Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 5. fejezet

Ötödik fejezet – Szökési kísérlet

- Egyébként mit csináltál a telefonommal? – ugrott be hirtelen, miután már teli hassal néztem végig, hogyan mosogatott el magunk után.

- Összetörtem és kidobtam még idefele jövet – felelte könnyedén, mintha nem egy méreg drága Iphone-ról lett volna szó, hanem egy eldobható telefonról.

- És hol is van ez az idefele jövet? – jött tőlem az újabb kérdés, mivel arról már le kellett mondanom, hogy a telefonom által be tudják mérni, hol voltam.

- Jó messze az otthonodtól, és úgy mindentől – fordult felém, miután befejezte, amit éppen csinált.

- Mennyire messze?

- Jinyoung, legyen annyi elég, hogy gyalog órákat barangolhatnál mindenfelé, egy lelket sem találnál; a világon ennél eldugottabb helyett nem sokat lelhetsz – mondta egy fájdalmas mosollyal az arcán.

- De te nem szeretsz itt lenni – jöttem rá. – Akkor viszont miért hoztál ide?

- Hát nem egyértelmű? Mivel innen úgysem tudsz megszökni tőlem. Meg azért, mert ez számomra a gyógyulás háza.

- Hogy micsoda? – Mindig, mikor kezdtem kicsit tisztában látni, mondott valamit, amivel újra összezavart.

- Nem lényeg.

- Dehogyisnem. Mark, azt akarod, hogy együtt éljünk, ehhez meg kell ismernünk a másikat.

- Igen, de ezt még nem mondhatom el. Ha megtudnád, hogy én… Milyen is vagyok valójában, akkor többé nem tudnál rám ugyanúgy nézni – fordította el a fejét, miközben zavarában beleharapott az ajkába.

- Mintha eddig olyan jól állna a helyzeted – horkantottam fel. – Csak úgy megjegyzem, nekem ez az elrablósdi nagyon, de nagyon sok mínusz pontot jelent, úgyhogy ezen már úgysem ronthatsz.

- Te csak azt hiszed. Félek, minél jobban megismersz, annál jobban meggyűlölsz – majdnem megsajnáltam, az apró sóhajtása után. De csak majdnem...

- Remek, akkor, ha Te ezt így előre tudod, szerintem spóroljunk meg jó pár kellemetlen napot mindkettőnk számára, és már vihetsz is haza. Komolyan mondom, hogy nem szólok senkinek erről. – A korábbi hasonló ígéretemmel ellentétben, ezt tényleg így is gondoltam. Belementem volna, hogy fátylat borítunk erre az egészre, ha végre ismét a saját ágyamban alhatok. Persze mindezek után állandó testőrt béreltem volna fel magam mellé, de ez már más kérdés volt: ekkor csak a kijutásra tudtam gondolni.

- Nem! – ordította. – Meg kell próbálnunk, és meg is fogjuk! – állt elém követelőzően, én pedig teljesen megrémültem.

- Félek tőled – hagyta el az ajkamat a vallomás, amit képtelen voltam magamban tartani.

- Nem kell, ha nem teszel semmi meggondolatlant – mondta már jóval higgadtabb hangon.

- Honnan tudjam, hogy mi a meggondolatlan számodra? Mark, egyik percben még a kezemet fogva alszol mellettem fél napig, aztán kijelented, hogy nem mehetek el, míg testileg és lelkileg a tiéd nem vagyok, majd zokogva ölelgetsz a földön, és végül azt mondod, hogy meg kell próbálnunk az együttélést, pedig tudod azt, hogy minél jobban megismerlek, annál inkább meggyűlöllek majd. Te egy pszichopata vagy – sziszegtem, miközben zilálva kaptam csak levegőt.

- Ne használd ezt a szót rám! – emelte fel ütésre a tenyerét, én pedig védekezésként az arcom elé tartottam a kezemet, de bárhogy vártam a pofont, végül Mark a saját kezét lassan, óvatosan leengedte.

- Bárcsak ne mentettél volna meg! – suttogtam, majd bezárkóztam abba a helyiségbe, amit valószínűleg az elkövetkezendő időszakban a szobámnak kellett tekintenem.

