2019. február 12., kedd

Új blog, és kicsit visszalépek itt a posztolástól


Hűha, rég nem volt beszámoló posztom. Most sem akarom bő lére ereszteni a dolgokat, szimplán csak közölni szerettem volna, hogy az elkövetkezendő hetekben nem leszek valami aktív ezen a blogon. Életem legnehezebb időszakát élem épp: három hónapon belül két szerettemet veszítettem el, és emellett más problémák is elárasztják a családomat. Felváltva az egyetembe és az írásba merültem, de most úgy érzem, ezek sem elegek.   Egyszerűen már alig olvassa valaki a blogomat. Mindig igyekszem kihozni magamból a legtöbbet, de így is nagyjából harmadára csökkent az olvasóim száma. Bár kapok facebookon és itt blogon is néhány visszajelzést, de akkor is fáj látni, hogy már alig téved erre valaki. Persze magam miatt írok elsősorban, és ezután sem hagyom abba a dolgot, csak a posztolástól vesztettem el a kedvemet. Ráadásul nemrég volt szerencsém belefutni egy olyan wattpad oldalba, mely lopott történetekkel volt tele: többek között nekem és a barátnőmnek is ellopta az illető három-három one shotját. Eléggé fájt és dühített a dolog, hisz mi szívünket lelkünket belerakjuk ezekbe az írásokba, amit más könnyedén átmásol, és még oda is biggyeszt olyanokat, hogy nehéz volt ezt megírni, remélem, akartok még tőlem ilyeneket olvasni. És ezekre sokszor még kommenteltek is a követői. Még aznap letörölte a leányzó a tőlünk lopott írásokat, hála a kommentáradatnak, amit tőlem és a barátnőmtől kapott. Csakhogy több olyan one shotot is kiszúrtam még, amiket tudtam, mások írtak. Elindítottam egy lavinát az írók között, és mint kiderült, egy fél író hordától lopott, és le is törölt mindent, aminek jelentkezett a szerzője. De bárhogy elhalmoztuk a nem éppen pozitív üzeneteinkkel, a profilját nem törli a leányzó. Ez és minden más, ami velem zajlik éppen, tényleg elvették a kedvemet a blogom vezetésétől. Lehet, hébe-hóba feltöltök ezt-azt, de most valahogy kedvem vesztettem az egésszel kapcsolatosan.

Viszont új projektbe is belevágtam a fejszémet, méghozzá egy Eurovíziós oldal készítésébe, amit ITT találtok, és már fel is kerültek az első cikkeim. Régóta nagy rajongója vagyok a shownak, és mindennek, ami vele kapcsolatos, úgyhogy most ebben az új blogban próbálom örömömet lelni. Remélem, sikerülni fog, és visszakapom azt a lendületet, amit már az írói blogomon nem igazán találok.

2019. február 5., kedd

Rózsakert - JinSon fanfiction

Rózsakert


A történetet a következő dal ihlette:


Jackson:

- Szeret. Nem szeret. Szeret. Nem szeret – ismételtem ezt a két mondatot, miközben a földre hajítottam a rózsaszirmokat, de ahogy minden egyes alkalommal, úgy most sem voltam képes kivárni a végét, így félúton abbahagytam a mormolást. Egyszerűen képtelen lettem volna elviselni, ha a kedvenc virágom is azt üzeni, hogy ez egy reménytelen szerelem. Pedig legbelül tudtam jól, hogy az.
Itt volt ez a gyönyörű rózsakert, a legfontosabb örökségem a halott nagymamámtól. Az ő emlékei és jó tanácsai tükröződtek vissza minden egyes virágsziromból, hiszen folyton a kertjébe hozott ki sétálgatni. A testvérem soha nem rajongott a virágokért, se a hosszú sétákért, amiket itt tettünk meg mamával. Ő helyette inkább papával szeretett barkácsolgatni. Most, hogy magunkra maradtunk, nem meglepően ő a műhelyben töltötte a szabadidejének döntőtöbbségét, míg én a rózsakertben.
Egy időben újra és újra az a kérdés járt a fejemben: mi értelme volt egy kertnek teli rózsákkal, ha nem volt kinek adnom belőle, mert nem volt, aki szerelemmel szeretett volna. Pedig én piszkosul szerettem valakit, amivel az illető is tisztában volt, de hidegen hagyta a dolog. Egyszer azonban megmakacsoltam magam, és azóta azért is elhalmoztam őt a rózsáimmal: mindig az fogadta a konyhaasztalon, és olykor az ágyát is teleszórtam az általam letépkedett szirmokkal, hogy némi romantikát csempésszek a mindennapjaiba. De ő nem volt minderre vevő, sőt kifejezetten utálta, hogy így próbálkoztam nála. Pedig mindig vörös rózsát vittem neki, ami a szerelem, a szenvedély és a romantika jelképe volt, és igencsak intenzíven tudott hatni az érzékekre. De ő mindezt igyekezett teljesen kizárni. A verseimet sokszor anélkül dobta tűzre, hogy elolvasott volna akárcsak egy szót is belőlük. Holott a nagymamám két fontos dolgot tanított nekem: a rózsáknál és a verseknél nincs mi jobban kifejezhetné egy szerelmes férfi érzéseit. Túl nyálassá nevelt, de valahogy nem bántam, mert egy kis darabkáját a lelkemben örökre megőriztem, és elhatároztam, amíg élek, ez a rózsakert virágozni fog, és egyre csak terebélyesebb lesz.
 A rózsaszín rózsabokrot átnézve, itt is kiszúrtam egy hervadó virágot, amit szintén letörtem, hogy a szirmait tépkedve tovább gondolkodjak. A rózsaszín rózsa a hamvasságot, a finom romantikát és a lassan kibontakozó szerelmet jelképezték, épp ezért vittem neki belőle egy csokorral az első randinkra, amit örömmel fogadott el, hisz nem tudta, hogy milyen szándékkal adtam őket.



