Piton és a lány 3. rész - 14. fejezet

Harmadik rész
14. fejezet

 - Sajnálom, Alice, de muszáj még egyszer hallanom! – kérlelte őt Angela az állomáson.
    - Nagyon óvatos leszek, és kerülni fogok minden bajt.
    - És? - unszolta az édesanyja.
    - És minden héten írni fogok Neked – tette hozzá bíztató mosollyal Ali.
   - Jól van. Most már el tudlak engedni. – Gyorsan letörölte a szemébe szökő könnycseppeket, majd hosszasan átölelte a lányát.
    - Viszlát, Bart! – köszönt el a férfitól is Alice, akit szintén megölelt. – Kérlek, vigyáz anyára!
   - Efelől nyugodt lehetsz, Alice, le sem fogom venni róla a szememet – jelentette ki komolyan az újdonsült mostohaapja.
    - Ezt el is vártam – mondta, majd felszállt a vonatra, de a lépcsőről hosszasan visszanézett rájuk.
    Igazán szimpatikus volt neki Bart. Az édesapján kívül nem is tudott volna senkit elképzelni, aki ennyire hozzáillett volna az édesanyjához. Ezért pedig nagyon hálás volt a sorsnak. Úgy látszott, akárcsak korábban Perselus életébe, az Angela-éba is, akkor került egy új személy, amikor a legnagyobb szükség volt rá. Alice nagyon jól tudta, hogy ketten könnyebben lehetett túlesni a nehézségeken: neki is ott volt Luna, majd jött Alfreda.
    - Luna, mi lehet most Veled? – kérdezte magától halkan, miközben a mardekáros barátnőjét kereste. Szokásosan a vonat legutolsó fülkéjében kereste, hiszen odáig mindenki lusta volt elsétálni, így kettesben tudtak utazni.
    - Hát itt vagy! – ugrott az ölébe Alfri, amint kinyitotta az ajtót.
   - Még szép, hogy itt vagyok! – jelentette ki határozottan. – De írtam is Neked, hogy elrendeztem anyával a dolgokat – emlékeztette rá a barátnőjét.
    - Tudom, de akkor sem voltam teljesen biztos benne, hogy eljössz, amíg nem látlak a saját szememmel – magyarázta.
    - Értem. De most már teljes mértékileg megnyugodhatsz, mert a tavaszi szünetig biztosan itt maradok – mosolygott magabiztosan.
    - Miért, utána már tényleg nem jössz vissza? – lepődött meg Alfri.
   - Még ahhoz egy újabb csatát kell majd megvívnom anyával, úgyhogy addig nem szeretnék semmit sem elkiabálni – felelte.
    - Ez mondjuk érthető.
    - Így is meg kellett neki ígérnem, hogy nagyon óvatos leszek, és hogy minden héten írok neki levelet. Habár… – Egy pillanat ereéig elnevette magát. – Arról nem volt szó, hogy az igazságot kell leírnom ezekben a levelekben. Hisz amiről nem tud, az nem fáj neki.
    - Érdekes egy helyzet a tiétek – jelentette ki furcsa fejet vágva Alfreda.
    - Ezt meg, hogy érted? – kérdezte kíváncsian Alice.
    - Úgy, hogy Te próbálod meg szörnyű dolgoktól megkímélni az édesanyádat, és hatalmas titkokat tartasz meg magadnak, ami valljuk be, általában fordítva szokott lenni – hívta fel erre a nyilvánvaló tényre a figyelmét Alfri.
    - Ebben van valami – vallotta be Ali. – Egyébként a Te szüleid nem aggódnak érted? – jutott eszébe.
    - Nem, ők nagyon jó fejek, és nem látják olyan tragikusnak a helyzetet – magyarázta Alfreda.
    - Az jó.
    - Bár… - Ismét furcsa arcot vágott.
    -Igen? – hajolt közelebb hozzá Alice.
    - Szerintem eltitkolnak valamit előlem – folytatta.
    - Micsodát?
   - Valami történt odahaza, ami miatt nem akarják, hogy ott maradjak. De hogy mi, azt sajnos nem sikerült kiderítenem – ráncolta össze a homlokát. Lerítt róla, hogy nem kevés idejét és energiáját emésztette fel ennek a rejtélynek a kitalálása.
    - Nem kérdeztél rá? Hisz mindent el szoktak mondani Neked a szüleid – próbálkozott Ali.
