2026. november 17., kedd

Kompromisszum - Changlix fanfiction - 4. fejezet

 


A bábmester

A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:


- Szia, Chan! Találkozhatnánk? – hívta fel a barátját Changbin, miközben farkasszemet nézett a két sávos út túloldalán szégyentelenül álló Felixszel.
    - Persze, de ugye, nincs gond? – ijedt meg Chan. Azóta a bizonyos nap óta, hogy megadta neki a telefonszámát, mintha mindig készenlétben állt volna, hogy a depressziós, zaklatott barátjának segítsen. Kicsit bűntudata is volt Changbinnek, amiért ezt ekkor ki is használta.
   - Majd elmesélem, csak kérlek, találkozzunk minél előbb!  – már szinte könyörgő volt a hangja, amitől még kellemetlenebbül érezte magát, pedig eddig sem volt valami jól.
   - Okés, már indulok is. Jó lesz a kedvenc éttermünkben? – kérdezte a vonal túlvégéről Chan.
   - Igen. Indulok én is. Itt vagyok nem messze tőle, úgyhogy foglalok helyet – ajánlotta fel.
    - Rendben, mindjárt érkezem én is. Szia! – Ezzel le is tette a telefont Chan. 
   - Elnézést! – szabadkozott meghajolva Changbin, amikor véletlenül nekiment egy nőnek, ahogy megfordult. A nő viszont jelezte, hogy nem történt semmi, viszont, ahogy visszanézett abba az irányba, ahol Felix állt, a szőkeségnek hűlt helye volt.
    Changbin akaratlanul eljátszott a gondolattal, hogy Felix talán már a telefonját is valahogy lehallgatta, és pontosan tudta, hova fog menni. Bár ez sejtette, hogy túlzás volt, hiszen a szőkeség semmihez sem nyúlt, amíg beszéltek Channel. Az izmos fiú paranoiája azonban már nagyon durva szintre lépett.
   Mikor Changbin odaért az étterembe, megkönnyebbült, amiért volt még egyetlen szabad asztal. Igencsak felkapott hely volt, bár elég drága. Szerencséjére viszont Chan családja jómódú volt, neki pedig bőven tellett ilyesmire az örökségéből. Ekkor pedig, ahogy leült, majd rendelt magának italt, egy fiatal párt nézett. Látszott, mennyire szerették egymást, hogy csüngtek a másik szavain, és hogy rajongtak egymásért. Ő is vágyott erre. De már egy ideje félt tőle, hogy az aszexualitása miatt – mivel utána nézett, hogy valószínűleg ezért nem érzett semmilyen nemi vágyat – nem sok esélyét látta annak, hogy valaha is boldog párkapcsolata lesz. Pedig romantikus értelemben nővel és férfival is el tudta volna képzelni magát. De kinek kellett valaki, aki csak félig lett volna benne a kapcsolatban: aki a lelkét, az idejét és a szívét adta volna, testiség terén viszont nem feltétlenül tudott volna sokat nyújtani? Félt, hogy senkinek, legalábbis épelméjű személynek nem. Ráadásul a pszichológusa szavai sem mentek ki a fejéből: az, hogy a szőkeség marionettbábúja volt.
    Nem volt naiv, az elmúlt egy hónapban számtalanszor eljátszott a gondolattal, hogy Felix rágondolva maszturbált, hogy sokat nézegette a képeket, amiket az engedélye nélkül készített róla. Ettől pedig minden csak rosszabb lett. Rendre eljutott ahhoz a kérdéshez, hogy miért nem tudott rendes lenni és másokból is rendes romantikus vonzalmat kiváltani. Miért kellett elcseszettnek lennie és egy másként elcseszett pasiban mániát ébresztenie? Utálta az egészet, ahogy magát az életét is.
    - Tényleg meg kellett volna halnom anyáékkal együtt – gondolta, miközben elfordította a fejét a párról, és a semmibe révedt, amíg be nem lépett az étterembe Chan megnyugtató alakja.


- Szia, Haver! – köszönt neki a fiú. – Minden rendben? – Annyiszor tette már fel neki ezt a kérdést, és Changbin sohasem válaszolt teljesen őszintén. A családi tragédiájába és az ivászatba, meg a pszichiátriába beavatta, de Felixről nem beszélt neki, eddig legalábbis.
   - Nincs. – Rázta meg a fejét, és hirtelen ömleni kezdtek a szavak belőle. Csak akkor állt meg, amikor a pincérnek leadták a szokásos rendelésüket.
