Megtört fény - MarkBum fanfiction - Bónuszrész

 

 

A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:

 

Bónusz fejezet

5 évvel később

 

Épp a Jeju-sziget partján ücsörögtek, amikor Mark észre se vette, ahogy elkezdtek patakokban folyni a könnycseppek a szeméből. Jaebum azonban felfigyelt rá, hiszen már hetek óta leste a szerelme minden lépését. Azóta, hogy észrevette, valami nem volt rendben vele. Mark annyira lelkiismeretesen végezte a masszőr munkáját az elmúlt öt évben, hogy testileg és lelkileg is kimerült. Mikor maga mögött hagyta az ápolói karrierjét és új hivatást választott, eszébe sem jutott, hogy ez is valamelyest megterhelő lesz számára. Mert Mark a vendégeinek nemcsak a testi tüneteit akarta megoldani, és átmenetileg jobb állapotba hozni őket, hanem a problémáik gyökerét is igyekezett meglelni. Általában végigbeszélgette velük a kezeléseket, és sokszor kiderült, hogy a testi fájdalmaik lelki eredetűek voltak. Mintha a masszázsai egyszerre lettek volna pszichológiai beszélgetések és testi regenerálódások, aminek persze híre ment, így Mark már heti hatszor, napi nyolc embert masszírozott meg, ami nemcsak a saját testén, hanem a lelkén is meglátszott. Évről-évre egyre több vendége lett, és minél többet adott magából, annál kevesebb maradt belőle neki és a családjának.

Amikor Jaebum realizálta, hogy Markot már szinte teljesen felemésztette a munkája, nem volt hajlandó kompromisszumokat kötni, hanem kész tények elé állította: elmentek két hétre vakációzni a Jeju-szigetre, méghozzá csak ketten. Lisa legfrissebb táncelőadásának próbaszakasza volt éppen, Jaebum édesanyja pedig ilyenkor még inkább támogatta a lányt, hogy semmivel se kelljen törődnie, csakis a munkájával. Így ők amúgy sem tudtak volna velük tartani. Igaz, Mark próbálta meggyőzni a párját, hogy maximum egy hétre menjenek, mert félt, hogy a vendégei nem lesznek meg nélküle ennyi időn keresztül, de a párja hajthatatlan volt, és ő maga mondta le a vendégek időpontját. Azoknak pedig, akik rákérdeztek az okára, őszintén bevallotta, hogy Mark teljesen kiégett. Végtére is pont tőle tanulta meg, hogy nyíltan kimondja a dolgokat, köntörfalazás és körülírás nélkül. Épp ezért ekkor sem akart finomkodni, helyette kerek-perec rákérdezett, miért sírt a párja.

- Hirtelen, mintha visszarepültem volna 2019-be, arra a napra, amikor szakítottál velem. Életem egyik legszörnyűbb élménye volt. Pedig volt jó pár elviselhetetlen napom, de ez mindenképp a legrosszabbak között van – felelte az idősebbik, miközben a vízben lelkesen úszkáló és vidáman labdázó embereket nézte, akiknek az alakjai összemosódtak a sírástól elhomályosult szemében.

- Miről jutott most ez az eszedbe? – lepődött meg Jaebum.

- Mert pont pár nappal azelőtt, hogy szakítottál velem, kezdtem el gondolkodni rajta, milyen jó lenne a Jeju-szigeten együtt úszkálni, sétálni, meg ilyenek – törölte le a könnyeit Mark. – Majd hirtelen közölted velem, hogy el kell mennem, és akkor azt sem tudtam, mit tegyek: győzködjelek, hogy hadd maradjak veled, vagy fogadjam el a tényt, hogy vége, és minden utolsó együtt töltött pillanatunk csak emlék lesz már. Most pedig itt ülök és üldözöm ezt az érzést, amit meg sem tudok magyarázni, sem azt, hogy ennyi év után miért tud még mindig a fogságába ejteni. De úgy érzem, majd megfulladok tőle. – Mintha Mark kinyitott volna az emlékei tárházában egy fiókot, amiben a múlt töredékei, minden fájdalmukkal és szépségükkel együtt, a felszínre törtek. Ez az egy emlék pedig ott hevert külön, mint egy kiszáradt falevél, ami nem volt hajlandó elporladni, és amit a szél sem tudott felkapni. Így elfelejteni sem lehetett igazán.

