Azt hiszem, szeretlek - Jinson fanfiction - 4. fejezet

   Ez vagy Te

A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:

 

Jackson nap közben nem tudta megállni, hogy ne bámulja Jinyoungot a megszokottnál is többet. Azt remélte, hogy kiszúr rajta valami rendkívülit. Ki is szúrt, hiszen a Park fiú az átlagosnál furcsábban viselkedett Mark közelében, ami megijesztette Jacksont: talán már elkésett, vagy Markra gyanakodott a kiszemeltje? Akármilyen betegesnek is tűnt, Jackson szó szerint a szakértője volt annak, hogy a hollóhajú milyen gesztusokkal viseltetett a barátai iránt. Ezekből pedig egyértelműen azt a következtetést vonta le, hogy még ha nem is vallotta volna be, Mark közelebb állt hozzá, mint Youngjae. Tuan jelenléte mindig feltöltötte: mellette kétszer akkora volt a mosolya, mint nélküle; mellette olykor-olykor még azt is megengedte magának, hogy sugdolózzon az órán; de ami mindközül a legjobban fájt Jackie-nek, az az volt, hogy Markot érintette meg a legtöbbet. Ha mindennap csak egy-egy apró érintést ellophatott volna a szomorú kutyaszemű fiú attól, akit a legfőbb riválisának tartott, a napjai sokkal teljesebbek lettek volna; viszont még ha érintéseket nem is lophatott, szavakat igen. Bár pontosan nem tudta, hogy Jinyoungnak is milyen sokat jelentett, hogy a levélváltást választotta a megismerkedésük formájának, enélkül is egyértelművé vált számára a fiú előző leveléből, hogy semmiképp sem lőtt mellé.
    Nap közben azon gondolkodott, hogy ki is volt igazából Jinyoung és a sors miért sodorta őket össze. Miért érezte azt Jackson:
    Hogy ennyire szüksége volt rá, és hogy ő volt az, akire egész életében várt?
   Hogy a legapróbb rezdülései is elegek voltak számára ahhoz, hogy értse a másikat, és úgy érezze, ők összetartoznak?
   Hogy azt akarja, hogy a hollóhajú bevezesse a királyságába, és hogy ő is invitálja Jinyoungot a saját világába?
    Hogy rettegjen attól, hogy a másiknak nem fog kelleni?
   Egyszerre érezte azt, hogy szabadjára kell engednie magát és repülnie a másikkal, és azt, hogy el kell rejtenie minden hibáját, nehogy Jinyoung elmeneküljön tőle. De ha a másikkal tényleg egymásnak teremtették őket – márpedig Jackson ezt érezte –, akkor végül minden jól kellett, hogy alakuljon. Legalábbis úgy, hogy – még ha nehézségek árán is – ők egy pár legyenek.
    Minden egyes szünetükben többször rápillantott az e-mail-fiókjára, és még a kéretlen leveleit is rendre megnézte, hátha ott várja valami Jinyoungtól. Ez persze a barátainak is szemet szúrt, de még ekkor nem fogtak konkrét gyanút, hogy Jackson szívét e-mailről email-re egyre jobban elrabolta valaki. Egy olyan személy, aki nem tudta, hogy a Wang-fiú akaratlanul már akkor elkötelezte magát felé, amikor ő Tolkien tündéit megidézve olvasott szeptember elsején.

Jackson otthon sem tudta kiverni a fejéből a hollóhajút, így még evés közben is folyton frissítette az e-mail fiókját, és először nem is akart hinni a szemének, amikor egy új levelet jelzett a rendszer. Félre is nyelt izgalmában. De amint sikerült a köhögését elállítani, már nyitotta is meg az e-mailt, amire a következő választ írta:

 Kedves (ne ijedj meg, hogy túl sokat árultál el magadról) Jinyoung!       

