Azt hiszem, szeretlek - Jinson fanfiction - 8. rész

 

 Szükségem van Rád

 

     A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe: 

 

Kedves impulzív Jinyoung!

 Mit ne mondjak, jócskán megleptél ezzel a novellával, még az előzőnél is jobban. Nagyon hálás vagyok, amiért azonnal átküldted, ahogy megírtad. Ezt mindenképp a bizalom jelének veszem Tőled.
    Hűha! Tényleg, azt sem tudom, mit írjak. Valóban zavarba hozott, hogy nem kitalált karakterekkel írtál, de nyugi, nem mondom el senkinek. Az viszont érdekelne, Számodra nem volt furcsa arról írni, hogy Youngjae barátoddal egy pár voltatok? Na, meg arról, hogyan randiztál Jacksonnal, akivel nem is álltok közel egymáshoz? Őszintén érdekel, hogy mindez mit váltott ki belőled, mert bár én amúgy sem szoktam saját történeteket írni, de ha így tennék, se lennék képes általam ismert személyeket beleírni bármibe is.
    A történet egyébként aranyos volt. Remélem, nem bántó ez a kifejezés. Én szeretem az aranyos dolgokat, főleg, ha meg vannak fűszerezve némi életszerűséggel; ebben pedig ott volt az elárulás, a bizalomvesztés és a sérülékenységtől való félelem. Ezeket én is mind ismerem, még ha párkapcsolatom konkrétan nem is volt.
    Továbbra is légy nyugodtan impulzív! Bármikor bármit küldhetsz nekem, legyen az régi írásod vagy valami, amit épphogy befejeztél. Köszönöm, hogy ilyen mértékben beengedsz a világodba.
    Még valami, Jinyoung: Én sem látom a célt, nem tudom, merre tartunk, de te is megnyomtál egy aktiváló gombot a szívemben, ami a regenerálódásom reményét rejti magában. Ez pedig jelen pillanatban számomra is elég. Na, és számodra?

