Azt hiszem, szeretlek - Jinson fanfiction - 3. fejezet

  Főcím

 A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:

Jinyoung hazudott volna, ha azt állítja, hogy nem volt csalódott, amiért azon az estén nem jött újabb e-mail a titokzatos évfolyamtársától. Kicsit háborgott is magában, hogy ő némi emésztgetés után azonnal vette a fáradtságot, hogy írjon neki, erre pont az, aki megkereste, nem volt hajlandó aznap többet foglalkozni vele. Végül azzal a megállapítással feküdt le aludni, hogy jobb is volt, ha az illető nem telepedett rá és nem kezdte el konkrétan zaklatni az e-mailjeivel. De ez még csak az első e-mailváltásuk volt, amiből még nem mert semmilyen messzemenő következtetést levonni. Amúgy is úgy akart nekiállni a dolognak, hogy nem volt semmilyen elvárása a levelezésükkel szemben, hátha így nem csalódott. Másnap reggel azonban vad izgalommal ült fel az ágyában és nyitotta meg az e-mail-fiókját, amint megkapta az értesítést az alig pár perce beérkezett leveléről, ami kárpótolta a várakozásáért.

 Kedves (örülök, hogy zavarba tudtalak hozni) Jinyoung!

 Tudom, nem a legkönnyebb dolgot kérem Tőled, amikor azt írom, hogy próbáld meg elhinni, hogy ez nem vicc vagy tőrbecsalás. Már csak azért sem, mert én is tudnék hosszasan mesélni arról, milyen atrocitások értek amiatt, hogy meleg vagyok. Ezért sem vallottam be eddig még senkinek sem az egyetemen a másságomat. (Istenem, de utálom ezt a másság szót…)
    Teljesen megelégedek ezzel a válaszoddal is. Viszont fájt olvasnom azt, hogy nem érdekelnek a valódi románcok, és inkább a kitalált szerelmi történetekért vagy odáig. Mármint, ne érts félre, én is imádom őket, de valahol a szívem mélyén mindig arra vágytam egy-egy jobb szerelmes sztori elolvasása után, hogy valami hasonlót tapasztalhassak én is.
    Az pedig túl szépnek is hangzik, hogy esélyt adsz ennek a levelezésnek. Ennél többet nem kérhetnék most Tőled. Nem is tudnék, hiszen még – mint már írtam – nem vagyok felkészülve a nyilvános coming outomra. Meg, hogy őszinte legyek, attól is félek, hogy ha rájössz, ki vagyok, kiábrándulsz belőlem. Önző módon abban bízom, hogy megkedvelsz az e-mailjeim által, és utána már az sem fog annyira zavarni, ha a külsőm teljesen visszataszító számodra.

