Azt hiszem, szeretlek - Jinson fanfiction - 7. fejezet

 Túl komplikálás

 

     A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe: 

 

 

Jackson teljesen bepánikolt, hogy túl messzire ment a Jinyoung novellájáról írt következtetéseivel, és ezért nem kapott aznap több e-mailt a hollóhajútól. Mindig a legrosszabb alternatívákra gondolt, így annak ellenére, hogy az inkognitója még nem lett felfedve, szinte remegett a keze, amikor egy baleset miatt kialakult dugó következtében három perc késéssel lépett be az előadóiba, ahol a másnapjukat kezdték az elsős irodalomszakosok. Igaz, amennyire tudta, leplezte, hogy a szeme sarkából Jinyoungra nézett, aki a lehető legrosszabbul reagált a jövetelére: teljes közömbösség uralta a Park-fiú minden egyes arcvonását. Még hogy zsigerből meg akart nyílni neki! Maximum a levelező-Anonymusnak és nem a hús‑vér Jackson Wangnak. Legalábbis egyre inkább ezt érezte a szomorú kutyaszemű, aki ennél letargikusabban még nem kezdte egyik napját sem az egyetemen.
    A továbbiakban sem oldódott a hangulata, sőt, minden rosszabb lett, amint kiszúrta, hogy Jinyoung Youngjae-t ölelgette, és el is kapott egy olyan mondatot a Choi-fiú szájából, hogy: „Annyira boldog vagyok, hogy belementél a randiba.” Itt mintha kettévágták volna Jackson napját. A továbbiakban csak testben volt jelen az óráin, a lelke pedig egy tűzforró lavina fölött egyensúlyozott. Talán így érezte magát Samu, amikor mindent megtett Frodóért, ám a barátja a végső percben mégiscsak meg akarta tartani a Hatalom Gyűrűjét? Azonban eléggé összehasonlíthatatlannak vélte a saját kis pitiáner problémáját az egész Középfölde megszerzéséért folytatott harc végső aktusával, de ez a kis probléma akkor és ott számára egy szépnek ígérkező jövőképet tört össze.
    - Ha magától nem keres, én biztos, hogy nem írok neki! – motyogta durcásan az orra alatt, miközben elindult hazafelé.
    Mivel péntek volt, megengedhette magának, hogy könnyed filmezéssel töltse azt a kis időt, ami még megmaradt a délutánjából. Igaz, a könnyedség arra a napjára nem volt igazán jellemző, de annál makacsabb volt, mintsem hogy hagyja, hogy emiatt ne próbálja meg sokadjára végignézni az egyik kedvenc filmjét.

 Kedves (ne haragudj, hogy egy nap csúszással válaszolok) Anonymus!

 Eddig minden olyan tapasztalatom Veled, ami egyértelműen más volt, mint a környezetemben lévőktől megszokott, teljes mértékben pozitív volt, úgyhogy ne félj ettől.
    Egyébként a novellámról írtak miatt késtem a válaszommal, mert nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg, hogy ne legyek sem túl konkrét, sem túl ködös. Végül inkább az előbbi alternatívát választottam. Szóval, kedves Anonymus, az a helyzet, hogy napról napra egyre inkább úgy érzem, hogy Te vagy az a személy, aki eddig hiányzott az életemből. Tényleg saját magamból táplálkozom a leginkább, mikor írok, és valóban a félelmeimet is lapra szoktam vetni, ahogy ennél a novellámnál is tettem. Ezért is féltem megmutatni neked bármit, amit én írtam, de aztán gondolkodás nélkül küldtem el egyet találomra, nem is sejtve, hova fog mindez vezetni. Remélem, továbbra is áll az ajánlatod, hogy úgy is érdekellek, mert ha igen, akkor talán jó is, hogy kivételesen elhamarkodottan csináltam valamit.
    Egy nap nagy eséllyel tényleg elmondom Neked, mi tett lelkileg tönkre, de az a nap még nem jött el. Erről eddig mindössze egy embernek meséltem, úgyhogy ezt, kérlek, ne vedd magadra. Barátság terén pedig valóban hálás vagyok, amiért az élet mellém sodorta Markot és Youngjae-t. Ha pedig már róluk van szó, képzeld, úgy néz ki, hogy Youngjae és a húgom elkezdenek randizni egymással. Lehet, másnak ez furcsa lenne, de én nem is tudnék jobb párt elképzelni a testvérem mellé.

