Azt hiszem, szeretlek - Jinson fanfiction - 6. fejezet

 

Maholnap

    A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe: 

Jacksont olyan szinten lesokkolta az a fájl, amit Jinyoung csatolt a leveléhez, hogy másodpercekig tátott szájjal, kikerekedett szemekkel bámulta a monitorját. Mintha megállt volna az idő vagy Jackie fagyott volna meg: nem tudta eldönteni, melyikhez hasonlított jobban az az érzés, ami a fogságába ejtette őt. Nemsokára viszont leváltotta azt a vad izgalom, ami miatt remegő kézzel kattintott a letöltés gombra, majd még idegesebben nyitotta meg a Word-dokumentumot.  

Szaladjunk, amíg itt vagyunk!

Épp a házunktól nem messze lévő tó partján üldögéltem. Bár esőt jósoltak aznapra, mégis a szikrázó Nap sugarait követtem, miként bolyongtak a fák között és verődtek vissza a tó tiszta felszínéről, hogy elvakítsák a szememet. Még ha a látásomat tompíthatták is, az emlékeim üvöltő sikolyát ők sem tudták elfedni előttem. Ahogy a tó ellopta és magáévá tette a fényt, úgy árasztották el az elmémet azok az emlékképek, miként szaladtunk a kertünk végébe Minhyuk és én minden egyes alkalommal, amikor rossz fát tettünk a tűzre.
    Az életem első nyolc éve állandó utazásokról szólt, mivel édesapám üzletemberként folyton váltogatta a cégeket, ahol dolgozott. Azt mondta, hogy kellett a változás mindannyiunk életében. Én ezt el is hittem neki, amíg Minhyuk fel nem bukkant. Bár magántanuló voltam, így nem igazán szocializálódtam, de ő a szomszédom volt, és épp nyári szünetben költöztünk melléjük, így állandóan otthon volt, és sokszor hívott magával játszani. Kezdetben nem tudtam, mit kezdeni az adott helyzettel, hiszen fogalmam sem volt arról, mi az, hogy barátság. Csak a testvérem volt nekem, mivel azonban ő lány volt, nem sok közös volt bennünk. Mondjuk, én próbáltam jó kapcsolatot létrehozni Jisooval, de a nővérem egyszerűen magába fordult, és az állandó környezetváltást úgy élte meg, mint egy tortúrát, így elzárkózott a világtól. Néha úgy éreztem, hogy az én maradék életkedvemet is elvette, és ezt adta vissza nekem Minhyuk. Az a gyermeki kacaj, ami oly jellemző volt rá, feltöltötte a magányos lelkemet, viszont ezzel a mosollyal együtt az élet is elhagyott azóta, hogy eljöttem mellőle, és mintha a Nap sem sütött volna rám ezentúl, hanem csak égetett és vakított.
    Nyolc éven át éltünk egy helyen, ami rekord volt, mivel apámnak nagyon jó dolga volt az adott cégnél, és mi bolondok elhittük, hogy végleg letelepedtünk. Jisoo is egyre inkább nyitott a külvilág felé, és idővel Minhyuk nővérével, Jennievel nagyon jó barátnők lettek. Olykor irigyeltem azért a tiszta barátságért, ami nekik volt, mivel én többet éreztem Minhyuk iránt, mint, amennyit kellett volna.
    Épp egy nyári este volt, amikor tizennégy éves lehettem, és kifeküdtünk kémlelni a csillagokat. Gyakran csináltunk ilyesmit, mivel Minhyuk fő éltetője a természet volt, az enyém pedig ő, így állandóan a szabadban voltunk. Éreztem, miként fedte el a vétkemet a képemen táncoló holdfény, és bár elhatároztam, hogy színt vallok neki, mégsem tettem. Mint aki elnémult, úgy feküdtem ott, és utána hetekig alig beszéltem vele. Sokszor volt, hogy a magas fánk legtetejére szaladtam fel gyorsan, amikor megérkezett, mert tudtam, hogy tériszonyosként nem fog utánam mászni. Ezt persze nagyon sérelmezte, hisz nem értette, miért lettem hirtelen ilyen vele. Azt hazudtam neki, hogy felerősödött az önutálatom, ami sajnos folyton ott ólálkodott körülöttem minden egyedül töltött percemben és amit az iránta érzett szerelmem csak elmélyített. Ő igyekezett ezt éretten kezelni, mint mindent az életben, míg én nem vágytam semmire sem jobban, mint hogy ismét bujkáljunk, mint két gyerek, akik elloptak valami fényeset. Mert amikor velem volt, úgy éreztem, hogy a mindenség velünk forgott, és mintha egy napkalapban táncoltam volna.