- Sohasem fogom tudni megbocsátani magamnak azt, hogy aznap olyan mély sebet ejtettem rajtad, ami sohasem fog meggyógyulni, és ami miatt tudom, hogy egy részed azóta is bizonytalan a kapcsolatunkban. Ezért sem akartál hozzám jönni, igaz? – kérdezte, hiszen egy évvel korábban megkérte Mark kezét, aki szeretetteljesen, de visszautasította őt, mondván, hogy az életük úgy jó, ahogy van.

- Talán – felelte az idősebbik. - De az is benne volt, amivel akkor is érveltem, hogy még nem akarom, hogy boldog-boldogtalan tudja, hogy melegek vagyunk, és ezért csökkenjen az úszásoktatásaidon a gyermekek száma. – Attól nem félt, hogy a saját vendégköre megcsappan. Főként hölgyek jártak hozzá, akik tudtak Mark magánéletének ezen jelentős szegmenséről.

- Aha. – Ekkor Jaebum szeme lábadt könnybe, mert ezzel a múltbéli visszautasítással pedig Mark volt az, aki visszacsinálhatatlanul megsértette őt és összetörte a szívét. Biztosra vette a fiatalabbik, hogy a szerelme nem direkt tette ezt vele. Nem a bosszú vezérelte, de mégis ez hasonlóan megtörte és elbizonytalanította Jaebumot, mint ahogy a szakításuk Markot.

- Van valami, amit nem mertem akkoriban megkérdezni tőled – jegyezte meg az idősebbik.

- Mi az?

- Azért akartál Thaiföldön elvenni, mert szerettél volna onnan örökbe fogadni egy gyereket, ahogy a szüleim tették anno Lisa-val, és tudtad, hogy úgy több esélyünk lett volna?

- Igen – vallotta be Jaebum. - Tudod, hogy imádom a kis krapekokat, akiket tanítok, és akár elég is lehet ez nekem, de annyiszor eljátszok a gondolattal, milyen lenne, ha egy saját gyermekünk is lenne. De örülök, hogy nem adtuk ilyesmire a fejünket. Te nem tudtál volna még egy gyermekkel is foglalkozni, és én sem akartam volna a saját vállalkozásomat máris szinte teljesen felfüggeszteni. Azért pedig ne fogadjunk örökbe, hogy anya nevelje fel a gyerekünket.

- Azért ne is, de nem kell végérvényesen elvetni ezt az ötletet, ahogy az esküvőt sem. Igazat mondtam anno, Jaebum, csak átmenetileg nem akarok megházasodni, de amint mindketten úgy érezzük, hogy a karrierünket háttérbe tudjuk szorítani, örömmel állok az oltár elé veled, és leszek a közös gyermekünk apja. – Mark végre, hosszú idő óta először, igazán szívből mosolygott.

- Ezt vehetem egy ígéretnek, Mark Tuan? – kérdezte Jaebum.

- Igen. – Ekkor összeérintették a homlokukat és hagyták, hogy a tengervíz illata átjárja az orrukat, és elmerüljenek a nyugtató pillanatban. Ha valaki ekkor elment volna mellettük, egy tökéletes képet kapott volna egy problémás, ám mégis harmóniával teli párról, akik az újra-összejövetelük óta egyszer sem adták fel a küzdelmet, hogy egyben tartsák a kapcsolatukat.

- Mi lenne, ha… – Mark suttogása ébresztette fel Jaebumot az ébren álmodásából.

- Igen?

- Mi lenne, ha becsuknánk a szemünket, és olyan emlékeket élnénk át, amelyek boldoggá tesznek minket? Ha örömteli nosztalgiázásba kezdenénk?

- Remek ötlet – felelte Jaebum, és anélkül, hogy bármelyikük is kinyitotta volna a szemét, elkezdték felhozni a jobbnál jobb emlékeiket.

- Emlékszel, amikor az egyik kisfiú beszökött a házunkba, és úgy elbújt, hogy egy órán át kerestük, és az anyukája ki akarta hívni a rendőrséget? Mire a fiú azt mondta, hogy Veled akar élni, mert úgy megszeretett Téged – ez volt az utolsó, amit Mark említett.

- Hogyan tudnám elfelejteni? – felelte Jaebum, és végre ismét élettel teli volt a hangja.

- Aznap az átlagosnál is büszkébb voltam arra, hogy kihez tartozom. Ha vissza tudnám tekerni az időt, többet lennék Veled, mint amennyit az utóbbi években voltam. Sajnálom, hogy megint beszippantott a munka. Úgy látszik, képtelen vagyok félgőzzel csinálni valamit. Vagy mindenemet beleadom, vagy bele se fogok igazán – vallotta be, bár ezt Jaebum jól tudta róla, de örült, hogy maga is belátta. – Ez volt a fő indok, amiért kissé odalett a köztünk lévő szikra.

- Ahhoz, hogy legyen szikra, fontos, hogy a párok találkozzanak egymással, én pedig alig láttalak az utóbbi időben. Szeretkezésről már ne is beszéljünk. Pedig irtó nehéz türtőztetni magamat, amikor egy félisten a párom, akármilyen leharcolt is legyen mostanában – panaszkodott Jaebum, némi humorizálással, amitől el is mosolyodott.

- Akkor ezért voltak azok a furcsa arcok, amiket mostanában vágtál, mikor esténként félkómásan feküdtem az ágyban – realizálta Mark.

- Igen. Mert egyszerre akartalak volna megszidni, hogy ne dolgozz ennyit, és a magamévá tenni, hogy rájöjj, a Te helyed mellettem van, főleg az ágyamban. – Ekkor, szinte egyszerre nyitották ki a szemüket.

- Van egy ajánlatom, Jaebum. Sétáljunk egyet bánatmentesen a parton! Hagyjuk, hadd fújja a hajunkat a szél, majd a vacsoráig annyiszor szeretkezhetsz velem, ahányszor csak akarsz.

- Ilyen jó ajánlatot még sohasem kaptam Tőled.

- De nem is hanyagoltalak még el ennyire – látta be az idősebbik.

- Ez igaz. Akkor kérem a kezedet, hogy minél előbb a hálóban legyünk. Vagy várj! – Ekkor az ölébe kapta a párját, és teljes szívéből magához ölelte, mint aki legszívesebben sohasem engedte volna el. A tudat pedig, hogy egy nap papírja is lesz arról, hogy Mark az ő férje volt, még a szeretkezésük gondolatától is mámorosabb volt számára.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Az élet nem tündérmese - 2Jae fanfiction - Epilógus

 

(Mindig is úgy éreztem, hogy nincs rendesen lezárva ez a történetem, de közel hat évet kellett várni, hogy végre ihletet kapjak, hogy mit is tudnék még hozzáírni. Jó olvasást kívánok hozzá!)

