A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:
-
Szia, Chan! Találkozhatnánk? – hívta fel a barátját Changbin, miközben
farkasszemet nézett a két sávos út túloldalán szégyentelenül álló Felixszel.
-
Persze, de ugye, nincs gond? – ijedt meg Chan. Azóta a bizonyos nap óta, hogy
megadta neki a telefonszámát, mintha mindig készenlétben állt volna, hogy a
depressziós, zaklatott barátjának segítsen. Kicsit bűntudata is volt
Changbinnek, amiért ezt ekkor ki is használta.
-
Majd elmesélem, csak kérlek, találkozzunk minél előbb! – már szinte könyörgő volt a hangja, amitől
még kellemetlenebbül érezte magát, pedig eddig sem volt valami jól.
-
Okés, már indulok is. Jó lesz a kedvenc éttermünkben? – kérdezte a vonal
túlvégéről Chan.
-
Igen. Indulok én is. Itt vagyok nem messze tőle, úgyhogy foglalok helyet –
ajánlotta fel.
-
Rendben, mindjárt érkezem én is. Szia! – Ezzel le is tette a telefont Chan.
-
Elnézést! – szabadkozott meghajolva Changbin, amikor véletlenül nekiment egy
nőnek, ahogy megfordult. A nő viszont jelezte, hogy nem történt semmi, viszont,
ahogy visszanézett abba az irányba, ahol Felix állt, a szőkeségnek hűlt helye
volt.
Changbin
akaratlanul eljátszott a gondolattal, hogy Felix talán már a telefonját is
valahogy lehallgatta, és pontosan tudta, hova fog menni. Bár ez sejtette, hogy
túlzás volt, hiszen a szőkeség semmihez sem nyúlt, amíg beszéltek Channel. Az
izmos fiú paranoiája azonban már nagyon durva szintre lépett.
Mikor
Changbin odaért az étterembe, megkönnyebbült, amiért volt még egyetlen szabad
asztal. Igencsak felkapott hely volt, bár elég drága. Szerencséjére viszont
Chan családja jómódú volt, neki pedig bőven tellett ilyesmire az örökségéből.
Ekkor pedig, ahogy leült, majd rendelt magának italt, egy fiatal párt nézett.
Látszott, mennyire szerették egymást, hogy csüngtek a másik szavain, és hogy
rajongtak egymásért. Ő is vágyott erre. De már egy ideje félt tőle, hogy az
aszexualitása miatt – mivel utána nézett, hogy valószínűleg ezért nem érzett
semmilyen nemi vágyat – nem sok esélyét látta annak, hogy valaha is boldog
párkapcsolata lesz. Pedig romantikus értelemben nővel és férfival is el tudta
volna képzelni magát. De kinek kellett valaki, aki csak félig lett volna benne
a kapcsolatban: aki a lelkét, az idejét és a szívét adta volna, testiség terén
viszont nem feltétlenül tudott volna sokat nyújtani? Félt, hogy senkinek,
legalábbis épelméjű személynek nem. Ráadásul a pszichológusa szavai sem mentek
ki a fejéből: az, hogy a szőkeség marionettbábúja volt.
Nem
volt naiv, az elmúlt egy hónapban számtalanszor eljátszott a gondolattal, hogy
Felix rágondolva maszturbált, hogy sokat nézegette a képeket, amiket az
engedélye nélkül készített róla. Ettől pedig minden csak rosszabb lett. Rendre
eljutott ahhoz a kérdéshez, hogy miért nem tudott rendes lenni és másokból is rendes
romantikus vonzalmat kiváltani. Miért kellett elcseszettnek lennie és egy
másként elcseszett pasiban mániát ébresztenie? Utálta az egészet, ahogy magát
az életét is.
-
Tényleg meg kellett volna halnom
anyáékkal együtt – gondolta, miközben elfordította a fejét a párról, és a
semmibe révedt, amíg be nem lépett az étterembe Chan megnyugtató alakja.
-
Szia, Haver! – köszönt neki a fiú. – Minden rendben? – Annyiszor tette már fel
neki ezt a kérdést, és Changbin sohasem válaszolt teljesen őszintén. A családi
tragédiájába és az ivászatba, meg a pszichiátriába beavatta, de Felixről
nem beszélt neki, eddig legalábbis.
-
Nincs. – Rázta meg a fejét, és hirtelen ömleni kezdtek a szavak belőle. Csak akkor állt meg, amikor a pincérnek leadták a szokásos rendelésüket.
