Szerintem meg tudod - BinChan fanfiction (18+)

 

- Kulcs, Chan, kulcs! – szóltam magamra, majd gyorsan vissza is rohantam a házba. – Egyszer tényleg a fejemet hagyom itthon – ráztam meg idegesen az említett testrészemet, remélve, hogy a szomszédok nem veszik észre, hogy már megint magamban beszéltem. De hát mit tehettem, amikor magányos farkas voltam? Amúgy is, legalább volt egy személy, aki bármikor meghallgatott – akármilyen skizofrénnek is tűnt mindez.
    Ezután szépen nyugodtan elindultam abba az edzőterembe, aminek az egyik magántermét már évek óta béreltem, hogy egyrészt zavargások nélkül tudjak edzeni, másrészt hogy magánedzőként nyugodt helyet tudjak biztosítani a klienseim számára. Jól tudtam, milyen volt az, amikor azért nem kezdett el edzeni valaki, mert nem akarta azt, hogy mások figyeljék, mit és hogyan csinált, valamint hogy méregessék a testi adottságait. Ebben a magánteremhez képest nagy és felszerelt szobában viszont biztonságban voltak, már amennyire azt annak lehetett nevezni, hiszen nagyon is kíméletlen edző voltam. Sohasem ordítottam le a fejüket, nem voltam agresszív, de megvoltak a magam módszerei, hogyan tudtam rávenni az embereket, hogy rendre feszegessék a határaikat, és a másnapi izomlázaik során nem feltétlenül én voltam a kedvenc emberük, sőt. Sokan nem is jöttek többet hozzám, de ez az ő bajuk volt; én azért sohasem fogadtam volna el pénzt, hogy gyenge edzéseket tartsak az embereknek. Azt otthon egyedül is meg tudták volna csinálni egy-két súlyzóval vagy akár anélkül is.
    Ekkor épp a kedvenc kliensemhez mentem, ha fogalmazhattam így. Egy bűnös élvezetnek tartottam azt, hogy két éve belementem abba, hogy Changbin személyi edzője legyek, hiszen első látásra belehabarodtam. Volt valami a kisugárzásában és a mosolyában, amitől az elfojtott homoszexualitásom azonnal felszínre tört, és azóta is vígan evickélt a bűntudatom tengerében, amit két dolog is okozott. Egyrészt, nagyjából három éve megígértem a másságomról semmit sem tudó édesanyámnak, hogy egy nap lesz egy gyönyörű feleségem és sok szép gyerekem; másrészt, mert amióta elkezdett hozzám járni Changbin, minden edzésünk után rágondolva maszturbáltam, mielőtt lefeküdtem aludni. Mindegy volt, milyen fáradt voltam, éppen jó vagy rossz kedvem volt, még az sem érdekelt, ha úgy megvolt zúzódva mindkét kezem, hogy a tejes bögrét is alig tudtam reggel felemelni, akkor is könnyítenem kellett magamon az esti zuhanyzáskor. Mert ha nem tettem volna így, sok eséllyel nemcsak az erekcióm robbant volna fel, hanem az elmém is teljesen megbolondult volna, ahhoz pedig huszonnyolc évesen még eléggé fiatal voltam. Ekkor is, ahogy kifújtam a levegőt, majd szépen útra keltem, próbáltam lehűteni a kedélyeimet.
    - Ma nem lesz merevedésed, miközben a fekvőtámaszokat csinálja! Ma kibírod! – suttogtam a levegőbe, olyan halkan, hogy senki se hallhassa, aki elment mellettem az utcán.
    Sajnos egyre többször döntött úgy az ágyékom, hogy külön életet él és nem várja meg, amíg az otthonom magányában érek hozzá, hanem Changbin feszülő izmait látva és a dezodorjának, parfümjének és izzadságának férfias és egyedi illatkeverékét szagolva, ő égnek eresztette magát. Már arra is gondoltam, hogy valahogy leszorítom magam alulról, amikor Changbinnie jött hozzám. Mert ez nagyon nem volt normális. Azt sem tudtam, hogy meleg volt-e. Persze, rengeteget beszélgettünk az elmúlt két évben, és azzal tisztában voltam, hogy egyedülálló volt, de hogy melyik nemhez vonzódott, vagy hogy esetleg mindkettőhöz-e, arról fogalmam sem volt. Az ilyesmit nem kérdezi csak úgy meg az ember a másiktól. Én legalább is biztosan nem mertem volna, bárhogy égtem a vágytól, hogy megtudjam. Egy ideje már a közösségi médiás felületeit is bekövettem, de azokból sem derült ki semmi erről. Se nőkkel, se férfiakkal nem posztolt, csak szép esztétikai képeket tett fel az ételeiről, a természetről stb.
    Megérkezve az edzőterembe, a szokásos kis rituálémat csináltam. Pár héttel azután, hogy elkezdett hozzám járni Changbin, jelezte, hogy hamarabb szokott odaérni az edzésre, mint én, ezért ha lehet, elkérné a recepción a terem kulcsát, hogy addig átöltözzön és melegítsen. Én persze belementem ebbe, először csak kedvességből, de aztán az egyik alkalommal, mikor szinte rögtön utána értem oda, végignéztem tisztes távolságból, ahogy bement a terembe, majd résnyire nyitva hagyta az ajtót – mint aki félt, hogy beragad – és ezután saját magát nézegette a tükörben, feszítette az akkor még minimális bicepszét. Annyira magával ragadott, ahogy az akkor még vékony, édes arcú fiú kellette magát a tükörben. Azt kívántam, bárcsak nekem produkálta volna magát! Bárcsak nekem akart volna egyre fittebb lenni! Nem, mintha szükség lett volna rá. Számomra minimális izomzattal is ő volt a leghelyesebb pasas, akin volt szerencsém a szemeimet legeltetni.
