2019. november 29., péntek

Ha te azt tudnád! - BTS fanfiction - 33. fejezet


Harmincharmadik fejezet - Visszatükröződés



Suga:

Annyira jó volt egy teljes napot kettesben lennünk Jiminnel. Nagyon ráfért már a kapcsolatunkra egy kis egyedüllét. Bár már alig vártam, hogy a családommal is eltöltsek egy napot, de előtte muszáj volt, hogy a szerelmemmel is feltöltődjek, főleg, hogy a tudtomra adta, mennyire elhanyagolva érezte magát. Ezért is vittem egy luxusszállodába, hogy biztosítsam a törődésemről. Viszont arra nem gondoltam, hogy furcsán fogja kivenni magát, hogy két fiatal pasi lefoglalt egy egyágyas apartmant. Azonban – ha csak nem volt kiváló színésznő – nem tűnt úgy, mintha különösen érdekelte volna a recepcióst a dolog, és a felismerés szikráját sem láttam a szemében, hogy tisztában lett volna vele, hogy hírességek próbáltak náluk megbújni a világ elől. Ettől kicsit megnyugodtam, és próbáltam Jimin felé is árasztani ezt a meghitt légkört, ami egy darabig ment, de aztán hirtelen megváltozott a szobában a hangulat: épp egy téma közepén voltunk, amikor a párom váratlanul, egyszer csak a polóm alatt kezdte el simogatni a hasamat. Ezzel még nem is volt baj, és a vad csókjait is jól kezeltem, de amikor az övemet akarta kikapcsolni, muszáj volt leállítanom. Persze, félreérthető volt a szituáció, hogy hova vittem, de azt hittem, tisztában volt vele, hogy előbb megbeszéltem volna vele, ha el akartam volna venni a szüzességét, nem pedig random rárontani; arra pedig végképp nem számítottam, hogy ő fog kezdeményezni ezen a téren.
- Jimin, ne! – mondtam erélyesen, eltolva az övemtől a kezét.
- De hát miért ne? Hisz már egy jó ideje együtt vagyunk, Yoongi. Szeretlek és te is szeretsz, és most kettesben vagyunk, úgyhogy senki sem zavarhat meg minket. Mi a baj? – Annyira ártatlanul nézett rám, hogy majdnem elsírtam magam: hihetetlennek tartottam, hogy úgy akart rávenni arra, hogy lefeküdjünk, hogy közben végtelen tisztaság áradt a lényének minden egyes porcikájából.
- Mert nem és kész! – próbáltam lezárni ezzel a témát, és felpattantam az ágyról, hogy minél távolabb legyek tőle és a túlságosan csábító érintéseitől.
- Márpedig meg fogod nekem magyarázni! – tette keresztbe a kezét. Félt attól, mit fogok mondani, ezt egyértelműen le tudtam olvasni a mimikáiból, ami még nehezebbé tette az egészet. Utáltam, amikor kellemetlen helyzetbe hoztam.
- Nem fekszek le veled, Jimin, amíg össze nem házasodunk – jelentettem ki azt, amin már hetek óta gondolkodtam.
- Tessék? – Nem erre a válaszra számított, ebben biztos voltam.
- Ha kell, akkor a világ túlvégére is elviszlek, csakhogy elvegyelek, Park Jimin. Te vagy az anyalom, aki kiragadtál az önutálatomból, sőt odáig is eljutottam, hogy mindennap hálát adok a sorsnak, amiért meleg vagyok, mert így veled lehetek. Nem azt érdemled, hogy csak úgy lefeküdj velem. Olykor azon is elgondolkodom, egyáltalán én vagyok-e az, aki hozzád illik. Talán nem vagyok elég jó neked, de te mégis engem választottál. Ezért igenis oltár elé foglak egy nap vezetni, addig viszont nem lesz testiség köztünk! – Mint amikor egy gátat átszakít a folyó, úgy eredt meg a nyelvem. Nem ilyen körülmények között akartam mindezt közölni vele, de ha a sors így hozta, akkor muszáj volt az igazat mondanom neki, hiszen megérdemelte, hogy tudja.
- Ha mindenáron egy angyalnak tartasz, akivel össze akarsz házasodni, akkor miért nem mutatsz be holnap a szüleidnek? Hisz azt ígérted, elmondod nekik, hogy meleg vagy, és hogy velem jársz? – kérdezte követelőzően, a remegő szája azonban elárulta, mennyire ideges és sértett volt.