   - Dehogyisnem, csakhogy kitartanak amellett, hogy minden a legnagyobb rendben. De én ismerem őket, túlságosan is – nézett hosszasan maga elé. – Tudom, hogy hazudnak, pedig azt sohasem szokták. – Most már újra a barátnője szemébe nézett Alfreda.
    Majd Alice törte meg a csendet.
    - Nézd a jó oldalát! – mondta vidáman. – Legalább nálatok tényleg úgy van, ahogy szerinted lennie kell, a szülők titkolnak el nagy dolgokat a gyermekük előtt.
    - Ez igaz. – Próbálta elhessegetni a hirtelen jött rosszkedvét Alfri, és épp amikor hátradőlt, elindult a vonat. – Most már nincs visszaút – jegyezte meg. – Hivatalosan is visszatérünk a Roxfortba.
    - Igen, vissza. – Kezdett felgyorsulni Alice pulzusa, amit mély levegővételekkel próbált orvosolni.           Egy rövid ideig a suhanó tájat nézve, a saját gondolataikkal voltak elfoglalva a lányok. Alinek ekkor ismét Luna jutott eszébe, akivel a hazaindulásuk óta nem beszélt, és levelet sem kapott tőle, amiben válaszolt volna arra, amit ő adott neki a vonaton. Ez persze nem lepte meg, de azért rosszul esett neki. Viszont tudta, hogy legutóbb ő sértette meg azzal a hollóhátas lányt, hogy nem lépett be a DS-be. Még ha Luna próbálta ezt palástolni, akkor is nyilvánvaló volt, hogy csalódott benne. Alice-nek az is megfordult a fejében, hogy talán már nem is tartotta a barátnőjének. Hogy ezt, és a hogylétét megtudja, hirtelen felállt, és elhatározta, hogy halasztás nélkül megkeresi őt.
    - Készülsz valahova? – kérdezte Alfri meglepődve.
   - Igen, muszáj beszélnem Luna-val – jelentette ki.
   - Rendben. – Nem mondott és nem is kérdezett mást Alfreda, aki tisztában volt vele, hogy Alice-nek tudnia kellett, mi volt a másik legjobb barátnőjével.
   Ali végigment az összes kabinon, és a legelsők egyikében megtalálta Nevillet és Ginnyt két másik griffendéles fiúval, akiket látásból szintén ismert. Mivel hirtelen állt meg a kabin előtt, ezért mind egyszerre néztek rá – a két ismeretlen fiú elutasító, míg Ginny és Neville barátságos arccal tették azt. A Weasley lány mondott valamit nekik, majd ki is ment hozzá.
    - Szia! – köszönt neki.
    - Szia! – köszönt vissza óvatosan Ali.
    - Ha Luna felől szeretnél érdeklődni, akkor szomorú hírem van: mi sem hallottunk felőle, amióta… – képtelen volt kimondani. – Tudod.
    - Igazából fogalmam sincs, mire gondolsz. – Hirtelen majd kiugrott a szíve ijedelmében. Nem eshetett semmi baja az ő Luna-jának.
    - Tényleg? Az meg hogy lehet? – kérdezte szintén meglepődött arccal Ginny, mire Alice csak rázott egyet a fején. – Valószínűleg nagyon távoli kabinban kellett ülnöd legutóbb, ha nem tudsz erről.
    - Az egyik barátnőmmel – direkt nem azt mondta, hogy „a barátnőmmel”, hogy ezzel is jelezze, ő még mindig a barátjának tartja Luna-t – mostanában mindig a legutolsó fülkében ülünk, mert így egyedül lehetünk – magyarázta.
    - Akkor így már érhető – mondta a vörös hajú lány.
    - De mi? Légy szíves, mond el! – kérte már szinte hisztérikus hangon Alice.
    - Arra esetleg emlékszel, hogy legutóbb hazafelé hosszabb időre megállt a vonat? – kérdezte Ginny.
   - Igen, mi azt hittük, hogy valami üzemzavar volt, mivel senkit nem láttunk, aki felszállt volna – válaszolta Ali.
    - Hát nem éppen – rázta a fejét a griffendéles lány. – Hat halálfaló szállt fel, és egyenesen Luna-ért jöttek.
    Alice előtt kezdett elsötétülni a világ, de az ablakba kapaszkodva sikerült elérnie, hogy ne ájuljon el.
