Kompromisszum - Changlix fanfiction - 1. fejezet

 

Nem tették semmissé

      
A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:

 

 

Seo Changbin az utolsó előtti gimnáziumi évének a végén, az egyik nap hazafelé tartva az iskolából a telefonját nyomogatta. Ennek következtében megbotlott az út padkájában, amitől kibicsaklott a bokája. A szüleinek azonnal telefonált, akik rohantak vele a sürgősségire, ahol kezelték is őt. Így viszont ki kellett hagynia azt a családi összejövetelt, amire mind hivatalosak voltak a nagynénjéékhez. A szülei és a húga egyöntetűen vissza akarták mondani a meghívást, de ő ragaszkodott hozzá, hogy menjenek el nyugodtan nélküle, mondván: egy pár órát ellesz egyedül is. Changbin sohasem tudta volna elfelejteni az édesanyja arcát, ahogy szülői melegséggel még az ajtóban állva is visszakérdezett, hogy biztos ne maradjon legalább ő. Bárcsak önzőbb lett volna Changbin és mindőjüket marasztalta volna; vagy csak egyszerűen lakatott tett volna a szájára, amikor unszolta őket, hogy menjenek! Ám ő nem így tett, mert nem akarta, hogy a húga és a szülei is feláldozzák a szórakozásukat a ballépése miatt.
    Jó tett helyébe jót várj – tartja a mondás. Ez azonban nem feltétlenül esik egybe az igazsággal. Mert ez esetben a fiú önzetlensége a családja életébe került. Ha aznap egyikük sem szállt volna be késő délután az autóba, nem ment volna nekik egy kamionsofőr, mindhármukat halálra gázolva. Changbin rengeteget eljátszott utána azzal a gondolattal, hogy bárcsak ő is velük halt volna. A figyelmetlensége következtében élt még, míg a családja irányába mutatott nagylelkűsége miatt nem menekültek meg a szerettei is a halál csapdájától.
     Changbin mindezek után az anyai nagyszülei felügyelete alá került, akik az egyetlen egyenesági rokonai voltak. Mivel azonban valamennyiük lelke szilánkosra tört a tragédia miatt, együttélés helyett inkább csak túlélésre játszottak. Csendben, robotszerűen teltek a napjaik: ugyanakkor ettek; ugyanazokat a kérdéseket tették fel egymásnak, amikre ugyanazokat a válaszokat kapták. Csak néha történt egy-két apróság, ami kiszakította őket a monotonitás tengeréből, amiben majd megfulladtak. Egyikük sem sírt; csak a baleset napján és a családi temetésen. Az elfojtott könnyeik súlya pedig napról-napra nőtt, és ők egyre nehezebben cipelték ezt a terhet.
    Changbin idővel az alkoholba menekült, amit ha észre is vettek a nagyszülei, sohasem tették szóvá. Általában este, a szobája fájdalmas csöndjében és sötétjében iszogatott, többnyire whiskey-t, hiába tudta, hogy milyen lesz tőle. Az volt az édesapja kedvenc itala, így jócskán hagyott hátra bontatlan és megbontott üvegeket is. Olykor, mikor Changbin jobban felütött a garatra, ahogy az acél poharát a remegő ajkához emelte, rendre megkérdezte magától: hogyan fajulhatott így el az éjszakája? De aztán a whiskey-t húzóra megitta, majd újabb és újabb pohárral. Egyes estéken egy teljes üveg is lement a torkán, aminek az aljához érve igazán megütötte az alkohol. Feléledt tőle az elméje, és a szakadék a mélybe rántotta. A szíve elképesztően gyorsan vert, és még inkább kikristályosodott számára az, hogy mire vágyott: meghalni és újra a családjával lenni.