 Utálom azt az illetőt, aki megsebzett Téged. Nem akarok tolakodó lenni: ennek, még úgy hiszem, nincs itt sem a helye, sem az ideje, de örülnék, ha egy nap eljutna olyan szintre a kapcsolatunk, hogy elmond, kit is kell kivégeznem… Nem viccelek, Jinyoung: aki téged bánt, az felkerült a fekete listámra! Annak viszont nagyon örülök, ha ez a kis beszélgetésünk, úgy hiszed, segíteni tud neked, hogy továbblépj. Rám is rendkívül jó hatással vagy: az elérhetetlen, éteri tünde-fiú, aki időt szán egy halandó emberre. Ez vagy te az én szememben, csakhogy tudd.
    Abban pedig egyetértek veled, hogy irritáló tud lenni az, hogy nincs teljes hatalmunk az életünk felett, de közben ez így szép és jó. Egy akkora hatalommal nem biztos, hogy sok jót kezdenénk. Azzal pedig jócskán felkeltetted az érdeklődésemet, hogy írsz saját történeteket. Lefogadom, olyan zseniálisak, mint Te magad. Azt pedig ne feledd: minden kiváló író egyszer kezdő volt. Előtted is ott van a lehetőség, hogy a nyomdokaikba lépj.
    Mindig is imádtam a képverseket, és remélem, az én képem valóban tetszeni fog Neked. Azt pedig egy percig se hidd, hogy engem csak a külsőd érdekel. Igaz, az fogott meg elsőnek, de ténylegesen azok ragadtak magukkal benned, amiket az órákon mondtál. Gondolom, azt nem kell ecsetelnem, mennyire remek irodalmár vagy már most, hiszen láthatólag tisztában vagy a képességeiddel, és ki is aknázod azokat, de mégis ott van benned az alázat. Mindig figyellek, amikor egy-egy évfolyamtársunk szólal fel órán, és Te sohasem ráncolod a szemöldöködet, még akkor sem, ha teljes sületlenséget mond az illető. Bárcsak én is ilyen lehetnék! Nekem egyszerűen a legtöbb dolog az arcomra van írva.
    Azt egyébként nem akarod elárulni, kik azok, akik külsőleg jobban tetszenek? Ígérem, nem megy el a kedvem, amiért nagy valószínűséggel nem fogsz engem említeni közöttük.
    Még valami: minden rendben van veled? Csak mert ma az átlagosnál is szótlanabb voltál. Csak nem kifogott rajtad a Lear király? 

A fiú, akinek bearanyozod a napját, még úgyis, hogy igazán sohasem nézel rá

Direkt így búcsúzott el tőle, hogy jelet adjon neki, hogy ne maga mellett keresse Anonymust, mert Jackson a közelsége ellenére, még ha láthatatlan nem is volt Jinyoung számára, valamelyest észlelhetetlen maradt. Ez is épp egy olyan nap volt, amikor Jinyoung még csak el sem köszönt tőle. Nem voltak konkrétan barátok, így ha éppen nem volt a közvetlen közelében a kínai fiú, akkor ez előfordult, aznap azonban ez kétszer olyan rosszul esett Jacksonnak, mint máskor. Ekkor el is kezdett abban reménykedni, hogy nem neki kell majd színt vallania a hollóhajúnak, hanem a Park-fiú maga rakja össze a képet, ki is volt ő. Ehhez azonban nyomokat kellett hagynia maga után. A tünde kifejezés is egy ilyen nyom volt. Igaz, többen is nagy Tolkien-rajongók voltak az évfolyamukon, de ha a fantasy-mesterről volt szó, Jackson lelkesedését nem lehetett utolérni. Jackie hitt benne, hogy ez talán Jinyoungnak is feltűnik egy nap. Viszont túl egyértelmű sem akart lenni, mert még kellett neki némi idő a lelepleződése előtt.

A hollóhajú direkt megnyitva hagyta az e-mail fiókját, amint ráment a küldés gombra, hogy azonnal észrevegye, ha megérkezik a válasz. Persze, közben olvasgatni kezdett, de minden második oldal után felpillantott a monitorjára. Ezzel a cselekedetével nem volt feltétlenül kibékülve, mivel őt nagyon nehéz volt kizökkenteni az olvasásból. Ám Anonymusnak sikerült, amiért egyszerre szidta és áldotta őt Jinyoung. Szidta, mert utált félgőzzel csinálni bármit is. Áldotta, mert ki tudta mozdítani a komfortzónájából, ami szintén azt igazolta számára, hogy nem Mark volt az, mert mellette képes volt a legnagyobb lelki békében hosszasan olvasni és tanulni. Nem válthatott ki ennyire különböző reakciót belőle a legjobb barátja e-mailen keresztül és személyesen. A közvetlen szociális érintkezések általában nagyobb benyomást tudtak hagyni másokban, mint egy-egy e-mail. De Jinyoung tudta jól, hogy nem feltétlenül mindig egyezett a felfogása a többségével, így az sem lett volna meglepő számára, ha kiderült volna, hogy a barátja, kihasználva a leírt szavak iránti imádatát, direkt ilyen módon akarta volna meghódítani, mert már kiismerte annyira, hogy biztos legyen a sikerben.
    Alig olvasott el húsz oldalt, jött is az a bizonyos értesítő, amit látva szabályosan eldobta a kezében lévő könyvet, hogy még abban a minutumban meg tudja nyitni a levelet – mindezzel a pulzusszámát jócskán a normális érték fölé emelve. Főleg amikor azt a részt olvasta, hogy Anonymus feketelistájára került az, aki őt bántani merte. Ha tudta volna a másik, mit kellett két éve átélnie… De ekkor nem akart ezzel foglalkozni, inkább azonnal megírta és el is küldte a válasz e-mail-jét.

 Kedves (utálni fogom magam, ha kiderül, hogy tényleg nem nézek rád) rajongóm!

 Jó tudni, hogy van egy személyes bérgyilkosom: ínséges időkben még akár igénybe is veszem a szolgálataidat. J
    Tünde? Csak nem úgy, mint Tolkien-tündéi? Ha igen, máris egy fokkal jobban kedvellek. Mármint, sohasem volt bajom Rowling világával, sőt, gyermekkorom meghatározó regényei voltak a Harry Potterek, és azt is megértem, a Trónok harca miért lett világsiker – még ha engem nem is fogott meg –, de számomra a fantasy-műfaj koronázatlan királya mindig is Tolkien marad. Ha pedig egy kicsit is tünde-hatást keltek benned, az az eddigi legszebb bók, amit a külsőmre kaptam.
    Tolkien egyébként pont azon írók egyike, akik szörnyen inspirálnak, még ha én nem is fantasy-történeteket írok. És ki tudja, a jövőben (akár a közeljövőben) még az is lehet, hogy megmutatom neked egy-egy írásomat, pedig még a barátaim és a szüleim sem olvashattak tőlem semmit, nemhogy más. Ami tudom, nem jó hozzáállás, hiszen hogyan fejlődhetnék igazán, hogyha nem kapok építőkritikát. Viszont rettegek, hogy kiderül, semmi tehetségem nincs az íráshoz. Abban beleszakadna a szívem. Akkor oda lenne a legnagyobb álmom: hogy hasonló dolgokat váltsak ki az emberekből, mint amiket belőlem váltottak ki a kedvenc történeteim.
    Nem szeretek leírni embereket, csak mert mondjuk az átlagostól eltérő észrevételeik vannak. Ott van például Jackson, na, ő kifejezetten érdekes dolgokat tud meglátni. Erre én nem lennék képes, viszont szó szerint táplálkozom az egyedi, még akár különcnek is mondható látásmódokból, hogy jobban el tudjak szakadni a megszokott elemzésektől. Az pedig szerintem kiváló tulajdonság, ha minden az arcodra van írva: így nem áll fenn a veszélye annak, hogy hazudj és megvezess embereket. Szeretem az őszinteséget.
    Arról pedig ne álmodj, hogy elárulom, kik tetszenek. Már csak azért sem, mert tényleg nem ez számít. Számomra sohasem ez számított.
    Egyébként rendben vagyok, de tényleg nem volt sok hozzáfűznivalóm a Lear királyhoz. Shakespeare nem fekszik nekem. Akármennyire is zseniálisnak tartom, az írásai nem szólnak hozzám: nem kelnek életre előttem a karakterei, nem szakad bele a szívem egy-egy halálba vagy megbolondulásba. Értem (vagy legalábbis érteni vélem), miért imádják mások, épp ezért szomorít el, hogy nem tudok csatlakozni hozzájuk. De talán egy nap úgy veszem a kezembe a Hamletet, hogy zokogok Ophília temetésén, és beleszakad a szívem abban, hogy Hamlet pont akkor, amikor elhagyja az Oedipusz-komplexust és tényleges entitássá válik, meg is hal. Ez a nap viszont még nem jött el, de azért várok rá.

 Jinyoung, aki végtelenül hálás neked, amiért figyelsz rá

Egyetlen egy smiley-t engedett meg magának a Park-fiú, de azt sem oda tette, ahol igazán helye lett volna. A szavak ellenben többet értek minden egyes hangulatjelnél: egyszerre fedték fel és közben mégis képesek voltak elrejtve hagyni az érzéseket és a gondolatokat. Egy hangulatjel túlságosan konkrét tudott lenni. A 21. század egyik legszörnyűbb változásaként élte meg Jinyoung, hogy az emberek egyre kevesebbet írtak az üzeneteikben, helyette kiegészítő jelekkel fejezték ki magukat. Igaz, ezt Anonymus nem tudhatta, de azért remélte, hogy így is érezni fogja, milyen kirívó dolog volt tőle egy smiley használata.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.) 
 

Szerintem meg tudod - BinChan fanfiction (18+) - 2. rész

 

Az első részt ITT találjátok.

Changbin:

Egy decemberi este, amikor hazafele tartottam a zeneművészeti egyetemről, arra lettem figyelmes, hogy egy férfi a nyomomban volt. Először azt hittem, csak paranoiás voltam. Hiszen miért ne sétálhatott volna ő is arrafele, amerre én? Azonban az utcák annyira üresek voltak az aznapi szakadó eső miatt, hogy kirívó jelenség volt, ahogy nagyjából öt méter távolságból követett. Direkt hol gyorsítottam, hol lassítottam a tempómat, amihez ő mindig alkalmazkodott. Mivel pár percre laktam az egyetemtől, így úgy voltam vele, hogy már majdnem hazaértem, ezért nem kellett rettegnem. Már láttam is az épületet, amikor baloldalra fordulva hátrasandítottam, és feltűnt, hogy köddé vált a férfi. Ettől egy múló pillanat töredékéig megnyugodtam, hogy aztán még inkább eluralkodjon felettem a vad, elemi félelem, amikor a másik oldalról megragadta a kezemet és behúzott egy kis utcába. Egyikünknél sem volt ernyő, csak a kapucnink védett minket az esőtől, és más sem volt a kezemben, amivel védekezhettem volna. Így a puszta erőm maradt, ami viszont túl kevésnek bizonyult a nálam sokkal izmosabb férfival szemben.
    - Engedjen el! – ordítottam torkom szakadtából.
   - Csend legyen, különben eltöröm a karodat! Vagy az ujjaidat, ha az jobban tetszik. – Ő nem emelte fel a hangját, épp ezért volt szörnyen ijesztő.
    - Segítség! – próbáltam a szomszédokra hatni. Bár pont olyan környéken éltem, ahol azt tapasztaltam, hogy az embereket vajmi kevéssé érdekelte, hogy éltek-e vagy haltak a környezetükben lévők.
    - Én szóltam. – Ezzel kifacsarta a jobb kezemet és úgy nyomott neki a falnak. – Csak annyit mondok, Fiú, jobban teszed, ha nyugton maradsz, különben ez borzasztóan fog fájni. – Az a kimértség, amit kihallottam a hangjából, egyszerűen lefegyverzett, az elemi erejéről nem is beszélve.
    Nem túlzott, tényleg nem került volna nagy erőfeszítésébe, hogy eltörje a karomat vagy az ujjaimat, amikre nagy szükségem volt, hiszen a gitározás volt a mindenem. Választhattam, hogy hagytam, hogy bemocskolja a testemet, de a kezemet épségben hagyja, vagy addig ordítottam, míg valaki megtalált, vagy ő adta volna fel a dolgot, és cserébe kettétörte volna a potenciális gitáros karrieremet. Mivel a zene volt a mindenem, így azokban a végtelen hosszúnak tűnő másodpercekben beletörődtem abba, hogy erőszakkal elvegye a szüzességemet.
    Az idegen a szabad kezével lehámozta a fenekemről a nadrágomat és az alsómat, a hideg téli szellő és az eső pedig azonnal elkezdtek szúrni, mintha nem vízcseppek, hanem éles tűk szakadtak volna az égből. De ennek örültem, mert ez valamelyest elvonta a figyelmemet attól a fájdalomtól, ami az ánuszomnál ért. Sokféle fájdalmat átéltem már akkorra, de ehhez foghatót még nem. Egyetlen egy szerencsém volt, hogy az agyam azonnal kapcsolt és menedékül szolgált számomra. Egyszerűen lebénultam és az addig csak vánszorgó idő, hirtelen mintha tovaszállt volna, és már csak arra eszméltem fel, hogy valami kihúzódott belőlem. Lehet, tíz percig tartott, mire kielégült, az is, hogy öt perc alatt letudta. Fogalmam sem volt, mivel semmire sem emlékeztem belőle.