 A Te vad eufóriában fürdő rajongód

Jinyoung nem tudta, mit kellett volna minderre válaszolnia, és nem is akart máris – felborítva a reggeli rutinját –, kapkodva írni az ő „eufóriában fürdő rajongójának”. Álmos fejjel nem is lett volna képes a megfelelő szavak megtalálására, így nem próbálkozott szókeresőt játszani a kába elméjében, helyette eltette a telefonját és készülődött. A buszon azonban jó párszor frissítette az e-mail-fiókját. Valami elindult benne. Ez az érzés pedig tagadhatatlanul tetszett Jinyoungnak: a tudat, hogy valaki rajongott érte. Az pedig, hogy úgy ismerhette meg ezt az illetőt, hogy csak a szavai voltak ott előtte, túlságosan neki valónak hatott.
    Szavak… Ezek voltak azok a dolgok, amik a leginkább el tudták varázsolni. Még az is megfordult a fejében, hogy ez az, amire mindig is vágyott: egy leírt szerelem. Valószínűleg túlságosan korai volt ilyesmin elmélkednie. Meg is lepte saját magát mindezzel, hiszen – mint azt Jacksonnak is megírta – ő nem igazán hitt a valódi románcokban, viszont ez volt a dolog kulcsa. Itt volt az a köztes út, ami eddig sohasem fordult meg a fejében: szimplán szavakkal megismerni egy ember lelkét és természetét. Igaz, ez nem volt kétoldalú dolog, hiszen az idegen jól tudta, ki volt Jinyoung, és már biztosan jó ideje figyelgethette, ha szó szerint a rajongójának tartotta magát.
    Tapasztalat híján, csak a könyveire és a környezetében lévőkre támaszkodva, úgy gondolta, hogy a szerelem, ahogy (legalább egy kicsit) megölte az embereket, úgy ez volt az is, amely életben tartotta őket – persze a szeretet egyéb formáival együtt. Ő próbált szerelem nélkül is a lehető legteljesebb életet élni, de ez nem mindig ment neki jól. Ezért is volt valamennyi történetében szerelmi szál, hogy legalább a képzeletében megélhesse a romantikus vágyait, ha már a valóságban meg volt rekedve. Ekkor viszont, ahogy megérkezett az életébe a titkos hódolója, már nem akart foglalkozni a múlttal. Amondó volt – még ha talán elhamarkodott is volt a nézőpontváltása –, hogy innentől kezdve igyekezett úgy felfogni a kialakult helyzetet, hogy az életében nemcsak a tanulmányait és a barátait tekintve, hanem szerelmi szempontból is új rész indult. Neki pedig követnie kellett a félig ismeretlen fiút, aki nem tudta, vajon meddig akarta őt a sötétben tartani. Bár ez is inkább izgatottsággal töltötte el, mintsem félelemmel. Eddig mindenki a földön tartotta – és ő is magát –, itt volt az ideje, hogy valaki felrázza, akár hosszabb, akár rövidebb időre. Ha pedig zuhanniuk kellett, azt úgyis együtt tették volna. Már persze, ha ez az egész nem volt egy átverés. Mert azért ott motoszkált benne a gondolat, hogy egy vén szatír adta ki magát az évfolyamtársának, vagy pedig tényleg az évfolyamelsősége miatt akarták megszégyeníteni páran a társai közül. Az utóbbit azonban kevésbé tartotta esélyesnek, mert jó emberismerő lévén, akinek ráadásul a megérzései is rendre helyesek voltak, nem tudott volna senkiből sem kinézni ilyesmit.
    Park Jinyoungról sok mindent el lehetett mondani, de azt nem, hogy túlságosan negatív fényben látta volna magát, ahogy azt sem, hogy elfogult lett volna önmagával. Azon kivételes emberek egyike volt, aki egyaránt kellően tisztában volt a saját pozitív és negatív tulajdonságaival. Tudta, hogy mik tették őt szerethetővé mások szemében, és mik voltak azok, amik taszítónak hathattak. Persze, mindenki másként ítélt meg egy embert, így teljesen általános következtetéseket nem vonhatott le, de attól még tökélyre fejlesztette azt a képességét, miként tekintett saját magára úgy, mintha egy külsős nézett volna rá – szó szerint és átvitt értelemben is. Épp ezért sohasem próbált álszent lenni, amikor a külsejét dicsérték, viszont az sem lepte meg, amikor a nagyobbnak mondható füléért ugratták. Gyakran felfedezhető emberi tulajdonságként könyvelte el azt, hogy képesek voltunk a sok pozitívum között is megtalálni a negatívumot. Jinyoung azonban kifejezetten szerette magán a fülét. Pont azért, mert az nem vonzotta pozitívan a tekinteteket, és ő két éve megtanulta, hogy amennyire ajándék volt az, ha valaki szép külsővel rendelkezett, annyira átok is. Mert az emberek magukévá akarták tenni azt, ami szép volt, legyen szó javakról vagy éppen személyekről. Jinyoung tinédzserként sajnos egy olyan férfi érdeklődését keltette fel az éteri külsejével, aki nem fogadott el nemleges választ, és még ha nem is tette szó szerint a magáévá, hosszú percekig birtokolta a testét, hogy olyan örömökben részesítse a hollóhajút, amelyekben ő nem akart részesülni – legalábbis nem tőle és nem tizenhat évesen. Egyes dolgokra meg kellett érnünk és meg kellett találnunk azt a személyt, akivel át akartuk élni azokat. Jinyoung tizenhat évesen egyértelműen nem volt felkészülve az első orális kielégítésére, főleg nem egy manipulatív szörnyeteggel, és félt, hogy egy életre megundorodott a nemi élet ezen formájától.  

- Mi történt? – kérdezte Markot, amikor a fiú nem jelent meg az egyetemen a szokásos helyen és időben.
    - Bocsi, srácok – nézett felválta Jinyoungra és Youngjae-ra –, még gyorsan meg kellett írnom reggel egy e-mailt. Eléggé fontos volt, és nem akartam, hogy akárcsak egy elütés is legyen benne.
    A Park fiú ekkor ledöbbenve állt, és majdhogynem el is nyílt a szája, ahogy emésztgette a barátja szavait. Ez túlságosan egybecsengett azzal, hogy a titkos idegentől reggel jött e-mail-je, és hogy az illető saját elmondása szerint különösen ügyelt rá, hogy ne nagyon legyenek helyesírási hibák a leveleiben. Épp ezért kénytelen volt rákérdezni.
    - Milyen e-mailt?
    - Ó, nem lényeges! – legyintett Mark a kezével. – Inkább menjünk be, mert még elkésünk – invitálta a barátait ahhoz a teremhez, ahol az aznapi első órájuk volt.
    Jinyoung gondolatai azonban ezután is a rejtély megoldásán kattogtak. Viszont rendre odajutott, hogy biztos, nem Mark volt Anonymus, hiszen felismerte volna a barátja írásstílusát, és Mark nem pont úgy fogalmazott, ahogy a levelek írója. Jó pár esszéjét olvasta, így ezt egyértelműen ki merte jelenteni saját magában. Bár ezt könnyen lehetett volna azzal magyarázni, hogy direkt csapta be őt. Mindazonáltal Mark az elmúlt két hónapban semmilyen jelét nem adta annak, hogy szimpla barátságon kívül bármi mást szeretne Jinyoungtól, aki nem is akarta volna, hogy ez megváltozzon. Mark jóképű volt, és azonnal megtalálták a közös hangot, valamint ösztönzőleg hatott Jinyoung számára. Egy olyan legjobb barátra lelt a személyében, akiről előtte nem is mert volna álmodni. Túlságosan megszokta, hogy nála butábbak szintjére kellett lesüllyednie, csakhogy ne legyen egyedül. Végre egyenlő partnert talált benne és Youngjae-ban, épp ezért önző módon nem akarta, hogy az egyik legjobb barátja legyen a titkos hódolója. Markkal szerette volna a már meglévő formában tovább ápolni a kapcsolatukat, és mellette egy új személynek teret adni az életében. Ezért is várta annyira, hogy hazaérve megírja azt a bizonyos e-mailt.

