a saját házában, aki nem éppen az teszi, amit „kellene neki”, és keresett valamit, amivel zsarolni tudja.
Bár Luna semmi ilyesmire nem gondolt, de mivel ezzel a verzióval Alicet teljesen jónak állították be, ezért nem szállt vitába Nevillel.
- Biztosan valami ilyesmi történhetett – mondta végül.
- Biztosan – karolta át Ginny.

Perselus a harmadik emeleti tiltott folyosón sétált, ahogy tette azt minden héten legalább egyszer. Mindig tudta, mikor tud észrevétlenül ideosonni. Hisz Carow-éknak is kellett néha aludniuk, valamint ő volt az igazgató, tehát senki se mert volna neki szólni az esti sétái miatt, ami még, ha Voldermot fülébe is jut, számára sem lett volna gyanús.
Belépett abba a bizonyos szobába. Régen évente párszor járt le ide, de az események miatt, idővel egyre többször volt rá szüksége.
Edevis tükre előtt nem messze megállt, majd összeszedte magát és elé lépett. Ekkor ugyanazt látta, amit már egy jó ideje mindig. Ő állt ott, mellette Lilyvel, és volt egy közös gyermekük, Harry Piton, aki külsőleg Perselusnak és Lilynek volt az ötvözése, de a szeme, ugyanolyan zöld volt, mint az édesanyjáé. Ezen kép láttán minden egyes alkalommal térdre rogyott Perselus, és elkezdett zokogni.


Majd megjelent a tükörben Alice a szüleivel, akik nagyon jó barátságot ápoltak. Lilyvel ők voltak Ali keresztszülei, és szinte sajátjukként szerették.
Akárhányszor szembesült ezzel a számára tökéletes élettel, a szíve szinte mindig megtört, majd rögtön újra összeforrt. Hatalmas nagy kínzás volt ez számára, de ezáltal mindig újra átérzett minden fájdalmat és boldogságot, amit élete során átélt. Ez mindig rávilágította, miért is kell teljes erőből harcolnia Voldemort ellen, hogy kinek a halálát kell megbosszulnia, és ki az, aki még most is ott van neki.
Ekkor a meg nem született fiára nézett, és tudta, ő a saját hibájából nem létezik, mert sárvérűnek nevezte örök szerelmét. Majd miután az összes harag felgyülemlett benne, a sötétséget és a gonoszságot választotta, ahelyett, hogy továbbra is küzdött volna Lilyért. Tudta, ha nem is a szerelme, de a barátja újra lehetett volna, ha nem fordul ellenük. Habár mindig úgy harcolt, hogy közben Lilyt védte, mégis az egyik alkalommal, amikor a nő ránézett, hatalmas nagy gyűlölettel és csalódottsággal a szemében, akkor szembesült vele Perselus, kivé is vált. Arra is rá kellett jönnie, hogy ezt a hibát teljesen sohasem hozhatja helyre, de még mindig tehet valamit az ügy érdekében.
Részben az ő hibájából halt meg Lily, hisz ő hallgatta ki, amit Dumbledornak jósolt Trelawney, és ő közölte azt a Sötét Nagyúrral, mikor még nem tudta, kikről van benne szó. Bár a Nagyúr megígérte neki, hogy nem bántja a nőt, Perselus legbelül tudta, hogy szerelme nem fogja engedni, hogy bántsák a kisfiát, és ha valahogy mégis sikerül Voldemortnak megölni a gyereket, Lily rá fog jönni, hogy Piton tehet minderről, és jobban fogja őt gyűlölni, mint valaha. De inkább ezzel nézett volna szembe, mint Lily végleg elvesztésével.
Mikor ezzel szembesült, azonnal tudta, mit kell tennie, és felkereste Albus Dumbledore-t, hogy figyelmeztesse, a Potter család nagyon nagy veszélyben van. Az ezután következő napok szinte felemésztették. Várni, hogy melyik borzasztó variáció fog beteljesülni. De egy kis időre tényleg elhitte, hogy Albus el tudja úgy rejteni őket, hogy megmeneküljenek, ő pedig végleg átáll a jók közé, még ha így az életét is veszti.
Azon a napon, amikor Perselus szembesült Lily halálával, a lelkének egy része szintén meghalt, és visszavonhatatlanul sérült személyé vált.
Most, mikor Harry Pitonra nézett, nem tudta nem észrevenni a hasonlóságot a Potter fiúval. Legbelül mindig is szerette Harryt, azért amit a barátai számára képviselt, azokért a dolgokért, amit az édesanyjától örökölt.
Még mindig nem tudta, hol van Ron, Hermione és Harry, pedig már sok alkalma lett volna eljutatni nekik Griffendél kardját, amely valamilyen csodánál fogva egy felig sötét lelkű mardekárosnál is megmaradt, mert ez volt a dolga. Piton már elgondolkodott rajta, vajon érzi-e a kard, hogy az ő lelke egyre tisztábbá válik, vagy csak muszájból marad meg nála. De akárhogy is volt, örült, hogy nem tűnt csak úgy el tőle.