A narancssárga rózsák közül nem volt egy kóka sem, mintha érezte volna a bokor, hogy ez számomra a legkedvesebb, mivel mamával ez volt a közös virágunk. Ez a rózsafajta az energiát és életörömet képviselte. Akinek ilyet adott valaki, azzal azt fejezte ki, hogy az illető új dolgok kipróbálására, változásokra készteti. Mamám azt mondta, én ilyen voltam az életében. Csak azt nem vette soha észre, hogy míg én tüzet szítottam a lelkében, addig ő engem egy melankolikus, versfüggő, rózsamániássá tett, ami tudtommal nem volt a legnépszerűbb, még a hozzám hasonló meleg férfiak körében sem. Nem, mintha olyan erőteljesen kerestem volna párt magam mellé, hisz tudtam, hogy Jinyoung kell nekem, csakhogy ő nem viszonozta az érzéseimet.
Akarata ellenére a gyilkosommá vált: minden nap újabb és újabb darabot tört le a szívemből. Úgy hámozta le a rétegeket róla, ahogy én tettem azt a rózsáimmal. Talán ezért is szerettem annyira a szirmokat tépkedni, mert azt a gyötrődést reprezentálta, amit nap mint nap átéltem Jinyoung miatt. A reménytelenség tengerében ringatóztam: egy elhagyatott csónakban ültem, hegyekkel körülvéve, amik elzártak a külvilágtól, és amiken túl nem láttam. De tudtam, én vettem magam körül velük, nem a szerelmem.
Minden áldott nap láttam őt: ott volt folyton mellettem, mégis egyedül éreztem magam. Újra és újra rátaláltam általa a szerelemre, de el is veszítettem azt. Ráadásul mindezt mosollyal az arcán tette, mert azt hitte, ezzel kevésbé bánt meg. Szeretett, de nem úgy, ahogy én őt. A mosolyával pedig azt próbálta folyton elérni, hogy elhiggyem, az a helyes és jó, amit ő ajánl számomra. Tudtam, tovább kellene lépnem, el kéne hagynom a kertet, és felmásznom a lelkemet körülvevő hegyekre, hogy lássam, mit rejt a tenger túlsó partja. De valami mindig visszahúzott a rózsáimhoz és velük együtt hozzá is.
A kertem átnézésének a végére tartogattam a sárga rózsabokrot, mivel utáltam a jelentését, hisz az agyam egyik elrejtett zugában tudtam, hogy igazából ez a mi rózsánk Jinyounggal: a barátság és plátói szerelem szimbóluma. Én nem ezt akartam tőle, hanem a vörösséget, az izzó tüzet és a szenvedélyt. Csak az iránta érzett szerelmem volt az, ami a verseknél is jobban fel tudta szítani a lelkemet. Akárhányszor zokogtam és könyörögtem neki, hogy haldoklom mellette, és ha teljesen elhagy, meg is halok, ő csak megpuszilta a homlokomat és magához húzott, pedig tudta, ez nekem nem elég: sohasem lesz elég!
Mindig motyogtam a rózsáimnak, és olykor azt kívántam, bárcsak tudtak volna beszélni! Bárcsak elmondhatták volna, szerintük miért alakult ki bennem ez a furcsa kötődés és vonzalom! Miért nem volt elég az, amit kaphattam tőle? Miért vágytam egy idő után többre? A vágyam pedig miért alakult át kényszeres ragaszkodássá? Én tettem ilyen beteggé ezt a dolgot, nem ő. Undorodtam magamtól, de közben mégsem tudtam végső soron elítélni az érzéseimet, mert Jinyoung számomra maga volt a két lábon járó tökéletesség. 
   Ez az egész értelmetlen volt: egy ördögi keréken ültem, amit egyre gyorsabban hajtottam, és így egyre inkább féltem attól, hogy leugorjak róla. Pedig minél későbbre tartogattam az ugrás, annál nagyobb volt a zuhanás. Az igazság olykor fájt, és jelen esetben össze is kellett törnöm miatta a szívemet. Eddig Jinyoung tette azt, de most itt volt az idő, hogy én tegyem meg saját magammal.



   A múltban ragadtam, a gyermekkorom kertjében, amiben olykor együtt játszottunk Jinyounggal, amikor épp nem papával barkácsolt, és én is el tudtam szakadni mamától. Néha ő is meghallgatott egy-egy verset, amit mama elszavalt, és olykor én is segítettem ezt-azt megbütykölni. Nyitni akartunk egymás világára, csak én átléptem egy határt: ő lett az egész univerzumom. Jinyoung volt az egyedüli élő rokonom, azok után, hogy a szüleink meghaltak autóbalesetben, majd mamáékat is elvitte a végelgyengülés. Annyira erősen ragaszkodtam a múltamhoz, hogy egy beteg szerelembe taszítottam magamat. Tisztában voltam vele, hogy nem szabadna így éreznem a saját, vérszerinti testvérem iránt, de mégis hagytam, hogy ez a bűnös szenvedély átvegye az uralmat felettem. Mindig azt hoztam fel a bátyámnak: az a sorsunk, hogy együtt öregedjünk meg. Erre azonnal rávágta, hogy persze, de nem úgy, ahogy azt én szeretném. Tönkretettem Jinyoungot az elmúlt egy évben: lefogyott, paranoiás lett és kirázta a hideg minden egyes érintésemtől, főleg azok után, hogy egyszer az éjszaka közepén rámásztam, hogy elhalmozzam a csókjaimmal, ugyanúgy ahogy azt a rózsáimmal tettem. A testvérem undorodott tőlem, és ezt én értem el nála. Jinyoung heteró volt, ami még inkább rátett egy lapáttal arra, hogy az öccse beleszeretett. Néha mamát kezdtem el hibáztatni, hogy ilyen furcsává nevelt, de tudtam, csakis én vagyok a saras mindezért.


- Tessék! – adtam a kezébe egy szál virágot.
- Fehér rózsa – húzta fel a szemöldökét Jinyoung. – Ilyet sohasem szoktál adni.
- A fehér rózsa többek között az újrakezdés és lemondás jelképe – magyaráztam neki, miközben nem tudtam gátat szabni a szemeimet ellepő könnyáradatnak.
- Akkor rávetted végre magad? – kérdezte reménykedve, és olyan jó volt mosolyogni látni. Ilyen volt az igazi Jinyoung, az, akit nem tett tönkre az öccse.
- Igen, befekszek a pszichiátriára. Változtatni akarok magamon. Újra az szeretnék lenni, akit tiszta szívedből szeretni tudtál, és aki nem tekintett másként rád, mint a világ legjobb bátyjára. - Jinyoung nem tudott megszólalni, helyette szokásos ölelésébe zárt, de ez most más volt: erősebb és boldogabb.
Nem kellett többé a rózsakert, se a ház, amiben éltünk. Mindent újra kellett kezdenünk, a nulláról. Másként tudtam, nem fog menni.


Really gotta move on
Been stuck in the past for too long
So I gotta let loose,
never mention you again in a new song

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2019. január 31., csütörtök

Fütyülnél nekem? - ChaeSoo [K-pop fanfiction kihívás]

Fütyülnél nekem?


A történet Buli Vivien K-pop kihívására készült. A kihívásról ITT olvashattok bővebben, de a lényeg röviden annyi, hogy a kedvenc k-pop klipem alapján kellett egy rövid fanfictiont írnom, ami az én esetemben a BlackPink Whistle-je.


A világűrben lebegek, és a hajam végre korlátok nélkül szállhat a szélben, mert nincs ki összekötné, lefogná, ahogy már engem sem tud semmi sem ott tartani a Földön. Itt egy árva csillagot sem érdekel, hogy leszbikus vagyok, és az se, hogy beleszerettem a legjobb barátnőmbe. Nem is akarok többé teher lenni senkinek, legfőképpen saját magamnak nem. Elernyedt testem végre eggyé válhat lelkem fáradtságával. Túl régóta cipelem már ezt a titkot, ami felemésztette a korábbi életvidám, felszabadult Chaeyoungot. Csak nyomokban tartalmazom azt, aki azelőtt voltam, hogy rájöttem, a nőkhöz vonzódom. Az a Chaeyoung meghalt, az új, titkolózó és félénk lányt, akivé váltam, pedig zsigerből utálom.



A lebegésem azonban hirtelen véget ér, és megállapodok az összezsugorodott Földön, amire ráülve megpillantalak titeket, ahogy a Föld újabb apró másain csücsültök, és várjátok a válaszomat, hogy miért is tettem ezt. De képtelen vagyok bármit is mondani, így inkább belehuppanok az oly ismerős, ám mégis ismeretlen bolygóba, hogy még egyszer utoljára végigjárjam a legkedvesebb emlékeimet.
Először téged látlak meg Lisa, ahogy grafitizel, ami az egyik legkedvesebb szenvedélyed volt, és hallom a fejemben az állandó monológodat, hogy ez igenis művészet, nem rongálás. Ezután mind együtt játszunk a régimódi playstationötökkel, amit a húszas éveinkre se tudtunk megunni. Majd ott vagy a kék foteledben, Lisa, amit a szörnyen gazdag apukádtól kaptál szülinapodra, aki a pénzen kívül mással sohasem tudott neked szolgálni. De a mosodát sem hagyhatjuk ki, ahol megismerted BamBamet, akinél hozzád illőbb srác nem létezik a világon. Tudom, hogy ő vigyáz majd rád, és hogy mindig szeretni fog. Miattad nem aggódom egy cseppet sem, de magamat utálom, amiért a saját döntésemből nem láthatlak többet. Bárhova is kerüljek, mindig is szeretni foglak, és te leszel a legimádnivalóbb fogadott húgom, akivel a vitáink feldobták a napjaimat.



