Szerintem meg tudod - BinChan fanfiction (18+) - 2. rész

 

Az első részt ITT találjátok.

Changbin:

Egy decemberi este, amikor hazafele tartottam a zeneművészeti egyetemről, arra lettem figyelmes, hogy egy férfi a nyomomban volt. Először azt hittem, csak paranoiás voltam. Hiszen miért ne sétálhatott volna ő is arrafele, amerre én? Azonban az utcák annyira üresek voltak az aznapi szakadó eső miatt, hogy kirívó jelenség volt, ahogy nagyjából öt méter távolságból követett. Direkt hol gyorsítottam, hol lassítottam a tempómat, amihez ő mindig alkalmazkodott. Mivel pár percre laktam az egyetemtől, így úgy voltam vele, hogy már majdnem hazaértem, ezért nem kellett rettegnem. Már láttam is az épületet, amikor baloldalra fordulva hátrasandítottam, és feltűnt, hogy köddé vált a férfi. Ettől egy múló pillanat töredékéig megnyugodtam, hogy aztán még inkább eluralkodjon felettem a vad, elemi félelem, amikor a másik oldalról megragadta a kezemet és behúzott egy kis utcába. Egyikünknél sem volt ernyő, csak a kapucnink védett minket az esőtől, és más sem volt a kezemben, amivel védekezhettem volna. Így a puszta erőm maradt, ami viszont túl kevésnek bizonyult a nálam sokkal izmosabb férfival szemben.
    - Engedjen el! – ordítottam torkom szakadtából.
   - Csend legyen, különben eltöröm a karodat! Vagy az ujjaidat, ha az jobban tetszik. – Ő nem emelte fel a hangját, épp ezért volt szörnyen ijesztő.
    - Segítség! – próbáltam a szomszédokra hatni. Bár pont olyan környéken éltem, ahol azt tapasztaltam, hogy az embereket vajmi kevéssé érdekelte, hogy éltek-e vagy haltak a környezetükben lévők.
    - Én szóltam. – Ezzel kifacsarta a jobb kezemet és úgy nyomott neki a falnak. – Csak annyit mondok, Fiú, jobban teszed, ha nyugton maradsz, különben ez borzasztóan fog fájni. – Az a kimértség, amit kihallottam a hangjából, egyszerűen lefegyverzett, az elemi erejéről nem is beszélve.
    Nem túlzott, tényleg nem került volna nagy erőfeszítésébe, hogy eltörje a karomat vagy az ujjaimat, amikre nagy szükségem volt, hiszen a gitározás volt a mindenem. Választhattam, hogy hagytam, hogy bemocskolja a testemet, de a kezemet épségben hagyja, vagy addig ordítottam, míg valaki megtalált, vagy ő adta volna fel a dolgot, és cserébe kettétörte volna a potenciális gitáros karrieremet. Mivel a zene volt a mindenem, így azokban a végtelen hosszúnak tűnő másodpercekben beletörődtem abba, hogy erőszakkal elvegye a szüzességemet.
    Az idegen a szabad kezével lehámozta a fenekemről a nadrágomat és az alsómat, a hideg téli szellő és az eső pedig azonnal elkezdtek szúrni, mintha nem vízcseppek, hanem éles tűk szakadtak volna az égből. De ennek örültem, mert ez valamelyest elvonta a figyelmemet attól a fájdalomtól, ami az ánuszomnál ért. Sokféle fájdalmat átéltem már akkorra, de ehhez foghatót még nem. Egyetlen egy szerencsém volt, hogy az agyam azonnal kapcsolt és menedékül szolgált számomra. Egyszerűen lebénultam és az addig csak vánszorgó idő, hirtelen mintha tovaszállt volna, és már csak arra eszméltem fel, hogy valami kihúzódott belőlem. Lehet, tíz percig tartott, mire kielégült, az is, hogy öt perc alatt letudta. Fogalmam sem volt, mivel semmire sem emlékeztem belőle.
    - Tudtam én, hogy jó embert néztem ki magamnak már egy ideje. Az ilyen engedelmes fiúkat szeretem. Ezért meg is jutalmazlak, hisz végtére is, nem vagyok én szörnyeteg. – A kezembe nyomott valamit, amit robotszerűen a zsebembe tettem.
