Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 7. fejezet

Hetedik fejezet – Egy rossz lépés

A szökési kísérletem utáni három nap szinte teljesen ugyanúgy telt: Mark folyamatosan segített a lábamat helyre hozni, ami tényleg egyre jobban lett. Mindig reggelivel és egy kis csokor virággal várt ébredéskor, amiért cserébe felajánlottam neki, hogy az ő kedvenc filmjeiből nézzünk egyet-egyet – hiszen féltem, hogy ismét rátör egy roham, ha én választok. Valamint ebédre folyton a kedvemben akart járni; bár egyszer polipos kaját kértem tőle, amit valóban imádtam, de tudtam, hogy esélytelen, hogy bármi ilyesmije legyen a hűtőjében. Ezzel egy kicsit el akartam bizonytalanítani, hogy márpedig nem adhat meg mindent nekem.

Azonban bárhogy próbáltam megkedvelni, és egy részem tényleg érzett egyfajta szimpátiát iránta, akkor sem tudott a rettegésem alábbhagyni. Az a roham egyszerre ébresztett sajnálatot a lelkemben, és közben még jobban megijesztett, hogy mi lesz, ha egyszer majd nem a saját fejét veri közben, hanem bennem tesz kárt. Nem tudtam, mi volt a konkrét baja, így azt sem, hogy mire számíthattam a továbbiakban, és rákérdezni se mertem. Aludni is alig aludtam, mert már a széket nem raktam oda az ajtómhoz, hogy saját magamnak is bizonyítsam a bátorságom, de közben mégis folyton éber álmom volt, és még egy apró szélfúvásra is kipattant a szemem, mert azt hittem, Mark volt az. Nem segítettek azok a szavai sem, hogy: „Ha úgy zajlanának a dolgok, ahogy azt én szeretném, épp az ajkaidat falnám, és meg sem állnék még jó sokáig.” Én nem akartam, hogy egy beteg ember falja az ajkaimat, már csak azért sem, mert összesen egyszer csókolóztam, ami egy lánnyal történt, és azóta sem hevertem ki. Nem akartam, hogy a második csókom is egy újabb rossz élmény legyen. Igazi szerelemre vágytam. De hogyan szerethettem volna valakit, aki a saját tulajdonának tartott azért, mert kimentett egy tóból? A szerelem nem tulajdonjogról szólt és nem a szabad akarat megvonásáról. Utáltam, hogy ő rendelkezett felettem, de egy hang folyton azt súgta bennem, hogy a megmentésem miatt bármit megtehetett velem.  Ezt a hangot viszont gyűlöltem, de elnémítani mégsem tudtam.

A balesetem utáni harmadik reggel arra keltem, hogy elhajtott a kocsijával, azonban rögtön visszaaludtam, mivel semmi szökési terv nem jutott az eszembe, hisz egyrészt már tudtam, hogy hiába való lett volna, másrészt pedig tényleg elhatároztam, hogy a félelmeim ellenére segíteni akarok neki. Egyszerűen éreztem a zsigereimben, hogyha igyekszem a lehető legtöbbet kihozni ebből a helyzetből, azzal mindketten csak nyerünk. Bár ekkor nem tudtam a hazajutásomnál nagyobb nyereséget elképzelni magamnak.

A faliórám elárulta, hogy három órával később keltem fel, mint ahogy Mark távozott. Már egész jól tudtam sétálni, de még mindig nagyon fájt a zúzódásom, így továbbra is az ép lábamat terheltem jobban. Nem is lett volna ezzel semmi baj, hisz az emeletről könnyen lejöttem, azonban elfogott a bezártság érzete – mivel három napja nem tettem ki a lábamat a házból –, így ki akartam menni egy kicsit. Viszont jobb lett volna mindezzel megvárni Markot, mivel túl bátor döntés volt a részemről a meredek betonlépcsőkkel megpróbálkozni, és a harmadiknál éreztem, ahogy az egyensúlyom oda lett, majd azt, miként árasztotta el a fájdalom a testem minden egyes zugát, miután végiggurulva a további lépcsőfokokon, a hideg földre zuhantam.

- Hol vagy, Jinyoung? – hallottam édesanyám zokogó hangját.

Éjszaka volt, én pedig rohantam egy végeláthatatlan erdőben. Próbáltam válaszolni neki, de egy hang sem hagyta el a számat, és utána arra is rájöttem, miért: mivel Mark fogta be azt, miközben ráncigált magával a házához.

- Ne, csak oda ne! – könyörögtem neki, amint szabad lett a szám.

- Dehogynem. Nekik nincs akkora szükségük rád, mint nekem. Te az enyém vagy, Jinyoung… Az enyém vagy.

- Nem, nem vagyok! – ordítottam, és ez már a valóság volt, nem pedig a félelmeim szülte álomképek világa.

- Jinyoung, hát magadhoz tértél – ölelt meg a síró Mark, miközben én ismét a kanapén feküdtem kiszolgáltatottan, ahogy pár nappal ezelőtt. – Mikor megláttalak vérző fejjel feküdni a lépcső előtt, szörnyen megijedtem.