Most jössz te, drága Jenniem, ahogy átveszed a rózsaszín kazettát, amire felvettük kicsiként a kedvenc meséinket a tévéből, hogy újra és újra visszanézzük őket. Majd egy kissé rozoga házban vagy, az első kolis szobánkban, amiben úgy szerettem veled élni. Nálad persze a lovaglás az, amit nem hagyhatunk még ki, hisz Csillag volt a mindened. Annyira örülök, hogy a lovad által Jongin az életed része lett, mert ő nem csak Csillagra, hanem a te szívedre is mindennél jobban fog vigyázni, és begyógyítja majd azt a sebet, amit a halálom hagy hátra.
Végül jössz te, Jisoo, drága szerelmem. Először azt látom, ahogy Lisaval fekszetek egymás előtt a földön, ami előhozza belőlem a régi féltékenykedésemet, ami akkor még nem tudtam, miért volt. De a következő jelent már egy kellemesebb emlékemet idézi, amikor egy szobalány szettet vettél fel halloweenra, és én akkor már képtelen voltam magam előtt tagadni, milyen mély vágyat érzek irántad: azóta nem csak a barátod és lelki társad akarok lenni, hanem a szeretőd is. Most viszont a lebegő, olvasó éned van előttem, az a hercegnő, akinek mindig is láttalak, és akit mindenkinél jobban szerettem, már azelőtt is, hogy a barátságom irántad átváltott volna szerelemmé.



Majd elkezdünk fütyülni, és ne is hagyjuk abba: kérlek, fütyüljünk, mint egy hajtóbomba, mert mindig, mikor feltűntél, valami felrobbant bennem. Annyira gyönyörű voltál, hogy még álmomban is mindig téged láttalak: a szívem majd kiugrott már attól is, ha csak felidéztem magamban a mosolyodat. Legszívesebben folyton veled lettem volna. Ki akartalak sajátítani magamnak, ami helytelen volt. Annyi fiú akart megkapni, de én csak neked tartogattam magam: csak miattad öltöztem a legcsinosabban és hordtam a kelleténél rövidebb szoknyákat. Nem vágyok másra, csakhogy még egyszer a fülembe fütyülj. Nem kérek mást, csakhogy fütyülj: fütyüld el, mennyit jelentettem neked, és mennyire fogok hiányozni. Nélküled minden gondolatom unalmas volt, míg melletted melegebb volt, mint egy lakatlan szigeten, és békésebb volt a lelkem, mint bármikor máskor. Amikor veled voltam, minden tökéletes volt, de amint elváltunk, bűnösnek éreztem magam, már csak a létezésem miatt is. De végre sakk-matt: megnyertem a játékot, ott és akkor ért véget, ahogy én akartam, még ha nem is úgy, ahogy arra vágytam. Nem tudtam volna végignézni, ahogy más elvesz tőlem, így előre feladtam.
Remélem, azért nem úgy fogok eltűnni a földszínéről, mint a szél, ami volt is, meg nem is. De igazából én nem is akarok eltűnni… Most jöttem rá, ezeket a jeleneteket látva, hogy mit dobtam el magamtól, hogy miket és kiket veszítettem el, pedig a családomra még csak most kerül sor: ott ülök a kedvenc bringámon az apától kapott baseball sapkámbam, és próbálok megtanulni biciklizni. És már megint a füttyszó, de most apától jön, aki büszke rám, amiért sikerült az első kanyaromat bevennem. Majd a kocsimban ülök életem első önálló vezetésén anyával. Hirtelen pedig már kívül csücsülök a kocsi tetején, és te itt vagy mellettem, Jisoo, te, aki előre tudtad, hogy kapásból átmegyek a vizsgákon, és nem lesz gond a vezetéssel.



Most pedig együtt kocsikázunk mind a négyen, hiszen imádtunk random helyekre utazgatni együtt. És persze jön a kerek asztalunk, ami mellett mindig jobbnál-jobb beszélgetéseink voltak. Nem akarom, hogy megüresedjen a helyem, se azt, hogy Jonginnak az összetört szívedet kelljen befoltoznia, Jennie, és hogy BamBamnek minden vidámságát be kelljen vetnie, hogy újra mosolyogj, Lisa. Ráadásul te egyedül maradsz, Jisoo, hisz neked én voltam a mindened, és ki tudja, talán több is lehettem volna, ha valaha is lépek, ahelyett, hogy megölöm magam. De tudom a választ: nem vagy leszbikus. Sohasem hatott meg a meztelen testem, akárhányszor láttad. Nem vonzódsz úgy hozzám, és ez a közönyöd tett a sírba, mert nem tudtam elviselni, hogy úgy nem akarsz. De ez az út, amit választottam, még rosszabb. Most már tudom: hibáztam, és csak várom, hogy végérvényesen elsötétüljön minden, és a fütyülés örökre elhallgasson. De pont, hogy pulzálni kezdenek a színek, a dallam pedig, amit hallok, egyre élesebbé és hangosabbá válik. A szívem most először, mintha dobogna: ráadásul szörnyen gyorsan. Talán… talán még élek!

