Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 2. fejezet

Második fejezet – Mennyei kávé

- Hát itt laksz! – lépett be Mark a lakásomba, miután kijelentette a sofőrnek, akit az ügynökségem küldött, hogy márpedig őt ne fuvarozza senki se ingyen, majd szépen hazabuszozik.

- Igen, ez lenne. Tudom, ahhoz képest, hogy idol vagyok, nem valami nagy. De a közhiedelemmel ellentétben nem palotákban élünk mind, főleg nem az olyanok, mint én, akik épphogy kiadták a harmadik albumjukat – mosolyogtam rá, míg ő komolyan nézett rám.

- Sohasem gondoltam ilyesmit rólad. Te egy olyan személynek tűnsz számomra, aki kerüli a felesleges fényűzést és pompát, helyette épp annyit enged meg magának, amennyi szükséges.

- Ebbe jól beletrafáltál, pedig alig ismersz – jegyeztem meg, miközben zavaromban megvakartam a tarkómat.

- És bánnád, ha jobban megismerkednénk?

- Nem, miért, Te?

- Dehogyis! – mosolygott rám, és be kellett vallanom, gyönyörű mosolya volt. – Egyébként gondolkodtam rajta, hogy mit szeretnék tőled kérni – hisz felajánlottad.

- Hát persze, mondd csak nyugodtan – lettem kíváncsi.

- Lehetnénk barátok? – láthatólag félt, hogy elutasítom, épp ezért minél előbb meg akartam nyugtatni, hogy semmi ilyesmiről nem volt szó.

- Bevallom, megleptél. Más szerintem inkább a bankszámlámra, mintsem rám lenne kíváncsi egy ilyen helyzetben.

- Nincs szükségem pénzre – jelentette ki.

- Miért, ha lenne, akkor inkább azt kérnél? – kérdeztem rá, miközben az arcát fürkészve nem tudtam megfejteni a reakcióját. Mark egy két lábon járó kérdőjel volt számomra, de egy igazán helyes kérdőjel, ezt meg kellett hagyni neki.

- Nem, még véletlenül sem. Tudod, Jinyoung, van, amit nem lehet pénzzel megvenni. Én odaadnám az összes vagyonomat, ha nem lennék ennyire egyedül – jött egy nem várt vallomás tőle, és az a komorság, ami a hangjából és a tekintetéből sütött, egy pillanatra megfagyasztott. Mintha a Nap is érezte volna, hogy nem ez volt a legjobb alkalom, hogy a sugaraival jutalmazzon minket, és egyik pillanatról a másikra beborult az ég.

- Mark…

- Hagyd csak, most inkább megyek, mert szeretnék szárazon hazaérni, mivel nincs nálam ernyő.

- Várj, nekem van! Kérlek, vidd magaddal, ha már nem hagytad, hogy a sofőr hazavigyen.

- Ez igazán kedves tőled – vette el, majd láthatólag hezitált.

- Szeretnél még valamit kérdezni?

- Igen. Ha elkezdünk barátkozni, az csak amiatt lesz, mert hálát érzel irántam, vagy mert tényleg kíváncsi vagy rám?

- Tényleg kíváncsi vagyok rád, hisz te vagy az én megmentőm. Hogyne érdekelne az a személy, aki miatt még élek – feleltem őszintén.

- A megmentőd… - ízlelgette ezt a jelzőt. – Ez tetszik, nagyon is tetszik. Na, de most a megmentődnek mennie kell, bárhogy kapott egy ernyőt. További szép napot, Jinyoung!

- Várj, cseréljünk számot! – húztam vissza, ő pedig azonnal libabőrös lett az érintésemtől, és nyelt is egy nagyot, amit kissé furcsálltam. – Ideadod a telefonodat? – nyújtottam ki a kezemet. – Hogy beleírjam a számomat, te pedig gyorsan megcsörgetsz, hogy én is elmentsem a tiédet.

- Öhm… Izé, hát persze – tért magához, bár fogalmam sem volt, hogy miből. – Itt van.

- Tessék, most már te jössz – adtam vissza neki, ő pedig felhívott, ahogy azt kértem, így már az elérhetőségünk is megvolt a másiknak.

- Hívj, ha beszélgetni szeretnél, vagy összehozni valamilyen közös programot!

- Úgy lesz.

- Bár előre szólok, eléggé szoros az ütemtervem, de egy jó barátot be tudok iktatni, főleg, hogy nemrég elveszítettem a legjobb barátomat.

- Azt, aki ott volt a kórházban? – jött rá azonnal.

- Igen.

- Majd szívesen meghallgatnám a történeteteket – jegyezte meg, nem is próbálva leplezni a kíváncsiságát.

- Rendben, mindenképp el fogom mesélni Neked.