Innentől kezdve így létezett: nappal monotonon, szinte semmit sem észlelve igazán abból, ami körülvette őt, míg éjjel túl hevesen, mindenből duplát látva. Rendre lepergett előtte az élete, és utálta, amiért a balesete megmentette a haláltól. Néha levegőt is alig kapott ettől a gondolattól. A szobájában felsínylő árnyékok váltak az ő menedék-valóságává. Azok voltak a vigaszai, mert ugyanúgy csak vánszorogtak, mint ő az életében. Egy nap viszont észbe kapott, és rájött, hogyha nem fejezi be ezt a pusztító életmódot, tényleg nem lesz messze az ő temetése sem, ami viszont minden bizonnyal a nagyszülei halálát is elhozta volna.
    Még időben keresett magának egy magán pszichiátert, aki beutalta egy remek pszichiátriára a nyár fennmaradó idejére, és antidepresszánst is írt fel neki. Mindezek segítségével Changbin végül sikeresen összeszedte magát a végzős évének kezdetére. Nem volt boldog, nem volt teljes, de hajtotta az, hogy a szüleinek megígérte, hogy megvalósítja az álmát és bekerül valamelyik neves egyetem építészmérnöki szakára. A tanulásba menekült. Néha még a barátaival is összefutott, de minél több találkát mondott le, minél kevesebb üzenetükre válaszolt, úgy távolodott el tőlük szépen fokozatosan. Így a ballagásuk napján már tudta: többé nem látják egymást.
    Azonban akármilyen jó átlaggal is végzett, és könnyen bekerült az egyetemre, a sikeres felvételijének kiértesítése után, mintha kipukkadt volna a lufi. Elérte azt, ami célként ott lebegett előtte, hogy mindennap ki tudjon kelni az ágyból, és ivás helyett valami hasznossal terelje el a gondolatait a lelkében lévő fájdalomról. Ahogy viszont ezen túl volt, megengedte magának azt, amit eddig elfojtott: gyászolt. Végre teljesen megélte a veszteségét és a depresszióját, amik egyik napról a másikra magával ragadták őt, és nem volt az az antidepresszáns és pszichiáter, aki segíthetett volna neki átvészelni ezeket. A gyógyszerek csak tompítani tudták a szenvedését, de megszüntetni nem, a szakorvosi szavak pedig akármilyen tűpontosan is diagnosztizálták mindazt, ami benne tombolt, nem tették semmissé azokat.
    Ezek következtében úgy kezdte az egyetemet, mint egy félzombi. A tájékoztatónapján is elaludt, és az eligazítás legvégére ért csak oda. El is könyvelte magában, hogy azért a tíz percért kár volt odamotoroznia, mert így csak leégette magát a többiek előtt, akik felé egyáltalán nem akart nyitni. Nem állt szándékában új embereket beengedni a világába, mert akkor el kellett volna árasztania őket a benne lappangó fájdalommal, amit nem akart. Arra viszont nem volt képes, hogy általuk élettel telibbé váljon. Pedig néha elkapta egy-egy beszélgetésüket, és az első hetek után elkönyvelte, hogy többen is kedvelték volna azt a Changbint, aki a családjával halt azon a tragikus nyári napon. Ezt az új fiút viszont nem kívánta senki barátjának. Ő is alig bírta elviselni magát. Miért akart volna bárki önként jelentkezni erre a feladatra?
    A nagyszülei néha azért rákérdeztek, voltak-e barátai, amire rávágta, hogy nem, és egy idő után nem is volt hajlandó beszélni a témáról. Az pedig kifejezetten kínosan érintette, amikor a lányokról érdeklődtek tőle. Szerencséjére ezt letudta azzal, hogy alig volt a szakukon egy-két lány. Nem akart belemenni abba, hogy se nő, se férfi nem vonzotta szexuálisan. Soha nem voltak ilyesfajta vágyai. Egyáltalán nem érzett szexuális ingert magában. Egyszer-kétszer kipróbálta a maszturbációt, de elkönyvelte, hogy az sok hűhó volt a semmiért, így nem fárasztotta ezzel a kezét. Helyette végzős gimisként kemény edzésbe kezdett. Igaz, a visszatérő depressziója miatt már csak heti négyszer járt kondizni, olyankor viszont igencsak megizzasztotta magát, és semmi ingere és ereje nem volt arra, hogy még magához nyúljon ezek után.