 Nyolc évvel később

 - Biztos, hogy egyedül szeretnél a sírhoz menni? – kérdezte Jaebum, mielőtt kiszálltam volna az autóból.
    - Igen, biztos. Ezt egyedül kell megtennem – feleltem, miközben megszorítottam a kezét, majd egy nagy csokorral odasétáltam édesapám sírjához.
    - Szia, Apa! – köszöntem neki, majd rá is tettem a virágot a sírra, amit megtisztítottam, hiszen az elmúlt hónapokban eléggé lelakottá vált. – Szörnyen sajnálom, hogy régóta nem jártam itt Nálad. – Hajtottam le a szégyentől kipirosodott arcomat. – Tudod, mióta kitaláltam, hogy házasodjunk össze Jaebummal, nem tudtam, ki merjek-e ide jönni Hozzád, mivel nem voltam benne biztos, hogy örülnél-e ennek a hírnek, és most sem vagyok, hogy őszinte legyek. Az utolsó pillanatig húztam a döntést, olyannyira, hogy pár óra múlva repülőre szállunk, és Thaiföldre utazunk. Igen, jól hallottad, Thaiföldre, oda, ahova mindig is el akartál jutni. Bárcsak így lett volna, Apa! Vagy bárcsak még élnél, hogy most elgyere velünk!
    Közben elszállt a fejem fölött egy vetési varjú, majd egy nem messze lévő fának az ágán helyezte magát kényelembe, és úgy nézett rám, mint aki értette, amit mondtam. Mintha apám jelent volna meg ennek a madárnak a képében. Hittem az ilyen kis apróságokban, épp ezért fellelkesedve folytattam a beszédemet.
    - Tudom, hogy Észek-Amerikában már évek óta össze tudnak házasodni az azonos neműek is, de én akkor éreztem igazán, hogy eljött a mi időnk Jaebummal, amikor a kedvenc országodban is megszavazták az azonos neműek házasságát. Ezért megkértem a szerelmem kezét. Maga a tudat pedig, hogy ez egy ázsiai ország, reményt adott számomra, hogy talán egy nap itt, Dél-Koreában is lehetséges lesz mindez. – Ekkor ismét elhallgattam, mert kellett egy kis idő, hogy erőt gyűjtsek ahhoz, hogy kimondjam mindazt, ami még kikívánkozott belőlem. Ekkor viszont a varjú károgni kezdett, én pedig ezt ismét csak egy jelnek vettem, hogy apám biztatott a folytatásra.
    - Néha, főleg álmomban, elfog egy olyan érzés, hogy Te talán sohasem szerettél engem. Akartál, de nem igazán sikerült. Utálom, hogy így érzek, Apa – kezdett elcsuklani a hangom a szomorúságtól. – Tudom, hogy próbálkoztál, és mindent megtettél, ami Tőled tellett, de ez nem volt elég, Apa… Nekem nem volt elég. – Ahogy ez a vallomás elhagyta az ajkamat, felszínre tört belőlem egy mélyről fakadó zokogás, a varjú pedig még hangosabb károgásba kezdett. – Bocsájts meg, hogy így érzek, Apa! Bocsájts meg!
    Percekig nem tudtam semmit sem mondani. Addig nem, amíg a sírás uralkodott felettem. Végül azonban elapadtak a könnyeim, melyeket letörölve az arcomról, újból beszélni kezdtem.
    - Úgy örülök, hogy legalább az utolsó napjaidban megnyíltál előttem, és bevallottad, hogy igazából csak védeni akartál, hogy ne kövessek el hasonló hibákat, mint amilyeneket Te követtél el férfiakkal, és hogy ne rekesszen ki a társadalom amiatt, mert Jaebumot választom társamul. Ez mindig eszembe jut, ahányszor kelletlen megjegyzésekkel bombáznak minket, amikor egy-egy járókelő összerakja, hogy mi egy pár vagyunk. Lehet, furcsán hangzik, de valahol hálás vagyok ezekért a negatív interakciókért, hiszen ezek mindig Rád emlékeztetnek, és bizonyítják számomra, hogy Te tényleg első sorban védeni akartál engem, még ha nem is a legjobb módszerrel tetted azt. Te csak azt akartad, hogy egy olyan remek családom legyen, amilyen Neked nem lehetett. Ám örülök annak is, hogy az öngyilkosságod előtt beláttad, hogy én akkor lehetek jobb ember Nálad, ha tényleg azzal leszek, akibe szerelmes vagyok, és hogy végső soron nem az a baj, ha valaki homoszexuális.
    - Apa – szólítottam meg, miután újból percekre elhallgattam –, megbocsájtok minden hibádért, melyekkel direkt vagy akaratod ellenére bántottál engem. Mert valamennyi hibád és tévedés ellenére, a szívem mélyén tudom, hogy szerettél, és bárhol legyél most, még mindig szeretsz. – Ekkor a varjúra néztem, aki nem károgott, nem is mozdult, csak meredten nézett rám. – Sajnálom, hogy a rosszabb napjaimon ezt megkérdőjelezem, de a poszttraumás stressz már csak ilyen. Ezt jól tudom, amióta pszichológus lettem. – Három évvel a diplomám megszerzése után is még mindig elöntötte a büszkeség a mellkasomat, ahányszor rágondoltam, hogy már nem csak én jártam szakemberhez, hanem a saját szakmai tudásommal én is segíteni tudtam másoknak. - Egy valamiben azonban mindig is biztos voltam: a legrosszabb perceidben sem múlt el az irántad táplált szeretetem és empátiám.
    - Valamit még el kell mondanom – kezdtem bele egy másik témába. – Jaebumot az édesapja vezeti az oltárhoz, engem pedig a szerelmem édesanyja. Remélem, nem bánod. Mióta nem vagy, ők vették át teljes mértékileg a szülői szerepet az életemben. Úgy éreztük, az lenne a helyes, ha ez az esküvőnkön is reprezentálva lenne. – Kimondva ezeket a szavakat, megkönnyebbültem. Ráadásul a varjú továbbra is csendben volt, amit jó jelnek vettem, akármilyen abszurdnak is tűnhetett ez. – Remélem, Apa, lélekben ott leszel Te is velem az oltárnál, ahogy anya is – mosolyodtam el, majd ahogy visszasétáltam Jaebum kocsijához, olyan volt, mint ha tíz kilóval kevesebb súllyal tértem volna vissza.
    - Na, jól ment? – kérdezte a vőlegényem.
    - Igen, jól ment.
    - Akkor most már tényleg indulhatunk a reptérre?
    - Nagyon is, Drágám.

A repülő út izgalommal teli volt. Ráadásul a vendégeink nagy része is ezzel a járattal utazott, ami még inkább kivételessé tette az egészet. Igaz, volt némi bűntudatom, amiért távolra kellett utazniuk, hogy velünk töltsék a Nagy napot, de mind az egyetemen megismert barátaim, mind Lisa, mind Jaebum alkalmi ruhákat forgalmazó butikjának az eladói egységesen kijelentették, hogy semmi pénzért nem akarták kihagyni a lehetőséget, hogy ott legyenek, és hogy mellé még Thaiföldre is ellátogassanak. Többen is úgy döntöttek, hogy az esküvő és a fogadás után még pár napot ott maradnak, így ez egyben egy nyaralással is egyenlő volt számukra. Az ő ötletüket ellopva, végül mi is egy hétre vettük ki az apartmanunkat.
    - Mintha egy fél élet telt volna el azóta, hogy szűkölködve, de a Te segítségeddel valahogy túléltem a gimis éveket. Most pedig itt vagyunk Thaiföldön, egy luxus szálloda apartmanjában, azt várva, hogy kezdődjön az esküvőnk – mondtam Jaebumnek, miközben a kanapén ülve csodáltam a kilátását.
    - Igazából az elmúlt 8 év az életünk egyharmadát teszi csak ki, de Te fogalmaztad meg ezt egykor jól: mi már fiatalon megtanultuk, hogy az élet nem tündérmese, persze, hogy felértékelted, és akár többnek is érezted azt az időszakot, ami annak a bizonyos tizennyolc évnek a lezárása óta kezdődött – könyvelte el.
    - Tudtommal én vagyok a pszichológus, nem Te – ráncoltam a homlokomat.
    - Én csak figyelek a mesterre – csókolt meg.
    - Szép mentés – jegyeztem meg, majd felpattantam, hogy időben elkezdjünk készülődni. Ekkor azonban kinézve az ablakon, nem akartam hinni a szememnek. – Jaebum?
    - Igen?
    - Élnek varjak Thaiföldön?
    - Nem tudok róla – felelte. – De miért?
   - Semmi, hagyjuk, akkor biztos, rosszul láttam – mondtam, de közben száz százalékig biztos voltam benne, hogy egy ugyanolyan vetési varjút láttam, mint előtte otthon a temetőben. A varjú volt apám kedvenc madara, én pedig a kedvenc országában készültem megházasodni… – Köszi, Apa, hogy itt vagy – suttogtam meghatódva.
    Végül nem csak Jaebum édesanyja, és egyben az én fogadott anyám kísért az oltárhoz, hanem mellette nem is egy, hanem két gyönyörű vetési varjú szintén. Mások csak hitetlenül nézték a fejem fölött köröző madarakat, de engem megnyugvással töltött el, hogy a szüleim ott voltak velem. A kinti vacsoránál pedig a madarak egy ponton rá is szálltak a vállamra.
    - Talán tévedtem. Ha nem is mindennap, de olykor én is megtapasztalhatom, hogy milyen egy tündérmese hercegének lenni. Az árva herceg pedig semmilyen szempontból nem árva többé, és a története igazán csak most kezdődik el – suttogtam a varjúknak.

  VÉGE

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)