Igen ám, csakhogy nem tartottam be a Marknak tett ígéretemet. Sajnos a vártnál is több feladatom volt, mivel a baleset miatt nemcsak, hogy megcsúsztam egy csomó mindennel, de plusz tévés szereplések és újságinterjúk is készültek velem az eset miatt. Én bolond nem is gondoltam rá, hogy ez mekkora szenzáció lesz a sajtónak. Persze csak két hét erejéig, de addig is főtéma lettem. Ennek az ügynökségem túlságosan is örült, mivel a videóklipjeim nézettsége és a lemezeladásaim azonnal gyors növekedésbe kezdtek, Hirtelen én lettem az az idol, akinek az életét mentette egy felettébb jóképű, fiatal, rejtélyes férfi, aki a semmiből tűnt fel. Azt csodáltam, hogy még Markot nem keresték meg. De én senkinek nem adtam engedélyt arra, hogy felhasználják a nevét, sőt nem is mondtam el, csak annak, akinek muszáj volt.

Viszont pont, hogy Mark itta meg mindennek a levét, mivel akárhányszor hívott, vagy csak pár percre tudtam vele beszélni, vagy fel sem vettem a telefont, hanem utólag váltottam vele néhány sms-t. Ő ezt kezdetben jól viselte, azonban egyre szomorúbb volt a hangja, ahogy minden lehetséges közös programot lemondtam, amit felajánlott. Egy hálátlan dögnek éreztem magam emiatt, de mégsem tudtam semmit sem tenni az ügy érdekében. Ezért is örültem volna, ha Jaebummal együtt debütálunk, hiszen akkor a legjobb barátom egyben a munkatársam is lett volna, így az nem lett volna probléma, hogy alig látjuk egymást. Nem véletlenül nem lett azóta sem közeli barátom. Azonban még Jaebummal sem tudtam a kórházból való hazatértem óta beszélni, így nem csak Mark volt az egyedüli, akit akaratom ellenére ignorálnom kellett, viszont csak ő volt kettőjük közül, akit ez zavart.

- Jinyoung, miért érzem azt, hogy le akarsz rázni? – kérdezte szomorúan az egyik nap, amikor már magam sem tudtam, mivel mentegetőzzek. Utáltam, hogy folyton ugyanazokkal a kifogásokkal kellett élnem, bárhogy egyszer sem hazudtam neki.

- Hidd el, hogy nem direkt van ez! Csak egy napot csinálnál végig mellettem, akkor láthatnád, hogy tényleg a feje tetejére állt minden körülöttem.

- Mindez azért, mert megmentettelek.

- Ezt úgy mondtad, mintha megbántad volna – egyre furcsább lett.

- Nem, viszont azt igenis sérelmezem, hogy mások kapnak a kegyes idődből, míg rám semmi sem jut. Azt mondtad, barátok leszünk, főleg, hogy elveszítetted a legjobb barátodat. Ez neked barátság? Mert, ha igen, akkor nem is csodálom, hogy Jaebum nem áll veled szóba.

- Mark… - elakadt a szavam, mivel igazságtalannak éreztem, amit mondott, főleg, hogy semmit sem tudott arról, mi történt velem és Jaebummal. De hogyan is tudhatott volna, mivel bárhogy megígértem neki, hogy elmesélem, azóta sem szántam rá semmi időt, ahogy azt megjegyezte. Bárcsak klónozhattam volna magam, vagy osztódhattam volna – az minden problémámat megoldotta volna jelen helyzetben.

- Mark… majd mély hallgatás, mint minden egyes alkalommal, amikor tudod, hogy igazam van. Ha nem jössz el holnap négyre a kedvenc parkomba, ahova már rengetegszer hívtalak, akkor fel is út, le is út közöttünk, Jinyoung – adott ultimátumot.

- Ott leszek! – ígértem, és csak reménykedni tudtam benne, hogy meg is tartom a szavamat.

- Mielőtt letennéd, egy kérdés: hogyan iszod a kávét? – Volt valami a hangszínében, amitől elkezdett borsódzni a hátam, viszont képtelen lettem volna megfogalmazni, hogy mi.

- Hm… tejjel és három cukorral, de miért? – furcsálltam a témaváltását.

- Vajon miért, mert meg akarlak hívni kávézni? – fújtatott.

- Logikus.

- Akkor holnap négykor! Értetted? Holnap, nem két hét múlva, és négy óra, nem negyed öt vagy hatóra!

- Jól van na, nem kell ennyire gorombának lenned.

- Mindenki azt kapja, amit megérdemel, Jinyoung.

- Ezt meg, hogy érted? – lettem egyre idegesebb.

- Sehogy. Bocsájts meg, elragadtattam magam!

