Kompromisszum - Changlix fanfiction - 2. fejezet

 

Mániákus

     
 A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:

 

Amikor Lee Felixet felvették a Busani Egyetem építészmérnöki szakára, tudta, hogy homoszexuálisként nehéz dolga lesz olyan vele egykori férfiak között, akik osztoztak az építészet iránti szeretetében. Ennek ellenére nem zárkózott el a többiektől. Nem is lett volna rá képes, hiszen világéletében egy extrovertált, életvidám fiú volt, aki nem szeretett egyedül lenni. Egy kellemes hangszín, egy sármos arc, egy szép mosoly, egy érdekes személyiség – ezek voltak azok, amelyekből táplálkozott, amik éltették őt. Mindazonáltal még sohasem volt párkapcsolata, mert akárkinél próbálkozott, mindig falakba ütközött. Igaz, összesen három fiúnál kezdeményezett, de pont olyanokról volt szó, akik eléggé úgy tűntek a szemében, mint akik vonzódtak a férfiakhoz. Ám mindig azt a visszautasító választ kapta, hogy csakis kizárólag a nőket szerették. Felix sohasem ellenkezett, nem hangoztatta, hogy nem feltétlenül hitt nekik, helyette szomorúan elkönyvelte, hogy lehetett ő akármilyen nyitott és bátor, meleg férfiként Dél-Koreában nem volt egyszerű dolga párt találni. Az fájt neki a legjobban, amikor az egyik kiszemeltje még azt is közölte vele, hogy ha nő lett volna, boldogan elhívta volna randizni, mivel a szebbik nemet megszégyenítően gyönyörű arca volt. Ezt hallani a szőke fiúnak még rosszabb volt, mintha simán tartózkodott volna tőle a másik.

Az egyetemi képzését viszont azzal az elhatározással kezdte, hogy elővigyázatos lesz, és ha meg is tetszik neki valaki, sokkal tovább fogja figyelni, mielőtt romantikus értelemben nyitna felé. Bár legbelül arra vágyott a legjobban, hogy valaki más kezdeményezzen nála. Viszont nem akarta nyíltan felvállalni a homoszexualitását. Persze, tagadni sem állt szándékában, ha bárki nyíltan rákérdezett volna, de eldöntötte, hogy az lesz a legjobb, ha a nemi identitását inkognitóban hagyja, és maga dönti el, hogy lesz-e olyan, aki előtt felfedi ezt az oldalát is.

Amikor a tájékoztató napon átlépte az egyetem küszöbét, jó megérzése volt – zsigerből tudta, hogy aznap olyasvalakivel fog találkozni, aki úgy felforgatja majd az életét, ahogy arra legbelül nagyon is vágyott. Ennek ellenére, amikor a megadott előadóiban hallgatta az eligazító előadást, végigpásztázta az összes jelenlévő férfit. Eléggé kiéhezettnek tartotta magát, amiért képtelen volt a titkárnőre figyelni, aki igencsak fontos információkat közölt velük, helyette pasi-szemlét tartott. Arra készült már vagy egy hete, hogy lássa, volt-e valaki az évfolyamán, aki potenciálisan elcsavarhatta a fejét. Azonban akármilyen helyesek is voltak egyes fiúk, benne semmit sem mozgattak meg. Viszont nem volt ott mindenki a csoportjából, így még nem adta fel a reményt.