Kábé semmit sem aludtam egész éjjel, csak forgolódtam, és minden egyes apró neszre azt hittem, hogy Mark tört rám. Bárhogy ott volt továbbra is a szék az ajtónak támasztva, én semmiben nem nyertem megnyugvást. Miután kezdett pirkadni, jobban megvizsgáltam, mennyire magasan is volt a szoba. Sajnos túlságosan ahhoz, hogy ne sérüljek meg egy ugrás során, mivel magához a házhoz is lépcsőzni kellett felfelé. Annak semmi értelme nem volt, hogy leugrok, és sántikálva nekiindulok az ismeretlennek, hogy pár perc múlva utol is érjen Mark. Épp ezért új tervet kellett szőnöm, arra viszont nem gondoltam, hogy nem is kell sokat várnom rá, hogy kialakuljon a megfelelő helyzet.

Egyszer csak azt hallottam, hogy elment kocsival valahova, épp ezért magamra véve a cipőmet és a kabátomat, amik szintén a szobában voltak, lerohantam a földszintre, ahol meglepően egy nyitott ajtó várt. Több nem is kellett nekem, kilépve a házból, gyorsan végiggondoltam az esetleges irányokat, amerre elindulhattam. Betonút nem volt, csak földút, de mivel Mark arra ment az autójával, így az ki volt lőve. Az erdőt választottam végül, ott pedig az első ösvény felé indultam, amin megakadt a szemem, bízva az első megérzés erejében.

Iskolásként sohasem voltam ó futó, mindig közepest kaptam, mindegy, hogy rövidtávú vagy hosszútávú felmérés volt; ekkor azonban biztosra mertem állítani, hogy ötöst írtak volna be nekem az a tempó után, amit az adrenalin diktált számomra. Az életemért futottam, pontosabban egy szabad élet reményéért. Nem akartam másért és más feltételei mellet élni. Nekem ott voltak a családtagjaim, akik valószínűleg már nagyon aggódtak értem, valamit a jól induló karrierem. A számos rajongómról nem is beszélve, valamint Jaebumról, akivel nem akartam, hogy így érjen véget a kapcsolatunk. Túl sok embert hagytam volna cserben, ha nem próbálok meg hazajutni. Minél jobban fáradtam, és minél inkább kiszáradt a torkom, annál jobban utáltam magam azért, hogy semmilyen folyadékot nem hoztam el a hűtőből. De akkor épp ilyesmin nem járt az agyam, csakis a nyitott ajtó adta lehetőségen.

Bárhogy kitartó voltam, folyamatosan fogyott az energiám, így egyre lassabban kapkodtam a lábamat, mígnem egyszer csak felbuktam egy nagy kőben. A fejemet szépen bevertem egy fába, míg a magam alá fordult lábam azonnal vad lüktetésbe kezdett. Hosszú percekbe tellett, hogy egyáltalán képes legyek vad lihegésen kívül másra. De miután valamilyen Isteni erő folytán felültem, ismét alaposan körülnéztem, hogy újból felmérjem a helyzetemet. Egy végeláthatatlan erdőben voltam, és csak reménykedni tudtam benne, hogy nem körbe-körbe mentem, hanem nyílegyenesen. Már épp fel akartam állni, amikor Mark hangja ütötte meg a fülemet:

- Jinyoung! – üvöltötte, amitől azonnal égnek állt a szőr a karomon. Ha már ilyen messzire jutottam a háztól, az Istenért sem akartam ismét odakerülni. – Hol vagy?

Miután összeszedtem magam, rájöttem, hogy képtelen voltam a bal lábamra lépni, így csak ugráltam. Ekkor egy nagy bokrot szúrtam ki úgy tíz méterre tőlem, így azt céloztam meg, majd az ágak és levelek védő takarásában próbáltam normalizálni a légzésemet, hogy ne csapjak nagy zajt. Igyekeztem visszaidézni a kedvenc emlékeimet: közös nyaralásokat a családommal, sikereket az iskolában és a karrieremben. Észre se vettem, miként húzódott mosolyra az arcom, de mindez csak egy múló pillanat erejéig tartott, mivel hallottam, ahogy Mark közeledett felém, és ez azzal volt egyenlő, hogy mindjárt rám talál, és mindazokat, amiket felidéztem, általa elveszítem. Ráadásul a családom istenítette a tettéért, és még azon is gondolkodtak, hogy a jövőben alkothatnánk egy párt. Egy valamiben biztos voltam, ezt a kijelentésüket végérvényesen visszaszívták volna, ha tudják, hogy ki miatt is feküdtem éppen bevert fejjel, összetört lábbal és drogos állapotból épphogy kijózanodva egy óriási erdő közepén.