    A barátja türelmesen, de elnyíló ajkakkal és tágra nyílt szemekkel hallgatta, ahogy aznap már a második embernek mondta el azt Changbin, amit egy hónapig őrzött magában. Mindez megkönnyebbülést okozott számára: többé nem volt egyedül ebben az egészben. Az pedig, hogy az időközben legjobb barátjává vált fiú is tudott róla, természetesen sokkal többet jelentett számára, mint a pszichológusa előtt történő kitárulkozása. Hiszen akármilyen jó szakember is volt Han Jisung, akkor is pénzért hallgatta meg és adott neki objektív, kimért tanácsokat. Chan pedig egy csupaszív ember volt, akit igazán megszeretett Changbin. Az ő beavatása valamelyest megmelengette a lelkét.
    - Azta, Haver! – Chan nem gondolkodva, megfogta a barátja kezét és biztató, de közben aggódó tekintettel nézett rá.
    - Biztos, hogy ez jó ötlet? Lehet, valahonnan most is figyel minket Felix – jegyezte meg Changbin, és paranoiásan körül is nézett, de nem látta sem az étteremben, sem az üvegajtó túloldalán.
    - Ez sokkoló, hogy őszinte legyek – mondta a barátja, miközben maga mellé tette a kezét. – Mármint bevallom, sejtettem, hogy tetszel neki, hisz az első naptól kezdve vágyakozva néz Rád. De mivel nem nyitott feléd, sőt, még oda se szokott jönni hozzánk, amikor beszélgetünk, mindig csak akkor keresi a társaságomat, amikor egyedül vagy másokkal vagyok, így amondó voltam, hogy benéztem valamit, vagy csak félénk és a Te irányodból várná a kezdeményezést. Meg hát amúgy is, az, hogy azonos neműek vagytok, nehezíti a helyzetet. Kisebb az esélye annak, hogy viszonozni tudnád az érzéseit. Úgyhogy ezeket az esetleges magyarázatokat találtam ki, és inkább egyikőtök előtt sem hoztam fel a témát. De végighallgatva, amit mondtál, rájöttem, hogy naiv voltam. Túlontúl naiv. – Látszott rajta, hogy tényleg nehezen ocsúdott fel. – Olyan kis angyalarcú fiú, azt hinné az ember, hogy maga a két lábon járó ártatlanság.
    - Igen, pedig a pszichológusom által most jöttem rá arra, amit a gyakorlatban már tapasztalok egy ideje: a maga ártatlanságot sugalló lényével olyan lett számomra Felix, mint egy bábmester, akinek én vagyok a marionettbábúja. Mintha az egész napomat figyelné. Néha elgondolkodok rajta, hogy tényleg azért sétálok azon az útvonalon, amin, és azért edzek ott és akkor, ahol mindig, mert én azt akarom, vagy mert tisztában vagyok vele, hogy ő is hozzám igazítja a napjait. Előre tudja a mozdulataimat, ismeri a szokásaimat. Mintha fogná a zsinórjaimat, én pedig nem tudok úgy élni, ahogy akarok, mert a bábmesterem nem hagyja. – Közben az a fuldokló érzés, ami hetek óta fojtogatta Felix miatt, ekkor is rátört, Chan pedig kérte, hogy igyon a pincér által már korábban kihozott üdítőjéből.
    - El sem tudom képzelni, mennyire Rád telepedett, ráadásul egy szörnyen kiszolgáltatott és lelkileg nehéz időszakodat éled, ő pedig, akármennyire is vonzódjon hozzád, ahelyett, hogy meg akarna ténylegesen ismerni, a zaklatód lett, még ha eddig nem is tett olyat, ami konkrét erőszaknak minősíthető. – Rázta a fejét Chan. – Ez rohadt beteg! – ezt már félig kiáltotta, majd a szája elé kapott, és hajlongva kért bocsánatot a rájuk pillantó pincértől.
    - Az, de legalább a pszichológusom úgy tűnik, megéri a pénzét, mert máris felismerésre sarkallt – állapította meg Changbin. – Én csak vissza akarom szerezni a zsinórjaimat. Nem szeretném azt tenni, amit Felix akar, és úgy élni a napjaimat, ahogy azt ő elvárja. Nem szeretném úgy érezni, mintha a parancsai alatt állnék. Tudom, hogy furcsán hangozhat mindez, de így élem meg ezt a helyzetet. – Majd hirtelen suttogva folytatta. – Félek, mikor kattan el benne valami, és lesz úgy vele, hogy ha nem lehet az övé a szívem, akkor kivágja azt.