 Kedves (vad eufóriában fürdő) rajongóm!

 Szörnyen sajnálom, amiért bántalmazás ért a nemi identitásod miatt. Sajnos én is tudnék mesélni arról, milyen egy olyan sebet viselni magamon, amit más gonoszságából fakadóan szereztem. De nem hagyhatjuk, hogy ezek a sebek miatt elzárkózzunk a világtól. Én is pont azért adok neked esélyt, hogy magamnak is bizonyítsam: egy múltbeli sérelem miatt nem mondok le valami új, kialakulóban lévő dologról. Egyébként én is utálom a „másság” szót, már csak azért is, mert botorság, hiszen nincs két egyforma ember.
    Ne érts félre: én is vágyom valahol mélyen arra, hogy átélhessek egy nagy románcot, csak attól félek, ez képtelenség. Kár, hogy nem mi írjuk a saját történetünket. Persze, bizonyos fokig igen, de mégsem tudom előre megírni az adott napomat, amit egyszerre utálok és imádok. Hiszen végső soron mi lenne abban az izgalmas, ha teljes kontrollunk lenne az életünk felett? Ezt a vágyamat meghagyom a történeteim írásához… Igen, már el is szóltam egy fontos dolgot magamról: imádok írni. Viszont rettegek, hogy sohasem leszek képes arra, hogy akárcsak a kisujjáig is felérjek a kedvenc íróimnak.
    Persze, megértem, sőt kifejezetten díjazom, hogy így tényleg nem befolyásol engem a külsőd a megítélésednél. Azt viszont kicsit bánom, hogy ez fordítva nincs így. Örültem volna, ha én is szó szerint egy fehér lap vagyok előtted, amin csak a szavaim jelennek meg feketén. De legalább én ezekből a szavakból kirajzolhatom a személyiségedet. Tudod, mint a képverseknél, amikor úgy írnak meg egy-egy verset a költők, hogy közben egy képet ábrázolnak a szavak vizuális elrendezésével. Hidd el, ha tetszeni fog az a kép, ami megjelenik előttem, tőlem bárki lehetsz. Bár ha tényleg az évfolyamtársam vagy, akkor nagy baj nem lehet. Végül is, egy csúnya fiú sincs közöttetek. Igaz, van, akin jobban megakad a szemem, de ez tényleg csak a szemem örömére van; a lelkemet hidegen hagyja egy formás fenék, egy kedves mosoly és egy kidolgozott test. 

Jinyoung, aki megijedt, hogy hirtelen túl sok mindent árult el magáról                                                                                                                      

Jinyoung mindig akkor érezte a legéletteltelibbnek magát, amikor írt, és ez ekkor sem volt másként. A történeteibe mindig belecsempészett egy kicsit magából: a személyiségéből, az érdeklődési köréből, a mindennapjai eseményeiből és az őt körülvevő emberekből. Ekkor pedig a teljes valóját fedhette fel valaki előtt, és ezt imádta. Az e-mailek teret adtak számára, hogy legyen ideje nyugodtan átgondolni, mit és hogyan tálaljon. Máris odáig volt ezért a játékért, ahol mindig oda-vissza dobálták a labdát, és az a várakozás, amíg visszajött a játékszer egy levél formájában, izgalmasabbnak ígérkezett, mint amikor ő írta le a saját dolgait – pedig az is mámorító volt.
    Eljött az idő, hogy a maga köré húzott falát együtt húzzák szét Anonymussal. Eddig mindig a plafonját bámulta, ha éppen ihletet keresett írás közben, azonban már nem tűnt elégnek a szobája. Végtére is, a plafon és az ég szomszédok voltak egymással, még ha igen távoliak is. Ő most már az eget célozta meg, ameddig a szeme ellátott. Bár a nevüket nem tudta volna felírni, még a plafonjára sem, nemhogy az égboltra, hiszen nem tudta a másik kilétét. Amitől még zavarbaejtőbb volt számára, hogy mindössze pár szavába került az e-mail-társának, és ő belement, hogy elvesszenek együtt az ismeretlenben. Jinyoung úgy érezte, mintha a világ összement volna kicsit. Vagy csak ő lett a másikkal együtt nagyobb? Nem tudhatta, meddig fog ez a levelezés tartani, vagy hogy egyáltalán vezet-e valahova, de ekkor nem is akart ezzel törődni, csak ki akarta élvezni a kezdeti izgalmat. Ő a sorozatoknál is mindig az első évadokat szerette a legjobban: a későbbi cselekmények megalapozását. Ők pedig még csak a pilot résznél tartottak, melyben a főcím is alig ment le.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.) 