 Anonymus, akinek a szemében szintén felgyúlt a remény szikrája

 - Basszuskulcs! – káromkodott Jinyoung, pedig ez rá nem volt jellemző. – Mi történik velem?
    A hollóhajú fiú ezekben a percekben tudatosította magában, hogy tényleg milyen impulzív lett Anonymustól; hogy mennyire vágyott az elismerésére, a figyelmére, arra, hogy fent tudja tartani az érdeklődését. Pár levél alatt a függőjévé vált, és ez szörnyen megijesztette. Kietlenül bámult ki a szobája ablakán, nem észlelve, hogy kik mentek el a házuk előtt, se azt, hogy éppen kezdett beborulni az ég. Az ő szeme anélkül is homályos volt a könnyeitől, amelyeket némán sírt el. A regényekben ilyenkor általában majd kiugrottak a főszereplők a bőrükből, hogy végre találtak valakit, aki kimentette őket a zárt kis világukból; erre itt volt ő, aki rettegett ettől az új, kiszolgáltatott helyzettől. Tudta, hogy egy ilyen krízisben csakis egyvalaki tudott neki segíteni. Így gyorsan kezébe vette a telefonját és a remegő ujjaival felhívta őt.
    - Jinyoung, de jó, hogy hívsz, én is pont keresni akartalak.
   - Minho, tudnánk találkozni? Szükségem van Rád. – A hangja elárulta, hogy sírt, de nem érdekelte, úgyis elmondta volna neki.
    - Egek, minden rendben!? – lett azonnal ideges a másik.
   - Majd elmondom – zárta le ennyivel Jinyoung.
  - Menjek át, vagy inkább Te jönnél hozzám, esetleg menjünk a kedvenc kávézónkba? – kérdezte az idősebbik.
    - Találkozzunk a kávézóban! Nem árt egy kicsit kimozdulnom – felelte elhaló hangon.
    - Megijesztesz – aggódott a férfi.
    - Sajnálom – csak ennyit mondott Jinyoung.
  - Adj nekem egy órát, amíg befejezem itthon a takarítást, és utána találkozhatunk a szokásos helyen! – kérte Minho.
    - Rendben, annyi idő úgyis kell, hogy összeszedjem magamat és odaérjek.
    - Vigyázz is magadra! – mondta az aggódó hangján az idősebbik fiú.
    - Reméljük, nem ebben az egy órában csap el egy autó. – Fájdalmasan, de azért felkacagott Jinyoung.
    - Én is remélem, mert ha igen, még pluszban jól meg is verlek, de csak testvéri szeretetből – jegyezte meg cinikusan Minho.
    - Bárcsak tényleg a testvérem lennél! – szaladt ki Jinyoung száján gondolkodás nélkül.
    - Akkor se törődhetnék Veled jobban.
    - Tudom, bocsi, akkor fél óra múlva. – Majd ki is nyomta a hívást, mielőtt bármit is reagálhatott volna rá az idősebbik.
    Jinyougnak annyiszor volt bűntudata, amiért jobban szerette és jobban ragaszkodott Minhohoz, mint a tényleges testvéréhez. Lee Minho Lia barátnőjének, Yejinek volt a féltestvére. Az apukájuk első házasságából származott, és sokkal idősebb volt náluk. Amikor megismerkedtek, Yeji és Lia hétévesek voltak, Jinyoung kilenc, míg Minho már huszonegy éves egyetemista. Szerencsére Minho Yejivel, az édesapjukkal és a lány anyukájával is nagyon jó kapcsolatot ápolt. Gyakran vigyázott is a húgára, így lépett be Lia és Jinyoung életébe is. Sokszor együtt felügyelt a gyerekekre. Mivel azonban Jinyoung olykor nem akart a lányokkal játszani, elkezdett vele külön foglalkozni. Társasoztak, könyvekről és filmekről beszélgettek, volt, hogy együtt sorozatoztak. Konkrétan Minho szemei előtt nőtt fel Jinyoung, és egy idő után kimondatlanul ő is olyan lett számára, mintha a testvére lett volna. Olyan is volt, hogy egyedül vitte magával moziba, állatkertbe vagy csak átment hozzájuk beszélgetni. A pubertás korszakán is ő segítette át. Jinyoung talán azért sem találta a közös hangot a kortársaival, mert egy felnőtt volt a legfőbb bizalmasa, a mentora és a fogadott testvére. Ez segítette abban, hogy komolyabb legyen, mint a kortársai, de közben el is idegenítette őt tőlük. Eddig legalábbis, mivel Mark és Youngjae közelebb álltak hozzá, mint előtte bármelyik barátja, de Minho-t ők sem közelíthették meg Jinyoung szívében.
    A Lee-fiú volt az egyik fő inspirációja, hogy megállás nélkül olvasson, tanuljon, fejlessze magát, mivel a fogadott bátyja is ilyen volt. Minho soha életében nem kapott semmire jelesnél rosszabb jegyet és a doktori címét is Summa Cum Laude minősítésben szerezte meg. Mikor megismerték egymást, Minho már javában egyetemista volt, ezért Jinyoungnak az volt kilenc éves kora óta a legfőbb vágya, hogy ő is az legyen és mellé szintén évfolyamelső. Ezért is az első egyetemi hetein folyton megbeszélte telefonon Minhoval a tapasztalatait. A legutóbbi találkozásuk is mindössze pár nappal azelőtt volt, hogy Anonymus elkezdett vele levelezni. Hiszen Minho ekkor ünnepelte a harmincadik születésnapját. Belépett a harmincasok klubjába. A nagy korkülönbségük miatt, még azelőtt, hogy Jinyoung elérte a húszas éveit, ő már harmincas volt, és ez fájt a fiatalabbnak. Utálta, hogy ennyivel le volt maradva mögötte, hogy lehetetlen volt ekkora korkülönbséget áthidalni.
    Sokáig nem is értette, miért ragaszkodott ennyire hozzá egy ilyen okos, érett férfi. Miért szerette tagadhatatlanul és gondoskodott róla úgy, ahogy egy nagyon is jó bátyj tette volna. Jinyoung kiskorában szeretett volna egy nagy testvért, akire felnézhetett, és szerencséjére a Gondviselés olyan kegyes volt hozzá, hogy meg is kapta. Négy évvel korábban Minho be is vallotta neki, hogy mikor megismerte őt huszonegy évesen, már tudta magáról, hogy homoszexuális volt, és hogy emiatt sok eséllyel nem lehetett a jövőben saját gyermeke, pedig mindig is vágyott rá. Yejiben, Liában, de főleg Jinyoungban azonban egyfajta pótlékra lelt. Tehát ő is kapott némi kárpótlást a Gondviseléstől. Mindketten egy-egy űrt töltöttek be a másik tátongó mellkasában, és ezért nem lehettek eléggé hálásak.
    - Jinyoung! – csillant fel Minho szeme, amikor pár méterre a kávézótól megjelent előtte a kisöccse, aki azonnal olyan szoros ölelésbe vonta, hogy majdnem az összes levegőt kiszorította a tüdejéből. Minho azonban nem mondott semmit, csak – igaz, gyengédebben – viszonozta az ölelést.
    - Ugye, Rád mindig számíthatok? – suttogta Jinyoung.
    - Miért kérdezel olyasmit, amire pontosan tudod a választ? – simogatta meg a Lee-fiú a másik fejét. A hollóhajú teljesen más volt, amikor mellette volt: általában igyekezett távolságtartó és összeszedett lenni, de Minho jelenlétében az a tizennyolc éves fiú lehetett, aki össze volt zavarodva, aki fel merte vállalni a gyengeségeit és a félelmeit.
    - Mert lehet, hogy így, hogy már fix munkád van, nem lesz Rám időd. – Jinyoung azért mondta ezt, mert Minho frissen ledoktorált pszichiáterként épp ezekben a hetekben tudott elhelyezkedni egy magánpszichiátrián.
    - Attól még nem múlok el a bátyád lenni. Öhm… – ekkor kínosan elakadt. – Most viszont lehet, jobb lenne, ha elengednél.
    - Mondom én, hogy a terhedre vagyok – jegyezte meg a Park-fiú duzzogva, de azért egyet hátra lépett.
   - Csak jobb lenne, ha most szépen bemennénk, mert a mellettünk álló két idős hölgy elég csúnyán néznek Ránk. Biztos azt hiszik, megrontalak, vagy ilyesmi – állapította meg szomorúan, majd el is indult befelé.
    - Nem értem – kezdte Jinyoung, mikor már leültek. – Két felnőtt férfi nem ölelheti meg egymást az utcán?
    - Tudod, hogy az országunkban nem éppen elfogadóak a homoszexualitás tekintetében. Ráadásul látszik, hogy én jóval idősebb vagyok Nálad. – Minho hangjában nem volt sem mérgesség, sem fájdalom, csak beletörődés, ami még jobban felidegesítette Jinyoungot.
    - Honnan tudják, hogy nem a testvérem vagy?
   - Mert egyáltalán nem hasonlítunk – Minho ezt is tárgyilagosan mondta, amivel az amúgy is lelkileg instabil fiút felhúzta.
    - Miért nem va…
   - Ne kezdd megint! – intette le a fiatalabbat. – Nem vagyunk vérszerinti testvérek, és pont. Ne törődj vele, ki mint gondol rólunk! Azért akartam az utcáról bejönni, nehogy belénk kössenek az öregmamák. De nem tartozunk senkinek magyarázattal. Az emberek könnyen beskatulyáznak kapcsolatokat és azt hiszik, két férfi között, akik nem heteroszexuálisak, mindegy, mennyi korkülönbségük van, valami romantikus vagy legalábbis szexuális viszony van. Pedig az emberi kapcsolatok sokkal színesebbek és érdekesebbek annál, mint amit mi gondolunk.
    - Te ezért is választottad a szakmádat – bólogatott Jinyoung.
    - Igen, Jinnie! – Csak neki engedte meg a Park-fiú, hogy így hívja. – Most pedig rendeljünk valamit. A vendégem vagy! Végtére is, most már jól fizető állásom van.
    - Nem mintha kaptál volna már fizetést – végre elmosolyodott a hollóhajú.
    - Ez igaz, de már csak napok kérdése.
    Miután mindketten kértek egy-egy kávét és süteményt, Jinyoung elregélte Minhonak azt, milyen intenzív pár napon volt túl. Röviden összefoglalta Anonymussal a levelezésüket, és hogy két novelláját is átküldte neki. Azt is elmondta, hogy egyre kellemetlenebbül érezte magát Jackson környezetében – ezért is próbált aznap inkább átnézni rajta –, mert az előző esti novellája óta, amiben magukat képzelte el egy párként, végképp nem tudott megálljt parancsolni magának, és folyton arról ábrándozott, hogy ő legyen a levelezőtársa. Pedig igen kevés esély volt rá, hogy huszonnégy pasiból pont az írogatott neki, akit ő kiszemelt magának.
    - Már attól félek, Hamlet Oféliájának a sorsára jutok. Hiszen engem is biztosított a vonzalmáról és érdeklődéséről valaki, és még ha nem is szerelmes levelekkel, de érzelmileg igencsak kitárulkozó e-mailekkel ajándékozott meg. A végén pedig lehet, hogy én sem lehetek vele, és teljesen megbolondulok ebben az egészben – hadarta Jinyoung zaklatottan.
    - Elég régen olvastam a Hamletet, de gőzöm sincs, hogy jutott eszedbe magadat Oféliához hasonlítani. A leveleken és érdeklődésen kívül semmi közös nincs benned és Shakespeare karakterében. Inkább azt mondanám, ez a fiú mentett meg attól, hogy Ofélia sorsára juss.
    - Na, ezt most én nem tudom követni.
   - Anonymus írt Neked először, kifejezve, hogy érdekled romantikus értelemben. Nem sokkal azután, hogy a traumád miatt – utalt finoman arra a szexuális erőszakra, amelynek az áldozata volt Jinyoung, és amit csak neki mesélt el – megesküdtél, hogy csak magadhoz leszel szerelem terén lojális. Ha nem jött volna, akkor talán Te is belefulladtál volna a melankóliába. Te is egyedül voltál a tornyodban, ahova szinte csak Lia-t és engem engedtél be. Mintha már eltemetted volna előle a szerelmi életedet, ami még csak az élet lángjára sem kapott. Ő viszont kiásta azt a sírjából, Te pedig azonnal hűséget fogadtál neki, anélkül, hogy tudtad volna, ki ő pontosan, és hogy hol volt ez idáig. Ez pedig megrémisztett Téged. Főleg úgy, hogy közben valaki meg a hétköznapokban tetszik Neked, és még az esély is megvan rá – még ha nem is sok –, hogy ez a két személy egy és ugyanaz. Teljesen normális, hogy ezekre így reagáltál, hogy impulzívan elküldted azokat a novellákat. Büszke is vagyok Rád– veregette meg a vállát, miközben testvérien rámosolygott. Minhonak az egyik szeretetnyelve az volt, hogy hosszasan ecsetelte azt, szerinte min ment éppen keresztül az egyik hozzátartozója, és mindig kifejezte felé, hogy mik voltak azok a dolgok, amelyek szerinte jó döntéseknek tűntek.
    - Most már minden világos. Minho doktorúr sokat segített – végre őszintén mosolygott Jinyoung is. Ezért is kérte a találkát, mert tudta, hogyha valaki képes volt még aznap erőt önteni belé, az csakis a Lee-fiú lehetett.
    - Ne viccelődj, Jinnie! – rázta a fejét az idősebbik.