- Merlinre! – kezdte Alice, amint belépett a Mardekár klubhelyiségébe.
- Már megint mi történt? – esett azonnal kétségbe az egyik fotelben pihenő Alfreda.
- Bevettek volna, Alfri. Érted ezt, bevettek volna? – Közben el is kezdett sírni, hisz alig tudta eddig is tartogatni a könnyeit.
- Hova? – nézett rá nagy szemekkel a barátnője.
- Dumbledore seregébe.
- Ó! – esett le neki. – De hogyhogy?
- Csak annyit kellett volna elmondanom, miért voltam tegnap Perselus irodájában. De ezt…
- Nem tehetted, tudom – ölelte át Alfri.
- Tényleg nem tehettem. Nem is fogom megtenni, amíg ő azt nem mondja, hogy most már elárulhatom. Addig a napig én egy szót sem fogok szólni ezzel kapcsolatban – szinte lihegte a szavakat Ali, a mélyről jövő zokogástól.
- Minden rendbe jön, ezt te is tudod – simogatta a hátát Alfreda, miközben próbálta bíztatni.
- De mikor? Még csak most lesz december, és én már most sem bírom.
- Tudom, Alice, tudom. Bár így most Lunával gondolom, a kapcsolatod még jobban meg fog szakadni, én attól még végig itt leszek veled. Akár két, vagy három barátnő helyett is segíteni fogok neked, ezt soha ne feled! – hívta fel rá a figyelmét.
- Hogy tudnám elfeledni? Hisz nélküled már rég összeomlottam volna – nézett meghatódottan a barátnőjére Alice, majd egy darabig még a szorításában maradt.

A másnapi Sötétvarászlatok kivédése órán patkányokat kellett az Imperius átokkal arra kényszeríteniük, hogy egymást bántsák, ami már szinte Alicenek fájt. Bár neki nem lett volna muszáj mindezt végigcsinálnia, mégis megtette, mert nem akarta, hogy a többiek megsejtsenek valamit, de ettől még nem bírta jobban ezeket a dolgokat. Azonban, amikor a barátnőjére nézett, rájött, ő még rosszabbul kezeli a helyzetet, hisz mindig is nagy állatvédő volt. Ezért a pad alatt gyorsan megfogta Alfreda szabadkezét, amitől kicsit jobban lett.
Óra végén Carow egy levelet adott oda Alinek. Csakúgy szó nélkül letette az asztalára, nem kérdezett és nem is mondott semmit. Amint kiért a két lány a folyosóra, Alice azonnal kibontotta a levelet, melyben ez állt:

Kedves Alice!
Sajnálom, hogy így kellett eljutatnom hozzád a levelem, de más alternatíva nem jutott eszembe, és te úgy is fel vagy mentve a próbatételeik alól.
Ha ráérsz, és nem túl nagy gond, és persze csak akkor, ha van hozzá kedved, este 11-kor várlak a klubhelyiség előtt.
Nem kell sehogy visszaírnod, ha ott leszel, annak örülni fogok, ha pedig nem, azt is megértem.
Üdvözlettel, P.

- Na, és mész? – kérdezte Alfri, hisz Ali úgy tartotta a levelet, hogy ő is el tudja olvasni tudja.
- Még szép… - mosolygott. – Még szép.