Szerintem meg tudod - BinChan fanfiction (18+)

 

- Kulcs, Chan, kulcs! – szóltam magamra, majd gyorsan vissza is rohantam a házba. – Egyszer tényleg a fejemet hagyom itthon – ráztam meg idegesen az említett testrészemet, remélve, hogy a szomszédok nem veszik észre, hogy már megint magamban beszéltem. De hát mit tehettem, amikor magányos farkas voltam? Amúgy is, legalább volt egy személy, aki bármikor meghallgatott – akármilyen skizofrénnek is tűnt mindez.
    Ezután szépen nyugodtan elindultam abba az edzőterembe, aminek az egyik magántermét már évek óta béreltem, hogy egyrészt zavargások nélkül tudjak edzeni, másrészt hogy magánedzőként nyugodt helyet tudjak biztosítani a klienseim számára. Jól tudtam, milyen volt az, amikor azért nem kezdett el edzeni valaki, mert nem akarta azt, hogy mások figyeljék, mit és hogyan csinált, valamint hogy méregessék a testi adottságait. Ebben a magánteremhez képest nagy és felszerelt szobában viszont biztonságban voltak, már amennyire azt annak lehetett nevezni, hiszen nagyon is kíméletlen edző voltam. Sohasem ordítottam le a fejüket, nem voltam agresszív, de megvoltak a magam módszerei, hogyan tudtam rávenni az embereket, hogy rendre feszegessék a határaikat, és a másnapi izomlázaik során nem feltétlenül én voltam a kedvenc emberük, sőt. Sokan nem is jöttek többet hozzám, de ez az ő bajuk volt; én azért sohasem fogadtam volna el pénzt, hogy gyenge edzéseket tartsak az embereknek. Azt otthon egyedül is meg tudták volna csinálni egy-két súlyzóval vagy akár anélkül is.
    Ekkor épp a kedvenc kliensemhez mentem, ha fogalmazhattam így. Egy bűnös élvezetnek tartottam azt, hogy két éve belementem abba, hogy Changbin személyi edzője legyek, hiszen első látásra belehabarodtam. Volt valami a kisugárzásában és a mosolyában, amitől az elfojtott homoszexualitásom azonnal felszínre tört, és azóta is vígan evickélt a bűntudatom tengerében, amit két dolog is okozott. Egyrészt, nagyjából három éve megígértem a másságomról semmit sem tudó édesanyámnak, hogy egy nap lesz egy gyönyörű feleségem és sok szép gyerekem; másrészt, mert amióta elkezdett hozzám járni Changbin, minden edzésünk után rágondolva maszturbáltam, mielőtt lefeküdtem aludni. Mindegy volt, milyen fáradt voltam, éppen jó vagy rossz kedvem volt, még az sem érdekelt, ha úgy megvolt zúzódva mindkét kezem, hogy a tejes bögrét is alig tudtam reggel felemelni, akkor is könnyítenem kellett magamon az esti zuhanyzáskor. Mert ha nem tettem volna így, sok eséllyel nemcsak az erekcióm robbant volna fel, hanem az elmém is teljesen megbolondult volna, ahhoz pedig huszonnyolc évesen még eléggé fiatal voltam. Ekkor is, ahogy kifújtam a levegőt, majd szépen útra keltem, próbáltam lehűteni a kedélyeimet.
    - Ma nem lesz merevedésed, miközben a fekvőtámaszokat csinálja! Ma kibírod! – suttogtam a levegőbe, olyan halkan, hogy senki se hallhassa, aki elment mellettem az utcán.
    Sajnos egyre többször döntött úgy az ágyékom, hogy külön életet él és nem várja meg, amíg az otthonom magányában érek hozzá, hanem Changbin feszülő izmait látva és a dezodorjának, parfümjének és izzadságának férfias és egyedi illatkeverékét szagolva, ő égnek eresztette magát. Már arra is gondoltam, hogy valahogy leszorítom magam alulról, amikor Changbinnie jött hozzám. Mert ez nagyon nem volt normális. Azt sem tudtam, hogy meleg volt-e. Persze, rengeteget beszélgettünk az elmúlt két évben, és azzal tisztában voltam, hogy egyedülálló volt, de hogy melyik nemhez vonzódott, vagy hogy esetleg mindkettőhöz-e, arról fogalmam sem volt. Az ilyesmit nem kérdezi csak úgy meg az ember a másiktól. Én legalább is biztosan nem mertem volna, bárhogy égtem a vágytól, hogy megtudjam. Egy ideje már a közösségi médiás felületeit is bekövettem, de azokból sem derült ki semmi erről. Se nőkkel, se férfiakkal nem posztolt, csak szép esztétikai képeket tett fel az ételeiről, a természetről stb.