    - Tudtam én, hogy jó embert néztem ki magamnak már egy ideje. Az ilyen engedelmes fiúkat szeretem. Ezért meg is jutalmazlak, hisz végtére is, nem vagyok én szörnyeteg. – A kezembe nyomott valamit, amit robotszerűen a zsebembe tettem.
    A szél és a zuhogó eső egyre erősebb lett, belém pedig ekkor tért vissza az életerő, ezzel együtt a vad remegés és az a szörnyű fájdalom, ami a fenekemből jött, miközben éreztem, ahogy a már távozó idegen mocska folyt ki belőlem. Alig tudtam összeszedni magamat, hogy felhúzzam a nadrágomat és valahogy elvánszorogjak hazáig. Mindössze két percre voltam az otthonomtól, és ez volt az egészben a legrosszabb. Aznap elveszítettem azt a komfortérzetemet, ami eddig körülölelte az albérletemet és annak a környékét. Az a kis utca, ami előtte azzal a jóleső érzéssel párosult számomra, hogy mindjárt megérkeztem, innentől kezdve az erőszak, a tehetetlenség, a fájdalom és a mocsok jelképe lett. A ruháimat levakarva magamról, mindent betettem a gépbe egy fertőtlenítő mosásra, majd a zuhanyba álltam. Egyszerre próbáltam óvatos és mégis alapos lenni tisztítás közben. Az egészben pedig az volt a legszörnyűbb, hogy tudtam, hogy igaza volt az erőszaktevőmnek: ha ellenálltam volna, sokkal brutálisabban lerendezhetett volna. Így is volt fájdalmam, de a lelkemet, az önbecsülésemet és a férfiasságomat ért csorba százszor nagyobb volt. Ezt pedig semmilyen víz és tusfürdő nem moshatta le rólam. Pedig a kádat is megengedtem utána, órákon át feküdve a vízben, amit mindig leengedtem és újra töltöttem, amint kihűlt. Egy dolgot mantrázva közben a fejemben: egy gyenge kisfiú vagy, Changbin.
    - A pénz! – kaptam hirtelen a fejemhez, hiszen mosás előtt kiürítettem a zsebemet. – Mennyit nyomott a kezembe az a féreg?
    Nagy nehezen kimásztam a vízből, majd megtörölköztem és felkaptam a pizsamámat, utána pedig megszámoltam: 200000 wont adott. Ezen hirtelen felhorkantottam. Alkalmi prostituált lettem, volt még ennél lejjebb? Hirtelen felindultságból ki is akartam dobni a pénzt, ám ekkor megfogalmazódott bennem az, hogy akkor ez az egész értelmetlen lett volna. Meg kellett találnom ebben azt, ami engem épített, hogy milyen hasznot tudtam húzni belőle, így inkább ott hagytam a pulton a pénzt.
    Másnap – bár semmit sem aludtam az éjjel – elindultam az egyetemre, ám hazafele inkább taxival mentem azon a rövid úton. Igaz, csúnyán nézett a sofőr, amiért kábé semmit sem keresett rajtam, de így járt: nem ő volt az áldozat ebben a helyzetben, hanem én. Ám amint ez megfogalmazódott a fejemben, rájöttem, hogy mit kellett tennem. Nem áldozat képében látni magamat, ezentúl a saját árnyékomtól is rettegve, hanem kikupálódnom. A pénzt, amit a mocsok adott, elkölthettem egy személyi edzőre is. Mert dagadó izmokkal ellátott pasiként aligha támadtak volna le, vagy ha mégis, megtudtam volna védeni magamat. Ez volt ennek az értelme, hogy ne csak a zenélésről szóljon az életem, hanem végre a testemet is formáljam.
    Egész éjjel személyi edzőket kerestem, de egyszerűen egyikük sem fogott meg. Mígnem nagyon sokadikként kidobott a net egy huszonhat éves pasit. Igaz, hat évvel idősebb volt nálam, de az arca annyira imádnivaló volt, hogy a sötétben úszkáló lelkembe egy kis fényt tudott hozni szimplán a képével. Mire lehetett képes a tényleges személyével?
    - Te vagy az én emberem – mutattam a képernyőre. – Ha valakinek önként tárnám fel magamat, az Te lennél, Bang Chan – olvastam fel a nevét. – Megerősödök. Kurvára megerősödök, és senki nem fog többet letámadni és elvenni a méltóságomat. – A düh, az elhatározás és a megtörtség következtében kibuggyant egy-egy könnycsepp a szememből, de azonnal letöröltem őket. Mert én tényleg nem egy áldozat voltam, Bang Chan szemében sem akartam annak tűnni.

- Jól vagy? – hallottam meg a szerelmem hangját, miközben hátulról átkarolt.
    - Mondjuk – feleltem.
    - Min gondolkodtál? – közben a vállamra tette a fejét.
    - Az ablakból láttam egy pasit, aki úgy nézett ki, mint… ő. – Mivel nem láttam aznap este a támadóm arcát, így bármikor szembe jöhetett velem az utcán, ami paranoiássá tett. Hiába voltam már a páromnál is erősebb, egy részem továbbra is az a megerőszakolt, vékony fiú maradt, aki a zenéléshez szükséges keze miatt passzívan hagyta, hogy belehatoljanak.
    - Azt mondtad, nem tudod, hogy néz ki – suttogta, és éreztem, ahogy megmerevedett.
    - Nem is. Csak az alakja és a mozgása hasonlított rá, ennyi. De mindegy is. – Közben megszorítottam a kezét. Az ölelésében biztonságban voltam. Bárcsak egyedül is így tudtam volna érezni magamat!
    - Utálom, hogy nem találhatom meg, hogy szarrá verjem. – Amikor nagyjából fél évvel korábban elmeséltem neki mindezt, azt hittem, hogy felrobban és tényleg felkutatja valahogy és kinyírja az illetőt. Talán jobb is volt így, hogy nem láttam rendesen az erőszaktevőmet, mert még a végén börtönben kötött volna ki a párom.
    - Ha sok felesleges energiád van, azt másként is levezetheted – ajánlottam fel, miközben megfordultam.
    - Ne viccelj! Egy ilyen téma után, egy órával azelőtt, hogy indulnunk kell anyámhoz, te szeretkezni akarsz? – ráncolta a szemöldökét.
    - Egy órába sok minden belefér, és igen, egy ilyen téma után különösen fontos lenne éreznem azt, hogy… hogy domináns is tudok lenni. – Imádtam, ha én voltam a passzív fél az együttléteinkkor, mert mellette mertem kiszolgáltatott lenni, de amikor én lehettem a domináns, az valami mámorító volt. Azokban az aktusokban kiteljesedhettem, és mindig ügyeltem rá, hogy ő soha se érezzen közel sem olyan nagy fájdalmat, mint amit én éreztem azon a téli, esős estén.
    - Egy feltétellel, Binnie, úgy csináld, hogy ne látszódjon a járásomon, mert anyának sas szeme van – nézett rám félve.
    - Jól tudom – feleltem.
    Szerencsére az anyukája hamar elfogadta, hogy a fia meleg volt. Ráadásul a coming outja után azt hitte, hogy egy törékenyebb srácot visz haza, így amikor meglátott a magam – immáron izmos – voltában, leesett az álla, és kerek-perec közölte a párommal, hogy nem gondolta, hogy ennyire jó volt az ízlése. Sőt, azt is hozzátette, hogy ő bezzeg nem tudott ilyen helyes pasit fogni. Persze Bang Chan kicsit megharagudott rá, amiért ilyet mondott a már elhunyt édesapjáról. Az viszont mérhetetlenül nagy megkönnyebbülést okozott számára, hogy elfogadott minket, sőt támogatott is. Azóta minden második hétvégén hivatalosak voltunk hozzá ebédre. Erre kellett ekkor is mennünk.
    - Biztos, hogy erre van most szükséged? – kérdezett még egyszer vissza.
   - Igen, Szerelmem – feleltem. Fél éve voltunk együtt, de igazából már két és fél éve belehabarodtam, így mindig felszabadító volt kimondanom a Szerelmem szót.
    - Rendben – bólintott, majd gyengéden megpuszilta a homlokomat.
    Imádtam, hogy a kidolgozott testével kontrasztban egy rendkívül gyengéd, gondoskodó pasi volt. Ezért is vált sokkal örömtelibbé az életem, miután összeköltöztünk. Ráadásul így elhagyhattam azt a bizonyos környéket, ami a nemi erőszakom óta fojtogatott, de addig nem eresztett, amíg végérvényesen visszaadtam az albérlőmnek a lakása kulcsait.
    Ekkor, ahogy beletörődően hagyta Bang Chan, hogy levetkőztessem, olyan volt, mintha az ajándékomat bontottam volna ki. Sohasem folytattam önként nemi aktust senki mással, és el sem tudtam képzelni, hogy ez a jövőben másként legyen. Mintha a Gondviselés azzal kárpótolt volna, hogy azonnal, ahogy meg lettem szégyenítve, oda terelt hozzá. Emiatt ha visszacsinálhattam volna azt az estét, akkor is ugyanúgy tettem volna mindent, mert az a szörnyűség kellett ahhoz, hogy később olyan boldog szerelemben teljesedhessek ki, amilyenről álmodni sem mertem azután, hogy rájöttem, hogy homoszexuális voltam.
    - Feküdj le, Szerelmem! – kértem a hálónk felé intve a fejemmel, én pedig útközben ledobáltam a saját ruhadarabjaimat. Ráértünk utána pakolni.
   Ahogy elhelyezkedett előttem az ágyon, nyelnem kellett egy nagyot. Olykor szabályosan emlékeztetnem kellett magamat, hogy ez a valóság volt, hogy ez a férfi nap mint nap azt választotta, hogy az én párom legyen; hozzám jött este haza; engem vitt randevúkra, az én kedvembe akart tenni minden együtt töltött percünkben. Nem mellesleg olyan aktív szexuális életet éltünk, ami úgy éreztem, neki nem volt annyira létszükséglete, de maga a tény, hogy engem boldoggá tett, elég volt számára. Persze, konkrét bizonyítéka volt annak, hogy ő is élvezte ezeket az aktusokat, de egy-egy fárasztó napja után inkább azonnal lefeküdt volna, én viszont képtelen voltam úgy elaludni, hogy nem tudtam magamban, vagy én ne lehettem benne. Egyszerűen a függőjévé váltam, és így éreztem igazán azt, hogy szeretve voltam és megvédve az olyan erőszaktevőktől, akik ártatlanokat, olykor hozzám hasonlóan egyetemistákat vagy akár még fiatalabbakat mocskoltak be a saját pillanatnyi örömük miatt.
    Miután Channie fölé másztam, először az ajkait vettem birtokba. Mondhatott bármit, a csókos szája elsősorban arra lett teremtve, hogy ilyen kis mutatványokat műveljek vele. Ezután pedig a nyakát kezdtem cirógatni, majd végigcsókoltam és nyaltam az egész mellkasát. Foltokat sohasem hagytam rajta, mert semmi pénzért nem akartam fájdalmat okozni neki. Enélkül is tudtam, hogy az enyém volt minden porcikájában, ahogy én az övé.