- Azt vettem észre. Most már tényleg…

- Menned kell – fejezte be helyettem, és ekkor nem volt a hangjában se szomorúság, se méreg, de pont, hogy a ridegsége miatt futott át a hideg a hátamon, mintha ez a hangnem előre sejtetett volna valami rosszat. De aztán megráztam a fejemet, és elhessegettem minden negatív gondolatomat Markkal kapcsolatosan, hiszen meg lehetett érteni a reakcióját.

Szerencsére kivételesen be tudtam tartani, amit ígértem neki. Ahogy megláttam a parkban ülve, a semmibe meredve, elfogott egy kellemes érzés. Mark nagyon helyes volt, ezt képtelen voltam tagadni magam előtt: szebb volt, mint amilyennek az emlékeimben elraktároztam. Ez a tény azonban megnehezíthette az amúgy is döcögősen induló barátságunkat.

- Hát eljöttél! – pattant fel, amikor meglátott, és gyönyörű mosolyával lavinát indított a gyomromban.

- Igen, itt vagyok – fogtam vele kezet, bár úgy tűnt, ő többre számított. De én nem voltam egy ölelkezős fajta, úgyhogy ennyivel kellett beérnie.

- Ez az enyém? - kaptam fel az egyik poharat a padról.

- Nem – vette el tőlem, de olyan hirtelen, hogy majdnem elejtettem.

- Jesszus, nyugi, akkor iszom a másikat! – ültem le közben.

- Jól van, csak mert nem véletlenül kérdeztem meg tegnap, hogyan szereted. Nem akarom, hogy az én keserű kávémat idd – magyarázkodott, miközben teljesen zavarban volt. Próbálta a baseballsapkája alá rejteni, mennyire megijedt, de engem nem tudott átvágni; azonban nem láttam a fejébe, igazán nem is ismertem, így fogalmam sem volt, egy pohár kávé miért váltott ki ilyesmit belőle.

- Nem haltam volna bele, ha kivételesen keserűn iszom – kortyoltam bele a sajátomba, ami kifejezetten jóízű volt. – Honnan vetted? Mert ez isteni!

- Onnan – mutatott egy nem messzi kávéházra.

- Jó tudni, majd lehet, máskor én is betérek oda. Milyen szirupot rakhatnak bele, amitől ilyen mennyei? – áradoztam, mivel tényleg nem ittam közel ilyen finom kávét sem.

- Nem tudom, miket raknak bele, én tényleg mindig feketén iszom – szürcsölt ő is a sajátjába.

- De úgy mi a jó benne? Vagy te csak a hatás kedvéért iszod?

- Azért is, meg mert emlékeztet rá, hogy az élet is olyan keserű, mint a fekete kávé. Van, aki kap bele egy kis plusz cukrot, tejet, esetleg mézet, a szerencsésebbek még tejszínhabot is a tetejére. Nekem azonban semmi sem jutott.

- Ezt miért mondod? – kérdeztem rá, azonban még ha válaszol, sem tudtam volna rá figyelni,  mivel olyan szinten elkezdtem szédülni, hogy a padba kellett kapaszkodnom, nehogy előre essek.

- Szédülsz? Igyál még egy kis kávét, hátha jobb lesz! – nyomta a kezembe, én pedig, mivel alig tudtam gondolkodni a hirtelen rám tört rosszulléttől, belekortyoltam a barna lébe, ahogy kérte. – Jobb már?

- Nem, egyáltalán nem. Mark, kérlek, vigyél be a kórházba! Ez nem vicc! Én ilyen rosszul még életemben nem volt – könyörögtem neki, mivel egyáltalán nem volt rám jellemző a rosszullét és a betegeskedés, ezért a kelleténél is jobban megijedtem.

- Gyere a kocsimhoz, Gyönyörűm! – húzott fel a padról.

- Gyönyörűm? – ütötte meg a fülemet ez a megszólítás.

- Talán nem vagy gyönyörű? – kérdezett vissza, miközben rátámaszkodva igyekeztem járást imitálni.

- Nem tudom, csak siess, kérlek, mert félek, hogy itt súlyosabb dologról van szó! – suttogtam, majd a legközelebbi jelenet, amire feleszméltem, hogy a kocsijában ülve kötötte be az övemet.

- Félek, hogy mindjárt elájulok – jegyeztem meg halkan, de reméltem, hogy a szavaim eljutottak a fülébe. – Vigyázz rám, Mark! – ez volt az utolsó mondat, ami elhagyta az ajkamat.

- Vigyázni fogok, hisz most már az enyém vagy. – Nem tudtam erre a beteg kijelentésre semmit sem reagálni, mert szinte abban a másodpercben, ahogy ezt a fülembe súgta és megsimította a homlokomat, előttem minden elsötétült, és úgy éreztem, hogy zuhanok egy mély verembe, és se Mark, se senki más nem akarja megragadni a kezemet, hogy visszahúzzon a fénybe.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)