    - Mi próbáltuk őket megállítani, de sajnos esélyünk sem volt – folytatta szomorúan a Weasley lány. – És azóta sem hallottunk róla. Bár az édesapjának több levelet is küldtünk, de ő nem válaszolt rájuk. Biztosan megfenyegették…
    - Az írásai – jutott Alice eszébe –, amiket írt a Hírverőbe. Valószínűleg azokkal vívta ki a Sötét nagyúr ellenszenvét, és ezért rabolták el Luna-t – jött rá, és nem tudta tovább visszatartani a zokogását. – Én pedig minderről semmit sem tudtam. Semmit… - közben az ablaknak dőlve lecsúszott a földre.
    - Sajnálom! Igazán sajnálom, hogy meg kellett szakítanotok a kapcsolatotokat, annak ellenére, hogy még mindig nagyon fontosak vagytok egymásnak! – guggolt le mellé Ginny, és elkezdte simogatni a vállát.
    - Mindez az én hibám, mármint annak a dolognak, amit nem mondhatok el neki – jelentette ki a remegő Alice.
    - De erről nem Te, hanem…
  - Sajnálom, hogy így láttál – vágott közbe, mielőtt Ginny folytathatta volna. Nem hiányzott a lelkiállapotának az, hogy még Perselus becsmérlését is végig kelljen hallgatnia. – Nem a Te feladatod engem vigasztalni. Ezt egy percig sem várom el tőled. Menj csak vissza a barátaidhoz! – mutatott a kabin felé. - Ugyan már, ez egyáltalán nem nagy fáradság. És ha esetleg segítség kellene, vagy ha végre elmondhatod azt, ami miatt meg van kötve a kezed, keress meg nyugodtan minket Neville-lel! – ölelte át mosolyogva Ginny.
    Ezen Alice igazán meglepődött. Azt tudta, hogy kedves és tisztalelkű lány volt – hisz milyen is lehetett volna Harry Potter szerelme –, de hogy ennyire, arra tényleg nem számított. Ismét a kabin felé nézve pedig meglátta Neville szomorú arcát, ami elárulta, hogy ő is mennyire szerette Luna-t. A szeretetnél összekovácsolóbb dolog pedig nem volt a világon.

- Köszönöm, és ígérem, úgy lesz. – Majd megfordult, és elindult a hátsó kabinok felé.
    - Ne kísérjelek vissza? – kérdezte a griffendéles lány.
    - Nem kell, és Ginny, igazán hálás vagyok Neked ezért a beszélgetésért. – Szaporázva a lépteit, hamar visszatért Alfréda-hoz, és ekkor már nem volt indoka továbbra is visszafognia magát. – Elvitték a halálfalók. Érted, elvitték? – zokogta. – És én még csak nem is tudtam róla! Még csak nem is tudtam. Talán már nem is él… Merlinre, én bele is halok, ha őt is elveszítem! – Érezte minden porcikájában, hogy azáltal, hogy rábeszélte az édesanyját arra, hogy visszatérhessen a Roxfortba, élete legnehezebb iskolai hónapjainak nézett elébe, de még így sem számított arra, hogy már a vonatúton ilyen szörnyű hír fogadja majd.
    Alfri hirtelen leblokkolt, kellett neki egy kis idő, mire felfogta a hallottakat, majd szorgosan vigasztalta és nyugtatta a barátnőjét, aki épphogy összeszedte magát, mire megérkeztek Roxmortsba.
    - Tudom, hogy nagyon látszik, hogy sírtam, de nem érdekel – jelentette ki Alice azután, hogy leszálltak a vonatról.
    - Ne is érdekeljen! – ölelte át Alfreda.

- Mindjárt megérkeznek – nézett ki az igazgatói iroda egyik ablakából Voldemort. – Gondolom, rendkívül izgatott vagy, Perselus – tette hozzá, miközben gúnyos fejjel Piton felé fordult.
    - Nem tudom, mire gondolsz, Nagyúr – felelte rezzenéstelen arccal az igazgató.
    - Pontosan tudod, hogy Alice-re céloztam – jelentette ki Voldemort.
    Perselus-t kirázta a hideg, amikor a Sötét nagyúr kiejtette a pótlánya a nevét – olyan volt, mintha kést döftek volna a szívébe.
    - De nyugodj meg, egy hajszála sem fog görbülni! – folytatta mézes-mázosan Voldemort.
    - Nem lepődnék meg, ha nem térne vissza – csak ennyit mondott végül Piton.