- Nem viccelek, de azon most elgondolkodtam, hogy lehet, inkább pszichológusnak kellett volna menned. Náluk fontosabb az, hogy ilyen szépen és meggyőzően tudják kifejezni magukat a pácienseiknek – jegyezte meg komolyan.
    - Most ne az én pályaválasztásomat kérdőjelezzük meg, ráadásul pont akkor, amikor végre jó kis munkám van! Most Te vagy a téma, és az, hogy tudattalanul odaadtad magadat valakinek, ami alapvetően is egy kiszolgáltatott helyzet, de így, hogy nem is tudod a kilétét, még inkább. De akármilyen zavarban is legyél Jackson jelenlététől, ne ignoráld, mert lehet, hogy szegénynek tényleg semmi köze az egészhez, és nem érti, mi fát tett a tűzre.
    - Ez igaz, nem fair, ahogy viselkedtem vele – látta be bűnbánóan.
    - A másik pedig, hogy egyre jobban a szívedbe zárod Anonymust, így nem hiszem, hogy csalódnál, bármelyikük is legyen az! Bár sok eséllyel, nem egy álmatlan éjszakát és nappali álmodozást fog még neked okozni ez a fiú. De Te Oféliával ellentétben, ne élj egy fantáziában, mert aztán, ha abból felébredsz, az szörnyen fájdalmas lesz. Ha pedig egy ponton úgy érzed, hogy már nem tudod ezt a levelezést tovább csinálni, állítsd kész tények elé, hogy vagy felfedi magát, vagy nem írsz neki többet!
    Ezért is volt Minho Jinyoung fő tanácsadója, ő nem köntörfalazott, mindig kimondta azt, amit gondolt, és amit helyesnek vélt. Talán pont ezért is volt mégiscsak jó választás számára az, hogy pszichiáter volt. Oda kellett ez a markáns fellépés. Ekkor is felnyitotta az öccse szemét, hogy valóban nem élhetett egy fantazmagóriában, és nem hihette azt sem, hogy a szerelem egy skorpiókkal teli hideg ágy volt, amely csak fájdalmat okozhatott, azért, mert egyszer már bántotta valaki, akiben vágyat ébresztett. Az a trauma egy időre elvette a józanságát, de az azzal való nagyjábóli megbékélésében is Minho segítette. Igaz, abban nem hallgatott rá, hogy mondja el a szüleinek – hiszen ez az apja állásának elvesztését is jelentette volna –, de végül elfogadta a döntését az idősebbik, és igyekezett egymaga is kellő háttérországot biztosítani neki a gyógyulásához. Ha nem lett volna Minho, akkor Jinyoung talán még mindig a purgatóriumban ücsörgött volna és egy beszennyezett selejt személynek érezte volna magát. A fogadott bátyja olykor körülölelte mint egy aranylánc, amely fényesebbé tette a legszürkébb napjait is, akárcsak ezt az aktuálisat. De persze a javulásához kellett Anonymus is – hogy miatta már ne zárkózzon be a múlt veremébe. Talán itt volt az idő, hogy odaadja neki az emlékei kulcsát: hogy elmesélje neki ezt a szörnyű esetet. Mert végre már nem fulladozott. Ehhez pedig nemcsak Minho és Anonymus kellett, hanem saját maga is – az, hogy jobban akart lenni. Ő égette fel a saját fekete egét, ezért tudott ott kisütni Anonymus Napja.
    - Nagyon elgondolkodtál – hallotta meg Minho hangját.
    -  A szavaid ezt váltják ki az emberből. Elmondom neki, azt… – Minho tudta, mire gondolt, így csak helyeslően bólintott, majd biztatóan meg is ragadta a kezét.
    - Nem arról volt szó, hogy ne nagyon érjünk egymáshoz publikus helyen? – kérdezte meglepődve.
   - Azért nem ezt mondtam, csak egy potenciálisan kellemetlen helyzetet próbáltam elkerülni. Itt most senki sem figyel minket. – Nézett óvatosan körül.
    - Igaz. – Majd Jinyoung is megszorította az idősebb fiú kezét.
    - Egyébként említsd meg Anonymusnak, hogy van egy bátyád, aki bármi áron is, de kideríti, ki ő, és kitekeri a nyakát, ha bárkinek továbbadja a történetedet, vagy ha akármilyen módon felhasználja ellened – lett hirtelen ismét szörnyen komoly és védelmező báty.
    - Így lesz. Ettől én is nyugodtabban tárulkoznék ki neki. Hisz rajtad kívül más nem tudja. – Ekkor, ahogy lepillantott az összekulcsolt kezükre, egy picit meghatódott: igaza volt Minhonak, bolond volt, amiért duzzogott amiatt, hogy nem voltak vérszerinti testvérek. Tényleg nem lehetett volna szorosabb a kapcsolatuk, akkor sem, ha ugyanazok a szüleik.
    - Helyes. Na, és mi újság Liával? – terelte másra a témát Minho, Jinyoung pedig nagy örömmel elmesélte neki, hogy Youngjae elhívta másnapra kutyát sétáltatni.
    - Azta, már Jisu lányom is randizik! – Szinte szíven ütötte Minhot, hogy az, aki még egy csöppségként élt a szemében, bepasizott. – Akármilyen jó véleménnyel is legyél erről a Youngjae-ról, minél előbb mutassátok be nekem is, hogy áldásomat adhassam rájuk! – Ezek a kijelentései mindig egyértelművé tették Jinyoung számára, hogy Minho a húgát is saját véreként szerette.
    - Úgy lesz, csak előbb ők döntsék el, hogy kialakulhat-e ebből valami – ígérte.
   - Egyébként Yejinek is tetszik egy Hyunjin nevű srác. Már a nevét is utálom – köpte a szavakat Minho. – Elvileg igazi menő gyerek, olyan, akit sohasem akarnék egyike kishúgom mellé sem. Ezért is örülök, ha Youngjae nem ilyen.
    - Efelől biztosíthatlak. Másként nem is állnék szóba vele. De, ajaj, Yejinek is pasija van!? – Ezen ő is meglepődött. Yejit ő is jobban féltette, mivel ha valaki tényleg nagyon impulzív volt a négyesükből, az Yeji volt, és már egy ideje rettegtek attól Minhoval, hogy ezt egy pasi majd kihasználja.
    - Még nincsenek együtt! – emelte fel a mutatóujját Minho.
    - Még… – nyomatékosította a fiatalabbik.
    - Csak tetszik neki, meg elvileg írogatnak egymásnak és kommentelgetnek egymás TikTok-videóihoz. De hivatalos randijuk még nem volt. Bár megbeszéltek valami közös táncolgatást, mivel mindketten nagyon jók benne. Komolyan, már így megy az ismerkedés? Ehhez képest az, hogy Jisu nálatok ismerte meg a barátodat, akivel kutyát sétáltatnak az első randin, nagyon régimódi – tette hozzá és egyre durcásabb volt.
    - Minho, el kell fogadnod, hogy a lányok is már tizenhat évesek és érdeklik őket a fiúk. Meg most már nekem is alakul valami – kortyolt bele elpirult arccal a kávéjába.