Végül tíz perccel azelőtt, hogy vége lett volna a tájékoztatónak, belépett egy igencsak izmos, bőrdzsekis srác, kezében egy motorsisakkal, Felix pedig észre sem vette, ahogy önkényesen elnyílt a szája, miközben a pupillái is kitágultak. Nagyon tetszett neki az a kép, amit az írisze eljuttatott az agyáig. Mi az, hogy? Nyelnie is kellett egyet.
    - Ki a jó ég ez a félisten?! – gondolta magában.
   A bőrkabátos, sötét hajú fiatal férfi hajolgatások közepette bocsánatot kért a késéséért, majd helyet foglalt. Úgy tűnt, mint aki végtelenül szomorú volt, ami azonnal Felix szívébe mart. Nem ismerte, az égvilágon semmit sem tudott róla azon kívül, hogy évfolyamtársak voltak, és hogy ő volt a leghelyesebb pasas, akit valaha látott. Mindezek ellenére egyfajta azonnali zsigeri aggódás alakult ki benne az irányába. A fennmaradó percekben rá sem nézett a magyarázó titkárra, csakis a sötét hajút kémlelte, hátha a lelkébe lát. Még ha ez nem is sikerült Felixnek, valamit már ekkor megértett a lényéből, abból az elemi fájdalomból, ami körüllengte, ami őt, az életvidám, nyitott fiút szörnyen csábította. Talán az ellentétek tényleg vonzották egymást. A szőkeséget azonnal szinte fojtogatóan magához bilincselte a bőrkabátos fiú, anélkül, hogy az akárcsak egy pillantást is vetett volna rá.
    Amikor vége lett a tájékoztatásnak, Felix szíve szerint odarohant volna az idegenhez, ám a fiú azonnal kivágtatott, őt pedig megállította egy Bang Chan nevű srác, hogy kicsit ismerkedjen vele. Ezt alapjáraton nagyon is értékelte volna, ekkor viszont semmi mást nem akart, csak hogy az útjára engedje a barátságos évfolyamtársa. Mire azonban ez megvalósult, a bőrkabátos fiúnak hűlt helye volt. Sem a folyosókon, sem az épület előtt, de még a férfi mosdókban sem találta őt Felix, pedig szinte futva kereste mindenhol.
    - Valamid elveszett, hogy le-fel szaladgálsz? – kérdezte tőle Chan, amikor belebotlott nagy rohanása közepette.
    - Úgyis mondhatjuk – felelte, magában pedig hozzátette, hogy: „az épp elmémet”.
    - Szívesen segítek keresgélni, ha gondolod – ajánlotta fel kedvesen a másik, mire Felix megrázta a fejét, majd belement, hogy kávézzanak egyet ismerkedés gyanánt.
    Végül Channek sikerült valamelyest elterelnie a szőkeség gondolatát, aki azonnal meg is kedvelte a másikat, ami mindenképp jó kezdésnek indult az egyetemi éveit tekintve. Felix mégsem tudott felhőtlenül örülni ennek, mert csakis azon a bőrdzsekin, bukósisakon és a maga szomorúságában is sugárzóan szép arcon járt az agya. Mindig is az elérhetetlennek tűnő, maszkulin férfiak vonzották, így nem lepődött meg azon, hogy rögtön elindult benne valami a sötét hajúval kapcsolatban, de ennek a mértéke azért számára is váratlan volt. Ehhez foghatót még sohasem tapasztalt. Igaz, még csak tizennyolc éves volt, aki a visszautasításai következtében szűz volt, sőt, még csókolózni sem csókolózott, de tetszeni eddig is tetszettek neki férfiak, ez viszont több volt annál. Mintha az idegen egész lénye azonnal a rabjává tette volna Felixet, aki viszont ettől nem ijedt meg, sőt, minél inkább vágyott arra a fojtogató érzésre, ami aznap a fogságába ejtette őt.

