2015. április 19., vasárnap

Piton és a lány 3. rész - 13. fejezet



3. rész - 13. fejezet



- Ülj csak le! – mutatott a kanapéjukra Angela, majd ő maga is mellé ült. Bart azonban érezve, hogy nincs joga ott lenni, inkább elment sétálni egy kicsit.
- Kezd! – kérte Alice.
- Inkább te kezd! Hisz szinte semmit sem írtál a leveleidben arról, pontosan mi is zajlik az iskolában, ami eléggé aggasztott. Nem hinném, hogy olyan eseménytelenek lennének a napok a Roxfortban. Vagy tévedek? Javíts ki, ha igen! – Nézett igen komoly szemekkel rá az édesanyja. – Mert elhiheted, hogy sokkal nyugodtabb lennék, ha hiábavalóak lennének a félelmeim!
- Anya, higgy nekem, semmi olyan nem történik az iskolában, ami miatt nem szabadna visszaengedned! – Épp közbe akart vágni Angela, de a lánya gyorsan folytatta. – Természetesen már nem olyan rózsás a helyzet, mint egy évvel korábban, ebben teljesen igazad van, de nem is olyan rossz, mint azt te hiszed.
- Ezt fejtsd ki kérlek bővebben! Hisz eddig alig informáltál, annak ellenére, hogy kifejezetten kértem azt. – Sokkal szúrósabb szemmel nézett a lányára, mint egy általános vita közben szokott.
- Szóval vannak… - kezdett bele egy mély sóhajtás után.
Elmesélte Carrowékat, kicenzúrázva a túlságosan durva dolgokat. Majd azt is hozzá tette, hogy a mardekárosokkal kivételeznek, ami miatt ő biztonságban érzi magát az órákon, ami részben igaz is volt. Majd arról beszélt, hogy a szabályok most már sokkal szigorúbbak, kevesebbet lehetnek a folyosókon, satöbbi. Majd áttért arra, hogy Alfredával milyen jól elvannak, és vele még a legrosszabb napok is jobbá válnak. Luna és Piton említését direkt kerülte, ami természetesen feltűnt a nőnek is.
- És Luna barátnőddel mi lett? Már nem vagytok olyan jóban? Talán összevesztettek valamin? – látszott, hogy gyanít valamit Angela.
- Igazából, ő tagja azoknak, akiknek nem igazán tetszenek az új szabályok, és a gonosz ikrek, ezért lázadoznak ellenünk, és mivel én mardekáros vagyok, ezért szó sem lehet róla, hogy bekerüljek a csapatukba. Bár Luna próbált velük beszélni – tette gyorsan hozzá szemrebbenés nélkül.
- Őszintén, nem is bánom, hogy nem lehetsz velük. Bár nagyon nem szép dolog, hogy diszkriminálnak, csak azért, mert mardekáros vagy, főleg, hogy Luna is kiállt melletted – gondolta végig Angela.
- Hát igen, nem az – mosolygott kicsit zavartan Alice.
- De gondolom, ez nagyrészt Piton miatt van. – Közben mélyen vizslatta a lánya arcát.
- Biztos – nézett erősen lefelé Ali.
- De te már nem találkozol azzal a személlyel, aki felelős Dumbledore meggyilkolásáért, igaz? – kérdezett rá arra, ami már elég régóta a nyelve hegyén volt.
- Nem, anya, nem találkozok azzal, aki felelős Dumbledore meggyilkolásáért. – Direkt az édesanyja szemébe nézett közben, így ő láthatta, hogy nem hazudott. Csak éppen azt nem tudta Angela, hogy Dumbledore meggyilkolásáért Voldemort nagyúr a felelős.
- Nem is tudod, mekkora kő esett le a szívemről – ölelte magához a lányát.
- El tudom képzelni. – Majd pár másodperc múlva újból megszólalt. – Ó, és, anya, szerintem egyikünk sem szeretné, hogy ne járjam ki a Roxfortot, igaz? – nézett félig kérdően, félig félve a nőre.
