2026-os one shot íróverseny eredménye

Kedves Versenyzők és minden idetévedő lélek!

Meghoztam a 2026-os one shot íróversenyem eredményét. Ezúton is köszönöm szépen mindenkinek, aki részt vett rajta. Látszott a beküldött szövegekből, hogy tényleg csak olyanok versenyeztek, akik szeretnek írni, akiknek megvannak a saját kis üzeneteik, gondolataik, érzéseik, amiket szeretnének közvetíteni mások felé. A gyakorlat is többeknél szépen látszott. Épp ezért elöljáróban le szeretném szögezni, hogy a helyezések másodlagosak. A fő célom az volt, hogy véleményt alkothassatok egymás írásairól, és hogy én némi szakmai tanáccsal elláthassalak Titeket. Mindazonáltal, mivel versenyről van szó, így persze felállítottam egy rangsort. Bár, mint azt látni fogjátok, a dobogón holtverseny is kialakult – ebből is látszik, hogy jó értelemben nehéz volt minőségi különbségtételt tennem. Továbbá azt is kiemelném, hogy ez csak az én véleményem. Ahány ember, annyi nézőpont, ízlés, preferencia. Úgyhogy ezt inkább vegyétek egy véleménynek a sok közül. Bár persze lesznek olyan tanácsaim (például helyesírási), amik általánosan is megfogadandók.
    Úgy döntöttem, hogy amellett, hogy a helyezetteknek külön hirdetem a blogját vagy Wattpad-profilját, mindenkinek (akinek még nem volt ott amúgy is) a felületét feltüntetem a blogom linkcserék menüpontjánál. Két dolog miatt: egyrészt, mert mindenkit meg szeretnék jutalmazni; másrészt pedig a helyezettek képekkel történő hirdetése csak az internetes nézetből lesz látható (tehát, ha valaki telefonról nyitja meg a blogot, annak nem), a linkcserék menüpont viszont mindenhonnan elérhető.
    Az ötödik helyezett szövegének kielemzésével fogom kezdeni, haladva az egyre több pontot kapott írások felé; tételesen felsorolom a történetében fellelhető típushibákat, mindegyikre hozva egy-egy példát, és amikor a többieknél is előjönnek, lesz, hogy csak visszautalok rá, milyen hiba jelent meg náluk is ezek közül, tőlük is hozva példákat rájuk. Ha mindenkinek egyesével kiemelném az összes elírását és központozási hibáját, ez egy végeláthatatlan poszt lenne. 30 volt a maximum pontszám: történetvezetésre, helyesírásra és fogalmazási készségre is 10-10 pontot lehetett kapni.

Az ötödik helyezett 20 ponttal Elizabet lett.

Kedves Elizabet! Bevallom, nem nagyon olvastam még karakter × olvasó fanfictiont, viszont szerintem ez a műfaj egy kicsit másként fest, mint amit Te küldtél nekem. Amennyit tudok róla, ezeket úgy szokás megírni, hogy nemcsak nevet nem ad az író annak, akinek a helyébe be kéne helyettesítenie magát az olvasónak, hanem maga a karaktere is teljesen semleges, pont azért, hogy mi a saját tulajdonságainkkal tudjuk felruházni. Te viszont egy nagyon is felépített hátteret adtál a főhősnődnek. Továbbá a megfogalmazást sem E/1-ben szokás írni, ahogy Te tetted, hanem E/2-ben. Hozok egy példát a szövegedből. Te ezt írtad: „Megálltam egy pillanatra a meséléssel, a levegő megfagyott kettőnk között, miközben a tekintetem Remus zavarodott, sötétlő szemébe fúródott.” Ennek a műfaji besorolásod alapján így kellett volna kinéznie: „Megálltál egy pillanatra a meséléssel, a levegő megfagyott kettőtök között, miközben a tekinteted Remus zavarodott, sötétlő szemébe fúródott.” Ha egy sima Remus × OC fanfictionként küldted volna el az írásodat, az mindenképp jobb lett volna. Tehát az egyik problémám az volt vele, hogy félrement a műfaji besorolás.
    A második az, hogy azt írtad az elején a figyelmeztetésben, hogy a dőlt betűs részek a múltat tárják fel, és igaz, hogy ez történt, de a gyakorlatban a szereplő mesélte el Lupinnak az eseményeket. Akkor szokás dőlt betűvel jelezni a múltbeli történéseket, amikor visszaemlékezés vagy álomjelenet van. Tehát ilyenkor nem elmeséli, hanem (újra)átéli a történéseket a karakter. Mivel itt nem ez volt, simán maradhattak volna normál betűkkel. Főleg, hogy a hősnő még ki is szólogatott Lupinnak. Például: „Most biztos azt fogod kérdezni, hogy kikre gondolok…”

A továbbiakban kiemelném tételesen a visszatérő stilisztikai, központozási és helyesírási hibáidat: (Valamiért lentebb bárhogy ugyanúgy Time New Roman-ra van állítva a betűtípus, előnézetben nem azt adja ki...)

1. típushiba: A párbeszédeknél csak akkor használunk a gondolatjel előtt pontot, ha nem írunk utána semmit (mint mondta, nézett rám stb.), vagy ha a gondolatjel után valami olyasmi olvasható, ami nem a beszédhez tartozik (tehát nem ilyenek, hogy felelte, kiáltotta stb.), hanem egy másik cselekvés odabiggyesztése. Saját magamtól erre egy példa: – Nem tudod, mit beszélsz. – Nem vártam meg, hogy válaszoljon, helyette faképnél hagytam.

A felkiáltójelet és kérdőjelet viszont mindig ki kell írni, de azok után is csak akkor kell a gondolatjel utáni mondatot nagybetűvel kezdeni, ha nem különálló leírás, cselekvés következik, hanem magának a beszélgetésnek az aktusát érintő dolog. A történeted elején Te ezt írod: „Kérlek hallgass végig. – mondom, miközben még közelebb bújok Remus ölelésébe.” – Itt a végig után felkiáltójelet kellett volna tenned, a mondom viszont ugyanígy kisbetűvel írandó.

2. típushiba: Sajnos a legtöbb mondatodban rosszul központozol. Nagyon sok esetben nem teszel vesszőket oda, ahova kellenének, míg olykor indokolatlan helyekre igen. Példa: „Mindketten tudtuk, jól ha valaha is bárki fülébe jut a hír, hogy van, köztünk valami főként intim kapcsolat akkor nagy bajba kerülnénk.” – A tudtuk után nem kell vessző, ellenben a ha elé igen (szinte mindig teszünk a ha elé vesszőt), a van után sem kell vessző, a főként és az akkor elé viszont igen (megint csak, a legtöbb esetben teszünk az akkor elé vesszőt). Sokszor, ha hangosan végigmondod a mondatot, érzed, hogy hol tartasz benne szünetet, és hogy oda kell egy vessző, de vannak esetek, amiket egyszerűen meg kell tanulni, hogy hova kell és hova nem vessző.

Még egy példa, ezt írod: „Már az okot tudom miért nem féltél tőlem, de szeretném hallani, hogy mi történt veled úgy érzem, hogy muszáj tudnom hogyan történt ez az egész.” – A miért elé kell vessző, mivel vannak bizonyos esetek, amikor nem írjuk ki a hogy szót, de érezzük, hogy kellene oda, és vesszővel jelezzük (ugyanez igaz az akkorra is). Ebben az esetben is teljes hosszában úgy hangzana a mondat eleje, hogy „Már az okot tudom, hogy miért nem féltél tőlem…” Továbbá az úgy elé is kéne vessző, valamint a hogyan elé is, hiszen ott is egy elhagyott hogy van. 
    A de, az ezért, a kérlek és az igaz szavak elé is általában vessző kell, amiket Te szintén sokszor nem teszel ki. A megszólítások elé is után mindig kell vessző (értelemszerűen elé nem kell, ha mondatkezdésről van szó, utána pedig, ha a mondat utolsó szava). A következő példánál az apám szó elé kell vessző, utána viszont nem kell pont: „- A legjobbaktól tanultam apám. – mondom mosolyogva.” Itt pedig a Drágám után kell a vessző: „Drágám ezt nem hagyhatod!”

3. típushiba: Több esetben nem írsz egybe igekötős igéket. Például tévesen külön írtad a következő szavakat: bepánikolok, megkapjam, de a mégse is volt, hogy külön írva szerepelt. 