 Egy magához képest nagyon boldog és reménykedő Jinyoung

Jackson szabályosan nevetőgörcsöt kapott  a túlkomplikálásán, amikor a kiszemeltje sorait olvasta, majd hirtelen, egyik pillanatról a másikra vidám bazsalygásra váltott. Hiszen ekkor realizálta, hogy elérte azt, amire vágyott: a szavainak köszönhetően Jinyoung tényleg egyre inkább megkedvelte. Nem habozva, máris a másik tudtára akarta adni a saját érzéseit.

 Kedves (légy is boldog és reménykedő) Jinyoung!

 Amint odatesszük a pozitív szót a más elé, rögtön jobban tetszik, főleg, ha Te gondolod ezt rólam.
    El sem tudom mondani, mennyire megkönnyebbültem. Azt hittem, hogy azért nem válaszolsz, mert nem tudod, hogyan mondd meg, hogy Youngjae mellett kötöttél ki. (Hallottam ma egy elejtett mondatot tőle a randizásról, és azt hittem, kettőtökre vonatkozik, de így most már mindent értek.)
    Jinyoung, most szépen kihasználom az alkalmat és elmesélem a tündés dolgot, amit ígértem. Szóval, arról már a legelső e-mailemben írtam Neked, hogy az első egyetemi napon azonnal felkeltetted az érdeklődésemet, amikor megláttalak olvasni. Nem tudtam, ki vagy; egy idegen voltál, és csak reménykedtem benne, hogy egy olyan idegen, akit ezután nap mint nap látni fogok. A tünde külsőd éterien hatott számomra, de igazán attól voltál lenyűgöző, hogy olvastál: egy olvasó tünde-szépség… Mintha az én fantáziámból léptél volna ki. Ezért is félek, hogy egyik nap arra kelek, hogy ez a történet véget ért, anélkül, hogy számomra happy enddel zárulna. Még nem vagyok kész arra, hogy véget érjen, épp ezért arra sem, hogy eléd álljak, de ígérem, ezután is megteszek mindent, hogy a szavaimon keresztül még jobban magamba bolondítsalak.
    Jinyoung, elfogadod az ajánlatomat és leszel a virtuális párom? (Legalábbis egyelőre még csak virtuális, aztán ki tudja...)

 Anonymus, aki a nem létező körmét is le fogja rágni, amíg válaszolsz neki

Jinyoung kifejezetten jót derült Anonymus félreértésén, de ahelyett, hogy rögtön bepötyögte volna a válaszát, egy rövid kis történetet kezdett írni, amiben Youngjae, ő és Anonymus voltak a főszereplők. Miután kész lett a vázlatával, elakadt, hiszen nem tudta, milyen nevet adjon az illetőnek, ezért kis cetlikre leírta a férfi évfolyamtársai nevét, és kihúzta találomra Jacksont, továbbra sem sejtve, hogy ez is egy olyan jel volt, amit az univerzum küldött felé. Mert lehet, hogy tudatosan nem, de valahol mélyen ő is képes volt már ekkor Jacksont választani. Ezen tudás híján viszont szabályosan zavarba jött attól, hogy őt képzelte oda maga mellé, már csak azért is, mert első perctől kezdve tagadhatatlanul tetszett neki a fiú, és – mint azt már az egyik levelében is említette – az egyéni látásmódjával is szimpatizált. Emiatt egyszerre volt könnyű őt elképzelnie egy fikcióban a párjaként, másrészt pedig kényelmetlen volt számára. Nem akarta beleélni magát abba, hogy ő volt a levélpartnere, nehogy aztán csalódjon, ha kiderül, hogy más az, amire igencsak sok esély volt. Azonban nem volt rá jellemző, hogy megfutamodjon a kihívásoktól, így igenis állt elébe a dolognak.

 

Kedves (remélem, még legalább a lábujjaidon maradt egy kis köröm) Anonymus!

