A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a fejezetbe:
-Szia! – vette
fel a telefont Jackson vasárnap délután, két nappal azután, hogy Jinyoung
megírta neki azt a bizonyos e-mailt, ami először szíven ütötte, de valahol
számított rá, és értékelte, hogy nem hagyta a holló-hajú, hogy napokon át
kételyek között őrlődjön.
- Szervusz, kedves legjobb barátom!
– szólt bele Jaebum a kagylóba.
- Ezt már nem fogom tudni levakarni
magamról – rázta a fejét Jackson, nem mintha a másik látta volna ezt a
mozdulatát.
- Nem igazán. De persze nem azért
hívtalak, hogy szívjam a véredet, hanem azért, hogy megkérdezzem, hogy vagy –
mondta az Im-fiú.
- Megvagyok. Tegnap újraolvastam az
összes e-mail-váltásunkat Jinyounggal, hogy rájöjjek, hol hibázhattam, de
szerintem igazán tényleg az lehetett a gond, amit ő is írt, hogy egyoldalúvá
vált a dolog. Ő jobban kitárulkozott, és nem is titkolta soha a személyazonosságát.
Én pedig a saját tempómban lemaradtam mögötte – magyarázta szomorkásan Jackie.
- Remélem, nem hibáztatod magadat –
jegyezte meg Jaebum. – Természetes, hogy a saját tempódat diktálod, de az is,
hogy most meg ő kért pihit – tette hozzá, bár kábé ugyanezt mondta neki akkor
is, amikor a levél érkezése után felhívta a Wang-fiú.
- Igen, igen, de nem tudok nem
mérges lenni magamra, legalább egy kicsit.
- Ebben biztos voltam, és pont azért
hívtalak, hogy felvidítsalak – volt izgatott Jaebum.
- Mivel? – a szomorúság és
tehetetlenség helyét felváltotta az izgalom Jackie szívében.
- Felvetettem Marknak azt az
ötletet, hogy holnap az óráink után menjünk el heten kávézni, hogy tényleg
mind jobban megismerjük egymást. Azonnal megjött a kedve hozzá, és elvileg Jinyoung
és Youngjae is belementek. Közben én Yugyeomot és Bambambet is felhívtam, akik
szintén rábólintottak. Te pedig alap, hogy jössz, ha kell, érted megyek és
saját kezemmel raklak fel a buszra, csakhogy ott lehess a szívszerelmed mellett
– jelentette ki elszántan az Im-fiú, amivel újból megdobogtatta Jackson szívét. Aki úgy tűnt, tényleg jól választott magának legjobb barátot.
- Nem lesz rá szükség, megyek én
magamtól is. Köszönöm, Jaebum. Nekem ilyesmi eszembe sem jutott volna. Bár
előre kérlek, hogy figyelj rám, és ha túlságosan átlátszóan bámulom Jinyoungot,
akkor rúgj bokán, vagy valami! – adta ki a parancsot Jackson.
- Rendben, majd jól megrugdoslak –
kuncogott, amivel növelte a barátja mellkasában hirtelen megjelenő kellemes
érzést.
- Jó megérzéseim vannak ezzel a
találkával kapcsolatban – mondta Jackie.
- Örülök, mert nekem is.
Mikor Mark felhívta Jinyoungot a közös kávézás ötletével, a holló-hajú azonnal rávágta, hogy igen, mert úgy érezte, az
e-mail-románcának szüneteltetése közben kifejezetten jól esett volna elhagynia
az otthonát. Bár kellemes volt a hétvégéje. Liával töltötte, akivel filmeztek
és beszélgettek, többek között arról, hogyan élte meg Jinyoung a Youngjae-vel kialakuló párkapcsolatukat, és nem győzte biztosítani róla a húgát, hogy nem érezte
úgy, hogy ellopta tőle az egyik barátját. Sőt, külön örömet okozott számára, hogy hozzásegíthette őket a boldogsághoz. Ennek ellenére Jisu megeskette, hogyha
egy kicsit is kellemetlen lesz neki a helyzet, közölje vele, és ő szakít
Youngjae-vel – már ha eljut odáig a kapcsolatuk, hogy hivatalosan egy pár
lesznek –, mert Jinyoung volt számára az első. Persze ezt értékelte a Park-fiú,
ennek ellenére esze ágában sem volt ilyesmit tenni, de rábólintott, hogy
megnyugodjon a húga. Hiszen tudta, hogy a testvére a saját, nem jogos
bűntudatát igyekezett éppen csökkenteni, amiért nem jött rá korábban a nemi
erőszakos dologra.
- Nem izgulsz, hogy ott lesz
Jackson? – kérdezte tőle Lia, amikor másnap reggel a cipőjét húzta.
- Inkább izgatott vagyok, pedig
tudom, hogy nem kéne. De képtelen vagyok megálljt parancsolni a vágyaimnak, és
arra vágyom, hogy Jackson legyen Anonymus. Piszkosul vágyom rá – vallotta be
Jinyoung. Végre magában sem akarta már elfojtani ezt. Minden porcikája Jacksont
akarta, de ez rettegést váltott ki belőle, mert nagyon kedvelte Anonymust, és
túl szép tündérmesének tűnt az, hogy ők tényleg egy és ugyanaz a személy voltak.