Minden depresszióval és szorongással küzdő ember életébe kívántam egy Minhyukhoz hasonló személyt. Mi közöttünk így volt meg az egyensúly: azért egészítettük ki egymást, mert ő rengeteg életkedvet kapott, míg én túl keveset. Épp ezért aznap, amikor el kellett ismét költöznünk, mert apámat kirúgták, úgy éreztem, hogy nem szimplán elszakítottak tőle, hanem mintha valamelyest véget ért volna az életem. Otthagytam egy fontos részemet nála és tudtam, hogy ezt senki mástól nem kaphatom vissza. Ő persze biztatott, hogy tudjuk majd tartani a kapcsolatot. A maga napsugár énjével igyekezett pozitívan állni mindehhez, de ismertem, láttam, ahogy a szemei némán sírtak értem, és hogy a lelke már akkor segítségért kiáltott, amikor még el sem jöttem.
    Ahogy a tó mellett ülve kifújtam a levegőt, feltámadt a szél. A szél olyan volt számomra, mint Minhyuk: körbefutott és eltemetett, de nem maradt hosszú távon velem. Ez viszont nem a barátom hibája volt, hanem a fránya életé. Csupa falevél volt ilyenkor ősszel az életünk: mindig együtt sepertük őket, ügyelve arra, hogy kiválogassuk a legszebbeket és lepréseljük azokat. Viszont nem hoztam magammal a sajátjaimat, hanem búcsúajándékként otthagytam neki azokat. Reméltem, hogy mindig, mikor majd előveszi őket, én jutok az eszébe. Ha már engem elfújt tőle a szél, a faleveleimet legalább nem…

Bárhogy kezdte bántani a bőrömet a nyirkos, őszi levegő, még maradtam egy kicsit félszegen és továbbra is a Napot néztem. Ekkor pedig mintha a fák között megpillantottam volna Őt… De az nem lehetett. Ő nem volt itt. Ő már nem volt a közelemben, csak az emlékeimben és a szívemben. Pedig kérte, hogy tartsuk a kapcsolatot e-mailben és telefonon, én viszont már két hete nem válaszoltam az üzeneteire, és a telefonomat úgy, ahogy volt, kikapcsolva tartottam egy fiók mélyén. Nem akartam, hogy rájöjjön, már az árnyéka sem voltam annak, aki eljött tőle. Tudtam, hogy így a kétségbeesés fogja magával rántani, de inkább kétségek között őrlődjön, minthogy lássa, mivé lettem: valakivé, aki képtelen volt tükörbe nézni. Nem tudtam éjjelente aludni, helyette akkor is inkább kiszöktem ide a tóhoz. A Nap és a Hold voltak az életem szimbólumai, hiszen közöttük élt a mindenem. A napjaimba ő hozta el az értelmet, magát az életet, de már minden, ami ezen a Földön megtermett, a Túlvilágra integetett. Már nem az életet láttam meg egy szép fában vagy virágban, hanem az elmúlást, főleg így ősz tájékán. Pedig még nem akartam elmúlni, nem, amíg ő – még ha tőlem távol is – élt és lélegzett.
    Hirtelen halk nesz csapta meg a fülemet, de nem fordultam meg, mivel gondoltam, ez is csak a szél miatt volt. Már egy ideje nem féltem éjszaka sem ide kijárni, mivel erre a madár se járt. Ilyen eldugott helyen még sohasem laktunk, ami még inkább fokozta a depressziómat.
    - Maholnap úgyis elfogyunk, szaladjunk, amíg itt vagyunk! – hallottam a gyönyörű hangján azt a mondatot, amit kiskorunk óta mindig ismételgetett, és szinte teljesen biztos voltam benne, hogy képzelődtem. – Mi az, meg sem fordulsz?
    - Nem, hisz tudom, hogy ez csak hallucináció. Te nem lehetsz Ő, hisz Minhyuk messze van, túlontúl messze – suttogtam.    
    - Ez nem valós? – kérdezte, amikor megfogta a vállamat, és én ekkor realizáltam, hogy tényleg ott volt velem.
    - Minhyuk! – pattantam fel, hogy magamhoz öleljem. – Te meg mit keresel itt?
    - Tudnád, ha felvetted volna akár csak egyszer is azt a kicseszett telefonodat! – dorgált le.
    - Ó! – nem tudtam mást mondani, hiszen még azt sem fogtam fel, hogy tényleg ott állt előttem teljes valójában. Meg mertem volna esküdni rá, hogy az elmúlt két hónapban szebb lett, mint amilyen előtte volt.
    - Otthagytál két dolgot.
    - Miket?
    - Ezt – vette elő a táskájából a leveleimmel teli dobozkát.
    - Ne, kérlek, tartsd meg, direkt hagytam Neked hátra.
    - De többé nem kell; megoldjuk, hogy ne válasszanak el minket egymástól. Meg sem kérdezed, mi a másik dolog? – nézett rám a huncut mosolyával, ami túlságosan is hiányzott már.
    - Na, mi az?
    - Hát ez. – Fel sem fogtam, és az ajka már az enyémet érte. Hagyott pár másodperc reakcióidőt, mielőtt megmozdult, amire szükségem volt. De amint felfogtam, hogy ez tényleg nemcsak egy képzelgésem volt, hanem életem szerelme valóban ott állt előttem, és azt tette, amiről már túl sokszor ábrándoztam, én magam is viszonoztam a csókját.
    - Maholnap úgyis elfogyunk, szaladjunk, amíg itt vagyunk – mondtam most én a jelmondatát. Imádta a maholnap szót, és miatta én is, mivel azt jelentette számára, hogy a mában mindig benne volt egy kicsi a holnapból, és tudtam, hogy ebben a csókban nemcsak a holnapunk, hanem az egész jövőnk is benne volt.
    - Akkor szaladjunk egy jót!
    Ahogy kézen fogva elvezetett, tudtam, hogy lesznek megoldásai, mert mindig is voltak. Az volt a rossz döntés, hogy ki akartam zárni az életemből, hisz ő maga volt az éltetőm.