    A szél és a zuhogó eső egyre erősebb lett, belém pedig ekkor tért vissza az életerő, ezzel együtt a vad remegés és az a szörnyű fájdalom, ami a fenekemből jött, miközben éreztem, ahogy a már távozó idegen mocska folyt ki belőlem. Alig tudtam összeszedni magamat, hogy felhúzzam a nadrágomat és valahogy elvánszorogjak hazáig. Mindössze két percre voltam az otthonomtól, és ez volt az egészben a legrosszabb. Aznap elveszítettem azt a komfortérzetemet, ami eddig körülölelte az albérletemet és annak a környékét. Az a kis utca, ami előtte azzal a jóleső érzéssel párosult számomra, hogy mindjárt megérkeztem, innentől kezdve az erőszak, a tehetetlenség, a fájdalom és a mocsok jelképe lett. A ruháimat levakarva magamról, mindent betettem a gépbe egy fertőtlenítő mosásra, majd a zuhanyba álltam. Egyszerre próbáltam óvatos és mégis alapos lenni tisztítás közben. Az egészben pedig az volt a legszörnyűbb, hogy tudtam, hogy igaza volt az erőszaktevőmnek: ha ellenálltam volna, sokkal brutálisabban lerendezhetett volna. Így is volt fájdalmam, de a lelkemet, az önbecsülésemet és a férfiasságomat ért csorba százszor nagyobb volt. Ezt pedig semmilyen víz és tusfürdő nem moshatta le rólam. Pedig a kádat is megengedtem utána, órákon át feküdve a vízben, amit mindig leengedtem és újra töltöttem, amint kihűlt. Egy dolgot mantrázva közben a fejemben: egy gyenge kisfiú vagy, Changbin.
    - A pénz! – kaptam hirtelen a fejemhez, hiszen mosás előtt kiürítettem a zsebemet. – Mennyit nyomott a kezembe az a féreg?
    Nagy nehezen kimásztam a vízből, majd megtörölköztem és felkaptam a pizsamámat, utána pedig megszámoltam: 200000 wont adott. Ezen hirtelen felhorkantottam. Alkalmi prostituált lettem, volt még ennél lejjebb? Hirtelen felindultságból ki is akartam dobni a pénzt, ám ekkor megfogalmazódott bennem az, hogy akkor ez az egész értelmetlen lett volna. Meg kellett találnom ebben azt, ami engem épített, hogy milyen hasznot tudtam húzni belőle, így inkább ott hagytam a pulton a pénzt.
    Másnap – bár semmit sem aludtam az éjjel – elindultam az egyetemre, ám hazafele inkább taxival mentem azon a rövid úton. Igaz, csúnyán nézett a sofőr, amiért kábé semmit sem keresett rajtam, de így járt: nem ő volt az áldozat ebben a helyzetben, hanem én. Ám amint ez megfogalmazódott a fejemben, rájöttem, hogy mit kellett tennem. Nem áldozat képében látni magamat, ezentúl a saját árnyékomtól is rettegve, hanem kikupálódnom. A pénzt, amit a mocsok adott, elkölthettem egy személyi edzőre is. Mert dagadó izmokkal ellátott pasiként aligha támadtak volna le, vagy ha mégis, megtudtam volna védeni magamat. Ez volt ennek az értelme, hogy ne csak a zenélésről szóljon az életem, hanem végre a testemet is formáljam.
    Egész éjjel személyi edzőket kerestem, de egyszerűen egyikük sem fogott meg. Mígnem nagyon sokadikként kidobott a net egy huszonhat éves pasit. Igaz, hat évvel idősebb volt nálam, de az arca annyira imádnivaló volt, hogy a sötétben úszkáló lelkembe egy kis fényt tudott hozni szimplán a képével. Mire lehetett képes a tényleges személyével?
    - Te vagy az én emberem – mutattam a képernyőre. – Ha valakinek önként tárnám fel magamat, az Te lennél, Bang Chan – olvastam fel a nevét. – Megerősödök. Kurvára megerősödök, és senki nem fog többet letámadni és elvenni a méltóságomat. – A düh, az elhatározás és a megtörtség következtében kibuggyant egy-egy könnycsepp a szememből, de azonnal letöröltem őket. Mert én tényleg nem egy áldozat voltam, Bang Chan szemében sem akartam annak tűnni.