Este, mikor elindult, már mindenki elaludt, még Alfreda is, aki bár megígérte neki, hogy megvárja míg elindul, de az egész estés tanulás után egy pillanatra le akarta csukni a szemét, és el is aludt. Alice természetesen nem akarta felébreszteni őt.
Mikor már a klubhelyiségük ajtaja előtt állt, vett egy mély levegőt, majd szépen lassan nyitotta ki a festményajtót. Először senkit sem látott, majd lassú léptekkel egy sötét, köpenyes alak jelent meg.
- Én vagyok az, Alice, Perselus – suttogta a férfi, mire a lány a nyakába vetette magát.
- Jaj, de örülök, hogy látlak! – mondta vidáman, de amint a holdfény megvilágította pótapja arcát, látta, hogy megint nem boldog, de ez most teljesen más szomorúság volt, mint máskor. – Mi a baj?
- Semmi, csak már nagyon meg szeretnék neked mutatni valamit, ha nem baj. Mármint, ha nem vagy túl fáradt hozzá, mert remélem, te nem szenvedsz álmatlansági problémákkal, mint én.
- Nem, szerencsére mostanság igen jól alszom. Tudod, mindig olyan kimerülten fekszem le, hogy amint kényelmesen elhelyezkedem, már alszok is – nyugtatta meg.
- Ez igazán jó hír – csak ennyit mondott Perselus, és természetesen nem a kimerült részre gondolt.
- Akkor hova is megyünk? – kérdezte kíváncsian.
- Ha jól sejtem, te sohasem voltál még a harmadik emeleti tiltott folyosón, igaz?
- Őszintén, nem épp erre a válaszra számítottam.
- Ezt is sejtettem – tette hozzá a Piton.
- Egyébként tényleg nem voltam még ott. Nem meglepően még sohasem akadt ott dolgom, hisz nincs jó híre az iskola azon részének, mivel egy óriási, háromfejű kutyának adott sokáig otthont. És Harry Potter is ott küzdött meg még elsősként a Sötét Nagyúrral – frissítette fel saját memóriáját Ali.
- Ez igaz. De most, jelen pillanatban, ezek a dolgok nem fenyegetnek minket – továbbra is titokzatos volt Perselus.
- Ne csigáz! Légy szíves mondd el, miért megyünk mi oda! – könyörgött Alice.
- Azért, mert még mái napig ott található Edevis tükre.
- Ó, hogy az! – nyílt tágra a barna szempár.
- Tudod, mire képes az a tükör?
- Igen, tudom. Aki belenéz, látja lelkének legfőbb vágyát. – Közben félve elmosolyodott. - Szóval megengeded, hogy belenézzek?
- Mint azt tudod, te vagy számomra az egyetlen személy, akivel megoszthatom a titkaimat, és most már nem akarok semmit sem magamban tartani. Ahogy te is mondtad, ha választhatnál, sem csinálnád mindezt vissza, és az az igazság, hogy én sem. Most már mindent el szeretnék neked mondani, mert…
- Már úgyis teljesen benne vagyok az egészben, és ez így van jól – fejezte be helyette a pótlánya, mire Piton megfogta a kezét.
- Még szerencse, hogy nem az én lányom vagy, mert akkor nem lennél ilyen jó ember, hisz egy-két rossz tulajdonságomat biztos örökölted volna – viccelődött Perselus.
- Ilyet ne is mondj, könyörgök! – szorította meg pótapja kezét.