    - Miért is ne térne? Talán azért, mert az édesanyja nem akarja, hogy egy gyilkos által vezetett iskolába járjon. Főleg, hogy tisztában van vele, hogy szoros szál fűzi ehhez a személyhez. – Hatásszünetet tartott, várva Piton reakcióját, aki azért sem adta meg magát. Tudta, hogy erősnek kellett maradnia, és az is maradt.
    - Én a barátnőjére gondoltam, akit elraboltattál, Nagyúr. – Egy pillanatra egyenesen a piros szempárba nézett, ezzel is tudatva, hogy nem félt kimondani azt, amit gondolt.
    - Nagyon jól tudom, hogy ellenvetéseid vannak ezzel kapcsolatban, Perselus, és bevallom, eleinte ez meg is ingatta a beléd vetett hittemet. De, és szerencsére van de, informátoraim biztosítottak afelől, hogy ennek az oka az, hogy Lovegood lánya a Te kis kedvencednek az egyik legjobb barátnője. Valamint azt is közölték velem, hogy már egy ideje alig lehet őket együtt látni, és helyette egy másik mardekárossal barátkozott össze. Mondanom sem kell, hogy ez máris megnyugtatott, hiszen ez a Te szándékaidat más szögből világítja meg, és arra is rálátást adott, hogy Alice hűbb lett a házához. Úgyhogy vettem a bátorságot és két közvetítőmet elküldtem Alfreda, igazm jól emlékszem a nevére?
    Piton-on megint végigfutott az ideg.
    - Igen – mondta végül.
    - Szóval, a szüleihez elküldtem őket, hogy biztosítsam a lány visszatérését. –Perselus épp közbe akart szólni, amikor a Sötét nagyúr gyorsan folytatta. – Nem bántottuk őket, úgyhogy semmiféle megtorlást nem kaphatsz emiatt a kis kedvencedtől. Sőt, köszönettel tartozol nekem, hisz így, hogy az új legjobb barátnője is visszatért, az ő visszatértét is biztosítottam. Mármint nagyon remélem – húzta fel a szemöldökét Voldemort.
    - Én is – mondta végül Piton, ami igaz is volt, mivel így személyesen tudott Alice-re vigyázni.
    - Még valami, mielőtt távozom – fordult vissza a Nagyúr.
    - Igen? – próbált egy mosolyszerűséget az arcára erőltetni Perselus.
    - Ha itt az ideje, igaz, számíthatunk Alice segítségére az oldaladon? – Hirtelen nagyon komoly arccal nézett rá.
    Piton nagyon jól tudta, hogy Alice vakon bízott benne, és bármit megtett volna, amit ő mondott neki, viszont ezt esze ágában sem volt kihasználni – ezt viszont nem vallhatta be.
    - Természetesen, Nagyúr. – Voldemort arca azonnal meglágyult, már amennyire ez az ő esetében lehetséges volt. – De nem szeretném, ha baja esne, úgyhogy csak végszükség esetén szeretném, ha belevonnánk a harcba – tette hozzá.
    - Ez csak természetes – vágta rá a Sötét nagyúr, aki azonnal el is hopponált.

Luna azt a meredek lépcsőt nézte, ahol lehozták a koromsötét helyiségbe, még a téli szünet első napján. Szokásához híven vett egy mély levegőt, és szebb dolgokra gondolt. Már alig érezte azt a dohos szagot, amit az első pár napban szinte alig tudott elviselni.
    - Megint szép gondolatok tengerében úszkálsz, igaz, kedves Luna? – ült le mellé Ollivander.
    - Mint mindig – felelte vidáman, de azért fáradsággal teli hangon.
    - Nekem ez már sajnos egyre kevésbé megy – mondta szomorúan az öreg pálcakészítő. – Ha te nem lennél itt, akkor… – megakadt a szava. – Akkor… nem is tudom, mi lenne velem.
    - Biztosan akkor is jól ellenne – mosolygott rá biztatóan Luna, akinek az ittléte óta az volt a legnagyobb feladata, hogy tartsa a lelket Ollivander-ben.
    - Most már emlékszem! – kapott a fejéhez a férfi.
    - Mire? – kíváncsiskodott a hollóhátas lány.
    - Rád, kedves Luna! Eád! – mosolygott végre őszintén Ollivander.
    - Valóban?
    - Emlékszem arra a napra, amikor megjelentél az édesapáddal a boltomban, az Abszol úton – magyarázta.