- Jól vagy? – hallottam meg a szerelmem hangját, miközben hátulról átkarolt.
    - Mondjuk – feleltem.
    - Min gondolkodtál? – közben a vállamra tette a fejét.
    - Az ablakból láttam egy pasit, aki úgy nézett ki, mint… ő. – Mivel nem láttam aznap este a támadóm arcát, így bármikor szembe jöhetett velem az utcán, ami paranoiássá tett. Hiába voltam már a páromnál is erősebb, egy részem továbbra is az a megerőszakolt, vékony fiú maradt, aki a zenéléshez szükséges keze miatt passzívan hagyta, hogy belehatoljanak.
    - Azt mondtad, nem tudod, hogy néz ki – suttogta, és éreztem, ahogy megmerevedett.
    - Nem is. Csak az alakja és a mozgása hasonlított rá, ennyi. De mindegy is. – Közben megszorítottam a kezét. Az ölelésében biztonságban voltam. Bárcsak egyedül is így tudtam volna érezni magamat!
    - Utálom, hogy nem találhatom meg, hogy szarrá verjem. – Amikor nagyjából fél évvel korábban elmeséltem neki mindezt, azt hittem, hogy felrobban és tényleg felkutatja valahogy és kinyírja az illetőt. Talán jobb is volt így, hogy nem láttam rendesen az erőszaktevőmet, mert még a végén börtönben kötött volna ki a párom.
    - Ha sok felesleges energiád van, azt másként is levezetheted – ajánlottam fel, miközben megfordultam.
    - Ne viccelj! Egy ilyen téma után, egy órával azelőtt, hogy indulnunk kell anyámhoz, te szeretkezni akarsz? – ráncolta a szemöldökét.
    - Egy órába sok minden belefér, és igen, egy ilyen téma után különösen fontos lenne éreznem azt, hogy… hogy domináns is tudok lenni. – Imádtam, ha én voltam a passzív fél az együttléteinkkor, mert mellette mertem kiszolgáltatott lenni, de amikor én lehettem a domináns, az valami mámorító volt. Azokban az aktusokban kiteljesedhettem, és mindig ügyeltem rá, hogy ő soha se érezzen közel sem olyan nagy fájdalmat, mint amit én éreztem azon a téli, esős estén.
    - Egy feltétellel, Binnie, úgy csináld, hogy ne látszódjon a járásomon, mert anyának sas szeme van – nézett rám félve.
    - Jól tudom – feleltem.
    Szerencsére az anyukája hamar elfogadta, hogy a fia meleg volt. Ráadásul a coming outja után azt hitte, hogy egy törékenyebb srácot visz haza, így amikor meglátott a magam – immáron izmos – voltában, leesett az álla, és kerek-perec közölte a párommal, hogy nem gondolta, hogy ennyire jó volt az ízlése. Sőt, azt is hozzátette, hogy ő bezzeg nem tudott ilyen helyes pasit fogni. Persze Bang Chan kicsit megharagudott rá, amiért ilyet mondott a már elhunyt édesapjáról. Az viszont mérhetetlenül nagy megkönnyebbülést okozott számára, hogy elfogadott minket, sőt támogatott is. Azóta minden második hétvégén hivatalosak voltunk hozzá ebédre. Erre kellett ekkor is mennünk.
    - Biztos, hogy erre van most szükséged? – kérdezett még egyszer vissza.
   - Igen, Szerelmem – feleltem. Fél éve voltunk együtt, de igazából már két és fél éve belehabarodtam, így mindig felszabadító volt kimondanom a Szerelmem szót.
    - Rendben – bólintott, majd gyengéden megpuszilta a homlokomat.
    Imádtam, hogy a kidolgozott testével kontrasztban egy rendkívül gyengéd, gondoskodó pasi volt. Ezért is vált sokkal örömtelibbé az életem, miután összeköltöztünk. Ráadásul így elhagyhattam azt a bizonyos környéket, ami a nemi erőszakom óta fojtogatott, de addig nem eresztett, amíg végérvényesen visszaadtam az albérlőmnek a lakása kulcsait.
    Ekkor, ahogy beletörődően hagyta Bang Chan, hogy levetkőztessem, olyan volt, mintha az ajándékomat bontottam volna ki. Sohasem folytattam önként nemi aktust senki mással, és el sem tudtam képzelni, hogy ez a jövőben másként legyen. Mintha a Gondviselés azzal kárpótolt volna, hogy azonnal, ahogy meg lettem szégyenítve, oda terelt hozzá. Emiatt ha visszacsinálhattam volna azt az estét, akkor is ugyanúgy tettem volna mindent, mert az a szörnyűség kellett ahhoz, hogy később olyan boldog szerelemben teljesedhessek ki, amilyenről álmodni sem mertem azután, hogy rájöttem, hogy homoszexuális voltam.
    - Feküdj le, Szerelmem! – kértem a hálónk felé intve a fejemmel, én pedig útközben ledobáltam a saját ruhadarabjaimat. Ráértünk utána pakolni.