    Megérkezve az edzőterembe, a szokásos kis rituálémat csináltam. Pár héttel azután, hogy elkezdett hozzám járni Changbin, jelezte, hogy hamarabb szokott odaérni az edzésre, mint én, ezért ha lehet, elkérné a recepción a terem kulcsát, hogy addig átöltözzön és melegítsen. Én persze belementem ebbe, először csak kedvességből, de aztán az egyik alkalommal, mikor szinte rögtön utána értem oda, végignéztem tisztes távolságból, ahogy bement a terembe, majd résnyire nyitva hagyta az ajtót – mint aki félt, hogy beragad – és ezután saját magát nézegette a tükörben, feszítette az akkor még minimális bicepszét. Annyira magával ragadott, ahogy az akkor még vékony, édes arcú fiú kellette magát a tükörben. Azt kívántam, bárcsak nekem produkálta volna magát! Bárcsak nekem akart volna egyre fittebb lenni! Nem, mintha szükség lett volna rá. Számomra minimális izomzattal is ő volt a leghelyesebb pasas, akin volt szerencsém a szemeimet legeltetni.
    Az évek során azonban valóban szépen megedzette magát, amihez nem csak az én tudatos és kemény edzéstervem kellett, hanem az ő kitartása is, mind a teremben, mind az otthoni életmódváltásban. Már az enyémmel vetekedett az izomzata, amire láthatólag szörnyen büszke volt. Ekkor is, ahogy odaértem a teremhez, olyan gyermeki boldogsággal nézte magát a tükörben, hogy majdnem kicsordult a könnyem. Lehet, hogy megnőtt a fiú, de lélekben ugyanaz a dilinyós, szeretteljes személy maradt, aki után epekedtem. Hirtelen az a videó jutott eszembe, amit az előző nap láttam. A lényege az volt, hogy amikor a gazda a felnőtt kutyáját nézte, akkor is a kölyök énjét látta, mert neki mindig is a kiskutyája maradt. Hasonlóan voltam én Changbinnel, nekem is mindig az a „kisfiú” maradt, aki eleinte csak félénken nézte a karomat, mire aztán pár hét elteltével szégyenlősen megkért, hadd fogja meg. Akkor ott kirázott a hideg, de jó értelemben. Azóta persze rendre fogdostuk egymás izomzatát, de nem tudtam, hogy ő is azért érezte komfortosan magát ezekben a helyzetekben, mert szintén vonzódott hozzám, vagy éppen amiatt, mert szexuális értelemben hidegen hagytam.
    - Hé, a szádat szedd fel a padlóról! – parancsolt rám Changbin, mivel nem vettem észre, ahogy a gondolataim tengerében olyan vadon úszkáltam, hogy az ajtó és a szám is teljesen nyitva álltak. – Csak nem tetszik, amit látsz, edző bá? – kérdezte cserfesen, amibe még a kislábujjam is belepirult.
    - Éééénnn… – Hirtelen azt sem tudtam, melyik univerzumban voltam, nemhogy azt, mit kellett volna mondanom egy ilyen lebukás után. – Már mondtam, hogy ne hívj edző bának! – végül ezt sikerült kinyögnöm, bár a hangom olyan rekedt volt, mint aki végigüvöltött egy koncertet. Valószínűleg azért, mert – mint azt ekkor realizáltam – szörnyen ki volt száradva a szám.
    - Csak ennyit tudsz reagálni? – kérdezte kacagva, amire végképp semmi frappáns válaszom nem volt, így elkezdtem a tarkómat vakarni. – A nagy Bang Chan megnémult – könyvelte el.
    - Már nem is vagyok hozzád képest olyan nagy – motyogtam, miközben beléptem a terembe és leraktam az egyik padra a holmimat.
    - Bizonyos testrészednél nagyon is nagy vagy – jegyezte meg pimaszul.
    Csak nem arra gondolt? Hát persze, hogy észrevette az erekcióimat, bárhogy mindig gyorsan kifutottam a mosdóba. Egek ura, mindig is egy pimasz csávó volt, de ez még tőle is sok volt. Még jó, hogy neki háttal állva pakolásztam, így nem látta a kidülledt szemeimet. Hirtelen a kiszáradt torkom úgy kapart, mintha torokgyulladásom lett volna, így gyorsan kibányásztam a táskám aljáról a vizes flakonomat és egyhuzamra megittam a felét.
    - Te tényleg semmit nem reagálsz arra, hogy megdicsértem a férfiasságodat? Azt hittem, kábé ez minden pasi álma – jegyezte meg, és a hangjából ekkor már nemcsak poénkodás, hanem kacér flörtölés is kicsengett. Talán tényleg azt csinálta éppen.
    - Valóban férfiasan izmos vagyok – nyögtem ki, tudva, hogy nem erre célzott, majd lekapva a pulóveremet és átcserélve az edzőcipőmet, hívtam melegíteni.
    - Komolyan! Azok után, hogy két éve nézegeted, ahogy illegek a tükörben, semmi kérdésed nincs? – nézett rám döbbenten.
    - Miért csináltad ezt ennyi éven át, főleg ha tudtad, hogy nézlek? – nyögtem ki végre egy épkézláb mondatot, miközben ekkor nagyon is nehezemre esett, hogy ránézzek.
    - Nem tudod? – húzta fel a szemöldökét.
    - Honnan tudnám? – Már úgy izzadtam, mint aki lefutott egy fél maratont, amit ő is észrevett, majd elém lépve letörölt egy izzadságcseppet a homlokomról.
    - Szerintem meg tudod – felelte, miközben kínzó szenvedéllyel nézett farkasszemet velem.