- Jinyoung, könyörgöm, válaszolj! – kérte kétségbeesve. – Tudom, hogy itt vagy valahol. Nem juthattál messzebbre. Esélytelen, hogy kikerülj ebből az erdőből. Ez rosszabb, mint egy útvesztő, ráadásul szörnyen nagy. Hagyd, hogy visszavigyelek a legrövidebb úton!

Én azonban semmit sem válaszoltam és meg sem mozdultam, de az egyre élénkebb hangja biztosította számomra, hogy folyamatosan közeledett hozzám.

- Könyörgöm, Jinyoung! Nekem most csak te vagy. – Nem voltam az övé! – Kérlek szépen, Szépségem, gyere elő! – A szépsége sem voltam!

Az utolsó másodpercek, mielőtt rám lelt, egy fél élettel értek fel számomra. Tudni a biztos kudarcot, maga volt a pokol kapuja. A gyermekkori rémálmaimmal lehetett volna egybevetni, amikor az adott szellem, lidérc, vagy éppen boszorkány biztosra vettem, hogy mindjárt rám talál. Viszont a rémálmaimnak volt egy kiváló tulajdonsága: mindig, mikor elérkeztek ezek a pillanatok, rögtön felkeltem. Ekkor azonban, amikor Mark Tuan hideg keze a vállamhoz ért, és a remegő testemet koordinálva nagy nehezen rávettem magam, hogy kinyissam a szememet, hirtelen a gyermekkorom álmait megmérgező lényeket együttesen láttam meg benne. Ekkor egyszerre éreztem magam legyőzötten és rettegve attól, vajon mi vár rám ezután.

- Hát jól vagy – hajolt le hozzám megölelni. – Vagy mégsem? – kérdezett vissza, amikor összeszisszentem egy erős nyilallás után, ami a lábamat célozta meg. – Jinyoung, megsérültél? – nézett rám törődően. Tényleg egy pszichopata volt, e felől nem volt semmi kétségem.

- Talán – ennyit mondtam csak.

- Midet ütötted meg? – Erre csupán rántottam egyet a vállamon. – Én felőlem végig is tapogathatom a testedet, hogy rájöjjek magamtól.

- Meg ne próbáld! – A hideg is kirázott erre gondolva.

- Akkor?

- A bal lábamat és a fejemet.

- Hadd nézem őket! – Először a fejemet vizsgálta meg, ami állítása szerint még kicsit vérzett is, majd a lábamról állapította meg, hogy ez minden bizonnyal egy jó kis zúzódás, de azért hozzá tette, hogy ne aggódjak, mert lekezeli nekem.

- Doktor Mark Tuan ma éppen rendel? – kérdeztem cinikusan, amin túlságosan is jót kacagott. – Nem volt ilyen vicces.

- Nekem tetszett. Na, de most állj fel!

- Képzelje, Doktor úr, nem tudok.

Ekkor bevillant Jackson Wang képe, aki a kórházban látott el. Mit nem adtam volna azért, ha ismét a kórházban lehetek és az ő szakértő kezei által jöhetek helyre. Pedig, amíg ott voltam, alig vártam, hogy eljöjjek onnan. De hát minden viszonyítás kérdése. Az ekkori helyzetemhez képest több, mint csodás lett volna az a kórházi ágy, a szüleim aggódása, de még a némán megfigyelő Mark is. Bárcsak ne erősködtem volna, hogy megháláljam neki a tettét! Talán, akkor nem lettem volna ekkora slamasztikában. Bár minden opció közül az lett volna a legjobb, ha azon a bizonyos napon nem ülök kocsiba, és sohasem kell senkinek kimentenie sehonnan.

- Majd én segítek! – ajánlotta fel.

- Nem kell – jelentettem ki határozottan, és nagy nehezen feltápászkodtam, viszont tudtam, innen jön a neheze. Oda volt az adrenalin, amivel ezt a hosszú utat igencsak gyorsan megtettem, és még ehhez jött a jó kis zúzódás.