    - Júj, Haver! Ilyet kérlek, ne mondj, mert vizuális alkat vagyok! – rázta ki a hideg a grimaszoló Chant.
    - Bocsánat, de tényleg félek ettől. Olykor előre megérzem azt is, mikor fog legközelebb lefotózni. Mire előkapja a telefont és az ujja rándul egyet a kép készítése előtt, én már tudom. Megfigyeltem, milyen reakcióimnál veszi elő a készüléket a bábmesterem, hogy megörökítsen. Így képtelen vagyok rendesen élni a mindennapjaimat, mert a jelenlétében lehetetlen egy-két percnél több időre elfelejtenem azt, hogy figyel és követ engem. Néha azt kívánom, bárcsak lenne egy láthatatlanná tévő köpenyem, amivel eltűnhetek a szeme elől. És most jön a legbetegebb része a dolognak – hajolt közelebb a fiúhoz.
    - Ne kímélj! – húzódott közelebb Chan is, miután ivott ő is egy kortyot.
  - Amikor ezen a láthatatlanná tévő köpenyen fantáziálok, eljátszok azzal a gondolattal is, hogy abban a köpenyben bárcsak legalább egy napon át én követhetném őt. Mert ő már minden apró rezdülésemet ismeri, míg én csak elkapott pillanatokat látok belőle, és akaratlanul is kíváncsivá tett, hogy ki az a férfi, aki a mániákusom lett. Mit csinál, amikor nem engem követ? Mik a hobbijai, ha van még ilyesmire ideje mellettem? Milyen zenét szeret? Miért arra a szakra jár, amire mi? – Le sem tagadhatta volna Changbin, hogy ez zaklatta fel a legjobban, mert ez nem Felix beteges viselkedése volt, hanem az, amit kiváltott belőle. Mintha direkt úgy irányította volna a dolgokat, hogy az állandó jelenlétével kíváncsiságot és egyfajta sóvárgást ébresszen benne.
    Ezt nem mondta ki Channek, de egyszer arra is volt példa, hogy amikor előkapta a szőkeség a telefonját, azt kívánta, a készülék helyett bárcsak az ő kezét tartotta volna a tenyerében. Ettől pedig nemcsak megijedt, hanem még el is szégyellte magát. De talán igaza volt Hannak: nem az volt a baj, hogy hízelgő volt neki Felix imádata; azon állt vagy bukott a dolog, hogy mit kezdett vele.
   - Az a Changbin, aki a szüleim halála előtt voltam, meg sem ismerné azt, akivé váltam a gyász, az alkohol és Felix mániája miatt – folytatta lehangoltan. – Lehet, hogy ezek mind külső körülmények voltak, de én változtam általuk, és kezelhettem volna mindegyik helyzetet jobban.
   - Mindenki mindig minden helyzetet kezelhetne jobban, mint ahogy azt ténylegesen teszi, hiszen nem tökéletes gépek vagyunk, hanem emberek a magunk gyengeségeivel. Ráadásul az is számít, milyen hangulatunk van éppen. Ugyanarra a helyzetre nem ugyanúgy reagálnánk két különböző napon. Mert ilyenek vagyunk, az érzéseink és a hogylétünk nagyban befolyásol minket. Úgyhogy ezen ne emészd magad! Tök jó, hogy kerestél egy szakembert és hogy nekem is bevallottad mindezeket. Már nem vagy egyedül ebben az egészben – fogta meg újra a kezét Chan. – Ma pedig, kérlek, aludj nálunk! Szerintem jót tenne, ha nem lennél egyedül a követőddel és a nagyszüleiddel.
    - Rendben, ez jó ötlet. Köszönöm, hogy felajánlottad – szorította meg hálásan a barátja tenyerét Changbin.
   - Igazán nincs mit – mosolygott rá Chan. – Egyébként én a Felixről feltett kérdéseidre tudom a válaszokat, de úgy érzem, lesz még neked alkalmad saját magad is feltenni neki őket, így inkább nem mondok róluk semmit.
   - Ne is! Ha egyszer sor kerül rá, tényleg szeretném, ha ő maga mondaná el nekem őket.
  Közben kihozta az ételüket a pincér, és szerencsére Changbin étvágya is visszatért Chan megnyugtató reakciójának köszönhetően.