    Az évek során azonban valóban szépen megedzette magát, amihez nem csak az én tudatos és kemény edzéstervem kellett, hanem az ő kitartása is, mind a teremben, mind az otthoni életmódváltásban. Már az enyémmel vetekedett az izomzata, amire láthatólag szörnyen büszke volt. Ekkor is, ahogy odaértem a teremhez, olyan gyermeki boldogsággal nézte magát a tükörben, hogy majdnem kicsordult a könnyem. Lehet, hogy megnőtt a fiú, de lélekben ugyanaz a dilinyós, szeretteljes személy maradt, aki után epekedtem. Hirtelen az a videó jutott eszembe, amit az előző nap láttam. A lényege az volt, hogy amikor a gazda a felnőtt kutyáját nézte, akkor is a kölyök énjét látta, mert neki mindig is a kiskutyája maradt. Hasonlóan voltam én Changbinnel, nekem is mindig az a „kisfiú” maradt, aki eleinte csak félénken nézte a karomat, mire aztán pár hét elteltével szégyenlősen megkért, hadd fogja meg. Akkor ott kirázott a hideg, de jó értelemben. Azóta persze rendre fogdostuk egymás izomzatát, de nem tudtam, hogy ő is azért érezte komfortosan magát ezekben a helyzetekben, mert szintén vonzódott hozzám, vagy éppen amiatt, mert szexuális értelemben hidegen hagytam.
    - Hé, a szádat szedd fel a padlóról! – parancsolt rám Changbin, mivel nem vettem észre, ahogy a gondolataim tengerében olyan vadon úszkáltam, hogy az ajtó és a szám is teljesen nyitva álltak. – Csak nem tetszik, amit látsz, edző bá? – kérdezte cserfesen, amibe még a kislábujjam is belepirult.
    - Éééénnn… – Hirtelen azt sem tudtam, melyik univerzumban voltam, nemhogy azt, mit kellett volna mondanom egy ilyen lebukás után. – Már mondtam, hogy ne hívj edző bának! – végül ezt sikerült kinyögnöm, bár a hangom olyan rekedt volt, mint aki végigüvöltött egy koncertet. Valószínűleg azért, mert – mint azt ekkor realizáltam – szörnyen ki volt száradva a szám.
    - Csak ennyit tudsz reagálni? – kérdezte kacagva, amire végképp semmi frappáns válaszom nem volt, így elkezdtem a tarkómat vakarni. – A nagy Bang Chan megnémult – könyvelte el.
    - Már nem is vagyok hozzád képest olyan nagy – motyogtam, miközben beléptem a terembe és leraktam az egyik padra a holmimat.
    - Bizonyos testrészednél nagyon is nagy vagy – jegyezte meg pimaszul.
    Csak nem arra gondolt? Hát persze, hogy észrevette az erekcióimat, bárhogy mindig gyorsan kifutottam a mosdóba. Egek ura, mindig is egy pimasz csávó volt, de ez még tőle is sok volt. Még jó, hogy neki háttal állva pakolásztam, így nem látta a kidülledt szemeimet. Hirtelen a kiszáradt torkom úgy kapart, mintha torokgyulladásom lett volna, így gyorsan kibányásztam a táskám aljáról a vizes flakonomat és egyhuzamra megittam a felét.
    - Te tényleg semmit nem reagálsz arra, hogy megdicsértem a férfiasságodat? Azt hittem, kábé ez minden pasi álma – jegyezte meg, és a hangjából ekkor már nemcsak poénkodás, hanem kacér flörtölés is kicsengett. Talán tényleg azt csinálta éppen.
    - Valóban férfiasan izmos vagyok – nyögtem ki, tudva, hogy nem erre célzott, majd lekapva a pulóveremet és átcserélve az edzőcipőmet, hívtam melegíteni.
    - Komolyan! Azok után, hogy két éve nézegeted, ahogy illegek a tükörben, semmi kérdésed nincs? – nézett rám döbbenten.
    - Miért csináltad ezt ennyi éven át, főleg ha tudtad, hogy nézlek? – nyögtem ki végre egy épkézláb mondatot, miközben ekkor nagyon is nehezemre esett, hogy ránézzek.
    - Nem tudod? – húzta fel a szemöldökét.
    - Honnan tudnám? – Már úgy izzadtam, mint aki lefutott egy fél maratont, amit ő is észrevett, majd elém lépve letörölt egy izzadságcseppet a homlokomról.
    - Szerintem meg tudod – felelte, miközben kínzó szenvedéllyel nézett farkasszemet velem.
    - Mer tetszett a fejlődés, amit együtt elértünk. Az, hogy egyre izmosabb lettél – vágtam rá, miközben a pulzusom már egy végtelen nagy számot produkált.
    - Részben, de tudod Te a másik okát is. – Ekkor játszott csak igazán veszélyesen, mivel közvetlen elém lépve előbb az orrom alatt törölte le az izzadságot, majd a számon is végighúzta a kezét. Ettől, mintha a szobában lévő levegő hirtelen mázsás súllyal zuhant volna rám, és a tüdőm kezdte feladni a szolgálatot, annyira pihegtem az izgatottságtól.
    - Mert mindvégig… hm… – nyögtem fel, ahogy a nyakamat kezdte cirógatni – tisztában voltál vele, hogy nézlek.
    - Pontosan – felelte, miközben egy kicsit szétnyílt az ajka, aminek meg is nyalta a felső részét.
   - Ha tudtad és nem zavart, miért nem jelezted ezt előbb felém? – kérdeztem őszintén, mert totálisan hirtelen ért ez a kialakult helyzet.
    - Mert meg akartam várni, hogy olyan testem legyen, ami vetekszik a tiéddel. Mert bár láttam Rajtad, hogy mindvégig vonzódtál hozzám, azt akartam, hogy majd megbolondulj a közelségemtől. Ráadásul ez kiváló motiváció volt, hogy ne adjam fel az izmokért való küzdelmet. De most, hogy beérett a gyümölcs, és már alig van olyan edzésünk, amikor nincs erekciód, úgy döntöttem, itt az idő lépni. – Ekkor minden gátlását levetkőzve rásimított a férfiasságomra, ami már elkezdett éledezni. Nem is tudtam, hogy a szavai, a közelsége vagy a konkrét érintése hozott-e jobban zavarba, de az biztos, hogy alig voltam az eszemnél.
    - Úgy érzem, mintha egy átverésben lettem volna eddig. Azt hittem, hogy Te tök visszafogott vagy szexuális értelemben – vallottam be és még mindig nem tudtam felocsúdni attól, milyen helyzetbe is kerültem.
    - Csak szeretem az előjátékot, ez pedig két éven át tartott. Most viszont nincs menekvésed, Bang Chan, zárd be kulcsra az ajtót, majd tégy magadévá azon a kicseszett tatamin! – mindezt szinte parancsolta, amitől, mint egy engedelmes kisgyerek, futottam az ajtó felé.
    -  De én nem készültem ilyesmire – mondtam, miután a kulcs elfordult a zárban. – Nincs nálam sem óvszer, sem síkosító. Ezek nélkül pedig nem fog menni. Nem akarok kárt tenni Benned – vakartam meg ismét a tarkómat, miközben az ajkaimat összeszorítottam. Komolyan csak így random azt akarja, hogy letámadjam? Bár úgy állt a helyzet, hogy inkább ő támadott le engem.