    - Fordulj meg, Drágám! – kértem, mikor már az ágaskodó férfiasságához közelítettem, amire ő beleegyezően bólintott és a kérésem szerint tett. Ekkor az izmos hátát kezdtem masszírozni, miközben a fenekére ültem és lovagló mozgásokkal hergeltem magunkat.
    - Megőrjítesz! – nyögte a kezem alatt.
    - Itt van egy beállt csomód – jegyeztem meg, mikor a lapockáját nyomogattam.
    - Amit nem most fogsz kimasszírozni – jelentette ki ellenvetést nem tűrően.
    A birtoklási vágyam abban is megmutatkozott, hogy nem hagytam, hogy masszőrhöz járjon, mert utáltam már csak a gondolatát is annak, hogy valaki hozzáért a szerelmemhez. Helyette inkább én jártam masszázsoktatásra, és így profin tudtam kezelni őt az otthonunk intim szférájában.
    - Akkor új vizekre evezek.
    Ezzel lecsúsztam róla, majd szétfeszítettem a lábait és közéjük telepedtem. Ő nem mondott semmit, mert tudta, mit fogok tenni. Ami az egyik kedvenc tevékenységem volt: a nyelvemmel készítettem elő a terepet. Persze, egy idő után betársult egy-két benyálazott ujjam is, Channie pedig a párnákat markolászta, egy ponton pedig el is próbált húzódni tőlem, de én ezt nem hagytam neki. Mivel már erősebb voltam nála, így nem is lett volna esélye ellenem. Ez pedig olyan önbizalmat adott, amitől már nem bírtam tovább. Miután még két percig kényeztettem őt, gyorsan előbányásztam a szekrényünkből a síkosítót és egy óvszert, majd miután fel voltam fegyverkezve, visszacsúsztam azok a gyönyörűen formás lábai közé és belehatoltam.
    - Egek! Darabokra tépsz. – Ekkor úgy szorította a párnákat, hogy a mellkasával el is emelkedett az ágyról.
    - Ne viccelj, annyiszor voltam már benned, hogy meg kellett volna szoknod. Én is már komfortos vagyok a méreteddel – jegyeztem meg, miközben elkezdtem finomkodás nélkül gyorsan mozogni benne.
    - De én… érzékenyebb vagyok, és ezt Teeee... is tudod. – A zihálástól beszélni is alig volt képes. Szegényt nem kíméltem, de hát ő mondta, hogy sietnünk kellett. – Óvatosan, anya kiszúrja! – emlékeztetett erre, ami miatt viszont visszább vettem a tempóból, bármilyen nehezemre is esett.
   - Sohasem fogom megunni azt, ahogy magadba fogadsz – súgtam a fülébe, és láttam, ahogy libabőrös lett.
    - Ajánlom is – mondta végül pihegve.
   Miután az orgazmusunk hullámaitól mindketten vad rángatózásba kezdtünk, óvatosan kihúzódtam belőle, majd az oldalára fordítottam és hátulról átöleltem.
    - Ugye tudod, hogy ha hazajöttünk, egy fordított felállásra is igényem van? – Készítettem fel az esti programunkra.
    - Igen? – kimerült volt, és tudtam, szíve szerint azt mondta volna, hogy aznapra neki ennyi elég volt, de nem tette, helyette a jobb kezemet a szájához emelte és megcsókolta. – Rendben, akkor majd csak azután cserélem ki az ágyneműhuzatot.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)