- Jézusom, tényleg, én elestem! – jöttem rá.

- Igen. Komolyan máris meg akartál ismét szökni? – nézett rám kétségbeesve, miközben a szemeiből továbbra is potyogtak a könnyek. – Hiszen még a lábad is fáj. Pedig én úgy igyekeztem, hogy a kedvedben járjak. Azért mentem el most is, mert tegnap, miután polipot említettél, felhívtam a legközelebbi településen lakó halbeszerző ismerősömet, akivel apa régen jóban volt, hogy rendeljen nekem ma reggelre polipot, és sikerült is neki. Azt akartam, hogy már ma azt főzzek neked, mivel ez egy teljesíthető kívánság volt, így mindenképp meg is akartam valósítani. Még receptet is kértem az ismerősömtől, amire azt mondta, hogy imádni fogjuk, és plusz hozzávalókat is adott hozzá – vette ki remegő kézzel a zsebéből a papírfecnit, majd átnyújtotta.

- Én a polipot nem is gondoltam komolyan, Mark – vallottam be, miközben a bűntudat elárasztotta a mellkasomat. Csak kicsit oda akartam marni neki azzal a hülye polipos beszólásommal, a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy tényleg hozat nekem. Dehogyis gondoltam, mikor én ekkor is épp arról álmodtam, hogy ráncigált magával a ház felé. Már lassan odáig jutottam, hogy itt én voltam a rossz ember, nem Ő. Vagy talán mindketten azok voltunk, vagy épp, hogy egyikünk sem...

- Valóban? – törölte le a könnyeit.

- Valóban, és elmenni sem akartam, csak szimplán friss levegőt szívni.

- Ó! – Nem mondott mást, csak meredt maga elé.

- Úgy érzem, hogy a fej- és lábfájásom is ismét ugyanolyan lesz, mint előtte – jegyeztem meg, miután belenyilallt a fejembe.

- Reméljük, legalább nem lesz rosszabb. De azért hozok neked fájdalomcsillapítót.

- Mark, sajnálom – mondtam, miután visszatért a gyógyszerrel és egy pohár vízzel. – Tudom, hogy megijedtél. Tényleg elhiszem, hogy nem azért hoztál ide, hogy szenvedni láss, ezt az elmúlt három napban bizonyítottad.

- Nem merek majd elmenni itthonról ezentúl, ha mindig arra jövök haza, hogy megsérülsz. Pedig most is vettem még más enni-innivalót is, ami fogytán volt, nem csak a polipot hoztam.

- Legközelebb vigyél magaddal vásárolni! – ajánlottam fel neki.

- Ja, hogy rögtön elszökj – horkant fel. Nem akarom, hogy bezárjanak miattad, Jinyoung.

- Nem szöknék el.

- Hát persze.

- Mondjuk, ha esetleg igyekeznénk jobban megismerni egymást, akkor a bizalom is megnőne közöttünk.

- Rendben, már úgyis egyre jobban furdal a kíváncsiság, miért ment tönkre a barátságotok Jaebummal – ült le elém az asztalra.

- Bele a közepébe – jegyeztem meg, de még a kórházból való hazatérésemkor megígértem neki, hogy ezt elmesélem, így tényleg itt volt már az ideje, hogy megejtsük a dolgot.

- A mi kapcsolatunk már csak ilyen – bazsalygott.

- Ez igaz. Na szóval, én és Jaebum… - sóhajtottam egy mélyet, miközben átgondoltam, honnan is kezdjem. – Külön-külön jelentkeztünk mindketten egy ügynökséghez, de aztán elhatároztuk, hogy együtt több esélyünk van. Végül mint duót felvettek minket gyakornoknak, és úgy tűnt, minden jól megy: egyre jobb táncosok és énekesek lettünk, ráadásul a hangunk kiegészítette egymást. Dalszerzés terén sem volt gond egyikünk részéről sem.

- De akkor hol volt a probléma? – tette keresztbe a lábát, miközben áhítattal hallgatott.

- Ott, hogy nem akart belemenni abba a koncepcióba, amit nekünk szánt az ügynökség. Ők letisztult dolgokat vártak tőlünk, ami dalok terén Jaebumtól sem állt távol, viszont ő színes hajakról, aranynyakláncokról és szörnyen giccses ruhákról beszélt folyton, mert állította, hogy ő csak akkor tud a hétköznapi Jaebum szerepéből kilépni, amikor a színpadon áll, ha teljesen szembe megy a valós énjével. Én viszont nagyon nem így vélekedtem erről, hanem pont az ügynökség álláspontján voltam, hogy valami egyszerűt képviseljünk, amivel bárki azonosulni tud. Én nem megváltozni akartam a színpadon, hanem átadni azt, aki vagyok, azt a művészetet, amit képviselek. Ő azonban ebbe nem ment bele, hanem szerződést bontott. Mivel időközben legjobb barátok lettünk, így elvárta, hogy én is ezt tegyem, és majd együtt menjünk máshova. Viszont én nem akartam elölről kezdeni, feladni a biztosat valami bizonytalanért, főleg, hogy nem vonzottak Jaebum elképzelései.