 A hetek teltek-múltak, és Felix az extrovertáltságának köszönhetően igazán jóban lett az évfolyamtársai nagy részével, bár továbbra is Chan állt hozzá a legközelebb. De akármennyire jelen akart lenni a többiekkel való beszélgetésekben, bármennyire igyekezett figyelni az oktatókra, száz százalékosan sohasem ment neki, csak amikor a sötét hajú, motoros fiú, akit Changbinnek hívtak, éppen hiányzott. Mert amikor jelen volt, mindig őt kémlelte a szeme sarkából. Nem akarta, de képtelen volt figyelmen kívül hagyni. Ha Changbin mozdult, akkor ő is; mintha mindig készenlétben állt volna, hogy mikor kellett ugrania, elkapni a depressziós fiút, aki rendre úgy nézett ki, mint aki bármikor kiszédülhetett a padból, annyira álmos és szomorú volt. Ha valaki, hát Changbin, úgy tűnt, nemcsak félig, hanem egyáltalán nem volt jelen a közösségükben, és az órai aktivitást tekintve sem produkált szinte semmit. Jegyzetelni is alig-alig jegyzetelt. Mintha csak egy-egy éber pillanatában elkapott mondatot írt volna le, hogy aztán ismét keresztbe tett kézzel bámuljon ki a fejéből.
    Felix újra és újra azt kívánta, bárcsak hallhatta volna, milyen gondolatok mérgezték ennek a számára oly vonzó férfinak a lelkét. Egy valamiért viszont irigyelte: Changbin nem is próbált normálisnak tűnni. Nem tettetett semmit. Nem akarta a társadalom által meghatározott normák szerint elvégezni az egyetemi képzését. Nem bújt hamis, furcsa mosolyok mögé. Kár is lett volna neki, mert a szomorú kutyaszemei úgyis elárulták volna a szívfájdalmát. Felix pedig utálta magát, amiért az elmúlt egy hónapban egyszer sem próbált nyitni felé. De a többiek sem: mintha a kedvesség és az érdeklődés már kiment volna a divatból. Vagy csak azokat illette ez meg, akik vidámak voltak és legalább látszatra szerettek élni? 
    Felix nem gondolta így, ő azért nem környékezte meg Changbint, mert nem tudta volna úgy nézni, hogy ne az ajkait bámulja, hogy ne képzelje el, ahogy a másik maga alágyűrte és belehatolt, miután a teste valamennyi pontját csókokkal hintette be. Egyszerűen beindult, akárhányszor meglátta, és bármilyen kínos volt bevallania saját magának, megvolt az esélye, hogy már attól, hogy egy hétköznapi beszélgetésbe elegyedik vele, azonnal merevedése lett volna.
    Ránézésre egy tiszta, ártatlan fiú volt Felix, ám ez nagyon nem volt igaz – azóta semmiképp sem, hogy megismerte Changbint. Főleg, amióta rájött, melyik konditeremben edzett – miután egyszer véletlenül látta őt bemenni az épületbe –, és a szőkeség hajlandó volt egy bérletet is venni, hogy az arcmaszkja és sapkája védelmében, a sarokban emelgetve két darab egy kilós súlyzót, bámulja, ahogy a másik igencsak intenzív edzéseket csinált végig a hét négy napján. Az agya ilyenkor ledobta az ékszíjat, és teljes káosz uralkodott el benne, a testében pedig túltengtek a hormonok. Az angyali külseje egyre inkább egy mániákus, Changbin-függő szörnyet rejtett, akit az sem érdekelt, hogyan nevettek rajta és beszélték ki többen is az edzőteremben, amiért kábé semmit sem csinálva fojt a nyála az évfolyamtársától. Szerencsére az inkognitója miatt nem tudhatták, ki volt ő. Az pedig szintén praktikus volt számára, hogy nem messze lakott a konditeremtől, mert így mindig haza tudott gyorsan menni, mikor már láthatóvá vált az erekciója, és a háza menedékében enyhített azon a fájdalmasan jó terhen, amit Changbin okozott számára.
    A maszturbáció azonban egyre kevésbé elégítette ki. Nem volt elég számára a keze. Egy olyan mániákus, mint amilyenné ő vált, ennél többre vágyott. Így hat héttel az egyetem kezdete után az egyik nap végén életében először elment egy szexboltba.