Teltek-múltak a napjai, mígnem egyszer arra lett figyelmes, hogy mintha valaki a nyomában lett volna. Rendre látott egy sapkás, szájmaszkos vékony teremtést, aki sokszor követte az utcán, és egy idő után még a konditeremben is feltűnt, ahova járt. Changbin egy ideig azt hitte, mindez csak a véletlen műve volt, és hogy a traumája miatt már paranoiássá is vált. Arra fogta, hogy biztos az idegen is a környéken élt, és hogy épphogy csak elkezdte a súlyzós edzését, azért nem csinált szinte semmit a konditeremben. De – még ha csak fél szemmel figyelte is – feltűnt neki, hogy a fiú nem erősödött, és továbbra is csak az egykilós súlyzókat emelgette, és mintha őt nézte volna. Legalábbis akárhányszor rávetette futólag a tekintetét, a vékony fiú mindig bámulta őt. Majd az egyik eset kijózanító volt számára, hogy márpedig nagyon is miatta járt oda, amikor is észrevette, ahogy páran a konditeremben kacagtak a srácon, mire ő is ránézett, és akkor feltűnt neki az, amitől majdnem elejtette a kezében lévő tíz kilós súlyzókat: az idegen egy – a csöpp méretéhez képest igencsak nagy – merevedéssel bámulta őt. A depressziós fiú az élete ezen szakaszában örült, hogy képes volt létezést mímelni, nem akart senkinek sem tetszeni, nemhogy egy mániákusnak, aki folyton a nyomában volt.
    Azonban még ekkor is túl naiv volt, hiszen azt hitte, az idegen majd megtántorodik, látva, hogy ő is kiszúrta a jelenetet, de tévedett. A szájmaszkos személy ezután még gátlástalanabbul nézte őt. Már az sem tudta kizökkenteni, hogy a többiek hogyan nevették ki és mutogattak rá. Úgy tűnt, mintha nem tudta volna elfordítani róla a tekintetét. Ettől pedig szabályosan rettegni kezdett Changbin. Valahol ironikus volt, hogy ő, az egyre fittebb, izmosabb férfi, félve nézte a törékeny személyt.
    Egy idő után pedig úgy érezte, mintha ismerős lett volna neki a srác mozgása, az aurája, de nem tudta, honnan. Ami nem volt meglepő, hisz a nagyszülein kívül semelyik környezetében lévő emberre nem fordított különös figyelmet. Mígnem egy nap rá nem jött, honnan rémlett neki: a mozdulatait és az alkatát felismerte az egyik évfolyamtársában, Felixben. Amikor az egyetem folyosóján tudatosította magában, hogy az angyali külsejű fiú, aki az egyik legközkedveltebb csoporttársa volt, a szabadidejében az ő nyomában járt, a döbbenetétől és a zavarodottságától majdnem elájult.
    - Jól vagy? – kérdezte tőle Chan, aki a legfigyelmesebb fiú volt a csoporttársai közül. Ez még úgyis feltűnt Changbinnek, hogy egy szót sem váltott vele, eddig legalábbis.
    - Igen… Persze, csak megszédültem – mondta a féligazságot, miközben a halántékához kapott.
    - Gyere, ülj le! – vezette oda a fiú az egyik folyosón lévő asztalhoz és padhoz.
   - Beteg vagy? Nem ittál eleget? Vagy más a gond? – kérdezte aggódva Chan, amivel még ebben a kaotikus helyzetben is képes volt megmelengetni Changbin szívét. Valaki nem nézett át rajta, nem volt a zaklatója, egyszerűen csak odament hozzá, amikor látta a rosszullétét. Az ilyen apró gesztusok tudták sokszor a legjobban megmutatni azt, ki milyen ember volt. Chan pedig ekkor bizonyította, hogy gondoskodó lélek volt. Bárcsak több életkedve lett volna Changbinnek, és már korábban nyitott volna felé barátilag!
    - Nem, más a gond – nem akart hazudni neki, nem bírt. Ahogy annak a színlelés sem ment már neki, hogy érdektelenül állt mindenhez. Egyszerűen belefáradt abba, hogy szürke egérként, némán létezett. – Most szembesültem valamivel, ami arcon csapott, és tanácstalan vagyok, mit is kellene tennem.
    - Ó! Sajnálom. Tudok valamiben segíteni Neked? – tette a vállára a kezét Chan, miközben leguggolt mellé, és ahogy ránézett, abból a tekintetből semmi más nem tükröződött, csak tiszta kedvesség, amitől majdnem könnybe lábadt Changbin szeme. Olyan rég nem tapasztalt már egy ilyen hétköznapian szívfacsaró dolgot.
    - Nem hiszem, de jól esik, hogy megkérdezted – felelte végül.
   - Értem. Ne haragudj, de most rohannom kell, viszont, ha ideadod a telefonodat, bepötyögöm a számomat, és hívj nyugodtan, ha bármit megbeszélnél velem. Legyen az egyetemmel kapcsolatos vagy magánjellegű, én szívesen meghallgatom – mosolygott rá, miközben odanyújtotta a kezét, Changbin lelkén pedig hirtelen kezdett repedezni az a védőburok, amit köré épített.
    - Rendben – adta oda a készüléket, majd szabályosan fájt neki, hogy a másik fiúnak máris ott kellett hagynia őt. De tudta, élni fog az ajánlatával. Nem aznap, viszont nem fogja elengedni ezt a lehetőséget, hogy valakihez újra kapcsolódjon.
    Majd ismét szúródni kezdett a mellkasa, ahogy megpillantotta az őt ledermedve bámuló Felixet, de azonnal elkapta a szemét, mert továbbra is képtelen volt felfogni, hogy az a csöpp, angyali külsejű fiú zaklatókat megszégyenítően a nyomában volt szinte mindennap, és aki ekkor is úgy bámult rá, mintha egyszerre falta volna fel a tekintetével, és közben mérhetetlenül aggódott volna érte.

     (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.) 

Azt hiszem, szeretlek - Jinson fanfiction - 12. fejezet

 

 

Ez a Napnál is világosabb

     A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe: 

Jinyoung enerváltan ébredt. Büszke volt magára, amiért megállta, és nem írt semmit Anonymusnak, de közben bűntudat is gyötörte. Azonban ezt érezte helyesnek, és Minho is támogatta ebben, így ugyan a megszokottól lassabban, de még időben megérkezett az egyetemre. Ekkor azonban nem várt kép fogadta őt: Mark, Jaebum és Jackson együtt beszélgettek az épület lépcsőjénél. Az előbbi kettő látványa már mindennapossá vált számára, de a harmadik jelenléte zavarba hozta. Egy pillanatra meg is torpant, viszont mivel nem akart elkésni, köszönnie kellett nekik – főleg, hogy Mark várta őt, ahogy mindig. Úgy tűnt azonban, hogy Jackson eddig nem volt tisztában vele, hogy a barátja és Jaebum egyre jobb viszonyban voltak egymással – legalábbis ezzel magyarázta a holló-hajú, hogy a számára túlságosan is vonzó fiú zavarában a földet bámulta, amikor odament hozzájuk. Sőt, már messziről kiszúrta, hogy volt valami feszültség a testtartásában.