Azóta ketten létezünk, estére néha elveszünk,    
maholnap úgyis elfutunk, szaladjunk amíg itt vagyunk…

Ötödjére futott neki a szövegnek, mire sikerült a döbbenetét kellően háttérbe szorítania, hogy képes legyen felfogni az előtte heverő szavak jelentését. Majd minél jobban haladt Jinyoung novellájának az olvasásával, annál inkább úgy érezte, hogy még inkább megismerte a fiút, akit ismerni is vágyott. A bizalom, amit a hollóhajú szavazott neki azzal, hogy elküldte az írását, velejéig meghatotta Jacksont, aki nem vette észre, miként kezdtek el folyni a könnyek a szeméből. Nem konkrétan a történet hatotta meg, nem is csak annak a megfogalmazása, nem pusztán a tény, hogy Jinyoung írta, hanem ezek kombinációja és az a gesztus, amit az irányába tett a kiszemeltje. Az emberek sokszor nem értékelték az apró dolgokat, amiket a másik értük tett, mindig csak a nagy egészre fókuszáltak. Ez nem egy életet megváltó novella volt, hanem valami, ami lenyomatot hagyott Park Jinyongról, akiről eddig a percig nem is sejtette Jackson, hogy ilyen szinten nem volt biztos magában, és hogy ennyire félt az egyedülléttől. Ebből a novellából viszont sütött, hogy így volt. Jackie végül összeszedte magát és megírta a reakció e-mailjét.

 Kedves (a novellád miatt jobban megértettem a komplexitásodat) Jinyoung!

 Ha egy kicsit is fontosak számodra a leveleim, akkor már a fellegekben vagyok. Hát még nekem mennyire tetszik, hogy zsigerből meg akarsz nyílni számomra, és én is igyekszem így tenni a magam módján. Másként… Ez majdnem olyan szó, mint a másság. Valahogy mindig ilyesmi merül fel, ha rólam van szó. Nem tudom, ez mennyire jó, mennyire nem, de már elfogadtam.
    Na, és akkor térjünk a lényegre: a novelládra! Tudom, rendes kritikát ígértem, de szégyenszemre nem megy. Hogyan tudnék hasonlóan kielemezni egy ilyen mélyről fakadó, őszinte novellát Tőled, mint egy távolinak ható szerző írását? Még csak helyesírási hibát sem tudok mondani. Nem mintha külön figyeltem volna rá, annyira lekötött a történet. Viszont muszáj leírnom, Jinyoung, hogy nemcsak azért tetszett ennyire, mert törekedtél arra, hogy költőien fogalmazz, hanem mert nem féltél attól, hogy kiírd magadból bizonyos félelmeidet. Remélem, egy nap már azt a szintet is eléri a kapcsolatunk, hogy el merd mondani nekem, mi volt az, ami elvette az életkedvedet  (gondolom, ahhoz az illetőhöz kapcsolódik, aki még csak név nélkül, de már rajta van a feketelistámon). Viszont olyan érzésem támadt – valamint Te magad is azt írtad korábban –, hogy nem vagy teljesen tisztában a saját szexualitásoddal, hogy még azt a személyt nem ismerted meg, akit, ha elhagynál, Téged is csak égetne a Nap fénye, ha egyáltalán rád sütne. Bízom benne, hogy maholnap megtalálod azt a szerencsés illetőt, és hogy ő képes lesz a világ végére is utánad menni. Azt pedig, úgy hiszem, már Te is megtapasztaltad legalább Mark és Youngjae által, milyen az igazi barátság. 

Szép délutánt, Jinyoung!

Nem volt meg a szokásos elbúcsúzása, mert Jackson tényleg képtelen volt – még e-mailben is – megjátszani magát. Realizált, hogy a szíve darabokra fog törni, ha nem ő lesz az a személy, akire a hollóhajú vágyik. Ezt persze nem írhatta le, viszont mindennek a tudatától ismét könnyezni kezdett.
    - Te bömbölő gép! – ordított magára, miközben – ugyan nem erősen – a fejét az íróasztalába verte. Arról pedig teljesen elfelejtkezett, hogy az ígérete szerint el kellett volna árulnia a fiúnak a tündés dolgot.

Jinyoung épp Youngjae-t várta, akinek megígérte, hogy átmehet hozzá tanulni – mert, mint kiderült, rajta még jobban kifogott a Lear király, mint a Park-fiún. Így együttes erővel terveztek megküzdeni Shakespeare dialógusaival. Már épp ki akarta zárni a számítógépét, amikor jött az értesítő az e-mailről. Anonymus szavai egyszerre döbbentették meg és hozták zavarba. Hirtelen nem is tudta, miként is válaszolhatna. Vajon el merje neki mondani, hogy sokáig valóban fogalma sem volt arról, ki volt az, aki hiányzott az életéből, és csak egy űrt érzett a mellkasában? Amióta viszont leveleztek egymással, egyre inkább őt akarta ezen űrpótlónak. De ez még a fejében is szörnyen rosszul hangzott. Tragikomikus volt, hogy pont ő, aki imádott írni, és akinek az irodalom volt a mindene, egy ilyen helyzetben nem tudta szépen kifejezni magát. Ezen dilemmájától viszont egyelőre megmentette a csengőszó, majd a barátja társasága végképp másfelé terelte a gondolatait. 

- Na, és mesélj valamit magadról, Youngjae! – kérte Jisu, amikor épp üdítőért ugrottak le a konyhába, és Jinyoung húga először találkozott a bátyja barátjával.
    - Mit akarsz tudni? – jött zavarba a fiú, amin nem lepődött meg a hollóhajú, hiszen Youngjae az egyetemen sem tudta leplezni a zavarát, amikor egy szép lány társaságába került.
    - Mindig is irodalommal akartál foglalkozni, mint a bátyám? – szögezte neki ezt a kérdést Lia.
    - Nem, ez csak a B-tervem volt. Állatorvos szeretnék lenni, és remélem, egy nap az is leszek. Viszont nem volt elég a pontszámom, de egy alapszakos diplomával kitoldva a pontjaimat, remélhetőleg három év múlva felvesznek. Mert nem vagyok hajlandó lemondani a nagy álmomról. Az állatok a mindeneim, és az ő gyógyításuknál nemesebb munkát nem tudnék elképzelni magamnak.
    Volt valami a hangjában, amivel az elmúlt immáron több mint két hónapban egyszer sem találkozott Jinyoung: elszántság és szenvedély. Eddig abban a hitben volt a Park-fiú, hogy Youngjae-nak is az irodalom volt a mindene, és szégyellte, hogy eddig sohasem kérdezett rá, hogy ez volt-e az első hely, amit bejelölt, amikor egyetemre jelentkezett. Mert szinte készpénznek vette, hogy mindenki ott volt, ahol lennie kellett, kivéve azt a pár embert, akit az egyik Anonymusnak szánt levelében is említett.
    - Ajaj, nézd csak a bátyám arcát! – mutatott az idősebb Parkra Jisu. – Azt hiszem, ez egy szép barátság vége – viccelődött, viszont Youngjae ezt komolyan vette.
    - Te jó ég, csak nem szitokszó nálatok olyasmit mondani, hogy nem az irodalom a világ legfontosabb dolga?
    - A bátyám számára talán az, de nekem is az állatok a mindeneim, úgyhogy teljesen megértelek, sőt csodállak. Már most úgy érzem, hogy meg kellett ismerkednünk. Ha szeretnél egy menőbb, élettelibb Parkkal is jóban lenni, a bátyám megadja az elérhetőségeimet – kacsintott, és ezzel ott is hagyta a fiúkat.
    - Jinyoung, javíts ki, ha tévedek, de a húgod mintha kikezdett volna velem – ámult a váratlan helyzettől Youngjae.
    - Jól látod.
    - Ami gondolom, Téged zavar – sütötte le szégyenlősen a szemét a barátja.
   - Dehogyis! Jisu már rég szeretne magának párt. Mindig mondtam neki, hogy még fiatal hozzá, viszont én is tudom, hogy a korához képest nagyon érett, és ha veled kezdene el randizni, az megnyugvás lenne Nekem, mert Téged ismerlek, kedvellek és meg is bízom benned. Úgyhogy, ha tetszik Neked, akkor hajrá, én támogatom a dolgot! – Veregette meg Youngjae vállát, akit ezután még hosszasan győzködnie kellett arról, hogy nem volt semmi baja azzal, hogy randira akarta hívni Lia-t.
    Volt viszont valami, amit nem mondott ki hangosan a Park-fiú: azt, mennyire irigyelte a húgát, hogy ilyen bátor volt, és azonnal meglátta és meg is hallotta azt, akit meg kellett. Úgy, ahogy Anonymus tette Jinyounggal. Ez pedig elvezette ahhoz a kérdéshez: mi baj volt vele, hogy csak írni tudott a szerelemről, de meglátni az előtte kínálkozó lehetőséget nem? Mivel azonban kapott egy alternatív opciót, azt még inkább ki akarta használni. Mindez végül meg is ihlette egy újabb novellához, amit azonnal el is kezdett begépelni.

 

UI.: A Szaladjunk, amíg itt vagyunk! eredeti one shot verziójának a linkjét ITT találjátok.

 

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.) 

Azt hiszem, szeretlek - Jinson fanfiction - 5. fejezet

 

    A bűntudat vad tengere

A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe: 

 

Jinyoungnak igenis bejött a kívánsága: Jackson percekig nem tudta túltenni magát azon a mosolygós hangulatjelen, amivel jutalmazta őt. Az az apró mosoly-jel elég volt ahhoz, hogy ő bolond módjára vigyorogjon. Valahogy Jinyoungot sohasem tartotta smiley-dobálós személynek, így az, hogy megtisztelte vele – mert ezt igenis annak vette – hatalmas nagy örömöt okozott neki, amit a levél teljes tartalmával csak tovább fokozott a hollóhajú. Az volt az e-mail csúcspontja, amikor pont az ő egyedi látásmódját emelte ki, nem is sejtve, mennyire beletrafált a dologba. Jackson maga sem realizálta előtte, hogy mennyire szüksége volt arra, hogy dicséretet kapjon Jinyoungtól. Ráadásul ilyen formában, hogy nem is tudta a hollóhajú, hogy pont annak írta le, akiről a bók szólt. Ez olyan volt Jackie-nek, mintha váratlanul a karjaiba kapta volna a másik, és hosszasan babusgatta volna. A szavak ereje újra és újra bizonyította számára, hogy mennyire sokat számított. Persze, ahhoz, hogy ennyire jól essenek neki, kellett az is, hogy hétköznaponként alaposan szemlélni tudja Jinyoung mosolyát, az apró kis gesztusait, a szokásait és hogy ezeket látta maga előtt, amikor olvasta a sorait. Néha elkapta, ahogy Jinyoung életvidám mosolygása közben rátekintett, és Jackie azt kívánta, bárcsak mindig így nézett volna rá. Azt viszont még nem tudta, hogyan is lenne képes leírni azt a fiút, aki ennyire más volt a szemében, mint a többiek: aki ennyire kitűnt a tömegből? De remélte, idővel legalább magában képes lesz megfogalmazni, miért hatott rá Jinyoung ennyire különlegesen. Miért volt a szemében ennyire szeretnivaló, és miért vágyott ezek miatt szörnyen rá, hogy egyszer végre kettesben legyenek szemtől szemben? Egyszerűen megbabonázta őt, és úgy érezte, hogy úgy tudta volna szeretni, ahogy azt a hollóhajú megérdemelte. A zsigereiben érezte, hogy itt volt a kettőjük ideje. 

 Kedves (nincs miért hálásnak lenned) Jinyoung!

 Helyes is, hogyha most már megjegyzed, hogy van egy férfi, aki magának se merné bevallani, hogy miket meg nem tenne érted. Örülök, ha tényleg nem illetődsz meg túlságosan ettől (bár az is teljesen érthető lenne). J J
    Nem hiszem el, hogy te is Tolkien-rajongó vagy! Mármint tudom, hogy egy legendáról van szó, de manapság alig találni olyanokat, akik ténylegesen olvasták a regényeit és nemcsak Peter Jackson filmjeit látták. Nem mintha nem imádnám mindkét trilógiát, de az igazi azért mindig minden körülmény között a regény, mindegy, milyen műfajról legyen szó. Nem találkoztam még olyan adaptációval, amely túlszárnyalta volna az alapjául szolgáló regényt. Te igen? A tünde-kifejezést pedig igenis vedd csak bóknak! Egy nap erről többet is mesélek majd Neked…
   Nagy-nagy szeretettel várom, hogy valamit megmutass az írásaid közül, még ha az a legrövidebb novellád is. Mindenre vevő vagyok, ami Park Jinyoung tollából született. Azt pedig előre megígérem, hogy nem leszek elfogult. Ha lesz valamilyen kritikai észrevételem, azt igenis jelzem majd feléd.
    Örülök, hogy nyitott vagy mások perspektívájára és hogy a zsigerből jövő őszinteségemet is értékeled. Igaz, most nem vagyok a legőszintébb, hiszen elhallgatom a kilétemet, de pont azáltal, hogy nem tudod, ki vagyok, vállalhatom fel azt, aki vagyok.
    Rendben, nem faggatlak az évfolyamtársaink külsejéről.
   Shakespeare nekem sem a kedvencem, viszont úgy veszem ki, hogy Lakan Hamlet-elemzése megfogott téged. (Visszagondolva, kifejezetten sokat szóltál hozzá a témához a Shakespeare-kurzusunkon.) Ha így van, csak szólok, hogy szerintem is rendkívül ötletes elemzés volt. Ki tudja, talán egy nap együtt fogunk sírni az általad felsorolt dolgokon.

 Egy fiú, aki örül, hogy van kinek az e-mailjeit izgatottan várnia

Jackson direkt nem tért ki Jinyoung levelének az őt érintő részéről, amivel remélte, hogy nem buktatta máris le magát. Bár az is árulkodó jel volt, hogy elkotyogta, ő is szimpatizált Lakan írásával, hiszen Jinyounghoz hasonlóan ő is hosszasan áradozott a témáról azon a kurzuson, de Jaebum és Mark is. Így ez még közel sem tette egyértelművé a helyzetet. Meg amúgy is nemcsak a gyakrabban felszólaló diákok között kereshette Jinyoung a kilétét. Jackie gyanította, hogy a csendesebb évfolyamtársaik közül is sokan voltak, akiknek kifejezetten sok mondanivalójuk lett volna, csak nem merték megosztani azokat másokkal. 

A Park-fiú közben azt hitte, aznap már több e-mailt nem kap, épp ezért pozitív csalódás volt számára az, hogy ez a levél az előbbinél is kevesebb várakozás után érkezett meg. Az idegen minden egyes szavával egyre inkább megmelengette a lelkét; ez pedig szörnyen jól esett neki. Ha valaki ilyen véleménnyel volt róla és számára fontos dolgokról, annál a személynél Jinyoung szemében tényleg csak másodlagos lehetett a külső. Őt sohasem riasztotta meg az a gondolat, hogy egy nála kifejezetten csúnyácskább nő vagy férfi mellett kössön ki. Valamiből azonban nem engedett: lehetetlennek tartotta, hogy az az illető, akinek odaadja a szívét, ne imádjon olvasni. Persze, nem voltak olyan irreális elvárásai, hogy minden egyes kedvencét imádja a másik, már csak azért sem, mert két különböző ízlésű személy párosításánál – akiknek azért bizonyos dolgokról egyezett a véleményük –, ott volt a lehetősége annak, hogy nyissanak a másik világára, és ezáltal önmagukat új, járatlan vizekre evezzék. Anonymus pedig eddig tökéletesen megfelelt ezen elvárásának, és Jinyoung szörnyen szurkolt mindkettőjük miatt, hogy ez a továbbiakban se változzon, és hogy ő se rombolja le azt a pozitív képet, amit a fiú kialakított róla.

Kedves (hidd el, én is várom a Te e-mailjeidet) fiú!

Nem mondom, hogy nem illetődöm meg ettől a helyzettől, de azt sem, hogy ez nem jóleső érzés.
    Még szép, hogy Tolkiánus vagyok. De tudom, miről beszélsz: én is sajnálom, hogy manapság az egy általános dolog, hogy sokan még akkor sem olvasnak regényeket, ha tetszettek nekik az azok alapján készült filmek. Ezért is imádom az egyetemi légkört, mert ott mindannyian szeretünk olvasni. Mármint a többség. Van egy-két személy, akiknél kérdőjeles számomra, mit keresnek ott velünk. Egyébként én sem tudnék ilyen adaptációt mondani, de ez lehet, szimplán abból fakad, hogy elfogult vagyok a könyvek irányába.
    Alig várom, hogy erről a tünde-kifejezésről többet mesélj, főleg hogy most így hirtelen nem tudom, mire is gondoljak. De csak szólok, felírtam, hogy ennek a megmagyarázásával még tartozol nekem.   
    Az még kérdőjeles, mit és mikor mutatok meg a saját írományaimból, de ezt is megjegyeztem ám. A kritikát pedig előre is köszönöm.
    Nyugi, értem, hogy csak így tudtál nekem megnyílni. Tényleg nem zavar az egyoldalúság. Hiszen ez csak egyrészről határozza meg a levelezésünket; a lényeges dolgokat tekintve Te is hasonlóan megnyílsz nekem, mint fordítva.
    Lakan egy zseni a maga módján, még ha sokan betegnek is tartják az elméleteit. Nálam ez a Hamletes dolog mindenképp betalált. Alig várom, hogy együtt sírjunk rajta. 

Jinyoung, aki, ha nem gond, most már tényleg a kötelezők olvasásának szenteli a napja további részét

Fájt leírnia a búcsúzását, de tényleg nem akarta, hogy ez a dolog a tanulásuk rovására menjen. Így is hosszú éjszaka elé nézett, ahogy sok eséllyel Anonymus is – hacsak a másik nem olvasott előre jó sok mindent a hétvégén.

Jinyoung jól sejtette: Jackie szintén éjszakába nyúlóan olvasott és bőszen körmölte az észrevételeit az adott regényről. Ennek ellenére még képes lett volna megírni egy-egy e-mailt, viszont a kiszemeltje kérését tiszteletben tartva reggelre halasztotta a válasza elküldését. Mert abból nem engedett, hogy Jinyoung még az egyetemre való érkezése előtt olvashassa a sorait.

 Kedves (írd le mindig nyugodtan, hogyha tanulnod kell vagy más elfoglaltságod van) Jinyoung!

 Nem hiszem, hogy bármelyikünknek panaszkodnia kéne az oda-vissza menő megilletődöttség miatt. Ez egy pozitív velejárója a kialakuló kapcsolatunknak. Viszont szeretném, ha továbbra is tudnád, hogy én nem erőltetek rád semmit. Én már annak is örülök, ha a barátod lehetek. Egy tünde fényében minél tovább tündökölhet egy halandó ember, annál szerencsésebb, és én miattad szerencsésebbnek érzem magamat, mint hosszú évek óta bármi miatt. Erről a tündés dologról pedig mesélek majd, amint olvashatom valamidet, ami, tudom, sürgetésnek hangzik, de ha valóban kíváncsi vagy a mondanivalómra, hátha ösztönözni tudlak egy írásod elküldésére. Az pedig, hogy Tolkiánus vagy, csak egy plusz pont, még ha számomra egy nagyon-nagyon fontos plusz pont is.
    Valóban: a könyvek mindenekelőtt! Arról pedig, hogy nem mindenki odaillő a szakunkra, szerintem ez egy velejárója az elsősök életének: biztos, páran lemorzsolódnak majd. Viszont a légkör tényleg remek, jobb, mint bármelyik közösségben, amelynek eddig a tagja voltam. Csak egy valamit sajnálok: hogy ebből a tömegből láthatólag sohasem tűntem ki a szemedben. Persze, nem hibáztatlak: ennyi okos, sziporkázó ember között nem vagyok kirívó személyiség. De ki tudja, egy nap talán ez megváltozik.

 A fiú, aki alig várja, hogy lásson Téged ma

Jinyoung lelkét a bűntudat vad tengere árasztotta el, pedig alig tíz perc telt el azóta, hogy felébredt. Ez minden volt, csak nem jó napkezdés. Pedig sejtette, hogy nem akart a lelkébe tiporni Anonymus, de az általa is bevallott zsigerből fakadó őszintesége leíratta vele az utolsó mondatokat. Ez is bizonyította, hogy a szavak olykor nagyon erős fegyverek tudtak lenni, és ilyen helyzetben, amikor a fegyvert tartó illető nem is volt tisztában vele, hogy meghúzta a ravaszt, a golyó még inkább eleven húsba tudott találni.
    Park Jinyoung szerencséje az volt, hogy ő valóban képes volt álarcot magára húzva kiegyensúlyozottságot sugározni ilyen lelki válság közepette is. Mindeközben a tekintetével kereste az ő rajongóját. Próbálta a szeme sarkából meglátni azt a fiút, akit eddig nem észlelt igazán, pedig egy igazi kincsnek tűnt. „Jól csak a szíveddel látsz” – mondta a híres mese, de Jinyoung szíve még nem ismerte Anonymust annyira, hogy megpillantsa abban a közösségben, amelyben valóban jól elrejtőzött. Viszont már közelebb került az igazsághoz: nem Mark volt az, mert őt nagyon is látta; ő igazán fontos volt számára.
    - Melyikük vagy? – suttogta maga elé.
    A többieket bámulva észre sem vette, miként csordult ki a szeméből egy könnycsepp, és magának se vallotta be, mi váltotta ki azt. Mert nem az UV-lámpa vakító fénye tette – ami valóban bántó volt a nemrég ébredő diákok számára –, hanem az a bűntudat, amit a saját vaksága okozott. Jinyoungot mindig felhúzták azok a regényszereplők, akik nem vették észre, hogy ott volt a közvetlen környezetükben a Nagy Ő számukra, aki ráadásul epekedett is értük. Sohasem hitte volna, hogy egy nap ő is ilyen személy lesz. Ám ez ekkor nem felhúzta, hanem szomorúsággal töltötte el. Csalódott magában, abban, hogy milyen emberismerő volt, és hogy nem feltétlenül tudta meglátni az apró részleteket.

- Jisu, én sznob vagyok? Vagy túlságosan figyelmetlen? Nem látom a fától az erdőt? – kérdezte kétségbeesetten a húgát, amikor egyedül találta a lányt odahaza.
   - Ajaj, ha Jisunak szólítasz, akkor mindig nagyon kétségbe vagy esve. Honnan jutnak ilyesmik az eszedbe? – nézett rá értetlenül a fiatalabbik Park.
    - Van valaki, egy fiú… – Lia rögtön mosolyogni kezdett, és nem szakítva félbe a bátyját, hagyta, hogy Jinyoung nagyvonalakban elmondja a nemrég kialakult kapcsolatát.
    - Máris imádom – volt ez az első dolog, amit a húga megjegyzett.
   - És mi a válaszod a kérdéseimre? – Jinyoung bízott benne, hogy a húga a korához képest meglepő komolyságával és választékos szóhasználatával ekkor is tud majd segíteni neki.
    - Mindenkivel előfordul, hogy annyi impulzus veszi körül, hogy pont a legfontosabb dolgokat nem veszi észre. Ez most egy új közeg neked, még ismerkedned kell a helyzettel és az ottani emberekkel. Két hónap után ezt aligha róhatná fel neked a rajongód. – El is bazsalygott az utolsó szó kimondása során. – Mindig is tudtam, hogy a szépséged miatt egyszer rád talál egy mániákus.
    Jinyoung erre inkább nem mondott semmit, helyette némán otthagyta a húgát. Nem volt rá mérges, hiszen honnan is tudhatta volna Jisu, hogy ezen már rég túl volt a bátyja – hogy egy akaratos férfit már megbolondított a tetszetős külseje, és nem sok híja volt annak, hogy Jinyoung egy életre megutálja a saját kinézetét amiatt, amit vele tett az illető. Viszont egy apró szellő másfelé terelte: az önmagába való eltemetést választotta és ignorálta azt a tényt, hogy konvencionális értelemben szép volt, és arra fókuszált helyette, amiért meg kellett dolgoznia – a tudására. Ezért is estek annyira jól számára Anonymus szavai, hogy őt az órai teljesítményével vette le igazán a lábáról. Ez a fiú tehát túllátott a szép vonásain. Lehet, hogy tündének hatott a szemében, de közben tényleg meghallotta Jinyoung szavait, és ez volt számára a legfontosabb. Mintha pont rá lett volna szüksége, hogy ki tudjon törni a saját bezártságából és a magasba repülni. Csak vele akarta megosztani bizonyos gondolatait, és olykor egész éjszaka fent maradt volna, hogy addig is vele levelezzen.

 Kedves (én is alig várom, hogy végre igazán láthassalak) fiú!

Tudom, hogy semmit sem erőltetsz rám, amiért végtelenül hálás vagyok Neked. Viszont ne hidd, hogy én nem vagyok szerencsés! Nem is tudod, mennyit jelentenek számomra a leveleid – napról napra egyre többet. Valami zsigeri ösztön hajt afelé, hogy megnyíljak Neked, és ez nagyon tetszik. Épp ezért szeretnék mindezekért cserébe küldeni Neked egy saját novellát. Nem elvárás azonban a részemről, hogy máris megosszd velem azt a bizonyos titkot. Majd ha készen állsz rá. Ez egyébként csak egy kis szösszenet, semmi extrát ne várj tőle!
    Pont ez az egyik legjobb dolog benned, hogy nem vagy kirívó. Persze, fáj, hogy nem látlak igazán – nem is tudod, mennyire –, de nem lennél ennyire szimpatikus, ha másként tűntél volna ki a tömegből. Ez egy keserédes dolog számomra, viszont igyekszem az édes részére koncentrálni.

 Jinyoung, aki, még ha nem is lát, egyre jobban ért Téged

Hirtelen felindultságból valóban elküldte az egyik novelláját, hogy így enyhíteni tudja a saját bűntudatát, és hogy Anonymus érezze, hogy számított neki. Viszont ezután, ahogy peregtek a percek, egyre jobban megbánta, és azon kezdett rágódni, miért pont azt az írását küldte el és miért ilyen korán. Hiszen csak nemrég kezdtek levelezgetni. Mit tett vele ez a fiú, ami miatt képes volt ezt az oldalát is felfedni előtte? Úgy érezte magát, mint egy engedelmes kutya, aki igyekezett a gazdája kedvében járni, és úgy ugrott, ahogy az kérte tőle. De ami megtörtént, az megtörtént. Ez a rövid kis történet el lett küldve, és mint azt ő is írta: semmi extrát nem talált benne, mikor megírta, így nagy hatást, úgy vélte, Anonymusból sem fog kiváltani vele. A lelke mélyén azonban remélte, hogy tetszeni fog neki.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)