Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - 10. fejezet

Tizedik fejezet – Gyerekes viselkedés

Jackson:

Édesded álmom volt, miután lebukva Jinyoung előtt, hogy filmek terén is szörnyen romantikus alkat vagyok, beiktattunk egy ehhez illő házimozizást. Imádtam, főleg a csókjelenetet; valahogy számomra azok a részek voltak az ilyen történetek csúcspontjai. Az első csókhoz nem volt fogható semmi, ezt már tapasztalatból is mondhattam. Mondjuk a mi történetünk Jinyounggal nem volt filmbeillő; mármint egy szépen felépített sztoriban nem úgy kezdődik a dolog, hogy azonnal a magasba tör a két főhős, aztán visszaesnek a mélybe. De ez csak a testiségre vonatkozott nálunk, és én ezen túl tudtam tenni magam, még ha a szépségem azt is hitte, hogy bánom, hogy aznap nem feküdtem le vele. Ezt nem kicsit sérelmeztem, hisz nem csak a testébe zúgtam bele, hanem az apró kis mimikáiba, a kisugárzásába és a történetébe is, amit elmesélt nekem Jaebum. Minél többet tudtam meg róla, annál inkább megértettem a viselkedését, és egyre több apróságát akartam a jövőben felfedezni róla.

Persze, hogy el akartam jutni a szexhez, ha mindketten elérkeztünk arra a pontra. Huszonegy év után már az előttünk álló idő semmiségnek tűnt. Hisz most már tudtam, hogy van kire várni, míg előtte úgy éreztem, talán sohasem jön el az igazi az életemben. Bár ezt az „igazi” kifejezést még nagyon nem mertem Jinyoung előtt használni, hisz amiatt is kibukott, hogy azt mondtam, beleestem. Hát még ettől mit kapott volna? Valószínűleg agybajt, én pedig egy nagyobb fejmosást a szerelmes „tévképzeteimről”.

Nem tudtam, pontosan mikor aludtam el; annyi rémlett, hogy utoljára valami olyasmit motyogtam az orrom alatt, hogy ne dobjon ki, de hogy válaszolt-e erre, azt már nem tudtam. Éjjel pedig egyszer sem keltem fel, aminek a fő indoka az lehetett, hogy előző este nem aludtam sokat az izgalmam miatt. Most viszont, miután kicsit megnyugodtam, a kanapén is úgy aludtam, mint a tejföl. Már jócskán fel is kelt a Nap, amikor felébredtem.

Jinyoungot nem találtam a szobájában. De aztán az üvegajtóján kinézve – ami most már a közös ajtónk volt –, megláttam, hogy az udvaron van. Viszont, mikor az álmos, lassú észjárásommal is sikerült felfognom, hogy az én mobilom van a kezében, rögtön görcsbe rándult a gyomrom.

- Hé, te meg mit csinálsz a telefonommal? – cammogtam ki hozzá.

- Semmit, csak volt egy kisebb pánikrohamom, és ezért fel kellett hívnom Jaebumot – vágta rá, de az ideges reakciója elárulta, hogy hazudik.

- Aham, és megtaláltad a „Prince Jinyoung” kép mappámban a számát? – húztam fel mérgesen a szemöldökömet, amint megláttam, mi van éppen megnyitva, majd ki is vettem a kezéből a mobilomat.

- Ne haragudj rám! De elejtette Jaebum, hogy nem örülnél, ha megtudnád, hogy a kezemben van a telefonod, mivel nem egy képed van rólam.

- És ezért persze az első dolgod az volt, hogy lecsekkold a mappámat. Remek. De remélem, hogy nem kéred, hogy töröljem az egészet. – Megsemmisülve éreztem magam, és a szívem szakadt volna bele, ha meg kell válnom a képeitől. Tudtam én, hogy beteges volt az a mappa róla, és a címe sem volt kutya, de az én lelkemnek szüksége volt rá.

- Öhm… Hát, ha nem szeretnéd – felelte zavartan.

- Érdekes, az baj, ha van pár képem rólad, de azzal ki lennél békülve, ha bánnám, hogy nem feküdtünk le. Nem értelek – jegyeztem meg szomorúan, mivel tényleg nem értettem, hol itt a logika. Csak pár kép volt a telefonomban róla; jó, negyven, de akkor is, nem ártottam vele senkinek, még arra sem vetemedtem, hogy ezeket nézve maszturbáljak, márpedig féltem, hogy ő ezt is kinézi belőle. De Jinyoung túl tiszta volt ehhez, és akár hitte, akár nem, én is. Csupán lelki doppingként használtam ezeket a fotókat, de túl fáradtan és megalázottan éreztem magam, így ahelyett, hogy magyarázkodásba kezdtem volna, inkább elindultam befelé.

- Jackson, várj! – szólt utánam, de nem érdekelt.

- Megyek letusolok!

A hideg zuhany felfrissítette a testemet, és ezáltal a fejemet is. De ezek után sem voltam képes kimenni hozzá. Így leültem a lehajtott tetejű mosdóra, és a csempéket kezdtem el unalmamban számolni.

- Jackson, gyere ki! – kérte az ajtó túloldaláról, de én még csak válaszra sem méltattam. – Könyörgöm! Sajnálom, én hibáztam! Nem állt jogomban a telefonodban kutakodni.

Nekem pedig ezeket a képeket Jaebum és a te engedélyed nélkül átküldeni magamnak.

Írtam neki egy sms-t, mert nem voltam képes megszólalni.

- Ne csináld ezt! Nehogy már üzenetben tárgyalj csak velem! – kapta fel a vizet.

Sajnálom, de máshogy most nem megy!

- Jackson, ez baromira gyerekes, ugye tisztában vagy vele?

Legbelül még egy nagy gyerek vagyok, aki végre belezúgott valakibe, és azonnal túlzásokba esett.

- Jackson… A szentségit, tudod, mit, mosdóba kell mennem, és ha nem szeretnéd, hogy a saját udvaromra – akarom mondani, udvarunkra piszkítsak, akkor told ki azt a formás fenekedet! – egyre dühösebb volt a hangja, ami megrémített.

Nem hiszek neked. Fogadjunk, hogy csak így akarsz kicsalni.

- Próbára akarsz tenni? Remek, akkor maradj itt, én elintézem a dolgomat az udvaron, aztán meg megyek és felhívom a majdnem befutó lakótársamat, Markot, hogy ráér-e valami jó kis programot szervezni mára, és hogy nem késő-e még, hogy ideköltözzön, mert az, akit választottam, még a vécét se hagyja, hogy használjam – hadarta mindezt egy levegővel, bennem pedig megmozdult valami elemi erő, amint felhozta a másik srácot, így már ki is rontottam a mosdóból.

- Tessék! – tártam ki neki az ajtót, majd a szobám felé vettem az irányt, de ő megelőzött, és elém vágott. – Jinyoung, ne csinálj ilyen hirtelen mozdulatokat, mert akaratom ellenére hozzád érhetek!

- Akkor te meg ne is próbálj meg most a szobádba bezárkózni! És légy szíves, nézz a szemembe, ha már ódákat zengtél róla!

- Csak arról, milyen aranyos, amikor mosolyogsz – mondtam szomorkásan.

- Ha ennyi kell, tessék, mosolygok.

- Egy erőltetett mosoly közelébe sem ér annak, amikor szívből nevetsz. Sajnálom, Jinyoung, de most egyedül szeretnék lenni.

- Máris feladod? Tényleg hívjam Markot? – csak ezzel jött.

- Bárkit, csak őt ne!

- Akkor meg kérlek, szedd össze magad, mert elmegyünk életünk első közös bevásárlására. És mivel te vagy az új, izmos lakótársam, így szükségem lesz rád. Meg persze arra, hogy a kiváló humoroddal szórakoztass, úgyhogy siess! – tapsolt a kezével, belém pedig visszatért némi élet.

Jinyoung:

Ahogy bezárkózott a fürdőszobába, és csak sms-ben volt hajlandó válaszolni nekem, úgy éreztem, hogy máris elbuktam a teszten. Legszívesebben idehívtam volna anyát, hogy lássa, nagyon nem Jackson az, akivel nem lehet együtt élni. Szegény főzött nekem, és hozta az óriási párnáját, hogy éket verjen közénk a biztonságom miatt, és cserébe mit kapott tőlem: a gonosz feltételezéseimet, és hogy a magánszférájában turkáltam.

Kétségbeesésem közepette már olyan botorságot is mondtam, hogy az udvarunkra vizelek, de persze tudtam jól, hogy egy fél pillanat erejéig sem hisz nekem, épp ezért kellett ennél gonoszabb módszerhez folyamodnom. Bevillant, milyen ideges volt, amikor előző nap felhoztam Markot, így reménykedtem benne, ha azzal jövök, hogy találkozok vele, bármennyire átlátszó is leszek, a belőle hirtelen felszínre törő ösztönös érzelmek majd megteszik a maguk hatását, és kijön végre. Így is lett, amitől végre fel tudtam lélegezni kicsit. Azonban ez tényleg csak egy röpke másodperc erejéig tartott, mivel Jackson célirányosan a szobája felé baktatott, így cselekednem kellett; amilyen óvatosan csak tudtam, elé vágtam. Ő persze azonnal ledorgált, hogy az ilyen hirtelen mozdulataim következtében könnyen hozzám érhet, de nem hagytam ám magam.

- Akkor te meg ne is próbálj meg most a szobádba bezárkózni! És légy szíves, nézz a szemembe, ha már ódákat zengtél róla!

- Csak arról, milyen aranyos, amikor mosolyogsz – jegyezte meg szomorúan, amitől még inkább előtört belőlem a tenni akarás.

- Ha ennyi kell, tessék, mosolygok. – Amennyire csak tudtam, mosolyt varázsoltam az arcomra, de féltem, hogy úgy festhetek, mint az összes családi fotón, ami gyermekként készült rólam és a szüleimről. Mindig igyekeztem pókerarcot felvenni, és úgy tenni, mintha boldog lennék, pedig ahogy egyre nagyobb lettem, annál több színészkedés tükröződött az arcomon ezeken a képeken, mintsem valós boldogság.

- Egy erőltetett mosoly közelébe sem ér annak, amikor szívből nevetsz – hihetetlen, mennyire átlátott rajtam, mintha zsigerből megérezte volna ezeket. - Sajnálom, Jinyoung, de most egyedül szeretnék lenni.

- Máris feladod? Tényleg hívjam Markot? – Újra az aduászomhoz nyúltam vissza.

- Bárkit, csak őt ne!

- Akkor meg kérlek, szedd össze magad, mert elmegyünk életünk első közös bevásárlására. És mivel te vagy az új, izmos lakótársam, így szükségem lesz rád. Meg persze arra, hogy a kiváló humoroddal szórakoztass, úgyhogy siess! – tapsoltam a kezemmel, hogy ezzel is gyorsaságra ösztönözzem.

- Makacs egy személy vagy, ugye, tudod?

- Tudom bizony. Szerinted másként, hogy lett volna bátorságom arra a bizonyos mekis kirándulásra? – hoztam fel életem legmerészebb „kalandját”.

- Igaz – sóhajtott egy mélyet, és éreztem, hogy csak megtörik az a jég. – Jól van, sietek – rántott egyet a vállán. – Végül is, ez a te házad, te vagy az úr. Csak a képeket hadd tartsam meg, kérlek! – nyitotta tágra a kutya szemeit.

- Jackson, kikészítesz, esküszöm – ráztam a fejem, mert már kezdett kissé elegem lenni ebből a reggelből és a kínlódásunkból, főleg, hogy saját magunk generáltuk ezeket a megoldásra váró problémákat. – Ez már a közös házunk! Oké, persze, az én tulajdonom, de te a lakbérrel használati jogot fizetsz, ha már nagyon bele akarunk menni a dolog jogi oldalába – amihez amúgy annyit sem értek, mint mások megérintéséhez, úgyhogy inkább ezt hagyjuk!

- Nem is a jogok érdekelnek, de attól még ez a ház, ahogy te is mondtad, a te tulajdonod, így bármikor kidobhatsz engem, amint egy rossz lépésem lesz. Talán ki se kéne pakolnom, majd élek bőröndből – rántott egyet fájdalmasan a vállán, én pedig azt hittem, hogy levájom az arcomat, mert már olyan szinten főttem a saját levemben.

- Te ezt már direkt csinálod? – kérdeztem idegesen.

- Jól van, kipakolok, ha a rendmániádnak úgy jobban megfelel – legyintett a kezével.

- Ki a jó ég beszél itt a rendmániámról? Jackson Wang, ha a jövőben még egyszer olyasmit mersz nekem mondani, hogy nincs ugyanolyan jogod élni ebben a házban, mint nekem, akkor esküszöm, én költözök el, nem te! A másik pedig, tudom, csúnya dolog volt Markot felhoznom, de az meg tőled volt gyerekes, hogy bezárkóztál a fürdőbe és sms-ben voltál csak hajlandó válaszolgatni. Mindkettőnknek új ez a helyzet, de ha gyerekek módjára intézzük továbbra is a dolgokat, akkor ellehetetlenítjük az együttélésünket – hadartam mindezt idegesen, de egyre inkább kitisztult fejjel.

- És mi van a mappámmal?

 - Csak hirtelen éreztem úgy, hogy furcsállom azt a sok képet a telefonodban. Igazából még hízelgő is nekem, ahogy mindaz, amiket tegnap mondtál. És igazad volt, tényleg te is fontos vagy számomra, azért is keltem fel többször éjszaka, mert nyugtalan voltam az első itt töltött estéd miatt.

- Ó, nem tudtál aludni miattam? – Láthatólag meglágyult a szíve, és úgy tűnt, már ölelne is meg engem, de még időben kapcsolt, és a kanapéhoz sietve, leülve rá, a kezébe kapta az óriás párnáját, és azt szorította magához. – Folytasd csak!

- Szóval, igen, nem tudtam aludni miattad. Aztán reggel… Majdnem megérintettelek – vallottam be, amitől lesápadt.

- De miért, és hogyan? – Gyorsan felvázoltam neki, mire láttam, hogy a remény szikrái felcsillannak a gyönyörű barna íriszében, amiket a világért sem szerettem volna kioltani.

- És ekkor jöttél ki – értem a mesélés végére.

- Aha! De, akkor tényleg nem gáz, ha maradnak a képek? Nem használom őket semmi rosszra, csak olyan jó, hogy ott vannak, és bármikor megnézhetem őket – mondta aranyos bájjal, aminek még szép, hogy nem tudtam ellenállni.

- Nem baj, Jackson! És képzeld, nem gondoltam, hogy rosszra használod őket, szimplán csak megilletődtem, és te azonnal mellre szívtad a dolgot – magyaráztam, mert az események gyors leforgása alatt az tényleg nem fordult meg a fejemben, hogy nem illendően használta ezeket a képeket. De a tegnapi beszólásaim után teljesen megértettem, miért félt ettől.

- Akkor jó! Amúgy is, olyan fotógén vagy. Mit csináljon az ember, ha imád a kamera, és minden egyes fényképet egy kincsnek tart rólad? Ó, amúgy, ha lehetséges, egyszer úgy megnézném a gyermekkori képeidet is, mert olyan nem volt Jaebum telójában; hisz gondolom, csak azután fotózkodhattatok az ő telefonjával, miután már kikerültél a burokból.

- Igen, jól gondoltad. És persze, semmi akadálya – esett jól az érdeklődése. – Majd a közeljövőben ellátogathatunk a szüleimhez, és megnézheted, hol „raboskodtam” mind ez idáig.

- Tisztára, mint Rapunzel, aki csak arra várt, hogy a hercege megmentse. Ú! – grimaszolt furcsán, amit nem tudtam hova tenni.

- Mi az?

- Elképzeltelek szőkén. Júj, sohase fesd be a hajad, kérlek! Így vagy tökéletes, ahogy vagy.

- Én, mint szőke... – A lelkiszemeim előtt is megjelent ez a kép, és még a hideg is kirázott. – Tényleg nem lenne jó ötlet, és nyugi, nem vágyom hajfestésre. Te viszont már más kérdés vagy, szerintem nagyon jól állna a szőke hajszín – képzeltem magam elé.

- Egy szavadba kerül, és a legközelebbi alkalommal barna helyett szőkére festetem a fodrászommal – ajánlotta fel nagyvonalúan. – Hisz már nem magamnak akarok elsősorban tetszeni, hanem neked.

- Ez kedves tőled, Jackson, és ki tudja, lehet, egy nap megfontolom ezt az ajánlatot. De most inkább maradjunk a barnánál, hisz mindkétszer így láttalak meg először – bazsalyogtam el magam. – Az én barna hercegem! Nincs itt szükség semmilyen felesleges változtatásra. Viszont arra igen, hogy felöltözz.

- Már itt sem vagyok – indult sokkalta vidámabban a szobájába, mint ahogy pár perccel korábban tért volna be oda, én pedig büszke voltam magunkra, hogy kicsit tisztáztuk a dolgokat.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)