A
barátja türelmesen, de elnyíló ajkakkal és tágra nyílt szemekkel hallgatta,
ahogy aznap már a második embernek mondta el azt Changbin, amit egy hónapig
őrzött magában. Mindez megkönnyebbülést okozott számára: többé nem volt egyedül
ebben az egészben. Az pedig, hogy az időközben legjobb barátjává vált fiú is tudott
róla, természetesen sokkal többet jelentett számára, mint a pszichológusa előtt
történő kitárulkozása. Hiszen akármilyen jó szakember is volt Han Jisung, akkor
is pénzért hallgatta meg és adott neki objektív, kimért tanácsokat. Chan pedig
egy csupaszív ember volt, akit igazán megszeretett Changbin. Az ő beavatása valamelyest
megmelengette a lelkét.
-
Azta, Haver! – Chan nem gondolkodva, megfogta a barátja kezét és biztató, de
közben aggódó tekintettel nézett rá.
-
Biztos, hogy ez jó ötlet? Lehet, valahonnan most is figyel minket Felix –
jegyezte meg Changbin, és paranoiásan körül is nézett, de nem látta sem az
étteremben, sem az üvegajtó túloldalán.
-
Ez sokkoló, hogy őszinte legyek – mondta a barátja, miközben maga mellé tette a
kezét. – Mármint bevallom, sejtettem, hogy tetszel neki, hisz az első naptól
kezdve vágyakozva néz Rád. De mivel nem nyitott feléd, sőt, még oda se szokott
jönni hozzánk, amikor beszélgetünk, mindig csak akkor keresi a társaságomat,
amikor egyedül vagy másokkal vagyok, így amondó voltam, hogy benéztem valamit,
vagy csak félénk és a Te irányodból várná a kezdeményezést. Meg hát amúgy is,
az, hogy azonos neműek vagytok, nehezíti a helyzetet. Kisebb az esélye annak,
hogy viszonozni tudnád az érzéseit. Úgyhogy ezeket az esetleges magyarázatokat
találtam ki, és inkább egyikőtök előtt sem hoztam fel a témát. De
végighallgatva, amit mondtál, rájöttem, hogy naiv voltam. Túlontúl naiv. –
Látszott rajta, hogy tényleg nehezen ocsúdott fel. – Olyan kis angyalarcú fiú,
azt hinné az ember, hogy maga a két lábon járó ártatlanság.
-
Igen, pedig a pszichológusom által most jöttem rá arra, amit a gyakorlatban már
tapasztalok egy ideje: a maga ártatlanságot sugalló lényével olyan lett
számomra Felix, mint egy bábmester, akinek én vagyok a marionettbábúja. Mintha az
egész napomat figyelné. Néha elgondolkodok rajta, hogy tényleg azért sétálok
azon az útvonalon, amin, és azért edzek ott és akkor, ahol mindig, mert én azt
akarom, vagy mert tisztában vagyok vele, hogy ő is hozzám igazítja a napjait.
Előre tudja a mozdulataimat, ismeri a szokásaimat. Mintha fogná a zsinórjaimat,
én pedig nem tudok úgy élni, ahogy akarok, mert a bábmesterem nem hagyja. –
Közben az a fuldokló érzés, ami hetek óta fojtogatta Felix miatt, ekkor is
rátört, Chan pedig kérte, hogy igyon a pincér által már korábban kihozott
üdítőjéből.
-
El sem tudom képzelni, mennyire Rád telepedett, ráadásul egy szörnyen
kiszolgáltatott és lelkileg nehéz időszakodat éled, ő pedig, akármennyire is
vonzódjon hozzád, ahelyett, hogy meg akarna ténylegesen ismerni, a zaklatód
lett, még ha eddig nem is tett olyat, ami konkrét erőszaknak minősíthető. –
Rázta a fejét Chan. – Ez rohadt beteg! – ezt már félig kiáltotta, majd a szája
elé kapott, és hajlongva kért bocsánatot a rájuk pillantó pincértől.
-
Az, de legalább a pszichológusom úgy tűnik, megéri a pénzét, mert máris
felismerésre sarkallt – állapította meg Changbin. – Én csak vissza akarom
szerezni a zsinórjaimat. Nem szeretném azt tenni, amit Felix akar, és úgy élni a
napjaimat, ahogy azt ő elvárja. Nem szeretném úgy érezni, mintha a parancsai
alatt állnék. Tudom, hogy furcsán hangozhat mindez, de így élem meg ezt a
helyzetet. – Majd hirtelen suttogva folytatta. – Félek, mikor kattan el benne
valami, és lesz úgy vele, hogy ha nem lehet az övé a szívem, akkor kivágja azt.
-
Júj, Haver! Ilyet kérlek, ne mondj, mert vizuális alkat vagyok! – rázta ki a
hideg a grimaszoló Chant.
-
Bocsánat, de tényleg félek ettől. Olykor előre megérzem azt is, mikor fog
legközelebb lefotózni. Mire előkapja a telefont és az ujja rándul egyet a kép
készítése előtt, én már tudom. Megfigyeltem, milyen reakcióimnál veszi elő a
készüléket a bábmesterem, hogy
megörökítsen. Így képtelen vagyok rendesen élni a mindennapjaimat, mert a
jelenlétében lehetetlen egy-két percnél több időre elfelejtenem azt, hogy
figyel és követ engem. Néha azt kívánom, bárcsak lenne egy láthatatlanná
tévő köpenyem, amivel eltűnhetek a szeme elől. És most jön a legbetegebb része
a dolognak – hajolt közelebb a fiúhoz.
-
Ne kímélj! – húzódott közelebb Chan is, miután ivott ő is egy kortyot.
-
Amikor ezen a láthatatlanná tévő köpenyen fantáziálok, eljátszok azzal a
gondolattal is, hogy abban a köpenyben bárcsak legalább egy napon át én követhetném
őt. Mert ő már minden apró rezdülésemet ismeri, míg én csak elkapott
pillanatokat látok belőle, és akaratlanul is kíváncsivá tett, hogy ki az a
férfi, aki a mániákusom lett. Mit csinál, amikor nem engem követ? Mik a
hobbijai, ha van még ilyesmire ideje mellettem? Milyen zenét szeret? Miért arra
a szakra jár, amire mi? – Le sem tagadhatta volna Changbin, hogy ez zaklatta
fel a legjobban, mert ez nem Felix beteges viselkedése volt, hanem az, amit
kiváltott belőle. Mintha direkt úgy irányította volna a dolgokat, hogy az
állandó jelenlétével kíváncsiságot és egyfajta sóvárgást ébresszen benne.
Ezt
nem mondta ki Channek, de egyszer arra is volt példa, hogy amikor előkapta a
szőkeség a telefonját, azt kívánta, a készülék helyett bárcsak az ő kezét tartotta volna a tenyerében. Ettől pedig nemcsak megijedt, hanem még el is szégyellte
magát. De talán igaza volt Hannak: nem az volt a baj, hogy hízelgő volt neki
Felix imádata; azon állt vagy bukott a dolog, hogy mit kezdett vele.
- Az a Changbin, aki a szüleim halála előtt voltam, meg sem ismerné azt, akivé váltam
a gyász, az alkohol és Felix mániája miatt – folytatta lehangoltan. – Lehet,
hogy ezek mind külső körülmények voltak, de én változtam általuk, és
kezelhettem volna mindegyik helyzetet jobban.
-
Mindenki mindig minden helyzetet kezelhetne jobban, mint ahogy azt ténylegesen
teszi, hiszen nem tökéletes gépek vagyunk, hanem emberek a magunk
gyengeségeivel. Ráadásul az is számít, milyen hangulatunk van éppen. Ugyanarra
a helyzetre nem ugyanúgy reagálnánk két különböző napon. Mert ilyenek vagyunk,
az érzéseink és a hogylétünk nagyban befolyásol minket. Úgyhogy ezen ne emészd
magad! Tök jó, hogy kerestél egy szakembert és hogy nekem is bevallottad mindezeket.
Már nem vagy egyedül ebben az egészben – fogta meg újra a kezét Chan. – Ma pedig,
kérlek, aludj nálunk! Szerintem jót tenne, ha nem lennél egyedül a követőddel
és a nagyszüleiddel.
-
Rendben, ez jó ötlet. Köszönöm, hogy felajánlottad – szorította meg hálásan a
barátja tenyerét Changbin.
-
Igazán nincs mit – mosolygott rá Chan. – Egyébként én a Felixről feltett
kérdéseidre tudom a válaszokat, de úgy érzem, lesz még neked alkalmad saját
magad is feltenni neki őket, így inkább nem mondok róluk semmit.
-
Ne is! Ha egyszer sor kerül rá, tényleg szeretném, ha ő maga mondaná el nekem
őket.
Közben
kihozta az ételüket a pincér, és szerencsére Changbin étvágya is visszatért Chan
megnyugtató reakciójának köszönhetően.
Felix aznap
kivételesen véletlenül látta csak, hogy a szerelme éppen merre sétálgatott, és
hogy egy ismeretlen irányba indult el, így természetesen nem tudta türtőztetni
magát, és követte. Lett volna programja – az unokaöccse kérte, hogy nézzen be
hozzá délután, ha ráér –, de helyette azt nézte meg, mi volt arra az ajtóra
írva, amin belépett Changbin: Han Jisung
pszichológus magánrendelése.
-
Basszus! – csúszott ki a száján, mert nem volt hülye, sejtette, hogy ha nem is
teljes egészében, de miatta keresett fel egy szakembert Changbin. – Mérgező vagyok, itt a bizonyíték –
gondolta magában, miközben észre sem vette, hogyan buggyant ki az első könnycsepp
a szeméből.
Ennek
ellenére nem ment sehova; a járda túloldaláról várta, hogy kijöjjön az
épületből az izmos fiú. Az emberek minden irányból jöttek és mentek mellette, és
egyre hűvösebbé vált az őszi idő, míg ő két órán keresztül állt megdermedve,
miközben patakokban folytak a szeméből a könnyek. Tudta, hogy el kellett volna
mennie, hogy az lett volna a jó és emberséges döntés, de mégsem volt erő benne,
hogy akárcsak egy lépést is tegyen. Látni akarta, hogy milyen állapotban jött
ki Changbin. Arra sem rezdült meg, hogy időközben csöngött a telefonja,
méghozzá háromszor is.
Végül
Changbin kilépett és megkönnyebbülve, mosolyogva emelte a gyönyörű arcát a Nap
felé, amitől egy pillanatra boldogság költözött Felix szívébe, de aztán
megpillantotta őt a szerelme, és a reakciója darabjaira szaggatta a szőkeség
amúgy is megtépázott szívét. Félt tőle Changbin és utálta, hogy követte – ezt
tudta leolvasni az arcáról Felix. Ám ekkor sem mozdult, képtelen volt,
mintha megkövült volna, úgy érezte magát. Az agya azonban kezdett feléledni,
így a lábairól eltűntek a láthatatlan súlyok, és miután Changbin elkezdett
telefonálni, végre el tudott indulni, méghozzá igencsak gyorsan. Hogy hova, azt
nem tudta: amerre az út vitte. Idővel pedig ahhoz is erőt gyűjtött, hogy egy
gyenge magyarázkodással kimentse magát az unokatestvérével való találka alól.
Végül sírástól vörös szemekkel és könnytől kicsípett arccal lépett be a
kollégiuma liftjébe.
-
Szia! – köszönt neki az a fiú, aki a közvetlen szomszédja volt, amikor belépett
utána a liftbe.
-
Szia! – üdvözölte őt a meggyötört szőkeség.
-
Ma nincs itt Changbin Veled? – kérdezte a fiú, miközben zavarában
összeszorította az ajkát, mint aki azonnal megbánta, hogy feltette a kérdést.
-
Hogy kicsoda? – nézett rá kitágult szemekkel Felix, hisz el sem tudta hirtelen
képzelni, honnan tudott róla.
-
Az, akinek a nevét… öhm, maradjunk annyiban, hogy sokat mondogatod éjjelenként
– nyögte ki végre a srác, miközben pecsenye piros lett az arca. Látszott, hogy
átkozta magát, amiért felhozta a témát.
-
Ó, sajnálom, hogy hangosak vagyunk. – Igyekezett úgy tenni a szőkeség, mintha a
világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy aktív nemi életet élt a
párjával.
Korábban
távol állt tőle a hazugság, de ha tényleg bábmester volt, olyan mesterien húzta
hangtalanul a szálakat, hogy neki sem tűnt fel, hogy az egykori Felix már szinte
lekerült a porondról. Érezte a változást, de az igazi felismerés, hogy mennyire
túllépett egy bizonyos határt, ekkor jött el számára, amikor két órán át állt
megdermedve egy pszichológusi rendelő előtt, és egy idegentől hallotta, hogy
úgy élte igencsak hangosan az éjszakáit, hogy magához képzelte azt a fiút, aki
nem kért belőle, mégis tele volt vele plakátozva a szobája. Mintha a liftben
állva minden lélegzetvételével az adósságát törlesztette volna az ép elméje
felé, amely ki lett fosztva az utóbbi hetekben. Bár fel-felsejlett, egyre
halkabban és egyre rövidebb ideig dominálta Felixet. A bolondériája parancsai
alatt állt, amit a beteg imádata okozott.
-
Fogadd el, hogy immunis a varázsodra –
már ha van olyanod! – üvöltötte a fejében az ép elméje. – Vágd el a hozzá fűződő kötelékedet!
-
Én csak Téged szoktalak hallani – tette hozzá egy elfojtott mosollyal a fekete
hajú srác. Bár lehet, mást is mondott előtte, de Felix nem észlelt belőle
semmit.
-
Igen, Changbin csendesebb típus – nyögte ki valahogy, miközben hirtelen ömleni
kezdett róla a víz.
-
Értem. Azért kíváncsi lennék rá, ha már ennyit, öhm… hangoztatod a nevét –
próbálta finoman megfogalmazni a fiú, bár a beszélgetésnek ezen a pontján ez
kicsit nevetséges volt.
-
Majd valamikor biztosan összefutsz itt vele. – Ezzel lezártnak tekintette a
témát Felix, és szinte kivágtatott a liftből.
(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)