A nap folytatásában Jinyoung, magához hűen, többször végigpillantott az évfolyamtársain, azon merengve, vajon ki lehetett közülük Anonymus, de egy idő után felhagyott vele, mert már ebbe is belefáradt. Akárcsak abba, hogy foggal-körömmel próbálta elfojtani magában a Jackson iránti elemi vonzalmát. Még azzal meg is küzdött volna, hogy szexuálisan mennyire megmozgatta a látványa, de azzal egyre jobban meggyűlt a baja, hogy egy ilyen külsővel mennyire imádnivalóan visszafogott és mégis életteli volt a fiú. Aznap mondjuk kifejezetten félénk és csendes volt, és szinte rá sem nézett senkire. Bár néha fájóan pillantott Markra és Jaebumra, ezzel is alátámasztva azt Jinyoungban, hogy tényleg aznap szembesülhetett azzal, hogy mennyire jóban lett a két fiú egymással.

- Ne haragudjatok, de valaki hív! – mondta a második órájuk utáni szünetükben, majd kicsit arrébb állva fel is vette a telefonját.

- Szia, Seungmin! – Mi tagadás, meglepte az idősebb hívása és azonnal aggódni is kezdett, hiszen Minho legjobb barátja csak akkor kereste, ha a bátyjának mindkettőjükre szüksége volt.

- Szia, Jinyoung! Ugye, nem zavarlak? – kérdezte félve.

- Épp az egyetemen vagyok, de még pár percig ráérek – felelte.

- Ó, még van órád? – hallatszódott a vonal túl végéről, hogy nem ilyen válaszra számított Minnie.

- Igen, még egy, amelyiken referálnom is kell.

- Nehogy elmerj jönni az órádról! Hallottad? – ordított bele a kagylóba Minho. – Megütlek, Seungmin, ha miattad rossz jegyet kap.

- Nyugodj meg, hogy én meg akkor vissza is ütök, úgyhogy add vissza a telefonomat! – lett ideges Minnie, Jinyoung pedig látta maga előtt a jelenetet, így egy pillanatra elmosolyodott. Ebből már érezte, hogy nem élet-halál kérdése volt az, ami miatt kereste Seungmin.

- Fiúk, még ma megtudom, mi a baj? – szakította félbe a vitájukat, mert tényleg csak pár perce volt a szemináriuma kezdetéig.

- Az van, hogy a drágalátos bátyádnak beszélni kéne a fejével, mert lassan szerelmi bánat fogja a sírba tenni – jegyezte meg Seungmin. – Már napok óta próbálom kiszedni belőle, hogy mi van közte és Jisung között, ma pedig végre sikerrel jártam, de egyedül nem bírok értelmet verni a fejébe. Mivel úgy tudom, félig-meddig már Téged is beavatott a dologba, így itt az idő, hogy Te is megtudd az elejétől kezdve a sztorijukat, és hogy együtt kezeljük a helyzetet, mert én ide kevés vagyok – magyarázta Minnie.

Jinyoung gyomra azonnal görcsbe rándult. Rosszul esett neki, hogy Seungminnek nála hamarabb sikerült rávennie a bátyját, hogy részletesen meséljen Jisungról. Bár amúgy is állandó féltékenységet szőtt benne az, hogy neki Minho volt a fő bizalmasa, a bátyjának viszont a legjobb barátja. Ami persze érthető volt, hiszen egyidősek voltak és középiskola óta ismerték egymást – hamarabb, minthogy Jinyoung a képbe került volna. Ennek ellenére gyermekkora óta féltékeny volt Seungminre, pedig ő aztán Jinyoungot mindig is látványosan kedvelte. Azt is ő kezdeményezte két évvel korábban, hogy cseréljenek számot, hogy szükség esetén együtt tegyék helyre Minhot. Ezzel is éreztette a holló-hajúval, hogy tudta, mennyire fontos és mély kötelék volt a két fogadott testvér között.

- Kibírtok még két órát anélkül, hogy megfojtanátok egymást? – kérdezte végül Jinyoung.

- Ha másfél évtized alatt nem fojtottam meg, nem hiszem, hogy pont most fogom – felelte Seungmin.

- Ne is, mert bosszút állnék – vágta oda a Park-fiú, miközben megrázta a fejét.

- Köszi, Jinnie, mindig is tudtam, hogy számíthatok Rád – ez megint Minho volt, amitől legalább egy pillanatra elmosolyodott az öccse.

- Akkor én most leteszem, nemsokára találkozunk – ezzel zsebre rakta a telefonját Jinyoung, és rohant a terem felé, ahova már bementek a barátai.

