2015. április 10., péntek

Piton és a lány 3. rész - 12. fejezet



3. rész - 12. fejezet

- Elbúcsúztál tőle? – kérdezte tőle Alfri, akivel már korábban megbeszélték, hogy a könyvtárban találkoznak.
- Igen – felelte. – És megígértem neki is, hogy visszatérek ide.
- Azért szerintem előbb hallgasd meg, mit szeretne az édesanyád mondani neked! – javasolta Alfreda.
- Megfogom, ez csak természetes, majd elhitettem vele, hogy minden a legnagyobb rendben van itt velem – mondta Alice.
- Nagyon jól tudod, hogy nem így értettem – nézett rá szúrós szemekkel a barátnője.
- Tudom, tudom... Csakhogy ő nem tudja, mi az igazság. Hidd el, ha tudná, akkor… akkor biz… - Nem tudta befejezni a mondatot.
- Te magad is tudod, Alice, hogy akkor sem engedne ide nyugodt szívvel vissza.
- De akkor tudná, hogy Piton a mi oldalunkon áll, és hogy lányaként szeret, éppen ezért bármi áron képes lenne megvédeni – próbálta Alfredát meggyőzni, bár igazából magát sem sikerült.
- Ebben pont az a bökkenő, hogy mindezek miatt a Sötét nagyúrnak a célpontjává váltál, és ha ő bármire is rájönne az igazságból te lennél az első, akivel fenyegetné Pitont, vagy rosszabb esetben, te általad büntetné meg. – Féltő szemeket meresztett a barátnőjére Alfreda.
- Szóval te is úgy gondolod, hogy otthon kellene maradnom? – vált vádlóvá Ali hangja.
- Ami azt jelenti, igen. Túlságosan féltelek, Alice – vallotta be.
- Ezért inkább távol tudnál magadtól?
- Igen, ha így biztonságban vagy. – Meg akarta fogni Alice kezét, de ő elhúzta.
- Te nem érted. Én ott sem lennék biztonságban. A Sötét nagyúr, ha akarja, úgyis megtalál, csakhogy otthon Piton nem lehet a közelemben, hogy megvédjen, és anyáék is veszélyben lennének. Ez az, amit nem értesz. Már túlságosan benne ebben az egész ahhoz, hogy elmeneküljek! – majdhogynem kiabálva mondta ezeket.
- Igazad van – vágta rá szomorú hangon a barátnője. – Igazából vissza sem kellett volna jönnöd az iskolába, mert akkor a Sötét nagyúr nem szerzett volna tudomást rólad.
- El sem hiszem, hogy ezt mondtad. – Majd Alice hirtelen, sírva elrohant.
Alfreda sejtette, hogy A Szükség szobájába ment a barátnője, mert ott senki sem zavarhatta. Azonban abban is biztos volt, hogy kell neki egy kis idő egyedül, amit meg is adott.