Felix aznap kivételesen véletlenül látta csak, hogy a szerelme éppen merre sétálgatott, és hogy egy ismeretlen irányba indult el, így természetesen nem tudta türtőztetni magát, és követte. Lett volna programja – az unokaöccse kérte, hogy nézzen be hozzá délután, ha ráér –, de helyette azt nézte meg, mi volt arra az ajtóra írva, amin belépett Changbin:
Han Jisung pszichológus magánrendelése.
    - Basszus! – csúszott ki a száján, mert nem volt hülye, sejtette, hogy ha nem is teljes egészében, de miatta keresett fel egy szakembert Changbin. – Mérgező vagyok, itt a bizonyíték – gondolta magában, miközben észre sem vette, hogyan buggyant ki az első könnycsepp a szeméből.
    Ennek ellenére nem ment sehova; a járda túloldaláról várta, hogy kijöjjön az épületből az izmos fiú. Az emberek minden irányból jöttek és mentek mellette, és egyre hűvösebbé vált az őszi idő, míg ő két órán keresztül állt megdermedve, miközben patakokban folytak a szeméből a könnyek. Tudta, hogy el kellett volna mennie, hogy az lett volna a jó és emberséges döntés, de mégsem volt erő benne, hogy akárcsak egy lépést is tegyen. Látni akarta, hogy milyen állapotban jött ki Changbin. Arra sem rezdült meg, hogy időközben csöngött a telefonja, méghozzá háromszor is.
    Végül Changbin kilépett és megkönnyebbülve, mosolyogva emelte a gyönyörű arcát a Nap felé, amitől egy pillanatra boldogság költözött Felix szívébe, de aztán megpillantotta őt a szerelme, és a reakciója darabjaira szaggatta a szőkeség amúgy is megtépázott szívét. Félt tőle Changbin és utálta, hogy követte – ezt tudta leolvasni az arcáról Felix. Ám ekkor sem mozdult, képtelen volt, mintha megkövült volna, úgy érezte magát. Az agya azonban kezdett feléledni, így a lábairól eltűntek a láthatatlan súlyok, és miután Changbin elkezdett telefonálni, végre el tudott indulni, méghozzá igencsak gyorsan. Hogy hova, azt nem tudta: amerre az út vitte. Idővel pedig ahhoz is erőt gyűjtött, hogy egy gyenge magyarázkodással kimentse magát az unokatestvérével való találka alól. Végül sírástól vörös szemekkel és könnytől kicsípett arccal lépett be a kollégiuma liftjébe.
    - Szia! – köszönt neki az a fiú, aki a közvetlen szomszédja volt, amikor belépett utána a liftbe.
    - Szia! – üdvözölte őt a meggyötört szőkeség.
 - Ma nincs itt Changbin Veled? – kérdezte a fiú, miközben zavarában összeszorította az ajkát, mint aki azonnal megbánta, hogy feltette a kérdést.
   - Hogy kicsoda? – nézett rá kitágult szemekkel Felix, hisz el sem tudta hirtelen képzelni, honnan tudott róla.
  - Az, akinek a nevét… öhm, maradjunk annyiban, hogy sokat mondogatod éjjelenként – nyögte ki végre a srác, miközben pecsenye piros lett az arca. Látszott, hogy átkozta magát, amiért felhozta a témát.
  - Ó, sajnálom, hogy hangosak vagyunk. – Igyekezett úgy tenni a szőkeség, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy aktív nemi életet élt a párjával.
   Korábban távol állt tőle a hazugság, de ha tényleg bábmester volt, olyan mesterien húzta hangtalanul a szálakat, hogy neki sem tűnt fel, hogy az egykori Felix már szinte lekerült a porondról. Érezte a változást, de az igazi felismerés, hogy mennyire túllépett egy bizonyos határt, ekkor jött el számára, amikor két órán át állt megdermedve egy pszichológusi rendelő előtt, és egy idegentől hallotta, hogy úgy élte igencsak hangosan az éjszakáit, hogy magához képzelte azt a fiút, aki nem kért belőle, mégis tele volt vele plakátozva a szobája. Mintha a liftben állva minden lélegzetvételével az adósságát törlesztette volna az ép elméje felé, amely ki lett fosztva az utóbbi hetekben. Bár fel-felsejlett, egyre halkabban és egyre rövidebb ideig dominálta Felixet. A bolondériája parancsai alatt állt, amit a beteg imádata okozott.