    - Mer tetszett a fejlődés, amit együtt elértünk. Az, hogy egyre izmosabb lettél – vágtam rá, miközben a pulzusom már egy végtelen nagy számot produkált.
    - Részben, de tudod Te a másik okát is. – Ekkor játszott csak igazán veszélyesen, mivel közvetlen elém lépve előbb az orrom alatt törölte le az izzadságot, majd a számon is végighúzta a kezét. Ettől, mintha a szobában lévő levegő hirtelen mázsás súllyal zuhant volna rám, és a tüdőm kezdte feladni a szolgálatot, annyira pihegtem az izgatottságtól.
    - Mert mindvégig… hm… – nyögtem fel, ahogy a nyakamat kezdte cirógatni – tisztában voltál vele, hogy nézlek.
    - Pontosan – felelte, miközben egy kicsit szétnyílt az ajka, aminek meg is nyalta a felső részét.
   - Ha tudtad és nem zavart, miért nem jelezted ezt előbb felém? – kérdeztem őszintén, mert totálisan hirtelen ért ez a kialakult helyzet.
    - Mert meg akartam várni, hogy olyan testem legyen, ami vetekszik a tiéddel. Mert bár láttam Rajtad, hogy mindvégig vonzódtál hozzám, azt akartam, hogy majd megbolondulj a közelségemtől. Ráadásul ez kiváló motiváció volt, hogy ne adjam fel az izmokért való küzdelmet. De most, hogy beérett a gyümölcs, és már alig van olyan edzésünk, amikor nincs erekciód, úgy döntöttem, itt az idő lépni. – Ekkor minden gátlását levetkőzve rásimított a férfiasságomra, ami már elkezdett éledezni. Nem is tudtam, hogy a szavai, a közelsége vagy a konkrét érintése hozott-e jobban zavarba, de az biztos, hogy alig voltam az eszemnél.
    - Úgy érzem, mintha egy átverésben lettem volna eddig. Azt hittem, hogy Te tök visszafogott vagy szexuális értelemben – vallottam be és még mindig nem tudtam felocsúdni attól, milyen helyzetbe is kerültem.
    - Csak szeretem az előjátékot, ez pedig két éven át tartott. Most viszont nincs menekvésed, Bang Chan, zárd be kulcsra az ajtót, majd tégy magadévá azon a kicseszett tatamin! – mindezt szinte parancsolta, amitől, mint egy engedelmes kisgyerek, futottam az ajtó felé.
    -  De én nem készültem ilyesmire – mondtam, miután a kulcs elfordult a zárban. – Nincs nálam sem óvszer, sem síkosító. Ezek nélkül pedig nem fog menni. Nem akarok kárt tenni Benned – vakartam meg ismét a tarkómat, miközben az ajkaimat összeszorítottam. Komolyan csak így random azt akarja, hogy letámadjam? Bár úgy állt a helyzet, hogy inkább ő támadott le engem.
    - Nem fogsz, én már azóta magamnál tartom ezeket, hogy az első olyan edzésünk volt, amin erekciód lett. – El is indult a táskájához, amitől ismét leesett az állam.
    - Kezdek félni Tőled – suttogtam szinte csak magamnak, de persze meghallotta.
   - Talán van is mitől. Mert hidd el, nemcsak Te indulsz be tőlem. Maradjunk annyiban, hogy annak idején nem véletlenül Téged választottalak személyi edzőmnek. Amint megláttam a képedet, tudtam, hogy egy nap alattad akarok pihegni. – A hangjában nem volt szégyenkezés vagy félénkség, egyszerűen közölte azt, amiről még fél órával korábban sem mertem volna álmodni. Ettől nyeltem egy nagyot, miközben a karom libabőrös lett, a hátamon pedig futkosott a hideg, miközben izzadtam az izgalomtól.
    - Te totálisan megvezettél engem, ugye tudod? Ráadásul felesleges volt ennyit várnod. Mindenhogy tetszettél az évek alatt. Sőt, ha most abbahagynád az edzést és egy csomó súlyfelesleget felszednél, akkor is bolondulnék érted – mondtam ki azt, ami már nem először fogalmazódott meg a fejemben. Kívül-belül imádtam ezt a pasit, onnantól kezdve, hogy átlépte az edzőterem küszöbét, és úgy látszik, ezt nem is sikerült titkolnom előtte, hiszen végig tisztában volt vele, ami zavarba hozott és némileg frusztrált is. Ha én tudtam volna, hogy kölcsönös a vonzalmam, léptem volna.
    - Tudom, Channie, hogy mindenhogy kellenék Neked, és pont ezért érdemelted ki azt, hogy a lehető legjobb formámban legyek a Tiéd. Úgyhogy most már nem akarok több beszélgetést, se fekvőtámaszt, se súlyzózást, ma másként akarok edzeni – kacsintott, majd mintha az lett volna a világ legtermészetesebb dolga, elkezdte lehámozni rólam a felsőmet.
    - Kölyök, Te hirtelen nagyon szemtelen lettél! – mondtam, nem mintha bántam volna. Bár, ha rajtam múlik, kértem volna egy nap haladékot, amíg feldolgozom a hallottakat, vagy felvetettem volna azt, hogy este találkozzunk nálam, de talán így volt jó, hogy nem agyaltam túl, hanem szó szerint azonnal belevetettem magamat Changbinbe.