- Nem, egyikünk sem szeretné – válaszolta Angela. – De egy kis halasztásba te sem halsz bele.
- De, anya, nem tudhatjuk előre, hogy mennyit is kellene halasztanom. Hisz lehet, hogy egyre rosszabb lesz a helyzet, és te sohasem engedsz majd vissza – hívta fel erre a figyelmét.
- És mi van akkor, ha az a nagy harc, ami a Sötét nagyúr és Harry Potter között lesz, ami biztosan be fog következni, nemsokára elérkezik? – vágott vissza Angela.
- Akkor inkább tanulom az iskolában azt, hogyan kell megvédeni magamat, mintsem, hogy itthon üljek védtelenül. – Gyorsan egy újabb érven gondolkodott. - Amúgy is, Harry Potter nem tért vissza az iskolába, és nyár óta semmit sem lehet tudni róla és a barátairól. Úgyhogy hidd el, nem sok esély van arra, hogy ez a csata a Roxfortban lesz! – fejezte be magabiztosan Alice.
- De nem tudod garantálni, hogy nem tér vissza Potter! Ha pedig visszajön, azonnal ott terem a Sötét nagyúr is, és akkor titeket is megölhet.
- Először is, nem hiszem, hogy minket is meg akarna ölni, de ha mégis így tenne, akkor még mindig kapaszkodhatunk abba, hogy én Mardekáros vagyok, és mivel nem áll szándékomban az útjába állni – ez hazugság volt, de látszólag Angelának eszébe sem jutott ebben kételkedni –, ezért biztos vagyok benne, hogy engem nem bántana.
- De te jóban voltál Pitonnal, és ő lehet, hogy bosszúból, amiért hátat fordítottál neki megölne, vagy a Nagyúrral megöletne. – Rettegés volt fellelhető Angela hangjában és szemében, ami azonnal bűntudatot keltett a lányában.
- Na, ebben azonban tévedsz. Erre még Piton sem lenne képes. Az egy dolog, hogy megölte az egyik – pár másodpercig kereste a megfelelő szót – ellenfelét, de hogy engem, akivel olyan közeli viszonyba került, biztos, hogy nem tudna bántani. Hisz emlékszel, hogy segített nekem megcsinálni azt a főzetet, amivel megmenthettük volna apát – mutatott rá erre a tényre, amit nem tudott Angela megcáfolni.
- Ez igaz, és talán te még mindig sokat jelentesz, jó értelemben a számára. Jaj! – rázta a fejét. – Egyszerűen nem tudok kiigazodni ezen a férfin. Hiszen tényleg segíteni próbált az apádon, és veled is olyan kedves volt. Még itt is járt a házunkban, és én nem láttam benne ezt a gyilkos, gonosz személyt. Én…én… – Látszott rajta, hogy teljesen össze van zavarodva. – Én sokáig gondolkodtam rajta, hogy mi is lehetett az indítéka, miért árulta el Dumbledoret, és ezzel az egész iskolát. De egyszerűen képtelen vagyok értelmes magyarázatot találni – vallotta be.
- Tudod, nem minden az, aminek látszik – jegyezte meg Ali. – Talán Persleusnak van magyarázata minderre.
- Nagyon remélem, hisz ha nincs és csak egy pszichopata gyilkos, az azt jelenti, hogy mindketten nagyon rossz emberismerők vagyunk, és hogy veszélyben vagyunk, főleg te – lábadt könnybe a szeme.
- Anya, annyira sajnálom, hogy ennyi gondot okozok neked! – most ő ölelte át Angelát.
- Jaj, kicsim! Ez nem a te hibád. Ezt ne felejtsd el! Azt pedig megígérem, hogy még gondolkodom azon, hogy visszatérhetsz-e.
- Köszönöm. – Ennél többet most nem várhatott az édesanyjától.