    - Fogadd el, hogy immunis a varázsodra – már ha van olyanod! – üvöltötte a fejében az ép elméje. – Vágd el a hozzá fűződő kötelékedet!
    - Én csak Téged szoktalak hallani – tette hozzá egy elfojtott mosollyal a fekete hajú srác. Bár lehet, mást is mondott előtte, de Felix nem észlelt belőle semmit.
   - Igen, Changbin csendesebb típus – nyögte ki valahogy, miközben hirtelen ömleni kezdett róla a víz.
   - Értem. Azért kíváncsi lennék rá, ha már ennyit, öhm… hangoztatod a nevét – próbálta finoman megfogalmazni a fiú, bár a beszélgetésnek ezen a pontján ez kicsit nevetséges volt.
   - Majd valamikor biztosan összefutsz itt vele. – Ezzel lezártnak tekintette a témát Felix, és szinte kivágtatott a liftből.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2026. november 14., szombat

Kompromisszum - Changlix fanfiction - 3. fejezet

 

Macska-egér játék

      
A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:



Azon a bizonyos napon, amikor Felix meglátta, hogy Changbin rosszul lett és Chan vigasztalta, mérhetetlenül nagy féltékenység fogta el. Bárhogy a barátja volt Chan, és bárhogy magasabb és izmosabb volt nála, egy hajszálon múlott, hogy nem támadta le mindenki előtt a folyosón. De aztán Chan elment, Changbin pedig rávetette a zavarodott, rettegő tekintetét, és a szőkeség azonnal tudta: rájött.
    Ott lett volna előtte a lehetőség, hogy már aznap bevallja neki, mit érzett iránta. Vagy legalább megnyugtassa, hogy nem kellett félnie tőle. Ám Felix néma maradt, ahogy a rákövetkezendő napon és az azutániakon is. Igaz, próbált kisebb mértékben átlátszó lenni. Napközben kevésbé figyelte Changbint; amikor követte, több lépés távolságot tartott tőle, mint eddig; az edzőteremben pedig elkezdett futópadozni. Persze, mindig olyat választott ki, amelyikről tökéletesen rálátott az imádata tárgyára, de már nem bámulta mereven, csak a kondiban töltött idejének nagyjából az egyharmadában. Ez azonban, láthatólag nem volt elég Changbinnek, hiszen rendre a háta mögé nézett séta közben, amitől Felixnek a legközelebbi búvóhelyre kellett mennie, vagy hirtelen megállt és a telefonját kezdte nyomogatni. De az edzőteremben is néha már köszörülte a torkát az izmos fiú, amikor észrevette, hogy őt leste a szőkeség.
    Mindez azonban nem tántorította el Felixet. Sőt, egyfajta macska-egér játszmaként fogta fel a helyzetet, és ahogy teltek a hetek, egyre inkább élvezte, hogy ez az izmos, maszkulin férfi képtelen volt menekülni előle. Mert bár nem kapta még el Changbint, mindig ott volt a nyomában, pont annyi egérutat hagyva neki, hogy a szeme előtt maradjon. Valamint a tétet is emelte: elkezdte gátlástalanul fotózgatni a kiszemeltjét, mind az egyetemen, mind az utcán, mind a konditeremben. Még a vakut sem vette le a telefonjáról, hogy a legtökéletesebb képek szülessenek. Mert szüksége volt fotókra arról, ahogy a rásimuló bőrkabátjában és fekete farmerjában pusztítóan stílusosan festett a fiú, anélkül, hogy próbálkozott volna. Azt is számtalanféleképpen meg kellett örökíteni, hogyan rágta Changbin belülről a száját órákon, miközben a kezét keresztbe tette maga előtt.
    A legfontosabb és egyben legritkább képek azok voltak róla Felix gyűjteményében, amelyeken mosolygott. Bár ez egyre többször fordult elő, amikor Chan közelében volt, amitől mindig befeszült a szőkeség valamennyi porcikája, a vérnyomása pedig az egekbe szökött. Ha nem kedvelte volna Chant, és ha nem látta volna, mennyivel boldogabb volt Changbin, amióta összebarátkoztak, valamilyen úton-módon biztosan szétválasztotta volna őket egymástól. Így viszont csak ökölbe tett kézzel figyelte Felix a kibontakozó barátságukat, és lelkesen igyekezett a telefonja kamerájával elkapni azokat a pillanatokat, amikor Chan mosolyt csalt az általa imádott férfi arcára.