    - Igen, de tudod, hogy mindannyiótokat féltelek. Főleg az eseted óta… – A saját remegő kezét kezdte figyelni Minho, mintha lett volna rajta valami. – Bárcsak megvédhettelek volna! Egy nagytestvérnek ez a feladata. – A Lee-fiú utálta, ha tehetetlen volt, főleg, ha a szeretteit nem tudta kellően védelmezni. Ezért is lett pszichiáter, mert segíteni akart a mentálisan instabil embereknek.
    - Hogyan tudtál volna egy random támadástól megvédeni? – nézett nagyot Jinyoung, hisz azt hitte, hogy ezen már túl volt Minho. Talán rajta is nagyobb sebet ejtett az az eset, mint azt Jinyoung hitte.
    - Valahogy… Bárhogy – suttogta. – Erre most hirtelen mindhárman bepasiztok. Legalább némi kis szünettel ismerkednétek. Így most folyton készenlétben állok majd, mint a mentő, hogy melyikőtökhöz kell rohannom, ha baj van – sóhajtott egy nagyot, mint akinek a vállán tényleg ott volt a három testvére sorsának a súlya.
    - Doktor úr, ne legyen, kérem, ilyen drasztikus! – kacagott rajta Jinyoung, miközben végre elkezdte enni a süteményét. – Úgy érzem, újabb témaváltásra van szükség? Milyen a munkahely? Még mindig minden oké? Na, és milyen az a pszichiáter, aki a közvetlen főnököd? Akitől tartottál az első napokban? – jutott az eszébe a legutóbbi beszélgetésük.
    - Ja, Han Jisung? Ő aztán nem semmi. – Ekkor az idősebbik ivott bele elpirulva a kávéjába, majd úgy kezdte el enni a tortáját, mintha ezzel le is zárta volna a témát.
    - Minho, neked tetszik ez a pasi, igaz? – látott át azonnal rajta Jinyoung. Akkor viselkedett régen hasonlóan, amikor az egyik – nagy sajnálatára – heteró évfolyamtársába, Bang Chanbe zúgott bele. – Mindent tudni akarok!
    - Nincs mit.
    - Miért érzem azt, hogy ennek a mondatnak a végéről is hiányzik egy még?
    - Mert spekulálsz – rántott egyet a vállán az idősebbik.
    Jinyoung csak addig hagyta, hogy megnémuljanak, amíg mindketten megettek és megittak maguk elől mindent, majd továbbforúszírozta a témát.
    - Minho, ha nem kezdesz el beszélni, akkor nem csak megölellek itt mindenki előtt, hanem még az öledbe is ülök – nézett rá kihívó arccal.
    - Nem mernéd – húzta össze a szemét az idősebbik. – Vagy mégis? – bizonytalanodott el az öccse elszánt tekintetétől.
    - Minho!
    - Jól van. Szóval Han Jisung! Azt a múltkor nem említettem, hogy azért is olyan megfélemlítő számomra a jelenléte, mert ő a legdögösebb pasas, akit valaha láttam, és ha ez nem lenne elég, az intellektualitása minden egyes mondatában ott van. Mellé még a mozgása is olyan kifinomult. Egyszerűen olyan, mintha az én ízlésem szerint teremtették volna. Ez pedig megzavar. Nem tudok rendesen koncentrálni, amikor a környezetemben van. Nincsenek soha frappáns válaszaim, amikor kérdez tőlem valamit. Pedig olykor-olykor még poénkodni is próbál velem, de egyszerűen lefagyok, ha a közelemben van. Tényleg nem funkcionálok jól, amikor ott van. Ez pedig láthatóan neki is feltűnt, mert már a kötelező dolgok megbeszélésén és egy-két udvarias mondatváltáson kívül semmit sem mond nekem. Inkább a kolléganőkkel beszélget, ami végképp felőröl, főleg, hogy közöttük is van olyan, akinek tetszik. Mármint gondolom, ezért illegetik magukat ellőtte. – Ez a mondatáradat konkrétan kifakadt Minhoból, aki senkinek sem beszélt még erről. Igaz, a legjobb barátja, Seungmin sejtett valamit, de Jinyounggal ellentétben ő nem feszegette a témát. Nem volt ilyen akaratos és nem is volt a próbálkozásainak olyan nagy hatása rá, mint az öccse kérlelésének.
    - A legfontosabb dolog az, hogy szerinted vonzódik a pasikhoz? Mármint észrevettél bármilyen utaló jelet erre? – tért a tárgyra a fiatalabbik.
    - Nem. Mindenkihez hasonló kollegiális kedvességgel áll. Nem mintha direkt figyeltem volna, hiszen magamról sem nagyon tudok, amikor a jelenlétében vagyok – vakarta meg a tarkóját, amitől Jinyoung elmosolyodott. – Te kinevetsz, amikor én teljesen komolyan vettem a lelki válságodat? – közben durcásan keresztbe tette a kezét, miközben hátra dőlt a székében.
    - Csak elképzeltem, milyen lehetsz ilyen zavart állapotban. Tudod, az én szememben Te a nagy bátyó vagy, nem a megszeppent szerelmes – magyarázta, bár Minho kikerekedett szemét látva, nem feltétlenül ez volt a legjobb válasz, amivel előállhatott. De ez volt az igazság.
    - Szóval harminc évesen én már nem is lehetek szerelmes?
    - Nem úgy értettem, és ezt Te is tudod. Persze, hogy lehetsz, ahogy zavart is. Sőt, valahol ikonikus, hogy mind a négyen pont ugyanakkor habarodunk bele valakibe. Csak megnéznélek egy ilyen szituációban, ennyi. De a lényeg az, hogy próbáld meg összeszedni magadat. Te mint pszichiáter biztos tudsz erre valami jó kis trükköt. Tréningezd magad, hogy egyre jobban meg tudj nyílni a társaságában! Ne csak fogadd a poénjait, hanem Te magad is dobj be egyet-kettőt, meg kezdeményezz beszélgetést, és figyeld, hogyan reagál ezekre, meg hogy más férfiakkal és nőkkel hogyan beszélget! Figyelj rá, Minho! Te ebben úgyis profi vagy – vált hirtelen nagyon bölcsé Jinyoung.
    - Milyen jó tanácsokat tudsz Te adni – jegyezte meg elismerően az idősebbik. – Látszik, hogy ki a bátyád.
    - Persze, ebből is magadat hozod ki jól – rázta meg a fejét kacagva a Park-fiú.
    - Még szép.
    - Amúgy előtted nem pirulgatnak a női kollégák? – kérdezte a fiatalabbik, hiszen mi tagadás, piszok helyes pasi volt a bátyja.
    - Vannak páran, de hidegen hagynak. Bár legalább a társaságukban nem fagyok le, így van kikkel beszélgetnem.
    - Aha, tehát Han doktor úrnak az jöhet le, hogy Te vele nem akarsz beszélni, míg a nőkkel elvagy. Biztos, hogy nagy nőcsábásznak tart – állapította meg a Park-fiú.
    - Egek! Erre így nem is gondoltam, de igazad lehet – kapott a fejéhez Minho. – Most már tényleg jobban figyelek a reakcióira, meg a sajátjaimra is.
    - Legyen úgy. Egyébként, Minho, neked is ugyanúgy egy telefonhívásodba kerül, hogy elmeséld nekem, mi van Veled. Ha kell, én is készenlétben állok, mint a mentő, hogyha szerelmi válságod van. Oké? – lett ismét komolyabb a hangja.
    - Oké – bólintott.