 Bocsáss meg, de én olyan jót kacagtam a kombinálásodon. Ezt nagyon túlgondoltad, viszont én jól jártam vele, mert megihlettél. Igaz, nem tudom, ki vagy, így előbb megírtam nagyjából név nélkül a történetet, majd találomra kaptad meg az egyik évfolyamtársunk nevét (szó szerint kihúztam a kalapból Jacksont, majd a másik két karakterhez Jaebumot és Lisa-t). Viszont, ha nekik vagy Youngjae-nak szólni mersz, vagy továbbítod bárkinek is a történetemet, fel is út le is út közöttünk. Ellenben, ha nem, akkor úgy hiszem, ezzel a kis írással választ is adtam a kérdésedre. Azt viszont kérlek, vedd figyelembe, hogy gyorsan „dobtam össze”, így tele lehet elírásokkal és stilisztikai hibákkal.
    Remélem, nem hozz majd túlságosan zavarba, hogy az évfolyamtársaink és én vagyunk benne. Mert nekem nagyon is zavarbaejtő volt, nem véletlenül nem írtam még a környezetem lévők és saját magam főszereplésével történetet.

 Egy lelkileg feltöltődött Jinyoung

Jackson nem akart hinni a szemének, hogy máris egy újabb történetet kapott Jinyoungtól, ráadásul egy olyat, amiben ők maguk voltak benne mint főszereplők. El is kezdte azonnal olvasni a Word-dokumentumot, de az izgatottságától ezúttal is alig fogott fel valamit a leírtakból. Mindenképp a sors kezét látta abban, hogy Jinyoung az ő nevét húzta ki, bár az feltűnt neki, hogy a hollóhajú nem tett semmilyen utalást arra, hogy ennek örült-e vagy sem. Jackie nem tudta, hogy jó vagy rossz volt-e ránézve ez a neutrálisság. Végül nagyon helyesen arra jutott, hogy biztosan udvarias akart lenni vele Jinyoung, hogyha esetleg nem ő lett volna Anonymus, akkor ne érezze rosszul magát a nagy örömködésétől. Miután pedig sikerült lenyugodnia, ismét nekiült és sikeresen elolvasta a történetet.