- Megjöttünk, ugye? – kérdezte Alice, mikor megérkeztek a tiltott folyosóra vezető ajtóhoz.
- Pontosan.
Nem volt sok érdekesség a folyosón, bár látott egy szintén tiltott könyvtári részt, ahova szívesen bement volna, de az a hely, ahova ők tartottak, pontosabban az a dolog, ami felé haladtak, az sokkal jobban vonzotta. Miután beléptek a számukra fontos terembe, Piton azonnal fényt varázsolt a pálcájának végébe, és pár másodperc múlva ugyanezt tette Ali is.
- Szóval ez az?  – mutatott világító pálcájával a tőle nem messze lévő óriási tükörre Alice, ami ütött-kopott és piszkos volt.
- Igen.
- Rajta, előbb te! – unszolta az izgatottan pótapját. Bár sejtette, hogy Perselus mit láthat a csodatükörben, attól még kíváncsi volt a pontos képre. Piton azonban meg se mozdult. – Vagy te már többször is jártál itt?
- Rengetegszer, főleg az utóbbi időben. Erre értettem azt, hogy nem akarom már ezeket a dolgokat magamba tartani.
- Erőt ad neked, hogy látod azt az életet, amit elvesztettél? - nem tudta összerakni a képet.
- Inkább tudatja velem, hogy mit veszítettem el, és miért is kell harcolnom. Ez valamelyest kínzás számomra, de mégis egy kicsit olyan nekem, mint másnak a drog – próbálta elmagyarázni. – Nem tudok vele leállni.
- Ó, értem! Akkor elmondod, mit is látsz benne? – Közben arrébb állt, hogy pótapja közelebb menjen Edevis tükréhez.
Piton mélyet sóhajtott, majd közvetlen elé lépve újra, a már a fejébe éget családi képet látta. Ezután ismét megjelent Alice is a saját családjával.
- Pontosan azért vagy itt, hogy elmondhassam azt, amit a tükör mutat számomra. Ha szeretnéd, te is ideállhatsz és elmesélheted nekem, mit látsz – mondta szelíd, lágy hangon.
- Ez csak természetes. De kérlek, mondd el előbb, te mit látsz! – Az ő izgatottsága, Perselus lassú információ közlését ekkor valahogy nem tolerálta.
Piton szépen, aprólékosan leírta a csak számára látható két család képét. Mikor Alice családjáról beszélt, a lány szeme megtelt könnyekkel. Végül, ma már másodjára, a férfi nyakába vetette magát. – Ez gyönyörű! – mondta végül.
- Ez az én lelkem legfőbb vágya, bár ezt te magad is sejthetted.
- Sejtettem, hogy valami ilyesmit látsz, de nem pontosan ezt mondtam volna – egy pillanatra összeráncolta a szemöldökét. – Még én sem látok át teljesen rajtad.
- Nem is baj – mosolyodott el a pótapja. – Na, de most te jössz! – vált ő a türelmetlen féllé.
- Hú, izgulok! – vallotta be Ali.
- Elhiszem. Én is izgultam a legelső alkalommal, de utána már tudtam, mit fog mutatni. Csak az volt az érdekes, hogy nem sokkal azután, hogy megismertelek, megváltozott, pontosabban kibővült a vágyam.
- Ez igazán jól esik, apa – szorította meg Perselus kezét, majd erősen a tükörre szegezte a tekintetét, és elé lépett.
Amit látott igazából nem lepte meg, de ahogy elé tárult a kép, mégis sokkoló volt az ő fiatal, bár már sokat tapasztalt lelkének. Ezért akárcsak egyedüllétében Piton, térdre rogyott és elkezdett zokogni.
- Mit látsz, Alice? – térdelt le mellé a földre Perselus. Azonban a lánynak elszorult a torka a sírástól, és ezért képtelen volt válaszolni, csak zokogott és zokogott. – Jaj, Alice, én nem ezt akartam! Annyira sajnálom! Istenem, de egy idióta vagyok! – ostorozta magát. – Én csak annyit akartam, hogy tudd, mi lakozik a szívem legmélyén, hogy te is rájöjj, mi a tiédben, és hogy miért kell küzdened.
- É-én, ezt é-érte-em – szenvedte ki ezeket a szavakat. – És nem is e-ezzel van a ba-aj, csak tú-úlságosan szívenütött a látvány, ennyi a-az egész.
- Értem - ölelte magához pótlányát. – Ha nem akarod, nem kell elmondanod, hogy mit látsz benne.
- De el szeretném. – Végre már alább hagyott a sírással és kezdett megnyugodni.
- Csak nyugodtan, nem sietünk sehova! Előbb szedd össze magadat! – kérte Piton.
- Rendben. – Úgy két perc múlva elkezdte magyarázni a számára megjelent tükörbeli képet. – Szóval, én voltam ott anyával és apával. – Az apa szó kimondása nehezére esett, főleg, hogy olyan elevennek és boldognak látta a tükörben. – Vidámabbak voltunk, mint valaha. – A férfi csak bólogatott. – Meséltem neked, hogy anyáék tervezték, hogy lesz egy kistesóm, de végül ebből már nem lehett semmi.
- Emlékszem – felelte Perselus.
- És azt is említettem, hogy én igazán szomorú lettem volna, ha ennek a gyermeknek nagyrészt nélkülem kellett volna felnőnie az iskola miatt – folytatta. – A tükörben volt egy húgom, aki körülbelül két évvel lehetett fiatalabb nálam, és ahogy ott átkaroltuk egymást, látszott, hogy teljesen össze vagyunk nőve, és hogy mennyire szeretjük egymást. Ahogy néztem ezt a képet, szinte éreztem azt a szeretett, amit tudnék érezni iránta, ha tényleg létezne. És ez olyan… szívbemarkoló. – Nem hitte volna, hogy aznap este saját lelki kiborulására is sor kerül.
- Az bizony. – Piton szemeibe is könnyeket csaltak Alice szavai.
- Természetesen te is ott voltál Lilyvel, láthatólag nagyon boldogan. Két fiatok is volt, és ők olyanok voltak nekünk, mintha az unokaöccseink lennének, nekem és a húgomnak… - Egy pillanatra elhallgatott. – Ezt még kimondani is furcsa. De nem csak ennyit láttam. Ott volt Luna az édesapjával és az anyukájával, aki még élt, valamint Alfreda a családjával. Mindannyian annyira boldogok voltunk.
- Ebből is látszik, hogy csodás teremtés vagy, hisz a te boldogságod, csak akkor teljes, ha a számodra fontos emberek is boldogok. – Újabb könnycseppek bukkantak elő Piton szemeiből. – Ezt látja egy tisztalelkű ember ebben a tükörben. Ez lakozik egy végtelenül kedves ember lelkében. Ezért szeretlek jobban minden élő személynél. Tudod, a te irántad érzett szeretettem felér a Lily álltal érzett szerelmemmel, ezt pedig előtted el sem tudtam volna képzelni. Te vagy a napsugár az én borús egemen. Miattad nem emészt fel a sötétség, és vagyok még mindig képes küzdeni. – Ha már élete minden apró részletébe beavatta Alicet, úgy gondolta, az a minimum, hogy a vele kapcsolatos érzelmeivel is teljesen tisztába legyen.
- Te pedig az az ember, aki képes volt az apukám helyét betölteni. Bár őt mindig is szeretni fogom, és ő lesz az édesapám, nem hittem volna, hogy valakit képes leszek szinte úgy szeretni, mint őt – mondta Alice.
Az aznap éjszakájuk sírással, szeretettel és szívfacsaró álomképekkel volt tele, és épp így volt tökéletes.