- Nem lehetetlen, hogy ő az. Valahogy
derítsd ki! Tegyél utalásokat a leveleitekre, vagy ilyesmi! – tanácsolta Lia.
- Nem tudom, mire tudnék utalni, főleg, hogy
én vagyok az, aki inkább kitárulkozott. Bár… – Egy pillanatra elgondolkodott
Jinyoung. – Azt írta egyszer, hogy az arcáról minden érzése leolvasható, lehet,
hogy ez segíthet, csak nem tudom, hogyan tudnám úgy bámulni, hogy ne legyek feltűnő.
- Azt én sem – mondta Jisu. – Na, de
induljunk, mert lekéssük a buszt!
Aznap Jinyoung már az órák közti szünetekben is mindig
úgy helyezkedett, hogy vagy Jackson mellett, vagy vele szemben álljon, és olyan
érzése volt, mintha ez a másikat zavarba hozta volna. Elég volt elsuhannia előtte, és a Wang-fiú láthatóan még lélegezni is elfelejtett, majd szaporán kapkodott levegő után. Ettől pedig támadt Jinyoungnak egy ötlete.
Minden korábbi tervét arról, hogy megvárja, hogy Anonymus magától fedje fel a
kilétét, ekkor félretette, és meg akart arról bizonyosodni, hogy a
vágyálmainak megfelelően Jackson volt-e. Így, vállalva a talán
fájdalmas igazság leleplezését, kockáztatott.
- Jackson, remek volt a felszólalásod kortárs koreai
irodalom órán. Szerintem is az volt a legmélyreszántóbb kérdése
a regénynek, hogy vajon élhet-e még teljes életet valaki, aki önön hibájából
veszítette el az egész családját – mondta, és hirtelen mintha kimaradt volna
egy szívdobbanása, amikor látta, hogy a fiú mennyire elpirult, és zavarában
összehúzta a száját. Ő is elfelejtett pár másodpercig levegőt venni, majd ezt
realizálva hagyta, hogy az oxigén elárassza a tüdejét, és elmosolyodott, amint
tudatosította magában, hogy szó szerint elállt egymástól a lélegzetük, amint
nyíltan a másikra összpontosítottak.
- Köszönöm, Jinyoung, sokat jelent
nekem a véleményed – felelte a Wang-fiú, és csak egy pillanatra mert a
holló-hajú szemébe nézni, majd szégyenlősen a földet bámulta, mire Jaebum
megköszörülte a torkát.
- Nem volt éppen egy Tolkien-regény,
de azért nem volt rossz – próbálta kimenteni a barátját az Im-fiú.
- Szereted Tolkient? – kérdezte tőle Jinyoung.
- Én csak szeretem, de Jackson
imádja – felelte, mire az említett személy kitágult szemekkel nézett Jaebumra.
Jinyoung rögtön arra gondolt, hogy ez egy újabb utalójel lehetett arra, hogy ő
volt Anonymus, hiszen a levélpartnere is imádta a brit legenda munkásságát.
- Igen? – kérdezte mosolyogva a
holló-hajú, és ahogy a tekintetébe zárta Jacksont, a Wang-fiútól ismét elvette
a levegővétel képességét. Úgy tűnt, nem kerülhették el ezt, és Jinyoung nem
bánta. Inkább vegyék el egymástól az összes oxigént, csak ne a
bizonytalanságban kelljen többé tapogatóznia Anonymus kilétéről.
- Igen – felelte Jackson, majd
gyorsan másra terelte a témát. – Szerintem menjünk, mert mindjárt kezdődik az
utolsó óránk. – Ezzel el is indult a terem felé, Jinyoung pedig felbátorodva, a
félév során először Jackson mellett foglalt helyett.
- Bocsi, ülhetek most én ide? –
kérdezte Jaebumot, hiszen az ő megszokott székét foglalta el.
- Persze, csak nyugodtan. – Az
Im-fiú sem igazán tudta türtőztetni az izgatottságát, hiszen vadul vigyorgott,
miközben őket nézte, ami Jinyoungnak is feltűnt. – Nem hiszem, hogy Mark bánja,
ha mellé ülök.
- Szerintem sem – felelte Jinyoung,
majd észrevette, ahogy Jackson idegesen tördelni kezdte a kezét. – Vagy Téged
zavar a csere?
Nem, dehogy! – vágta rá Jackie túlontúl
gyorsan és idegesen, egy erőltetett mosollyal kísérve. – Miért zavarna?
Megtiszteltetés számomra, hogy a csoport legzseniálisabb tagja mellém ül –
tette hozzá, amivel szintén tovább növelte Jinyoung gyanúját, hogy vele
levelezett, mert Anonymus is kiemelte, hogy mennyire kiemelkedett a szemében a
csoportból.
- Azért ne túlozz, kérlek! – Rázta a
fejét, majd észrevette, ahogy Jackson vett egy mély levegőt. – Jól vagy? –
kérdezte tőle.
- Igen, csak tetszik a parfümöd
illata – felelte végül, de persze nem nézett rá, hanem az ablakon meredt
kifele.