 Sebezhető

 - Youngjae, mit tettél velem? – suttogtam a levegőbe, miközben alaposan megnéztem magamat a tükörben.
    Korábban nem volt önbizalomhiányom a kinézetem miatt. Nem állítom, hogy tökéletesen elégedett voltam a külsőmmel, de tisztában voltam vele, hogy sokan jóképűnek mondtak volna, és mivel még az egyetemen megtaláltam az igazit – legalábbis én akkor azt hittem –, végképp nem törtem magamat azon, hogy elkápráztassam a környezetemet a megjelenésemmel. Youngjae úgy tekintett rám, még akkor is, amikor félálomban úgy néztem ki, mint egy zombi, mintha én lettem volna a legjobb dolog, ami valaha történt vele. Annyira szerelmesek voltunk, ezért elhittük, hogy volt jövője egy távkapcsolatnak.
    Az elején, mikor áradozott az új munkatársáról, örültem, hogy nem volt magányos. Számoltam visszafelé a hónapokat, hogy mikor tudok utánamenni Amerikába. Utáltam, hogy fel kellett adnom a Koreában kiépített üzleti karrieremet, viszont ennél sokkal többre is képes lettem volna érte. Ő azonban nem tudott rám várni, és az a Jaebum nevezetű pasas, akiről mindig mesélt, idővel átvette a helyemet az életében. Az új otthonnal egy új szerelem is kellett Youngjaenak. Én pedig itt maradtam egyedül, de még épp időben ahhoz, hogy ne tegyek elég intézkedést a cégem eladásával kapcsolatban, így mentettem a menthetőt: ha már a szerelmi életem romokban hevert, legalább a karrierem megmaradt.
    Mindez már fél éve történt, viszont ekkor jött el az első alkalom, hogy a legjobb barátom, Mark és a párja, Lisa kérésére rászántam magamat, hogy elmegyek egy randevúra, amit ők szerveztek nekem. Lisa kollégájáról volt szó, aki állítólag nyíltan vállalta, hogy biszexuális volt, és nem is félt kezdeményezni az embereknél, de többnyire túl soknak tartották, és gyakran ki is nézték, amiért ugyanúgy imádta a női és férfi nemet, ezért eddig nem volt szerencséje a szerelemben. Lisa azonban úgy érezte, minket egymásnak teremtettek. Én ezt persze nem hittem el neki, sőt, nagyon is szkeptikusan álltam az egészhez. Ki is terveltem, hogy néhány furcsa kérdéssel fogom tesztelni: ha pedig így is kiállja a próbát, akkor akár tényleg lehet köztünk valami, ha viszont nem, fel is út, le is út neki.
    Még véletlenül se szerettem volna, ha máris megtudja, hol laktam, ezért azt beszéltük meg, hogy az étterem előtt találkozunk. Mivel tartottam attól, hogy csak itallal leszek képes átvészelni az estét, kocsi helyett taxival mentem. Pontosan érkeztem, így arra számítottam, hogy nekem kell majd rá várnom, de meglepetésemre már ott volt, és amint kiléptem a taxiból, mellettem termett egy ernyővel. A róla látott képek alapján előre tudtam, hogy helyes volt, de volt plusz a kisugárzásában, amit csak élőben lehetett megtapasztalni.
    - Szia, Jackson! – üdvözöltem, ő pedig azonnal megölelt, amit én ledöbbenésemben nem voltam képes – és igazából nem is akartam – viszonozni. – Minek ez az ernyő? Alig szemerkél az eső – hívtam fel erre a figyelmét.
    - Tudom, de nem akartam, hogy egy kicsit is megázz. Nem lehetünk eléggé óvatosak megfázás terén – felelte lelkesen.
    - De hiszen pár méterre van a bejárat.
    - Akkor is.
    Próbáltam nem fennakadni egy ilyen apróságon, így inkább rántva egyet a vállamon, hagytam, hogy elinduljunk, majd hogy ki is nyissa előttem az ajtót. Youngjae sohasem volt ilyen figyelmes, sem az ernyő, sem az ajtó szempontjából – ezt akaratlanul is megjegyeztem magamban. De a rendelésnél is közölte Jackson: ő állt mindent; nyugodtan választhattam akár a legdrágább fogásokból is. Nem tudtam, ezzel vajon fel akart vágni vagy szimplán figyelmességből tette, így inkább némán bólintottam.
    - Miért érzem azt, hogy nem sok kedved van ehhez a ma estéhez? – kérdezte, miután leadtuk a rendelésünket.
    - Talán, mert jó emberismerő vagy – vágtam rá.
    - Aha… – ízlelgette a szavaimat, én pedig kíváncsian vártam, mit fog minderre reagálni. – Szóval még mindig nem tetted túl magadat a korábbi párodon?
    - Látom, Lisa kiokított – vontam le ezt a következtetést.
    - Miért? Talán neked nem számolt be az én gyalázatos magánéletemről? – kacagott, és láthatólag nem zavarta a dolog. – A hallgatásodat megerősítésnek veszem.
    - Lenne pár kérdésem, ha nem gond – tértem azonnal a tárgyra, mert addig valóban nem volt kedvem vele diskurálni, amíg nem éreztem magamat biztonságban mellette. - Ha minden porcikámat neked adnám, elejtenél és magamra hagynál? – csaptam a közepébe.
    - Hűha, Te aztán nem teketóriázol! – Láthatólag ledöbbent és hátradőlve a székében próbálta összeszedni a gondolatait.
    - Ez kitérő válasz volt – jegyeztem meg a lehető legkomolyabban kémlelve őt.
    - Ha konkrétan értetted: elég jó a fizikumom ahhoz, hogy bármikor hordozzalak az ölemben. Ha pedig átvitt értelemben: egy ilyen gyönyörű testet nagy becsben tartanék. – Ez egy remek válasz volt, amit persze vele nem közöltem, nehogy elbízza magát, helyette csak bólintottam egyet. – Miért érzem úgy, hogy még egy rakat ilyen kérdésed van számomra?
    - Mert, mint korábban is mondtam, jó emberismerő vagy. Viszont, ha egy rakat nincs is, van, ami az előzőnél is fontosabb számomra: Youngjae miatt bezártam a szívemet, de ha Te lehetőséget kapnál, hogy beengedjelek oda, kihasználnál? – Kínos vagy sem, ezt mindenképp fel akartam hozni.
    - Még véletlenül sem. Tudod, ez az én nagy bajom: senki sem akar beengedni a világába. Te pedig ezzel a megközelíthetetlen imázzsal csak azt éred el, hogy még inkább kíváncsi legyek Rád – meglepően könnyed volt, bárhogy furcsán kezdtem a randit, amitől én is egyre fesztelenebb lettem.
    - Nem zavarnak ezek a kérdések?
    - Az egyetemen megszoktam a beugró kérdéseket, amiket, ha elbuktam, nem mehettem vizsgázni. Bár ez most fontosabb számomra, mint azok a vizsgák, még ha Neked nem is. – Ekkor viszont elszontyolodott, amitől bűntudatom lett, és ismét felgyulladt a Youngjae iránti haragom: olyan volt az iránta érzett szerelmem, mint egy egyre szebben virágzó rózsa, amit ő hagyott kinőni, majd letépte, és még csak vázába sem tette, hanem az út szélén eldobta. De talán Jackson tényleg vette volna a fáradtságot, hogy felszedje onnan és nagy becsben tartsa. – Most én kérdeznék, ha nem baj?
    - Csak nyugodtan!
    - Ha megmutatom Neked a démonjaimat, ha a legrosszabb gondolataimat is megosztom Veled, nem bánsz úgy velem, mint az összes többi személy, akik elmenekültek? – Ezen az estén először rettegve nézett rám, de közben a remény szikrái is felgyúltak abban a szempárban, ami másodpercről másodpercre egyre jobban megfogott.
    - Biztos, hogy nem. Tény, hogy nehezen nyílok meg, de ha valakit valóban beengedek a kis világomba, a végsőkig ragaszkodok hozzá. – Youngjae gyengeségeit is magamhoz ölelve éltem éveken át, neki ez mégsem volt elég.
    - Ez esetben mit szólsz, Jinyoung, ahhoz, hogy vállalva a kockázatot, hogy idővel lehet, nem lesz más lehetőségünk, mint elengedni egymást, sebezhetőek maradunk, és próbáljuk megismerni a másikat?
    - Benne vagyok – mosolyogtam rá, és úgy vettem, hogy elhagytuk a startvonalat. Nem láttam a célt, nem tudtam, merre tartottunk, de ez a pasi mintha megnyomott volna egy aktiváló gombot a szívemben, ami a regenerálódásom reményét rejtette magában. Ekkor pedig ennyi épp elég volt számomra.

Jacksonnak konkrétan leesett az álla. Egy dolgot elkönyvelt: Jinyoung impulzív volt. Az előző novelláját is egy hirtelen jött elhatározásból küldte el neki, ezt a mostanit pedig szintén hirtelenséggel írta meg, és random húzgált ki hozzá neveket, majd szinte azonnal át is küldte neki. Korábban nem hitte volna, hogy a mindig pedáns hollóhajú fiú egy ilyen írást azonnal továbbítson bárkinek is, alaposabb átgondolás és javítgatás nélkül. Bár így sem volt gond a helyesírásával, csak egyszerűen ez a viselkedés totálisan más volt, mint amire Jackie számított. Talán ő ítélte meg túl elhamarkodottan Jinyoungot? Vagy ő váltott ki belőle ilyen impulzív viselkedést? Bármelyikről is volt szó, még mindig kereste a leesett állát. Annyira zavarba jött, amiért a saját neveiket olvasta Jinyoung történetében, hogy libabőrös lett, ahogy elképzelte magukat a randizós jelenetben. Ez egyszerűen nem lehetett véletlen, csakis a Gondviselés keze lehetett abban, hogy a kiszemeltje pont őt húzta ki a kalapjából. Mintha az égben is azt akarták volna, hogy ők egymás mellett kössenek ki, méghozzá végérvényesen.
    - Halló! – vette fel a hirtelen megszólaló telefonját, anélkül, hogy megnézte volna, ki hívta.
    - Szia, Jackie, jössz kajálni egyet? – kérdezte a vonal túlvégéről Jaebum.
    - Ööö, mikor? – Azt sem tudta hirtelen, melyik dimenzióban volt, nemhogy azt, mennyi volt az idő éppen.
    - Kábé egy óra múlva akarunk találkozni a srácokkal a szokásos helyünkön – felelte a másik.
    - Öhm. Ja, gondolom. – Továbbra sem igazán tudott magához térni.
   - Minden oké? – Furcsállta Jaebum is, hogy ilyen elveszett volt Jackson a telefonban.
    - Persze, csak, ja… – Annyira le volt fagyva, hogy még egy kamuszöveget sem tudott rávágni. – Igen, minden rendben. Épp elbóbiskoltam, azért vagyok kába – hazudta végül.
    - Ja, értem, okés. Akkor egy óra múlva! Szia! – tette le ezzel Jaebum.
   - Szia! – nyomta ki Jackson a készüléket. – Oké, valamit írnom kell Jinyoungnak, mielőtt elmegyek – jelentette ki saját magának. 

     (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.) 

         UI.: A Sebezhető eredeti one shot verziójának a linkjét ITT találjátok.

Nézett, de nem látott - Hyunlix fanfiction

 

A magas, sötét hajú férfi éppen munkába tartott. Szokásához híven nézett ki a fejéből, és az elméje teljesen más utakon bolyongott, mint a teste. Vitte a lába, ő pedig nézett, de nem látott. Ezért nem tűnt fel neki, hogy a szintén elmerengő szőke, nála alacsonyabb teremtés túl közel került hozzá, mígnem a két test ütközésének hála ugyanabban a pillanatban megérkeztek: a jelenbe, a bőrfelületük durva koccanásának börtönébe. A szőke kezéből ki is esett a telefonja.
    - Basszus! – szakadt ki belőle a káromkodás.
   - Elnézést, Hölgyem! – mondta reflexből a magas személy és hajolt is volna le, hogy felvegye a készüléket neki, amikor az előtte guggoló lesújtó pillantást mért rá. A sötét hajú elszégyellte magát, hiszen már a mély orgánumából is tudnia kellett volna, hogy egy férfinak ment neki.
    - Basszus! – ismételte azt, amit a másik is mondott. – Elnézést, csak minden olyan gyorsan történt – tette hozzá, magában pedig azzal is kiegészítette, hogy ilyen angyali arccal és törékeny alkattal nem csoda, hogy reflexből nőnek gondolta.
    - Vegyük úgy, hogy elnéztem – vágta rá a szőke, akin látszott, hogy már nem először került ilyen helyzetbe, majd köszönés és további kommentár nélkül elrohant.
   - Én Téged néznélek még el jó sokáig – ábrándozott a sötét hajú. Biszexuálisként pont az ilyen femininebb férfiak vonzották a leginkább, viszont úgy tűnt, az ismeretlen nem volt elragadtatva tőle – vagy csak szíven ütötte az, hogy hirtelen nőnek hitte. 

 A sötét hajú másnap pontosan ugyanakkor ugyanott volt, ám ekkor nemcsak nézett, hanem látott is: látta a szőkét, de a szíve elszorult tőle. A fiatal férfi, amint megpillantotta őt, a sétáló utca másik oldalára húzódott és olyan mogorván nézett maga elő, ami nem illett az éteri külsejéhez. A magas fiú elkönyvelte, hogy talán jobb volt, ha ismét a saját képzeletében barangolt, miközben az utakat rótta. A teste már úgyis pontosan tudta, mikor merre kellett fordulnia. Talán már a szőke mellett is elment párszor, csak nem tűnt fel neki. Veszélyes dolog volt a képzelőerő, nehéz volt menekülni tőle, ha magával ragadott valakit. A sötét hajú viszont már nem azokról a dolgokról ábrándozott, mint eddig, hanem az ismeretlen, törékeny szépségről.
    Napokon keresztül ugyanott látta, és a másik mindig elhúzódott és a távolba nézett; mindenhova, csak rá nem. Ő viszont nem volt többé zavarban, helyette minden egyes másodpercet kihasznált, amíg megörvendeztette a szemét és ezáltal a szívét is az idegen feltűnése. Ezek a másodpercek azonban túl rövidek és túl ridegek voltak. Mígnem kiszúrta, hogy mindig ugyanolyan üveges tejeskávé volt a férfi kezében, így tudta, mit kellett tennie.

Másnap az angyalarcú megint elhúzódott és előre nézett, ő viszont elé állt és nem hagyta, hogy kikerülje.
    - Tessék! – adta oda neki az üvegcsét. – Arra az esete, ha mára véletlenül nem lenne elég Neked egy adag kávé – mosolygott rá, bár az arcán lévő vigyor meg sem közelítette azt, amit az elméje védőmenedékében megengedett magának.
    - Tartogasd egy tényleges nőnek! – nyomta neki a másik, majd ment volna tovább, de a magas férfi megragadta a kezét. Óvatosan, csak jelzésértékűen, de ennyi is elég volt, hogy a szőkeség érezze, a ridegség kevés lesz ahhoz, hogy elüldözze a jóképű idegent.
    - Ezt nem egy nőnek hoztam, hanem Neked. Szeretném, ha elvennéd, és ha szép napod lenne – mondta, majd miután a döbbenettől megfagyott fiú kezébe adta a kávét, tovább indult. – Egyébként nem harapok, így nem kell ám a falnak szorulva sétálnod – tette hozzá, amikor egy pillanatra visszafordult a még mindig dermedten álló szőkeség felé, aki végül egy bólintással adta a tudtára, hogy felfogta.

Másnap a két férfi már közel sétált egymáshoz és egy-egy félénk mosoly kíséretében köszöntek is a másiknak, majd szép napot kívántak. A következő reggelen a „Jó munkát!” és a „Neked is!” kétszavas mondatok is elhangzottak. A harmadik napon meg is álltak és megkérdezték, hogy egyébként hova is tartott a másik minden reggel, így felfedve egymás előtt, hogy a sötét hajú egy divatlapnál volt modell és újságíró is egyben, a szőkeség pedig általános iskolai matektanár volt. A negyedik napon pedig végre megtörtént az, amit már a legelső reggelen is megtehettek volna, ha nem két introvertált, elmerengő, félénk férfiről lett volna szó: bemutatkoztak a másiknak.
    - Egyébként Hwang Hyunjin vagyok! – nyújtotta a kezét a sötét hajú, és ez volt a harmadik alkalom, hogy nemcsak szavakkal és pillantásokkal, hanem a testükkel is végre kapcsolódtak egymáshoz.
    - Én pedig Lee Yongbok – felelte a szőke, félve, hogy a másik kineveti a régies nevét, de az nem így tett, csak egyszerűen örült, amiért végre nevet is társíthatott a szépséghez. - Egyébként láttam a legújabb fotósorozatot Rólad. Az a farmerkabát és az a kalap nagyon jól álltak – jegyezte meg félénken.

   - Köszönöm. Megtarthattam őket, úgyhogy az első randinkra szívesen felveszem. Már, ha lesz ilyenünk – nézett rá vágyakozóan Hyunjin.
    - Délután négykor végzek a suliban, utána ráérek, mivel most nem kell dolgozatokat javítanom – felelte Yongbok, úgy téve, mintha nem lepődött volna meg, hogy a másikat érdekelte. Mert bár reménykedett benne, eddig a percig nem tudhatta, hogy Hyunjin csak barátkozni akart vele, vagy többre vágyott.
    - Remek. Ha adsz egy címet és egy telefonszámot, érted megyek ötre – nyújtotta át a telefonját a másiknak, aki bepötyögte mindkettőt. – Mert egyébként van autóm, csak szeretek sétálni. Meg amúgy is, reggelente álmosan úgy el tudok merengeni, hogy olyankor veszélyes számomra a vezetés – magyarázta.
    - Ez az én szerencsém – mosolygott az elpirult Yongbok.
    - Akkor legyen remek napod addig is, amíg találkozunk! – vigyorgott Hyunjin.
    - Neked is! Szia!
    - Szia!
    A két ébren álmodó férfi ekkor már egyáltalán nem akart az elméjébe menekülni, hanem nagyon is a jelennek akart élni. A kalap és a farmerdzseki pedig délután ötkor is ugyanolyan jól álltak Hyunjinen, mint azon a napon, amikor azt a bizonyos fotósorozatot készítették róla.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)