Ahogy minden évben, az ősz most is télbe fordult. Csakhogy ez alkalommal, az első három hónap egy örökkévalóságnak tűnt szinte minden diák és tanár számára.
- Alice, te megkaptad már édesanyádtól a leveledet? – kérdezte Alfri az egyik december eleji napon.
- Nem, még nem. Gondolom, a baglyunk tesz egy kis kerülőt, mert ez sajnos nála előfordul. Tudod, imád repülni, és általában nem a legrövidebb utat választja a kézbesítéseknél, ezt már kitapasztaltuk – mosolyodott el közben.
- Csúcs egy bagoly, az biztos! – mondta Alfreda. – Én amúgy már megkaptam a levelemet, amiben az áll, hogy már alig várják a szüleim, hogy végre otthon legyek, mert ilyen időkben borzasztó érzés távol tudniuk maguktól.
- Ez érthető. Én ezért is örülök, hogy anya talált maga mellé valakit, mert egyedül el sem tudom képzelni, mennyire rossz lenne most neki.
- Az biztos.


Másnap azonban meg is jött a várt levél.

Kedves Alice!
Már igazán várom, hogy újra láthassalak, és elmesélj mindent, TÉNYLEG MINDENT, arról, mi is zajlik az iskolában. Bevallom, át kell gondolnom, hogy visszamehetsz-e. Ezt most teljesen komolyan írom! Készülj fel, lehet, nem térsz vissza az iskolába!
Azt kívánom, bárcsak már itt lennél velünk!
Az állomáson fogunk várni rád.
Jó utat hazafelé!
Szeretlek, kicsim.
Puszil, édesanyád!

- Nem és nem! – borult ki Alice.
- Mi az, mit írt? – kérdezte a végig mellette álló Alfri.
- Azt, hogy nem biztos, hogy vissza fog engedni ide. Nem lehetik itt veletek? – nézett kétségbeesetten a barátnőjére. – Mondd meg, mit csináljak?
- Én… Nem tudom. Talán… Á! – nem tudott mit tanácsolni neki Alfreda.
- Talán nem kellene elmondanom, hogy mennyire is rossz itt a helyzet, mert akkor biztosan otthon kell maradnom, amit elképzelni sem tudok. Szüksége van Perselusnak rám, és én nem fogom cserbenhagyni, ahogy téged sem – jelentette ki egyértelműen.
- Akkor nem mondod el az igazat?
- Nem, nem fogom. Egyszerűen nem tehetem – felelte elszántan.