     (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.) 

Azt hiszem, szeretlek - Jinson fanfiction - 7. fejezet

 Túl komplikálás

 

     A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe: 

 

 

Jackson teljesen bepánikolt, hogy túl messzire ment a Jinyoung novellájáról írt következtetéseivel, és ezért nem kapott aznap több e-mailt a hollóhajútól. Mindig a legrosszabb alternatívákra gondolt, így annak ellenére, hogy az inkognitója még nem lett felfedve, szinte remegett a keze, amikor egy baleset miatt kialakult dugó következtében három perc késéssel lépett be az előadóiba, ahol a másnapjukat kezdték az elsős irodalomszakosok. Igaz, amennyire tudta, leplezte, hogy a szeme sarkából Jinyoungra nézett, aki a lehető legrosszabbul reagált a jövetelére: teljes közömbösség uralta a Park-fiú minden egyes arcvonását. Még hogy zsigerből meg akart nyílni neki! Maximum a levelező-Anonymusnak és nem a hús‑vér Jackson Wangnak. Legalábbis egyre inkább ezt érezte a szomorú kutyaszemű, aki ennél letargikusabban még nem kezdte egyik napját sem az egyetemen.
    A továbbiakban sem oldódott a hangulata, sőt, minden rosszabb lett, amint kiszúrta, hogy Jinyoung Youngjae-t ölelgette, és el is kapott egy olyan mondatot a Choi-fiú szájából, hogy: „Annyira boldog vagyok, hogy belementél a randiba.” Itt mintha kettévágták volna Jackson napját. A továbbiakban csak testben volt jelen az óráin, a lelke pedig egy tűzforró lavina fölött egyensúlyozott. Talán így érezte magát Samu, amikor mindent megtett Frodóért, ám a barátja a végső percben mégiscsak meg akarta tartani a Hatalom Gyűrűjét? Azonban eléggé összehasonlíthatatlannak vélte a saját kis pitiáner problémáját az egész Középfölde megszerzéséért folytatott harc végső aktusával, de ez a kis probléma akkor és ott számára egy szépnek ígérkező jövőképet tört össze.
    - Ha magától nem keres, én biztos, hogy nem írok neki! – motyogta durcásan az orra alatt, miközben elindult hazafelé.
    Mivel péntek volt, megengedhette magának, hogy könnyed filmezéssel töltse azt a kis időt, ami még megmaradt a délutánjából. Igaz, a könnyedség arra a napjára nem volt igazán jellemző, de annál makacsabb volt, mintsem hogy hagyja, hogy emiatt ne próbálja meg sokadjára végignézni az egyik kedvenc filmjét.

 Kedves (ne haragudj, hogy egy nap csúszással válaszolok) Anonymus!

 Eddig minden olyan tapasztalatom Veled, ami egyértelműen más volt, mint a környezetemben lévőktől megszokott, teljes mértékben pozitív volt, úgyhogy ne félj ettől.
    Egyébként a novellámról írtak miatt késtem a válaszommal, mert nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg, hogy ne legyek sem túl konkrét, sem túl ködös. Végül inkább az előbbi alternatívát választottam. Szóval, kedves Anonymus, az a helyzet, hogy napról napra egyre inkább úgy érzem, hogy Te vagy az a személy, aki eddig hiányzott az életemből. Tényleg saját magamból táplálkozom a leginkább, mikor írok, és valóban a félelmeimet is lapra szoktam vetni, ahogy ennél a novellámnál is tettem. Ezért is féltem megmutatni neked bármit, amit én írtam, de aztán gondolkodás nélkül küldtem el egyet találomra, nem is sejtve, hova fog mindez vezetni. Remélem, továbbra is áll az ajánlatod, hogy úgy is érdekellek, mert ha igen, akkor talán jó is, hogy kivételesen elhamarkodottan csináltam valamit.
    Egy nap nagy eséllyel tényleg elmondom Neked, mi tett lelkileg tönkre, de az a nap még nem jött el. Erről eddig mindössze egy embernek meséltem, úgyhogy ezt, kérlek, ne vedd magadra. Barátság terén pedig valóban hálás vagyok, amiért az élet mellém sodorta Markot és Youngjae-t. Ha pedig már róluk van szó, képzeld, úgy néz ki, hogy Youngjae és a húgom elkezdenek randizni egymással. Lehet, másnak ez furcsa lenne, de én nem is tudnék jobb párt elképzelni a testvérem mellé.

 Egy magához képest nagyon boldog és reménykedő Jinyoung

Jackson szabályosan nevetőgörcsöt kapott  a túlkomplikálásán, amikor a kiszemeltje sorait olvasta, majd hirtelen, egyik pillanatról a másikra vidám bazsalygásra váltott. Hiszen ekkor realizálta, hogy elérte azt, amire vágyott: a szavainak köszönhetően Jinyoung tényleg egyre inkább megkedvelte. Nem habozva, máris a másik tudtára akarta adni a saját érzéseit.

 Kedves (légy is boldog és reménykedő) Jinyoung!

 Amint odatesszük a pozitív szót a más elé, rögtön jobban tetszik, főleg, ha Te gondolod ezt rólam.
    El sem tudom mondani, mennyire megkönnyebbültem. Azt hittem, hogy azért nem válaszolsz, mert nem tudod, hogyan mondd meg, hogy Youngjae mellett kötöttél ki. (Hallottam ma egy elejtett mondatot tőle a randizásról, és azt hittem, kettőtökre vonatkozik, de így most már mindent értek.)
    Jinyoung, most szépen kihasználom az alkalmat és elmesélem a tündés dolgot, amit ígértem. Szóval, arról már a legelső e-mailemben írtam Neked, hogy az első egyetemi napon azonnal felkeltetted az érdeklődésemet, amikor megláttalak olvasni. Nem tudtam, ki vagy; egy idegen voltál, és csak reménykedtem benne, hogy egy olyan idegen, akit ezután nap mint nap látni fogok. A tünde külsőd éterien hatott számomra, de igazán attól voltál lenyűgöző, hogy olvastál: egy olvasó tünde-szépség… Mintha az én fantáziámból léptél volna ki. Ezért is félek, hogy egyik nap arra kelek, hogy ez a történet véget ért, anélkül, hogy számomra happy enddel zárulna. Még nem vagyok kész arra, hogy véget érjen, épp ezért arra sem, hogy eléd álljak, de ígérem, ezután is megteszek mindent, hogy a szavaimon keresztül még jobban magamba bolondítsalak.
    Jinyoung, elfogadod az ajánlatomat és leszel a virtuális párom? (Legalábbis egyelőre még csak virtuális, aztán ki tudja...)

 Anonymus, aki a nem létező körmét is le fogja rágni, amíg válaszolsz neki

Jinyoung kifejezetten jót derült Anonymus félreértésén, de ahelyett, hogy rögtön bepötyögte volna a válaszát, egy rövid kis történetet kezdett írni, amiben Youngjae, ő és Anonymus voltak a főszereplők. Miután kész lett a vázlatával, elakadt, hiszen nem tudta, milyen nevet adjon az illetőnek, ezért kis cetlikre leírta a férfi évfolyamtársai nevét, és kihúzta találomra Jacksont, továbbra sem sejtve, hogy ez is egy olyan jel volt, amit az univerzum küldött felé. Mert lehet, hogy tudatosan nem, de valahol mélyen ő is képes volt már ekkor Jacksont választani. Ezen tudás híján viszont szabályosan zavarba jött attól, hogy őt képzelte oda maga mellé, már csak azért is, mert első perctől kezdve tagadhatatlanul tetszett neki a fiú, és – mint azt már az egyik levelében is említette – az egyéni látásmódjával is szimpatizált. Emiatt egyszerre volt könnyű őt elképzelnie egy fikcióban a párjaként, másrészt pedig kényelmetlen volt számára. Nem akarta beleélni magát abba, hogy ő volt a levélpartnere, nehogy aztán csalódjon, ha kiderül, hogy más az, amire igencsak sok esély volt. Azonban nem volt rá jellemző, hogy megfutamodjon a kihívásoktól, így igenis állt elébe a dolognak.

 

Kedves (remélem, még legalább a lábujjaidon maradt egy kis köröm) Anonymus!

 Bocsáss meg, de én olyan jót kacagtam a kombinálásodon. Ezt nagyon túlgondoltad, viszont én jól jártam vele, mert megihlettél. Igaz, nem tudom, ki vagy, így előbb megírtam nagyjából név nélkül a történetet, majd találomra kaptad meg az egyik évfolyamtársunk nevét (szó szerint kihúztam a kalapból Jacksont, majd a másik két karakterhez Jaebumot és Lisa-t). Viszont, ha nekik vagy Youngjae-nak szólni mersz, vagy továbbítod bárkinek is a történetemet, fel is út le is út közöttünk. Ellenben, ha nem, akkor úgy hiszem, ezzel a kis írással választ is adtam a kérdésedre. Azt viszont kérlek, vedd figyelembe, hogy gyorsan „dobtam össze”, így tele lehet elírásokkal és stilisztikai hibákkal.
    Remélem, nem hozz majd túlságosan zavarba, hogy az évfolyamtársaink és én vagyunk benne. Mert nekem nagyon is zavarbaejtő volt, nem véletlenül nem írtam még a környezetem lévők és saját magam főszereplésével történetet.

 Egy lelkileg feltöltődött Jinyoung

Jackson nem akart hinni a szemének, hogy máris egy újabb történetet kapott Jinyoungtól, ráadásul egy olyat, amiben ők maguk voltak benne mint főszereplők. El is kezdte azonnal olvasni a Word-dokumentumot, de az izgatottságától ezúttal is alig fogott fel valamit a leírtakból. Mindenképp a sors kezét látta abban, hogy Jinyoung az ő nevét húzta ki, bár az feltűnt neki, hogy a hollóhajú nem tett semmilyen utalást arra, hogy ennek örült-e vagy sem. Jackie nem tudta, hogy jó vagy rossz volt-e ránézve ez a neutrálisság. Végül nagyon helyesen arra jutott, hogy biztosan udvarias akart lenni vele Jinyoung, hogyha esetleg nem ő lett volna Anonymus, akkor ne érezze rosszul magát a nagy örömködésétől. Miután pedig sikerült lenyugodnia, ismét nekiült és sikeresen elolvasta a történetet.

 Sebezhető

 - Youngjae, mit tettél velem? – suttogtam a levegőbe, miközben alaposan megnéztem magamat a tükörben.
    Korábban nem volt önbizalomhiányom a kinézetem miatt. Nem állítom, hogy tökéletesen elégedett voltam a külsőmmel, de tisztában voltam vele, hogy sokan jóképűnek mondtak volna, és mivel még az egyetemen megtaláltam az igazit – legalábbis én akkor azt hittem –, végképp nem törtem magamat azon, hogy elkápráztassam a környezetemet a megjelenésemmel. Youngjae úgy tekintett rám, még akkor is, amikor félálomban úgy néztem ki, mint egy zombi, mintha én lettem volna a legjobb dolog, ami valaha történt vele. Annyira szerelmesek voltunk, ezért elhittük, hogy volt jövője egy távkapcsolatnak.
    Az elején, mikor áradozott az új munkatársáról, örültem, hogy nem volt magányos. Számoltam visszafelé a hónapokat, hogy mikor tudok utánamenni Amerikába. Utáltam, hogy fel kellett adnom a Koreában kiépített üzleti karrieremet, viszont ennél sokkal többre is képes lettem volna érte. Ő azonban nem tudott rám várni, és az a Jaebum nevezetű pasas, akiről mindig mesélt, idővel átvette a helyemet az életében. Az új otthonnal egy új szerelem is kellett Youngjaenak. Én pedig itt maradtam egyedül, de még épp időben ahhoz, hogy ne tegyek elég intézkedést a cégem eladásával kapcsolatban, így mentettem a menthetőt: ha már a szerelmi életem romokban hevert, legalább a karrierem megmaradt.
    Mindez már fél éve történt, viszont ekkor jött el az első alkalom, hogy a legjobb barátom, Mark és a párja, Lisa kérésére rászántam magamat, hogy elmegyek egy randevúra, amit ők szerveztek nekem. Lisa kollégájáról volt szó, aki állítólag nyíltan vállalta, hogy biszexuális volt, és nem is félt kezdeményezni az embereknél, de többnyire túl soknak tartották, és gyakran ki is nézték, amiért ugyanúgy imádta a női és férfi nemet, ezért eddig nem volt szerencséje a szerelemben. Lisa azonban úgy érezte, minket egymásnak teremtettek. Én ezt persze nem hittem el neki, sőt, nagyon is szkeptikusan álltam az egészhez. Ki is terveltem, hogy néhány furcsa kérdéssel fogom tesztelni: ha pedig így is kiállja a próbát, akkor akár tényleg lehet köztünk valami, ha viszont nem, fel is út, le is út neki.
    Még véletlenül se szerettem volna, ha máris megtudja, hol laktam, ezért azt beszéltük meg, hogy az étterem előtt találkozunk. Mivel tartottam attól, hogy csak itallal leszek képes átvészelni az estét, kocsi helyett taxival mentem. Pontosan érkeztem, így arra számítottam, hogy nekem kell majd rá várnom, de meglepetésemre már ott volt, és amint kiléptem a taxiból, mellettem termett egy ernyővel. A róla látott képek alapján előre tudtam, hogy helyes volt, de volt plusz a kisugárzásában, amit csak élőben lehetett megtapasztalni.
    - Szia, Jackson! – üdvözöltem, ő pedig azonnal megölelt, amit én ledöbbenésemben nem voltam képes – és igazából nem is akartam – viszonozni. – Minek ez az ernyő? Alig szemerkél az eső – hívtam fel erre a figyelmét.
    - Tudom, de nem akartam, hogy egy kicsit is megázz. Nem lehetünk eléggé óvatosak megfázás terén – felelte lelkesen.
    - De hiszen pár méterre van a bejárat.
    - Akkor is.
    Próbáltam nem fennakadni egy ilyen apróságon, így inkább rántva egyet a vállamon, hagytam, hogy elinduljunk, majd hogy ki is nyissa előttem az ajtót. Youngjae sohasem volt ilyen figyelmes, sem az ernyő, sem az ajtó szempontjából – ezt akaratlanul is megjegyeztem magamban. De a rendelésnél is közölte Jackson: ő állt mindent; nyugodtan választhattam akár a legdrágább fogásokból is. Nem tudtam, ezzel vajon fel akart vágni vagy szimplán figyelmességből tette, így inkább némán bólintottam.
    - Miért érzem azt, hogy nem sok kedved van ehhez a ma estéhez? – kérdezte, miután leadtuk a rendelésünket.
    - Talán, mert jó emberismerő vagy – vágtam rá.
    - Aha… – ízlelgette a szavaimat, én pedig kíváncsian vártam, mit fog minderre reagálni. – Szóval még mindig nem tetted túl magadat a korábbi párodon?
    - Látom, Lisa kiokított – vontam le ezt a következtetést.
    - Miért? Talán neked nem számolt be az én gyalázatos magánéletemről? – kacagott, és láthatólag nem zavarta a dolog. – A hallgatásodat megerősítésnek veszem.
    - Lenne pár kérdésem, ha nem gond – tértem azonnal a tárgyra, mert addig valóban nem volt kedvem vele diskurálni, amíg nem éreztem magamat biztonságban mellette. - Ha minden porcikámat neked adnám, elejtenél és magamra hagynál? – csaptam a közepébe.
    - Hűha, Te aztán nem teketóriázol! – Láthatólag ledöbbent és hátradőlve a székében próbálta összeszedni a gondolatait.
    - Ez kitérő válasz volt – jegyeztem meg a lehető legkomolyabban kémlelve őt.
    - Ha konkrétan értetted: elég jó a fizikumom ahhoz, hogy bármikor hordozzalak az ölemben. Ha pedig átvitt értelemben: egy ilyen gyönyörű testet nagy becsben tartanék. – Ez egy remek válasz volt, amit persze vele nem közöltem, nehogy elbízza magát, helyette csak bólintottam egyet. – Miért érzem úgy, hogy még egy rakat ilyen kérdésed van számomra?
    - Mert, mint korábban is mondtam, jó emberismerő vagy. Viszont, ha egy rakat nincs is, van, ami az előzőnél is fontosabb számomra: Youngjae miatt bezártam a szívemet, de ha Te lehetőséget kapnál, hogy beengedjelek oda, kihasználnál? – Kínos vagy sem, ezt mindenképp fel akartam hozni.
    - Még véletlenül sem. Tudod, ez az én nagy bajom: senki sem akar beengedni a világába. Te pedig ezzel a megközelíthetetlen imázzsal csak azt éred el, hogy még inkább kíváncsi legyek Rád – meglepően könnyed volt, bárhogy furcsán kezdtem a randit, amitől én is egyre fesztelenebb lettem.
    - Nem zavarnak ezek a kérdések?
    - Az egyetemen megszoktam a beugró kérdéseket, amiket, ha elbuktam, nem mehettem vizsgázni. Bár ez most fontosabb számomra, mint azok a vizsgák, még ha Neked nem is. – Ekkor viszont elszontyolodott, amitől bűntudatom lett, és ismét felgyulladt a Youngjae iránti haragom: olyan volt az iránta érzett szerelmem, mint egy egyre szebben virágzó rózsa, amit ő hagyott kinőni, majd letépte, és még csak vázába sem tette, hanem az út szélén eldobta. De talán Jackson tényleg vette volna a fáradtságot, hogy felszedje onnan és nagy becsben tartsa. – Most én kérdeznék, ha nem baj?
    - Csak nyugodtan!
    - Ha megmutatom Neked a démonjaimat, ha a legrosszabb gondolataimat is megosztom Veled, nem bánsz úgy velem, mint az összes többi személy, akik elmenekültek? – Ezen az estén először rettegve nézett rám, de közben a remény szikrái is felgyúltak abban a szempárban, ami másodpercről másodpercre egyre jobban megfogott.
    - Biztos, hogy nem. Tény, hogy nehezen nyílok meg, de ha valakit valóban beengedek a kis világomba, a végsőkig ragaszkodok hozzá. – Youngjae gyengeségeit is magamhoz ölelve éltem éveken át, neki ez mégsem volt elég.
    - Ez esetben mit szólsz, Jinyoung, ahhoz, hogy vállalva a kockázatot, hogy idővel lehet, nem lesz más lehetőségünk, mint elengedni egymást, sebezhetőek maradunk, és próbáljuk megismerni a másikat?
    - Benne vagyok – mosolyogtam rá, és úgy vettem, hogy elhagytuk a startvonalat. Nem láttam a célt, nem tudtam, merre tartottunk, de ez a pasi mintha megnyomott volna egy aktiváló gombot a szívemben, ami a regenerálódásom reményét rejtette magában. Ekkor pedig ennyi épp elég volt számomra.

Jacksonnak konkrétan leesett az álla. Egy dolgot elkönyvelt: Jinyoung impulzív volt. Az előző novelláját is egy hirtelen jött elhatározásból küldte el neki, ezt a mostanit pedig szintén hirtelenséggel írta meg, és random húzgált ki hozzá neveket, majd szinte azonnal át is küldte neki. Korábban nem hitte volna, hogy a mindig pedáns hollóhajú fiú egy ilyen írást azonnal továbbítson bárkinek is, alaposabb átgondolás és javítgatás nélkül. Bár így sem volt gond a helyesírásával, csak egyszerűen ez a viselkedés totálisan más volt, mint amire Jackie számított. Talán ő ítélte meg túl elhamarkodottan Jinyoungot? Vagy ő váltott ki belőle ilyen impulzív viselkedést? Bármelyikről is volt szó, még mindig kereste a leesett állát. Annyira zavarba jött, amiért a saját neveiket olvasta Jinyoung történetében, hogy libabőrös lett, ahogy elképzelte magukat a randizós jelenetben. Ez egyszerűen nem lehetett véletlen, csakis a Gondviselés keze lehetett abban, hogy a kiszemeltje pont őt húzta ki a kalapjából. Mintha az égben is azt akarták volna, hogy ők egymás mellett kössenek ki, méghozzá végérvényesen.
    - Halló! – vette fel a hirtelen megszólaló telefonját, anélkül, hogy megnézte volna, ki hívta.
    - Szia, Jackie, jössz kajálni egyet? – kérdezte a vonal túlvégéről Jaebum.
    - Ööö, mikor? – Azt sem tudta hirtelen, melyik dimenzióban volt, nemhogy azt, mennyi volt az idő éppen.
    - Kábé egy óra múlva akarunk találkozni a srácokkal a szokásos helyünkön – felelte a másik.
    - Öhm. Ja, gondolom. – Továbbra sem igazán tudott magához térni.
   - Minden oké? – Furcsállta Jaebum is, hogy ilyen elveszett volt Jackson a telefonban.
    - Persze, csak, ja… – Annyira le volt fagyva, hogy még egy kamuszöveget sem tudott rávágni. – Igen, minden rendben. Épp elbóbiskoltam, azért vagyok kába – hazudta végül.
    - Ja, értem, okés. Akkor egy óra múlva! Szia! – tette le ezzel Jaebum.
   - Szia! – nyomta ki Jackson a készüléket. – Oké, valamit írnom kell Jinyoungnak, mielőtt elmegyek – jelentette ki saját magának. 

     (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.) 

         UI.: A Sebezhető eredeti one shot verziójának a linkjét ITT találjátok.