- Tehát maradtál, és szólóénekesként énekelted fel a közös dalokat – rakta össze a képet.

- Igen, Jaebum pedig nem állt velem szóba két éven át. Csak aztán az egyik dalt, a Lullaby-t, amit teljesen egyedül írt, és a kedvence volt mind közül, rám kényszerítették, hogy most már nem úszom meg, a harmadik albumomra fel kell énekelnem, ráadásul ehhez forgassak klipet is. Tudtam jól, hogy meg fog ezért keresni, de személyes találka helyett felhívott, és csúnyán összevesztünk, majd pont miután letettem a telefont, megcsúszott a kormányom – értem a történetünk végére.

- Aha – ráncolta a homlokát, mint aki emésztgeti a hallottakat. – Nem is voltatok igazi barátok, ha nem merted megmondani neki, hogy mások az elképzeléseid. Kompromisszumot kellett volna kötnötök, és együtt maradni. Te sem lettél volna magányos, ő pedig nem adta volna fel az álmát, és a baleset sem történt volna meg.

- Igen, talán tényleg nem voltunk azok. Viszont, ha nincs baleset, nem találsz rám. Így is ezt akarnád? – néztem rá kíváncsian.

- Persze, hisz akkor boldogabb lennél. Meg amúgy is, ha nem tapasztalom meg, milyen a közeledben lenni, úgy nem tudom, milyen azt elveszíteni. Az ember csak az után tud igazán vágyódni, amit már megtapasztalt. – Fájdalom, veszteség, magány – ezek mind kiütköztek ekkor Mark arcára, én pedig nem tudtam nem sajnálni Őt.

- Micsoda bölcs szavak.

- Nem vagyok én olyan buta. Viszont te mire vagy kíváncsi? – Félt, ezt is le tudtam olvasni róla: rettegett, vajon mire kérdezek rá.

- Megtudhatom, mi történt a családoddal?

- Mire tippelsz?

- Meghaltak – feleltem halkan, mire fájdalmasan bólintott. – De ha nem tudsz róla beszélni, akkor hagyjuk.

- Nem, elmondhatom. Közvetve az én hibám volt – kezdte, miközben egy pontot nézett kitartóan a falon. - Tudod, én kicsi korom óta problémás eset vagyok, és a szüleim szerették volna, ha van valami, amiben sikerélményt szerzek. A tanulás nem ment különösen jól, de se ének, se rajz terén nem voltam kiemelkedő, mígnem a tesi tanárom felhívta a figyelmüket arra, hogy érdemes lenne akrobatikával foglalkoznom, amiből aztán szenvedély lett a részemről, és tényleg jól is ment. Majd középsuli után is kitartóan csináltam. Pont az egyik versenyemre igyekeztek három hónappal ezelőtt, amikor egy kamionos nekik ment, és szörnyet haltak. – Először csak újabb remegés fogta el, majd egy vad sírógörcs: sokkal durvább, mint amit pár napja láttam tőle, mert ez most nem valamilyen mentális betegség tünete volt, ez a fájdalom a lelke legmélyéről tört fel.

- Uramisten, Mark! – Bárhogy fájt a fejem és a lábam, erőt vettem magamon, és felültem, majd odahúzva magam mellé a kanapéra, erős szorításomba zártam, hogy legalább erre a pár percre érezze, hogy már nem volt teljesen egyedül.

Igaz, sok időbe telt, míg Mark könnyei elapadtak, én azonban nem löktem el magamtól, és az sem érdekelt, hogy a vállamon vizes lett a felsőm miatta. Hagytam, hadd sírja ki magát, mert ekkor erre volt a legnagyobb szüksége.

- De nem ez a teljes történetem – tette hozzá, miután el tudott engedni.

- Sejtettem, viszont nem kell, hogy ma elmond a többit is, ráér. – Láttam rajta, hogy képtelen lett volna további részleteibe belemenni a szomorú múltjának, így megkegyelmeztem neki. Végül is így volt fair, mindketten egy-egy sztorit meséltünk egymásnak, a legfontosabbakat, amiket először tisztáznunk kellett.

- Köszönöm, Jinyoung. Cserébe ma te választhatsz filmet. Viszont nekem most el kell kezdenem a polipot főzni – állt fel.

- Mondanám, hogy segítek, de nem igazán az én asztalom a főzés – vallottam be.

- Ezt valahogy sejtettem, viszont én szívesen tanítalak. Bár nem hiszem, hogy épp a polippal kéne kezdenünk – nevetett, és annyira jó volt újra látni a mosolyát, amit hirtelen ismét ugyanolyan gyönyörűnek láttam, mint a parkban, mielőtt elrabolt.

- Rendben, akkor majd valamelyik könnyebb fogásnál.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)