- Pont azért, mert egy angyal vagy, és nem akarom, hogy letörjék a szárnyadat. De ígérem, ha most jól fogadják a dolgot, legközelebb már te is jöhetsz – próbáltam nyugtatni, hiszen bármennyire is jó viszonyt ápoltam a családommal, nem tudhattam, miként fognak reagálni a másságomra. Bár sejtettem, hogy így is ugyanúgy fognak majd szeretni, viszont nem akartam fokozni a döbbenetüket azzal, hogy már oda is állítok az újdonsült párommal, még úgy se, hogy természetesen ismerték személyesen Jimint – ahogy a többi bandatagot.
- Köszönöm szépen az engedélyt – mondta szomorúan. – Úgy látszik, ebben a kapcsolatban mindenről te döntesz, nekem pedig mint angyalodnak, követnem kell téged. Remek, szép jövőkép! Tudod, mit, Yoongi? Én talán mégsem maradnék itt veled éjszakára. – Ha akkor és ott nem ragadom meg és húzom szorosan magamhoz, akkor egyértelműen faképnél hagyott volna. De én ezt nem engedhettem, és nem is engedtem.
- Nem mész sehova! Meghallgatom az álláspontodat, csak ne érjen máris véget az éjjel, főleg, hogy csak nehézségek árán tudtunk kettesbe kerülni! – könyörögtem neki. Kár lett volna ezért az estéért.
- Tényleg meghallgatsz? – nézett rám továbbra is ártatlan tekintettel.
- Mikor nem tettem? – mosolyogtam rá biztatóan.
- Ez igaz – látta be.
Ekkor pedig ömleni kezdtek belőle a szavak, aminek örültem, hiszen muszáj volt egyes dolgokat kimondanunk, mielőtt elmélyült a kapcsolatunk. Végül abban állapodtunk meg, hogy nem tudva a banda miatt, mikor is kerülhetne házasságra sor az esetünkben – mert a fiatalkorunkkal nem törődtünk –, nem várunk addig, míg összeházasodunk, de még néhány hónapot igen, hogy azért el se siessük a dolgot. Ez volt az a köztes út, ami során a káposzta is megmaradt és a kecske is jóllakott, és legalább már tudtam, hogyha egy napon felteszem neki a nagy kérdést, akkor igennel fog válaszolni. Legalább is jelen helyzetben még így állt a szénám, tehát már csak azért kellett tennem, hogy ez a jövőben se változzon. Végül, még ha nem is szeretkezve, de összebújva és rengeteg csókkal ellepve a másikat, életünk eddigi legintimebb éjszakáját töltöttük együtt.

J-Hope:

Olyan volt, mintha egyszerre éltem volna két életet: egyet a bandával, egyet pedig Taehyunggal. Hihetetlenül izgalmas volt, hogy nem tudtuk, mikor és hol fogunk belebotlani a másikba. Pont amiatt, hogy sohasem lehettünk biztosak abban, mennyi ideig élvezhetjük egymás társaságát, még inkább megbecsültünk minden együtt töltött másodpercet. Találkozásról-találkozásra egyre inkább megismertük egymást, így megtudtam, hogy a szülei gyermekkorában meghaltak egy autóbalesetben, és hogy a nagymamája nevelte, akit szintén elveszített egy éve. Csak a barátai voltak ott neki, akikre támaszkodhatott, de mivel szerelmes volt a számára legfontosabb személybe – vagyis az ottani Hobiba –, aki viszont Yoongiért volt oda, egyre inkább kezdett kiábrándulni az élete kapcsán, és ekkor kerültem én a képbe mint egy új kezdet reménye. De ő is ugyanúgy egy ilyen reményfoszlány volt számomra, és muszáj volt mindent megtennünk, hogy meg is valósítsuk az egymáshoz fűzött reményeinket.
Természetesen a rejtély kulcsára sem mást jött rá, mint ő. Kiderült, hogy nem a tudományos fantasy területén kellett a megoldást keresnünk, hanem az ókori kultúráig visszamennünk. Többször áttárgyaltuk, mire is emlékeztünk arról a bizonyos szilveszteri estéről, és volt valami, ami egyezett nálunk: pontban éjfélkor, amikor kibontottuk a pezsgőt, annak a kupakjával eltörtünk egy cserepet; náluk és nálunk is, mind odasiettünk, hogy feltakarítsuk. Taehyung ezután rájött, hogy az ókorban bizonyos helyeken az volt a szokás, ha két ember összebarátkozott, ketté törtek egy tányért, és a megőrizték a saját darabjukat, hogyha majd egy napon ők, vagy az utódaik találkoznak, akkor tudják a másikról, hogy kicsoda. Azok a törött tányérok szimbolizálták a közöttük lévő kapcsot. Nem szabadott volna, hogy ugyanazon a napon, ugyanott, ugyanazt a vázát összetörjük, és amikor a másik énjeinkkel együtt megegyező darabokat kapkodtunk fel a saját univerzumunkban, majd szerencsehozás véget megbeszéltük, hogy mind hazavisszük a kis darabkákat, összeköttetünk ezekkel az alternatív énjeinkkel. Azt is kinyomoztuk Yoongi által, hogy ő azért tudott két énjével is találkozni és álmok útján belelátni az életükbe, mivel az egyik univerzumban Yoongi egyedül volt ott a családjával, egymaga törte össze és takarította fel az edényt, és rakott el belőle egy darabot, hogy emlékezzen rá, milyen büszkeséggel áradoztak róla aznap a szülei.
Miután mind szépen lassan megemésztettük mindezt, arra is rájött Taehyung, hogy mivel már közeledtünk újból a szilveszterhez, így ismét el kellett mennünk ugyanarra a helyre, hogy visszavigyük a vázadarabkákat – amiket szerencsére mindenki megőrzött –, hogy ott dobjuk ki őket együtt a kukába, és ezzel talán pontot téve a dolog végére, és bízva benne, hogy nem csúsznak ismét egymásba az univerzumaink. De én nem reménykedtem az utóbbiban, mert képtelen voltam elfogadni azt a tényt, hogy Taehyung nem lehetett örökre az életem része. Még a tagadás fázisában voltam, amikor is csak a jelenben lévő boldogságunkra akartam koncentrálni, és az agyam egyik távoli zugába űztem azt a tényt, hogy lehet, nemsokára végső búcsút kellett vennünk egymástól.



- Hobi, botorság, ha úgy érzem, te vagy a visszatükröződésem? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel, amikor épp a boltból hazafele futottam belé, és elkísért a próbaterembe, ahova gyakorolni mentem.
- Pontosan mit értesz az alatt, hogy a visszatükröződésed? – nagyon kíváncsi voltam, erre mit válaszol.
- Tudom, hogy olykor hülyeségeket szoktam beszélni, mármint olyan dolgokat mondok, amik furcsán hangzanak, de ezt sem vagyok képes másként megmagyarázni: te vagy a kivetülésem, az ellenpólusom, akire rá kellett találnom. Tudom, hogy más univerzumból származunk, de Hoseok, ha kell, mindenem feláldozom a saját világomból, csakhogy veled legyek – nézett rám könnyes szemekkel, én pedig hirtelen megnémultam. Nem akartam, hogy eldobjon mindent miattam, bármilyen hízelgő is volt, és bármennyire is az életem legfőbb értelmévé vált az elmúlt időszakban.
- Taehyung, kérlek, ne mondj ilyeneket! Az a te világod, ez pedig az enyém. Ahogy én nem mehetek át a te univerzumodba, úgy te sem jöhetsz az enyémbe – mondtam halkan, miközben megsimítottam a gyönyörű arcát.
- Ne hasonlítsd össze a kettőt! – nézett rám komolyan. – Neked itt a BTS! Téged emberek milliói szeretnek világszerte, és van hat nagyon közeli barátod, plusz ott a családod. Nekem nincs otthon semmim. Persze, a fiúkkal jóban vagyok, de sokszor úgy érzem, inkább csak szánalomból viselnek el, hogy ne legyek egyedül, kivéve Hoseokot. De ő sem ért meg úgy, ahogy te engem. Komolyan mondom, hogy egy pillanat alatt feladnám az ottani életemet érted. – A tekintete olyan elszánt volt, amilyennek még soha nem láttam. Nem a levegőbe beszélt, jól átgondolta, mit is volt hajlandó megtenni értem. Nem hittem el, hogy valaki képes volt erre: engem akart, és szó szerint lemondott volna ezért mindenről, ami meghatározta őt. Lehet, hogy veszteségek érték, de akkor is, ő oda tartozott, abba az univerzumba.
- Taehyung, ne… - Azt se tudtam, mit is akarok mondani, hiszen igaza volt: abban a világban magányos és boldogtalan volt, míg én boldoggá tudtam volna tenni itt. De egy valamitől nagyon féltem, amit neki is el kellett mondanom. – Még ha bele is megyek, hogy itt maradj, megeshet, hogy ez lehetetlen. Nem hiszem, hogy neked mint nagy sci-fi rajongónak kellene magyaráznom, hogy az ilyen filmekben sokszor galibát okoznak ezek a dolgok. Félek, hogy csak egy Taehyung élhet egy univerzumban – vallottam be a legfőbb félelmemet a döntésével kapcsolatosan.
- Attól rettegsz, ha az összeköttetésünk lezárásakor én veled maradnék, akkor az itteni Taehyung vagy én meghalnánk – rakta össze a képet.
- Pontosan. Félek, nem szabad ujjat húzni az univerzumokkal: nem véletlen, hogy mindegyikben van egy belőlünk – ragadtam meg a karját, hogy erős szorításommal nyomatékosítsam, mennyire komoly dologról volt szó.
- Ebben az esetben valószínűleg én halnék meg, nem a barátod, hiszen én nem tartozom ide. De inkább haljak bele úgy, hogy tudom, megpróbáltam veled maradni! – jelentette ki dühösen, amitől szabályosan megijedtem.
- Ilyet ne is mondj! – pattantam fel, majd idegesen le-fel sétáltam. – Szerinted én átvészelném, ha meghalnál miattam?
- De ugyanúgy nem lennék az életed része, ha elfogadnám azt a tényt, hogy nemsokára egy teljes univerzum választ el minket.
- Viszont akkor tudnám rólad, hogy valahol a messzeségben élsz és virulsz. – Miért nem volt képes felfogni, hogy számomra az volt az első, hogy éljen, még ha nem is az én oldalamon?
- Virulok?! – horkant fel. – Mert szerinted képes lennék arra, ha többé nem láthatlak? Igenis mindent vagy semmit alapon játszom. – Az elszántsága egyszerre volt szívbemarkoló és félelmetes számomra. Ebben a percben csúcsosodott ki minden vonzalmam és rajongásom, amit iránta tápláltam, és visszavonhatatlanul beleszerettem; de ezt nem mertem kimondani, mert rettegtem, hogy csak bátorítanám vele, hogy veszélybe sodorja az életét.
- Megtiltom, hogy bármivel is próbálkozz a cserép összeérintésekor! – jelentettem ki ellenvetést nem tűrően.
- Nincs jogod bármit is megtiltani nekem! Ez az én életem. Csak akkor nem próbálom meg, ha azt mondod, hogy nem akarod, hogy veled maradjak, mert inkább szeretnél nélkülem élni. – Annyira magabiztosan jelentette ki mindezt, mint aki egyértelműnek tartotta, hogy sohasem mondanék neki ilyet, amiben azonnal megcáfoltam.
- Inkább szeretnék nélküled élni… – suttogtam monotonan, magam elé meredve, mert nem voltam képes ránézni, de azt a szemem sarkából észleltem, hogyan halványodott el, és lett semmivé, mintha ott se lett volna velem. – A szentségit! – ordítottam, feldöntve azt a széket, amin korábban ült, majd keserves zokogásba kezdtem.


Tisztában voltam vele, hogy igaza volt: nem lehetett nélkülem sohasem ilyen boldog, mert még ha párhuzamos univerzumban is éltünk, mindig tudta a nehezebb napjain, hogy rám számíthatott, mert valamikor, valahol találkoztunk. Nem voltam benne biztos, mi volt a jobb döntés: hagyni, hogy a nagy kockázat ellenére megpróbáljon velem maradni, vagy visszaengedni a biztos magányba. A tükörre téve a kezemet, a kisírt szemeimet bámultam, és arra gondoltam, hogy valahol a túloldalon a tenyerem az ő tenyerét érintette. Nem voltam képes elveszíteni Tae-t, mert már a másik felem volt. Az az üresség, amit Yoongi hagyott a szívemben, kétszeresen megtöltődött általa, és az ő magányos lelke is szeretettel lett teli miattam. Talán mindig is ott voltunk egymásnak, csak nem éreztük a másik jelenlétét. Milyen kegyetlenség volt a sorstól, hogy nem ugyanabba az univerzumba születtünk. De talán igaza volt Taehyung-nak: nem volt véletlen, hogy még így is megismerkedtünk. Nem kellett volna azt mondanom neki, hogy nélküle akartam élni, viszont maga a gondolat, hogy baja eshetett itt, vagy a másik TaeTae-nek, aki évek óta közeli barátom volt, kimondatták velem azokat a szavakat. Azonban, ha mi tényleg összetartoztunk és egymás tükörképei voltunk egy másik univerzumból, akkor vállalnunk kellett a kockázatot; de ehhez az itteni V engedélye is kellett, hiszen ő is érintett volt.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

8 megjegyzés:

  1. Még mindig nagyon ügyes vagy, és nagyon tehetséges írónak tartalak! Köszönöm szépen a sok munkádat! Imádom és téged is!❤❤❤
    Krisztina ❤

    VálaszTörlés
  2. Én pedig még mindig imádom a kommentjeidet, amik nagy erőt adnak a folytatás megírásához. Bár ez a történetem szerintem elmarad a jobb írásaimtól, de azért igyekszem mindig, és próbálok még ebben a hónapban méltó lezárást írni neki. :)
    Puszi, Mese ❤

    VálaszTörlés
  3. Mese Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok!❤
    Krisztina ❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is neked. Köszönöm szépen, hogy gondoltál rám; jól esik. ❤

      Törlés
  4. Szia! Bocsi ha türelmetlenek tűnök, de annyira várom a folytatást, mikor várható, hogy folytatod ezt a király könyvet? Remélem minden rendben veled❤

    Krisztina ❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Nem vagy türelmetlen, sőt jól esik, hogy ennyire várod. Most történt egy kis hátráltatás az életemben: tönkrement a notebookom, és nemhogy a gép, de rengeteg dolgom is (köztük történeteim) végleg odalettek... Még nem dolgoztam fel teljesen, hogy újra kellene írnom dolgokat, van amit talán nem is fogok, mert képtelen lennék ismét hasonlót alkotni. De igyekszem még februárban összeszedni magam, és hozni ennek a ficinek a lezáró részét.
      Mese ❤

      Törlés
    2. Jaj, ezt sajnálattal hallom... Hát akkor kitartás kívánok! Türelmesen várom, mert ezért a történetért megéri! Köszönöm a válaszodat és szép hétvégét! Puszi!

      Krisztina ❤

      Törlés
    3. Aranyos vagy. És az pedig jó, hogy írtál, mert ösztönöz a tudat, hogy valaki várja. ❤

      Törlés