A hazautazásuk előtti nap Alice elment az ebédlőbe Alfredával, de direkt sietett, hogy amíg kevesen vannak a folyosón, addig elmehessen Pitonhoz. Amikor az iroda előtt volt, szokásához híven alaposan körülnézett, bár már a múltkori DS-es esetből tudta, hogy még így sem lehet biztos abban, hogy senki se veszi őt észre. De azután, hogy látta senki sincs a láthatáron, nyugodtan mondta ki a jelszót, majd már közvetlenül az igazgató ajtaja előtt állva, kopogtatni kezdett.
- Tessék! – jött bentről Perselus hangja.
- Szia! – mosolygott rá vidáman Alice. – Remélem, nem zavarok.
- Te sohasem zavarsz, ezt már tudhatnád. – Majd az asztalával szemben lévő székre mutatott, hogy üljön le oda.
- Azért jöttem, mert mindenképp szerettem volna elbúcsúzni tőled, mielőtt hazamegyek a szünetre – vált komorrá Ali hangja.
Ezt Piton azonnal észre is vette.
– Valami baj van? – kérdezte aggódva.
- Csak annyi, hogy anya nem biztos, hogy vissza fog engedni. – Majd magyarázatként odaadta az édesanyja levelét, amit Perselus elfogadó, de szomorú arccal olvasott végig.
- Értem, szóval félt az édesanyád, amit természetesen megértek – tette gyorsan hozzá. – Biztos rossz érzés, hogy ilyen körülmények között nem tudhat maga mellett. Valamint az is, hogy az a férfi, aki közel került hozzád, és akit a saját házába is beengedett, egy gyilkos, méghozzá magát Dumbledor professzort ölte meg, és átvette az igazgatói posztját, mint a Sötét nagyúr jobb keze – mormolta egyhangúan, tényként mindezeket.
- Talán tényleg jobb lenne, ha otthon maradnék, mert anyát kikészíti az aggodalom. – A szemei elárulták a nő iránt érzett hiányát, amelyet a körülmények a megszokottnál erősebbé tettek. – De…
- Nincs semmi de! – szögezte le Piton. – Az édesanyádnál nem lehet semmi és senki sem fontosabb számodra! – A kezében lévő levelet Alice kezébe helyezte, majd az ő kezei közé kulcsolta a lányét, és szinte suttogva folytatta. – Ne kövess el hasonló hibát, mint amit én követtem el! Ne helyezz a legfőbb szeretted elé senkit! Az édesanyád a te családod, ezt soha ne feledd! – volt szomorúan magabiztos Perselus hangja.
- Te, Alfreda és Luna is a családom része vagytok, épp ezért nem fogok otthon tétlen ülni, míg ti mind itt vagytok. Mert abba én őrülnék bele. – A legnagyobb elszántságról tanúskodott az arckifejezése.
- Megértem, és nagyon jól esik, hogy én is ezen emberek között vagyok, de mi lesz az édesanyáddal? Inkább őt hagyod egyedül? – értetlenkedett Perselus.
- De hiszen nincs egyedül. Talált magának egy párt, akivel igazán boldogok – mondta mosolyogva.
- Ó!
- Talán neked nem mondtam – lepődött meg a pótlánya.
- De, csak elfelejtettem, sajnálom – szégyellte magát Piton. – Én traktállak a gondjaimmal, erre ezt is elfelejtettem.
- Akárcsak én az enyémekkel. Ne feled, ez egy oda-vissza folyó apa-lánya kapcsolat! Mindketten adunk és kapunk – így Ali. – Megértem, hogy ez kiment a fejedből.
- Csakhogy úgy érzem, sokszor túl sokat kapsz tőlem.
- Hidd el, ez nincs így! Azt pedig már most megígérem neked, hogy visszatérek ide.
- Ha így látod jónak, akkor legyen így! – egyezett végül bele Perselus.
- Így bizony! – bólintott Ali.
- Ennél szebb karácsonyi ajándékot nem is adhatnál nekem – mosolyodott el Piton.
- Szia, apa! – ölelte át.
- Szia, Alice!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése