Épp hogy csak
2025. szeptember
elsején épp hogy csak besütött a Nap az egyetem épületének ablakain, mivel a
bárányfelhők erősen küzdöttek azért, hogy eltakarják minél több sugarát. Épp hogy
csak volt egy kis friss levegő a zsúfolt folyosókon, mert a rengeteg diák –
főleg az elsőévesek – izgatottságuk következtében az átlagosnál gyorsabban
vették a levegőt. Épp hogy csak odaért a szintén elsőéves Jackson Wang ahhoz a
teremhez, ahol a legelső egyetemi órája volt.
Szörnyen
izgult ő is, hiszen nagy nap volt ez az életében: itt volt az esély előtte,
hogy lemossa magáról mindazt a magányt és elszigeteltséget, amit a
középiskolában át kellett élnie. Az élénk természete végre esélyt kaphatott
arra, hogy megbecsüljék. Megfogadta: itt óvatosabb lesz, nem fecsegi ki a
titkát – azt, hogy a saját neméhez vonzódott. Ez volt, ami miatt legutóbb
kiközösítették és megvetették. Utált elmenekülni a problémáitól, így inkább
minden áldott nap szembenézett azzal, hogy rossz
buzinak nevezték, és hogy senki sem akart a barátja lenni, így nagyon magányos volt. Bárhogy ott voltak neki a szülei, akik imádták őt, és ezért is könyörögtek
neki, hogy kivehessék abból a koszfészekből, amit gimnáziumnak hazudott
Dél-Korea. Jackson azonban hajthatatlan volt: igenis, kiállt a saját igazáért,
még akkor is, ha a legtöbb esetben verésbe torkollott mindez. Ő már csak ilyen
volt, a küzdelemben is a jót látta; ebben az esetben azt, hogy kapott egy
lehetőséget az élettől arra, hogy kiálljon saját magáért és megtanulja: csak
azt volt szabad beengednie a világába, aki arra méltó volt, és aki megbecsülte
ott a helyét, nem pedig kiteregette a titkait mindenkinek pár perc hírnévért.
Nyomatékosította
magában ezeket a tanulságokat, amikor átlépte az egyetem küszöbét, ami számára új kezdetet jelentett. Itt nem volt megkülönböztetőjegye: ő is ugyanúgy
egy elsős volt, akinek az volt minden vágya, hogy olyan emberek vegyék körül,
akiket hasonló ambíciók hajtottak. Ki is találta előre, hogy mit fog válaszolni akkor, ha megkérdezik tőle, miért döntött úgy, hogy irodalomszakra jelentkezik:
A könyvek menedéket nyújtottak számomra, amikor nem találtam elég boldogságot a saját életemben. Ott voltak bizonyos karakterek, akik megmutatták nekem, hogyan kell a legnagyobb nehézségekben is küzdenünk. Ezeknek a kitalált személyeknek az életébe bele tudtam menekülni. Azért is a kedvencem J. R. R. Tolkien, mert a háborúban átélt szörnyűségeit felhasználva, olyan jelentőségteljes és varázslatokkal teli történetláncolatot alkotott meg, mindezt egy saját világban elhelyezve – amellett, hogy több saját nyelvet is kitalált –, amivel reményt adott másoknak és rengeteg tanulságot csempészett a regényeibe. Nem kis részt azért vagyok itt, hogy olyan háttértudást szerezzek, amellyel egy jó szakdolgozatot írhatok majd a munkásságából, és persze más számomra fontos regényeket is képes legyek szakmailag elemezni.
Mindez
szépen és jól hangzott Jackson fejében, de tudta jól, hogy idegességének
köszönhetően, ha ténylegesen felteszi neki valaki ezt a kérdést, örülni fog, ha
a harmadát akadozva el tudja majd mondani. Mégis jobb volt egy előre megírt válasszal odaállítania, mintha
helyben próbált volna magától összeeszkábálni valamit. Mindezek ellenére
szörnyen izgatott volt, ami némi idegességgel is vegyült, de ez az idegesség
döbbenetté csapott át, amint hirtelen meglátott egy korabeli fiút, aki
ugyanazon terem előtt állt, mint ő.
Ha Jackson lába nem gyökerezett volna a földbe, akkor se mert volna odamenni
hozzá, mert a fiú egy könyvben elmerülve, a külvilágot láthatólag kizárva, csak
az olvasásra koncentrált. Akkor viszont, mikor egy pillanatra felnézett,
Jackson láthatta, hogy a szemei úgy ragyogtak, mint a nyári napfény a tenger vizén.
Olyan hívogatóak voltak, hogy Jackie-nek nyelni kellett egy nagyot.
Elgondolkodott rajta, hogy vajon milyen lehetett ennyire szépnek lenni. Úgy
felnőni, hogy az emberek epekedtek utána, majd felnőttként rengeteg nő és
valószínűleg számos férfi is szívesen akart volna a párja lenni vagy legalább
az ágyában tudni őt? Az utóbbi gondolatba bele is pirult, majd lassított
felvételként élte meg azt a jelenetet, ahogy a hollóhajú szépség lapozott. A kicsit hosszabbra növesztett haja olyan tökéletesen zuhant a fülére, ahogy a dominók
egymásra, hogy elterülve egy szép mintázatot adjanak. Jackson még sohasem
látott ilyen tiszta szépséget. Vajon ennek a ragyogó fiúnak a szerelme is ilyen
tiszta volt?
- Hé, bocsi, hogy megzavarlak, de eléggé sápadt vagy. Minden rendben? – Hirtelen Jackson előtt termett egy magas, férfiasabb alkattal rendelkező, jóképű srác, és ahogy el kellett kapnia a szemét az angyalarcúról, mintha szürkeségbe borult volna előtte minden; mint amikor a kinti napsütésből belépett a beárnyékolt házba.
- Öhm… Aha – bólintott erőltetetten és szíve szerint eltolta volna a fiút, hogy ne takarja ki a gyönyörű kilátását, azonban nem tehette, hiszen legalább egy barátot akart szerezni magának.
- Biztos? Mert nem úgy festesz – tette hozzá az idegen. – Egyébként Im Jaebum vagyok – nyújtotta felé a kezét.
- Szia! Én Jakcson Wang – ragadta meg kissé erőtlenül az idegen tenyerét, és rögtön bevillantak neki a macskáival készült képei a fiúnak, amikkel elárasztotta az Instagram-oldalát. – Te is elsőéves irodalomszakos vagy? – tett úgy, mintha nem tudta volna erre magától is a választ.
- Igen. Gondolom, ebből a tömegből itt kábé mindenki az – mutatott körbe.
Jackson észre se vette, hogy azóta, hogy megérkezett, jócskán megtelt a kis folyosó. Az órájára nézve realizálta, hogy tíz percen át bámulta az idegen szépséget, így azon már nem lepődött meg, hogy Jaebum bemutatkozása után nem sokkal az újdonsült oktatójuk ki is nyitotta a terem ajtaját és beinvitálta őket. Jaebum automatikusan kérte, hogy üljenek egymás mellé, viszont Jacksonon állt, hogy hova, aki megvárta, hogy a tünde-fiú helyett foglaljon, majd közvetlenül mögé ült a második padba. Hogyan is gondolhatta, hogy a hollóhajú nem legelöl foglal majd helyet?
Amikor elkönyvelte, hogy senki sem környékezte meg a kiszemeltjét, elhatározta, hogy az óra után bemutatkozik neki. Ám ekkor hirtelen kicsapódott az ajtó, és megjelent Mark Tuan, akiről Jackson azt már korábban megtudta a kutakodása során, hogy hozzá hasonlóan félig kínai volt, azonban ő Amerikában nőtt fel, innen is eredt a Mark név. A profiljai alapján szimpatizált vele Jackson, de az már nagyon nem tetszett neki, hogy gondolkodás nélkül lehuppant a kiszemeltje mellé. Ráadásul úgy tűnt, elvoltak, hiszen Mark olykor-olykor odasúgott valamit a fiúnak, amikor a tanár nem figyelt, a hollóhajú pedig lelkesen mosolygott mindegyik ilyen után, ezen mosolyokkal tőrt szúrva a mögötte ülő szívébe. Jackson emiatt alig tudott odafigyelni, és kábé csak annyit fogott fel a bemutatkozó órából, hogy a tanár úr kijelentette: aki beszélgetni fog, vagy csak szimplán nem olvas rendesen minden órára, és a beugró teszteken nem ér el minimum hatvan százalékot, az máris elkönyvelheti a bukását, és gondolkozzon el rajta kétszer, hogy jó szakot választott-e. Mert egy irodalmárnak a lételeme kellett, hogy legyen az olvasás, és nemcsak a regényeké és novelláké, hanem az elméleti szövegeké és olyan írásoké is, amelyektől a falra másztak. Nem egy könyvklubba jöttek, és ezt mindig a szemük előtt kellett tartaniuk.
Ezektől a kemény szavaktól nem egy fiatalnak állt fel a nem létező szőr a hátán, de Jacksonnak nem, mert ő valóban azért jött ide, hogy végre elemző szempontból is tudjon regényeket venni a kezébe. A laikus imádatát bizonyos írásokról kellő szakmai háttérrel akarta fűszerezni. Jackson aznap el is könyvelte, hogy jókor volt jó helyen. Ez az egy bemutatkozó óra, valamint a tünde külsejű idegen és Jaebum jelenléte mind ehhez a megállapításhoz vezették őt.