- Támaszkodj rám! – mosolygott, én pedig legszívesebben felképeltem volna.

- A fenét, nem fogok fél órán át cammogni veled a házig – makacsoltam meg magam.

- Remek, akkor mi más opciót tudsz mondani?

- Hagyj magamra!

- Jó vicc. Én viszont kitaláltam, hogyan oldjuk meg ezt a helyzetet. Bár eléggé vékony vagyok, de sokat edzek – kacsintott.

- Eszedbe se jusson! – emeltem rá a mutatóujjamat. – Mark, nem fogsz az öledben vinni.

- De akkor hogyan jutsz haza? Kocsival nem tudok idejönni a fák miatt.

- Haza… – nevettem fájdalmasan ezen. – Ha megígéred, hogy amint kiértünk az erdőből, a kocsidba ülünk, és te szépen hazaviszel, akkor tőlem akár a nyakadban is vihetsz.

- Tudod, hogy nem így értettem.

- Nekem az a hely nem az otthonom.

- Mert esélyt sem adsz neki, hogy az legyen.

- Nem is… Ó, hogy a fenébe! Nincs véletlenül egy biciklid?

- Nincs – rázta a fejét.

- Utállak – suttogtam elhaló hangon.

- Akkor ezt vehetem egy igennek? – lett azonnal lelkes, amire én csak bólintottam.

Ahhoz képest, hogy meg mertem volna esküdni rá, hogy nehezebb voltam Marknál, meglepően könnyen emelt fel. A kórházból hazatérve megörültem neki, hogy két kilót fogytam, de most azt kívántam, bárcsak kétszer ennyit nyomtam volna, hogy Mark megszakadjon a súlyom alatt. Ráadásul a hirtelen feltámadt szélben megcsapta az orromat a parfümjének az illata, ami egyszerre volt férfias, mégis frissítő és kellemes. Nem tudtam, milyen illat lehetett, de túlzottan is tetszett, amitől felfordult a gyomrom – mármint én ennek tituláltam azt a furcsa émelygést, ami úrrá lett rajtam.

- Ne mosolyogj nekem ennyire! – szóltam rá, amiért láthatólag túlságosan is élvezte ezt az egészet.

- Sajnálom, de valamiért imponál nekem, hogy megint megmentelek.

- Magadtól mentenél meg! – Láthatólag ez a mondatom betalált, mivel Mark arca hirtelen eltorzult.

- Nem vagyok én olyan szörnyű.

- Te komolyan egy két lábon járó ellentmondás vagy. Nemrég még azzal jöttél, hogy megutállak, ha megismerlek – hívtam fel erre a figyelmét, miközben kezdtem feladni, hogy rájöjjek, milyen személy is volt ő.

- Ha tudnád, mennyi minden van a fejemben! De én nem kívánom senkinek azt a zűrzavart és káoszt, ami bennem él.

- De azt igen, hogy veled éljek.

- Igen, azt igen, mert veled minden jobb lehet.

- Hogyan, mikor azt sem tudom, mit kéne jobbá tennem?

- Az életemet.

- De mi az, ami nem jó benne?

- Semmi sem jó: ami volt is, minden oda. Ezt viszont most hagyjuk, Angyalom! – Majd hirtelen megpuszilta a nyaka köré font kezemet, amitől libabőrös lettem, és azt se tudtam, hogy jó vagy rossz értelemben.

- Ilyet még egyszer ne csinálj! Nem vagyok a játékbabád – közben egy szúrós tekintettel "jutalmaztam".

- Pedig most, hogy a karjaimban vagy, kicsit úgy érzem – húzta az agyamat.

- Ha egy játékbabát akarsz, akkor segítek Ebay-en találni neked valót.

- Ha ilyen egyszerű lenne! De mondtam, bár lehet, nem figyeltél, hogy van, amit pénzzel nem lehet megvenni. – Ismét itt volt a rá jellemző fájdalmas sóhajtás.

- Mindig figyelek rád, Mark, így ezt is tudom, mikor mondtad. Viszont így sem könnyű, sőt lehetetlen téged kiismerni.

- Ennél igazabb dolgot nem mondtál, amióta idehoztalak.

- De azért mondj te is valami igazat: hogy értél utol ilyen hamar, hisz nemrég mentél el kocsival? – furdalt a kíváncsiság.