Bár minden sarkon megállt Ali, hogy alaposan szétnézzen, azért próbált olyan gyorsan rohanni, ahogy csak tudott. El kellett tűnnie mindenki elől, méghozzá azonnal. Olyan helyet akart találni, ahol biztosan egyedül lehet. Először Hisztis Mirtill mosdójára gondolt, ahova a szellemlány miatt senki sem járt, amit Lunával már jó párszor kihasználták. Csakhogy Mirtill egyáltalán nem az a lány volt, aki hagyta volna őt egyedül sírni, hanem azonnal kérdezősködni kezdett volna. Ezért egy sokkal jobb ötlete támadt.
Megérkezve A Szükség szobája elé, elképzelte azt a szobát, ahol legutóbb találkozott a hollóhátas barátnőjével. Pár másodperc múlva pedig meg is jelent egy ajtó előtte, amin gyorsan bement.
A hely éppen olyan volt, mint a legutóbbi alkalommal. Most is ugyanarra a párnára ült le, majd öntött magának egy pohár teát. Miközben lassan szürcsölgette azt, el kezdtek ömleni a könnycseppek a szeméből. Majd felhúzta a térdét, és felette összekulcsolva a kezét hagyta, hogy elragadják az érzelmek.
Ekkor jött rá, hogy már nagyon régen sírt. Csak egyre jobban gyűltek fel benne az érzések, és ő nem törődött velük, inkább mindet elfojtotta, és most ezek egyszerre zúdultak rá.
Nem tudta, mennyi ideig sírt. Nem tudott rendesen gondolkodni. Szinte megbénulva zokogott. De egy idő után kezdett alábbhagyni a sírása, és arra lett figyelmes, hogy nagyon ki van száradva a torka, ezért megivott két nagy csésze teát, majd végre sikerült összeszednie a gondolatait.
Először azt hitte, hogy mérges Alfrira, de utána meg tudta érteni a lány érzéseit, és igazából jól is esett neki barátnője szeretete és támogatása. Úgy látszik, Alfri inkább kibírná hosszabb ideig nélküle, csakhogy nagyobb biztonságba tudja.
Perselusnak azonban meg kellett volna értenie, hogy Alicenek már késő megfutamodnia. De igazából nem is szeretett volna. Végig akarta mindezt csinálni. A végsőkig segíteni akarta Perselust. Neki ez volt a sorsa, amivel már megbékélt, már csak a többieknek kellett volna ugyanezt megtenniük.
Ekkor arra lett figyelmes, hogy korog a gyomra. Először arra gondolt, hogy odaképzel magának valamilyen ételt, de végül úgy döntött inkább Alfredával vacsorázik. De amint kiért a folyosóra, amely eléggé kihalt volt, rögtön tudta, hogy jóval később van már, mint hitte.

A klubhelyiségükbe érve azonnal meglátta Alfrit, aki egy levelet és két muffint tartott a kezében.
- Szia! – köszönt neki Alice.
- Szia! – Majd meg is ölelte a barátnőjét. – Már eléggé aggódtam. Tudod sejtettem, hogy A Szükség szobájába mész, és hogy legalább két órára szükséged van gondolkodni, azonban miután az letelt, elindultam oda. De hogy őszinte legyek, egyáltalán nem tudtam, hogyan is működik a szoba. Mivel nem tudtam, hogy milyen helyen is lehetsz, ezért azt kívántam, hogy veled legyek, hogy megtaláljalak, de semmi sem történt. Ezért visszajöttem ide és próbáltam egy kicsit tanulni, majd elmentem egyedül vacsorázni. De azért hoztam neked két nagy muffint. – Amit át is nyújtott neki. – Nagyon finomak, én megkóstoltam egyet, és gondoltam, kár lenne kihagynod. Meg amúgy is sejtettem, hogy nagyon éhes lehetsz már. Csakhogy mire visszatértem, te még mindig nem jöttél vissza, ezért tényleg elkezdtem aggódni. Megfogadtam, ha még félóra múlva sem kerülsz elő, akkor megkeresem az igazgatót – mesélte halk, aggodalommal teli hangon.
- Bocsánat – mondta őszintén Alice. – Nem akartam így rád hozni a frászt. Egyszerűen csak…
- Muszáj volt egy kicsit egyedül lenned – fejezte be helyette Alfri. – Ó, bocsi! Ma már lett elég bajunk abból, hogy befejeztem helyetted a mondandódat, ezért nem lenne éppen tanácsos ezt újból eljátszanom.
- Semmi baj. De egyébként, tényleg nagyon kellett ez a kis, vagy nem is olyan kis idő egyedül. Magam se vettem észre, mennyi érzés és indulat halmozódott fel bennem, amit most szó szerint ki kellett sírnom magamból. Ó, és nem mellesleg, át kellett mindent gondolnom jó alaposan, és rájöttem, hogy nekem az a sorsom, hogy kitartok a végsőkig mellettetek, és hogy segítem Perselust. Ezt pedig most már neki és neked is el kellene fogadnod, mert ti legalább tudjátok a teljes igazságot, míg anya csak a felét tudja annak, ezért tőle nem is várhatok megértést. Úgyhogy nagyon jó lenne, ha te mindenben támogatnál, Alfri, mert ennél jobban soha sem volt szükségem rá, ebben biztos vagyok. –  Újból könnyekkel telt meg Alice szeme.
- Ez csak természetes – ölelte át barátnőjét Alfreda.
- A muffint pedig köszönöm. Igazad volt, tényleg éhes vagyok. – Egy pillanatra el is nevette magát.
- Mi az?
- Semmi, csak vicces, hogy egyedül a korgó gyomrom volt az, amely tudatta velem, hogy egy kissé elrepült az idő, mármint nem is olyan kissé – magyarázta.
- Úgy látszik, a gyomrunkban mindig bízhatunk – jegyezte meg Alfri.
- És a barátainkban – tette hozzá Alice.
- Apropó barátok, ezt Luna adta nekem ebéd után – adta át a korában kezében lévő levelet. - De miután visszajöttél a klubhelyiségbe, szinte azonnal el is rohantál, ezért még nem volt alkalmam odaadni. – Ezt azonnal korrigálta is.
- Köszönöm. – Az izgatottságtól, valamint a sok sírástól remegő kézzel nyitotta ki a borítékot Ali, és a levelet szokásosan úgy tartotta, hogy Alfreda is könnyen el tudja olvasni.

