Azt hiszem, szeretlek - Jinson fanfiction - 9. fejezet

 

 Üdvözöllek a világomban!

 

     A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe: 

Hazafele sétálva Jinyoung hosszasan elmerengett egy két éve tartó dilemmáján. Egyrészt megnyugtató volt számára, hogy a tudatlanság fátylába burkolta a családját, ahelyett, hogy a fájdalmas igazsággal megmérgezte volna az ő lelküket is. A másik oldalról viszont fájt neki, hogy el kellett fednie előttük egy sérülését, amit nulla huszonnégyben ott őrzött magán. Ha elmondta volna nekik, biztosan tudni szerették volna, milyen érzés volt ezt a szörnyűséget magában tartania. Amint pedig szembesültek volna vele, hogy Minhonak már rég elmondta, újból összetört volna a szívük, és biztosan arra a következtetésre jutottak volna, hogy a fogadott bátyjában jobban megbízott, mint a tényleges rokonaiban. Jinyoung szíve nem bírta volna elviselni azt a fájdalmat, amit akkor érzett volna, ha elmondta volna a szüleinek és Jisunak azt, hogyan bántották azóta is a gondolatai. Hogy az erőszaknak már pusztán az emléke is miként éreztette vele azt, hogy ő egy préda volt, akire bármikor bárki lecsaphatott. Olykor, ahogy sétált, a lelki szemei előtt látta magát kívülről: az a fiú pedig, aki előtte volt, félt a legkisebb neszektől is, és folyton arról képzelgett, hogy megbámulták őt az emberek. Jinyoungot azonban keményebb fából faragták annál, mintsem hogy benne ragadjon az áldozat szerepében.
    Mikor annak idején realizálta, hogy napra pontosan egy éve volt a nemi erőszaka, eldöntötte, hogy nem fog többé önmaga árnyéka lenni, aki közben más árnyékától is megijedt. Sőt, még azt is megfogadta, ha talál valakit, akiben igazán megbízik, megosztja mindezt vele, és ez lesz az, amiből majd tudni fogja, hogy érdemes volt az illető a kitüntetett figyelmére. Hiszen, ha még ezt is el merte neki mesélni, az azt jelentette, hogy a világa legsötétebb bugyrában is nyitott ajtókkal fogadta. Mert megvoltak a saját hibái – például az, hogy nem tudott nemet mondani másoknak – ezek egy részének pedig azon a bizonyos napon megfizette az árát. Végre megtalálta azt a személyt, aki mellett – még ha csak levelezve is –, de önmaga lehetett. Aki reményei szerint nemcsak a jó, hanem a rossz oldalát is képes volt elfogadni. Aki nemcsak a magabiztosnak tűnő, évfolyamelső, szép külsővel megáldott Park Jinyounghoz vonzódott, hanem az egyszer bemocskolt, összetört, sokáig igaz barátok nélkül tengődő fiút is kedvelni tudta.
    A hollóhajú szépen alaposan átgondolta, mit és hogyan akart megírni neki az abúzusáról. Persze, előtte még Anonymus legutóbbi levelét is újra kellett olvasnia, hogy az ott leírtakra is reagáljon. Elképzelte, ahogy szegény évfolyamtársa lelkesen ül majd le elolvasni az e-mailjét, ehhez képest valami olyasmit fog megnyitni, ami minden bizonnyal felzaklatja. Ezért sem mondta még el Minhon kívül senkinek sem a dolgot. Egyrészt szégyellte, másrészt pedig nem akarta a hozzátartozói szemében látni azt, ahogy kétségbeestek, esetleg dühbe gurultak, vagy ami még rosszabb, összetörtek. Ráadásul, ismerve az édesapját, sejtette, hogy a férfi önmagát okolta volna, hiszen általa ismerte meg Jinyoung az illetőt.
    - Kedves, Anonymus! Ma este is csak ketten leszünk, de ez most más lesz… Úgyhogy üdvözöllek a show-mban! Üdvözöllek az életemben! – mondta a monitornak, majd egy mély levegővétel után elkezdte begépelni a szavakat.
 

Kedves reménykedő Anonymus!

 Örülök, amiért hálás vagy a novelláimért, és hogy jó értelemben sikerült meglepnem Téged. Ez valóban a bizalom jele, és kicsit lejjebb bizonyítom majd, hogy valóban milyen szinten meg akarok bízni Benned. Tényleg furcsa volt páromként elképzelni a barátomat, de Jackson beemelése a történetbe még bizarrabb volt. Igaz, eredetileg név nélkül írtam meg, utólag húztam őt ki – ahogyan azt múltkor is említettem –, de így is zavarba ejtett. Nem tudom, mit írhatnék itt Neked erről, ami akkor sem kellemetlen, ha véletlenül ő vagy, és akkor sem, ha más vagy (amire sokkalta több esély van). Legyen annyi elég, Jackson egy kívül-belül helyes pasi, így nem esett nehezemre elképzelni a vele való randit, de a való életben Veled szeretnék hasonlót átélni, mindegy legyen, ki vagy a huszonnégy potenciális jelölt közül. Eddig egyébként én sem írtam semmit, amiben valós személyek lettek volna a főszereplők – akár saját magam, akár más –, de szerintem lesznek még ilyen történeteim. Van valami különös pikantériája a dolognak. Persze, jobban örülnék, ha tudnám, Te ki vagy, és akár saját magunkról is írhatnék valamit, de nem szeretnélek siettetni. Addig, amíg itt írsz nekem, kitárulkozol, és azt is örömmel fogadod, ahogy én megnyílok Neked, boldog vagyok.
    Most pedig rá szeretnék térni a komolyabb témára: leírom Neked azt, amit eddig csak egy valakinek meséltem el, a fogadott bátyámnak. (Akivel pont az előbb találkoztam, és aki azt üzeni Neked, hogy megtalál és kitekeri a nyakadat, hogyha elmondod másnak, vagy felhasználod ellenem azt, amit most leírok.) Édesapám két éve nagyon jóban lett a főnökével, együtt jártak mértékkel iszogatni, meg baseball-meccsekre. Azokra az üzleti utakra is, amelyekre elég volt két ember, mindig ők mentek. Egy idő után pedig a családjaikat is össze akarták ismertetni egymással. Az akkor még csak 15 éves Lia-t féltették is a szüleim apa főnökének az egy szem fiától, aki egy tőlem egy évvel idősebb srác volt. Tehát én akkor tizenhét éves voltam, ő pedig 18. (Direkt nem írom le a nevét.)
    Egyszer lejöttek hozzánk vacsorára, és ez a fiú egy idő után kérte, hogy hadd nézze meg a szobámat. Nem is sejtettem, hogy hátsó szándéka volt ezzel. Először csak beszélgetni próbált velem, de egy idő után túl szorosan ült mellém és a kezét is a combomra tette, majd elkezdte simogatni. Én hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Pont akkoriban jöttem rá, hogy nemcsak a nőkhöz vonzódom, és erre az első pasi, aki megkörnyékezett, azonnal rám nyomult. Nem volt csúnya, de nem neveztem volna az esetemnek. Ami pedig ennél is zavaróbb volt, az a tolakodása és nyomulása volt. Ha egy kedves, visszafogott, okos srác lett volna, valószínűleg adtam volna neki esélyt (persze, csak ha sikerült volna coming outolnom a szüleimnek és a húgomnak). Ő azonban ezt nem várta meg.
    Egyre többször jött át hozzánk és hívott magukhoz is. Az utóbbit rendre lemondtam, erre mindig megjelent az autójával és kikönyörögte a szüleimtől, hogy hadd menjek el vele. Én nem mertem ellenkezni, csak akkor, amikor annyi tanulnivalóm volt, hogy lehetetlen volt elmennem. A szüleim mindig is becsülték a szorgalmamat, így ezekben az esetekben szépen elküldték, anélkül, hogy akárcsak köszönöm kellett volna neki. Viszont sohasem akartam hazudni a családomnak, ezért amikor ráértem, akkor csak arra kértem anyát, hogy mondja meg neki, hogy korán haza kell érnem. Ő ezt is a pedáns énemnek tudta be; nem vette észre, milyen kellemetlenül éreztem magamat a kialakult helyzettől. De nem mertem a fiúnak nemet mondani, mert nem akartam édesapám bimbózó barátságát megmérgezni, sem a felfelé ívelő karrierjét megtörni. Helyette tűrtem az állandó ölelgetéseit, azt, hogy a hajamba túrt, hogy a nyakamat fogdosta hátulról, hogy mindig hozzám simulva ült le, és rendre vagy a vállamra, vagy a derekamra tette a kezét. Mintha azt szerette volna kifejezni ezzel, hogy hozzá tartoztam, amire én egyáltalán nem vágytam. Sőt, minél többször csinálta ezeket, annál inkább ellenkezett a testem és az elmém minden egyes apró érintésével.
    Nagyjából két évvel ezelőtt azonban egyszer úgy hívott át magukhoz, hogy azt hittem, ott lesznek a barátai is. Meg is könnyebbültem, hogy lesznek mások is, akik lefoglalják. Igen ám, csakhogy becsapott. Már a házukban voltunk, aminek kulcsra is zárta az ajtaját, amikor megtudtam, hogy a szülei wellnesz-hétvégén voltak, és nem volt semmilyen összejövetelről szó. Ő csakis engem akart az otthonában tudni. Megkérdeztem, hogy miért, amire azt válaszolta, hogy pontosan tudom, és biztos benne, hogy nem vagyok heteró. Hogy ezt miből gondolta, azt magam sem sejtem, hiszen épphogy csak kezdtem én is felfedezni a saját szexualitásomat, és az ő közeledését is kínosan fogadtam. Igaz, hihette azt, hogy jó értelemben voltam zavarban tőle, de ez sem lenne mentség arra, amit velem csinált.
    Mindenáron a szobájába akart hívni, de én azt mondtam, hogy maradjunk a nappalijukban és hogy egyébként még sok a házi feladatom, úgyhogy ne is kezdjünk semmilyen filmbe bele, meg kaját se rendeljünk. Ő ebbe belement, mondván, hogy amúgy is mást szeretett volna enni és nézni. Engem ettől kijelentésétől a hideg is kirázott, és úgy ültem a kanapén, hogy az egyik párnát magam elé raktam és a karfának dőlve kinyújtottam magam elé a lábamat, hogy ne férjen közel hozzám. Ezt ő sajnos előjátéknak vette, így elkezdte masszírozni előbb a lábszáramat, majd haladt felfelé a combomon. Mígnem arra lettem figyelmes, hogy el akarta venni a párnát, amit úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem múlt volna rajta.
    Kértem, hogy álljon le és vigyen haza, de természetesen esze ágában sem volt. Azt mondta, hogy tudja, hogy én is le szeretnék feküdni vele. Amire kerek-perec rávágtam, hogy ez nem igaz. Ebből egy heves vita alakult ki, aminek az lett a vége, hogy megfenyegetett, hogyha nem akarom, hogy erőszakkal tegyen a magáévá, akkor hagynom kell neki, hogy egy kicsit kényeztessen, hogy ezzel is bebizonyítsa, hogy a testem pozitívan reagál rá. Nekem természetesen ennek már a gondolatától is felfordult a gyomrom, így szinte rohantam a hátsó kijárathoz, de ő természetesen azt is bezárta korábban. Mintha tudta volna, hogy menekülni akarok majd, és hogy valójában nem vágytam rá. Ezután befutottam a konyhájukba, ahol a legnagyobb ablakuk volt, hátha ki tudok mászni rajta, de ő lerántott a konyhapultról és a vállára kapva cipelt vissza a nappaliba, ahol olyan lendülettel lökött le a kanapéra, hogy lerepültem róla és bevertem a lábamat az üvegasztalukba. Ettől élesen felkiáltottam és a lábamhoz kaptam, nem látva, hogyan kapott elő egy bilincset. Akkor jöttem rá, hogy végig erre készült: elment – valószínűleg egy szexboltba – venni egy ilyen „játékszert”, arra az esetre, ha magamtól nem állnék kötélnek.
    Ezek után próbálta magát egy hősként kihozni az egészből, hogy megerőszakolhatna, mindenféle irányból a magáévá tehetne, de ő ennél kegyesebb és pont, hogy ő fog nekem örömet okozni, ha viszont kalimpálok vagy ellököm a fejét, akkor nem kímél és belém hatol. Az opciókat ismerve, pár pillanatom volt arra, hogy belássam, az lesz a kisebbik rossz, ha hagyom, hogy lehúzza a térdemig a nadrágomat és a boxeremet, majd elkezdje a kezével és a szájával feléleszteni a férfiasságomat.
    Még azt sem hagyta, hogy csukott szemmel máshova képzeljem magamat, kényszerített rá, hogy nézzem, ahogy élvezkedve fogadta a szájába a teljes hosszomat, amitől elmondhatatlanul felfordult a gyomrom. Az egészben pedig az volt a legrosszabb, hogy a testem sajnos úgy reagált, ahogy arra ő számított. Egy idő után sikerült elérnie, hogy merevedésem legyen, sőt, még azt is, hogy a szájába élvezzek. Utáltam magamat azokban a percekben, és valahol azóta sem bocsájtottam meg a testemnek azt, hogy megadta magát. Amikor magömlésem volt – aminek az utolsó cseppjét is lenyelte, majd elégedetten megtörölte a száját –, undorítónak éreztem magamat, és az orgazmus élménye összemosódott a fejemben ezzel a piszkos érzéssel. Nem lehet ezt szebben megfogalmazni, minthogy bemocskolt. Ha pedig Te nem nézel ki magadnak, ahogy éppen olvasok, és utána az órákon se keltem fel a figyelmedet, még mindig undorodnék magamtól. De már jobban vagyok, részben Neked, részben a bátyámnak köszönhetően.
    Sajnálom, ha túl sok és túl aprólékos információáradat volt mindez Neked, de én most már tényleg meg akarok lelkileg gyógyulni, és ehhez az kell, hogy teljes bizalmat szavazzak Neked. Gondolj bele, míg ennél a személynél testiségen alapult a kapcsolatom, amit nem is élveztem, Nálad ez a totális fordítottja! Egy olyan kapcsolódás van közöttünk, amitől én is egyre jobban megtisztulok. Ezért sem bánom, hogy nem tudom, ki vagy. (Bár egyre jobban érdekel…)
    Azt is szeretném tisztázni, hogy nem várom el, hogy gyorsan vagy nagyon hosszan válaszolj, akkor és úgy reagálsz, ahogy jól esik. Emésztgesd nyugodtan az olvasottakat! Azt viszont ne felejtsd el, amit a bátyám üzent!!! Azt is megértem persze, ha ezzel a csomaggal túl problémás vagyok Neked. Te rajtad áll, hogy folytatjuk-e ezek után is a mi tiszta kapcsolatunkat.

Jinyoung, aki nem egy áldozat, hanem valaki, aki megrepedt, de nem tört össze

Miután átolvasta a hosszú levelét és ráment a küldés gombra, még inkább úgy érezte, hogy kezdett tisztulni tőle a lelke: kezdett lekerülni róla az a mázsás súly, amit az okozott, hogy egy ilyen traumatikus élményt eddig csak egy emberrel beszélhetett meg – még ha az pont a legfőbb bizalmasa is volt. Erről jutott eszébe gyorsan felhívni Minhot.
    - Na, el is küldted neki? – kérdezte köszönés nélkül a bátyja.
    - Igen, el, és olyan jól esett. Úgy érzem, jó döntést hoztam. Reméljük, az idő is ezt fogja igazolni – reménykedett a hollóhajú.
    - Én is bízom benne. Ugye, mondtad neki, hogy kinyírom, ha visszaél a leírtakkal? – kérdezett rá Minho.
    - Igen, nyugi, nyomatékosítottam a dolgot – felelte Jinyoung.
    - Akkor jó. Szeretlek és büszke vagyok Rád, Kisöcsém – jelentette ki.
    - Köszönöm, én is szeretlek. Basszus! – kapott hirtelen a fejéhez a fiatalabbik.
    - Nem jó ám a szeretlek és a basszus szavakat közvetlenül egymás után hallani – panaszkodott Minho, aki el sem tudta képzelni, mi baja volt a másiknak.
    - Bocsi, csak most jutott eszembe, hogy holnap referálnom kell kortárs koreai irodalomra, és még hozzá sem kezdtem. Ilyen sem volt még velem soha. – Jinyoung meg volt döbbenve saját magán. Ő, a pedáns diák, majdnem elfelejtett előadást készíteni az egyik kedvenc egyetemi kurzusára.
    - Tényleg megőrjít Téged a szerelem – könyvelte el Minho. – Akkor nem is tartalak fel. De hívj, ha válaszolt, oké?
    - Persze, hívlak. Másnak erről úgysem mesélhetnék, és megkattanok, ha nem oszthatom meg senkivel. – Igaz, Anonymusról tudott Lia, és mindennap beszélt is vele egy-két mondatot róla, de erről a levélről nem tudhatott, még legalábbis.
    - A senkinél mindenképp jobb vagyok – poénkodott az idősebbik.
    - Tudod, hogy nem így értettem – fújtatott Jinyoung.
    - Persze. Na, tényleg leteszem. Tanulj, Testvérem! Szia!
   - Szia! – A hollóhajú, amint bontotta a vonalat, azonnal neki is fogott a referátuma elkészítéséhez. Ami legalább elterelte a figyelmét a válaszlevéltől, amiről el sem tudta képzelni, mikor jön majd meg, és hogy mi fog benne állni, de bízott a legjobbakban.

Jackson rendszeresen tornázott otthon egy órát. Megvoltak a felépített kis edzései; háromféle is, és ezeket váltogatta, majd a negyedik napon pihent, hogy regenerálódhasson a teste. Igaz, ez nem volt elég ahhoz, hogy kifejezetten izmos legyen, de fitt, szálkás volt a teste, és ez számára megfelelt. Ráadásul szeretett edzeni: a mozgás mindig kikapcsolta, és amennyire elfáradt benne, legalább annyira fel is töltődött általa. Aznap is kifejezetten jól eső kimerültséggel dőlt le az ágyára, amikor kezébe vette a telefonját, amin megpillantotta az értesítőt a Jinyoungtól érkezett e-mailről. Máskor rohant volna a géphez, hogy azonnal bepötyögje a válaszát, ekkor viszont rögtön megnyitotta, hogy tudjon még egy kicsit fekve ejtőzni. Nem is sejtve, ez milyen jó döntés volt, mert minél tovább olvasta a hollóhajú sorait, annál inkább eluralkodott a teste felett a pánikroham. A középiskolás éveiből túl jól ismerte a tüneteket: először hányingere lett és émelygett, utána elkezdett szúródni a mellkasa és egyre kevésbé kapott levegőt; már szinte fuldoklás szerű élményben volt ilyenkor része. Amikor pedig nagy nehezen normalizálni tudta a légzését – nem mindig –, de sokszor vad zokogásba is kezdett.
    Ekkor viszont képtelen volt megnyugodni. Minél tovább olvasta Jinyoung sorait, annál inkább szorult ki a tüdejéből a levegő, ő pedig egyre dühösebb lett. Azt kívánta, bárcsak leírta volna neki a hollóhajú a zaklatója nevét! Bárcsak megkereshette volna, hogy igazságot szolgáltasson! Ez a féreg semmi mást nem érdemelt, csak bűnhődést a tettéért; és nemcsak a konkrét nemi abúzusért, hanem a heteken át tartott nyomulásáért, ami rendre felzaklatta és kellemetlen helyzetbe hozta Jinyoungot. Látatlanban is utálta, megvetette és a pokol legégetőbb bugyrába kívánta azt a semmirekellő egyént, aki be merte mocskolni az ő tünde-szépségét.
    - Hogy… hogy tehetted, Te senkiházi!? – suttogta, miközben a mellkasára szorította a szabad kezét, de az sem segített, egyre kisebb sikerrel tudta oxigénhez juttatni a tüdejét. Közben a víz is leverte, és úgy érezte, mintha egy ötven fokos szaunában lett volna.
    Fogalma sem volt, hány perc telt el így, csak arra eszmélt, hogy már kezdett szédülni a nehézkes levegővétele miatt, amikor az édesanyja benyitott a szobájába.
    - Jackson, holnap mit szeretnél enni? – A nő, amint meglátta a fiát, azonnal odafutott hozzá. Jól ismerve a gyermekét, tudta, min ment éppen keresztül. – Nézz rám, Kisfiam! – fogta két keze közé az arcát. – Most megcsináljuk a szokásos légzőgyakorlatunkat, rendben?
    A fia bólintott egyet, mire a nő számolásával négy másodperces belégzéseket csinálták, hosszú, hat másodperces kilégzésekkel. Az elején a két-két másodperc sem ment Jackie-nek, de minél többször ismételték meg, annál hosszabban és nyugodtabban tudta venni a levegőt. Majd, amikor kezdett magához térni, jött a megkönnyebbülést hozó sírása. Igaz, ettől megint zaklatottá vált a lélegzése, de ez már más volt: általa megtisztult és pont, hogy eltűnt a fojtogató érzése.

  

- Szeretnél Róla beszélni? Valaki megbántott? – kérdezte óvatosan az édesanyja, amikor már a könnyeit törölgette le Jackson.
    - Nem engem, hanem valakit, aki fontos számomra – válaszolta. – Két éve történt vele valami szörnyűség, amit most írt meg nekem, és ettől sok hónap után ismét pánikrohamom lett.
    - Értem. – A nő nem mondott mást. Nem emlékeztette a fiát arra, hogy ez bármikor előfordulhatott vele. A pánikbetegségből nagyon nehéz volt kigyógyulni. Akármennyi ideig is volt valaki tünetmentes, bármikor, bármi kiválthatott egy nem várt rohamot, ami aztán heteken át tartó visszaeséshez vezethetett.
    - Szörnyű, ha bántanak valakit, aki fontos nekünk, és nem tehetünk semmit – ezt szinte suttogta Jackson, annyira elvette az erejét a pánikroham és a sírás. Sokkal jobban, mint előtte az edzés.
    - Tudom. – Ennyit mondott az édesanyja, de ő is majdnem elsírta magát. Hiszen a nő is utálta, hogy nem tudta megvédeni a fiát a verbális bántalmazásoktól, amik gimisként érték. Ezért is ijedt meg, amikor ilyen állapotban találta: azt hitte, megint kezdődött minden elölről. Megkönnyebbült, hogy nem ez volt a helyzet, bár nagyon sajnálta azt, akiről beszélt a gyermeke. Viszont nem kérdezte meg, hogy az egyik barátjáról volt-e szó, vagy egy kiszemeltjéről, mert nem az volt a lényeg, hogy a saját kíváncsiságának adózzon, hanem, hogy támogassa az egy szem fiát.
    - Köszönöm, Anya! Azt, hogy van kinek sírnom, és hogy van, aki segít átvészelnem a pánikrohamaimat – már ha a közelben vagy. – Jackson szemében ekkor már a meghatódottság könnyei csillogtak.
    - Nehogy megköszönj valamit, ami természetes! Nem azért szültelek, hogy egyedül kelljen ezekkel megbirkóznod. – Közben odaérintette a homlokát a fiáéhoz és halványan elmosolyodott.
    - Nem minden szülő ilyen ám – állapította meg Jackie.
    - Ami szomorú.
   - Sajtos rament kérek holnap – felelt hirtelen Jackson az édesanyja hosszú percekkel korábban feltett kérdésére.
    - Akkor megyek is a boltba bevásárolni – állt fel a nő, hiszen tudta, hogy ezen a ponton már magára kellett hagynia a fiát, hogy összeszedje a gondolatait. – Vegyek Neked valamit?
    - Nem, köszönöm.
    - Rendben. Szólj azért, ha bármi kell!
    - Úgy lesz, Anya!
    Miután Jackson ismét egyedül maradt a szobájában, tudta, hogy nem húzhatta sokáig az időt. Akármilyen rosszul is volt, nem hagyhatta, hogy Jinyoung a kelleténél tovább várja a válaszát, attól félve, hogy így már nem fog kelleni neki. Fájdalmasan fel is kacagott, ahogy realizálta, hogy ő még pár órája attól rettegett, hogy talán megbántotta a hollóhajút, amiért aranyosnak nevezte a novelláját. Bárcsak ez lett volna a legnagyobb baj! Végül a számítógépe elé ülve vett egy mély levegőt és igyekezett a leggyorsabban és legfinomabban megfogalmazni a válaszlevelét.

     (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.) 

Azt hiszem, szeretlek - Jinson fanfiction - 8. rész

 

 Szükségem van Rád

 

     A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe: 

 

Kedves impulzív Jinyoung!

 Mit ne mondjak, jócskán megleptél ezzel a novellával, még az előzőnél is jobban. Nagyon hálás vagyok, amiért azonnal átküldted, ahogy megírtad. Ezt mindenképp a bizalom jelének veszem Tőled.
    Hűha! Tényleg, azt sem tudom, mit írjak. Valóban zavarba hozott, hogy nem kitalált karakterekkel írtál, de nyugi, nem mondom el senkinek. Az viszont érdekelne, Számodra nem volt furcsa arról írni, hogy Youngjae barátoddal egy pár voltatok? Na, meg arról, hogyan randiztál Jacksonnal, akivel nem is álltok közel egymáshoz? Őszintén érdekel, hogy mindez mit váltott ki belőled, mert bár én amúgy sem szoktam saját történeteket írni, de ha így tennék, se lennék képes általam ismert személyeket beleírni bármibe is.
    A történet egyébként aranyos volt. Remélem, nem bántó ez a kifejezés. Én szeretem az aranyos dolgokat, főleg, ha meg vannak fűszerezve némi életszerűséggel; ebben pedig ott volt az elárulás, a bizalomvesztés és a sérülékenységtől való félelem. Ezeket én is mind ismerem, még ha párkapcsolatom konkrétan nem is volt.
    Továbbra is légy nyugodtan impulzív! Bármikor bármit küldhetsz nekem, legyen az régi írásod vagy valami, amit épphogy befejeztél. Köszönöm, hogy ilyen mértékben beengedsz a világodba.
    Még valami, Jinyoung: Én sem látom a célt, nem tudom, merre tartunk, de te is megnyomtál egy aktiváló gombot a szívemben, ami a regenerálódásom reményét rejti magában. Ez pedig jelen pillanatban számomra is elég. Na, és számodra?

 Anonymus, akinek a szemében szintén felgyúlt a remény szikrája

 - Basszuskulcs! – káromkodott Jinyoung, pedig ez rá nem volt jellemző. – Mi történik velem?
    A hollóhajú fiú ezekben a percekben tudatosította magában, hogy tényleg milyen impulzív lett Anonymustól; hogy mennyire vágyott az elismerésére, a figyelmére, arra, hogy fent tudja tartani az érdeklődését. Pár levél alatt a függőjévé vált, és ez szörnyen megijesztette. Kietlenül bámult ki a szobája ablakán, nem észlelve, hogy kik mentek el a házuk előtt, se azt, hogy éppen kezdett beborulni az ég. Az ő szeme anélkül is homályos volt a könnyeitől, amelyeket némán sírt el. A regényekben ilyenkor általában majd kiugrottak a főszereplők a bőrükből, hogy végre találtak valakit, aki kimentette őket a zárt kis világukból; erre itt volt ő, aki rettegett ettől az új, kiszolgáltatott helyzettől. Tudta, hogy egy ilyen krízisben csakis egyvalaki tudott neki segíteni. Így gyorsan kezébe vette a telefonját és a remegő ujjaival felhívta őt.
    - Jinyoung, de jó, hogy hívsz, én is pont keresni akartalak.
   - Minho, tudnánk találkozni? Szükségem van Rád. – A hangja elárulta, hogy sírt, de nem érdekelte, úgyis elmondta volna neki.
    - Egek, minden rendben!? – lett azonnal ideges a másik.
   - Majd elmondom – zárta le ennyivel Jinyoung.
  - Menjek át, vagy inkább Te jönnél hozzám, esetleg menjünk a kedvenc kávézónkba? – kérdezte az idősebbik.
    - Találkozzunk a kávézóban! Nem árt egy kicsit kimozdulnom – felelte elhaló hangon.
    - Megijesztesz – aggódott a férfi.
    - Sajnálom – csak ennyit mondott Jinyoung.
  - Adj nekem egy órát, amíg befejezem itthon a takarítást, és utána találkozhatunk a szokásos helyen! – kérte Minho.
    - Rendben, annyi idő úgyis kell, hogy összeszedjem magamat és odaérjek.
    - Vigyázz is magadra! – mondta az aggódó hangján az idősebbik fiú.
    - Reméljük, nem ebben az egy órában csap el egy autó. – Fájdalmasan, de azért felkacagott Jinyoung.
    - Én is remélem, mert ha igen, még pluszban jól meg is verlek, de csak testvéri szeretetből – jegyezte meg cinikusan Minho.
    - Bárcsak tényleg a testvérem lennél! – szaladt ki Jinyoung száján gondolkodás nélkül.
    - Akkor se törődhetnék Veled jobban.
    - Tudom, bocsi, akkor fél óra múlva. – Majd ki is nyomta a hívást, mielőtt bármit is reagálhatott volna rá az idősebbik.
    Jinyougnak annyiszor volt bűntudata, amiért jobban szerette és jobban ragaszkodott Minhohoz, mint a tényleges testvéréhez. Lee Minho Lia barátnőjének, Yejinek volt a féltestvére. Az apukájuk első házasságából származott, és sokkal idősebb volt náluk. Amikor megismerkedtek, Yeji és Lia hétévesek voltak, Jinyoung kilenc, míg Minho már huszonegy éves egyetemista. Szerencsére Minho Yejivel, az édesapjukkal és a lány anyukájával is nagyon jó kapcsolatot ápolt. Gyakran vigyázott is a húgára, így lépett be Lia és Jinyoung életébe is. Sokszor együtt felügyelt a gyerekekre. Mivel azonban Jinyoung olykor nem akart a lányokkal játszani, elkezdett vele külön foglalkozni. Társasoztak, könyvekről és filmekről beszélgettek, volt, hogy együtt sorozatoztak. Konkrétan Minho szemei előtt nőtt fel Jinyoung, és egy idő után kimondatlanul ő is olyan lett számára, mintha a testvére lett volna. Olyan is volt, hogy egyedül vitte magával moziba, állatkertbe vagy csak átment hozzájuk beszélgetni. A pubertás korszakán is ő segítette át. Jinyoung talán azért sem találta a közös hangot a kortársaival, mert egy felnőtt volt a legfőbb bizalmasa, a mentora és a fogadott testvére. Ez segítette abban, hogy komolyabb legyen, mint a kortársai, de közben el is idegenítette őt tőlük. Eddig legalábbis, mivel Mark és Youngjae közelebb álltak hozzá, mint előtte bármelyik barátja, de Minho-t ők sem közelíthették meg Jinyoung szívében.
    A Lee-fiú volt az egyik fő inspirációja, hogy megállás nélkül olvasson, tanuljon, fejlessze magát, mivel a fogadott bátyja is ilyen volt. Minho soha életében nem kapott semmire jelesnél rosszabb jegyet és a doktori címét is Summa Cum Laude minősítésben szerezte meg. Mikor megismerték egymást, Minho már javában egyetemista volt, ezért Jinyoungnak az volt kilenc éves kora óta a legfőbb vágya, hogy ő is az legyen és mellé szintén évfolyamelső. Ezért is az első egyetemi hetein folyton megbeszélte telefonon Minhoval a tapasztalatait. A legutóbbi találkozásuk is mindössze pár nappal azelőtt volt, hogy Anonymus elkezdett vele levelezni. Hiszen Minho ekkor ünnepelte a harmincadik születésnapját. Belépett a harmincasok klubjába. A nagy korkülönbségük miatt, még azelőtt, hogy Jinyoung elérte a húszas éveit, ő már harmincas volt, és ez fájt a fiatalabbnak. Utálta, hogy ennyivel le volt maradva mögötte, hogy lehetetlen volt ekkora korkülönbséget áthidalni.
    Sokáig nem is értette, miért ragaszkodott ennyire hozzá egy ilyen okos, érett férfi. Miért szerette tagadhatatlanul és gondoskodott róla úgy, ahogy egy nagyon is jó bátyj tette volna. Jinyoung kiskorában szeretett volna egy nagy testvért, akire felnézhetett, és szerencséjére a Gondviselés olyan kegyes volt hozzá, hogy meg is kapta. Négy évvel korábban Minho be is vallotta neki, hogy mikor megismerte őt huszonegy évesen, már tudta magáról, hogy homoszexuális volt, és hogy emiatt sok eséllyel nem lehetett a jövőben saját gyermeke, pedig mindig is vágyott rá. Yejiben, Liában, de főleg Jinyoungban azonban egyfajta pótlékra lelt. Tehát ő is kapott némi kárpótlást a Gondviseléstől. Mindketten egy-egy űrt töltöttek be a másik tátongó mellkasában, és ezért nem lehettek eléggé hálásak.
    - Jinyoung! – csillant fel Minho szeme, amikor pár méterre a kávézótól megjelent előtte a kisöccse, aki azonnal olyan szoros ölelésbe vonta, hogy majdnem az összes levegőt kiszorította a tüdejéből. Minho azonban nem mondott semmit, csak – igaz, gyengédebben – viszonozta az ölelést.
    - Ugye, Rád mindig számíthatok? – suttogta Jinyoung.
    - Miért kérdezel olyasmit, amire pontosan tudod a választ? – simogatta meg a Lee-fiú a másik fejét. A hollóhajú teljesen más volt, amikor mellette volt: általában igyekezett távolságtartó és összeszedett lenni, de Minho jelenlétében az a tizennyolc éves fiú lehetett, aki össze volt zavarodva, aki fel merte vállalni a gyengeségeit és a félelmeit.
    - Mert lehet, hogy így, hogy már fix munkád van, nem lesz Rám időd. – Jinyoung azért mondta ezt, mert Minho frissen ledoktorált pszichiáterként épp ezekben a hetekben tudott elhelyezkedni egy magánpszichiátrián.
    - Attól még nem múlok el a bátyád lenni. Öhm… – ekkor kínosan elakadt. – Most viszont lehet, jobb lenne, ha elengednél.
    - Mondom én, hogy a terhedre vagyok – jegyezte meg a Park-fiú duzzogva, de azért egyet hátra lépett.
   - Csak jobb lenne, ha most szépen bemennénk, mert a mellettünk álló két idős hölgy elég csúnyán néznek Ránk. Biztos azt hiszik, megrontalak, vagy ilyesmi – állapította meg szomorúan, majd el is indult befelé.
    - Nem értem – kezdte Jinyoung, mikor már leültek. – Két felnőtt férfi nem ölelheti meg egymást az utcán?
    - Tudod, hogy az országunkban nem éppen elfogadóak a homoszexualitás tekintetében. Ráadásul látszik, hogy én jóval idősebb vagyok Nálad. – Minho hangjában nem volt sem mérgesség, sem fájdalom, csak beletörődés, ami még jobban felidegesítette Jinyoungot.
    - Honnan tudják, hogy nem a testvérem vagy?
   - Mert egyáltalán nem hasonlítunk – Minho ezt is tárgyilagosan mondta, amivel az amúgy is lelkileg instabil fiút felhúzta.
    - Miért nem va…
   - Ne kezdd megint! – intette le a fiatalabbat. – Nem vagyunk vérszerinti testvérek, és pont. Ne törődj vele, ki mint gondol rólunk! Azért akartam az utcáról bejönni, nehogy belénk kössenek az öregmamák. De nem tartozunk senkinek magyarázattal. Az emberek könnyen beskatulyáznak kapcsolatokat és azt hiszik, két férfi között, akik nem heteroszexuálisak, mindegy, mennyi korkülönbségük van, valami romantikus vagy legalábbis szexuális viszony van. Pedig az emberi kapcsolatok sokkal színesebbek és érdekesebbek annál, mint amit mi gondolunk.
    - Te ezért is választottad a szakmádat – bólogatott Jinyoung.
    - Igen, Jinnie! – Csak neki engedte meg a Park-fiú, hogy így hívja. – Most pedig rendeljünk valamit. A vendégem vagy! Végtére is, most már jól fizető állásom van.
    - Nem mintha kaptál volna már fizetést – végre elmosolyodott a hollóhajú.
    - Ez igaz, de már csak napok kérdése.
    Miután mindketten kértek egy-egy kávét és süteményt, Jinyoung elregélte Minhonak azt, milyen intenzív pár napon volt túl. Röviden összefoglalta Anonymussal a levelezésüket, és hogy két novelláját is átküldte neki. Azt is elmondta, hogy egyre kellemetlenebbül érezte magát Jackson környezetében – ezért is próbált aznap inkább átnézni rajta –, mert az előző esti novellája óta, amiben magukat képzelte el egy párként, végképp nem tudott megálljt parancsolni magának, és folyton arról ábrándozott, hogy ő legyen a levelezőtársa. Pedig igen kevés esély volt rá, hogy huszonnégy pasiból pont az írogatott neki, akit ő kiszemelt magának.
    - Már attól félek, Hamlet Oféliájának a sorsára jutok. Hiszen engem is biztosított a vonzalmáról és érdeklődéséről valaki, és még ha nem is szerelmes levelekkel, de érzelmileg igencsak kitárulkozó e-mailekkel ajándékozott meg. A végén pedig lehet, hogy én sem lehetek vele, és teljesen megbolondulok ebben az egészben – hadarta Jinyoung zaklatottan.
    - Elég régen olvastam a Hamletet, de gőzöm sincs, hogy jutott eszedbe magadat Oféliához hasonlítani. A leveleken és érdeklődésen kívül semmi közös nincs benned és Shakespeare karakterében. Inkább azt mondanám, ez a fiú mentett meg attól, hogy Ofélia sorsára juss.
    - Na, ezt most én nem tudom követni.
   - Anonymus írt Neked először, kifejezve, hogy érdekled romantikus értelemben. Nem sokkal azután, hogy a traumád miatt – utalt finoman arra a szexuális erőszakra, amelynek az áldozata volt Jinyoung, és amit csak neki mesélt el – megesküdtél, hogy csak magadhoz leszel szerelem terén lojális. Ha nem jött volna, akkor talán Te is belefulladtál volna a melankóliába. Te is egyedül voltál a tornyodban, ahova szinte csak Lia-t és engem engedtél be. Mintha már eltemetted volna előle a szerelmi életedet, ami még csak az élet lángjára sem kapott. Ő viszont kiásta azt a sírjából, Te pedig azonnal hűséget fogadtál neki, anélkül, hogy tudtad volna, ki ő pontosan, és hogy hol volt ez idáig. Ez pedig megrémisztett Téged. Főleg úgy, hogy közben valaki meg a hétköznapokban tetszik Neked, és még az esély is megvan rá – még ha nem is sok –, hogy ez a két személy egy és ugyanaz. Teljesen normális, hogy ezekre így reagáltál, hogy impulzívan elküldted azokat a novellákat. Büszke is vagyok Rád– veregette meg a vállát, miközben testvérien rámosolygott. Minhonak az egyik szeretetnyelve az volt, hogy hosszasan ecsetelte azt, szerinte min ment éppen keresztül az egyik hozzátartozója, és mindig kifejezte felé, hogy mik voltak azok a dolgok, amelyek szerinte jó döntéseknek tűntek.
    - Most már minden világos. Minho doktorúr sokat segített – végre őszintén mosolygott Jinyoung is. Ezért is kérte a találkát, mert tudta, hogyha valaki képes volt még aznap erőt önteni belé, az csakis a Lee-fiú lehetett.
    - Ne viccelődj, Jinnie! – rázta a fejét az idősebbik.

- Nem viccelek, de azon most elgondolkodtam, hogy lehet, inkább pszichológusnak kellett volna menned. Náluk fontosabb az, hogy ilyen szépen és meggyőzően tudják kifejezni magukat a pácienseiknek – jegyezte meg komolyan.
    - Most ne az én pályaválasztásomat kérdőjelezzük meg, ráadásul pont akkor, amikor végre jó kis munkám van! Most Te vagy a téma, és az, hogy tudattalanul odaadtad magadat valakinek, ami alapvetően is egy kiszolgáltatott helyzet, de így, hogy nem is tudod a kilétét, még inkább. De akármilyen zavarban is legyél Jackson jelenlététől, ne ignoráld, mert lehet, hogy szegénynek tényleg semmi köze az egészhez, és nem érti, mi fát tett a tűzre.
    - Ez igaz, nem fair, ahogy viselkedtem vele – látta be bűnbánóan.
    - A másik pedig, hogy egyre jobban a szívedbe zárod Anonymust, így nem hiszem, hogy csalódnál, bármelyikük is legyen az! Bár sok eséllyel, nem egy álmatlan éjszakát és nappali álmodozást fog még neked okozni ez a fiú. De Te Oféliával ellentétben, ne élj egy fantáziában, mert aztán, ha abból felébredsz, az szörnyen fájdalmas lesz. Ha pedig egy ponton úgy érzed, hogy már nem tudod ezt a levelezést tovább csinálni, állítsd kész tények elé, hogy vagy felfedi magát, vagy nem írsz neki többet!
    Ezért is volt Minho Jinyoung fő tanácsadója, ő nem köntörfalazott, mindig kimondta azt, amit gondolt, és amit helyesnek vélt. Talán pont ezért is volt mégiscsak jó választás számára az, hogy pszichiáter volt. Oda kellett ez a markáns fellépés. Ekkor is felnyitotta az öccse szemét, hogy valóban nem élhetett egy fantazmagóriában, és nem hihette azt sem, hogy a szerelem egy skorpiókkal teli hideg ágy volt, amely csak fájdalmat okozhatott, azért, mert egyszer már bántotta valaki, akiben vágyat ébresztett. Az a trauma egy időre elvette a józanságát, de az azzal való nagyjábóli megbékélésében is Minho segítette. Igaz, abban nem hallgatott rá, hogy mondja el a szüleinek – hiszen ez az apja állásának elvesztését is jelentette volna –, de végül elfogadta a döntését az idősebbik, és igyekezett egymaga is kellő háttérországot biztosítani neki a gyógyulásához. Ha nem lett volna Minho, akkor Jinyoung talán még mindig a purgatóriumban ücsörgött volna és egy beszennyezett selejt személynek érezte volna magát. A fogadott bátyja olykor körülölelte mint egy aranylánc, amely fényesebbé tette a legszürkébb napjait is, akárcsak ezt az aktuálisat. De persze a javulásához kellett Anonymus is – hogy miatta már ne zárkózzon be a múlt veremébe. Talán itt volt az idő, hogy odaadja neki az emlékei kulcsát: hogy elmesélje neki ezt a szörnyű esetet. Mert végre már nem fulladozott. Ehhez pedig nemcsak Minho és Anonymus kellett, hanem saját maga is – az, hogy jobban akart lenni. Ő égette fel a saját fekete egét, ezért tudott ott kisütni Anonymus Napja.
    - Nagyon elgondolkodtál – hallotta meg Minho hangját.
    -  A szavaid ezt váltják ki az emberből. Elmondom neki, azt… – Minho tudta, mire gondolt, így csak helyeslően bólintott, majd biztatóan meg is ragadta a kezét.
    - Nem arról volt szó, hogy ne nagyon érjünk egymáshoz publikus helyen? – kérdezte meglepődve.
   - Azért nem ezt mondtam, csak egy potenciálisan kellemetlen helyzetet próbáltam elkerülni. Itt most senki sem figyel minket. – Nézett óvatosan körül.
    - Igaz. – Majd Jinyoung is megszorította az idősebb fiú kezét.
    - Egyébként említsd meg Anonymusnak, hogy van egy bátyád, aki bármi áron is, de kideríti, ki ő, és kitekeri a nyakát, ha bárkinek továbbadja a történetedet, vagy ha akármilyen módon felhasználja ellened – lett hirtelen ismét szörnyen komoly és védelmező báty.
    - Így lesz. Ettől én is nyugodtabban tárulkoznék ki neki. Hisz rajtad kívül más nem tudja. – Ekkor, ahogy lepillantott az összekulcsolt kezükre, egy picit meghatódott: igaza volt Minhonak, bolond volt, amiért duzzogott amiatt, hogy nem voltak vérszerinti testvérek. Tényleg nem lehetett volna szorosabb a kapcsolatuk, akkor sem, ha ugyanazok a szüleik.
    - Helyes. Na, és mi újság Liával? – terelte másra a témát Minho, Jinyoung pedig nagy örömmel elmesélte neki, hogy Youngjae elhívta másnapra kutyát sétáltatni.
    - Azta, már Jisu lányom is randizik! – Szinte szíven ütötte Minhot, hogy az, aki még egy csöppségként élt a szemében, bepasizott. – Akármilyen jó véleménnyel is legyél erről a Youngjae-ról, minél előbb mutassátok be nekem is, hogy áldásomat adhassam rájuk! – Ezek a kijelentései mindig egyértelművé tették Jinyoung számára, hogy Minho a húgát is saját véreként szerette.
    - Úgy lesz, csak előbb ők döntsék el, hogy kialakulhat-e ebből valami – ígérte.
   - Egyébként Yejinek is tetszik egy Hyunjin nevű srác. Már a nevét is utálom – köpte a szavakat Minho. – Elvileg igazi menő gyerek, olyan, akit sohasem akarnék egyike kishúgom mellé sem. Ezért is örülök, ha Youngjae nem ilyen.
    - Efelől biztosíthatlak. Másként nem is állnék szóba vele. De, ajaj, Yejinek is pasija van!? – Ezen ő is meglepődött. Yejit ő is jobban féltette, mivel ha valaki tényleg nagyon impulzív volt a négyesükből, az Yeji volt, és már egy ideje rettegtek attól Minhoval, hogy ezt egy pasi majd kihasználja.
    - Még nincsenek együtt! – emelte fel a mutatóujját Minho.
    - Még… – nyomatékosította a fiatalabbik.
    - Csak tetszik neki, meg elvileg írogatnak egymásnak és kommentelgetnek egymás TikTok-videóihoz. De hivatalos randijuk még nem volt. Bár megbeszéltek valami közös táncolgatást, mivel mindketten nagyon jók benne. Komolyan, már így megy az ismerkedés? Ehhez képest az, hogy Jisu nálatok ismerte meg a barátodat, akivel kutyát sétáltatnak az első randin, nagyon régimódi – tette hozzá és egyre durcásabb volt.
    - Minho, el kell fogadnod, hogy a lányok is már tizenhat évesek és érdeklik őket a fiúk. Meg most már nekem is alakul valami – kortyolt bele elpirult arccal a kávéjába.
    - Igen, de tudod, hogy mindannyiótokat féltelek. Főleg az eseted óta… – A saját remegő kezét kezdte figyelni Minho, mintha lett volna rajta valami. – Bárcsak megvédhettelek volna! Egy nagytestvérnek ez a feladata. – A Lee-fiú utálta, ha tehetetlen volt, főleg, ha a szeretteit nem tudta kellően védelmezni. Ezért is lett pszichiáter, mert segíteni akart a mentálisan instabil embereknek.
    - Hogyan tudtál volna egy random támadástól megvédeni? – nézett nagyot Jinyoung, hisz azt hitte, hogy ezen már túl volt Minho. Talán rajta is nagyobb sebet ejtett az az eset, mint azt Jinyoung hitte.
    - Valahogy… Bárhogy – suttogta. – Erre most hirtelen mindhárman bepasiztok. Legalább némi kis szünettel ismerkednétek. Így most folyton készenlétben állok majd, mint a mentő, hogy melyikőtökhöz kell rohannom, ha baj van – sóhajtott egy nagyot, mint akinek a vállán tényleg ott volt a három testvére sorsának a súlya.
    - Doktor úr, ne legyen, kérem, ilyen drasztikus! – kacagott rajta Jinyoung, miközben végre elkezdte enni a süteményét. – Úgy érzem, újabb témaváltásra van szükség? Milyen a munkahely? Még mindig minden oké? Na, és milyen az a pszichiáter, aki a közvetlen főnököd? Akitől tartottál az első napokban? – jutott az eszébe a legutóbbi beszélgetésük.
    - Ja, Han Jisung? Ő aztán nem semmi. – Ekkor az idősebbik ivott bele elpirulva a kávéjába, majd úgy kezdte el enni a tortáját, mintha ezzel le is zárta volna a témát.
    - Minho, neked tetszik ez a pasi, igaz? – látott át azonnal rajta Jinyoung. Akkor viselkedett régen hasonlóan, amikor az egyik – nagy sajnálatára – heteró évfolyamtársába, Bang Chanbe zúgott bele. – Mindent tudni akarok!
    - Nincs mit.
    - Miért érzem azt, hogy ennek a mondatnak a végéről is hiányzik egy még?
    - Mert spekulálsz – rántott egyet a vállán az idősebbik.
    Jinyoung csak addig hagyta, hogy megnémuljanak, amíg mindketten megettek és megittak maguk elől mindent, majd továbbforúszírozta a témát.
    - Minho, ha nem kezdesz el beszélni, akkor nem csak megölellek itt mindenki előtt, hanem még az öledbe is ülök – nézett rá kihívó arccal.
    - Nem mernéd – húzta össze a szemét az idősebbik. – Vagy mégis? – bizonytalanodott el az öccse elszánt tekintetétől.
    - Minho!
    - Jól van. Szóval Han Jisung! Azt a múltkor nem említettem, hogy azért is olyan megfélemlítő számomra a jelenléte, mert ő a legdögösebb pasas, akit valaha láttam, és ha ez nem lenne elég, az intellektualitása minden egyes mondatában ott van. Mellé még a mozgása is olyan kifinomult. Egyszerűen olyan, mintha az én ízlésem szerint teremtették volna. Ez pedig megzavar. Nem tudok rendesen koncentrálni, amikor a környezetemben van. Nincsenek soha frappáns válaszaim, amikor kérdez tőlem valamit. Pedig olykor-olykor még poénkodni is próbál velem, de egyszerűen lefagyok, ha a közelemben van. Tényleg nem funkcionálok jól, amikor ott van. Ez pedig láthatóan neki is feltűnt, mert már a kötelező dolgok megbeszélésén és egy-két udvarias mondatváltáson kívül semmit sem mond nekem. Inkább a kolléganőkkel beszélget, ami végképp felőröl, főleg, hogy közöttük is van olyan, akinek tetszik. Mármint gondolom, ezért illegetik magukat ellőtte. – Ez a mondatáradat konkrétan kifakadt Minhoból, aki senkinek sem beszélt még erről. Igaz, a legjobb barátja, Seungmin sejtett valamit, de Jinyounggal ellentétben ő nem feszegette a témát. Nem volt ilyen akaratos és nem is volt a próbálkozásainak olyan nagy hatása rá, mint az öccse kérlelésének.
    - A legfontosabb dolog az, hogy szerinted vonzódik a pasikhoz? Mármint észrevettél bármilyen utaló jelet erre? – tért a tárgyra a fiatalabbik.
    - Nem. Mindenkihez hasonló kollegiális kedvességgel áll. Nem mintha direkt figyeltem volna, hiszen magamról sem nagyon tudok, amikor a jelenlétében vagyok – vakarta meg a tarkóját, amitől Jinyoung elmosolyodott. – Te kinevetsz, amikor én teljesen komolyan vettem a lelki válságodat? – közben durcásan keresztbe tette a kezét, miközben hátra dőlt a székében.
    - Csak elképzeltem, milyen lehetsz ilyen zavart állapotban. Tudod, az én szememben Te a nagy bátyó vagy, nem a megszeppent szerelmes – magyarázta, bár Minho kikerekedett szemét látva, nem feltétlenül ez volt a legjobb válasz, amivel előállhatott. De ez volt az igazság.
    - Szóval harminc évesen én már nem is lehetek szerelmes?
    - Nem úgy értettem, és ezt Te is tudod. Persze, hogy lehetsz, ahogy zavart is. Sőt, valahol ikonikus, hogy mind a négyen pont ugyanakkor habarodunk bele valakibe. Csak megnéznélek egy ilyen szituációban, ennyi. De a lényeg az, hogy próbáld meg összeszedni magadat. Te mint pszichiáter biztos tudsz erre valami jó kis trükköt. Tréningezd magad, hogy egyre jobban meg tudj nyílni a társaságában! Ne csak fogadd a poénjait, hanem Te magad is dobj be egyet-kettőt, meg kezdeményezz beszélgetést, és figyeld, hogyan reagál ezekre, meg hogy más férfiakkal és nőkkel hogyan beszélget! Figyelj rá, Minho! Te ebben úgyis profi vagy – vált hirtelen nagyon bölcsé Jinyoung.
    - Milyen jó tanácsokat tudsz Te adni – jegyezte meg elismerően az idősebbik. – Látszik, hogy ki a bátyád.
    - Persze, ebből is magadat hozod ki jól – rázta meg a fejét kacagva a Park-fiú.
    - Még szép.
    - Amúgy előtted nem pirulgatnak a női kollégák? – kérdezte a fiatalabbik, hiszen mi tagadás, piszok helyes pasi volt a bátyja.
    - Vannak páran, de hidegen hagynak. Bár legalább a társaságukban nem fagyok le, így van kikkel beszélgetnem.
    - Aha, tehát Han doktor úrnak az jöhet le, hogy Te vele nem akarsz beszélni, míg a nőkkel elvagy. Biztos, hogy nagy nőcsábásznak tart – állapította meg a Park-fiú.
    - Egek! Erre így nem is gondoltam, de igazad lehet – kapott a fejéhez Minho. – Most már tényleg jobban figyelek a reakcióira, meg a sajátjaimra is.
    - Legyen úgy. Egyébként, Minho, neked is ugyanúgy egy telefonhívásodba kerül, hogy elmeséld nekem, mi van Veled. Ha kell, én is készenlétben állok, mint a mentő, hogyha szerelmi válságod van. Oké? – lett ismét komolyabb a hangja.
    - Oké – bólintott.

     (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)