    - Nem fogsz, én már azóta magamnál tartom ezeket, hogy az első olyan edzésünk volt, amin erekciód lett. – El is indult a táskájához, amitől ismét leesett az állam.
    - Kezdek félni Tőled – suttogtam szinte csak magamnak, de persze meghallotta.
   - Talán van is mitől. Mert hidd el, nemcsak Te indulsz be tőlem. Maradjunk annyiban, hogy annak idején nem véletlenül Téged választottalak személyi edzőmnek. Amint megláttam a képedet, tudtam, hogy egy nap alattad akarok pihegni. – A hangjában nem volt szégyenkezés vagy félénkség, egyszerűen közölte azt, amiről még fél órával korábban sem mertem volna álmodni. Ettől nyeltem egy nagyot, miközben a karom libabőrös lett, a hátamon pedig futkosott a hideg, miközben izzadtam az izgalomtól.
    - Te totálisan megvezettél engem, ugye tudod? Ráadásul felesleges volt ennyit várnod. Mindenhogy tetszettél az évek alatt. Sőt, ha most abbahagynád az edzést és egy csomó súlyfelesleget felszednél, akkor is bolondulnék érted – mondtam ki azt, ami már nem először fogalmazódott meg a fejemben. Kívül-belül imádtam ezt a pasit, onnantól kezdve, hogy átlépte az edzőterem küszöbét, és úgy látszik, ezt nem is sikerült titkolnom előtte, hiszen végig tisztában volt vele, ami zavarba hozott és némileg frusztrált is. Ha én tudtam volna, hogy kölcsönös a vonzalmam, léptem volna.
    - Tudom, Channie, hogy mindenhogy kellenék Neked, és pont ezért érdemelted ki azt, hogy a lehető legjobb formámban legyek a Tiéd. Úgyhogy most már nem akarok több beszélgetést, se fekvőtámaszt, se súlyzózást, ma másként akarok edzeni – kacsintott, majd mintha az lett volna a világ legtermészetesebb dolga, elkezdte lehámozni rólam a felsőmet.
    - Kölyök, Te hirtelen nagyon szemtelen lettél! – mondtam, nem mintha bántam volna. Bár, ha rajtam múlik, kértem volna egy nap haladékot, amíg feldolgozom a hallottakat, vagy felvetettem volna azt, hogy este találkozzunk nálam, de talán így volt jó, hogy nem agyaltam túl, hanem szó szerint azonnal belevetettem magamat Changbinbe.
    - Hé, nem vagyok már kis kölyök! Vagy ha nem hiszel nekem, akkor bebizonyítom, viszont azt az ánuszod fogja bánni. – Közben olyan közel rántott magához, hogy a meztelen felsőtestemmel éreztem, hogy az ő bőre is tüzelt, bárhogy még rajta volt a trikója.
    - Szerintem maradjunk az eredeti felállásnál – mondtam, miközben képtelen voltam nem az ajkát nézni, ami nagyjából tíz centire lehetett az enyémtől.
    - Akkor megcsókolsz végre? – húzott a lehetetlennél is közelebb magához, mint aki össze akart láncolni minket.
    Nem válaszoltam – legalábbis szavakkal nem –, helyette a jobb kezemmel megragadtam a tarkóját, míg a ballal érzékien végigsimítottam a haján. Majd mindenféle óvatosságot mellőzve falni kezdtem az ajkát, amire ő is kellő intenzitással válaszolt. Nem telt bele egy percbe, már utat is tört a számba és tangóba hívta a nyelvemet, ami nem utasította vissza az övét. Évek óta nem csókolóztam senkivel. Amióta édesanyám megesketett a szép heteró családot illetőleg, nem néztem többé pasikra – kivéve arra, aki éppen a fenekemet markolászta, majd hirtelen beleharapott az ajkamba.
   - Hé! – kaptam a vérző számhoz.
   - Bocsánat, magával ragadott a hév. Már réges-régen birtokba akartam venni a csókos szádat – mondta, és látszott, hogy semmi bűntudata nem volt amiért vérezni kezdtem, sőt, hirtelen le is nyalta azt.
    - Hé, Te vámpír nagyúr, mi az, hogy a csókos számat? – kérdeztem, és szó, mi szó, zavarban voltam. Hihetetlen, hogy az, aki két éve még egy vékony kis srácként félénken kezdett járni hozzám, mindvégig ilyen vágyakat dédelgetett irántam.
    - Jaj, ne mondd már, hogy nem tudod, mennyire vonzó ajkaid vannak! Az embernek nehéz türtőztetnie magát, hogy ne kapjon le. Nekem legalábbis nehéz volt – magyarázta, miközben továbbra is birtoklóan markolászta a fenekemet.
    - Kár, hogy ennyi időn át visszafogtad magadat. Sok remek perctől fosztottál meg minket – jegyeztem meg szemrehányóan.
    - Mintha előtted nem lett volna ott a lehetőség, hogy bármikor kezdeményezz. Gondolj bele, hogy végül így is én tettem meg az első lépést!
    - Ez igaz. Sajnálom – sütöttem le a fejemet. Tudtam, hogy egy nap el kell neki mesélnem az anyámnak tett ígéretemet, de bíztam benne, hogy segít majd leküzdeni a kötelességtudatomat, ami évek óta blokkolta a boldogságomat.
    - Ha sajnálod, akkor itt az idő, hogy kiengesztelj.
    Changbin ekkor felemelte a két kezét, jelezve, hogy vegyem le róla a felsőjét, amit boldogan meg is tettem. Majd a nadrágomhoz nyúlt és egy határozott mozdulattal lehúzta rólam a boxeremmel együtt, és ahogy ott térdelt a férfiasságom előtt, látványosan megnyalta a száját.
    - Ma nem, Binnie. Most minél előbb benned szeretnék lenni – húztam fel a földről, mielőtt eszébe jutott volna a szájával kielégíteni engem.
    - Rendben, de ami késik, nem múlik – bólintott és gyorsan lerúgta a cipőjét, ahogy én is a sajátomat, majd magát is kiszabadította az egyre jobban feszülő alsó öltözékéből.