   Ahogy elhelyezkedett előttem az ágyon, nyelnem kellett egy nagyot. Olykor szabályosan emlékeztetnem kellett magamat, hogy ez a valóság volt, hogy ez a férfi nap mint nap azt választotta, hogy az én párom legyen; hozzám jött este haza; engem vitt randevúkra, az én kedvembe akart tenni minden együtt töltött percünkben. Nem mellesleg olyan aktív szexuális életet éltünk, ami úgy éreztem, neki nem volt annyira létszükséglete, de maga a tény, hogy engem boldoggá tett, elég volt számára. Persze, konkrét bizonyítéka volt annak, hogy ő is élvezte ezeket az aktusokat, de egy-egy fárasztó napja után inkább azonnal lefeküdt volna, én viszont képtelen voltam úgy elaludni, hogy nem tudtam magamban, vagy én ne lehettem benne. Egyszerűen a függőjévé váltam, és így éreztem igazán azt, hogy szeretve voltam és megvédve az olyan erőszaktevőktől, akik ártatlanokat, olykor hozzám hasonlóan egyetemistákat vagy akár még fiatalabbakat mocskoltak be a saját pillanatnyi örömük miatt.
    Miután Channie fölé másztam, először az ajkait vettem birtokba. Mondhatott bármit, a csókos szája elsősorban arra lett teremtve, hogy ilyen kis mutatványokat műveljek vele. Ezután pedig a nyakát kezdtem cirógatni, majd végigcsókoltam és nyaltam az egész mellkasát. Foltokat sohasem hagytam rajta, mert semmi pénzért nem akartam fájdalmat okozni neki. Enélkül is tudtam, hogy az enyém volt minden porcikájában, ahogy én az övé.
    - Fordulj meg, Drágám! – kértem, mikor már az ágaskodó férfiasságához közelítettem, amire ő beleegyezően bólintott és a kérésem szerint tett. Ekkor az izmos hátát kezdtem masszírozni, miközben a fenekére ültem és lovagló mozgásokkal hergeltem magunkat.
    - Megőrjítesz! – nyögte a kezem alatt.
    - Itt van egy beállt csomód – jegyeztem meg, mikor a lapockáját nyomogattam.
    - Amit nem most fogsz kimasszírozni – jelentette ki ellenvetést nem tűrően.
    A birtoklási vágyam abban is megmutatkozott, hogy nem hagytam, hogy masszőrhöz járjon, mert utáltam már csak a gondolatát is annak, hogy valaki hozzáért a szerelmemhez. Helyette inkább én jártam masszázsoktatásra, és így profin tudtam kezelni őt az otthonunk intim szférájában.
    - Akkor új vizekre evezek.
    Ezzel lecsúsztam róla, majd szétfeszítettem a lábait és közéjük telepedtem. Ő nem mondott semmit, mert tudta, mit fogok tenni. Ami az egyik kedvenc tevékenységem volt: a nyelvemmel készítettem elő a terepet. Persze, egy idő után betársult egy-két benyálazott ujjam is, Channie pedig a párnákat markolászta, egy ponton pedig el is próbált húzódni tőlem, de én ezt nem hagytam neki. Mivel már erősebb voltam nála, így nem is lett volna esélye ellenem. Ez pedig olyan önbizalmat adott, amitől már nem bírtam tovább. Miután még két percig kényeztettem őt, gyorsan előbányásztam a szekrényünkből a síkosítót és egy óvszert, majd miután fel voltam fegyverkezve, visszacsúsztam azok a gyönyörűen formás lábai közé és belehatoltam.
    - Egek! Darabokra tépsz. – Ekkor úgy szorította a párnákat, hogy a mellkasával el is emelkedett az ágyról.
    - Ne viccelj, annyiszor voltam már benned, hogy meg kellett volna szoknod. Én is már komfortos vagyok a méreteddel – jegyeztem meg, miközben elkezdtem finomkodás nélkül gyorsan mozogni benne.
    - De én… érzékenyebb vagyok, és ezt Teeee... is tudod. – A zihálástól beszélni is alig volt képes. Szegényt nem kíméltem, de hát ő mondta, hogy sietnünk kellett. – Óvatosan, anya kiszúrja! – emlékeztetett erre, ami miatt viszont visszább vettem a tempóból, bármilyen nehezemre is esett.
   - Sohasem fogom megunni azt, ahogy magadba fogadsz – súgtam a fülébe, és láttam, ahogy libabőrös lett.
    - Ajánlom is – mondta végül pihegve.
   Miután az orgazmusunk hullámaitól mindketten vad rángatózásba kezdtünk, óvatosan kihúzódtam belőle, majd az oldalára fordítottam és hátulról átöleltem.
    - Ugye tudod, hogy ha hazajöttünk, egy fordított felállásra is igényem van? – Készítettem fel az esti programunkra.
    - Igen? – kimerült volt, és tudtam, szíve szerint azt mondta volna, hogy aznapra neki ennyi elég volt, de nem tette, helyette a jobb kezemet a szájához emelte és megcsókolta. – Rendben, akkor majd csak azután cserélem ki az ágyneműhuzatot.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.) 

Azt hiszem, szeretlek - Jinson fanfiction - 3. fejezet

  Főcím

 A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:

Jinyoung hazudott volna, ha azt állítja, hogy nem volt csalódott, amiért azon az estén nem jött újabb e-mail a titokzatos évfolyamtársától. Kicsit háborgott is magában, hogy ő némi emésztgetés után azonnal vette a fáradtságot, hogy írjon neki, erre pont az, aki megkereste, nem volt hajlandó aznap többet foglalkozni vele. Végül azzal a megállapítással feküdt le aludni, hogy jobb is volt, ha az illető nem telepedett rá és nem kezdte el konkrétan zaklatni az e-mailjeivel. De ez még csak az első e-mailváltásuk volt, amiből még nem mert semmilyen messzemenő következtetést levonni. Amúgy is úgy akart nekiállni a dolognak, hogy nem volt semmilyen elvárása a levelezésükkel szemben, hátha így nem csalódott. Másnap reggel azonban vad izgalommal ült fel az ágyában és nyitotta meg az e-mail-fiókját, amint megkapta az értesítést az alig pár perce beérkezett leveléről, ami kárpótolta a várakozásáért.

 Kedves (örülök, hogy zavarba tudtalak hozni) Jinyoung!

 Tudom, nem a legkönnyebb dolgot kérem Tőled, amikor azt írom, hogy próbáld meg elhinni, hogy ez nem vicc vagy tőrbecsalás. Már csak azért sem, mert én is tudnék hosszasan mesélni arról, milyen atrocitások értek amiatt, hogy meleg vagyok. Ezért sem vallottam be eddig még senkinek sem az egyetemen a másságomat. (Istenem, de utálom ezt a másság szót…)
    Teljesen megelégedek ezzel a válaszoddal is. Viszont fájt olvasnom azt, hogy nem érdekelnek a valódi románcok, és inkább a kitalált szerelmi történetekért vagy odáig. Mármint, ne érts félre, én is imádom őket, de valahol a szívem mélyén mindig arra vágytam egy-egy jobb szerelmes sztori elolvasása után, hogy valami hasonlót tapasztalhassak én is.
    Az pedig túl szépnek is hangzik, hogy esélyt adsz ennek a levelezésnek. Ennél többet nem kérhetnék most Tőled. Nem is tudnék, hiszen még – mint már írtam – nem vagyok felkészülve a nyilvános coming outomra. Meg, hogy őszinte legyek, attól is félek, hogy ha rájössz, ki vagyok, kiábrándulsz belőlem. Önző módon abban bízom, hogy megkedvelsz az e-mailjeim által, és utána már az sem fog annyira zavarni, ha a külsőm teljesen visszataszító számodra.

 A Te vad eufóriában fürdő rajongód

Jinyoung nem tudta, mit kellett volna minderre válaszolnia, és nem is akart máris – felborítva a reggeli rutinját –, kapkodva írni az ő „eufóriában fürdő rajongójának”. Álmos fejjel nem is lett volna képes a megfelelő szavak megtalálására, így nem próbálkozott szókeresőt játszani a kába elméjében, helyette eltette a telefonját és készülődött. A buszon azonban jó párszor frissítette az e-mail-fiókját. Valami elindult benne. Ez az érzés pedig tagadhatatlanul tetszett Jinyoungnak: a tudat, hogy valaki rajongott érte. Az pedig, hogy úgy ismerhette meg ezt az illetőt, hogy csak a szavai voltak ott előtte, túlságosan neki valónak hatott.
    Szavak… Ezek voltak azok a dolgok, amik a leginkább el tudták varázsolni. Még az is megfordult a fejében, hogy ez az, amire mindig is vágyott: egy leírt szerelem. Valószínűleg túlságosan korai volt ilyesmin elmélkednie. Meg is lepte saját magát mindezzel, hiszen – mint azt Jacksonnak is megírta – ő nem igazán hitt a valódi románcokban, viszont ez volt a dolog kulcsa. Itt volt az a köztes út, ami eddig sohasem fordult meg a fejében: szimplán szavakkal megismerni egy ember lelkét és természetét. Igaz, ez nem volt kétoldalú dolog, hiszen az idegen jól tudta, ki volt Jinyoung, és már biztosan jó ideje figyelgethette, ha szó szerint a rajongójának tartotta magát.
    Tapasztalat híján, csak a könyveire és a környezetében lévőkre támaszkodva, úgy gondolta, hogy a szerelem, ahogy (legalább egy kicsit) megölte az embereket, úgy ez volt az is, amely életben tartotta őket – persze a szeretet egyéb formáival együtt. Ő próbált szerelem nélkül is a lehető legteljesebb életet élni, de ez nem mindig ment neki jól. Ezért is volt valamennyi történetében szerelmi szál, hogy legalább a képzeletében megélhesse a romantikus vágyait, ha már a valóságban meg volt rekedve. Ekkor viszont, ahogy megérkezett az életébe a titkos hódolója, már nem akart foglalkozni a múlttal. Amondó volt – még ha talán elhamarkodott is volt a nézőpontváltása –, hogy innentől kezdve igyekezett úgy felfogni a kialakult helyzetet, hogy az életében nemcsak a tanulmányait és a barátait tekintve, hanem szerelmi szempontból is új rész indult. Neki pedig követnie kellett a félig ismeretlen fiút, aki nem tudta, vajon meddig akarta őt a sötétben tartani. Bár ez is inkább izgatottsággal töltötte el, mintsem félelemmel. Eddig mindenki a földön tartotta – és ő is magát –, itt volt az ideje, hogy valaki felrázza, akár hosszabb, akár rövidebb időre. Ha pedig zuhanniuk kellett, azt úgyis együtt tették volna. Már persze, ha ez az egész nem volt egy átverés. Mert azért ott motoszkált benne a gondolat, hogy egy vén szatír adta ki magát az évfolyamtársának, vagy pedig tényleg az évfolyamelsősége miatt akarták megszégyeníteni páran a társai közül. Az utóbbit azonban kevésbé tartotta esélyesnek, mert jó emberismerő lévén, akinek ráadásul a megérzései is rendre helyesek voltak, nem tudott volna senkiből sem kinézni ilyesmit.
    Park Jinyoungról sok mindent el lehetett mondani, de azt nem, hogy túlságosan negatív fényben látta volna magát, ahogy azt sem, hogy elfogult lett volna önmagával. Azon kivételes emberek egyike volt, aki egyaránt kellően tisztában volt a saját pozitív és negatív tulajdonságaival. Tudta, hogy mik tették őt szerethetővé mások szemében, és mik voltak azok, amik taszítónak hathattak. Persze, mindenki másként ítélt meg egy embert, így teljesen általános következtetéseket nem vonhatott le, de attól még tökélyre fejlesztette azt a képességét, miként tekintett saját magára úgy, mintha egy külsős nézett volna rá – szó szerint és átvitt értelemben is. Épp ezért sohasem próbált álszent lenni, amikor a külsejét dicsérték, viszont az sem lepte meg, amikor a nagyobbnak mondható füléért ugratták. Gyakran felfedezhető emberi tulajdonságként könyvelte el azt, hogy képesek voltunk a sok pozitívum között is megtalálni a negatívumot. Jinyoung azonban kifejezetten szerette magán a fülét. Pont azért, mert az nem vonzotta pozitívan a tekinteteket, és ő két éve megtanulta, hogy amennyire ajándék volt az, ha valaki szép külsővel rendelkezett, annyira átok is. Mert az emberek magukévá akarták tenni azt, ami szép volt, legyen szó javakról vagy éppen személyekről. Jinyoung tinédzserként sajnos egy olyan férfi érdeklődését keltette fel az éteri külsejével, aki nem fogadott el nemleges választ, és még ha nem is tette szó szerint a magáévá, hosszú percekig birtokolta a testét, hogy olyan örömökben részesítse a hollóhajút, amelyekben ő nem akart részesülni – legalábbis nem tőle és nem tizenhat évesen. Egyes dolgokra meg kellett érnünk és meg kellett találnunk azt a személyt, akivel át akartuk élni azokat. Jinyoung tizenhat évesen egyértelműen nem volt felkészülve az első orális kielégítésére, főleg nem egy manipulatív szörnyeteggel, és félt, hogy egy életre megundorodott a nemi élet ezen formájától.  