4. típushiba: Nem nagyon írunk számokat egy történetben. Persze, ha évszámról van szó, azt mindig kiírjuk, de például ahol azt írtad, hogy tizenegy évig bezárva tartották a hősnőt, ott azt ki kellett volna betűvel írni.

5. típushiba: Ez egy olyan hiba lesz, amit bevallom, én is sokszor elkövettem régebben, de amikor egy-egy régi írásomat újraolvasom, akkor igyekszem korrigálni, az újaknál pedig már elkerülni. Ez pedig a múlt és jelen idő cserélgetése. Példa: „hirtelen teljes mélységében átérezte, hogy nemcsak osztozok vele a vérfarkasok magányos, holdfényes átkában, de egy olyan zárt, fojtogató börtönben élem le minden napjaimat, ami még az övénél is kegyetlenebb.” – Én itt az élem helyett éltemet írnék és a kegyetlenebb után odabiggyesztenék egy volt szót.

 6. típushiba: A szóismétlések. Két példát hoznék rá. Az első: „Ezzel az egésszel, hogy bezártak egészen addig el tudtak játszani, míg elég idős nem lettem ahhoz, hogy végre meg kapjam a levelet a Roxfortból.” – Itt az egésszel után nem egészent kéne írni, vagy az elején kéne úgy kezdeni a mondatot, hogy „Mindezzel, hogy bezártak, egészen addig el tudtak játszani…” Másik példa: „Az a nap volt életem legszörnyűbb napja ma is úgy emlékszem arra a napra mintha tegnap történt volna.” Ez helyesen központozva, szóismétlés nélkül mondjuk így nézhetne ki: „Az volt életem legszörnyűbb napja, ma is úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna.”

 Tudom, hogy ez most hirtelen sok lehet Neked, és úgy tűnhet, hogy szőrszálhasogató vagyok, viszont nekem sokat segített, hogy annak idején, mikor tizennyolc éves voltam, valaki hasonlóan tételesen kigyűjtötte a Piton és a lány fanfictionömnél a típushibáimat. Először annál a történetemnél javítottam ki őket, idővel pedig kezdtem elhagyni őket, de ehhez az kellett, hogy tudatosítsam mindet. Remélem, némi figyelem ráfordítással Te is ki tudod gyomlálni ezeket a hibákat. Mert összességében úgy gondolom, hogy tehetséges vagy: az, ami elemileg jön az emberből, amit nem feltétlenül lehet tanulni, megvan benne. Jó érzékkel választottál mélyebb, sötétebb témát, azt részletesen ki is találtad, finoman és érthetően kezelted az apakomplexust a történetben. Jó megoldás volt például az, ahogyan kiderült, hogy előző este lefeküdtek egymással a szereplők. Érthető volt Remus védelmező fellépése is. Igaz, azt sajnáltam, hogy nem lett kifejtve kicsit jobban a kapcsolatuk, meg eléggé „egyszerűen” el lett intézve a dolog azzal, hogy Dumbledore kitalálta, hogy Remus legyen a gyámja.

Voltak kifejezetten jól sikerült bekezdések (ha a központozási és a többi hibákat nem nézzük). Ezekből kiemelnék párat:

„Ez a közös, mégis fájdalmasan különböző sors, ez a megsemmisítő felismerés volt az a pont, ami végleg összekötött minket. Remus ekkor még szorosabbra zárta a karjait körülöttem, mintha a saját testével akarna bezárni a világ elől, tudva, hogy ettől a perctől fogva képtelenek lennénk elengedni egymás kezét.”

„Eldöntöttem, hogy nem leszek passzív áldozat. Titokban kutatni kezdtem a saját családom háta mögött: éjjelente a tiltott könyveket bújtam, és minden lehetséges módot megvizsgáltam, vajon létezik-e gyógymód az én állapotomra, vagy bárkiére, aki valaha hasonló poklot járt meg.”

„A laboratóriumi feljegyzések elsárgult, fekete tintás lapjai könyörtelenül leplezték le a valóságot: már csecsemőkoromban, alig néhány hónaposan végrehajtották rajtam a tiltott vérmágiát és a sötét bájitalos kísérletet. Akkor pecsételték meg a sorsomat, amikor még beszélni sem tudtam.”
    
    Mindezek alapján úgy jött össze a 30-ból 20 pontod, hogy sajnos csak 5-öt tudtam adni a helyesírásra, 7-et a történetvezetésre, 8-at pedig a fogalmazási készségre.
    Tényleg biztatlak, hogy foglalkozz továbbra is az írással, csak most már tudatosabban. Mintha nagyon ösztönösen, impulzívan írnál, ami jó és hasznos tud lenni, de az igazán remek történetekhez az kell, hogy szakmai tudása is legyen az embernek. A jó hír viszont az, hogy ez tanulható. További sok sikert kívánok Neked! 

 

A negyedik helyezett 21 ponttal Emoly lett.

    Kedves Emoly! Neked már a hosszabb Wattpados történetednél hasonlóan, mint itt Elizabetnek, tételesen kigyűjtöttem a típushibáidat, ennek ellenére most is szeretnék mindre írni egy-egy példát. Mindenekelőtt viszont hadd jegyezzem meg azt (itt is), hogy máris látszik a fejlődésed. A Wattpados-fanfictionödnél is a történet második fele jobb volt, mint az első, ezt a javuló tendenciát pedig tovább vitted, és ez a one shot még jobban volt megírva. Mindazonáltal továbbra is érződik, hogy tizenöt éves vagy, ezért még emberileg is tapasztalnod kell, hogy több mondanivalója legyen a történeteidnek, másrészt sokat kell olvasnod nálad jobb írókat, harmadrészt pedig neked is tudatosan ki kell gyomlálnod a jelenlegi visszatérő hibáidat. 
    Azt is le szeretném még itt írni, hogy egy ilyen fiatal lánynál különösen üdvözlendőnek tartom azt, hogy kéred az építőkritikát többféle platformon is. Ez egy remek tulajdonságod. Persze, arra figyelj a jövőben (de ez persze a többiek számára is hasznos tanács lehet), hogy azért nem kell ám minden kritikát megfogadni. Ha valakinek nem tetszik az, hogy milyen témákhoz nyúlsz, milyen az írásstílusod és a többi, akkor nem feltétlenül Benned van a hiba; van, hogy az, amit Te írsz, egyszerűen nem illeszkedik más ízlésvilágához. Tehát tudni kell különbséget tenni kritika és kritika között. Arról nem is beszélve, hogy sokszor féltékenységből, rosszindulatból írnak negatív kommenteket az olvasók, és nem feltétlenül kell ezeknek hinni. Ezért arra biztatnálak mindannyiótokat, hogy a kritikákkal is legyetek kritikusak! Mert abba nem lehet belekötni, amit a helyesírási szabályzat mond, vagy abba, hogy nagy logikai bakik vannak egy történetben, de a saját stílusát és üzeneteit mindenki tartsa meg, mindegy, hogy az hány embernek nem tetszik!

    Na, de akkor nézzük a történetet!
   Az Elizabetnél említett 2. típushiba nálad is előkerül, bár mindenképp kevesebbszer, mint az általam korábban olvasott írásodban. Például: „Lágy szellő fújja a szeplős bőrömet ami jól esik. Hiszen a munkahelyemen eléggé meleg van, hiába tettünk be légkondit nem sokat segít az a vacak.” – Az első mondatban az ami, a másodikban pedig a nem elé kellene egy vessző. De máshol is figyelj arra, hogy az ami, a ha és a mert elé, valamint a megszólítások elé vagy/és után rakj vesszőt.
    Nem kell ennyi enter a történetben. Nem mondom, hogy mindenki szörnyen hosszú bekezdéseket írjon, de zaklatottabbá teszi az olvasásélményt, ha folyton enterek vannak egy írásban benne. Például az elején nagyon helyesen teszel entert ott, ahol az idő múlását jelzed (hogy letelt közben a munkaidő), de egy leírást nem kell teleékelni enterekkel.
    Becsúsztak itt-ott elírások is:
    „Ejti ki ezt a egyetlen szót a száján” – Itt az helyett a névelőt írtál.
    „És...sokat motoroz errefelé?” – Itt a … után kéne egy szóköz, motoroz helyett pedig motorozik lenne a helyes.
    „És a te lennél?” – Itt egyáltalán nem kell az a névelő.
    „Telik az idő mire rájövünk, hogy már nagyon késő van. Úgy, hogy elkértük egymás telefonszámát és elbúcsúztunk.
    ...”
    – Itt nem kell az a …, bőven elég két enter, és tudjuk, hogy jelenetet váltottunk.
    „Köszönök valószínüleg pirulva, mert extrém jól néz ki.Hirtelen melegem is lesz.” – A valószínűleg hosszú ű, a pont után pedig kéne szóköz.
    A jól van-t külön írjuk.
   „Megyünk a tengerparthoz. Mivel Busanban vagyunk, ezért érthető miért a tengert választotta, hogy oda menjünk.” – Lemaradt a gondolatjel a Mivel előtt.
    „Hyunjint nem kellett sokat győzködnöm, elindult egyenesen a tenger felé ő is.
   Mindketten bemegyünk a tengerbe, lassan lépdelünk a vízbe mert hideg a tenger, de idővel megszokjuk.” 
    – Ez a két mondat több sebből is vérzik. Egyrészt, itt sem kell enter közéjük. Másrészt megjelenik az 5. típushiba, hiszen jelen időben van megírva a történet, de itt azt olvashatjuk, hogy „nem kellett sokat győzködnöm, elindult”, simán nem kell és elindul. Valamint a mert előtt lemaradt a vessző. Alatta pedig fröcsölnit írtál fröcskölni helyett.
    „Nevetünk és jól érezzük magunkat. Jó érzés ez az egész…” – Itt a 6. típushiba jön elő, nem kell az érzés szó mindkét mondatban, a másodiknál írd inkább azt, hogy „Kellemes ez az egész.”
    „Annál többet vagyok vele, annál jobb.” – Annál helyett inkább Minnélt írj.
    A kiemelt gyengeségek mellett azért is csak 21 pontot adtam a történetre, mert egyszerűen érződik az, hogy milyen fiatal vagy; nincs igazán mélysége. De persze, egy one shotnál nem is feltétlenül kell, főleg, ha ilyen rövid, de lehet úgy játszani a szavakkal, leírásokkal, hogy ugyanennyi történést is emlékezetesebbé varázsoljon az író. Úgy állt össze a végső pontszámod, hogy a történetvezetésre, a helyesírásra és a fogalmazási készségedre is egységesen 7 pontot adtam. További jó írást kívánok Neked, és remélem, sokat fogsz fejlődni az évek alatt.

    Harmadik helyezett nem lett, hanem megosztott második díjat adtam ki.

Az egyik második helyezett 28 ponttal Irissun lett.

    Kedves Irissun! Te tökéletes példa vagy rá, milyen rejtett tehetségek bujkálnak, hiszen Neked semmilyen felületed nincs, amin megosztottál volna korábban bármilyen írást. Ezért is vagyok hálás, hogy az én versenyem volt az írói debütálásod, és mint azt a pontszámból és a helyezésből is láthatod, ez nagyon is jól sikerült.
    A Te esetedben a korábban kiemelt típushibák közül egy sem volt visszatérő (talán az, hogy a névelőt több helyen lehagytad), inkább csak figyelmetlenségből volt egy-két elgépelés. Éppen ezért, mert olyan kevés hibát találtam a one shotodban, ezeket egyesével ki is írtam Neked, hogy tud tökéletesíteni a szövegedet:
    „Sunoo az utóbbi években ennek a kettősségnek a középútját képviselte, hiszen a Akalai titkos szövetség tagjaként üzeneteket közvetített a város két felei között. Ez az év azonban máshogy alakult, és ahogy a zsúfolt pályaudvaron várakozott vonatára.” – A helyett az névelő kellene Akalai elé, valamint a végén a vonatára elé is raknék egy névelőt. Kicsit lentebb én az ülőtársa elé is tennék névelőt: „bár még ülőtársa nem érkezett meg”.
    A nagynehezent nem kell egybeírni, az észrevettemet viszont igen.
    „Már magátol is mozdult volna…” – A magától hosszú ó.
   „A két férfi farkasszemet nézett egymással, de míg Sunoo belekezdett az egyoldalú háborújukba elméjének legmélyen.” – Legmélyén.
    „Sunoo belátta, hogy életében először tervét nem fogja tudni végrehajtani az ülésrendet tekintve, így már válaszra sem méltatta útitársát, és egyszerűen átült eredeti helyére.” – A tervét és az útitársát elé kéne névelő.
    „Vagyis nem igazán, de gondolom lebetegethetnék.” – A gondolom után kéne vessző, ahogy a következő mondatban a mit elé is: „Kezeit sepergette, Sunoo viszont azt sem tudta mit mondjon.”
    „A fiú egészen elkényelmesedett helyén, mikor egy mély, magabiztos hangot hallott maga mögül, ahogy elnézéseket kérve próbál átvágni a tömegen. Megérzése beigazolódott, miszerint az idegen éppen felé tart, vagyis inkább megvásárolt helye felé.” – Ha már múlt időben van megírva a történet, akkor próbál helyett legyen próbált, tart helyett pedig tartott.
    „A két utas leheveredett helyükre, de az újonc ficánkolni látszott, mintha valami nagyon nem tetszene neki, de amikor Sunoo ránézett, úgy tett, mintha semmi baja nem lenne.” – Ezt is teljesen átírnám múlt időre: nem tetszett volna neki; semmi baja nem lett volna.
    „Ha eddig Sunoo kíváncsiságot érzett, akkor ez mostmár jóval túltett rajta.” – A most után kéne egy szóköz.
    „-Nem, elnézést. -habogta Sunoo…” – Nem kell pont az elnézést után, a habogta elé pedig kéne szóköz.
    „Ön egy érdekes ember, csupán ezért érdekelt. -vállat vont, majd egy mosoly keretében kényelembe helyezte magát ülőhelyén.” – Itt is az érdekelt után nem kell pont, a vállat elé pedig kéne szóköz.
    „Ezért nem tudok válaszolni. -tekintetük mélyen egymásba fonódott…” – Itt is ugyanez a helyzet.
    
    Magáról a történetről pedig azt tudom mondani, hogy számomra ennek a one shotnak volt a legjobb felütése. Már az első mondat beszippantott. A galamb és a mandarin szimbólumok egy magasabb szintre emelték a történetet. A galambok szimbolizálták számomra azt, hogy általánosságban milyen kegyetlenül tudunk bánni az állatvilággal. Haszonállattá tesszük, megesszük, bántalmazzuk, levadásszuk őket. Elég volt két mondat az írásodból, hogy máris ilyen fájdalmas gondolatokat ébressz bennem – pontosabban felszínre hozd azt, ami amúgy is bánt a hétköznapokban. De összességében is ez a felütés úgy, ahogy van zseniális – nálam legalábbis mind fogalmazást tekintve, mind tartalmilag betalált:
    „Az emberiség igazságtalanul bánik a galambokkal. Egykor még az ember egyik leghűségesebb társaként hivatkoztak rájuk, akik a kommunikációt segítették, és akik nélkül az emberi kapcsolatok sosem tudtak volna igazán kiteljesedni. Példának okáért egy fiatal szerelmespár sóvárságára adtak ideiglenes gyógyulást azzal, hogy eljuttatták leveleiket a város egyik végéből a másikba, mikor azok képtelenek voltak találkozni. Híradás, titkok közvetítése és információáramlás. Az első összeköttető cső a szavak kimondhatatlan, visszatartott viharában.”
    A mandarin mint szimbólum pedig jó kis emlékeztető volt, hogy készpénznek vesszük azt, hogy manapság kábé bármilyen gyümölcsöt, zöldséget tudunk frissen fogyasztani, míg pár évtizeddel korábban (valahol sajnos még most is) drága kincsnek számítottak bizonyos helyeken egyes gyümölcs- és zöldségfélék.
    Tartalmilag, amit kifogásolni tudnék az írásodban, az az, hogy ez az egy one shot volt, aminél azt éreztem, hogy nem kaptam egy teljes egész történetet. Inkább tűnt egy nagyon ígéretes több részes történet elejének. Épp ezért biztatnálak is rá, hogy folytasd. Ez esetben pedig én azt csinálnám a helyedben, hogy a legelső bekezdést kibontanám kicsit és írnék belőle egy prólogust. Utána pedig ez a bekezdés szerintem tökéletes első fejezetes nyitány lenne:
    „A levegő kénes bűze, és a táj komor fekete porfelhője arra engedett következtetni, hogy a vonatok éppen beérkeztek az állomásra, így a fiú megigazította barna mellényét, keménykalapja alatt pedig izzadt mélyfekete haja a füst légterében. Mindössze egy apró bőrtáskát pakolt össze, és míg felállt ismerős padjáról, korábban eszegetett kenyerének maradékát a galambokra hagyta memoárként.”
    Tehát végső soron, ami kritikám van a történettel, az pont az, hogy ebben több van, mint amennyit most olvashattunk. Hasonlóan éreztem magam, mint amit itt írtál:
    „Sunoo úgy érezte, ezen a ponton elérte, hogy a fiú, aki tőle talán csak valamivel lehetett idősebb, valamelyest a bizalmába fogadja, és mióta jobban feltérképezte, szeretett volna többet is megtudni. Munkájából adódóan állandóan az információkat kutatta, és a különös személy megmozgatta a fantáziáját, ezeket a szétszórt darabokat pedig kedve volt összeilleszteni.”
    Bennem is kíváncsiság alakult ki mindkét fiú, a bimbózó kapcsolatuk és a munkájuk iránt. Na, meg mi volt az a visszafelé járó óra? Szóval rengeteg potenciál van a történetben. Kívánom, hogy írd meg, és akár azt is, hogy tedd közzé valamilyen platformon, mert biztosan másokat is magával ragadna a történeted és az írásstílusod.
    A pontszámod úgy állt össze, hogy a hiányérzetem miatt a történetvezetésre 9 pontot adtam, a helyesírásra a kiemelt elütések miatt 9 pontot, a fogalmazási készségre pedig 10-et.

 

A másik második helyezett, szintén 28 ponttal, Theodora lett.

    Kedves Theodora! Ahogy azt e-mailben is írtam Neked, én személy szerint szívesen szoktam vízilabda mérkőzéseket nézni, így pozitív meglepetés volt számomra, hogy egy ilyen témájú írás is érkezett. Nem tudom, hogy Te magad is játszol-e, vagy „csak” laikus kedvelője vagy a sportnak, de számomra egyértelműen átjött a sportág iránti szereteted és szakmai tudásod is. Szerintem jó érzékkel eltaláltad az arányokat, amikor az elején a játék menetének leírása közben olvashattuk Netti egyes gondolatait, érzéseit. Az pedig egy elgondolkodtató és releváns téma a csapatsportolóknál, hogy csapatváltásnál könnyen azok ellen játszhatnak a sportolók, akikkel korábban egy oldalon voltak. Ennek a pszichológiai nehézsége is szépen megjelent a one shotodban. Számomra ezek voltak a történet tételmondatai: „Sikeresnek lenni magányos út, ezért volt ekkora áldás, hogy ketten voltak rajta. Egészen addig, amíg Dominik meg nem elégelte az utolsó előtti helyet és a vesztes meccseket. Több volt benne ennél. Ahogy Kristófban is.” Szépen bemutattad, hogy a sportnak ára van, és hogy a főhősödnek nem volt jó döntése: így a barátját veszítette el (átmenetileg legalábbis), ha viszont maradt volna a korábbi csapatában, a sportolói karrierje tudott volna nehezebben felívelni. Az is érdekes volt, hogyan éltél a késleltetés retorikai eszközével: hiszen csak a történet legvégén jöttünk rá, kicsoda volt Netti, aki narrálta a sztorit. Azt is szépen reprezentálta az írásod, hogyan tud az ember élettere egy kis közösségre és/vagy tevékenységre beszűkülni.
    A fogalmazási készséged is remek; látszik a sok év és rutin. Például imádtam a pulzusduplázó zavar kifejezésedet. Ezt a két mondatod is kifejezetten tetszett: „Dominik látszólag rezzenéstelenül néz egykori csapattársa után. Védekező játékosként mindig a sajátjaid láncra vert oroszlánja vagy. Összpontosult erő, ami egy adott térre vetül ki és pusztít, hogy a tieidnél épülhessen valami.”
    Továbbá ez is egy remek bekezdés lett:
   „Két kezét a karomra kulcsolja és így lép közelebb. Kérdőjelszerűen kell meggörnyednie, hogy szemmagasságba kerüljünk egymással. A haja sűrűségéből cseppet sem vesz el a játékkörnyezet adottsága, és még így is fel tudom idézni a puhaságát, és azt, ahogyan beletúrok. Természetes, fás illatát teljesen elnyomja a klórszag, ami egy óra alatt - és egész élete során - a bőrébe ivódott. Olyan természetesen zár körbe, olyan otthonossá teszi a saját testem számomra, hogy a kimért szakmaiságom helyett csak vadul bólogatok, a szívem előtt összekulcsolt kezekkel, mintha félnék attól, ahogy nem bírom el azt az örömöt, amit most érzek. Most, hogy végre tényleg itt van.”
    
    Nálad végképp csak egy-két hiba tűnt fel, de azokat természetesen leírom:
    Figyelj arra, hogy hosszú gondolatjelekkel kösd össze a mondatrészeket. Például: „Szép volt - mondja a győztes, mert így sportszerű.„ „Az edzőjük üvölt a háttérben, de ők már lemondtak erről az egészről - évek óta lemondanak - és csak nézik a kupola szerkezetébe ragadt labdákat.” – Minden ilyen esetben az itt látható „–” hosszú gondolatjelnek kéne lennie. Igazából magától automatikusan is ilyet kéne írnia a Wordnek: ha a gondolatjel után teszel egy szóközt, majd elkezdesz egy újabb szót gépelni, és ha azután is tettél szóközt, akkor utána át kéne váltania a sima gondolatjelet hosszúra.
    „Egyike azoknak sportoknak, ahol a sportoló mindig mozgásban van és a labdabirtoklást, de akár még a haladást is párharc előzheti meg.” – Itt lemaradt a sportoknak előtt a névelő.
    „Te el láttad a munkád?” – Egybe kéne írni az elláttadat.
    Köszönöm szépen az élményt. Nekem tényleg tetszik az írásstílusod, és fogok a jövőben is olvasgatni és kommentelgetni a blogodon. A végső pontszámod úgy állt össze, hogy 8,5 pontot adtam a történetvezetésedre, mert egy kicsit jobban is beszippanthatott volna az atmoszférája a one shotodnak. A helyesírásodra a pár hiba miatt 9,5 pontot adtam, míg a fogalmazási készségedre 10-et. Így második helyezettként öt hónapon át fogom hirdetni a blogodat.

 

A győztes pedig 29 ponttal Eleiah lett.

    Kedves Eleiah! Ezt már megírtam Neked Wattpadon, de itt is meg szeretném említeni, hogy a Te írásod első elolvasása után elsírtam magamat és fél órán át sétálgatva gondolkodtam az életemről. Na, ilyen egy kiváló írás, ami ilyen szinten meg tudja mozgatni az embernek a szívét és még az agyát is. Bevallom, mikor elküldted Nekem a one shotodat, a címet olvasva rögtön arra gondoltam, hogy az egyik fiú meghal a történetedben, így pozitív meglepetés volt számomra, amiért Jisung túlélte az autóbalesetet. Az pedig, hogy úgy tudtál könnyeket csalni a szemembe, hogy senki sem halt meg, szerintem még nagyobb dolog. Tapasztalatból tudom, milyen olyan jeleneteket leírni, amikor az egyik főszereplőnek meghal a hozzátartozója, és ez mennyire kiszolgáltatottá tudja tenni az írót, főleg, ha saját tapasztalatokból táplálkozik. Viszont épp ezért is tudja könnyebben megérinteni az emberek szívét. Hozzám azok a történetek állnak a legközelebb (általában én is ilyenket igyekszem írni), amik életszagúak, amikben van fájdalom, nehézség, de mégis happy end a végük. Nem tündérmesébe illő, hanem valami, ami reményt ad az olvasónak, hogy a sok nehézség ellenére is van értelme élnünk és küzdenünk, és van mibe kapaszkodnunk a nehéz napokon is. Ezért tetszett nagyon ez az írásod (is), mert pont ilyen volt.
    Az amnézia egy olyan téma, amit nagyon könnyen lehet giccsesen és kiszámíthatóan használni, de a Te történetednél ez egyáltalán nem így hatott nekem. Nagyon fontos téma volt számomra belőle az, hogy a hírnév be tudja árnyékolni a sikert, és hogyha el is éri az ember az álmát, amiért küzdött, akkor sem feltétlenül azt kapja, amire számított. Túláradhatnak benne az érzések, a felelősség, a privát szféra hiányáról nem is beszélve. Tetszett az is, hogy úgy írt Minhoról dalokat Jisung, hogy rá emlékezett, csak ezzel még ő sem volt tisztában. Mert az érzése megmaradt, csak egy ideig nem tudta, hogy ki iránt táplálta azt. Az újratalálkozásuknál pedig megfogott az, milyen kontraszt volt Minho intim tegezése és Jisung távolságtartó magázása között, valamint a feszültség, hogy vajon maradnak „idegenek”, vagy állhatnak még közel egymáshoz.
    Az is nagyon elgondolkodtató volt számomra, hogy Jisung azért nem tudta, hogy szeretné-e visszakapni az emlékeit, mert fogalma sem volt arról, milyen ember volt. Belegondolva, ha most közölnék velem, hogy hosszú éveket elfelejtettem az életemből, én is elbizonytalanodnék, hogy akarok-e rájuk emlékezni, mert átéltem már kemény éveket, így nem tudhatnám, milyen volt az elfeledett időszakom, és hogy én jó vagy rossz irányba változtam-e alatta. A történet végénél a legmeghatóbb számomra az volt, hogy Minho képes lett volna Jisung boldogságát a sajátja elé helyezni és lemondani róla, látva, hogy boldog volt attól a tudattól, hogy „egyszerű” általános iskolai tanár legyen, és mert kiegyensúlyozottabbnak tűnt, mint előtte idolként.
    Kiemelnék még pár mondatot a  történetből, amik megérintettek:
    „Mintha valaki fogott volna egy ollót, és levágta volna az életének folytatását.”
    „Minden válasz mögött újabb tíz kérdés állt.
   Minden kérdés mögött pedig valami hatalmas, ismeretlen élet, amelyről mindenki más többet tudott, mint ő maga.”
    „Jisung megkapott valamit, amire talán titokban mindig vágyott.
    Egy tiszta lapot.
    Minho pedig nem írhatta tele a saját fájdalmával.”
    
    Elírások a Te történetedben sem nagyon voltak. Mivel már minden írásodat olvastam Wattpadon, így itt is szeretném megerősíteni azt, hogy a kivitelezést és a történetvezetést tekintve is lineáris fejlődést mutatsz. A hangulatkeltés már a legelső írásaidnál is kiváló volt, de azoknál voltak elnagyolt, üres részek a történetben, amiket nem fejtettél ki kellően, valamint stilisztikai hibák és elírások is bővebben akadtak, amiket ugye kigyűjtöttem Wattpadon Neked. Ahhoz képest pedig, hogy csak idén kezdtél történeteket posztolni, hihetetlen, milyen nagy léptekben fejlődsz.
    Ami a kivitelezést tekintve a legnagyobb problémám volt, az az, amit Emolynál is említettem, a túlzott enter használatod. Ez Wattpadon is azonnal feltűnt az írásaidnál, de ott amúgy sem lehet szépen megformázni a szövegeket, viszont itt a blogger felületén a többiek írásai között nagyon szembeötlő volt, hogy minden mondat után tettél entert. Ez számomra sajnos kissé megtöri a befogadói élményt. Megakaszt az, hogy minden mondat után olyan, mintha meg kéne állnom. Nem tudok úgy belemerülni az olvasásba, mert egyfajta zaklatottságot ébreszt bennem a sok felesleges enter. Olykor nem árt; van, amikor kifejezetten jó tud lenni, mert hangsúlyozod az adott mondatokat, viszont a kevesebb néha több, így az ilyen részek akkor hatnának igazán ütősen, ha előtte és utána jó pár mondatonként lennének csak csak enterek. Valamint az sms-eket és dalszövegeket én dűlt betűre állítottam volna.
    A másik dolog, ami már Wattpadon is olykor megzavarta az olvasás élményemet, az az, hogy a dialógusoknál nem igazán szoktad jelezni, hogy ki beszél éppen. Persze, nem mondom, hogy mindig ki kell írni, hogy hol Jisung, hol Minho mondja a dolgokat, vagy éppen más, viszont már jártam úgy az írásaidnál Wattpadon, hogy annyi mondatváltás volt a karaktereid között, és sehol sem volt jelezve, mit ki mond, hogy elvesztem, és vissza kellett a fentebbi részeket olvasnom és számolgatnom, hogy melyik mondat kihez tartozik. Lehet, csak engem zavar az ilyesmi, de biztatnálak, hogy legalább egy-két helyen tűzdelj be ilyeneket, hogy: „mondat Jisung; tette hozzá Minho” stb. Vagy ennél a példánál nem kellett volna enter, hanem kötőjellel írni utána a Minhoval kezdőd mondatot:
    „– Remélem, hamar meggyógyul.
    Minho tekintete Jisung arcán maradt.„
    Bár a legújabb írásodban Wattpadon azt vettem észre, hogy ezt magadtól is elkezdted már pár helyen alkalmazni, valamint entert sem raksz minden mondat után, de azért ezeket lehetne még tovább finomítani. Továbbá, ha így teszel, akkor – ahogy Emolynál – nem lenne szükséges …–al jelezned a jelenetváltást, elég lenne két entert benyomnod.
    Az idézőjelek pedig nem így néznek ki helyesen, ahogy te használtad őket: “…”; hanem így: „…”. Tehát mindig lent kezdődnek.
    Nálad is előfordult itt-ott a múlt időből jelenre váltás, például: „Minho már az első mondatából tudta, hogy valami nincs rendben.” – Inkább nem volt rendben.
    „Jisung nem tudta, kiről.
    Egy emberről, akit hiányolt.
    Valakiről, akit vár.
    Valakiről, akitől fél, hogy túl messz került.” 
    – Itt is hol jelent, hogy múltat használsz.
    A következő dalszövegnél a kezem helyén szerintem kezed kéne, hogy legyen:
    “Ha valaha fogtam a kezem,
    kérlek, ne haragudj, amiért már nem tudom.”
    „Jisung, aki egyszer kijelentette, hogy akkor is tegezni fogja ha kilencven évesek lesznek, mert már túl késő elkezdeni tisztelni.” – Itt a ha előtt lemaradt a vessző.
    Ezek után fel lehetne tenni a kérdést, ha ilyen problémáim voltak a kivitelezéssel – amik a második helyezetteknél nem jelentek meg –, miért ez az írás lett az első. Azért, mert amikor valami elemileg magával ragad és elér a szívemig, az sok mindent felül tud írni számomra a kivitelezést tekintve. Épp ezért úgy állt össze a 29 pontod, hogy 10-et adtam a történetvezetésre, 9-et a helyesírásra és 9-et a fogalmazási készségre, de kaptál még plusz 1 pontot, amiért nagyobb hatással volt rám az írásod, mint bárkié. Mivel pedig a versenyzőtársaid is egyöntetűen Rád szavaztak, így nem hiszem, hogy zokon vennék ezt. Ez is mutatja, hogy nem csak én tartottam a Te történetedet a legjobbnak. 
    Tehát, Eleiah, Te vagy a verseny győztese és különdíjasa is. Épp ezért Neked hét hónapon át fogom hirdetni a blogodat (hat hónapig a győzelmed miatt és egy hónapig a különdíjért.)
    
    Egyetlen dolgot sajnálok csak, hogy Rajtatok, versenyzőkön kívül más nem szavazott, véleményezett az írásaitoknál. Pedig 17 nap alatt több mint 200-szor lett megnyitva a one shotjaitok aloldala. Persze, nem tudhatjuk ezekből a megnyitásokból mennyi volt tényleges elolvasás, viszont ez is mutatja, hogy azért sokakhoz eljutott, amiket írtatok. A fő célom azonban tényleg megvalósult: kialakult közöttünk egy írói beszélgetés, valamint kicsit beleláthattunk a Ti világotokba; én pedig örömmel adtam Nektek ezeket a tanácsokat, írtam le a véleményemet. Remélem, tényleg senkit sem bántottam meg vagy szomorítottam el, mert mondjuk kevesebb pontot és rosszabb helyezést ért el, mint amire számított: a segítőszándék vezérelt.
    Eleiah és Theodora, kérlek Titeket, hogy emailben küldjétek el nekem azt a képet, amivel szeretnétek, hogy hirdesselek Titeket. Irissun, Veled pedig privátban megbeszéljük az alternatív nyereményedet. Egyébként megfordult a fejemben, hogy fél év múlva csinálnék egy újabb versenyt, és mire annak meglesz az eredménye, addigra Eleiah hirdetése is lejár. Addig is igyekszem mindannyiótoknál olvasgatni, kommentelni. Továbbá, ha Ti hirdetnétek valamilyen íróversenyt, akkor kérlek, jelezzétek számomra, és örömmel részt vennék rajta mint versenyző.

Szeretettel:
     Mese 

Azt hiszem, szeretlek - Jinson fanfiction - 9. fejezet

 

 Üdvözöllek a világomban!

 

     A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe: 

Hazafele sétálva Jinyoung hosszasan elmerengett egy két éve tartó dilemmáján. Egyrészt megnyugtató volt számára, hogy a tudatlanság fátylába burkolta a családját, ahelyett, hogy a fájdalmas igazsággal megmérgezte volna az ő lelküket is. A másik oldalról viszont fájt neki, hogy el kellett fednie előttük egy sérülését, amit nulla huszonnégyben ott őrzött magán. Ha elmondta volna nekik, biztosan tudni szerették volna, milyen érzés volt ezt a szörnyűséget magában tartania. Amint pedig szembesültek volna vele, hogy Minhonak már rég elmondta, újból összetört volna a szívük, és biztosan arra a következtetésre jutottak volna, hogy a fogadott bátyjában jobban megbízott, mint a tényleges rokonaiban. Jinyoung szíve nem bírta volna elviselni azt a fájdalmat, amit akkor érzett volna, ha elmondta volna a szüleinek és Jisunak azt, hogyan bántották azóta is a gondolatai. Hogy az erőszaknak már pusztán az emléke is miként éreztette vele azt, hogy ő egy préda volt, akire bármikor bárki lecsaphatott. Olykor, ahogy sétált, a lelki szemei előtt látta magát kívülről: az a fiú pedig, aki előtte volt, félt a legkisebb neszektől is, és folyton arról képzelgett, hogy megbámulták őt az emberek. Jinyoungot azonban keményebb fából faragták annál, mintsem hogy benne ragadjon az áldozat szerepében.
    Mikor annak idején realizálta, hogy napra pontosan egy éve volt a nemi erőszaka, eldöntötte, hogy nem fog többé önmaga árnyéka lenni, aki közben más árnyékától is megijedt. Sőt, még azt is megfogadta, ha talál valakit, akiben igazán megbízik, megosztja mindezt vele, és ez lesz az, amiből majd tudni fogja, hogy érdemes volt az illető a kitüntetett figyelmére. Hiszen, ha még ezt is el merte neki mesélni, az azt jelentette, hogy a világa legsötétebb bugyrában is nyitott ajtókkal fogadta. Mert megvoltak a saját hibái – például az, hogy nem tudott nemet mondani másoknak – ezek egy részének pedig azon a bizonyos napon megfizette az árát. Végre megtalálta azt a személyt, aki mellett – még ha csak levelezve is –, de önmaga lehetett. Aki reményei szerint nemcsak a jó, hanem a rossz oldalát is képes volt elfogadni. Aki nemcsak a magabiztosnak tűnő, évfolyamelső, szép külsővel megáldott Park Jinyounghoz vonzódott, hanem az egyszer bemocskolt, összetört, sokáig igaz barátok nélkül tengődő fiút is kedvelni tudta.
    A hollóhajú szépen alaposan átgondolta, mit és hogyan akart megírni neki az abúzusáról. Persze, előtte még Anonymus legutóbbi levelét is újra kellett olvasnia, hogy az ott leírtakra is reagáljon. Elképzelte, ahogy szegény évfolyamtársa lelkesen ül majd le elolvasni az e-mailjét, ehhez képest valami olyasmit fog megnyitni, ami minden bizonnyal felzaklatja. Ezért sem mondta még el Minhon kívül senkinek sem a dolgot. Egyrészt szégyellte, másrészt pedig nem akarta a hozzátartozói szemében látni azt, ahogy kétségbeestek, esetleg dühbe gurultak, vagy ami még rosszabb, összetörtek. Ráadásul, ismerve az édesapját, sejtette, hogy a férfi önmagát okolta volna, hiszen általa ismerte meg Jinyoung az illetőt.
    - Kedves, Anonymus! Ma este is csak ketten leszünk, de ez most más lesz… Úgyhogy üdvözöllek a show-mban! Üdvözöllek az életemben! – mondta a monitornak, majd egy mély levegővétel után elkezdte begépelni a szavakat.
 

Kedves reménykedő Anonymus!

 Örülök, amiért hálás vagy a novelláimért, és hogy jó értelemben sikerült meglepnem Téged. Ez valóban a bizalom jele, és kicsit lejjebb bizonyítom majd, hogy valóban milyen szinten meg akarok bízni Benned. Tényleg furcsa volt páromként elképzelni a barátomat, de Jackson beemelése a történetbe még bizarrabb volt. Igaz, eredetileg név nélkül írtam meg, utólag húztam őt ki – ahogyan azt múltkor is említettem –, de így is zavarba ejtett. Nem tudom, mit írhatnék itt Neked erről, ami akkor sem kellemetlen, ha véletlenül ő vagy, és akkor sem, ha más vagy (amire sokkalta több esély van). Legyen annyi elég, Jackson egy kívül-belül helyes pasi, így nem esett nehezemre elképzelni a vele való randit, de a való életben Veled szeretnék hasonlót átélni, mindegy legyen, ki vagy a huszonnégy potenciális jelölt közül. Eddig egyébként én sem írtam semmit, amiben valós személyek lettek volna a főszereplők – akár saját magam, akár más –, de szerintem lesznek még ilyen történeteim. Van valami különös pikantériája a dolognak. Persze, jobban örülnék, ha tudnám, Te ki vagy, és akár saját magunkról is írhatnék valamit, de nem szeretnélek siettetni. Addig, amíg itt írsz nekem, kitárulkozol, és azt is örömmel fogadod, ahogy én megnyílok Neked, boldog vagyok.
    Most pedig rá szeretnék térni a komolyabb témára: leírom Neked azt, amit eddig csak egy valakinek meséltem el, a fogadott bátyámnak. (Akivel pont az előbb találkoztam, és aki azt üzeni Neked, hogy megtalál és kitekeri a nyakadat, hogyha elmondod másnak, vagy felhasználod ellenem azt, amit most leírok.) Édesapám két éve nagyon jóban lett a főnökével, együtt jártak mértékkel iszogatni, meg baseball-meccsekre. Azokra az üzleti utakra is, amelyekre elég volt két ember, mindig ők mentek. Egy idő után pedig a családjaikat is össze akarták ismertetni egymással. Az akkor még csak 15 éves Lia-t féltették is a szüleim apa főnökének az egy szem fiától, aki egy tőlem egy évvel idősebb srác volt. Tehát én akkor tizenhét éves voltam, ő pedig 18. (Direkt nem írom le a nevét.)
    Egyszer lejöttek hozzánk vacsorára, és ez a fiú egy idő után kérte, hogy hadd nézze meg a szobámat. Nem is sejtettem, hogy hátsó szándéka volt ezzel. Először csak beszélgetni próbált velem, de egy idő után túl szorosan ült mellém és a kezét is a combomra tette, majd elkezdte simogatni. Én hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Pont akkoriban jöttem rá, hogy nemcsak a nőkhöz vonzódom, és erre az első pasi, aki megkörnyékezett, azonnal rám nyomult. Nem volt csúnya, de nem neveztem volna az esetemnek. Ami pedig ennél is zavaróbb volt, az a tolakodása és nyomulása volt. Ha egy kedves, visszafogott, okos srác lett volna, valószínűleg adtam volna neki esélyt (persze, csak ha sikerült volna coming outolnom a szüleimnek és a húgomnak). Ő azonban ezt nem várta meg.
    Egyre többször jött át hozzánk és hívott magukhoz is. Az utóbbit rendre lemondtam, erre mindig megjelent az autójával és kikönyörögte a szüleimtől, hogy hadd menjek el vele. Én nem mertem ellenkezni, csak akkor, amikor annyi tanulnivalóm volt, hogy lehetetlen volt elmennem. A szüleim mindig is becsülték a szorgalmamat, így ezekben az esetekben szépen elküldték, anélkül, hogy akárcsak köszönöm kellett volna neki. Viszont sohasem akartam hazudni a családomnak, ezért amikor ráértem, akkor csak arra kértem anyát, hogy mondja meg neki, hogy korán haza kell érnem. Ő ezt is a pedáns énemnek tudta be; nem vette észre, milyen kellemetlenül éreztem magamat a kialakult helyzettől. De nem mertem a fiúnak nemet mondani, mert nem akartam édesapám bimbózó barátságát megmérgezni, sem a felfelé ívelő karrierjét megtörni. Helyette tűrtem az állandó ölelgetéseit, azt, hogy a hajamba túrt, hogy a nyakamat fogdosta hátulról, hogy mindig hozzám simulva ült le, és rendre vagy a vállamra, vagy a derekamra tette a kezét. Mintha azt szerette volna kifejezni ezzel, hogy hozzá tartoztam, amire én egyáltalán nem vágytam. Sőt, minél többször csinálta ezeket, annál inkább ellenkezett a testem és az elmém minden egyes apró érintésével.
    Nagyjából két évvel ezelőtt azonban egyszer úgy hívott át magukhoz, hogy azt hittem, ott lesznek a barátai is. Meg is könnyebbültem, hogy lesznek mások is, akik lefoglalják. Igen ám, csakhogy becsapott. Már a házukban voltunk, aminek kulcsra is zárta az ajtaját, amikor megtudtam, hogy a szülei wellnesz-hétvégén voltak, és nem volt semmilyen összejövetelről szó. Ő csakis engem akart az otthonában tudni. Megkérdeztem, hogy miért, amire azt válaszolta, hogy pontosan tudom, és biztos benne, hogy nem vagyok heteró. Hogy ezt miből gondolta, azt magam sem sejtem, hiszen épphogy csak kezdtem én is felfedezni a saját szexualitásomat, és az ő közeledését is kínosan fogadtam. Igaz, hihette azt, hogy jó értelemben voltam zavarban tőle, de ez sem lenne mentség arra, amit velem csinált.
    Mindenáron a szobájába akart hívni, de én azt mondtam, hogy maradjunk a nappalijukban és hogy egyébként még sok a házi feladatom, úgyhogy ne is kezdjünk semmilyen filmbe bele, meg kaját se rendeljünk. Ő ebbe belement, mondván, hogy amúgy is mást szeretett volna enni és nézni. Engem ettől kijelentésétől a hideg is kirázott, és úgy ültem a kanapén, hogy az egyik párnát magam elé raktam és a karfának dőlve kinyújtottam magam elé a lábamat, hogy ne férjen közel hozzám. Ezt ő sajnos előjátéknak vette, így elkezdte masszírozni előbb a lábszáramat, majd haladt felfelé a combomon. Mígnem arra lettem figyelmes, hogy el akarta venni a párnát, amit úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem múlt volna rajta.
    Kértem, hogy álljon le és vigyen haza, de természetesen esze ágában sem volt. Azt mondta, hogy tudja, hogy én is le szeretnék feküdni vele. Amire kerek-perec rávágtam, hogy ez nem igaz. Ebből egy heves vita alakult ki, aminek az lett a vége, hogy megfenyegetett, hogyha nem akarom, hogy erőszakkal tegyen a magáévá, akkor hagynom kell neki, hogy egy kicsit kényeztessen, hogy ezzel is bebizonyítsa, hogy a testem pozitívan reagál rá. Nekem természetesen ennek már a gondolatától is felfordult a gyomrom, így szinte rohantam a hátsó kijárathoz, de ő természetesen azt is bezárta korábban. Mintha tudta volna, hogy menekülni akarok majd, és hogy valójában nem vágytam rá. Ezután befutottam a konyhájukba, ahol a legnagyobb ablakuk volt, hátha ki tudok mászni rajta, de ő lerántott a konyhapultról és a vállára kapva cipelt vissza a nappaliba, ahol olyan lendülettel lökött le a kanapéra, hogy lerepültem róla és bevertem a lábamat az üvegasztalukba. Ettől élesen felkiáltottam és a lábamhoz kaptam, nem látva, hogyan kapott elő egy bilincset. Akkor jöttem rá, hogy végig erre készült: elment – valószínűleg egy szexboltba – venni egy ilyen „játékszert”, arra az esetre, ha magamtól nem állnék kötélnek.
    Ezek után próbálta magát egy hősként kihozni az egészből, hogy megerőszakolhatna, mindenféle irányból a magáévá tehetne, de ő ennél kegyesebb és pont, hogy ő fog nekem örömet okozni, ha viszont kalimpálok vagy ellököm a fejét, akkor nem kímél és belém hatol. Az opciókat ismerve, pár pillanatom volt arra, hogy belássam, az lesz a kisebbik rossz, ha hagyom, hogy lehúzza a térdemig a nadrágomat és a boxeremet, majd elkezdje a kezével és a szájával feléleszteni a férfiasságomat.
    Még azt sem hagyta, hogy csukott szemmel máshova képzeljem magamat, kényszerített rá, hogy nézzem, ahogy élvezkedve fogadta a szájába a teljes hosszomat, amitől elmondhatatlanul felfordult a gyomrom. Az egészben pedig az volt a legrosszabb, hogy a testem sajnos úgy reagált, ahogy arra ő számított. Egy idő után sikerült elérnie, hogy merevedésem legyen, sőt, még azt is, hogy a szájába élvezzek. Utáltam magamat azokban a percekben, és valahol azóta sem bocsájtottam meg a testemnek azt, hogy megadta magát. Amikor magömlésem volt – aminek az utolsó cseppjét is lenyelte, majd elégedetten megtörölte a száját –, undorítónak éreztem magamat, és az orgazmus élménye összemosódott a fejemben ezzel a piszkos érzéssel. Nem lehet ezt szebben megfogalmazni, minthogy bemocskolt. Ha pedig Te nem nézel ki magadnak, ahogy éppen olvasok, és utána az órákon se keltem fel a figyelmedet, még mindig undorodnék magamtól. De már jobban vagyok, részben Neked, részben a bátyámnak köszönhetően.
    Sajnálom, ha túl sok és túl aprólékos információáradat volt mindez Neked, de én most már tényleg meg akarok lelkileg gyógyulni, és ehhez az kell, hogy teljes bizalmat szavazzak Neked. Gondolj bele, míg ennél a személynél testiségen alapult a kapcsolatom, amit nem is élveztem, Nálad ez a totális fordítottja! Egy olyan kapcsolódás van közöttünk, amitől én is egyre jobban megtisztulok. Ezért sem bánom, hogy nem tudom, ki vagy. (Bár egyre jobban érdekel…)
    Azt is szeretném tisztázni, hogy nem várom el, hogy gyorsan vagy nagyon hosszan válaszolj, akkor és úgy reagálsz, ahogy jól esik. Emésztgesd nyugodtan az olvasottakat! Azt viszont ne felejtsd el, amit a bátyám üzent!!! Azt is megértem persze, ha ezzel a csomaggal túl problémás vagyok Neked. Te rajtad áll, hogy folytatjuk-e ezek után is a mi tiszta kapcsolatunkat.

Jinyoung, aki nem egy áldozat, hanem valaki, aki megrepedt, de nem tört össze

Miután átolvasta a hosszú levelét és ráment a küldés gombra, még inkább úgy érezte, hogy kezdett tisztulni tőle a lelke: kezdett lekerülni róla az a mázsás súly, amit az okozott, hogy egy ilyen traumatikus élményt eddig csak egy emberrel beszélhetett meg – még ha az pont a legfőbb bizalmasa is volt. Erről jutott eszébe gyorsan felhívni Minhot.
    - Na, el is küldted neki? – kérdezte köszönés nélkül a bátyja.
    - Igen, el, és olyan jól esett. Úgy érzem, jó döntést hoztam. Reméljük, az idő is ezt fogja igazolni – reménykedett a hollóhajú.
    - Én is bízom benne. Ugye, mondtad neki, hogy kinyírom, ha visszaél a leírtakkal? – kérdezett rá Minho.
    - Igen, nyugi, nyomatékosítottam a dolgot – felelte Jinyoung.
    - Akkor jó. Szeretlek és büszke vagyok Rád, Kisöcsém – jelentette ki.
    - Köszönöm, én is szeretlek. Basszus! – kapott hirtelen a fejéhez a fiatalabbik.
    - Nem jó ám a szeretlek és a basszus szavakat közvetlenül egymás után hallani – panaszkodott Minho, aki el sem tudta képzelni, mi baja volt a másiknak.
    - Bocsi, csak most jutott eszembe, hogy holnap referálnom kell kortárs koreai irodalomra, és még hozzá sem kezdtem. Ilyen sem volt még velem soha. – Jinyoung meg volt döbbenve saját magán. Ő, a pedáns diák, majdnem elfelejtett előadást készíteni az egyik kedvenc egyetemi kurzusára.
    - Tényleg megőrjít Téged a szerelem – könyvelte el Minho. – Akkor nem is tartalak fel. De hívj, ha válaszolt, oké?
    - Persze, hívlak. Másnak erről úgysem mesélhetnék, és megkattanok, ha nem oszthatom meg senkivel. – Igaz, Anonymusról tudott Lia, és mindennap beszélt is vele egy-két mondatot róla, de erről a levélről nem tudhatott, még legalábbis.
    - A senkinél mindenképp jobb vagyok – poénkodott az idősebbik.
    - Tudod, hogy nem így értettem – fújtatott Jinyoung.
    - Persze. Na, tényleg leteszem. Tanulj, Testvérem! Szia!
   - Szia! – A hollóhajú, amint bontotta a vonalat, azonnal neki is fogott a referátuma elkészítéséhez. Ami legalább elterelte a figyelmét a válaszlevéltől, amiről el sem tudta képzelni, mikor jön majd meg, és hogy mi fog benne állni, de bízott a legjobbakban.

Jackson rendszeresen tornázott otthon egy órát. Megvoltak a felépített kis edzései; háromféle is, és ezeket váltogatta, majd a negyedik napon pihent, hogy regenerálódhasson a teste. Igaz, ez nem volt elég ahhoz, hogy kifejezetten izmos legyen, de fitt, szálkás volt a teste, és ez számára megfelelt. Ráadásul szeretett edzeni: a mozgás mindig kikapcsolta, és amennyire elfáradt benne, legalább annyira fel is töltődött általa. Aznap is kifejezetten jól eső kimerültséggel dőlt le az ágyára, amikor kezébe vette a telefonját, amin megpillantotta az értesítőt a Jinyoungtól érkezett e-mailről. Máskor rohant volna a géphez, hogy azonnal bepötyögje a válaszát, ekkor viszont rögtön megnyitotta, hogy tudjon még egy kicsit fekve ejtőzni. Nem is sejtve, ez milyen jó döntés volt, mert minél tovább olvasta a hollóhajú sorait, annál inkább eluralkodott a teste felett a pánikroham. A középiskolás éveiből túl jól ismerte a tüneteket: először hányingere lett és émelygett, utána elkezdett szúródni a mellkasa és egyre kevésbé kapott levegőt; már szinte fuldoklás szerű élményben volt ilyenkor része. Amikor pedig nagy nehezen normalizálni tudta a légzését – nem mindig –, de sokszor vad zokogásba is kezdett.
    Ekkor viszont képtelen volt megnyugodni. Minél tovább olvasta Jinyoung sorait, annál inkább szorult ki a tüdejéből a levegő, ő pedig egyre dühösebb lett. Azt kívánta, bárcsak leírta volna neki a hollóhajú a zaklatója nevét! Bárcsak megkereshette volna, hogy igazságot szolgáltasson! Ez a féreg semmi mást nem érdemelt, csak bűnhődést a tettéért; és nemcsak a konkrét nemi abúzusért, hanem a heteken át tartott nyomulásáért, ami rendre felzaklatta és kellemetlen helyzetbe hozta Jinyoungot. Látatlanban is utálta, megvetette és a pokol legégetőbb bugyrába kívánta azt a semmirekellő egyént, aki be merte mocskolni az ő tünde-szépségét.
    - Hogy… hogy tehetted, Te senkiházi!? – suttogta, miközben a mellkasára szorította a szabad kezét, de az sem segített, egyre kisebb sikerrel tudta oxigénhez juttatni a tüdejét. Közben a víz is leverte, és úgy érezte, mintha egy ötven fokos szaunában lett volna.
    Fogalma sem volt, hány perc telt el így, csak arra eszmélt, hogy már kezdett szédülni a nehézkes levegővétele miatt, amikor az édesanyja benyitott a szobájába.
    - Jackson, holnap mit szeretnél enni? – A nő, amint meglátta a fiát, azonnal odafutott hozzá. Jól ismerve a gyermekét, tudta, min ment éppen keresztül. – Nézz rám, Kisfiam! – fogta két keze közé az arcát. – Most megcsináljuk a szokásos légzőgyakorlatunkat, rendben?
    A fia bólintott egyet, mire a nő számolásával négy másodperces belégzéseket csinálták, hosszú, hat másodperces kilégzésekkel. Az elején a két-két másodperc sem ment Jackie-nek, de minél többször ismételték meg, annál hosszabban és nyugodtabban tudta venni a levegőt. Majd, amikor kezdett magához térni, jött a megkönnyebbülést hozó sírása. Igaz, ettől megint zaklatottá vált a lélegzése, de ez már más volt: általa megtisztult és pont, hogy eltűnt a fojtogató érzése.

  

- Szeretnél Róla beszélni? Valaki megbántott? – kérdezte óvatosan az édesanyja, amikor már a könnyeit törölgette le Jackson.
    - Nem engem, hanem valakit, aki fontos számomra – válaszolta. – Két éve történt vele valami szörnyűség, amit most írt meg nekem, és ettől sok hónap után ismét pánikrohamom lett.
    - Értem. – A nő nem mondott mást. Nem emlékeztette a fiát arra, hogy ez bármikor előfordulhatott vele. A pánikbetegségből nagyon nehéz volt kigyógyulni. Akármennyi ideig is volt valaki tünetmentes, bármikor, bármi kiválthatott egy nem várt rohamot, ami aztán heteken át tartó visszaeséshez vezethetett.
    - Szörnyű, ha bántanak valakit, aki fontos nekünk, és nem tehetünk semmit – ezt szinte suttogta Jackson, annyira elvette az erejét a pánikroham és a sírás. Sokkal jobban, mint előtte az edzés.
    - Tudom. – Ennyit mondott az édesanyja, de ő is majdnem elsírta magát. Hiszen a nő is utálta, hogy nem tudta megvédeni a fiát a verbális bántalmazásoktól, amik gimisként érték. Ezért is ijedt meg, amikor ilyen állapotban találta: azt hitte, megint kezdődött minden elölről. Megkönnyebbült, hogy nem ez volt a helyzet, bár nagyon sajnálta azt, akiről beszélt a gyermeke. Viszont nem kérdezte meg, hogy az egyik barátjáról volt-e szó, vagy egy kiszemeltjéről, mert nem az volt a lényeg, hogy a saját kíváncsiságának adózzon, hanem, hogy támogassa az egy szem fiát.
    - Köszönöm, Anya! Azt, hogy van kinek sírnom, és hogy van, aki segít átvészelnem a pánikrohamaimat – már ha a közelben vagy. – Jackson szemében ekkor már a meghatódottság könnyei csillogtak.
    - Nehogy megköszönj valamit, ami természetes! Nem azért szültelek, hogy egyedül kelljen ezekkel megbirkóznod. – Közben odaérintette a homlokát a fiáéhoz és halványan elmosolyodott.
    - Nem minden szülő ilyen ám – állapította meg Jackie.
    - Ami szomorú.
   - Sajtos rament kérek holnap – felelt hirtelen Jackson az édesanyja hosszú percekkel korábban feltett kérdésére.
    - Akkor megyek is a boltba bevásárolni – állt fel a nő, hiszen tudta, hogy ezen a ponton már magára kellett hagynia a fiát, hogy összeszedje a gondolatait. – Vegyek Neked valamit?
    - Nem, köszönöm.
    - Rendben. Szólj azért, ha bármi kell!
    - Úgy lesz, Anya!
    Miután Jackson ismét egyedül maradt a szobájában, tudta, hogy nem húzhatta sokáig az időt. Akármilyen rosszul is volt, nem hagyhatta, hogy Jinyoung a kelleténél tovább várja a válaszát, attól félve, hogy így már nem fog kelleni neki. Fájdalmasan fel is kacagott, ahogy realizálta, hogy ő még pár órája attól rettegett, hogy talán megbántotta a hollóhajút, amiért aranyosnak nevezte a novelláját. Bárcsak ez lett volna a legnagyobb baj! Végül a számítógépe elé ülve vett egy mély levegőt és igyekezett a leggyorsabban és legfinomabban megfogalmazni a válaszlevelét.

     (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)