    Időközben több parafatáblát is beszerzett, amelyeket teleaggatott a szerelméről előhívott képekkel. Sőt, a kedvenceit képkeretekbe tette. Ráadásul egyeseket össze is szerkesztett pár magáról készült fotóval. Szinte varázslatos érzés volt számára, ahogy az első ilyen szerkesztését sikeresen megcsinálta. Könnyen becsaphatott volna a kép eredetiségéről valakit, aki nem tudta, hogy nem egymásra mosolyogtak, csak össze lett két fotó rakva. Az viszont, hogy saját maga is elhitte bizonyos percekben, hogy tényleg rámosolygott Changbin, a tisztább pillanataiban megrettentette Felixet. Azt akarta, hogy egy csapattá váljanak: ketten legyenek a világ ellen. Hogy ne csak Chan csaljon mosolyt a sötét hajú fiú arcára. Hitte, hogy nagyszerűek lettek volna együtt, de ahelyett, hogy ténylegesen randira hívta volna, hagyta, hogy napról napra egyre jobban elfajuljon a helyzet.
    Nem tudta pontosan, mit is jelentett ránézve, hogy ezek a majdnem közös képeik felbecsülhetetlenekké váltak számára. Mindennap készen állt a vakító fényre, ami a telefonja vakujából tört fel, ahányszor lekapta Changbint. Mintha mindegyik fotóval eltulajdonított volna egy apró darabot a fiúból. Ha már ő magát nem tudta birtokolni, és a fiú sem tette Felixet a magáévá, legalább ezek a képek a szőkeség tulajdonában voltak.
    - Fogalmam sincs, mennyire vagy tisztában vele, Bébi, hogy én vagyok a legnagyobb rajongód. De ígérem, addig foglak követni, addig leszek a paparazzid, amíg belém nem szeretsz – mondta mindezt a kedvenc közös képüket bámulva. –  Nem létezik számomra más szupersztár. Te vagy a világomban a legérdemesebb személy arra, hogy lefotózzam. Ígérem, jó leszek, valahogy kordában tartom magamat, ha egyszer végre Te is akarsz majd engem, de nem állok le addig, amíg az enyém nem leszel és én a Tied. Addig üldözlek, amíg belém nem szeretsz.
    Felix szeméből ömlöttek a könnyek, amiktől alig látta a saját mosolygó alakjaikat a képen. Közben pedig egy beteg, vágyakozó mosolyt is villantott. Ez azon percek egyike volt, amikor az épp elméje és a mániákus énje egyszerre törtek utat maguknak. Azért sem vallott még szerelmet Changbinnek, mert annyira fontos lett számára, hogy nem akarta őt bepiszkítani a mocskos fantáziájával, de lemondani sem tudott róla.
    - A Te mániákus paparazzid! – Közben letette a képet, nehogy eláztassa. A beszédet viszont folytatta, mivel kimondva a szavakat, tudatosította igazán őket saját magában. Erre néha szüksége volt, hogy ne őrüljön meg teljesen. Mivel mással nem oszthatta meg a mániáját, legalább az üres szobája csendjét megtörte vele. – Mindig várok Rád, mikor vége van az óráinknak és mikor készülődsz edzésre. Külsőleg olyan vagy, mint az én motoros rosszfiúm, az alapján viszont, amit látok a lelkedből, egy összetört rocksztár vagy, aki képtelen új dalokat írni, amíg be nem heggel a lelke. Bárcsak tudnám, mi tört így össze Téged! Bárcsak ténylegesen ismernélek! Nemcsak a napi rutinodat, hanem a gondolataidat, a világlátásodat. Félek, minél később vallok Neked szerelmet, annál nehezebb lesz elkülönítenem Téged a saját fejemben kialakított képről Rólad. Felbecsülhetetlen számomra az, amit irántad érzek, mégis egyre nehezebb így élnem. Egyre nehezebb szeretnem Téged, úgy, hogy Te nem érdeklődsz irántam. Mert ha így lenne, akkor már léptél volna, hisz egy hónapja tudod. – A hangja is elcsuklott az utolsó szónál és már szinte fuldokolva zokogott fel. Egy percig azt hitte, abba sem fogja tudni hagyni a sírást.