Alice karácsonya remekül telt. Semmi átlagon felüli dolog nem történt közben, de mégis az a szeretet és nyugalom, ami akkor körül vette Alicet, mindennél többet jelentett számára.
Az édesanyja rengeteget gondolkodott és tépelődött, de végül megengedte a lányának, hogy visszatérjen a Roxfortba. Viszont azt azért közölte vele, hogy minden áldott nap idegeskedni fog miatta, amin Ali meg sem lepődött, mégis mindez bűntudatot keltett benne. De muszáj volt visszatérnie az iskolába. Ezt kellett legfőképpen szem előtt tartania.

Piton az igazgatói szobában állt, amikor a falon lógó festmények egyikében hirtelen Phineas Nigellus portréalakját pillantotta meg.
- Igazgató úr! – kezdte a festmény, és Perselus érezte, hogy végre megkaphatja azt az információt, amelyre oly régóta várt. – A Deani Erdőben sátoroznak! – folytatta a festményben lévő alak. – A sárvérű…
- Ne használja ezt a szót! – szólt rá Piton erőteljesen.
- Jól van, akkor a Granger lány említette, hol vannak, miközben kinyitotta a táskáját, és meghallottam – válaszolta a Harryék, és az igazgatói iroda között ingázó portré.
- Remek! Kitűnő! – kiáltott fel Dumbledore portréja az íróasztal mögül. – Itt az idő, Perselus, a kardot! Ne feledje, hogy nagy szükségben, bátor tett árán kell megszereznie – és nem tudhatja meg, hogy magától kapja! Ha Voldemort olvas a fiú elméjében, és meglátja, hogy maga segített neki…
- Tudom – felelte kurtán Piton, majd Dumbledore portréjához lépett és meghúzta a keretét. A festmény kifordult, akár egy ajtó, és a mögötte feltáruló rejtett üregből Perselus kivette Griffendél kardját.
- Még mindig nem árulja el, miért olyan fontos, hogy Potter megkapja a kardot? – kérdezte, miközben utazóköpenyt kanyarított a vállára.
- Inkább nem – felelte a korábbi igazgató portréja. – Harry tudja, mire kell használnia. De legyen óvatos, Perselus, George Weasley balesete után nem sok jóra számíthat, ha meglátják…
- Ne aggódjon, Dumbledore! – mondta magabiztosan Piton, hátranézve az ajtóból. – Már kész a tervem.

Majd elindult a Deani Erdőbe. Ott meg is találta a keresett sátrat, amelyik előtt Potter volt. Szerencséjére azelőtt odaért, hogy ők végrehajtották a védővarázslatokat.
Miután talált egy megfelelő búvóhelyet, és a kardot a befagyott tó mélyén elrejtette, előhúzta a pálcáját.
- Expecto patronum – mondta, majd egy ezüst őzsuta jelent meg előtte, melyet közvetlen Harryhez invitált, aki csodálkozva bámulta az állatot. Piton megvárta, hogy a fiú magához térjen, majd a tó felé indította a patrónusát.


- Ne! - kérte Harry. - Gyere vissza! – Majd látva, hogy ez nem fog bekövetkezni, elindult utána.
Mikor már a tónál volt a fiú, Piton hirtelen megtörte a varázslatot, és az őzsutája szertefoszlott. De ő ott maradt, hogy meggyőződjön róla, biztosan megtalálja a kardot Harry.
- Lumos! – suttogta a fiú, mire a pálcája elkezdett világítani, és szerencsére észrevette a víz mélyén lappangó kardot.
- Invito kard – próbálkozott, amin Piton meg sem lepődött. De Harry is hamar szembesült vele, hogy ilyen könnyen nem szerzi meg a kardot. – Segíts! – motyogta inkább saját magának, mintsem a kardnak.
Majd hozzálátott, hogy megfagyott ujjaival lefejtse magáról a ruháit. Ezután pedig a befagyott tóra szegezte a pálcáját
– Diffindo! – mondta, mire megrepedt a jég. Zihálások és didergések közepette pedig lassan bele is ereszkedett a vízbe.
Piton várta, hogy Harry hamar felszínre jön, de nem így történt. Sőt, mintha rúgkapálások hangját hallotta volna a víz felől. De mivel nem volt animágus, és a saját alakjában nem mehetett oda segíteni, ezért várt még egy kicsit. Végül úgy döntött, nem érdekeli, mit tesz kockára, kimenti Pottert, de ekkor megjelent Ron és megtette azt helyette, valamint a kardot is felhozta. Perselus pedig tudta, hogy az ő feladata ezzel itt véget ért, ezért vissza is tért a Roxfortba, mielőtt valaki olyan szúrná ki a távollétét, akinek nagyon nem kellene.