Lassan szokatom a pupillámat a szoba fényéhez, majd egy erőteljes mozdulattal kifeszítem a szememet és körülnézek: egy kórházban fekszem, és nincs mellettem senki. De aztán elkezd valami gép jelezni, és másodperceken belül beront egy nővér, aki orvosért kiállt.
- Kisasszony, hát felkelt! – láthatólag megkönnyebbül a férfi, míg én a hirtelen beálló szédülésem miatt alig tudok rá figyelni.
- Igen – felelem rekedten, és ekkor jövök rá, hogy a torkom annyira száraz és úgy fáj, mintha egy hete nem ittam volna folyadékot.
- Tudja, mi történt magával?
- Igen – újra csak ennyit felelek, miközben szégyenkezve bámulom a plafont, amit úgy érzékelek, mintha forogna.
- Kérem, mondja ki!
- Túladagoltam magam, mert meg akartam halni. – Ahogy elhagyják az ajkamat a szavak, a szememet úgy árasztják el a sós könnyek, amik szinte marják az arcomat.
- Igen. Ha a barátnője nem töri magára az ajtót, sikerült is volna a terve. Tájékoztatom, hogy a családja beleegyezett, hogy befektessük a pszichiátriai osztályunkra, hogy lelkileg felépüljön. Mindannyiukat meglepte. Nem is sejtik, mi vezette erre a döntésre. De most nem kell ezt elmondania nekem. Pihenjen! Azonban az a lány, aki megmentette, azóta sem mozdult a szobája mellől, úgyhogy, ha képes fogadni, akkor beengedném. Ha nem, azt is megértem, és visszajön, ha olyan állapotban lesz – mondja mindezt tárgyilagosan, amitől úgy érzem magam, mint egy újrahasznosított baba, akit bár kidobtak a kukába, valaki megtalálta, és könyörgött, hogy foltozzák be neki.
- Tudom fogadni – biztosítom erről, és legbelül reménykedem benne, hogy Jisoo az, aki vár, aki kérte, hogy befoltozzanak.
- Rendben.
Pár másodperc múlva a reményem valóságképében sétál be hozzám a szerelmem, hogy a kelleténél erőteljesebben szorítson magához, és egy vad zokogás kíséretében elpanaszolja: nem érti, hogyan tehettem ezt, és hogy ő többé nem hagy magamra, az biztos. Ha kell, befekszik mellém a pszichiátriára, csakhogy mindig figyelhessen. Ezért is imádom őt, mert akkora szíve van, mint három embernek együtt. Sohasem lehettem elég jó neki.
- Sajnálom, Jisoo. És nem tudom elmondani, mennyire hálás vagyok, hogy megmentettél – suttogom, de ez sokkal inkább szégyenem miatt van, nem pedig a fájó torkomtól.
- De nem is adsz semmilyen magyarázatot? – néz rám értetlenül. Jól ismerem ezt a nézését, ahogy az arcának minden egyes rezdülését, így tudom, nincs hova menekülnöm: színt vallok neki.
- Te vagy a magyarázat.
- Micsoda? – lepődik meg, én pedig gyorsan, de azért kielégítően megválaszolom a kérdését.
- Te őrült, dilinyós, önző nő, miért nem kérdeztél szimplán rá, hogy tudnálak-e úgy szeretni? Egy mondattal elintézhetted volna, de te helyette meg akartad ölni magad! – emeli fel a hangját, és én ilyen dühösnek még nem láttam korábban, ami egyszerre rémiszt meg, de közben – bármilyen furcsa – jól is esik, hogy ezt váltottam ki belőle.
- Sajnálom, de tudtam magamtól is, hogy úgy nem érdekellek, és abban sem voltam biztos, hogy a szüleim elfogadnának így – vallom be.
- Hát persze, hogy elfogadnak. És megpróbáljuk, Chaeyoung! Lehet, tudlak úgyis szeretni.
- Biztos, hogy heteró vagy.
- Az életben semmi sem biztos, csak a halál, de én teszek róla, hogy nálad az se legyen az – továbbra is elszánt és kétségbeesett, és utálom magam, amiért elértem ezt nála.
- Ji… - de mielőtt kimondhatnám a nevét, az ajkát az enyémre tapasztja.
- Te meg mit csinálsz? – kérdezem meglepődve, miután elválik tőlem.
- Itt a lehetőség, bizonyítsd be, mennyire szeretsz. Csókolj úgy, mintha ez lenne életed utolsó csókja! És ez nem kérés, hanem parancs! – néz rám eltökélten.
- Rendben – megyek bele, majd – bár fáj mindenem, és nyelni alig birok a kiszáradt torkommal – úgy falom Jisoo ajkát, mintha valóban az életem múlna rajta; ami nincs is messze az igazságtól. Annyira vágytam már rá, egek, szörnyen, és nem okoz csalódást, sőt. Lehet, hogy az is fokozza az élményt, hogy nemrég még úgy volt, soha semmilyen interakcióban nem lesz részem vele, vagy bárki mással, de igazából enélkül is éteri élményként élném meg az én porcelán babám ajkainak érintését.
- Hűha! – csak annyit mond.                                            
- Valld be, nem tetszett.
- De, tetszett – szögezi le, és úgy látom, nem hazudik.
- Biztos? – ráncolom a homlokom.
- Tényleg.
- Nem akarom, hogy azért járj velem, mert félsz, hogy megismétlem a korábbit.
- Nem azért fogok, hanem mert meg szeretném próbálni. Akarlak úgyis szeretni, hátha menni fog – simítja meg a hajamat, én pedig hiszek neki, hiszen jelen pillanatban nincs másom, csak a hitem és ő.
- Jisoo, fütyülnél nekem? Tudod, hogy imádom, ha fütyülsz! – kérem meg, miközben magamhoz ölelem.
- Ezer örömmel.
Hold up
Don't say anything
Just whistle to my heart
That sound makes
my heart flutter boom, boom

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2019. január 28., hétfő

Várlak legközelebb is - JinSon fanfiction (16+)


Várlak legközelebb is


Egy éve tartott a macska-egér játékunk, amiben én voltam az egér, aki már nem sokáig tudott menedéket találni magának...
Minden akkor kezdődött, amikor a barátnőmmel összeköltöztünk, így Jinyoung lett a szomszédom. Túl vékonyak voltak a falak, ő pedig szörnyen hangos, és túlságosan könnyedén kezelte a pasi ügyeit, így igen hamar rájöttem, hogy meleg, és annak is egyértelmű jelét adta, hogy bejövök neki. Rendszeresen flörtölt velem, akárhányszor látott, és burkolt megjegyzéseket tett a kielégítetlen szexuális életemre. Fogalmam sem volt, honnan tudott erről, de egyre kevésbé bírtam ezeket a kéretlen kommentjeit, míg őt egyre jobban. Nem egyszer játszottam el azzal a számomra bűnös gondolattal, hogy magáévá tesz, amit én örömmel hagyok neki. Szokásom volt megnézni egy-egy helyesebb pasit, de Jinyoung esetében ez több volt: imponált, hogy akar engem, én pedig tudtam, egyszer beadom a derekamat.

- Képzeld, attól még, mert nem tőlem zeng az egész bérház, igenis sokat szexelek – szaladt ki a számon az egyik nap, amikor a szokásos élcelődésével jött.
- Nocsak, korábban nem voltál ilyen tüzes – tette keresztbe a kezét kacéran.
- Mert korábban… - De inkább csak magamban fejeztem be, hogy korábban nem volt baj a kapcsolatommal, azonban hetek óta nem értünk egymáshoz a barátnőmmel, és ha véletlenül le is feküdtünk, azt sem a szerelmünk miatt tettük, hanem a testi vágyaink kielégítéséért. Hiszen olyasmiről, hogy szerelem, túl régóta nem volt köztünk szó. Számunkra már nem maradt más, csak a megszokás.
- Gyere be hozzám! – invitált a lakásába Jinyoung, és mielőtt jobban átgondolhattam volna, már bent is voltam, és feszengve vártam, vajon mi fog történni. Egy részem – és talán nem is kis részem – örült, hogy végre meg mertem ezt tenni.
- Jackson, figyelj, én túlságosan odáig vagyok a férfinemért, amit ebben a házban mindenki tud rólam – kacagott, amitől nyelnem kellett egy nagyot, mert férfi létére túlságosan vonzott. – Szóval csak csukd be a szemed, és engedd, hagy tegyem a dolgomat!
- Tessék? – néztem rá zavartan, és márt álltam is felfele, amikor egy erőteljes mozdulattal visszanyomott székre. Tudtam, mire vállalkozom, amikor bejöttem a medve barlangjába, most mégis kiutat kerestem volna – de már hiába.
- Ez az én házam, az én szabályaim – mondta, és a szeméből valami e világon túli tükröződött: maga volt az angyalbőrbe bújt ördög, akihez talán sohasem szabadott volna betérnem.
- Jin…
- Sh! – fojtotta belém a szót, és olyan észrevétlenül és profin varázsolta le rólam a farmeromat és az alsónadrágomat, hogy alig tűnt fel – bár ebben közrejátszott az a sokk is, ami épp uralta az elmémet. – Ezt már szeretem, vigyázzban állsz nekem! – mondta elismerően merevedő férfiasságomat látva, aminek két oka volt: a szexuális frusztráltságom, ami már egy jó ideje ott lappangott bennem, valamint az a megfoghatatlan vonzerő, ami Jinyoungból áradt.
Már meg se mertem szólalni, és igazából felesleges lett volna, mert tudtam, úgyis azonnal leint, így inkább hagytam, hadd tegye, amit csak szeretne velem. Ő láthatólag ezt élvezte, én pedig megkaphattam tőle azt a kielégülést, amit a hálószobám melege már nem biztosított számomra.
Jinyoung lassú, de annál izgatóbb játékot folytatott a lábam között. Nem igazán tudtam követni az eseményeket, hogy éppen hol és hogyan kényeztetett, helyette csak annak az örömfaktornak éltem azokban a mámoros percekben, amik rabságukba ejtettek, és az orgazmus vad hullámának megváltó erejéig nem is eresztettek. Végül lihegve, izzadságomat törölve nyitottam ki a szememet, és Jinyoung ugyanúgy, mint korábban, ördögi mosolyával nézett, majd lenyalta a száját, és visszahúzta a boxeromat és a farmeromat.
- Finom vagy, Jackson – mondta végül, megtörve a némaságot. – Most már elmehetsz.
- Öhm… Rendben. – Képtelen voltam bővebb kommunikációra. Örültem, hogy egyáltalán kicammogtam az ajtón, de még utánam szólt, mielőtt kiléphettem volna.
- Várlak legközelebb is, mert úgyis jössz. – Tudtam, hogy igaza volt: nem utoljára élveztem el Jinyoung által, és most már kifejezett vágyam volt, hogy őt is magamban érezhessem egyszer, vagy akár többször is. Mert ebből a fiúból olyan dominancia sütött, amivel én nem szállhattam versenybe. Azt viszont muszáj volt a helyére tennem magamban, hogy vajon biszexuális voltam-e, és hogy miért szenvedtem még egy halott kapcsolatban.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2019. január 26., szombat

Hol marad a happy end? - JinGyeom fanfiction


Hol marad a happy end?


Kereken egy éve, hogy megismertem őt. Amint beültem az első egyetemi előadásomra, szó szerint Jinyoung volt az legelső személy, akit kiszúrtam. Egyszerűen megbabonázott, ahogy mellettem ülve folyamatosan a telt ajkait rágcsálta, és idegesen járt a lába. Nem nagyon volt olyan szó, amit ne jegyzetelt volna le, ellenben velem, aki egy betűt sem írtam le, mert annyira zavarban voltam miatta.
Hetekig nem kommunikáltam vele, bárhogy egy szakra jártunk. Még szerencse, hogy ott volt Jaebum és Jackson, akik azonnal nyitottak felém, így nem maradtam barátok nélkül, valamint Jinyoungról is elterelték a gondolataimat. Bár idővel egy-egy közös program erejéig Jinyoung is csatlakozott hozzánk, majd ő is a csapatunk része lett, én viszont a jelenlétében nem voltam önmagam: megfagytam, köpni-nyelni sem tudtam, és hülyeségeket hadováltam össze-vissza. Előtte soha senki nem volt rám ilyen hatással, így tanácstalan voltam azzal kapcsolatosan, mit tegyek, hogy kiszeressek belőle. Ez Jaebumnak is feltűnt, aki bevallotta, hogy átérzi a helyzetemet, mivel őt is magába bolondította Jinyoung. Ekkor egy új szintre lépett a barátságunk: végre találtam valakit, aki hozzám hasonlóan biszexuális volt, ráadásul a nők jobban vonzották, csak a feminimebb férfiak keltették fel az érdeklődését, ahogy az enyémet is. Persze azt is azonnal tisztáztuk – a félreértéseket megelőzve – hogy nem jöttünk be úgy egymásnak. Jacksonnak csak hónapokra rá vallottuk be, hogy két oldalra játszunk, de ahogy arra számítani lehetett, semmi baja nem volt ezzel.
Minden szépen folyt a saját kis medrében, amíg valaki fel nem forgatta a világomat. Jinyoung az egyik kocsmázós, beszélgetős esténkre elhozta a húgát. Elsőre csak az volt szembetűnő, hogy Jisoo gyönyörű volt és szörnyen hasonlított a testvérére, de ahogy elkezdtem beszélgetni vele, a személyiségük kapcsán is tapasztaltam egyezéseket. A lány érezte rajtam, hogy nagyon megkedveltem, így először csak Facebookon jelölt be, majd elhívott randizni. Mindez nagyon jól is elsülhetett volna, csakhogy én nem tudtam másként tekinteni rá, mint a bátyja pótlékaként. Ezt egy szörnyen undorító viselkedésnek tartottam a részemről, főleg azután, hogy elkezdtünk hivatalosan is járni. Ráadásul ezzel saját magamat is kínoztam: ott volt valaki, aki kívül-belül emlékeztetett a nagy szerelmemre, de közben mégsem ő volt az.


Olykor elfelejtettem, hogy Park Jinyoung létezik, és egy olyan egyszerűbb világba képzeltem magamat, ahol Jisoo és én boldogan éltünk, míg meg nem haltunk. De mindig, mikor náluk voltam, vagy az egyetemen összefutottam Jinyounggal, egyetlen egy pillantás elég volt, hogy emlékeztessen rá: a húga mindig csak félmegoldás lesz. Az összes tettem közül az volt a legundorítóbb, amikor úgy vettem el Jisoo szüzességét, hogy közben azt képzeltem, hogy a bátyját teszem magamévá. Szegény lány azt hitte, elrontott valamit, amiért szótlanul, könnyeimet elmorzsolva feküdtem mellette az aktus után. Pedig igazán remek szeretőnek bizonyult, csak volt egy hibája: nem Park Jinyoungnak hívták. Innentől kezdve szépen, fokozatosan kezdtünk elhidegülni, mígnem eljutottam oda, hogy bevallottam neki mindent. Ahogy arra számítottam, egy szép nagy pofont kaptam Jisootól, és közölte, hogy soha többet nem akar látni, de előtte még tartozok egy magyarázattal a testvérének is.