    - Binnie, mi volt az az etetés az előbb, hogy bizonyos tájékon nagyobb vagyok nálad. Talán egy centivel, de többel biztos nem – jegyeztem meg némi szemrehányással a hangomban. Nem elég, hogy nem én tettem meg az első lépést, és hogy az erős testfelépítésemet is szépen behozta az évek alatt, kiderült, hogy a férfiasságunk terén sem lehettem én az egyértelmű alfa.
    - Azt nem mondtam, hogy konkrétan nagyobb vagy nálam. Amúgy meg ne duzzogj már itt nekem, amiért én is nagyra nőttem odalent! Ez is csak azt mutatja, mennyire passzol egymáshoz a testünk – jegyezte meg, majd ismét a fenekemet kezdte el masszírozni. – Látszik, hogy sokat edzel a hátsódra.
    - Elég most már a dumából! – kaptam a kezemmel a nyakához, a számmal pedig az ajkára faltam.
    Ahogy ekkor test érintett testet, nem is tudtam elhinni, hogyan bírtuk ki több mint hétszáz napon keresztül úgy, hogy az első perctől kezdve erre vágytunk: elmerülni egymásban. Annyi időre voltam csak hajlandó elengedni őt, amíg kibányászta a táskájából az óvszert és a síkosítót, majd az előbbit magamra húztam, az utóbbival pedig bekentem három ujjamat is.
    - Binnie, bírni fogod? – kérdeztem, biztos, ami biztos.
   - Igen, nyugi, már napok óta tágítom magamat Neked – felelte, miközben elhelyezkedett háttal a tatamin, utat nyitva nekem az ő szintén jól kidolgozott fenekéhez.
    - Akkor jó – csak ennyit mondtam, mert már őszintén meg sem lepődtem ezen a kijelentésén.
    Először a középső ujjamat vezettem finoman belé, amit viszonylag jól bírt – látszott az eredménye a saját kis játékának önmagával. A mutatóujjam csatlakozásánál viszont már felszisszent, így hagytam neki pár másodpercnyi időt, amíg szokta a feszülést. Amint ezt megtörtént, finoman bólintott, ezzel folytatásra ösztökélve. Miután már jól bírta, ahogy két újjal ki-be mozogtam benne, a gyűrűsujjamat is játékba hívtam a lehető leglassabb és legfinomabb módon. Ennek ellenére a karomba mart, amitől én is felnyögtem, de tudtam, hogy ez az ő fájdalmához képest semmi sem volt.
    - Nyugi, Binnie drágám, vigyázok Rád! – Közben a szabad kezemmel elsimítottam a homlokát takaró hajszálait, amire csak egy újabb bólintással reagált.
    Addig tágítottam az ujjaimmal, amíg el nem értük azt az állapotot, hogy végre a gyönyörtől vetette hátra a fejét és feszítette meg a hátát. Káprázatos látvány volt, még az is megfordult a fejemben, hogy beértem volna azzal, hogyha a kezemmel elégítettem volna ki, és a vágytól kipirosodott arcától és a szabad kezemtől én is elértem volna a boldog befejezést. Ekkor viszont ő vált gondolatolvasóvá.
    - Ma nem, Channie. Most minél előbb magamban szeretnélek tudni – jelentette ki komolyan.
   - Ezt megérdemeltem – jegyeztem meg, majd kihúztam belőle az ujjaimat. Gyorsan bekentem síkosítóval a teljes hosszamat, amit aztán az ánuszához illesztettem. – Lassú leszek.
    - Azért ne olyan lassú! – mondta hamis mosollyal.
   - Legyen – bólintottam, de azért centiről centire csusszantam belé. – Drágám, próbálj meg kevésbé megfeszülni, mert így képtelenség továbbmennem! – kértem, miközben az arcát simogattam.
    - Igyekszem. – Egy kicsit helyezkedett is közben, hogy jobb hozzáférésem legyen, ami sikerült is; már nem sok kellett, hogy elérjem a prosztatáját. - Áááá! – szinte kiáltott.
    - Jó vagy rossz, amit csinálok? – kérdeztem ijedten.
    - Jó, Channie, jó! Most már mozoghatsz – adott engedélyt.
    Nekem nem is kellett több, elkezdtem ütemesen ki-becsúszkálni, amit ő kezdetben némi fájdalommal az arcán passzívan fogadott, de ahogy egyre jobban kitágult, úgy váltak a mimikái élvezettel telivé, majd egy idő után arra lettem figyelmes, hogy maga is mozgott alattam.
    - Te jó ég! – ez belőlem jött ki, miközben olyan gyönyöröket éltem át, mint még soha senkivel.
    - Akkor én is jól csinálok valamit? – kérdezte.
    - Nagyon is, Binnie.
    Ezután mindketten gyorsabb, követelőzőbb tempóra kapcsoltunk, amely következtében Chanbin egyre hangosabban adta a tudtomra az élvezetét. Viszont mivel a szomszéd teremben is magánedzés volt, a csókjaimmal tompítottam a nyögéseit, ami, mi tagadás, nem volt ellenemre. Már az sem érdekelt, hogy ismét elkezdett vérezni a szám a korábbi harapsa helyén. Sőt, egy idő után azzal sem tudtam foglalkozni, hogy ki és mit halhatott meg abból, amit éppen csináltunk. Csak azt akartam, hogy minél előbb és minél nagyobb orgazmusban legyen mindkettőnknek része.
    - Ááááá, Chaaaan! – szinte ordította a nevemet, miközben magömlése volt, én viszont néma voltam és csak a levegőért kapkodtam, miközben belé élveztem.
    - Egek, megfulladok – pihegtem rázuhanva. – Mégse elég jó a kondim.
    - Most már ilyen edzéseket is minél többször be kell iktatnunk – felelte, szintén oxigénért küzdve.
    - Úgy lesz, de ezentúl ne a tényleges edzésidőben és ne itt a tatamin, amit nem győzök majd suvickolni ezek után – mondtam, és igazam lett, mert az, miután kicsusszantam belőle, a verejték és a síkosító keverékétől, valamint Changbin spermájától lett eláztatva.
    - Majd besegítek, de most gyere ide! – húzott magához. – Érezni akarom a férfias illatodat, ami végre keveredik az enyémmel. Mindig is erre vágytam – mondta. Hirtelen átalakult bújós macivá, amit imádtam. Ez volt az a srác, akibe belehabarodtam, az előbbi szex isten pedig az, akire alsó fertályon vágytam. A tökéletes kombináció.
    - Én is – zártam végre birtokló ölelésembe.
    - Anya, sajnálom, de nem lesz menyed… – gondoltam magamban. – De egy nagyon helyes vejed még lehet.  

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.) 

Azt hiszem, szeretlek - Jinson fanfiction - 2. fejezet

  Pro és kontra lista

A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:

 

Jackson gondolatai – már amikor nem éppen valamelyik aktuális kötelező olvasmányán jártak – szinte mindig Jinyoung körül forogtak. Azáltal, hogy amikor csak tehette, megfigyelte a fiú minden egyes reakcióját, rezdülését és hangulatát, egyre tisztábban látta maga előtt, milyen párost alkothatnának. A másik csillogó tekintetében megpillantva magát, mintha az ő szeme is szikrákat szórt volna, ezek a tekintetek pedig egyre többször találkoztak, még ha csak pár másodperc erejéig is. Mert akárhányszor beszélgettek – akár csoportban, akár egy-két alkalommal személyesen –, Jackson nem merte sokáig tartani vele a szemkontaktust. Hiszen félt, hogy látszott volna rajta, milyen különlegesnek érezte magát, már szimplán a ténytől, hogy a másik nem nézte őt levegőnek.
    Mindig boldogan feküdt le aludni, mivel akárhányszor lehunyta a szemét, a hollóhajú fiút látta maga előtt, így éjszakánként is szinte mindig róla álmodott. Álmában mintha egy alternatív világban lett volna, amelyben másként kezelte a dolgokat: bátrabb volt és bánat nélkül engedte el magát mellette. Ott nem félt a visszautasítástól, és így még erősebb vad hullámok tomboltak a gyomrában, és olyan hevesen vert a szíve, főleg amikor a karjaiban fogta a fiút, hogy általában verejtékesen, de mégis boldogságtól ittasan ébredt. Bár nem a rajzolás volt a legfőbb tehetsége, mégis rendre azon kapta magát, hogy a plátói szerelmét rajzolta le fenékig érő hajjal, tünde jelmezben. Ki is nevezte az egyik fiókját a Jinyoungos képzelgéseinek. Mindig, mikor eltett ide egy új rajzot, elhatározta, hogy másnap beszél vele; végül azonban rendre inába szállt a bátorsága. Már két hónapja jártak egy évfolyamra, mégse tett semmilyen lépést az ügy érdekében. Ezért úgy döntött, hogy ír egy pro és kontra listát, hátha általa tisztában lesz azzal, hogy érdemes volt-e bepróbálkoznia nála vagy sem. 

Kontra: Ha ismét idő előtt kitudódik a másságom, újból nem lesznek barátaim.
    Pro: Nem kellenek olyan barátok, akik másként néznek rám, csak mert a saját nememhez vonzódok.
   Kontra: Még ha a barátaim nem is, a többi évfolyamtársam folyamatosan szekálhat, és lehet, hogy Jaebuméknak is megkeserítem az életét, ha úgy döntenek, hogy az oldalamra állnak.
    Pro: Belepusztulok, ha valaki – mondjuk Mark – lecsapja a kezemről Jinyoungot, így lépnem kéne.
   Kontra: Elviekben csak az emberek tíz százaléka nem volt heteroszexuális, tehát alig van rá esély, hogy Jinyoung nem az, arra pedig még kevesebb a sansz, hogy tetszek neki.
   Pro: Szeretnék egy olyan képet festeni, amihez ő maga áll nekem modellt.
   Kontra: Meglátva, milyen szarul rajzolok, rögtön kiábrándulna belőlem.
  Pro: Tudni akarom, szereti-e Tolkient, és hogy melyik a kedvenc regénye, hiszen mindig mindenről hasonló lelkesedéssel beszél.
  Kontra: Magától sohasem keresi a társaságomat; ha beszélünk is pár szót, mindig én kezdeményezek.
 Pro: Többször is belepirult abba, hogy ugyan visszafogottan, de flörtöltem vele, amikor magában találtam, ez pedig csak jó jel.

Végül elkönyvelte, hogy a végtelenségig folytathatta volna ezt a listát, akkor is mindig lett volna egy újabb pro és kontra érve, épp ezért jobban járt, ha enélkül döntötte el, megért-e számára Jinyoung annyit, hogy bevállalja az esetleges negatív vonzatait a vallomásának. De talán nem is volt szükség ilyen szintű kockázatra. Talán…
    - Kisfiam, nem kéne órán lenned? – szakította ki az édesanyja a gondolatai tengeréből.
    - Elmaradt az első előadásom, de lassan tényleg indulnom kellene – pattant fel az asztaltól, mire a nő hirtelen magához húzta, hogy megölelje.
    - Annyira örülök, hogy amióta egyetemre jársz, ilyen kiegyensúlyozott és boldog vagy. Alig várom, hogy végre megismerhessem a barátaidat – tette hozzá.
    A nő már az első hét után annyira izgatott lett, hogy a fia nem volt többé magányos farkas, hogy máris lehívta volna a barátait magukhoz vendégségbe. Jackson viszont azóta is halasztgatta a dolgot. Imádta a szüleit, és bármikor bemutatta volna őket Jaebuméknak, ha nem rettegett volna attól, hogy véletlenül szóba kerül a homoszexualitása. Nem szégyellte a nemi identitását, de olyan jól esett neki, hogy nem ez volt az egyik fő karakterisztikája, ami alapján meghatározták, hanem a furcsa humora, a regények iránti imádata és a nyitott személyisége.
    - Biztosan Te is kedvelni fogod őket – zárta le ezzel a témát, majd a szobája felé vette az irányt, hogy a táskáját felkapva a buszhoz siessen.
    A simának éppen nem mondható aszfalton zötykölődve elhatározta azt, aminek az ötletcsírája akkor fogant meg a fejében, amikor az édesanyja megjelent: e-mailben fogja felvenni a kapcsolatot a fiúval. Nem volt képes továbbra is tétlenül ácsingózni utána, de nem is merte felfedni magát, ezáltal egy esetleges kellemetlen helyzetbe hozva magukat Jinyounggal. Az e-mail egy jó köztes út volt: általa kifejezhette az érzéseit és kideríthette, vajon a hollóhajút melyik nem vonzotta, vagy éppen melyek vonzották, anélkül, hogy felfedte volna magát. Egész nap izgatott volt emiatt, amit a barátai is észrevettek, de ő mindenféle jelentéktelen dologgal próbálta ezt indokolni, és visszafele számolta az órákat, amiket el kellett ott töltenie, és igyekezett minél kevesebbszer keresni a tekintetével Jinyoungot, mert attól félt, elárulná magát, hogy miatta volt ilyen furcsa.
    Park Jinyoungnak mindeközben halvány elképzelése sem volt arról, hogy máris elcsavarta az egyik évfolyamtársa fejét, sőt arról sem, hogy a két barátján kívül a többiek szemében nemcsak egy stréber fiú volt. De már megszokta ezt a szerepet, és büszke is volt rá: hiszen miért irigykedett volna rá a környezete már kiskora óta, ha nem csinálta volna jól a dolgát? Bár a húgánál, Jisunál – akit a saját kérésére tinédzser kora óta Liának becéztek – senki sem volt nagyobb riválisa. Lia mindig a bátyja árnyékában nőtt fel. Nem volt egyszerű dolga, hiszen ő még olvasni sem tudott, amikor Jinyoung már nyolc évesen elhatározta, hogy öt éven belül minimum százötven könyvet elolvas majd. Listát vezetett ezekről a könyvekről, sőt, egytől tízig pontozta is mindegyiket és hagyott magának egy-egy hosszú értékelést róluk. Voltak olyan füzetei, amelyekben azoknak a könyveknek az értékelését vezette, amiket esze ágában sem volt újraolvasni; másokban pedig azokat, amiknél látott rá esélyt, hogy pár év távlatában talán megszereti őket. A kedvence az volt, amiben azon regényekről áradozott, amelyeket mindenképp újra akart olvasni legalább egyszer. Az abszolút favoritjainak valóban sokszor újra nekiült, ennek ellenére úgy kezdte az egyetemet, hogy már ötszáz könyvnél is több fordult meg a kezében. Az a típus volt, aki a legrosszabb regényeket is végigszenvedte, mivel utálta feladni a dolgokat, és amúgy is azt az elvet vallotta, hogy ezek is jó tanulóleckék voltak számára, hogy milyen regényt ne írjon. Mert az olvasás mellett az írás is fontos lételeme volt immáron öt éve. Tizenhárom éves volt, amikor versírásba kezdett, majd a következő évben nekiült az első regényének, amit egy év alatt be is fejezett. Annak a kinyomtatott kézirata még mindig ott hevert az egyik titkos fiókjában, de nem merte újraolvasni. Bár akkoriban foggal-körömmel küzdött volna érte, idővel rájött, hogy az a regénypróbálkozása arra volt csupán jó, hogy tapasztalatot szerezzen, de jobb volt, ha soha senki kezébe nem került, mert általa kiábrándultak volna az irodalomból.
    Egyszer azt mondta neki a középiskolás irodalom tanárnője néhány novellája elolvasása után, hogy: „Jinyoung, tehetséges vagy, ez a Napnál is világosabb, de még sokat kell fejlesztened magadat jobbnál jobb regények elolvasásával, és tapasztalatokat kell szerezned, hogy legyen miből táplálkoznod.”
    Szinte mindennap eszébe jutottak ezek a szavak, amelyek ösztönzően hatottak rá. Ha pedig nem lépett volna az önfejlesztés útjára, esélye sem lett volna az egyetemi felvételin és az órákon sem úgy brillírozni, ahogyan azt tette. Nem érdekelte, ha valaki sznobnak tartotta: igenis szörnyen sokat dolgozott azért, hogy azon a szinten legyen, amin éppen volt, és állt elébe annak a kihívásnak, hogy még többet fejlődjön az egyetemen.
    Valamire azonban tényleg nem számított Jinyoung: itt igenis voltak olyanok, akik nemhogy nem nézték le, hanem pont hogy felnéztek rá, és a barátaivá akartak válni. Mark közeledése az első perctől fogva nagyon sokat jelentett neki. Youngjae sokkal csendesebb volt – bár olykor kifejezetten hangosan tudott kacagni –, épp ezért esett meg Mark szíve rajta és fogadta be a baráti körükbe. Ezen trió tagjai kedvelték és ösztönözték egymást: amikor az egyikük úgy érezte, elege volt az éjjel-nappali olvasásból, a többiek értelmet vertek belé, és ha kellett, összeültek olvasni és átbeszélni az éppen kiadott regényt vagy elméleti szöveget. Jinyoung imádta, hogy mellettük önmaga lehetett, és felvállalhatta, hogy a regények voltak a mindenei. Remélte, egy nap ahhoz is bátorságot érez majd, hogy egy-két saját szerzeményét is megmutassa nekik.
    Az egyik este épp a Lear király könnyűnek egyáltalán nem nevezhető nyelvezetével küzdött és szégyenszemre majdnem be is aludt rajta, amikor egy beérkezett e-mailről jelzett a telefonja. Hirtelen nem tudta, ki lehetett az, hiszen semmilyen levélre nem számított. Amikor az Anonymus név tűnt fel a feladónál, először azt hitte, valami vírusról volt szó, de aztán a levél tárgya miatt – amiben az állt: Nem tudom tovább magamban tartani – mégiscsak rákattintott. A kíváncsisága erősebb volt, mint a telefonja épségét védő ösztöne.

Kedves Jinyoung!

Előre kérlek, ne ijedj meg! Az egyik évfolyamtársad vagyok, és már most le szeretném szögezni (mivel nem akarok zsákbamacskát árulni), hogy férfi vagyok. Fogalmam sincs, vonzódsz-e a saját nemedhez. Részben ezért is itt kerestelek meg, és nem álltam eléd: féltem, hogy megszégyenülök előtted. Viszont nem tudom többé magamban tartani azt, hogy azóta odáig vagyok érted, hogy az egyetem folyosóján először megláttalak olvasni.
    Most jön az a rész, hogy te teljesen kiakadsz, és valószínűleg azt állítod majd, hogy nincs első látásra szerelem – ahogy azt az egyik óránkon már kifejtetted. Viszont, Jinyoung, én odáig vagyok érted. Nem mondom, hogy szerelmes vagyok beléd, mert ahhoz előbb igazán meg kéne ismerjelek, de ez több mint szimpla vonzalom. Tudnom kell, van-e nálad bármi esélye egy pasinak. Ha azt írod, hogy nem, akkor elfogadom ezt a tényt, és többé nem zavarlak, de ha csak egy szikrányi sansz is van rá, hogy vonzódsz a saját nemedhez (is), szörnyen boldoggá tennél vele. Nem kérek sokat, főleg így az elején, csak hogy itt megismerhessük egymást. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem fair Veled szemben, hiszen én ezt névtelenül csinálom, míg Te nem. De kérlek, értsd meg: nem merem felvállalni a saját szexualitásomat! Négy évig szenvedtem miatta, amit nem akarok újra átélni. 