- Na, sikerült? – kérdezte Dumbledore portréja, amint az igazgatóiba hopponált.
- Igen, megtalálta. De nyugodjon meg, nem volt könnyű dolga! Sőt, ami azt illeti, majdnem vízbe is fulladt érte – tette hozzá Perselus felhúzott szemöldökkel.
- Azért ennyire nem kell komolyan vennie a munkáját! – jegyezte meg a festmény.
- Nem is ez volt a célom – szögezte le azonnal Piton. – És higgye el, ha nem jött volna a Weasley fiú, akkor mindent kockáztatva, én magam mentettem volna ki Pottert a befagyott tóból.
- Amivel majdnem akkora kárt tett volna, mintha hagyja őt meghalni – válaszolta egyszerre komoran és komolyan Dumbledore képe.
- Az efféle kijelentéseivel már életében is jó párszor kihozott a türelmi állapotomból, és úgy látszik, ettől ebben a formájában sem kímél meg – mondta Perselus szarkazmussal a hangjában.
- Nem szándékozom, ezt jól látja. De most az a fontos, hogy sikerült végrehajtania, amire kértem – zárta le ezzel a volt igazgató.
- Igen, tényleg ez a fontos. – Majd a zsebéből elővette Lilynek és Alicenek a képét, amit mindig magánál tartott. Hisz most már Aliceről is tudott Voldemort, így nem kellett attól félnie, hogy mi lesz, ha esetleg megtalálja a Nagyúr.
- Ne feledje, Perselus, van kikért küzdenie! – mondta a festmény. – Ez az, amije a Sötétnagyúrnak sohasem lesz.
- Higgye el, ezt nem fogom sohasem elfelejteni! Enélkül nem is tudnám mindezt végigcsinálni – vallotta be Piton.
- Tudom, hogy nehéz sorsot szántam magának, de biztosíthatom, hogy mindenki meg fogja majd tudni, hogy Harry győzelme maga nélkül semmiképp sem jöhetett volna létre – próbálta Albus vigasztalni őt.
- De talán, akkor én már nem is fogok élni – jegyezte meg szomorúan.
- Ne féljen a haláltól, Perselus! Az nem bántja önt. És egyébként is, én tisztelettel és megbecsüléssel fogom magát várni Odaát, és nem mellesleg, találkozhat ott még olyan személlyel, aki sokkal becsesebb a szívének – mondta a festményben ücsörgő férfi.
- Épp ez az, a Lilyvel való találkozás az egyik oka annak, hogy félek a haláltól – vallotta be végre.
- Azok után, amit a fiáért tett, Lily biztosan meleg szívvel fogja fogadni önt.
- Talán igaza van, hisz ő úgy is a megbocsájtások szakértője – tette hozzá egy szomorú mosoly kíséretében Perselus.
- A másik dolog pedig a lánnyal kapcsolatos, nem igaz? – kérdezett rá Dumbledore képe. –  Nem akarja őt elveszíteni. Hosszú évek óta most érzi először, hogy valakit igazán szeret, és ez a személy viszont is szereti önt, úgy ahogy van. Ezt nem szeretné elveszteni, amiért egyáltalán nem is lehet önt okolni.
- Igaza van. Nem vagyok képes elveszíteni őt. – Már a gondolattól is könnybe lábadt Piton szeme.
- Nem is fogja, hisz mindig itt lesz vele, csak ő nem fogja önt viszontlátni. Persze ezt is lehet orvosolni – jutott Dumbledore eszébe a nyilvánvaló megoldás. – És ehhez nem is kell több annál, mint amije már amúgy is van. – Tartott pár másodperc szünetet, majd kimondta - A haláltól való félelme.
- Nem, és nem! – szögezte le azonnal Perselus. – Nem fogok szellemként itt maradni. Ezzel a lehetőséggel semmiképpen nem számolok. – A szégyen újra megölte volna őt, ha ez bekövetkezik.
- Akkor viszont le kell győznie a kételyeit, és félelem nélkül néznie szembe a halállal! – vonta le a következtetést a portré.
- Nem tehetek mást. – Majd hosszas gondolkodás után még valamit kérdezett. – Igaz, ön sem lát rá sok esélyt, hogy túlélem ezt az egészet?
- Sajnos nem, Perselus. – Mélyet sóhajtott a sétáló Dumbledore, majd visszaült a számára festett székébe. – Sajnos nem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése