Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - Karácsonyi Bónusz Rész

 

Jackson:

   December 25-én, bár beállítottam rezgőre a telefonom ébresztőjét, és direkt a mobilomat szorítva aludtam el, de végül nem volt rá szükségem, nélküle is fent voltam jóval Jinyoung előtt. Annyira izgultam a meglepetésem miatt, hogy szívem szerint le se feküdtem volna az éjjel; de nem akartam karikás szemekkel, félálomban eltölteni vele a második karácsonyomat, ami az első volt azóta, hogy fél évvel ezelőtt összeházasodtunk Amerikában. Régi vágya volt Jinyoungnak, hogy eljusson az Államokba, de az azt megelőző nyaralásunkon gálánsan lemondott erről, miattam és Hyunwoo miatt, amit végtelenül nagyra értékeltem, ezért is akartam már ott megkérni a kezét. Viszont ha már az akkori nyaralásunkat egy fiúkéréssel kötöttük egybe, akkor az ideit magával az esküvőnkkel. Nem voltunk sokan, csak a barátaink, a szüleink, Hyunwoo és JinSon. Az utóbbi két lurkó voltak a gyűrűhozóink, és végtelenül imádnivaló párost alkottak. Mi pedig az esküvő után még két hétig Amerikában maradtunk, az immáron férjemmel, és ott nem fogtam vissza magam: nem voltam hajlandó még a hotel wellnes részlegébe se úgy lemenni, hogy ne szorítottam volna a kezét. Jinyoung bárhogy tiltakozott, rendszeresen megcsókoltam és magamhoz húztam publikos helyeken. Legalább addig, amíg ott voltunk, nem akartam titkolni a kapcsolatunkat a nagyvilág előtt. Nyíltan vállaltam, sőt büszke voltam rá, hogy az ő férje lehettem. Ezért is szerettem volna meglepni karácsonykor: ha már megkért, hogy ne vegyünk egymásnak ajándékot, mert úgyis mindenünk megvolt, ami kellett, kitaláltam – ehhez a mondatához hűen –, mi is lenne az, amivel meglepem, anélkül, hogy költekeznem kellene rá: hiszen a legszebb dolgok általában nem pénzbe kerültek.

- Jinson, kérlek, ügyes legyél! Csinálj meg mindent szépen, ahogy a próbákon! Tedd büszkévé apádat, rendben? – kértem izgulva a szőrmókunkat, aki évről-évre egyre nagyobb mackó lett, de nem bántuk: így nagyobb felületen volt szerethető.

- Hát ti meg miért vagytok már fent? – kérdezte a szobánkból kilépő, szemét törölgető, fél álomban lévő Jinyoung.

- Majd megtudod, de előbb mosd meg a szemed, mert szeretném, ha tisztán látnál – mosolyogtam izgatottan, amit nem tudott hova tenni, de nem is kellett neki – úgy nem lett volna meglepetés.

Miután pár perc múlva kijött a mosdóból, bekapcsoltam a telefonomon az All I Want For Christmas zenei alapját, majd éneklésbe kezdtem. Egyszerre próbáltam tiszta hangokra törekedni – azért is keltem fel korábban, hogy hangolhassak –, és aranyos táncbetéttel fűszerezni a dolgot. De az igazi csúcspontja az volt a produkciónak, amikor a „You” résznél Jinson erőteljesen elkezdett vonyítani, majd ezután felugorva rám, megfogtam az elülső lábait, és táncolásba kezdtem vele. Így ment ez a dal végéig, és mikor lihegve ránéztem a páromra, ő ledermedve, de mégis boldogan állt.

- Gyertek ide, ti dilibogyók! – hajolt le, hogy előbb a fiúnkat szeretgesse meg, majd az én ölelésembe vetette magát. – Elloptad a szövegemet: hogy nem kell más rajtatok kívül karácsonyra – mondta szarkasztikus, mégis szeretetteljes hangtónussal.

- A jó ügy érdekében tettem, így nézd el nekem. Majd lehálom az árát – viccelődtem, bár igazság szerint bármikor, bármiért hajlandó voltam szeretkezéssel fizetni neki, amit ő is nagyon jól tudott, és rendszeresen be is váltott.

- Le fogod hálni, ettől nem kell félned – csókolt meg szenvedélyesen.

A nyelvével olyan vad táncot járt a számban, hogy azt hittem, nem leszek képes követni az iramot, miközben igyekeztem annyira közel húzni magamhoz, hogy eggyé olvadjunk, és ne tudjuk, hol ért véget az egyikünk teste, és hol kezdődött a másikunké.

- Ezek után remélem, nem baj, ha nekem is van egy kis meglepetésem számodra – mondta, miután nagy nehezen el tudtunk válni egymástól.

- Attól függ, mi az – vágtam rá.

Gyorsan berohant a szobánkba, majd kihozta az új laptopját, amibe bedugott egy pendrive-ot, és felém tolta a képernyőt, nekem pedig nem kellett sok, hogy realizáljam, mi is volt olyan érdekes. Egy héttel ezelőtt Jinyoung laptopja meghalt, és eltűnt minden egyetemi jegyzete róla, plusz az összes oda lementett kép, amit az elmúlt másfél évben csináltam. Bár majd beleszakadt a szívem, hogy oda lettek a fotóim, de ezt nem mondtam el neki, helyette úgy tettem, mint akit nem bántott különösen, mondván: majd csinálok még rengeteg képet magunkról és a közös élményeinkről. Azonban sejthettem volna, hogy Jinyoung átlát rajtam, és megoldja, hogy meglegyenek a fájlok.

- Kerestem egy adatmentőt, aki nagy nehezen mindent vissza tudott hozni. Nem mondom, hogy nem került annyiba, mintha egy új gépet vettem volna, de a képeid sokkal többet érnek a pénznél, és azért a jegyzeteim sem ártanak – tette hozzá halkan az utolsó tagmondatot.

- Valld be, csak a saját dolgaid miatt vitted el oda! – kormalkodtam, várva, mit reagál rá.

- Hát persze, még véletlenül se azért, mert a férjem csodás fotói azok, amiket a depressziós napjaimon nézegetek, amik miatt tudom, hogy bármilyen nehézségen menjünk éppen keresztül, szerencsés vagyok, amiért itt vagytok nekem. Az esküvőnkről készült képeid is sokkal többet jelentenek számomra, mint amiket a profi fotós csinált. Bár főként engem kaptál le, de pont, hogy azáltal szerettem meg igazán azt, aki vagyok, hogy a te lencséden keresztül kezdtem el látni önmagam. A képeid egy olyan tükröt raknak elém, amiben megszépülök. Talán tényleg volt némi önzőségem abban, hogy egy vagyont fizettem a megmentésükért, de ez jó tanulópénz volt, hogy mindig mindent mentsünk több helyre le, és hogy hívassuk elő a fotóidat.

- Még ha a képeket részben magad miatt is mentetted meg, ezzel a pár mondatoddal a legszebb ajándékot adtad nekem – húztam vissza magamhoz, hogy egy újabb csókban forrjunk össze. – Azért nem semmi, hova jutottál onnan, hogy az ideköltözésemkor kiakadtál, amiért le volt mentve pár kép a telefonomra rólad – tettem hozzá, mert tényleg drasztikus volt a változás.

- Pár kép! – lett magasabb a hangja, és kicsit el is tolt magától. – Csak kétszer találkoztál velem, de már volt egy Prince Jinyoung mappád, innen-onnan szerzett fotókkal.

- Na jó, így kicsit mániákus zaklatónak hangzok, de mint utólag kiderült, nem vagyok az. Mármint Jinyoung mániás vagyok, ez tény, de zaklató azért nem – tettem hozzá kacsintva.

- Egyébként mi ez a jó illat? – vette végre észre a másik kedveskedésemet is. – Csak nem amerikai palacsintát csináltál? – kérdezte izgatottan. Az utóbbi időben, amióta már a szervezete jobban engedte, hogy kevésbé bio és egészséges ételeket is egyen, rákapott az amerikai palacsintára, és mivel nem akartam folyton eljárogatni a kedvenc helyére, ahol mindig ezt rendelt, így inkább megtanultam magam is csinálni, csak ezt eddig még nem mondtam el neki.

- De bizony! – húztam ki magam büszkén.

- Akkor együk meg, és közben meséld el, hogyan tanítottad be Jinsont minderre!

- Úgy, hogy mindig velem volt, amikor gyakoroltam, és egy idő után rászokott, hogy a refrénnél, a „You” szónál elkezdett vonyítani. Mikor zsinórban negyedjére megcsinálta, akkor döntöttem úgy, hogy legyen ez egy közös meglepi. Táncolgatni amúgy is szoktam vele, így az már jött magától – meséltem lelkesen, büszkén nézve a kutyánkra.

- Hihetetlen egy duó vagytok – ismerte el, majd miután megkóstolta a palacsintát, összefüggéstelenül motyogott élvezkedve. Egy életen át el tudtam volna hallgatni, amint ilyen hangokat ad ki.

- Ez a nap csak a miénk! – jegyeztem meg, miközben megszorítottam a kezét, hiszen másnapra vártuk a szülőket és a barátokat megvendégelésre, így 25-e valóban csak a hármunké volt.

- Így van, az arany trióé: Wang Gae, Park Gae és a már kifejezetten nagy Jinson.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)