    - Hé, nem vagyok már kis kölyök! Vagy ha nem hiszel nekem, akkor bebizonyítom, viszont azt az ánuszod fogja bánni. – Közben olyan közel rántott magához, hogy a meztelen felsőtestemmel éreztem, hogy az ő bőre is tüzelt, bárhogy még rajta volt a trikója.
    - Szerintem maradjunk az eredeti felállásnál – mondtam, miközben képtelen voltam nem az ajkát nézni, ami nagyjából tíz centire lehetett az enyémtől.
    - Akkor megcsókolsz végre? – húzott a lehetetlennél is közelebb magához, mint aki össze akart láncolni minket.
    Nem válaszoltam – legalábbis szavakkal nem –, helyette a jobb kezemmel megragadtam a tarkóját, míg a ballal érzékien végigsimítottam a haján. Majd mindenféle óvatosságot mellőzve falni kezdtem az ajkát, amire ő is kellő intenzitással válaszolt. Nem telt bele egy percbe, már utat is tört a számba és tangóba hívta a nyelvemet, ami nem utasította vissza az övét. Évek óta nem csókolóztam senkivel. Amióta édesanyám megesketett a szép heteró családot illetőleg, nem néztem többé pasikra – kivéve arra, aki éppen a fenekemet markolászta, majd hirtelen beleharapott az ajkamba.
   - Hé! – kaptam a vérző számhoz.
   - Bocsánat, magával ragadott a hév. Már réges-régen birtokba akartam venni a csókos szádat – mondta, és látszott, hogy semmi bűntudata nem volt amiért vérezni kezdtem, sőt, hirtelen le is nyalta azt.
    - Hé, Te vámpír nagyúr, mi az, hogy a csókos számat? – kérdeztem, és szó, mi szó, zavarban voltam. Hihetetlen, hogy az, aki két éve még egy vékony kis srácként félénken kezdett járni hozzám, mindvégig ilyen vágyakat dédelgetett irántam.
    - Jaj, ne mondd már, hogy nem tudod, mennyire vonzó ajkaid vannak! Az embernek nehéz türtőztetnie magát, hogy ne kapjon le. Nekem legalábbis nehéz volt – magyarázta, miközben továbbra is birtoklóan markolászta a fenekemet.
    - Kár, hogy ennyi időn át visszafogtad magadat. Sok remek perctől fosztottál meg minket – jegyeztem meg szemrehányóan.
    - Mintha előtted nem lett volna ott a lehetőség, hogy bármikor kezdeményezz. Gondolj bele, hogy végül így is én tettem meg az első lépést!
    - Ez igaz. Sajnálom – sütöttem le a fejemet. Tudtam, hogy egy nap el kell neki mesélnem az anyámnak tett ígéretemet, de bíztam benne, hogy segít majd leküzdeni a kötelességtudatomat, ami évek óta blokkolta a boldogságomat.
    - Ha sajnálod, akkor itt az idő, hogy kiengesztelj.
    Changbin ekkor felemelte a két kezét, jelezve, hogy vegyem le róla a felsőjét, amit boldogan meg is tettem. Majd a nadrágomhoz nyúlt és egy határozott mozdulattal lehúzta rólam a boxeremmel együtt, és ahogy ott térdelt a férfiasságom előtt, látványosan megnyalta a száját.
    - Ma nem, Binnie. Most minél előbb benned szeretnék lenni – húztam fel a földről, mielőtt eszébe jutott volna a szájával kielégíteni engem.
    - Rendben, de ami késik, nem múlik – bólintott és gyorsan lerúgta a cipőjét, ahogy én is a sajátomat, majd magát is kiszabadította az egyre jobban feszülő alsó öltözékéből.
    - Binnie, mi volt az az etetés az előbb, hogy bizonyos tájékon nagyobb vagyok nálad. Talán egy centivel, de többel biztos nem – jegyeztem meg némi szemrehányással a hangomban. Nem elég, hogy nem én tettem meg az első lépést, és hogy az erős testfelépítésemet is szépen behozta az évek alatt, kiderült, hogy a férfiasságunk terén sem lehettem én az egyértelmű alfa.
    - Azt nem mondtam, hogy konkrétan nagyobb vagy nálam. Amúgy meg ne duzzogj már itt nekem, amiért én is nagyra nőttem odalent! Ez is csak azt mutatja, mennyire passzol egymáshoz a testünk – jegyezte meg, majd ismét a fenekemet kezdte el masszírozni. – Látszik, hogy sokat edzel a hátsódra.
    - Elég most már a dumából! – kaptam a kezemmel a nyakához, a számmal pedig az ajkára faltam.
    Ahogy ekkor test érintett testet, nem is tudtam elhinni, hogyan bírtuk ki több mint hétszáz napon keresztül úgy, hogy az első perctől kezdve erre vágytunk: elmerülni egymásban. Annyi időre voltam csak hajlandó elengedni őt, amíg kibányászta a táskájából az óvszert és a síkosítót, majd az előbbit magamra húztam, az utóbbival pedig bekentem három ujjamat is.
    - Binnie, bírni fogod? – kérdeztem, biztos, ami biztos.
   - Igen, nyugi, már napok óta tágítom magamat Neked – felelte, miközben elhelyezkedett háttal a tatamin, utat nyitva nekem az ő szintén jól kidolgozott fenekéhez.