Végül remekül sikerült a referátuma. Ahhoz képest, hogy utolsó percen dobta össze, magát is meglepte, hogy élőszóban sokkal jobbnak hatott az egész, mint leírva. Az oktató is kifejezetten megdicsérte, így nyugodtan ülhetett volna vissza a helyére, ha nem mart volna a szívébe az, hogy Jackson – aki korábban mindig lelkesen hallgatta és figyelte őt az órai felszólalásai és előadásai közben –, ekkor mintha lélekben ott sem lett volna. Mindenkinek lehettek rossz napjai, de ez akkor is furcsának hatott tőle. Remélte a holló-hajú, hogy minél előbb tisztázzák Jaebummal, amit kellett. Ekkor azonban egy pillanatra átfutott az agyán, hogyha ő volt Anonymus, akkor lehet, hogy részben amiatt volt levert, mert nem válaszolt az utolsó levelére. De ezt a gondolatot egy enyhe fejrázással űzte el a fejéből.

- Mi a baj, hisz remekeltél? – kérdezte suttogva Mark, aki félreértette a reakcióját.

- Bocsi, csak az van, hogy… – hirtelen nem tudta, mit feleljen. Mark nem Minho volt, akinek őszintén válaszolhatott volna. De igazából senki sem állt az útjában abban, hogy jobban a bizalmasa legyen a Tuan-fiú, hogy az ő Seungminjévé váljon, az életen át tartó legjobb barátjává. Mert igaz, hogy Youngjaet is nagyon kedvelte, de arra számított, hogy ezentúl, ha a fiú hozzájuk ment, már inkább Lia miatt tette, nem pedig hozzá érkezett. – Talán egyszer elmondom – felelte végül.

- Hú, de titokzatos vagy – tudta le ezzel Mark.

- Valaki az is kell, hogy legyen, nem igaz? – kérdezett vissza Jinyoung.

- Ez célzás volt, hogy én túlságosan kiszámítható vagyok? – húzta fel a szemöldökét a másik.

- Dehogyis! – bazsalygott a holló-hajú, majd bősz jegyzetelésbe kezdett, így a barátja annyiban hagyta a témát.

Az óráik után viszont újból rákérdezett Mark, hogy akkor elmondja-e neki azt a bizonyos dolgot, Jinyoung viszont restellve kimentette magát, és szinte futólépésben ment a bátyja lakásához. Bár az a pár perc, amit a sietéssel nyert, nem biztos, hogy szükséges volt, hisz nem múlt rajta semmi, de Minho szent és sérthetetlen volt számára.

- Jinyoung! – ölelte meg Seungmin, amint a bátyja kinyitotta neki az ajtót. Ez már megszokott volt. Minho barátja valamiért nagyon szerette ölelgetni őt, amitől a holló-hajúnak bűntudata is volt, hogy ő bezzeg még felnőtt fejjel is rendre féltékeny volt rá, ahogy ekkor is.

 

 

 - Szia, Minnie! – Lehet, hogy ő csak Minhonak hagyta, hogy Jinnie-nek becézze, de Seungmin boldogan vette tudomásul, hogy a holló-hajú már vagy egy éve így kezdte el szólítani.

- Na, hogy ment a referátum? – érdeklődött a bátyja.

- Jól, sokkal jobban, mint arra számítottam – felelte, miután letette a táskáját, majd levette a cipőjét és a kabátját.

- Remek. Látod, még egy szerelmi válság sem tudja lerontani a teljesítményedet. Biztos, nem egy vérből származunk? – mosolygott az idősebbik.

- Ha már szerelem, ne kerülgessük a forró kását! – vágott közbe Seungmin.

- Mi az, már nem is érdeklődhetek egy ilyen fontos dologról? Vagy az, hogy belehabarodtam a főnökömbe, mindennél érdekesebb? – emelte az égbe a kezeit Minho.

- Nem éppen, de már lassan három órája itt vagyok, és lenne még dolgom, úgyhogy ne húzzuk az időt. Ezt ne vedd sértésnek, Jinyoung! – fordult a legkisebb felé Minnie.

- Nem veszem – felelte a holló-hajú, mivel tényleg kíváncsi volt a teljes történetre.

- Amúgy meg hova sietsz? Munkanélküli vagy – értetlenkedett Minho.

- Köszi, csak azért, mert neked hirtelen jó kis állásod lett, már le kell nézni azt, aki éppen nem dolgozik? Öt évet húztam le ugyanazon a helyen, és előtte is bőszen dolgoztam, míg Te tizenegy éven át egyetemen tanultál, kutattál és ösztöndíjakból éltél, és ez idő alatt én beszóltam Neked akár csak egyszer is, hogy nem dolgozol? – látszott, hogy ez nagyon betalált Seungminnél.

- Nem, igazad van. Sajnálom – hajtotta le a fejét bűnbánóan Minho.

- Anyukám kérte, hogy vásároljak be neki, mire hazaér a munkahelyéről, mert apa elutazott, és egyedül nem győzi a munkát és a háztartást is. Ilyenkor jól jön, hogy éppen nem dolgozom – felelte idegesen, mint akit szörnyen frusztrált ez az egész helyzet, és elég volt egy félrement kommentár, hogy kifakadjon. – Nem mintha nem keresnék munkát, hiszen vészesen kifogytam már a tartalékaimból és lassan haza kell költöznöm, ha ez így megy tovább.

- Bocsánat, Minnie, tényleg nem akartalak megbántani, hisz tudod, hogy az első számú támogatója voltam annak, hogy felmondj a könyvesboltban – simogatta meg a hátát Minho.

- Tudom, de na, Te vagy az okos, ledoktorált barátom, aki mellett jelen pillanatban még szerencsétlenebbnek érzem magamat, mint korábban, ami nagy szó – nyelt egy nagyot a barna hajú fiú, Jinyoung pedig kellemetlenül érezte magát, mintha nem lett volna joga ezt a jelenetet végignézni. Hisz korábban, amikor hárman voltak együtt, szinte végig Minhoról volt szó.

- Menjek el, és majd beszélünk máskor? – kérdezte végül, mire Minnie észhez kapott.

- Jaj, dehogyis! Bocsi – rázta meg a fejét. – Mesélj neki, Minho! De ne hagyj ki egy részletet sem, mert akkor úgyis korrigálni fogok, ezért is vagyok itt.

- Rendben, de előtte hadd töltsek az öccsémnek a kedvenc rostosából. – Így is tett, Jinyoung pedig jól tudta, hogy Minho ki nem állhatta azt a narancslevet, így csak miatta tartott az otthonában, ami ekkor is megmelengette a szívét.

- Na, akkor most már tényleg hadd halljam a teljes történetet, mert már felvet az ideg! – biztatta a bátyját, mert azt sem tudta, hogy mire gondoljon. Egy kis flörtölés úgy vélte, nem lett volna elég ahhoz, hogy Minnie ennyire kiakadjon.

- Jó-jó! – sóhajtott egy mélyet Minho. – Szóval azt nem mondtam el Neked, és Seungmin is csak ma tudta meg, hogy Jisungot én nem a munkában láttam először, hanem még előtte az egyetemen. Nem sokkal azelőtt, hogy ledoktoráltunk az évfolyamtársaimmal, tartottunk egy búcsú összejövetelt, ahova meg volt hívva pár korábban végzett hallgató is. Egyesek a szakon nagy társasági emberek voltak, akik a felsőbb évesekkel is barátkoztak. Innen jött az, hogy ők is ott legyenek.

- Gondolom, Jisung volt az egyik ilyen személy – jött rá Jinnie.

- Igen. A szokásos régi történet volt: erőltetett nevetések, színlelt mosolyok vettek körül, ugyanazon a helyen, ahol korábban is mindig összegyűltünk, ami számomra az unalommal és a magánnyal forrt össze. Annyiszor kívántam azt az évek alatt, hogy bárcsak Ti ketten ott lennétek mellettem – nézett szeretetteljesen a barátjára és az öccsére. – Ráadásul ekkor azáltal, hogy inkább csak hallgattam a többieket, olyan szembetűnő volt a kétszínűség: az, hogyan beszélték ki egymást az emberek, hogyan forgatták a szemüket azokra, akikkel fél perccel korábban még vidáman csevegtek. Konkrétan felfordult a gyomrom tőlük, de ez mind köddé vált, amikor megpillantottam ennek a piszok jóképű pasinak az arcát.

- Most már kíváncsi vagyok, hogy néz ki – jegyezte meg Jinyoung.

- Én is így voltam vele, így míg vártunk Téged, rákerestem Instagramon, és mit ne mondjak, megértem a bátyád reakcióját, pedig én totálisan aszexuális vagyok – vágta rá Minnie, amin Jinyoung meglepődött. De jól esett neki, hogy végre ő is kezdte jobban megismerni Seungmint, és innentől kezdve nemcsak mint Minho szintén piszok jóképű legjobb barátjaként élt a fejében.

- Azta, tényleg helyes férfi! – állapította meg elismerően Jinyoung. – Jó az ízlésed, Testvérem.

- Ez kérdés volt? – sértődött meg Minho.

- Na, de folytasd! – unszolta a holló-hajú.

- Annyit tudok még mondani arról az estéről, hogy egyszerűen boldog voltam, amiért megismerhettem. Igaz, csak pár percet beszélgettem vele kettesben, hiszen értelemszerűen nagyrészt társaságban voltunk, de maga az aurája, a mimikái, a mosolya és a mély orgánuma miatt olyan volt, mintha már ismerném. Minden, amit tett és mondott, természetesnek hatott számomra.   

- Ismerős az érzés, még ha nálam ez levelezésen keresztül történt meg – bólogatott Jinyoung.

- Igen – mosolygott Minho, majd folytatta. – Volt, amikor arrébb ment tőlem egy kicsit, és akármilyen nyálas hülyeségnek is hangozzon, még az árnyéka is a terem végéből megbabonázott. Majd ahogy visszaindult felém és játékos beszélgetésbe elegyedtünk, minden megjegyzésére rákontráztam, igyekeztem titkos jeleket küldeni felé, hogy érezze, szeretném még látni, hogy jobban meg akarom őt ismerni. – Az emlékei is elegek voltak ahhoz, hogy igaz, csak egy kicsit, de könnybe lábadjanak a szemei. – Viszont amikor elmentem, úgy búcsúzott el tőlem, mint akiben nem hagytam hasonlóan mély nyomot.