- Mi történt? – kérdezte Markot, amikor a fiú nem jelent meg az egyetemen a szokásos helyen és időben.
    - Bocsi, srácok – nézett felválta Jinyoungra és Youngjae-ra –, még gyorsan meg kellett írnom reggel egy e-mailt. Eléggé fontos volt, és nem akartam, hogy akárcsak egy elütés is legyen benne.
    A Park fiú ekkor ledöbbenve állt, és majdhogynem el is nyílt a szája, ahogy emésztgette a barátja szavait. Ez túlságosan egybecsengett azzal, hogy a titkos idegentől reggel jött e-mail-je, és hogy az illető saját elmondása szerint különösen ügyelt rá, hogy ne nagyon legyenek helyesírási hibák a leveleiben. Épp ezért kénytelen volt rákérdezni.
    - Milyen e-mailt?
    - Ó, nem lényeges! – legyintett Mark a kezével. – Inkább menjünk be, mert még elkésünk – invitálta a barátait ahhoz a teremhez, ahol az aznapi első órájuk volt.
    Jinyoung gondolatai azonban ezután is a rejtély megoldásán kattogtak. Viszont rendre odajutott, hogy biztos, nem Mark volt Anonymus, hiszen felismerte volna a barátja írásstílusát, és Mark nem pont úgy fogalmazott, ahogy a levelek írója. Jó pár esszéjét olvasta, így ezt egyértelműen ki merte jelenteni saját magában. Bár ezt könnyen lehetett volna azzal magyarázni, hogy direkt csapta be őt. Mindazonáltal Mark az elmúlt két hónapban semmilyen jelét nem adta annak, hogy szimpla barátságon kívül bármi mást szeretne Jinyoungtól, aki nem is akarta volna, hogy ez megváltozzon. Mark jóképű volt, és azonnal megtalálták a közös hangot, valamint ösztönzőleg hatott Jinyoung számára. Egy olyan legjobb barátra lelt a személyében, akiről előtte nem is mert volna álmodni. Túlságosan megszokta, hogy nála butábbak szintjére kellett lesüllyednie, csakhogy ne legyen egyedül. Végre egyenlő partnert talált benne és Youngjae-ban, épp ezért önző módon nem akarta, hogy az egyik legjobb barátja legyen a titkos hódolója. Markkal szerette volna a már meglévő formában tovább ápolni a kapcsolatukat, és mellette egy új személynek teret adni az életében. Ezért is várta annyira, hogy hazaérve megírja azt a bizonyos e-mailt.

 Kedves (vad eufóriában fürdő) rajongóm!