- Megöllek! – tördelte előttem a kezét Jinyoung, miután a húga mesélt neki a szakításunkról. – Úgy tudom, számomra is van valami mondanivalód. Bökd ki, mi az, mielőtt laposra verlek!
- Lehetne, hogy leüljünk nyugodtan a kanapétokra? – mosolyogtam félénken.
- Ülj csak, élvezd ki az utolsó perceket, mielőtt szétrúgom a seggedet! – köpte a szavakat, de azért leült ő is mellém.
- Jinyoung, nagyon nem fog tetszeni, amit mondani akarok. Azt is megértem, ha tényleg megversz, hiszen megérdemelném – sóhajtottam egy mélyet, miközben legszívesebben én vertem volna szarrá saját magamat.
- Yugyeom, nyögd ki végre, mit tettél a kishúgommal! Emlékszel, hogy mit mondtam, amikor elkezdtetek járni? – Nagyon gyorsan vette a levegőt, és a száját is összeszorította, amitől annyira kívánatos volt, hogy legszívesebben ledöntöttem volna a kanapéra, de ettől a gondolattól még inkább egy utolsó féregnek éreztem magamat. Ennek ellenére hittem benne, hogy egy alternatív univerzumban épp kéz a kézben sétáltunk, és az esti randinkat tervezgettük: de ez továbbra is az a világ volt, ahol egyoldalúan szerettem őt.
- Azt, hogy ha megbántom Jisoot, akkor kicsinálsz – emlékeztem vissza, és mindebben az volt a leggázabb, hogy már akkor tudtam, hogy egy nap eljutunk majd ehhez a beszélgetéshez. De amondó voltam, hogy így legalább megtapasztalhatom, milyen a Park család egyik tagjával járni, még ha nem is a számomra legmegfelelőbbel.
- Igen. Hat hónapja fűzted, és még le is feküdt veled – szűkültek össze a szemei. – Mindent elmond nekem, úgyhogy ne lepődje meg, hogy ezt is tudom. Csak arra kellett, hogy megfektesd és bemocskold őt? – egyre idegesebb és hangosabb lett, amitől az én pulzusom is az egekbe szállt.
- Jinyoung, kérlek, hagyd, hogy megmagyarázzam!
- Jó, hallgatlak! – tette keresztbe a kezét.
Mielőtt oda lett volna a hirtelen jött bátorságom, elhadartam neki az iránta való érzéseimet, és azt, milyen undorító módon próbáltam a húgával helyettesíteni. A hallottaktól Jinyoung arca olyan döbbentté vált, amilyennek előtte még sohasem láttam. Azt hittem, nem is reagál rá semmit, de végül – némi torokköszörülés után – csak szóra nyitotta a gyönyörű ajkait.
- Én ezt nem is sejtettem – mondta végül. – Tudod, mi ebben az egészben a legszörnyűbb? Hogy a húgom az árnyékomban nőtt fel: én mindenben remekeltem, míg ő csak közepes volt. Annyira boldoggá tette, hogy összejöttetek: hogy van egy okos, jó fej, szexi srác, akinek pont ő kell. Megbíztam benned, Yugyeom, és abban, hogy megbecsülöd. Erre tessék, szegény lány ismét azt kapta, amit tizennyolc éve folyamatosan: hogy csak a helyettesítőmnek teszi meg – temette a kezeibe az arcát.
- Tudom, hogy így érez veled kapcsolatosan, hisz fél évig jártunk, ismerem – suttogtam, mert hangosabban már meg se mertem szólalni.
- Csak ő nem ismer téged igazán – vette el a kezét, és a meggyötört arca a szavainál is jobban elárulta, mennyire utálta magát, amiért általában mindenben felülmúlta a húgát.
- Jisoo egy gyönyörű, egyedülálló lány, és egy nap majd megtalálja azt, aki úgy bánik vele, ahogy megérdemli. Sajnálom, hogy nem én voltam az a személy – tettem hozzá őszintén, hisz mit nem adtam volna azért, ha úgy tudom szeretni, ahogy Jinyoungot.
- Hát még én, hogy sajnálom. Kedvellek, Yugyeom, és örültem volna, ha komolyra fordul köztetek a dolog. Tényleg semmit sem sejtettem abból, mit érzel irántam – hirtelen zavarba jött, mert most már csak róla és rólam volt szó.
- Jól titkoltam. Na, de hol marad a verésem? – mutattam az arcomra, hogy oda kérem a pofont.
- Képtelen lennélek megütni, hisz jól tudod. Meg amúgy is, tisztában vagyok vele, milyen, amikor olyan valakibe vagy belezúgva, aki ott van előtted minden nap, és te képtelen vagy bármit is tenni az ügy érdekében. Csak az én esetemben az illető heteró – jött a nem várt vallomás tőle, én pedig rögtön azon kezdtem el agyalni, ki lehet az, akiről beszélt. – Sajnálom, hogy nem téged szeretlek, mindannyiunk helyzetét megkönnyítette volna.
- Az biztos. Ha egy romantikus filmben lennénk, most jöttél volna rá, hogy igazából te is végig szerelmes voltál belém, és egy vad csókban forrnánk össze, majd azon agyalnánk, milyen új barátot találjunk a húgodnak – aznap először nevettem el magam, ahogy ezt ecseteltem.
- Csakhogy ez nem egy romantikus film, hanem a kicseszett élet.
- De akkor hol marad a happy end? – tettem fel ezt a gyermeteg kérdést.
- Még várat magára, viszont az biztos, hogy nem mi vagyunk egymásnak a happy end. De legalább annyit mondj meg, Jaebum egy éjszakát se vállalna be velem? Mármint én nem tudnék egy lánnyal összejönni, hisz tudjátok, hogy csak a pasik érdekelnek, de talán ő lazábban kezeli mindezt. – Valószínűleg olyan tágra nyitottam a szemeimet meglepődésem közepette, hogy Jinyoung azt hitte, lehetetlen dologra gondolt, így zavartan legyintett a kezével. – Tudod, mit, inkább ne is válaszolj! És ha lehet, erről egy szót se szólj Jaebumnak!
- Jinyoung, félreértesz! De még mennyire, hogy félreértesz! – kacagtam, hisz még ha az én happy endem tényleg váratott is magára, az övé talán már itt volt az ajtóban. – Oké, az egy dolog, hogy tudtuk, hogy meleg vagy, de te sohasem adtad a jelét annak, hogy bárki is érdekelne az egyetemről, meg úgy ámblokk. De hogy pont Jaebum?
- Miért ne Jaebum? Azt pedig furcsállom, hogy senkinek se tűnt fel, mennyire odáig vagyok érte. Az elején csak miatta csatlakoztam a csapatotokhoz, hogy jobban megismerjem. De annyira odáig van a nőkért, hogy hamar feladtam a dolgot – magyarázta.
- Nem szidhatsz meg, hogy nem vettem észre, hisz neked se tűnt fel, én kit szeretik igazából – ráncoltam a homlokomat.
- Jogos – látta be.
- De azért reagáltam ilyen furán, hogy őt szereted, mivel Jaebum is beléd van zúgva.
- Ja, persze, a nőfaló Jaebumnak bejövök! – horkantott fel. – Viccnek is rossz, és most amúgy is szar a kedvem.
- Viccnek lehet, hogy rossz, de ez a „kicseszett valóság”, hogy téged idézzelek.
- Akkor lenne nála esélyem? – kezdte végre elhinni, amit mondok.
- Még szép.
- Yugyeom, ha nem tetted volna azt a húgommal, amit, most megölelnélek, de így maradjunk a kézfogásnál – nyújtotta felém a kezét.
- Rendben, és, Jinyoung, legalább te légy boldog! – kértem, belenyugodva a sorsomba, hogy rám épp nem várt más, csak a bűntudatom, azért, amit a húgával tettem, és az a kellemetlen helyzet, hogy a legjobb barátom összejön a szerelmemmel.


Alig vártam, hogy találkozhassak Jisooval, aki a szakításunk után pár hónappal Amerikába költözött, hogy beindítsa a modell karrierjét. Épp a Cosmopolitan címlapján virítót, ami nem volt meglepő attól, akinek a párja egy világhírű fotós lett. Jisoo egyszerűen kivirágzott az új életétől: ott és amellett élt, ahol kellett, és közölte velem, hogy én voltam az első igazi nagy pofonja az élettől, de legalább aranyos pofon voltam. Azonban, ami számomra a legfontosabb volt, azt mondta, hogy megbocsájtott, így két évvel a szakításunk után végre megnyugodhatott a lelkem. Abba már úgyis beletörődtem, hogy Jinyoung Jaebum párja lett, és most már a fiatalabbik Park lány miatt sem fájt a szívem, még ha magamnak továbbra sem tudtam megbocsájtani mindazért, amit tettem.
Jisoo a vártnál hamarabb rohant el, így egyedül siettem a kasszához, hogy fizessek, amikor egy tőlem jócskán alacsonyabb srác nekem jött, és rám borította a kávéját.
- Istenem, szörnyen sajnálom! – szabadkozott, de én csak nevettem.
- Semmi baj, előfordul az ilyen – legyintettem a kezemmel, a fiú azonban idegesen próbálta egy szalvétával felitatni az italt a felsőmön.
- De akkor is, velem túl sokat történnek ilyen bakik. Esküszöm, vissza kéne mennem Thaiföldre, otthon nem voltam ilyen gáz.
- Ó, új vagy még Koreában?
- Nem, három éve élek itt – nevetett, én pedig életemben nem hallottam az övéhez hasonló vad kacagást, ami azonnal a szívembe mart, de jó értelemben. – Figyelj, nem hívhatlak meg kárpótlásul egy kávéra, meg sütire?
- De, miért is ne? – mentem bele.
- Egyébként Kunpimook Bhuwakul vagyok – nyújtotta felém a kezét.
- Én pedig Kim Yugyeom – fogtam meg az aprócska kézfejet, és ha akartam volna se tudom eloltani a remény szikráját, ami ekkor felgyulladt a szívemben, hogy talán ő lesz a happy endem.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2019. január 17., csütörtök

Ne hagyj itt, Yugyeom! - JinGyeom fanfiction


Ne hagyj itt, Yugyeom!


Jinyoung csak nézte a pakoló fiút, és képtelen volt elfogadni, hogy tényleg vége: nincs több sorozatozás, popcorn dobálás, civakodás. Öt éven át élt együtt Yugyeommal, de a barátja nem akart tovább tanulni az egyetemen, míg Jinyoung kicsi kora óta arra vágyott, hogy Dr-al kezdődjön a neve. A korábbi tanéveket csak bemelegítésként fogta fel, arra az időszakra, amikor doktorandusz hallgató lesz. De jött valaki, aki még fontosabb lett számára, mint ez a titulus. Évek kellettek, hogy bevallja saját magának: beleszeretett Yugyeomba. Az elején, amikor egy szobába kerültek, nem rajongott érte, sőt még kissé unszimpatizált is vele. Yugyeom megállás nélkül táncolgatott a ház különböző pontjaiban – Jinyoung úgy érezte, mintha le sem lehetne lőni a másikat, amit nehezen szokott meg, hiszen számára a tanuláshoz nyugalomra és csöndre volt szüksége. Egy idő után betelt nála a pohár, és jól megmondta a magáét, hogy vagy féken tartja a táncos lábait, vagy kereshet magának új lakótársat, mert ő nem hajlandó tovább így élni vele. A fiatalabbik ettől persze jól megijedt, mivel ellenben Jinyounggal, ő azonnal megkedvelte az idősebb fiút.
A következő heteket csendben és megszeppenve töltötte Yugyeom, amivel pont az ellenkezőjét érte el Jinyoungnál: egy idő után maga kért bocsánatot a kirohanásáért, és majdhogynem könyörgött, hogy ismét lábak csattogásának a tengerében éljenek. A hétköznapjaival már összeforrt a kisebbik hangoskodása, és amint a másik elnémult, az ő lelke többet akart, így még inkább megismerték egymást, és rájöttek, mennyi közös van bennük.
Filmek terén teljesen egyezett az ízlésük, így majdnem minden tanulással teli napot közös filmezéssel zártak. Csak kivételes alkalmakkor mondtak le erről, mint egy nehezebb zh, egy elutazás, esetleg egy betegség miatt. De Yugyeom mozgás imádatában nem tudott osztozni: rendszeresen járt edzeni, de ő azt a testéért és egészségéért tette, még véletlenül sem élvezetből; nem úgy, mint Yugyeom a táncolást. A fiatalabbik fiú már kicsi kora óta versenyszerűen táncolt, és azért nem maradt végül ő is pszichológia Phd-n, mert kapott egy kiváló tánctanári álláslehetőséget, ahol gyerekekkel és tinédzserekkel is dolgozhatott egyaránt.
Jinyoung, bár kiváló színész volt – nem véletlenül volt oszlopos tagja az egyetem színi társulatának –, mégsem tudta a másik előtt leplezni, mennyire szíven ütötte annak a hirtelen távozása az egyetemről. Yugyeom már be is iratkozott, amikor úgy döntött, otthagy csapot-papot. Ráadásul pont akkor, amikor Jinyoung végre rászánta magát, hogy úgy kezdi az új szemesztert, hogy színt vall: elmondja a másiknak, hogy már lassan két éve rájött, többet érez iránta, mint barátság. Yugyeom köztudottan biszexuális volt, így volt rá esély, hogy viszonozza a barátja gyengéd érzelmeit, de ennek ellenére is félt Jinyoung, hogy mindent tönkre tehet a vallomása. Akkor még nem is sejtette, hogy száznyolcvan fokos fordulatot fog venni Yugyeom élete.

- Biztos, hogy nem maradhatsz a kollégiumban? – kérdezte reményt vesztve Jinyoung.
- Nem, hisz tudod, hogy csak egyetemi hallgatók élhetnek itt.
- Jó, persze, de biztos, van az az összeg, amivel megoldhatnánk.
- Biztos, de én szeretnék új életet kezdeni. Ha itt maradnék, az arra emlékeztetne, mi lehetett volna, és én inkább azzal akarok foglalkozni, hogy mi vár rám azon az úton, amit választottam – mondta a fiatalabbik, miközben megragadta a barátja kezét, amit szorosan összekulcsolt a sajátjával.
- Ne hagyj itt, Yugyeom! – csak kimondta azt, amit eddig próbált magába fojtani.
- Sajnálom, de így kell tennem, azt pedig nem kérhetem, hogy gyere velem. Túl messze költözök, mindennap sokat kellene buszoznod – tette hozzá, mielőtt a másik bármit is mondhatott volna. – De azért jó csapat voltunk, nem igaz? – érintette össze a homlokukat. Ez Yugyeom és Jinyoung esetében nem volt szokatlan; ennyi év után megvoltak a saját kis rituáléik, de most, ahogy az egyre vakítóbban sütő Nap sugarai ellepték a szobát, és majdhogynem megvakították őket, volt valami plusz fájdalom az egészben.
- A legjobb csapat! Yugyeom, én nem akarok mást magam mellé – felelte őszintén a könnyeivel küszködő Jinyoung.
- Nem ezt mondod majd, ha már végre szerelmes leszel. Még mindig kíváncsian várom, hogy milyen lány rabolja el a szívedet, ha már ilyen régóta kalitkába zártad. – Yugyeomnak fogalma sem volt róla, mennyire betaláltak a szavai a másik szívébe, de Jinyoungot ismét elárulták a mimikái. – Mindig ezt csinálod, amikor szóba hozom a témát.
- Ez van – rántott egyet a vállán. – Én nem vagyok olyan nőcsábász, mint te – jegyezte meg cinikusan, mivel Yugyeomnak az elmúlt években hat barátnője is volt, és Jinyoung egyiket jobban utálta, mint a másikat. Kezdetben azt hitte, csak azért, mert zavarta, hogy kevesebb ideje jutott rá miattuk, de az egyik lány kapcsán – akivel nagyon is komolyra fordultak a dolgai Yugyeomnak – megvilágosult a saját féltékenységéről. Jinyoung korábban is sejtette, hogy ő is biszexuális, de igazán csak ekkor jött rá, hogy beleszeretett a legjobb barátjába, a jobbik felébe, akivel öröm volt nap mint nap együtt ébrednie és feküdnie.
- Alkalmanként fiúkkal is kikezdtem azért, csakhogy formában tartsam magam az erősebbik nem terén is – kacsintott Yugyeom, hogy oldja a feszültséget, de miután Jinyoung kihúzta a kezét a tenyerének szorításából, rájött, hogy mellé fogott. - Haver, most már tényleg nem tudom, mi bajod van. Ennyire megvisel, hogy elmegyek? – ráncolta a homlokát. – Mármint tisztában voltam vele, hogy kedvelsz, de hogy így ragaszkodsz hozzám, azt nem sejtettem.
- Csak mert nem tudom annyira kifejezni az érzéseimet, mint te, attól még igenis fontos vagy nekem, kicseszettül fontos, Yugyeom. Bele fogok dögleni, hogy itt hagysz! – fakadt ki, ami nála ritka alkalmak egyike volt, de amikor elért erre a pontra, akkor tudta Yugyeom, hogy hagyni kell, hadd nyugodjon le magától.
- Sajnálom, nem úgy értettem.
- Dehogynem, pontosan úgy értetted. Tudod, mit, menj szépen el, már most azonnal, és hagyj itt a nyomorommal! Mert gondolom, ahogy ráuntál az eddigi életedre, egyúttal belőlem se kérsz már! – egyre hangosabban beszélt, az erei pedig egyre inkább kitüremkedtek. A fiatalabb tényleg nem látta még ennyire dühösnek.
- Jinyoung…
- Menj! – mutatott az ajtó felé, amin pár másodperc múlva leszegett fejjel kibaktatott a másik.
Yugyeom lassan lépdelt lefele a kollégium lépcsőjén. Nem azért, mert ki akarta élvezni, hogy még itt sétálgathat, mielőtt elfoglalja az új otthonát, hanem mert reménykedett benne, hogy Jinyoung utána fog rohanni. De bármilyen lassan is haladt, a másik nem adott semmi jelet magáról, így végül leült a ház előtt egy padra, és hosszasan várt. Közben próbálta a gondolatait rendszerezni, hátha megérti, mit és hogyan rontott el, aminek ez lett az eredménye. Azt hitte, ahogy ő támogatta a doktorandusz álmait Jinyoungnak, az idősebbik majd a tánctanári ajánlatát fogja a lehető legnagyobb lelkesedéssel fogadni. De – mint oly sokszor korábban – Yugyeom nem azt kapta tőle, mint amire számított.

- Reménykedtem benne, hogy itt talállak – lépett ki hirtelen Jinyoung a kollégium bejárati ajtaján.
- Hiszen ismersz – vont vállat Yugyeom. – Csak néha úgy érzem, én nem ismerlek téged – vallotta be szomorúan.
- Jól megy az érzéseim elrejtése; nem is tudod, mennyire – hajtotta le a fejét Jinyoung.
- Mondd, miért jöttél utánam, ha továbbra is csak rébuszokban beszélsz? – most a kisebbik lett ideges, hisz nem erre várt ennyit.
- Mert fenn hagytál valamit. Gyere, itt van az ajtó előtt!
Yugyeom ismét belépve az épületbe, nem látott semmit, így tágra nyílt szemekkel nézett a másikra.
- Mégis mit hagytam fent?
- Hát ezt!
A fiatalabbik alig tudta felfogni, mi történt éppen: Jinyoung ajkát az övének nyomva húzta le magához a tőle nem kevéssel magasabb Yugyeomot. De nem csak egy gyenge pusziról volt szó, hiszen két évnyi elfojtott vágya, és a másik elköltözése miatti dühe volt benne. Már levegőt is alig kapott, amikor végül megkegyelmezett, és elvált Yugyeomtól.
- Tudtam, hogy jól csókolsz, de hogy ennyire, azt azért nem – jegyezte meg, miközben csábítóan végighúzta a hüvelykujját az ajkán.
- Én… Én nem is…
- Nem sejtetted – segítette ki az akadozó barátját.
- Nem, hisz egyszer berúgtál, Jinyoung: valami rémes házibuli volt, és alig tudtalak hazavinni, és akkor bevallottam neked, hogy szerelmes vagyok beléd, mire te szabályosan kinevettél, és utána sohasem hoztad szóba – mesélte a zaklatott fiú.
- De hát én erre nem emlékszem. Ez mikor történt? – döbbent le Jinyoung.
- Három éve.
- Ó, akkor még tényleg nem voltam szerelmes beléd: legalábbis nem realizáltam. Viszont, ha nem vagyok csontrészeg, akkor tuti, hogy nem nevetlek ki. Én őszintén mondom, hogy semmire sem emlékszem ebből. De te… Te is szeretsz akkor? – Reménykedett, jobban, mint eddig valaha.
- Ahogy összeköltöztünk, beléd zúgtam, aztán ez a fellángolás átváltott mély szerelemmé, minél jobban megismertelek. De te úgy tűnt, nem vonzódsz hozzám, meg úgy senkihez, így azt hittem, hogy a tanuláson túl nem látsz, ezért elengedtem a dolgot – tette hevesen dobogó szívére a jobb tenyerét, hátha sikerül kicsit lenyugodnia. Pár perce még nagyon nem számított ilyen végkifejletre.
- Ja, és a barátnőidbe temetkeztél – horkantott fel Jinyoung, miközben keresztbe tette a kezét.
- Mit tehettem volna? Egy pasi sem tudott megfogni, mivel mindet kapásból hozzád hasonlítottam, így azonnal érdemtelenné váltak számomra. A nőknél legalább nem volt ott a szememben a nyilvánvaló összemérés. De egyiküket sem tudtam igazán szeretni; nem úgy, ahogy téged szeretlek, te lüke, dilinyós, érzelmi analfabéta, aki lehet, sohasem mondod el mindezt, ha nem költözök el.
- Valld be, megkönnyebbültél korábban, hogy elmész, mert így nem kell velem élned tovább! – rakta össze a képet Jinyoung, amit Yugyeom egy fejbólintással igazolt. – Egyébként, már tényleg el akartam mondani, csakhogy tudd.
- Próbálom elhinni, viszont nekem ezt még meg kell emésztenem. Képtelen vagyok csak így elfogadni, hogy ennyi év után végre tényleg megkaphatlak, ráadásul pont akkor, amikor elköltözök. Tudod te, hány összebújástól és egész éjszakás szextől fosztottál meg minket, csak mert gyáva voltál? – Belegondolnia is fájt mindebbe, hát még Jinyoungnak, de ő egyszerűen ilyen lassú volt mindenben.
- Nem, fogalmam sincs, de az biztos, hogy be akarom pótolni őket. Mindegy, hova költözöl, megyek veled, még ha a napjaim felét buszon is kell töltenem az egyetem miatt. – Fogta a kezei közé Yugyeom arcán. – Nem hagyom, hogy még egy nő megkapjon magának, se senki más. Bocsájts meg, hogy ennyi időbe tellett.
- Meg fogok bocsájtani, hisz ismersz. Viszont tényleg nagyon sok felejthetetlen éjszakával kell majd kiengesztelned, csak szólok. – Kacagott Yugyeom, hiszen alig várta, hogy behajtsa Jinyoungon mindezt.
- Ebben nem kételkedtem. Most viszont beszélgessünk végre tisztán és nyíltan. – Ragadta meg a fiatalabb kezét, hogy visszamenjenek abba a kollégiumi kis házba, ami oly sok éven át volt a közös otthonuk színtere.



(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)