- Ó! – ennyit mondott Jinnie.

- Én nem ittam direkt alkoholt, hogy haza tudjak jönni kocsival, és ahogy a szikrázó éjben vezettem – mert épp telihold volt –, úgy éreztem, ha nem is látom többet, sohasem tudnám elfelejteni Jisungot, mert lenyűgözött. Annyit használjuk ezt a szót, hogy lenyűgöző, de én életemben csak ezen az egy alkalommal éreztem azt, hogy igazán megtapasztaltam, milyen lenyűgözve lenni. Ettől pedig bárhogy nem láttam magamat, éreztem, hogy ragyogott az arcom, ahogy vadul mosolyogtam. De közben féltem, hogyha nem látom többé, akkor örökké azon fogok tűnődni, vajon tudja-e, hogy milyen boldog voltam, amiért megismerhettem. – Mesélés közben is ragyogott az arca, de zavarodottság és félelem is tükröződött rajta.

- Folytasd! – unszolta Jinyoung, mert egy kicsit elrévedt az ékes szavairól híres Minho.

- Bocsi – rázta meg a fejét. – Nem hagyott nyugodni a kérdés. Bár már éjfélre hazaértem, még hajnali kettőkor is csak forgolódtam és azon gondolkodtam, vajon van-e párja, és ha igen, kibe lehet szerelmes, ki lehet olyan szerencsés, hogy a párjának tudhatja magát. Reggel pedig, miután kábé három órát aludhattam, fel-alá járkáltam, és azt kívántam, hogy hirtelen egy amerikai romkomban találjam magamat, és ő bekopogjon az ajtómon, és azt mondja, hogy itt hagytál valamit, mire rákérdezek, hogy mit, erre ő megcsókol. – Úgy elpirult fiús zavarában, amire még sohasem látott tőle példát Jinyoung. Még a füle is tűz vörössé vált. – Majd azt mondaná, hogy ő is boldog, hogy megismerhetett. Még imádkoztam is, hogy valahogy visszataláljunk egymáshoz.

- De miért nem kérdezősködtél, hogy ki hívta meg a bulira? – nem értette az öccse a problémát.

- Mert az túl direkt lett volna. Azt akartam, hogy ő keressen, vagy a sors által találjunk újra egymásra, mert akkor tudni fogom, hogy nem véletlen futó találkozás volt az az este, hanem nekünk igenis dolgunk van egymással. Hogy nem életem hibáját követtem el, amiért túl hamar hazamentem, és kimondatlanul maradtak bizonyos szavak – felelte, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga.

- Értem, ez tényleg Minhos hozzáállás – látta be Jinyoung.

- Én is ezt mondtam neki – jegyezte meg Seungmin.

- Azt akartam, hogy ez még csak az első oldala legyen a mi történetünknek, ne pedig egyben a vége is. Aztán a gondolataim mindig az ő nevét visszahangozták, addig, amíg újra nem láttam. Napi szinten azt kívántam, hogy még találkozzak vele, és hogy ne legyen párja.

- És van valakije? – lett izgatott Jinnie.

- Nem tudom, sem azt, hogy egyáltalán vonzódik-e a férfiakhoz – sóhajtott az idősebbik.

- Szóval tök véletlenül az új munkahelyeden találkoztál vele újra? – rakta össze a képet Jinyoung.

- Igen. Ott volt ő is az interjúmon, és úgy tett, mint aki nem ismert fel, mintha sohasem látott volna. Ami szörnyen rosszul esett. Arra gondoltam, hogy ő biztosan többet ivott azon az estén, mint azt gondoltam, és ezért nem maradt meg neki az arcom. Vagy szimplán nem voltam emlékezetes számára. Azért elég sok emberrel beszélgetett akkor.

- Kétlem, hogy ez az arc ne maradt volna meg neki, akkor is, ha kő heteró. A szép megfogja a legtöbb embert – vágta rá Jinnie.

- Szintén erre gondoltam én is – jegyezte meg Seungmin. – Nem csoda, hogy mindkettőnkhöz ennyire ragaszkodik. Kiderül itt, hogy tökre hasonlóan gondolkodunk.

- Valóban – mosolygott Jinyoung. Talán tényleg eljött az ideje annak, hogy Minnie-vel is elmélyítsék a kapcsolatukat.

- De még nem mondtad el a lényeget, Minho – nézett Seungmin jelentőségteljesen a barátjára.

- Igaz, szóval, mint utólag a fülembe jutott, Jisung eléggé ragaszkodott hozzá, hogy engem vegyenek fel. Elvileg kijelentette, hogy vagy engem, vagy senkit, és mivel ő a kisfőnök, így nem igazán mertek neki nemet mondani – mesélte tovább a sztorit.

- Tuti, hogy tetszel neki, és nagyon is emlékezett Rád, és nem akarta elszalasztani a lehetőséget, hogy Veled dolgozzon – jelentette ki Jinyoung magabiztosan.

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm – hajolgatott előtte feltett kézzel Seungmin. – Ezért is hívtalak ide, mert bíztam benne, hogy Te is ezt fogod mondani. Mert ez a gyönyörű, okos férfi néha nem látja a fától az erdőt, és én egyedül nem voltam elég, hogy meggyőzzem erről.

- Márpedig ez a Napnál is világosabb, Minho – tette hozzá Jinnie.

- Szóval mindketten azt gondoljátok, hogy tetszem neki? – ráncolt a homlokát Minho.

- Igen! – vágta rá egyszerre a két fiú.

- Így végképp érthető az, amit múltkor meséltél – folytatta Jinyoung. – Hogy zavarja, hogy nem beszélsz vele, hiszen mikor megismerkedtettek, vagány visszaszólásaid voltak, partner voltál az irányába, majd tett is azért, hogy ott dolgozhass Vele, erre Te elzárkóztál előtte.

- Mi tagadás, erre én is gondoltam – sóhajtott ismét Minho. – Ezért is igyekszem most már változtatni a hozzáállásomon, de akkor is hihetetlen elhinnem, hogy egy ilyen piszok helyes pasinak tetszek.

- Na, ezért is hívtalak, Jinyoung – rázta a fejét idegesen Minnie. – Mondd már el neki Te is, hogy Jisung is összeteheti a két kezét, amiért egy ilyen nőket megszégyenítő arccal rendelkező férfinak bejön.

- De… – vágott volna Minho közbe, a barátja viszont nem hagyta neki.

- Ne gyere nekem azzal, hogy okos és talpraesett, meg segítőkész is ezek mellett! Mert ezek egytől-egyig igazak Rád is, más egyéb kiváló tulajdonságaid mellett. Mint például, hogy mekkora szíved van. – Seungmint mindig szörnyen felidegesítette, hogy Minho mennyire alá tudta becsülni magát. Ezt Jinyoung is jól tudta, és teljesen osztozott Minnie hozzáállásában.

- Igaza van, Minho. Végre be kellene látnod, hogy ritka jó parti vagy – fűzte hozzá a holló-hajú.

- Köszönöm, Jinyoung – tette a vállára a kezét Seungmin, a Park-fiú szíve pedig feltöltődött. Talán tényleg lehettek ők még barátok, nem pedig csak Minho általi ismerősök.

Ezután még fél órán át biztatták Minhot és győzködték arról, hogy Jisungnak minden valószínűség szerint tetszett, és hogy tényleg igyekezzen bátrabb és nyitottabb lenni az irányába. Seungminnek ezek után viszont mennie kellett, és mivel az anyukája nem messze lakott Jinyoungéktól, így haza is fuvarozta a holló-hajút.

- Igazán remek barát vagy, Minnie! – mondta útközben Jinyoung.

- Köszönöm, Te is remek fogadott testvér – mosolygott rá az idősebbik.

- Tudod, találkozhatnánk többször is így hármasban, és nemcsak akkor, amikor Minhonál vészhelyzet van – vetette ezt fel bátran, de azért idegesen pillantott Seungminre, aki viszont a hallottaktól még inkább mosolyra húzta a száját.

- Én is gondoltam rá. Már ha persze nem zavar, hogy egy harminc éves, munkanélküli, egyedülálló, aszexuális pasival kelljen időt töltened? – kérdezte félig poénosan.

- Egyáltalán nem, ha Téged sem az, hogy egy biszexuális, lelki sebeket hordozó, megkérdőjelezhető párkapcsolati státuszú, tizenkilenc évessel tölts időt – kontrázott rá Jinyoung.

- Most, hogy jobban belegondolok… – tettetett gondolkodást Minnie.

- Hé! – kiáltott fel a Park-fiú.

- Persze, hogy nem. Annyit mesélt Rólad Minho az évek alatt, hogy úgy érzem, mintha teljesen ismernélek, de közben mégsem, hiszen direktben alig beszélgettünk egymással, legalábbis magunkról.

- Pont ezen gondolkodtam ma én is, és azon, hogy eljött az idő, hogy ezen változtassunk.

- Legyen így, Jinyoung! – mosolygott rá a helyes fiú.

 

 Ui.: Azzal a kérdéssel fordulnék hozzátok, hogy érdekelne titeket egy Minsung spin-off? Először arra gondoltam, hogy egy-két bónuszrészt írnék, ami Minho szemszögéből mutatná be a történéseket, és ami által jobban beleláthatunk Hannal a románcukba. Aztán rájöttem, hogy akár egy több részes sztorira is lenne ihletem hozzájuk (már a címét is kitaláltam), csak nem tudom, van-e rá igény. Ha úgy is döntök, hogy megírom, az még várat magára, mert előbb az Azt hiszem, szeretleket fejezném be, amiből még sok van hátra. Viszont előre tudni akarnám, hogyan készüljek, hogy ide ékeljek be egy-két Minho bónuszrészt, vagy pedig ő itt megmaradjon egy nagyon fontos, de mégiscsak háttérkarakternek, és egy különálló, jobban kibontott történetet kapjon Hannal. Úgyhogy, ha valakit esetleg érdekelne ez a spin-off, megköszönöm, ha kommentben jelezné nekem.

 

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)