    Mikor azonban már szörnyen kiszáradt a szeme a sok könnycsepptől, amit ejtett, a helyzethez mérten megnyugodott és ivott egy nagy pohár vizet, majd alaposan lezuhanyzott, hogy valamelyest lemossa magáról az elmúlt percekben rátört fájdalmat és bűnösségérzetet. Már nem akart az épelméjének adózni, csak a Changbin iránti vágyának átadni magát. Így előkapta a kedvenc selyemköntösét, és a foteljébe kirakta annak a párját, amit Changbinnek vett, és immáron szokásához híven odaképzelte a másikat. Lekapcsolva a nagyvillanyát, az éjszakai lámpája sárga fényében állt, és a lelki szemei előtt látta, hogy a sötét hajú fiú a ráfeszülő köntösében hozzásietett és felkérte egy táncra. A hús-vér valójában azonban magában lassúzott. Egy ponton hátat is fordított neki, hogy úgy ölelje őt magához a nála megtermettebb fiú, és az izmos karját köré fonva tudatosítsa benne, hogy az övé volt.



  - Ez annyira jó – suttogta Felix. – Ne állj le, Kedvesem! – kérte. Majd elképzelte, hogy az ágy felé húzta őt Changbin, ami mellett le is dobta magáról a köntösét Felix, és előkapta az első alkalom óta már sokadik doboz síkosítóját. Bekenve vele az ujjait, azonnal el is kezdte magát tágítani.
    - Leszarom, mennyire mű, amit itt művelek, most csak jól akarok szórakozni. – Ez volt azon az éjjelen az utolsó mondat, ami az épp elméjétől származott.
    Miután már mindegyik ujjával szabadon mozgott – hisz a napi szintű gyakorlat érződött –, mindenféle felkészítés nélkül nyomta fel teljes hosszában a játékszerét. Ki-be húzgálva magából egyre többször és hangosabban ordította Changbin nevét, miközben egyre nagyobb transzba esett, és egyre élénkebben képzelte maga köré a fiú karjait. Pár pillanatra már szinte olyan volt, mintha ténylegesen őt fogadta volna magába. Ezek a pillanatok pedig minden pénzt megértek Felix számára.
    - Ááááá! – nyögött fel a csöpp termetéhez képest mély hangjával, ahogy az orgazmus magával ragadta. – Changbin, Changbin… – A fiú nevét pihegve aludt el, másnap pedig már sokadjára gondolt arra, hogy ha a szerelmének pusztán az elképzelt énjétől ilyen gyönyöröket élt át, vajon a tényleges fizikai valójától mit tapasztalt volna meg.

Mindeközben Changbin többé már nem a depressziójával volt elfoglalva, hanem azzal a kiszolgáltatott és kényelmetlen helyzettel, amibe Felix mániája sodorta őt. Amikor már azt hitte, a követésénél, a bámulásánál és a konditermébe való járásnál nem lehetett rosszabb, feltűnt neki, hogy az egyetemen az előadások közti szünetekben elkezdte fotózni őt a fiú, majd idővel az utcán is. Eleinte óvatosan, majd ebben is egyre szégyentelenebbé vált. Volt, hogy nemhogy a vakut, de még a hangot sem vette le a telefonján, így egy apró kis nesz is jelezte, hogy egy újabb fotót szerzett meg róla Felix, amivel el sem akarta képzelni Changbin, mit csinálhatott.
    Mikor már egy hónapja tudta, milyen mániákus lett az irányába a szőkeség, kezdett durván besokkalni. Nem sok választotta el attól, hogy újra a whiskys üveghez nyúljon, de végül erőt vett magán és felkeresett egy pszichológust. A pszichiáterével mindig rövid és tárgyilagos kezeléseik voltak, ezért tudta, hogy más is kellett mellé. Így talált rá Han Jisungra, akinek az első alkalommal két órán át beszélt a gyászáról, az utolsó gimis évéről, az egyetem kezdetéről, majd végül Felixről. A pszichológus tudta, hogy elsősorban az utóbbit kellett orvosolniuk, mert a fiú a szőkeség említésétől is remegni kezdett, és sütött a félelem a tekintetéből.
    - Azt veszem ki a szavaiból, hogy úgy érzi magát, mintha a marionettbábúja lenne Felixnek – állapította meg Jisung. – Vagy tévedek?
  - Én ezt így nem tudatosítottam magamban – felelte Changbin, de végiggondolva, fején találta a szöget a pszichológus, és hirtelen le is verte a víz a fiút. – Igaza van, úgy érzem, és félek – vallotta be. Ez nem az a hely volt, ahol kemény, neutrális férfinak kellett mutatkoznia: itt épphogy fel kellett fednie a valós félelmeit.
    - Ezért nem meri szembesíteni őt? – kérdezte Han.