    - Igazán? - lepődött meg vidáman a szőkeség, mire a férfi erősen bólogatott. - Hiszen az már több mint hat éve volt – próbált Luna is visszaemlékezni.
    - Amint megláttalak, ismerős voltál nekem, és rögtön tudtam, hogy azért, mert tőlem vetted a pálcádat, de egyszerűen nem akart eszembe jutni maga a jelenet, ez idáig – folytatta Ollivander.
    - És most mi miatt sikerült mégis visszaemlékeznie? – érdeklődött kedvesen.
    - Az arcod miatt – felelte a férfi, és egy röpke pillanatra meg is érintette azt. – Tele van vágyakozással, boldogsággal és reménnyel. Ezt már korábban is észrevettem, de ez idáig nem volt lehetőségem rendes fény mellett látni téged, vagy csak nem tűnt fel. De most itt ülve a lépcső mellett, újra azt a kislányt pillantottam meg az arcodban és a szemedben, akinek egykor pálcát kerestem. – Könny szökött az idős férfi szemébe, majd a Luna-éba is. Szívet melengető volt számukra egy szép, nosztalgikus emléket felidézni az aktuális keserű helyzetükben.
    - Köszönöm a szépen, amit mondott! – szipogta a szőkeség.
    - Ó, sajnálom, kedvesem! Nem akartalak megríkatni, sőt pont ellenkezőleg – törölte le Luna arcáról a könnyeket. – Te annyi reményt és hittet adtál nekem azt ittléted óta, hogy már ideje volt egy kis viszonzásra, nem gondolod?
    - Talán – felelte félénken, majd elkalandoztak a gondolatai kevésbé bizakodó dolgok irányába.
   - Megint ő jutott eszedbe, igaz? – kérdezte Olivander. – A barátnőd, akivel meggyengült a kapcsolatod?
    - Igen – bólogatott Luna. – Minél tovább vagyunk itt, annál nehezebben kezelem a helyzetünket. Hiszen ő az egyedüli személy, akitől úgy váltam el, hogy nem voltunk a legjobb kapcsolatban, ami nagyrészt az én hibám.
    - Abból, amit elmeséltél a történetetekből, nem hinném, hogy bármelyikőtök hibája is lenne – állapította meg Olivander.
    - Nem őt választottam – jelentette ki szomorúan Luna. – Itt rontottam el.
   - De hiszen valakit választanod kellett, nem maradhattál a két csoport között. Ha másként döntesz, akkor a többiek miatt lenne most bűntudatod – folytatta Ollivander.
    - De Alice egyedül volt, és én mégsem vele maradtam. Nem őt támogattam, akinek sokkal több szüksége lett volna rám.  Bár az igaz, hogy közben talált magának egy másik barátnőt, és ezzel tudtam is vigasztalni magamat, így egy kicsit kisebb lett a bűntudatom, de sohasem múlt el. Amióta pedig itt vagyunk, egyre csak nő – közben folyamatosan hullottak a könnycseppek a szeméből.
    - Ha visszatekerhetnéd az időt, őt választanád, igaz? – kérdezte Ollivander.
   - Igen, mindenképp őt választanám, még ha ezzel kivívnám mindenki más ellenszenvét. Bár a házamból is sok megvetést kapnék, de akkor is őt választanám. – Erősen összeszorította a kezeit Luna, majd a falba vágott.
    Olivander ettől teljesen lesápadt és a szívéhez kapott.
    - Ilyenek nem láttalak, amióta itt vagy – jelentette ki meglepődve.
    - Tudom, és restellem, de sajnos az itteni semmittevés rákényszerít arra, hogy a legmélyebb sebeket is feltépjük – szipogott tovább.
    - Ez igaz, és sírj csak nyugodtan, ha attól jobb lesz!
    - Köszönöm! Igazán köszönöm! – ölelte át Olivander-t.
   - Hidd el, kedves Luna, nem is tudnék nálad kellemesebb társaságot elképzelni ezeken a szörnyű napokon – tette hozzá a férfi.
    - Én se panaszkodom – jegyezte meg Luna, miközben a sírását megszakította egy röpke nevetéssel.
    Akármilyen furcsa párosnak is tűntek ők, két jószívű, empatikus ember erőt tudott adni egymásnak a legsötétebb órákban. Ollivander és Luna pedig átvitt és szó szerinti értelemben is sötét napokat éltek meg ekkor.