- A bátyámtól kaptam. Ő nagy
szakértő parfümök terén – felelte, és a testvérére
gondolva halványan elmosolyodott.
- Remek ízlése van Minhonak –
állapította meg Jackson.
- Honnan tudod, hogy így hívják,
hiszen sohasem mondtam? – Jinyoung szíve olyan gyors dobogásba kezdett, hogy
félt, kiugrik a helyéről. Ez már tényleg nem lehetett véletlen, hiszen az egyik
e-mailjében leírta Minho nevét. Jackie volt Anonymus, ezt ekkor végérvényesen tudatosította
magában, amitől a korábbiaknál is nagyobb nehézséget okozott számára a
légzésének normalizálása.
- Mark! – kiáltott fel Jackson
válasz gyanánt, mire a szomszéd padban ülő Tuen-fiú felkapta a fejét.
- Tessék?
- Semmi – legyintett a kezével, majd
halkan, Jinyounghoz hajolva folytatta.
- Mark említette még korábban –
mondta, de ekkor is érvényes volt az, hogy az arca elárulta őt, hiszen
egyértelmű volt, hogy hazudott.
- És milyen szövegkontextusban jött
fel a bátyám? – kérdezte az izgalomtól már szédülő Park-fiú, mivel kíváncsi
volt, hogyan próbálta kivágni magát Jackie.
- Hű, arra már nem is emlékszem –
vakarta meg a tarkóját Jackson, miközben látszott, hogy leverte a víz. Szerencséjére
ekkor lépett be az oktató a terembe, így Jinyoung nem faggathatta tovább.
Az órán nem zavarta a másikat a
holló-hajú, de magához nem hűen képtelen volt figyelni a tanárra, szinte
jegyzetelni sem jegyzetelt, mert annyira izgatott és boldog volt, de közben
tanácstalan is, hogy mit kellett volna tennie. Előző nap még tiszteletben
akarta tartani Anonymus döntését, hogy hivatalosan majd akkor fedi fel magát
előtte, amikor kész lesz rá, de ez mindent megváltoztatott. Tudni és semmit sem mondani vagy tenni, ezekben a percekben lehetetlen feladatnak tűnt Jinyoung
számára. Talán más lett volna a helyzet, ha nem pont arról a fiúról derült
volna ki ez, akire kifejezetten vágyott, aki már szeptember elején felhívta
magára a figyelmét pozitív értelemben. Még ha nem is olyan gyorsan és nagy
hatással, mint ahogy azt ő tette Jackie-nél.
Az óra után Jackson olyan gyorsan
ugrott fel a székéből és dobálta be a táskájába a dolgokat, hogy szinte
mindenki megijedt a teremben, de csak egy valaki tudta mindennek az okát.
Jackie sejthette, hogy lebukott – legalábbis Jinyoung erre következtetett.
Végül mind átsétáltak az egyetemhez legközelebb lévő kávézóba, ahol szerencsére
két asztal is szabad volt, amiket összetolva kényelmesen elfértek heten. Persze
a holló-hajú Jackson mellett foglalt helyett, és ahhoz is ragaszkodott, hogy
meghívja a fiút, csak hogy lássa a másik zavarba jött arcát, amit meg is
kapott.
- Ki tudom fizetni a saját
kávémat – nyúlt a pénztárcájáért, de Jinyoung megfogta a kezét, jelezve, hogy
tegye vissza, amitől viszont tágra nyíltak a Wang-fiú szemei. A holló-hajú
félt, hogy minden egyes gesztusával egyre jobban átlépi azt a határt, ami
komfortos volt Jacksonnak, de olyan felbátorodást érzett ekkor magában, amit
nem akart csak úgy veszni hagyni, inkább belevetette magát a dologba.
- Kérlek! – Nem indokolta meg,
miért, csak rámosolygott Jackie-re, majd kiszedte belőle, mit szeretett
volna inni.
- Köszönöm – mondta Jackson, mikor
visszatért Jinyoung, aki észrevette, hogy Jaebum rájött a meghívásra, és ettől
megint vadul mosolygott. Jól esett tudnia a Park-fiúnak, hogy a társaságból valaki örült
nekik, és azt, hogy ez azt jelenthette, hogy elfogadta Jackie szexualitását.
Hiszen azonnal összerakta a képet, hogy ő volt az az új jó barát, akiről írt neki
Anonymus. Úgy tűnt, Jackson a legutóbbi e-mailje óta coming outolt Jaebumnak,
ami megmelengette Jinyoung szívét.
- Jackson, jól vagy? Nagyon vörös az
arcod. Csak nem lebetegedtél? – kérdezte aggódva Yugyeom.
- Minden rendben, csak meleg van itt
– felelte.
- Ha Te mondod! – hagyta rá Yugyeom.
Végül remekül elbeszélgettek így
heten. Mint kiderült, tényleg nem csak két csoportban működtek jól, hanem
együtt is voltak közös témáik, és nemcsak az egyetemi kurzusok. Egyértelmű
volt, hogy nem a véletlen, hanem a közös érdeklődés és világlátás terelte
mindannyiukat ugyanarra a szakra. Ezt a felismerést Jinyoung és Jackson azonban
képtelenek voltak aznap kellően értékelni, mert mindkettőjük elméje valami
egészen máson járt. Nem is kapcsolódtak be olyan aktívan a beszélgetésbe, mint a
többiek, de ezt szerencsére senki sem tette szóvá.