- Csak a szomszéd mezőre mentem szedni neked virágot, hogy valami szép fogadjon reggel.

- Te most viccelsz? – néztem rá hitetlenül.

- Nem, épp a szobádba akartam bekopogni, amikor láttam, hogy nem vagy ott.

- De ez az erdő óriási, hogy találtál rám?

- A sáros föld miatt könnyen tudtam a lábnyomodat követni.

- A fenébe, hogy még az időjárás sem nekem kedvez!

- Szerencséd, hogy nem, ki tudja, másként mikor találtam volna rád. Mondtam, Jinyoung, több órás körzetben nincs erre senki és semmi, csak erdő, mező és virágok. Ennyi!

- Nem hittem neked, vagyis inkább nem akartam. Meg kellett próbálnom, Mark.

- Előre tudtam, hogy meg fogsz próbálkozni vele, mert szükség volt rá, hogy magadtól gyere rá, innen nincs menekvés; és örülök, hogy végül ilyen könnyen megúsztad.

- Kösz szépen! Nem tudok a saját lábamon közlekedni, és a fejem is vérzik, de amúgy nagyon könnyen megúsztam! – fakadtam ki. – És hogy tudod ilyen könnyedén közölni azt, hogy innen nincs menekvés? Fordított esetben te mit éreznél, Mark? Csak egy kicsit próbáld meg az én helyzetembe képzelni magad! – már szinte könyörögtem neki.

- A te helyzetedbe? Tudod, mit, vegyük át együtt a mi kis történetünket. Szóval van egy sikeres énekes, akinek van egy szerető családja, akik beleőrültek volna, ha elveszítik őt, de nem tették, mert volt egy fiú, aki megmentette az életét. Ez a fiú azonban szerette volna jobban megismerni őt, de ez nem állt módjában, mert a másik nem adott neki lehetőséget rá. Viszont a megmentő megelégelte ezt, és magával vitte, mert olyannyira vágyott mindenre az égvilágon, ami a fiúval volt kapcsolatos, hogy azt képtelenség szavakba önteni. Lehet, hogy csak egy volt a fiú több millió rajongója közül, de mégsem volt velük egyforma, mert ő megtapasztalta, milyen törékeny és elveszett ez az angyal, amikor kihúzta a vízből – mert az ő szemében igenis egy angyal volt. Ezentúl nem tudott másra gondolni, minthogy megmentse őt a világ gondjaitól, amik a vállára kerültek. De az énekes még arra sem tudott időt szakítani, hogy olykor beszélgessenek telefonon, ezért a megmentőnek kezébe kellett vennie a helyzetet, és úgy alakítani a dolgokat, hogy kettesben legyenek egy jó ideig. – Képtelenség lett volna megmondani, vajon amiatt lihegett-e, mert engem cipelve sétált, vagy mert annyira belelovalta magát a mesélésbe.

- Aha – ennyit tudtam csak végül mondani, mert Mark elmesélésben minden más fényben tűnt fel előttem. Egy perc erejéig még azt is meg mertem volna kockáztatni, hogy megértettem az indítékát, csak a módszereit nem.

- Irigyellek, Jinyoung, hogy ilyen sikeres vagy, de azért még inkább, hogy ott van a családod.

- Mégis el akarsz tőlük venni.

- De nem örökre. Tényleg csak ideiglenes az, hogy elraboltalak – erősködött.

- Legalább hagytál valami nyomot hátra, hogy tudják, biztonságban vagyok?

- Nem, hisz, ha megtudnák, hogy nálam vagy, a rendőrséggel valahogy lenyomoztatnák a családom nyaralóját.

- Ez jogos. De mi van a te családoddal, ők nem fognak idejönni?

- Ezt a témát hagyjuk! – kérte szomorúan, miközben mindenfelé nézett, csakhogy ne tűnjön fel az, amit már igenis megláttam, hogy könnybe lábadtak a meleg barna szemei.

- Mark!

- Azt mondtam, hagyjuk! – szipogta, én pedig ekkor raktam össze, hogy Marknak már nem volt családja.

- Úgy látom, mindjárt megérkezünk – pillantottam meg a fatörzsek között a nagy fehér házat.

- Végre, mert már tényleg egyre nehezebb lettél.

- Így jártál - rántottam egyet a vállamon.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)