    - Akkor jó – csak ennyit mondtam, mert már őszintén meg sem lepődtem ezen a kijelentésén.
    Először a középső ujjamat vezettem finoman belé, amit viszonylag jól bírt – látszott az eredménye a saját kis játékának önmagával. A mutatóujjam csatlakozásánál viszont már felszisszent, így hagytam neki pár másodpercnyi időt, amíg szokta a feszülést. Amint ezt megtörtént, finoman bólintott, ezzel folytatásra ösztökélve. Miután már jól bírta, ahogy két újjal ki-be mozogtam benne, a gyűrűsujjamat is játékba hívtam a lehető leglassabb és legfinomabb módon. Ennek ellenére a karomba mart, amitől én is felnyögtem, de tudtam, hogy ez az ő fájdalmához képest semmi sem volt.
    - Nyugi, Binnie drágám, vigyázok Rád! – Közben a szabad kezemmel elsimítottam a homlokát takaró hajszálait, amire csak egy újabb bólintással reagált.
    Addig tágítottam az ujjaimmal, amíg el nem értük azt az állapotot, hogy végre a gyönyörtől vetette hátra a fejét és feszítette meg a hátát. Káprázatos látvány volt, még az is megfordult a fejemben, hogy beértem volna azzal, hogyha a kezemmel elégítettem volna ki, és a vágytól kipirosodott arcától és a szabad kezemtől én is elértem volna a boldog befejezést. Ekkor viszont ő vált gondolatolvasóvá.
    - Ma nem, Channie. Most minél előbb magamban szeretnélek tudni – jelentette ki komolyan.
   - Ezt megérdemeltem – jegyeztem meg, majd kihúztam belőle az ujjaimat. Gyorsan bekentem síkosítóval a teljes hosszamat, amit aztán az ánuszához illesztettem. – Lassú leszek.
    - Azért ne olyan lassú! – mondta hamis mosollyal.
   - Legyen – bólintottam, de azért centiről centire csusszantam belé. – Drágám, próbálj meg kevésbé megfeszülni, mert így képtelenség továbbmennem! – kértem, miközben az arcát simogattam.
    - Igyekszem. – Egy kicsit helyezkedett is közben, hogy jobb hozzáférésem legyen, ami sikerült is; már nem sok kellett, hogy elérjem a prosztatáját. - Áááá! – szinte kiáltott.
    - Jó vagy rossz, amit csinálok? – kérdeztem ijedten.
    - Jó, Channie, jó! Most már mozoghatsz – adott engedélyt.
    Nekem nem is kellett több, elkezdtem ütemesen ki-becsúszkálni, amit ő kezdetben némi fájdalommal az arcán passzívan fogadott, de ahogy egyre jobban kitágult, úgy váltak a mimikái élvezettel telivé, majd egy idő után arra lettem figyelmes, hogy maga is mozgott alattam.
    - Te jó ég! – ez belőlem jött ki, miközben olyan gyönyöröket éltem át, mint még soha senkivel.
    - Akkor én is jól csinálok valamit? – kérdezte.
    - Nagyon is, Binnie.
    Ezután mindketten gyorsabb, követelőzőbb tempóra kapcsoltunk, amely következtében Chanbin egyre hangosabban adta a tudtomra az élvezetét. Viszont mivel a szomszéd teremben is magánedzés volt, a csókjaimmal tompítottam a nyögéseit, ami, mi tagadás, nem volt ellenemre. Már az sem érdekelt, hogy ismét elkezdett vérezni a szám a korábbi harapsa helyén. Sőt, egy idő után azzal sem tudtam foglalkozni, hogy ki és mit halhatott meg abból, amit éppen csináltunk. Csak azt akartam, hogy minél előbb és minél nagyobb orgazmusban legyen mindkettőnknek része.
    - Ááááá, Chaaaan! – szinte ordította a nevemet, miközben magömlése volt, én viszont néma voltam és csak a levegőért kapkodtam, miközben belé élveztem.
    - Egek, megfulladok – pihegtem rázuhanva. – Mégse elég jó a kondim.
    - Most már ilyen edzéseket is minél többször be kell iktatnunk – felelte, szintén oxigénért küzdve.
    - Úgy lesz, de ezentúl ne a tényleges edzésidőben és ne itt a tatamin, amit nem győzök majd suvickolni ezek után – mondtam, és igazam lett, mert az, miután kicsusszantam belőle, a verejték és a síkosító keverékétől, valamint Changbin spermájától lett eláztatva.
    - Majd besegítek, de most gyere ide! – húzott magához. – Érezni akarom a férfias illatodat, ami végre keveredik az enyémmel. Mindig is erre vágytam – mondta. Hirtelen átalakult bújós macivá, amit imádtam. Ez volt az a srác, akibe belehabarodtam, az előbbi szex isten pedig az, akire alsó fertályon vágytam. A tökéletes kombináció.
    - Én is – zártam végre birtokló ölelésembe.
    - Anya, sajnálom, de nem lesz menyed… – gondoltam magamban. – De egy nagyon helyes vejed még lehet.  

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)