Kedves Alice!
Sajnálom, hogy a múltkori óta nem tudtunk beszélni, de megértem, hogy van egy nagyon fontos dolog, amiről nem beszélhetsz a DS miatt. Neked pedig azt kell megértened, hogy nekem itt kell lennem velük!
Ez tudom, hogy úgyis értelmezhető, hogy én őket választom helyetted, pedig ez nincs így, csak egyszerűen érzem, hogy így kell tennem, hogy nekem itt a helyem mellettük.
Remélem, attól még mindig a barátodnak tartasz, és még mindig van hely a szívedben számomra. Mert a te helyed az én szívemben örökre megmarad!
Kellemes szünetet! Szeretettben és békében teli karácsonyt kívánok neked és édesanyádnak,
Csókol, barátnőd, Luna.

- Írnom kell neki egy válaszlevelet – mondta azonnal Alice.
 - De mikor adnád oda neki, a vonaton? – kérdezte Alfri, hiszen ez volt az utolsó éjszakájuk a Roxfortban.
- Az az egy lehetőségem van, és meg fogom próbálni. – Majd felrohanva a szobájukba azonnal neki is kezdett a levélírásának.

Kedves Luna!
Nincs miért sajnálkoznod, bár az tény és való, hogy nekem is nagyon hiányzol, de én is tudom, hogy az a feladatod, hogy a DS-ben légy, és az ottani barátaidnak segíts. Teljesen megértem mindezt. Örülök, hogy te is ugyanígy megérted, hogy az én sorsom mások segítése, és hogy erről neked nem beszélhetek.
Azonban, ha mindketten sikerrel járunk a feladatunkkal, és minden jóra fordul, akkor újra barátok lehetünk, és már semmi sem fog közénk állni. Most azonban az utunk egy ideig nem keresztezi egymást, ezért nem számíthatunk egymásra.
De én is szeretnék számodra és az édesapád számára kellemes karácsonyt és boldog új évet kívánni.
Ölel, csókol, A!
UI.: Az én szívemben is mindig lesz hely számodra.

Direkt nem írta ki a teljes nevét, ha véletlenül egy másik DS-es tag kezébe kerülne a levele, hiszen nem tudta, hogy mit és mennyit árult el nekik Luna.