 Szörnyen sajnálom, amiért bántalmazás ért a nemi identitásod miatt. Sajnos én is tudnék mesélni arról, milyen egy olyan sebet viselni magamon, amit más gonoszságából fakadóan szereztem. De nem hagyhatjuk, hogy ezek a sebek miatt elzárkózzunk a világtól. Én is pont azért adok neked esélyt, hogy magamnak is bizonyítsam: egy múltbeli sérelem miatt nem mondok le valami új, kialakulóban lévő dologról. Egyébként én is utálom a „másság” szót, már csak azért is, mert botorság, hiszen nincs két egyforma ember.
    Ne érts félre: én is vágyom valahol mélyen arra, hogy átélhessek egy nagy románcot, csak attól félek, ez képtelenség. Kár, hogy nem mi írjuk a saját történetünket. Persze, bizonyos fokig igen, de mégsem tudom előre megírni az adott napomat, amit egyszerre utálok és imádok. Hiszen végső soron mi lenne abban az izgalmas, ha teljes kontrollunk lenne az életünk felett? Ezt a vágyamat meghagyom a történeteim írásához… Igen, már el is szóltam egy fontos dolgot magamról: imádok írni. Viszont rettegek, hogy sohasem leszek képes arra, hogy akárcsak a kisujjáig is felérjek a kedvenc íróimnak.
    Persze, megértem, sőt kifejezetten díjazom, hogy így tényleg nem befolyásol engem a külsőd a megítélésednél. Azt viszont kicsit bánom, hogy ez fordítva nincs így. Örültem volna, ha én is szó szerint egy fehér lap vagyok előtted, amin csak a szavaim jelennek meg feketén. De legalább én ezekből a szavakból kirajzolhatom a személyiségedet. Tudod, mint a képverseknél, amikor úgy írnak meg egy-egy verset a költők, hogy közben egy képet ábrázolnak a szavak vizuális elrendezésével. Hidd el, ha tetszeni fog az a kép, ami megjelenik előttem, tőlem bárki lehetsz. Bár ha tényleg az évfolyamtársam vagy, akkor nagy baj nem lehet. Végül is, egy csúnya fiú sincs közöttetek. Igaz, van, akin jobban megakad a szemem, de ez tényleg csak a szemem örömére van; a lelkemet hidegen hagyja egy formás fenék, egy kedves mosoly és egy kidolgozott test. 

Jinyoung, aki megijedt, hogy hirtelen túl sok mindent árult el magáról                                                                                                                      

Jinyoung mindig akkor érezte a legéletteltelibbnek magát, amikor írt, és ez ekkor sem volt másként. A történeteibe mindig belecsempészett egy kicsit magából: a személyiségéből, az érdeklődési köréből, a mindennapjai eseményeiből és az őt körülvevő emberekből. Ekkor pedig a teljes valóját fedhette fel valaki előtt, és ezt imádta. Az e-mailek teret adtak számára, hogy legyen ideje nyugodtan átgondolni, mit és hogyan tálaljon. Máris odáig volt ezért a játékért, ahol mindig oda-vissza dobálták a labdát, és az a várakozás, amíg visszajött a játékszer egy levél formájában, izgalmasabbnak ígérkezett, mint amikor ő írta le a saját dolgait – pedig az is mámorító volt.
    Eljött az idő, hogy a maga köré húzott falát együtt húzzák szét Anonymussal. Eddig mindig a plafonját bámulta, ha éppen ihletet keresett írás közben, azonban már nem tűnt elégnek a szobája. Végtére is, a plafon és az ég szomszédok voltak egymással, még ha igen távoliak is. Ő most már az eget célozta meg, ameddig a szeme ellátott. Bár a nevüket nem tudta volna felírni, még a plafonjára sem, nemhogy az égboltra, hiszen nem tudta a másik kilétét. Amitől még zavarbaejtőbb volt számára, hogy mindössze pár szavába került az e-mail-társának, és ő belement, hogy elvesszenek együtt az ismeretlenben. Jinyoung úgy érezte, mintha a világ összement volna kicsit. Vagy csak ő lett a másikkal együtt nagyobb? Nem tudhatta, meddig fog ez a levelezés tartani, vagy hogy egyáltalán vezet-e valahova, de ekkor nem is akart ezzel törődni, csak ki akarta élvezni a kezdeti izgalmat. Ő a sorozatoknál is mindig az első évadokat szerette a legjobban: a későbbi cselekmények megalapozását. Ők pedig még csak a pilot résznél tartottak, melyben a főcím is alig ment le.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)