- Bakker, még vissza kell mennem a
mosdóba! – jegyezte meg Bambam, amikor már mind kiléptek a kávézóból, így együtt
várták az épület előtt.
Ekkor Jinyoung meglátta, ahogy
Jacksont a mellettük lévő mozi műsorlistáját kémlelte félénk mosollyal az
arcán, amitől igazán ellenállhatatlanná vált számára, így odalépett mellé.
- Mi az? – kérdezte Jackie-től. –
Csak nem megtetszett valami a felhozatalból? Értelem és érzelem – szúrta ki, melyik plakátot nézte éppen. –
Ahogy látom, ezt most kezdték el vetíteni. Szereted Jane Austent? – kérdezte
kíváncsian. Sohasem beszélt erről neki Jackie, de miért ne kedvelhette volna a
régenskori Anglia leghíresebb íróját, az irónia egyik nagymesterét?
- Mondhatni – felelte szégyenlősen
Jackson, Jinyoung pedig nem tudta, hogy azért volt ilyen, mert egy női íróról
volt szó, vagy azért, mert ő kérdezte ezt tőle, vagy esetleg mindkettő
egyszerre.
- Mondhatni? – húzta fel a
szemöldökét.
- A néhai nagymamám imádta. Nyaranként,
mikor nála töltöttem két hetet, mindig néznem kellett vele valamelyik Jane
Austen-adaptációt. A kedvenc regénye az Értelem
és érzelem volt, és imádta az 1996-os Emma Thomson-féle mozifilm
adaptációt, bár a 2008-as sorozatot is, de a filmet legalább ötször láttam vele
én is. Sőt, mikor tíz éves voltam, fel is olvasta nekem az egész regényt.
Mindennap pár fejezetet. Elolvashattam volna én magam is, de mama hangjából
sütött az Austen-imádat, ami sokkal jobbá tette az élményt. Ha még élne, most elhoznám
a moziba, hogy nézzük meg együtt az új verziót. – Egy pillanatra elfordult
Jackson, hogy ne lássa Jinyoung, ahogy letörölt egy könnycseppet. Persze ez a
holló-hajúnak feltűnt, de ettől még inkább hálá öntötte el a mellkasát, amiért tényleg
Jackson volt Anonymus. Kezdett kikristályosodni előtte, hogy soha nem is
lehetett más. A leírt szavai és a tényleges viselkedése mindig is fedték
egymást, ezért is vonzotta mindkét formában Jinyoungot. – Ma elmondok mamáért
egy imát – akarta ezzel lezárni a témát Jackson.
- Mi lenne, ha mondjuk anyukáddal
jönnél el megnézni, mamád tiszteletére? – jött a Park-fiútól az ötlet.
- Anya képtelen Austen-adaptációkat
nézni, amióta nem él mama. Azonnal zokogni kezd tőle – felelte szomorkásan
Jackson.
- Akkor eljövök Veled én. Szívesen
elveszítem az Austen-szüzességemet, még ha ez csak az adaptációkra terjed
ki. Aztán ki tudja, lehet, még magához a könyvhöz is kedvet kapok – ajánlotta
fel mosolyogva Jinyoung, amitől Jackson ajka egy kicsit elnyílt a pozitív
döbbenettől. Pislognia is kellett egy párat, mielőtt képes lett volna
válaszolni.
- Biztos? Eljönnél velem megnézni
egy Austen-adaptációt? – kérdezte, és Jinyoung megint nem tudta, hogy a téma,
vagy az ő jelenléte volt ami nagyobb zavart váltott ki Jackie-ből.
- A lehető legbiztosabb – mosolygott rá szeretetteljesen.
- Rendben. Holnap suli után esetleg
ráérsz? Ahogy látom, pont úgy adják, hogy ideérnénk az utolsó óránk után –
fordult vissza a Wang-fiú a plakát és a vetítési időpontok felé.
- Igen, remek lesz. Ó! –
Ekkor vette észre Jinyoung, hogy a többiek már otthagyták őket. – Szaladjunk,
amíg itt vagyunk! – mondta, és a saját novellájára tett utalását csak akkor
realizálta, amikor Jackson ijedten lépett egyet hátra. – Gyere! – nyúlt a
kezéért, mielőtt még jobban megtántorodott volna a fiú.
Ahogy végre nem csak virtuálisan, hanem hús‑vér valójukban is összekulcsolta a kezeiket Jinyoung, elkezdte húzni maga
után a jóképű évfolyamtársát. Nem tudta, hogy átvitt értelemben hova tartott a
kapcsolatuk, csak azt, hogy nagyon boldog és elégedett volt. Közben lassan a
szél is feltámadt, de ekkor még ez is jól esett az izgalomtól és futástól
kipirosodott arcának. Minek maradtak volna egy helyben, amikor áradt belőle a
felszabadultság és a bizakodás, amit igyekezett átadni Jacksonnak is? Nem
azzal, hogy konkrétan felfedte a leleplezését – bár tisztában volt vele, hogy az
aznapi viselkedése alapján könnyen rájöhetett Jackson –, hanem a tetteivel, a gesztusaival
és az egyértelmű közeledésével. Levélben Jackie-é volt a kezdőlépés, szemtől szemben
viszont Jinyoung akarta kezébe venni az irányítást. Ahogy futottak, arra gondolt,
hogy imádta ezt a hajszát, és szabályosan fizikai fájdalmat okozott számára,
hogy egy ponton utolérték a többieket, így elengedte a Wang-fiú kezét, majd
mindenki ment a saját otthona felé. Jinyoung viszont sokkal boldogabban tért
haza, mint ahogy elindult otthonról reggel.
- Lia, ő az! – csapta ki az ajtót,
amikor hazaért, nem törődve azzal, hogy esetleg a szülei is otthon lehettek.
Bár szerencséjére nem voltak.<
- Igen, igen, igen! – ugrált a
Park-lány, miközben a kezével táncolt a levegőben. Nem kellett semmit kérdeznie,
tudta, miről volt szó. – Már egy ideje lecsekkoltam Jackson Instagramját,
úgyhogy azt is tudom, hogy tényleg piszok helyes. Jaj, mindkettőnknek lesz
párja! El sem hiszem! – kiabálta, miközben tovább ugrált.
- Azért mi még ott nem tartunk – azt
nem tette hozzá Jinyoung, hogy még ők sem Youngjae-val –, de legyen így, Jisu! Legyen
így! – Mosolygott, majd magához ölelte a végre megálló testvérét. –
Megérdemeljük a boldogságot.
- Főleg, Te, bátyó. Főleg Te!
(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)
-
Szia, Chan! Találkozhatnánk? – hívta fel a barátját Changbin, miközben
farkasszemet nézett a két sávos út túloldalán szégyentelenül álló Felixszel. -
Persze, de ugye, nincs gond? – ijedt meg Chan. Azóta a bizonyos nap óta, hogy
megadta neki a telefonszámát, mintha mindig készenlétben állt volna, hogy a
depressziós, zaklatott barátjának segítsen. Kicsit bűntudata is volt
Changbinnek, amiért ezt ekkor ki is használta. -
Majd elmesélem, csak kérlek, találkozzunk minél előbb!– már szinte könyörgő volt a hangja, amitől
még kellemetlenebbül érezte magát, pedig eddig sem volt valami jól. -
Okés, már indulok is. Jó lesz a kedvenc éttermünkben? – kérdezte a vonal
túlvégéről Chan. -
Igen. Indulok én is. Itt vagyok nem messze tőle, úgyhogy foglalok helyet –
ajánlotta fel. -
Rendben, mindjárt érkezem én is. Szia! – Ezzel le is tette a telefont Chan. -
Elnézést! – szabadkozott meghajolva Changbin, amikor véletlenül nekiment egy
nőnek, ahogy megfordult. A nő viszont jelezte, hogy nem történt semmi, viszont,
ahogy visszanézett abba az irányba, ahol Felix állt, a szőkeségnek hűlt helye
volt. Changbin
akaratlanul eljátszott a gondolattal, hogy Felix talán már a telefonját is
valahogy lehallgatta, és pontosan tudta, hova fog menni. Bár ez sejtette, hogy
túlzás volt, hiszen a szőkeség semmihez sem nyúlt, amíg beszéltek Channel. Az
izmos fiú paranoiája azonban már nagyon durva szintre lépett. Mikor
Changbin odaért az étterembe, megkönnyebbült, amiért volt még egyetlen szabad
asztal. Igencsak felkapott hely volt, bár elég drága. Szerencséjére viszont
Chan családja jómódú volt, neki pedig bőven tellett ilyesmire az örökségéből.
Ekkor pedig, ahogy leült, majd rendelt magának italt, egy fiatal párt nézett.
Látszott, mennyire szerették egymást, hogy csüngtek a másik szavain, és hogy
rajongtak egymásért. Ő is vágyott erre. De már egy ideje félt tőle, hogy az
aszexualitása miatt – mivel utána nézett, hogy valószínűleg ezért nem érzett
semmilyen nemi vágyat – nem sok esélyét látta annak, hogy valaha is boldog
párkapcsolata lesz. Pedig romantikus értelemben nővel és férfival is el tudta
volna képzelni magát. De kinek kellett valaki, aki csak félig lett volna benne
a kapcsolatban: aki a lelkét, az idejét és a szívét adta volna, testiség terén
viszont nem feltétlenül tudott volna sokat nyújtani? Félt, hogy senkinek,
legalábbis épelméjű személynek nem. Ráadásul a pszichológusa szavai sem mentek
ki a fejéből: az, hogy a szőkeség marionettbábúja volt. Nem
volt naiv, az elmúlt egy hónapban számtalanszor eljátszott a gondolattal, hogy
Felix rágondolva maszturbált, hogy sokat nézegette a képeket, amiket az
engedélye nélkül készített róla. Ettől pedig minden csak rosszabb lett. Rendre
eljutott ahhoz a kérdéshez, hogy miért nem tudott rendes lenni és másokból is rendes
romantikus vonzalmat kiváltani. Miért kellett elcseszettnek lennie és egy
másként elcseszett pasiban mániát ébresztenie? Utálta az egészet, ahogy magát
az életét is. -
Tényleg meg kellett volna halnom
anyáékkal együtt – gondolta, miközben elfordította a fejét a párról, és a
semmibe révedt, amíg be nem lépett az étterembe Chan megnyugtató alakja.
-
Szia, Haver! – köszönt neki a fiú. – Minden rendben? – Annyiszor tette már fel
neki ezt a kérdést, és Changbin sohasem válaszolt teljesen őszintén. A családi
tragédiájába és az ivászatba, meg a pszichiátriába beavatta, de Felixről
nem beszélt neki, eddig legalábbis. -
Nincs. – Rázta meg a fejét, és hirtelen ömleni kezdtek a szavak belőle. Csak akkor állt meg, amikor a pincérnek leadták a szokásos rendelésüket. A
barátja türelmesen, de elnyíló ajkakkal és tágra nyílt szemekkel hallgatta,
ahogy aznap már a második embernek mondta el azt Changbin, amit egy hónapig
őrzött magában. Mindez megkönnyebbülést okozott számára: többé nem volt egyedül
ebben az egészben. Az pedig, hogy az időközben legjobb barátjává vált fiú is tudott
róla, természetesen sokkal többet jelentett számára, mint a pszichológusa előtt
történő kitárulkozása. Hiszen akármilyen jó szakember is volt Han Jisung, akkor
is pénzért hallgatta meg és adott neki objektív, kimért tanácsokat. Chan pedig
egy csupaszív ember volt, akit igazán megszeretett Changbin. Az ő beavatása valamelyest
megmelengette a lelkét. -
Azta, Haver! – Chan nem gondolkodva, megfogta a barátja kezét és biztató, de
közben aggódó tekintettel nézett rá. -
Biztos, hogy ez jó ötlet? Lehet, valahonnan most is figyel minket Felix –
jegyezte meg Changbin, és paranoiásan körül is nézett, de nem látta sem az
étteremben, sem az üvegajtó túloldalán. -
Ez sokkoló, hogy őszinte legyek – mondta a barátja, miközben maga mellé tette a
kezét. – Mármint bevallom, sejtettem, hogy tetszel neki, hisz az első naptól
kezdve vágyakozva néz Rád. De mivel nem nyitott feléd, sőt, még oda se szokott
jönni hozzánk, amikor beszélgetünk, mindig csak akkor keresi a társaságomat,
amikor egyedül vagy másokkal vagyok, így amondó voltam, hogy benéztem valamit,
vagy csak félénk és a Te irányodból várná a kezdeményezést. Meg hát amúgy is,
az, hogy azonos neműek vagytok, nehezíti a helyzetet. Kisebb az esélye annak,
hogy viszonozni tudnád az érzéseit. Úgyhogy ezeket az esetleges magyarázatokat
találtam ki, és inkább egyikőtök előtt sem hoztam fel a témát. De
végighallgatva, amit mondtál, rájöttem, hogy naiv voltam. Túlontúl naiv. –
Látszott rajta, hogy tényleg nehezen ocsúdott fel. – Olyan kis angyalarcú fiú,
azt hinné az ember, hogy maga a két lábon járó ártatlanság. -
Igen, pedig a pszichológusom által most jöttem rá arra, amit a gyakorlatban már
tapasztalok egy ideje: a maga ártatlanságot sugalló lényével olyan lett
számomra Felix, mint egy bábmester, akinek én vagyok a marionettbábúja. Mintha az
egész napomat figyelné. Néha elgondolkodok rajta, hogy tényleg azért sétálok
azon az útvonalon, amin, és azért edzek ott és akkor, ahol mindig, mert én azt
akarom, vagy mert tisztában vagyok vele, hogy ő is hozzám igazítja a napjait.
Előre tudja a mozdulataimat, ismeri a szokásaimat. Mintha fogná a zsinórjaimat,
én pedig nem tudok úgy élni, ahogy akarok, mert a bábmesterem nem hagyja. –
Közben az a fuldokló érzés, ami hetek óta fojtogatta Felix miatt, ekkor is
rátört, Chan pedig kérte, hogy igyon a pincér által már korábban kihozott
üdítőjéből. -
El sem tudom képzelni, mennyire Rád telepedett, ráadásul egy szörnyen
kiszolgáltatott és lelkileg nehéz időszakodat éled, ő pedig, akármennyire is
vonzódjon hozzád, ahelyett, hogy meg akarna ténylegesen ismerni, a zaklatód
lett, még ha eddig nem is tett olyat, ami konkrét erőszaknak minősíthető. –
Rázta a fejét Chan. – Ez rohadt beteg! – ezt már félig kiáltotta, majd a szája
elé kapott, és hajlongva kért bocsánatot a rájuk pillantó pincértől. -
Az, de legalább a pszichológusom úgy tűnik, megéri a pénzét, mert máris
felismerésre sarkallt – állapította meg Changbin. – Én csak vissza akarom
szerezni a zsinórjaimat. Nem szeretném azt tenni, amit Felix akar, és úgy élni a
napjaimat, ahogy azt ő elvárja. Nem szeretném úgy érezni, mintha a parancsai
alatt állnék. Tudom, hogy furcsán hangozhat mindez, de így élem meg ezt a
helyzetet. – Majd hirtelen suttogva folytatta. – Félek, mikor kattan el benne
valami, és lesz úgy vele, hogy ha nem lehet az övé a szívem, akkor kivágja azt. -
Júj, Haver! Ilyet kérlek, ne mondj, mert vizuális alkat vagyok! – rázta ki a
hideg a grimaszoló Chant. -
Bocsánat, de tényleg félek ettől. Olykor előre megérzem azt is, mikor fog
legközelebb lefotózni. Mire előkapja a telefont és az ujja rándul egyet a kép
készítése előtt, én már tudom. Megfigyeltem, milyen reakcióimnál veszi elő a
készüléket a bábmesterem, hogy
megörökítsen. Így képtelen vagyok rendesen élni a mindennapjaimat, mert a
jelenlétében lehetetlen egy-két percnél több időre elfelejtenem azt, hogy
figyel és követ engem. Néha azt kívánom, bárcsak lenne egy láthatatlanná
tévő köpenyem, amivel eltűnhetek a szeme elől. És most jön a legbetegebb része
a dolognak – hajolt közelebb a fiúhoz. -
Ne kímélj! – húzódott közelebb Chan is, miután ivott ő is egy kortyot. -
Amikor ezen a láthatatlanná tévő köpenyen fantáziálok, eljátszok azzal a
gondolattal is, hogy abban a köpenyben bárcsak legalább egy napon át én követhetném
őt. Mert ő már minden apró rezdülésemet ismeri, míg én csak elkapott
pillanatokat látok belőle, és akaratlanul is kíváncsivá tett, hogy ki az a
férfi, aki a mániákusom lett. Mit csinál, amikor nem engem követ? Mik a
hobbijai, ha van még ilyesmire ideje mellettem? Milyen zenét szeret? Miért arra
a szakra jár, amire mi? – Le sem tagadhatta volna Changbin, hogy ez zaklatta
fel a legjobban, mert ez nem Felix beteges viselkedése volt, hanem az, amit
kiváltott belőle. Mintha direkt úgy irányította volna a dolgokat, hogy az
állandó jelenlétével kíváncsiságot és egyfajta sóvárgást ébresszen benne. Ezt
nem mondta ki Channek, de egyszer arra is volt példa, hogy amikor előkapta a
szőkeség a telefonját, azt kívánta, a készülék helyett bárcsak az ő kezét tartotta volna a tenyerében. Ettől pedig nemcsak megijedt, hanem még el is szégyellte
magát. De talán igaza volt Hannak: nem az volt a baj, hogy hízelgő volt neki
Felix imádata; azon állt vagy bukott a dolog, hogy mit kezdett vele. - Az a Changbin, aki a szüleim halála előtt voltam, meg sem ismerné azt, akivé váltam
a gyász, az alkohol és Felix mániája miatt – folytatta lehangoltan. – Lehet,
hogy ezek mind külső körülmények voltak, de én változtam általuk, és
kezelhettem volna mindegyik helyzetet jobban. -
Mindenki mindig minden helyzetet kezelhetne jobban, mint ahogy azt ténylegesen
teszi, hiszen nem tökéletes gépek vagyunk, hanem emberek a magunk
gyengeségeivel. Ráadásul az is számít, milyen hangulatunk van éppen. Ugyanarra
a helyzetre nem ugyanúgy reagálnánk két különböző napon. Mert ilyenek vagyunk,
az érzéseink és a hogylétünk nagyban befolyásol minket. Úgyhogy ezen ne emészd
magad! Tök jó, hogy kerestél egy szakembert és hogy nekem is bevallottad mindezeket.
Már nem vagy egyedül ebben az egészben – fogta meg újra a kezét Chan. – Ma pedig,
kérlek, aludj nálunk! Szerintem jót tenne, ha nem lennél egyedül a követőddel
és a nagyszüleiddel. -
Rendben, ez jó ötlet. Köszönöm, hogy felajánlottad – szorította meg hálásan a
barátja tenyerét Changbin. -
Igazán nincs mit – mosolygott rá Chan. – Egyébként én a Felixről feltett
kérdéseidre tudom a válaszokat, de úgy érzem, lesz még neked alkalmad saját
magad is feltenni neki őket, így inkább nem mondok róluk semmit. -
Ne is! Ha egyszer sor kerül rá, tényleg szeretném, ha ő maga mondaná el nekem
őket. Közben
kihozta az ételüket a pincér, és szerencsére Changbin étvágya is visszatért Chan
megnyugtató reakciójának köszönhetően.
Felix aznap
kivételesen véletlenül látta csak, hogy a szerelme éppen merre sétálgatott, és
hogy egy ismeretlen irányba indult el, így természetesen nem tudta türtőztetni
magát, és követte. Lett volna programja – az unokaöccse kérte, hogy nézzen be
hozzá délután, ha ráér –, de helyette azt nézte meg, mi volt arra az ajtóra
írva, amin belépett Changbin: Han Jisung
pszichológus magánrendelése. -
Basszus! – csúszott ki a száján, mert nem volt hülye, sejtette, hogy ha nem is
teljes egészében, de miatta keresett fel egy szakembert Changbin. – Mérgező vagyok, itt a bizonyíték –
gondolta magában, miközben észre sem vette, hogyan buggyant ki az első könnycsepp
a szeméből. Ennek
ellenére nem ment sehova; a járda túloldaláról várta, hogy kijöjjön az
épületből az izmos fiú. Az emberek minden irányból jöttek és mentek mellette, és
egyre hűvösebbé vált az őszi idő, míg ő két órán keresztül állt megdermedve,
miközben patakokban folytak a szeméből a könnyek. Tudta, hogy el kellett volna
mennie, hogy az lett volna a jó és emberséges döntés, de mégsem volt erő benne,
hogy akárcsak egy lépést is tegyen. Látni akarta, hogy milyen állapotban jött
ki Changbin. Arra sem rezdült meg, hogy időközben csöngött a telefonja,
méghozzá háromszor is. Végül
Changbin kilépett és megkönnyebbülve, mosolyogva emelte a gyönyörű arcát a Nap
felé, amitől egy pillanatra boldogság költözött Felix szívébe, de aztán
megpillantotta őt a szerelme, és a reakciója darabjaira szaggatta a szőkeség
amúgy is megtépázott szívét. Félt tőle Changbin és utálta, hogy követte – ezt
tudta leolvasni az arcáról Felix. Ám ekkor sem mozdult, képtelen volt,
mintha megkövült volna, úgy érezte magát. Az agya azonban kezdett feléledni,
így a lábairól eltűntek a láthatatlan súlyok, és miután Changbin elkezdett
telefonálni, végre el tudott indulni, méghozzá igencsak gyorsan. Hogy hova, azt
nem tudta: amerre az út vitte. Idővel pedig ahhoz is erőt gyűjtött, hogy egy
gyenge magyarázkodással kimentse magát az unokatestvérével való találka alól.
Végül sírástól vörös szemekkel és könnytől kicsípett arccal lépett be a
kollégiuma liftjébe. -
Szia! – köszönt neki az a fiú, aki a közvetlen szomszédja volt, amikor belépett
utána a liftbe. -
Szia! – üdvözölte őt a meggyötört szőkeség. -
Ma nincs itt Changbin Veled? – kérdezte a fiú, miközben zavarában
összeszorította az ajkát, mint aki azonnal megbánta, hogy feltette a kérdést. -
Hogy kicsoda? – nézett rá kitágult szemekkel Felix, hisz el sem tudta hirtelen
képzelni, honnan tudott róla. -
Az, akinek a nevét… öhm, maradjunk annyiban, hogy sokat mondogatod éjjelenként
– nyögte ki végre a srác, miközben pecsenye piros lett az arca. Látszott, hogy
átkozta magát, amiért felhozta a témát. -
Ó, sajnálom, hogy hangosak vagyunk. – Igyekezett úgy tenni a szőkeség, mintha a
világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy aktív nemi életet élt a
párjával. Korábban
távol állt tőle a hazugság, de ha tényleg bábmester volt, olyan mesterien húzta
hangtalanul a szálakat, hogy neki sem tűnt fel, hogy az egykori Felix már szinte
lekerült a porondról. Érezte a változást, de az igazi felismerés, hogy mennyire
túllépett egy bizonyos határt, ekkor jött el számára, amikor két órán át állt
megdermedve egy pszichológusi rendelő előtt, és egy idegentől hallotta, hogy
úgy élte igencsak hangosan az éjszakáit, hogy magához képzelte azt a fiút, aki
nem kért belőle, mégis tele volt vele plakátozva a szobája. Mintha a liftben
állva minden lélegzetvételével az adósságát törlesztette volna az ép elméje
felé, amely ki lett fosztva az utóbbi hetekben. Bár fel-felsejlett, egyre
halkabban és egyre rövidebb ideig dominálta Felixet. A bolondériája parancsai
alatt állt, amit a beteg imádata okozott. -
Fogadd el, hogy immunis a varázsodra –
már ha van olyanod! – üvöltötte a fejében az ép elméje. – Vágd el a hozzá fűződő kötelékedet! -
Én csak Téged szoktalak hallani – tette hozzá egy elfojtott mosollyal a fekete
hajú srác. Bár lehet, mást is mondott előtte, de Felix nem észlelt belőle
semmit. -
Igen, Changbin csendesebb típus – nyögte ki valahogy, miközben hirtelen ömleni
kezdett róla a víz. -
Értem. Azért kíváncsi lennék rá, ha már ennyit, öhm… hangoztatod a nevét –
próbálta finoman megfogalmazni a fiú, bár a beszélgetésnek ezen a pontján ez
kicsit nevetséges volt. -
Majd valamikor biztosan összefutsz itt vele. – Ezzel lezártnak tekintette a
témát Felix, és szinte kivágtatott a liftből.
(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)