- Azt hiszem, nem is baj, hogy ezzel a professzorral fogunk hétfőnként kezdeni, így legalább ott lesz előtte a hétvége, hogy kellően felkészüljünk az órájára – jegyezte meg Jaebum, amint a mondandója végéhez ért a tanár.
- Így van – bólintott Jackson, majd látva, hogy az előtte ülők sietve kiindultak, utánuk loholt, nem törődve azzal, hogy furcsán hathatott mások szemében, és megállítva őket, bemutatkozott.
- Sziasztok, én Jackson Wang vagyok!
- Örülök, hogy megismerhetlek. Mark Tuan vagyok! – mosolygott rá a késve érkezett fiú. - Te is kínai vagy? – kérdezte a nevét hallva.
- A szüleim kínaiak, én viszont már Dél-Koreában születtem. A szüleim ezért direkt nemzetközi keresztnevet adtak nekem, hogy általa ne legyek se Koreához, se Kínához teljesen hozzákötve – felelte, ami láthatólag érdekelte a Tuan fiút, Jacksont viszont a másik személy kiléte izgatta igazán. Bár kieséses alapon nem lehetett más, mint:
- Park Jinyoung! – Hajolt meg előtte, majd meg is fogta a kezét, amit Jackson szíve szerint el sem engedett volna, amíg ki nem gyönyörködte magát a hollóhajú éteri arcvonásaiban.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Jinyoung – bazsalygott lányos zavarában.
- Én is, Jackson – engedett meg magának egy halovány mosolyt a hollóhajú is.
- Viszont, ha nem baj, mi megbeszéltük Markkal, hogy elmegyünk kávézni egyet a lyukas óránkban, de majd még találkozunk – intett a fejével a másik fiúnak, hogy kövesse.
Jackson hazudott volna, ha azt állítja, hogy nem tört kicsit darabjaira a szíve, amiért meg sem kérdezte Jinyoung, hogy szeretne-e csatlakozni hozzájuk, viszont ekkor megjelent az újdonsült barátja, két srác, Yugyeom és BamBam kíséretében, hogy bemutassa neki őket, így Jackson sem maradt társaság nélkül. Azt pedig ekkor még nem tudta, hogy a jövőben sokat fogják boldogítani ezek a szaktársai.
A napok ezután olyan gyorsan teltek, ahogy csak tudtak, Jackie-nek pedig rendre szembesítenie kellett magát vele, hogy nem egy álomban élt: tényleg élete szakjára járt az egyetemen, három barátja is lett és egy gyönyörű pasiért epekedett. Nem voltak könnyűek a hetei, de ezért is imádta őket: az, hogy a tanulása nagyrészt abból állt, hogy regényeket kellett olvasnia, maga volt számára a Mennyország. Amikor a szülei beléptek a szobájába, hogy segítsenek neki, nem azt kapta meg, hogy „már megint olvasol”, hanem azt, hogy „látom, tanulsz, akkor magadra hagylak”. Ettől pedig mindig akaratlanul is vad vigyorgásba kezdett. Végre hivatásszinten tanulhatta a szenvedélyét, és épp ezért igyekezett a lehető legtöbbet kihozni magából. Még a legélvezhetetlenebb regényekben és novellákban is próbálta meglelni az értéket, ezért is imádta őt a tanári kar azon része, amely vevő volt a sajátos megközelítéseire, míg mások szabályosan hidegrázást kaptak attól, mennyire képes volt az ő látásmódja szerint kifacsarni még a legnagyobb klasszikusokat is. Jinyoung és a barátai, Mark és Youngjae lettek az abszolút favoritok az évfolyamukon: ők tudták, kiknél lehetett belemenni szabad asszociációkba, és kiknél tartani magukat a konvencionális megközelítésekhez. Hármójuk közül is Jinyoung volt a legtehetségesebb; ez egyértelmű volt mind a tanárok, mind a diákok számára, épp emiatt Jackson napról napra egyre inkább kezdett belezúgni, pedig néhány futómondatnál többet nem kapott a másiktól. Mégis ezen apró kis kontaktok elegek voltak számára, hogy azokon a napokon édes gondolatok közepette ringassa álomba magát. Legalább tudott Jinyoung a létezéséről: ez is több volt, mint amit sokan elmondhattak a plátói szerelmükről. Ráadásul napi szinten láthatta őt Jackie, de tudta, hogy eljön az a nap, amikor ez jobban fog fájni neki, mint amennyire feltöltötte.
(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)