Áldta az eszét, amiért már korábban bepakolt, mert így nem aznap este kellett neki látnia, amit a szobatársai se díjaztak volna. Majd reggel együtt indultak el Alfredával a vonathoz. Bár úgy indult haza Alice, hogy igenis visszafog ide térni, ha törik, ha szakad, de ennek ellenére nem tudta megállni, hogy ne nézzen körül jó alaposan a szobájukban, hogy tudjon rá emlékezni, ha esetleg valaki keresztbehúzná a számítását.
Hamar találtak egy üres fülkét, amibe végül nem is ült senki rajtuk kívül, így nyugalomban tölthették a hazaútjukat.
Alice többször is kiment a mosdóba, hátha belefut Lunába, ami a harmadik alkalommal sikerült is neki. Egy félig fájdalmas, félig szeretetteljes mosollyal köszöntek egymásnak. Csakhogy nem volt egyedül a hollóhátas lány, nem sokkal mögötte jött Ginny, aki meglepően ugyanazzal a gesztussal reagált, ami jól esett Alinek. Így legalább tudta, hogy nem gyűlölik őt Ginnyék sem, csak épp azt hiszik, hogy Piton zsarolása miatt nem lehet a DS tagja, ami viszont nagyon nem volt fair Perselussal szemben, főleg mindazok után, ami így is történik vele.


Miközben elmentek mellette a lányok, gyorsan Luna kezébe nyomta a levelet. A hollóhátas lány egy pillanatra megszorította a kezét, ezzel mosolyt csalva Alice arcára.

- Hiányozni fogsz! – mondta sírva Alfri.
- Te is nekem. De mint mondtam, visszatérek ide. Ez ellen egyikőtök sem tehet semmit! – válaszolta magabiztosan Alice.
- Tudom, de akkor is félteni foglak – mondta a barátnője.
- Ígérem, hogy írok neked karácsonykor levelet, hogy megnyugodhass!
- De akkor tényleg tartsd is a szavad! – kérlelte Alfreda.
- Mindenben fogom. – Majd mosolyogva odasétált az édesanyjához, ezzel is nyugodtságot és a kiegyensúlyozottságot sugallva.
- Szia, kincsem! – ölelt jó szorosan magához Angela. – Annyira örülök, hogy végre hazajöttél.
- Én is anya. – Majd a nő mellett álló, magas, a negyvenes éveiben járó férfi felé nézett.
- Ó, bocsánat! Ő Bart, akiről már írtam neked – mondta Angela, akin látszott, hogy zavarban van.
- Kedves Alice, örülök, hogy végre megismerhetlek – nyújtotta a kezét az őszintén mosolygó férfi.
- Én is, hogy megismerhetem önt – mondta Ali.
- Ó, kérlek, nyugodtan tegezz! – ajánlotta Bart.
- Rendben.
Ali jó alaposan a férfi szemébe nézett, és nem látott semmi színjátékot, vagy gonoszságot. Ez már egy jó jel volt, ezért valamelyest meg is nyugodott. Abban pedig biztos volt, hogy az édesanyja komolyan gondolta, hogy senki sem léphet az apja helyébe. Azért pedig, hogy talált magának valakit, akivel valamelyest pótolhatja az űrt, amit hátrahagyott, nem ítélhette el Alice, hiszen jómaga is ezt tette, méghozzá már jóval korábban.
Bart nagyon sok mindent kérdezett Alicetől, főleg az iskolával kapcsolatosan. Kiderült, hogy a férfi szintén a Roxfortba járt, méghozzá hollóhátas volt, de gyorsan hozzátette, hogy ettől még ne higgye Ali, hogy olyan okos lenne. Ez újabb jó pont volt a részéről, hisz ezzel kifejezte, hogy ő sem szereti, ha beskatulyázzák a házak tagjait.
Mikor hazaérkeztek és kezdett kipakolni a szobájában, amelynek hiányára mindig akkor döbbent rá, amikor újra otthon volt, az édesanyja közölte vele, hogy még vár rájuk egy igen fontos beszélgetés.
- Ez az, csak nem úsztam meg mára! – emelte az öklét a levegőbe, mikor már egyedül volt.
Mialatt kipakolt, próbálta minden bátorságát és komolyságát összeszedni, majd lement.
Az utolsó gondolatai ezek voltak:
- Alfriért, Lunáért, Perselusért és persze anyáért, hisz azzal, hogy segít Perselusnak, igenis mindőjüknek segítek!
Mármint ebben hitt Alice, és hinnie is kellett benne, hogy megnyerje azt a szócsatát, amely pár másodperc múlva várt rá.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése