Azt hiszem, szeretlek - Jinson fanfiction - 11. fejezet

 

  Azt hiszem, kedvellek

 

     A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:

  

[Be lehet állítani a feliratoknál, hogy magyar fordítás legyen alatta.]

Jackson, Jinyounghoz hasonlóan, az lelki kimerültségtől bekómált legalább nyolc órára, így másnap reggel kifejezetten kipihenten mászott ki az ágyából. Legalábbis, ami a testét illette, mert a lelke továbbra is megviselt volt. Miután megmosakodott, felöltözött, reggelizett és fogat mosott, még volt indulásig tíz perce, így előkapva a telefonját, megnyitotta az e-mail-fiókját, de csak egyetemi körüzenetek fogadták, semmi Jinyoungtól. Ettől – hűen magához – azonnal paranoiás lett, hogy biztosan elrontott valamit; túl durván válaszolt neki, így megsértette a hollóhajút. 
    Ekkor a Nap már szinte égetően tűzött be az ablakon és vakította el Jackson látását, de ez őt nem zavarta, mert úgysem látott, bárhogyan nézett maga elé. Ahogy pedig mindezt realizálta, arra is rájött, hogy Jinyoung pontosan ebben a helyzetben volt: nézte, kereste minden áldott hétköznap az egyetemen, mégsem látta őt. Nem kellett a másik magyarázata; Jackson az érzelmi intelligenciájának hála magától is rájött, hogy ezzel bántotta meg a tünde-szépséget.
    - Mi a baj? – kérdezte az édesanyja, miközben munkához készülődött.
    - Semmi – rázta meg a fejét mosolyt erőltetve magára.
   - Dehogy semmi! Tizennyolc és fél éve nézem napi szinten azt a gyönyörű arcodat, engem aztán nem versz át! – húzta fel a szemöldökét a nő.
    - Nem is tudom, miért próbálkozom egyáltalán vele? – kacagott fájdalmasan Jackson. – Lehet, hogy akaratomon kívül megsértettem azt a bizonyos személyt, akinek az e-mailje felzaklatott tegnap – felelte végül őszintén.
    - Az e-mailje? – nézett nagyot az édesanyja.
    - Igen – mondta Jackson, majd gyorsan, kábé öt percben összefoglalta az ő kis e-mail-románcukat.
    - Ez igen! – jegyezte meg elismerően a nő. – Büszke vagyok Rád, gyermekem!
    - Tényleg? Nem tartasz gyávának, amiért anonimen irkálok neki?
   - Nem. Még akkor sem tartanálak gyávának, ha semmilyen formában nem beszélnél vele. De Te nem így tettél, kerestél egy alternatív megoldást. Mindig is erre tanítottalak, hisz jól tudod, hogyha a megszokott ösvény nem neked való, törj egy új utat magadnak – mosolygott rá biztatóan.
    Jackson valóban sokat hallotta tőle ezt, de eddig még nem gondolt bele, hogy – még, ha csak tudattalanul is – az édesanyja bölcs tanácsa szerint járt el. Viszont ekkorra már mindketten késésben voltak, így a további mesélést meghagyták délutánra.
    Jackie mindig ugyanakkor találkozott az egyetem főbejáratánál Jaebummal, ám ekkor bárhogy a végén már futólépésben ment, tíz perc csúszásban volt. Mindazonáltal az Im-fiú nem unatkozott. Szabályosan letaglózta Jacksont az a látvány, ami fogadta: Jaebum a lépcsőn ülve nevetett és beszélgetett Jinyoung barátjával, Markkal. Sőt, mikor Jackie már csak pár méterre volt tőlük, még selfiet is készítettek, amitől szabályosan összeszorult Jackson gyomra. Két és fél hónapja voltak jó barátok Jaebummal, vele mégsem csinált még egy közös fotót sem. Nem tudta, hogy ő reagált-e minderre túl intenzíven – főleg azután, hogy pont előző este vallotta be Jinyoungnak, mennyire félt attól, hogy az új barátaival is megromlik a kapcsolata –, vagy ténylegesen oka volt félni attól, hogy Mark lenyúlja a legjobb barátját. Mert végtére is, így, hogy Youngjae randizgatni kezdett Jinyoung húgával, sok esély volt rá, hogy még szorosabbá fűzték a kapcsolatukat, Mark pedig kicsit háttérbe került. Legalábbis Jackson ezen kezdett spekulálni, észre sem véve, hogy közben ledermedve, elnyílt ajkakkal nézte Jaebum és Mark kibontakozó kapcsolatát.

    - Szia, Haver! – köszönt neki az Im-fiú. – Jól vagy? Eléggé le vagy sápadva – ijedt meg Jackie látványától.
    - Én megvagyok, de Ti úgy látom, igazán jól elvagytok – jegyezte meg, de szinte ki kellett kényszerítenie magából a szavakat.
    - Igen. Mostanában sokszor elsőkként értünk ide, és elbeszélgettünk addig, amíg Jinyoung meg nem érkezett. De most se ő, se Te nem jöttetek a szokásos időben, úgyhogy elvoltunk ketten – felelte Jaebum, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga.
    - Bocsánat, hogy késtem – ennyit tudott rá reagálni Jackson.
   - Semmi baj, tényleg jó társaságom volt – lökte meg jelzésértékűen Mark oldalát. – Mint kiderült, szinte teljesen egyeznek a Spotify-lejátszási listáink. Közös koncertezést is szervezünk – tette hozzá vigyorogva.
    - Értem, jól hangzik. – Jackson utálta magát amiatt, mennyire szomorúvá tette az, milyen boldog volt Jaebum Mark mellett. Lehet, hogy eddig elvolt vele is az Im-fiú, de így, hogy már talált valakit, aki esetleg jobban hasonlított hozzá, szépen elkezdhetett távolodni tőle.
    Jackie mindig a legrosszabbra számított, barátság terén pedig kifejezetten rossz tapasztalatai voltak eddig, így nem lepte meg saját magát a reakciójával, de ettől nem volt kevésbé szomorú és zaklatott. Ha pedig mindez nem lett volna elég, ebben a percben megjelent Jinyoung is, akin látszott, hogy a magára erőltetett mosolya mögött szintén nem volt boldog.
    - Szép jó reggelt az uraknak! – köszönt nekik, amit mind viszonoztak, Jackson viszont inkább Mark egyáltalán nem tiszta és szép cipőjének a bámulásával bíbelődött, mintsem hogy a hollóhajúra nézzen. Mert egy pillantás is elég volt neki, hogy a másik fiatalkorához képest kifejezetten sikkes, letisztult megjelenése, amit a fekete vászonkabátja és szintén fekete farmerja, valamint a hófehér, tiszta cipője nyújtott, szörnyű vágyat ébresszen benne.
    - Ha már mind szépen összegyűltünk, menjünk lassan, mert mindjárt kezdődik az első óránk – állt fel Jaebum, Jackson pedig némán törte előttük az utat. Még alig kezdődött el a nap, és már félig kihordott egy infarktust – legalábbis így érezte magát.
    Végül úgy teltek el az órái, hogy magához nem hűen egyszer sem szólalt fel, még azokra a kérdésekre sem válaszolt, amikre álmából felkeltve is tudta volna a választ. Mivel hol Jaebumnak, hogy Jinyoungnak leste a mozdulatait, és azon merengett, vajon melyiküket veszíti el előbb. Amikor a szünetekben Mark próbálta közös beszélgetésbe invitálni Jacksonék baráti társaságát az övékéhez, akkor is Jackie vált a legcsendesebbé. Konkrétan nem mondott egy szót sem a következőket leszámítva: szia, igen, gondolom, persze. Mindez feltűnt Jaebumnak, aki a nap végén szóvá is tette.
    - Jól vagy? Mostanában kicsit… nem is tudom, olyan szórakozott vagy. Ma pedig mintha megnémultál volna. Hova tűntek a szellemes visszaszólásaid? – fürkészte az arcát a barátja, mikor kettesben leültek az egyetemtéren lévő egyik kinti asztalhoz.
    - Elhagytam, amikor ideértem – felelte Jackson, és tulajdonképpen igazat mondott, hiszen ott vágták végérvényesen keresztbe a napját, hogy meglátta Jaebumot és Markot a lépcsőn ülni. Szerencséjére a barátját sem kellett félteni, ha érzelmi intelligenciáról volt szó, így azonnal összerakta a képet.
    - Jackson, már akartam kérdezni Tőled, hogy… Neked rajtunk kívül – utalva még Yugyeomra és Bambamre – nincsenek más barátaid? Mármint, tudod, hogy nekünk azért van egy-két haverunk gimiből, de Te sohasem említesz másokat. Ami nem baj, nehogy emiatt rosszul érezd magad, csak kicsit olyan, mintha folyton attól félnél, hogy… nem is tudom, hirtelen levegőnek nézünk. – Jaebumnak meggyűlt a baja azzal, hogy elmondja mindazt, amit már egy ideje észlelni vélt, de Jackie aznapi viselkedése volt a végső bizonyíték számára, hogy a gyanúja nem volt alaptalan.
    - Mert tényleg félek ettől, és nincsenek barátaim a gimiből – vallotta be Jackson, aki Jaebum válla fölött átnézve egy galambot kémlelt, amely az egyik lámpán ücsörgött. Hirtelen az a madár szeretett volna lenni, akinek nem kellett magyarázkodnia arról, ki volt és miért volt olyan, amilyen. Szabadon elszállhatott. Bár megeshet, hogy neki is volt legalább egy társa, aki számon kérte, ha túl későn ért haza – már ha volt ilyen hely számára.
    - Értem, és ez talán… Hú, hogyan is kérdezzek rá? – fújta ki a levegőt Jaebum, miközben magához nem hűen tördelni kezdte a kezét, amitől a barátja még idegesebb lett. Végül egy mély levegővétel után feltette a következő égető kérdést: – Ez azért van, mert meleg vagy?
    Mintha kihúzták volna a padot Jackson alól és egy körhintára ültették volna, úgy érezte magát a barátja kérdésétől. Ha valamire, hát erre nem számított: hogy nem kellett coming outolnija, mert az egyik barátja, ráadásul a szívének legkedvesebb, rájött magától a szexuális identitására, méghozzá igencsak hamar. Mindettől bepánikolt, megijedt, elszégyellte magát, de közben mégis elárasztotta egyfajta melegség. Jaebum ilyen szinten figyelt rá, és amilyen kedvesen és érzékenyen nézett Jackie-re, a fiú tudta, ez teljesen más helyzet volt, mint amit a gimnáziumban átélt. Ez nem a megalázásához vezetett, hanem önmaga felvállalásához.
    - Igen. – Egyetlen rövid kis szó, ami akkor és ott elhozta Jackson számára a felszabadulás mámorát. Kimondta: visszafordíthatatlanul előbújt Jaebumnak, aki ettől megkönnyebbülve rámosolygott, és mintha egy kicsit be is könnyezett volna a szeme.
    - Köszönöm, hogy őszinte voltál velem. – Veregette meg Jackson vállát. – Igazán nagyra értékelem.
    - De honnan tudtad? – próbált felocsúdni Jackie, bár nem volt könnyű dolga.
    - Van szemem, méghozzá jó. Már az első napunkon észrevettem, mennyire bámultad Jinyoungot, és ez azóta sem változott, sőt. Gondoltam, ezért is lehetne jó, ha összebarátkoznánk Markkal. Meg amúgy is bírom, és így a kellemeset ötvöznénk a hasznossal – magyarázta lelkesen Jaebum.
    Jackson szabályosan meg volt hatódva: nemhogy nem állt fenn a veszélye annak, hogy elveszíti Jaebumot Mark, vagy a melegsége miatt, hanem, mint kiderült, a barátja rég sejtette a szexuális identitását, és abban is segíteni akart neki, hogy közelebb kerüljön Jinyounghoz. Mindezeket tudatosítva, azonnal tudta, mi volt a dolga.
    - Ráérsz most? – kérdezte.
    - Igen, miért?
    - Lejössz hozzánk? Bőven lenne mit mesélnem Neked – felelte.
    - Nagyon szívesen – derült fel Jaebum arca.
   
    - Anya, megjöttem! Pontosabban megjöttünk – kiáltotta, mikor beléptek az otthonukba.
    - Kivel jöttél Te meg? – lépett ki az édesanyja a konyhából.
    - Á, ő csak nem az fiú, tudod, akiről beszéltünk? – utalt a nő finoman a Jinyoungos e-mailezgetéseire.
    - Nem, ő a legjobb barátom – felelte, a mellette lévő fiú pedig büszkén mosolyogva húzta ki magát a legjobb szó hallatán.
    - Üdvözlöm, Asszonyom! Im Jaebum vagyok – hajolt meg tisztelettudóan.
    - Szervusz! Üdvözöllek az otthonunkban.
    Már régóta vártam, hogy megismerkedjek a fiam barátaival. Nemrég készült el a vacsora. Nem vagytok éhesek? – kérdezte őket vidáman mosolyogva. Látszott rajta, milyen megkönnyebbülést okozott számára, hogy az előző esti panikrohama után Jackson ilyen boldogan, egy barátjával karöltve ment haza.
   - Köszönöm, de nemrég ebédeltem az egyetemen – felelte Jaebum.
   - Én sem vagyok még éhes, Anya, de köszönjük – mosolygott vissza rá a fia. – Gyere, erre van a szobám! – invitálta a barátját az emeletre.
    - Te tényleg nagy A Gyűrűk Ura fan vagy – jegyezte meg a fiú, látva Jackson hatalmas poszterét a filmtrilógiáról.
    - Ezt sohasem tagadtam – felelte Jackie. – Jaebum, ülj csak le! – mutatott a kanapéjára, ő pedig az íróasztal székén foglalt helyet. – Azért szerettem volna, ha itt beszélünk, mert van mit mesélnem Neked a gimis éveimről, arról, miért félek attól, hogy egy nap már nem akartok a barátotoknak és Jinyoungról is. Ezeket pedig jobb itthon átbeszélni.
    - Én pedig csupa fül vagyok, kedves legjobb barátom! – incselkedett vele a másik, miközben csak félig sikerült elfojtania a mosolyát.
   - Zavar, hogy ezt mondtam? Nem vagy az? Mert ha nem, akkor azt most tisztázzuk, és Yugyeom, meg Bambam megküzdhetnek ezért a pozícióért – vette fel a kesztyűt Jackson.
    - Mintha nem tudnád, hogy egymáshoz vannak nőve, esélyed sem lenne, hogy bármelyikük a legjobb barátjának tartson Téged, de ez ugyanúgy igaz rám is, úgyhogy mi maradtunk egymásnak – vágott egy vicces grimaszt Jaebum.
   - Igaz, akkor be kell, hogy érjem Veled. Csak nehogy Mark lecsapjon Téged a kezemről! – ez már csak félig volt poén, amit a másik is érzékelt.
    - Nehogy nekem ettől félj! De komolyan, Jackson, tényleg Te lettél az utóbbi hetekben a legjobb barátom, és aligha hiszem, hogy ez megváltozna – vált hirtelen komollyá Jaebum hangja.
   - Akkor jó – felelte Jackie, miközben öt éves kisfiúkat megszégyenítő ártatlansággal nézett a másikra.
    - Na, de mesélj akkor, kérlek!
  Az elkövetkezendő egy órában Jackson alaposan beszámolt neki a gimis sérelmeiről, majd a Jinyoungos e-mail-románcáról. Az első témánál többször megfeszült a másik teste és egy-két kifejezetten csúnya kommentárt fűzött a dologhoz. A második esetben pedig szabályosan izgatott lett, ahogy a kialakuló dolgokat ecsetelte neki Jackson. Persze, Jinyoung nemi erőszakáról nem beszélt, csak azt hintette el, hogy egy nagyon intim és komoly témába is beavatta a másik, és hogy úgy érezte, eddig bírta Jinyoung azt, hogy egyoldalú volt a kapcsolatuk.
   - Azért nem hiszem, hogy bármi veszve lenne. Hagyj neki egy kis időt, aztán rájön majd, hogy hiányzol neki! – tanácsolta Jaebum.
    - Tehát ne írjak rá megint? Mert én azt terveztem napközben.
  - Ne, azt sürgetésnek érezné szerintem, és még ronthatnál is a helyzeten. Szerintem várj egy kicsit. Mondjuk, ha egy hét múlva sem válaszol, akkor viszont már nagy a gebasz, és akkor keresd!
    - Hm… De jó, hogy beavattalak, végre nem egyedül kell kitalálnom, mikor mi a jó lépés – sóhajtott megkönnyebbülten Jackson.
   - Még jó, hogy végre rákérdeztem a meleg dologra – látta be Jaebum.
   - Igen, szörnyen hálás vagyok ezért Neked. Magamtól nem tudom, hogy ebben a szemeszterben előbújtam volna-e előtted – vallotta be Jackie, miközben szégyenlősen a padlót nézte.
    - Sejtettem, ezért is tettem meg az első lépést. Bár ne akard tudni, mennyire rettegtem, hogy rosszkor és rosszat mondok! – ekkor Jaebum jött zavarba.
   - Megnyugtatlak, jókor és jót mondtál – mosolygott Jackson. Amilyen zaklatottan telt a napja első kétharmada, olyan megkönnyebbült és szeretetteljes állapotba került a végére. Elkönyvelte, hogy igazán jó érzékkel választott legjobb barátot magának. Igaz, Jaebum szólította le őt – tehát akkor is ő tette meg az első lépést –, de ez már csak részletkérdés volt.
    Mikor a hosszú és lelkileg kimerítő napjának a végéhez ért Jackson, hasonlóan, mint előző éjjel Jinyoungnak, neki sem volt szüksége altatóra ahhoz, hogy a telefonját félre téve, tusolás után azonnal álomba merüljön. Amint elszenderedett, próbálta maga előtt elrejteni a hollóhajúról szóló gondolatait, és csak annak örülni, milyen szintet lépett Jaebummal a kapcsolatuk – mert ennek aztán nagyon is örülhetett. Az elméje azonban nem így vélekedett, így aznap éjjel és onnantól kezdve még sok-sok éjszakán át Jinyoungról álmodott – pontosabban kettejükről. Ezen az estén olyan mélyre merült az álmok tengerében, mint a leköszönő, vörös Nap a horizonton. Az elméje igen hamar az élénk álomszakaszba lépett: 

Egy nem fogadott hívás várta a hollóhajútól, de nem vette fel, mivel megijedt, hogy honnan tudta meg az elérhetőségét Jinyoung, és hogy egyáltalán miért kereste. Persze, azt nem tudatosította magában, hogy a valóságban ő sem tudta a számát, így ha tényleg a tünde-szépség kereste volna, akkor sem jelezte volna azt ki a készüléke. Helyette bűntudatosan elkönyvelte, hogy aggódni fog a másik, amiért egy üzenetet sem hagyott neki. Teljesen elveszettnek érezte magát, nem találta a szobájából a kijáratot. Valahogy mégsem aggódott igazán, mert tudta, hogy egy másik dimenzióban vagy akár az űrben találkozni fog a kiszemeltjével.
    Az idő mintha megállt volna, ő pedig az álmában ragadt. Toporzékolt: nem tudott hátrálni, mert ekkor rájött, hogy teljesen belehabarodott a másikba, viszont előre sem volt képes lépni, mert akármennyire szerette volna, még tényleg képtelen volt felfedni előtte az igazi énjét. Ennek a gondolatától pedig az álmában is elkezdte nyomni a mellkasát a pánikroham. Majd kinézett a szobája ablakán és látta, hogy Jinyoung a házuk előtt integetett neki, méghozzá mosolyogva. Jackson pedig nem volt vele tisztában, hogy ettől a képtől nemcsak az álombeli énjének, hanem a valóságban is mosolyra húzódott a szája.
    - Azt hiszem, kedvellek – mondta kifelé bámulva az ablakon. Az éjszaka további részében pedig, ha álmodott is, arra már nem emlékezett.

     (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.) 

Azt hiszem, szeretlek - Jinson fanfiction - 10. fejezet

 

 

  Igazán mégsem

 

     A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:
 
 

Drága Jinyoungom!

Ezt akarta begépelni Jackson, de rájött, hogy ha a hollóhajú traumatikus e-mailjére úgy válaszolt volna, hogy már a megszólításban a saját birtoklását fejezte volna ki az irányába, elvághatta volna magát, de a „drága” jelzőt nem volt hajlandó elhagyni. Mindazonáltal nem tudta, mit írjon. Eddig mindig szántotta a billentyűzetet, ha a tünde-szépségnek kezdett válaszlevélbe, ekkor viszont tanácstalan volt: már a szavak is cserben hagyták.
    Nagyon sajnálta, amiért sohasem olvasott előtte olyan regényt, amiben nemi erőszak áldozata volt az egyik szereplő, mert már az is segíthetett volna neki abban, hogyan lehetett egy ilyen vallomásra reagálni. Így viszont tanácstalan volt. Nem akarta elrontani azt a kapcsolatot, amit e-mailről e-mailre építettek eddig fel. Azt is tudta viszont, milyen sebezhető helyzetbe hozta magát Jinyoung, amiért leírta neki mindazt, ami két éve bemocskolta őt.
    Végül csak nekifogott, és bízott benne, hogy ahogy a levele megérkezik, és a szavai megjelennek a hollóhajú monitorján, azok nem illannak el egyből azután, hogy elolvassa őket a másik, hanem vele maradnak és némi komfortot nyújtanak számára, ha már Jackson nem volt képes saját fizikai valójában dédelgetni őt és biztonságot nyújtani számára.

 Drága Jinyoung!

 Mert számomra a vallomásod után még inkább drága lettél (nem mintha nem lettem volna már eddig is odáig Érted). Elmondhatatlanul megtiszteltél a leveleddel. Te és a bátyád is (akiről remélem, mesélsz majd még nekem) megnyugodhattok, hogy semmilyen módon nem fogok visszaélni a leírtakkal. Egyszerűen meg vagyok hatódva, amiért én lehettem a második személy, akinek beszéltél erről. Emlékszel, mit írtam Neked a Szaladjunk, amíg itt vagyunk! című novelládnál?Hogy remélem, egy nap olyan szintre lép a kapcsolatunk, hogy mesélsz majd nekem arról, aki elvette az életkedvedet. Magam sem hittem, hogy ilyen hamar eljön ez is. Nagyon megfogott abból a történetedből az a kifejezésed, hogy „az emlékeim üvöltő sikolyát ők sem tudták elfedni előttem”. Most már értem, miért üvöltenek az emlékeid, Jinyoung. Őszinte leszek Veled, mert ezt érdemled tőlem. Nagyon ambivalensek az érzéseim: egyszerre vagyok elmondhatatlanul dühös arra a féregre, és frusztrált a tehetetlenségem miatt, valamint végtelenül büszke Rád, amiért képes voltál kilépni az áldozat szerepéből. Te tényleg nem egy áldozat vagy, hanem egy túlélő.
    Elmondhatatlanul felkavart mindaz, amit leírtál. Bármikor meggondolhatod magadat, és elmondhatod nekem annak a senkiházinak a kilétét, és megbosszulom, amit Veled tett. Nem viccelek, nem elnagyolt szavakkal dobálózom, teljesen őszintén mondom: mert nem hiszem, hogy megúszhatja. Nem élheti büntetlenül az életét, amikor ilyen szörnyűséget követett el Ellened. Ráadásul, aki egyszer képes ilyesmire, lehet, többször is megismétli. De nem fogom kierőszakolni belőled a nevét, és azt sem fogom sulykolni feléd, hogy mondd el a családodnak, ami történt. Mert ez a Te életed. Téged ért bántalmazás, és jogodban áll úgy kezelni, ahogy az számodra a legkevésbé diszkomfortos. Én pedig nem tehetek mást, minthogy újból és újból megköszönöm Neked, amiért a bizalmasoddá tettél.
    Valamint egy bocsánatkéréssel tartozom Neked, hisz én még arra sem vagyok képes, hogy felfedjem előtte a kilétemet. Épp ezért egy ajánlatom van feléd: kérhetsz Tőlem valamit. Csak könyörgöm, ne az legyen, hogy fedjem fel, ki vagyok! Mert ha erre kérsz, megteszem. Esküszöm, hogy már holnap eléd állok, még ha nem is vagyok rá készen. Ha viszont van bármi más, amivel kompenzálni tudom az inkognitómat, boldoggá tennél, ha inkább azt kérnéd tőlem. 

A hálás Anonymusod

Az elköszönésnél viszont igenis ott volt az a birtokrag: mert Jinyoungnak érezni kellett, hogy ő már elköteleződött iránta.
    - Fúúú! – fújta ki a levegőt Jackson, miközben a mellkasára tette a kezét. Nem ilyen délutánra számított.

Jinyoung mindeközben megcsinálta a referátumát. Mi tagadás, közel sem volt a legjobban összerakott szövege, amit hallhattak tőle az egyetemen, de a lényeg, hogy még egy ilyen érzelemdús nap végén is képes volt egy teljesen korrekt előadásvázlatot összerakni, és ekkor ennyitől is elégedett volt. Miután utoljára átfutotta, amit írt, remegő kézzel lépett be újfent az e-mail-fiókjába, és szabályosan ledermedt, amikor látta az értesítőt az új levélről. Szörnyen hálás volt Anonymusnak, amiért ilyen gyorsan írt neki – igazából már másfél órája várta a válasz, hogy megnyissa, úgyhogy pont ő várakoztatta meg ismét a másik fiút. Épp ezért, akármennyire kiverte a víz, azonnal rányomott a megnyitásra.
    Eleinte csak lassan kezdtek folyni Jinyoung könnyei, ahogy szembesült vele, hogy Anonymus pontosan úgy reagált az általa leírtakra, ahogy arra számított és titkon bízott is benne az évfolyamtársa előző levelei alapján. Anonymus egyszerre volt dühös arra a mocsokra, tapintatos és megértő a hollóhajú irányába, valamint támogató felé. Jinyoung ekkor már nem tudta tovább tagadni: az volt a meggyőződése, hogy rátalált álmai férfijára.
    Olyan sok éjszaka és nappal telt el úgy az életéből, hogy csak Minho látta és értette őt igazán. Csakis a fogadott bátyja tudta azt, ki is volt Park Jinyoung. Ezért is ragaszkodott már szinte fájdalmasan az idősebbhez, és ő is próbálta a nagy korkülönbségük ellenére a lehető legjobban megismerni a Lee-fiút. Annyi éjszakát virrasztott át nyugtalanul, arra gondolva, hogy talán sohasem fog olyan férfit vagy nőt találni, akivel hasonlóan megértik majd egymást és ragaszkodnak egymáshoz, csak romantikus értelemben.
    Aztán jött az első e-mail Anonymustól, ő pedig bátran válaszolt; majd még merészebben két novelláját is elküldte neki; ezen a napon pedig sebezhetően kitárulkozott előtte. Jinyoung ekkor már nem azt a félelmetes jövőt látta, amit eddig: hogy sohasem lesz szerelmes. Innentől kezdve attól rettegett, hogy nagyon is belehabarodik az évfolyamtársába, és nemcsak, hogy még jobban kitárulkozik előtte, hanem mindig a másik álmait és félelmeit helyezi majd előtérbe. Hiszen ekkor sem lett volna képes arra kérni, hogy feddje fel a kilétét, mikor tudta, hogy a másik nem ezt akarta. Nem tehette, mert már ekkor igazán kedvelte, ragaszkodott hozzá és bízott benne. Három olyan fontos dolog volt ez, amit ilyen mértékben Minhon kívül senkiről sem mondhatott el. Mindez azonban a csalódás és fájdalom lehetőségét lebegtette fojtogatóan a levegőben.

Azt akarta, hogy Anonymus teljes fizikai valójában ott álljon mellette és elűzze a legbensőbb énjéből feltörő nyugtalanságot; hogy ne csak e-mailben írja le, mennyit gondolt rá, hanem élő szóban is elmondja neki azt. Reményt ébresztett Jinyoungban, hogy lehetett ő még szerelmes, és hogy ezt a vonzalmat a szeretett fél viszonozni is tudta volna. A hollóhajú pedig meg akarta ragadni a másik kezét, érezni szerette volna, hogy már volt valaki mellette; hogy ki-ki a saját oldaláról, de mégis az erőiket egyesítve csinálhatták végig az egyetemi képzésüket. Az e-mailjeiben leírt szavai Anonymusnak így is végigkísérték Jinyoung egy-egy napját, és tulajdonképpen az egyetemen ő maga is. A hollóhajú viszont nem tudta, kinek a tekintete látta az ő e-mailjeit; kinek a mosolya mögött volt ott a tudás a Szaladjunk, amíg itt vagyunk! novellájában leírtakról; kinek a szemében volt ő egy tünde-szépségen. Nyugalmat és biztonságérzetet adott a lelkének, hogy valakire számíthatott és ott volt neki, de közben egyre kellemetlenebb is volt számára, hogy nem tudta, kire nézzen, amikor nemcsak a barátaival osztotta volna meg valamiről a véleményét és észrevételét. Mert akármennyire élesen is fürkészte a többieket, nem volt egyszerű látnia az igazat. Jinyoung ekkor túl fiatalnak érezte magát egy olyan ragaszkodó és mély szerelemhez, ami kezdett kialakulni benne; és túlságosan egyedül volt, mert bárhogy ott volt vele Anonymus, igazán mégsem. 

Kedves Anonymusom!

Hálásan köszönöm a megértésedet, és azt, hogy akármilyen formában is, de támogatsz engem. Minhoról, a bátyámról, ha nem gond, majd máskor mesélnék Neked (mert az sem rövid e-mail lesz).
    Hiszem, hogy egy napon be tudom vallani a szüleimnek, mi történt velem, és hogy valamilyen formában az élet igazságot szolgáltat és az a mocsok megbűnhődik a tettéért. Igazad van, lehet, hogy mással is bánt már hasonlóan, de ennek ellenére én képtelen vagyok nyilvánosságra hozni azt, amit velem csinált. Még nem tartok ott. Talán soha nem is fogok. De már annak is örülök, hogy ilyen szinten sikerült helyre jönnöm. A nevét pedig biztos lehetsz benne, hogy nem írom le Neked. Minhot is alig tudom visszatartani, hogy ne ölje meg, hiszen ő pontosan tudja, kiről van szó. Nem szeretnék miattad is aggódni. Mert nagyon fontos vagy nekem, és ezért sem kényszerítelek rá, hogy felfedd a kilétedet. Viszont, ha tényleg áll az ajánlatod, hogy valamit kérhetek cserébe, akkor kérlek, meséld el az egyik legnagyobb félelmedet! Örülnék, ha én is kicsit jobban belelátnék a Te sebezhető oldaladba, mert valóban kezdem kényelmetlenül érezni magamat amiatt, hogy én eddig egyértelműen jobban kitárulkoztam előtted.
    Úgyhogy az a kérdésem lenne hozzád: mi az egyik legnagyobb félelmed?

 A kíváncsi „tündéd”

Jackson tisztában volt vele, mekkora nagylelkűség volt Jinyoung részéről, amiért nem élt az ajánlatával: bár szinte biztos volt benne, hogy így fog tenni a hollóhajú. Nem vonzotta volna úgy, mint egy mágnes, ha másként cselekedett volna. Így egy újabb megkönnyebbült sóhajjal kezdett egy másik e-mailbe.

 Drága kíváncsi tündém!

 Köszönöm ezt a gesztusodat is: igazán nagyra értékelem! Rendben, nem csinálom ki az illetőt (még legalábbis). Azt pedig csak Te érzed, hogy mikor és hogyan leszel majd kész rá, hogy a családodnak, vagy akár még a hatóságnak is mesélj arról az abúzusról, ami Téged ért. Senkinek sincs joga ahhoz – így nekem sem –, hogy beleszóljon ebbe. Maximum a véleményünket mondhatjuk el. De támogatlak, bárhogyan és bármikor is legyen ez.
    A kérdésedre válaszolva pedig: rettegek attól, hogy visszatér a magányom mint régi „jó barátom”. Tudod, nekem nem voltak igazán barátaim középiskolában, onnantól kezdve nem, hogy kiderült, hogy meleg vagyok. Az egyik srác, akit a haveromnak hittem (akinek, ha nem baj, én sem írnám le a nevét), kotyogta ki. Igazából rám hajtott. Semmi olyasmi nem történt, mint Veled. Egyszerűen közölte az érzéseit, én pedig finoman visszautasítottam, ő viszont ettől annyira sértve érezte magát, hogy hírét keltette a homoszexualitásomnak. Én persze védekezhettem volna, hogy ő is meleg volt, de nem tettem. Biztos vagyok benne, hogy előre sejtette, hogy passzívan fogom tűrni a kommentárjait, hiszen jól ismert. Mint rájöttem, én őt kevésbé. Még volt egy közös barátunk, Yongbok, akit szintén elkezdtek bántani, azt mondták, hogy biztos ő a „csajom”. Végül iskolát is váltott, mert nem bírta a zaklatásunkat. Idővel a kapcsolat is megszakadt közöttünk, és egyedül tengődtem a középsuliban. Én is kérhettem volna a szüleimet, hogy nézzenek nekem egy másik iskolát, de nem akartam, hogy megtudják, mennyire hagytam elfajulni a helyzetet, anélkül, hogy akár egyszer is kiálltam volna magamért. Persze, végül az osztályfőnököm szembesítette őket, de ez pár hónappal a ballagásom előtt volt, így már nem cseréltem sulit.
    Az pedig, hogy az egyetemen rajtad kívül senki sem tudja, hogy meleg vagyok, felszabadító. Ráadásul úgy érzem, a barátaim igazán kedvelnek engem. Főleg az egyikük. Vele nemcsak az egyetemen, hanem azután is sokat beszélgetek, akár sétálgatás közben, akár telefonon. Igazi barátra leltem benne. Bár kicsit elhanyagoltam mostanában a sok e-mailezgetésünk miatt, de szerencsére ezt ő még nem tette szóvá. Viszont én rettegek, hogy egyszer csak arra kelek, hogy Te sem válaszolsz többé a leveleimre és a barátaim számára is érdektelenné válok. 
    Rossz dolog a magány. Ráadásul most újfent megtapasztalhattam, milyen az, amikor az ember érzi, hogy szimpatizálnak vele mások, hagy adnak a véleményére és önszántukból keresik a társaságát. Ezek után sokkal jobban fájna megint egyedül lennem. De nap mint nap eszembe jut, amikor találkozok a barátaimmal, hogy vajon akkor is kedvelnének, ha tudnák, hogy meleg vagyok. Viszont gyáva vagyok és nem merek coming outolni előttük, se eléd állni hús-vér valómban. Pedig Ti mind jobbat érdemelnétek nálam. Most viszont csak annyit tudok ígérni, hogy amint érzem magamban az erőt, megteszem ezt a lépést.

 Anonymus, aki reméli, egy kicsit kiengesztelt Téged a válaszával

Jinyoung zuhanyzás után nézte meg az e-mail-fiókját, és az évfolyamtársa újabb sorait olvasva rájött, több volt a közös bennük, mint azt eddig gondolta volna. Jackson életében is volt valaki, aki nem tudta elfogadni, hogy a fiú nem viszonozta a vonzalmát és ezt megbosszulta. Valamint azt is jobban értette ezután, miért nem merte felfedni magát előtte. Bár pont emiatt nem volt teljesen igaz az, hogy Jinyoung tudott a melegségéről, hiszen nem volt vele tisztában, melyik fiúval levelezett.
    Továbbá az is kiderült, hogy a „másságának” felvállalásával hasonlóan nagy titkot árult el neki, mint ő a nemi erőszakával, viszont itt is ott volt az a nagy különbség, hogy Jinyoung a kilétét vállalva tette mindezt. Ez a kis tüske pedig ezen az estén mélyebbre fúródott, és nem hagyta a hollóhajúnak, hogy erre az e-mailre is válaszoljon – legalábbis nem azonnal. Értette, de mégis sérelmezte Anonymus döntését. Neki mindezek után szüksége volt egy kis detoxra: így eldöntötte, hogy még egy pár napig nem fog semmit írni az évfolyamtársának, mert túl impulzív és kitárulkozó lett, és ezt csak kisebb arányban kapta vissza. Sejtette, hogy ezzel majd megijeszti Anonymust, de fájt neki az egyoldalúság (még ha csak részleges is volt). Hiába írta azt korábban Jinyoung az évfolyamtásának, hogy addig, amíg a másik írt neki, kitárulkozott előtte a maga módján, és örömmel fogadta az ő megnyílását, boldog volt, ekkor egyszerűen szünet kellett neki.
    - Minho! – szólt bele a telefonba, ahogy aznap már harmadszorra hívta a bátyját.
   - Már mehetek is megverni Őt? – kezdte ezzel az idősebbik, amikor meghallotta az öccse szomorkás hangját.
   - Azt még éppen nem, de még egy kicsit tudnánk ma beszélni? – Szabályosan bűntudata volt Jinyoungnak, amiért Minhonak majdnem az egész napját az ő pátyolgatása köré kellett építenie.
    - Már megint olyat kérdezel, amire tudod a választ, úgyhogy nem is felelek.
    Ezután a hollóhajú felvázolta az idősebbnek a pár perce megfogalmazódott gondolatait, Minho pedig támogatta abban, hogy metaforikusán tegyen egy lépést hátra, és teljesen normálisnak tartotta azt, hogy így reagált minderre. Majd a bátyja nyugtató szavai és azon kimerültség miatt, ami egy ilyen érzelem dús nap után rázuhant Jinyoungra, a hollóhajú este tízkor úgy húzta az igazak álmát, ahogy arra már évek óta nem volt példa.

     (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)