A férfi, aki odáig van érted
    
   Ui.: Remélem, nem volt az e-mailemben sok helyesírási hiba: az oktatóinknak írt leveleknél sem ügyeltem még ennyire a helyesírásra.

Jinyoung levegőt is alig tudott venni, olyan hevesen vert a szíve. Az érzelmek vegyes mixe kavargott benne: düh, értetlenség, zavar, hiúság, kíváncsiság. Épp ezért várt egy órát a válaszával, mert első körben elküldte volna a francba az illetőt, de miután lehiggadt, rájött, hogy nem lett volna szép tőle így bánni valakivel, aki állítólag odáig volt érte.

 Kedves Anonymus!

 Már megbocsájts, de mi az, hogy nem árulsz zsákbamacskát, amikor nem tudhatom meg, ki vagy? Simán lehet, hogy ez csak egy vicc: valakiben felmerült, hogy meleg vagyok, és bizonyítékot akart, hogy megalázhasson. Hidd el, nem a levegőbe beszélek! Elég sok rossz dolgot szenvedtem már el gimiben, amiért osztályelső voltam. Bár reméltem, hogy az egyetemen ilyen jellegű problémám nem lesz, de talán tévedtem.
    Egyébként nem tudok konkrét választ adni neked, mert nem vagyok tisztában a szexualitásommal. Sohasem izgatott a valós románc; a kitalált szerelmi történetekért vagyok odáig, legyenek azok meleg, leszbikus vagy heteró párosokkal megírva. Egy-egy regényben elmenekülve nem áll fenn az a veszély, hogy összetörik a szívemet – na, jó, azért egy-egy történetnek sikerül –, sőt el se kell hagynom a szobámat, mégis annyi új élménnyel és tanulsággal gazdagodhatok általuk.
    Valóban nem kérsz sokat azzal, hogy itt ismerkedjünk. Próbálok többé nem az a megközelíthetetlen srác lenni, aki egykor voltam, így azt mondom: Miért ne? Szerelmet nem ígérhetek, de egy-egy kellemes e-mailt válthatunk. Abban milyen veszély lenne, nem igaz?
    A helyesírásod rendben van. Ciki is lenne, ha másként volna, elviekben irodalomszakosok vagyunk, még ha gólyák is.

Bárki is vagy, legyen szép estéd!

Egy zavarba hozott Jinyoung

Elküldte az e-mailt, még mielőtt meggondolhatta volna magát. Természetesen nem írta le az idegennek, és más se tudott erről, de megvolt annak az oka, hogy Jinyoung miért állította azt, hogy nem volt tisztában a szexualitásával. Pont akkoriban, amikor kezdett ráeszmélni, hogy ugyanúgy vonzották a nők és a férfiak is, az utóbbit valaki kihasználta és bemocskolta a testét. Azért is menekült bele még inkább az irodalomba és helyezte a leírt történeteket a saját életének történései elé, mert egy nagyon is fontos eseményt, amennyire csak tudott, igyekezett elnyomni magában. De ez nem volt ám olyan egyszerű. Azt hitte, az egyetemen más könyvmolyok társaságában minden jobb lesz, végre megnyugodhat: csakhogy intelligensebbnél intelligensebb emberek között, főleg biszexuálisként (még ha meg is ingott ezzel kapcsolatosan), nagyon is félő volt számára, hogy még a közeljövőben sikeresen elrabolja majd a szívét az egyik évfolyamtársa, amitől szörnyen rettegett. Ezen rettegés mellé azonban párosult némi izgalom és vágyakozás, ezért sem utasította el a titokzatos idegent. A végére akart járni ennek az egésznek. Egy része igenis félt, hogy megint kihasználja valaki, és ez az egész csak felültetés, ezért elhatározta, hogy legalább az első e-mailek esetében ügyelni fog arra, hogy minél kevesebb olyan dolgot teregessen ki magáról, amit felhasználhatnak ellene. Mert jobb volt félni, mint megijedni.

Jackson mindeközben remegett az idegességtől. Félreértette a késlekedést. Mivel az idő relatív, számára ekkor a hatvanöt perces várakozás százhatvannal ért fel. Másodpercről másodpercre egyre jobban megbánta, hogy elküldte azt a levelet. Igaz, egy új e-mail címet csinált magának, hiszen a hivatalosban benne volt a keresztneve. A nulla kreativitásának tudta be azt, hogy az új fiókját Anonymus felhasználónévvel illette. De még úgyis, hogy szó szerint nem volt mit veszítenie, csak a reményt, hogy egy nap több is lehet közte és a kiszemeltje között, Jackson a lehető legtöbb negatív forgatókönyvet lejátszotta magában, amíg várta a választ. Az volt mindközül a legrosszabb, amelyben Jinyoung a sorait olvasva szó szerint dühöngött. Épp ezért volt megváltás számára, amikor megjött az értesítő az új levélről, amit némi habozás után remegő kézzel nyitott meg, majd örömében elkezdett ugrálni a szobájában.
    - Köszönöm! – kiáltotta a monitorjának, de rögtön ezután a kezére tette a száját, mert nem akarta felkelteni a már alvó szüleit.
    Végül olyan gyorsan kezdte el pötyögni a válasz e-mailjét, hogy csak szántotta a billentyűzetet. Azonban a küldés gomb helyett inkább a piszkozat mentése opciót választotta, mert nem akart túl tolakodó lenni és inkább másnap reggelre halasztotta a dolgot. Ő már így is kellően a fellegekben járt.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)