   - Igen. Ki tudja, mit tenne velem. Lehet, meg is gyilkolna az egyik este, mikor megyek a konditeremből hazafelé. Akármilyen pici is legyen, amikor elborul egyesek elméje, az szörnyűségekhez vezethet. Ha mondjuk nekem esik egy késsel, mindegy milyen erős vagyok, könnyen tragédia lehet a vége. Bár ki tudja, lehet, szívességet tenne nekem, ha végre követhetném a családomat. – Nem gondolkodott, amikor az utolsó mondatot mondta, egyszerűen kicsúszott a száján az igazság, amit hallva Han elkezdett körmölni. – Nincs öngyilkossági hajlamom. Ha lenne, már szerintem nem élnék – tette hozzá Changbin magyarázkodva.
    - Ez nem ilyen egyszerű. Valaki például csak idős korában vet véget az életének – magyarázta a pszichológus. – De én elhiszem, hogy nem tudja elképzelni, hogy a gyakorlatban ilyet tegyen saját magával, mégis van valami oka annak, hogy ezzel viccelődött.
    - Persze, az első egy órában kábé csak arról beszéltem Önnek, mi ennek az oka – horkant fel az egyetemista fiú, de ezzel sem váltott ki semmilyen reakciót Hanból. – Maga szerint beszélnem kellene vele?
   - Igen. Nappal, az egyetemen, ahol nem tehet Önben kárt. Ha pedig a reakciójából úgy ítéli meg, hogy veszélyben van, forduljon a hatóságokhoz. Már hosszú hetek óta követi magát ez a fiú, ha szembesíti őket a részletekkel, nem hajthatják csak úgy el, főleg, ha még képeket is találnak Önről a telefonjában. Viszont van egy olyan érzésem – és az eddigi tapasztalataim alapján is így gondolom –, hogy Felix egyszerűen rajong Önért, csak nem mer kezdeményezni. Könnyen lehet, hogy el kéne mondania neki, hogy nincs Magánál esélye. Már ha nincs? – ráncolt a homlokát sokat sejtetően.
    - Nincs. Persze, hogy nincs – felelte túl gyorsan Changbin, miközben zavarában megrázta a fejét. – Miket gondol!? – volt felháborodva.
    - Az sem lenne szégyellnivaló, ha lenne. Az önmagában még nem bűn, ha valaki örömmel fogadja másnak a felé tanúsított rajongását. Az, hogy mit kezd az ember ezzel a fajta érdeklődéssel, dönti el, hogy jó vagy rossz irányba dől a mérleg nyelve – magyarázta a férfi.
    - Értem. Akkor így teszek, megpróbálom szembesíteni. De az Ön lelkén szárad, ha Felix megöl engem – tette hozzá, nem érdekelve, hogy ezek után könnyen visszautasíthatja Han azt, hogy legközelebb is fogadja.
    - Ha ennyire fél, akár egyből a rendőrségre mehet innen – maradt továbbra is idegesítően nyugodt a férfi.
    - Tudja, hogy nem ezt akarom – felelte Changbin.
    - Igen, úgyhogy mikor szeretne legközelebb jönni? – ekkor már mosolygott a jóképű pszichológus, Changbin pedig érezte, hogy jó embert választott, hozzá szívesen visszatért. Neki mert visszaszólni, nem csak bólogatva igent mondani mindenre, amit kérdezett.
    - Egy hét múlva ugyanekkora esetleg lenne időpontja? – kérdezte, hiszen eléggé busás árat kért el a férfi, amit Changbin is csak azért tudott kifizetni, mert viszonylag sokat örökölt a családja halála után. Viszont sejtette, hogy nem tolongtak a páciensek Han Jisungnál.
    - Igen, viszont akkor csak egy órát tudnék Önre szánni.
    - Jó lesz úgy is. Ma úgyis elregéltem a fontos dolgokat a múltamról.
   Végül egy mély sóhajtás után kilépett az épületből Changbin, és a szemét becsukva tartotta az arcát a napsugarak felé. Egy kicsit megkönnyebbült. Pont annyira, hogy egy pillanat töredékéig elhiggye, legalább ez a délutánja és estéje nyugodtabb lesz. Ám ekkor meglátta, hogy Felix a járda túloldaláról zsebre tett kézzel nézte őt.
    - Neked semmi sem szent – motyogta magában Changbin, és a gyomoridege azonnal visszatért. – Éveket öregedek miattad, Te beteg mániákus.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)