    - Undorító vagy, Felix. Frankenstein hozzád képest egy angyal volt – mondjuk, amúgy sem ő abban a történetben az igazi torzszülött… – gondolkodott ezen, miközben a szájmaszkját felhúzva belépett egy eldugott utcában lévő szexboltba. – Talán jobb lett volna tényleg online rendelni – elmélkedett. Bár ezt az opciót azért vetette el, mert félt, hogy egy olyan futár szállította volna ki neki a csomagját, aki rendszeresen járt hozzá, és aki megláthatta volna a bolt logóját, ezzel kínos helyzetbe hozva magukat.
    - Amikor a zár kiold, mind egyformák vagyunk – olvasta el a kiírást, ami a játékbilincsek fölött fogatta. – Tényleg a pokolra jutok – motyogta magában.
    - Segíthetek, Uram? – kérdezte egy kedves harmincas hölgy tőle.
   - Öhm… Háááát én csak… – Az agya leblokkolt a szégyenérzéstől, pedig ennek az eladónak, aki itt dolgozott, ez volt a munkája, és nem tűnt úgy, mint akit ez rosszul érintett.
    - Igen? – kérdezett vissza bátorító mosollyal.
   - Egy dildót keresnék – mondta ki végül Felix, miközben szégyenében lesütötte a szemét, és remélte, hogy a maszk takart annyit az arcából, hogy nem látszódott, mennyire elvörösödött.
    - Tessék, erre lesznek! – mutatott a hölgy a kettővel arrébb lévő sorra. – Válasszon nyugodtan! Ha pedig bármiben kellene még Önnek segítség, a kasszánál megtalál. – Úgy mondta mindezt, mintha egy ruhaboltban lettek volna, ami egy kicsit oldotta Felix szégyenérzetét.
    A szőkeség már elég sokat látta ráfeszülő bőr- és edzőnadrágban Changbint ahhoz, hogy nagyjából meg tudja tippelni a méretét és ahhoz közelítő nagyságú játékszert vegyen magának. Még mielőtt távozott volna, egy nagy doboz síkosítót is a kasszához vitt, hátha így nem fog kárt tenni magában. Hazaérve azonban hezitált. Ez egy olyan lépcsőfok volt a szexualitásának felfedezése felé, amit az egyetem előtt nem nézett volna ki magából. Mert bár előtte is vágyott rá, hogy aktív nemi életet éljen, de egy számára különleges személlyel szerette volna felavatni az ánuszát, nem saját magába hatolni egy dildóval. Viszont már nem bírta tovább: majd felrobbant annyira vágyott Changbin minden egyes porcikájára. Ezzel pedig nem ártott senki másnak. Ez az ő kis titka volt. Szerencséjére egy egyszemélyes koli szobában élt, így csak arra kellett ügyelnie, hogy ne legyen olyan hangos, hogy a szomszéd egyetemisták meghallják.
    - Undorodom Tőled, Felix – mondta a saját tükörképének, ahogy a síkosítójával és az új szerzeményével a kezében nézte magát. – Hát ez vagyok én? Ez az igazi énem? Az, aki most fel fog szabadulni?
    A tükörképe nem felelt, a szőkeség mégis tudta a választ, így egy alapos fürdés után kényelmesen elhelyezkedett meztelenül az ágyában, és síkosítóval bekenve az ujjait szépen fokozatosan, egyszerre csak egyet vezetett magába. Végül hárommal ollózva próbálta enyhíteni a feszítő érzését.
    - Miért teszem ezt magammal? – kérdezte, de aztán meglelte azt a bizonyos pontot, aminek az ingerlésétől vérszemet kapott. – Hát megvagy! – Alig bírt kapaszkodni a lepedőben és pislogni sem tudott, úgy kifeszült a szeme. – Basszus, Changbin! Miért nem Te csinálod ezt velem? Neked kéne. Neked vagy senkinek! – pihegte, miközben már majdnem a csúcsra jutott. Végül azonban kihúzta magából az ujjait és az este főszereplőjének adta át a terepet.
    Miután bekente azt is síkosítóval, szörnyen lassan kezdte el tolni magában felfelé, de még így is azt érezte, hogy darabjaira szakad. Más lett volna, ha Changbin védelmező ölelésének menedékében élte volna át ezt a feszítő érzést, ám azokat az izmos karokat csak a képzeletében tudhatta maga körül.
    - Az őrületbe kergetsz! – sírt fel, és már maga sem tudta, hogy a fizikai fájdalom miatt, vagy azért, mert úgy bolondította magába az izmos, depressziós fiú, hogy tudomást sem vett róla.
    Végül sikerült teljes hosszában magában tudnia Changbin helyettesítőjét, de így is kellett neki egy kis idő, hogy el tudja kezdeni mozgatni azt. Idővel azonban az ütemes mozdulata egyre ritmikusabb és gyorsabb lett, mígnem arra lett figyelmes Felix, hogy úgy nevetett, mintha elment volna az esze. Egy örült, hát ez lett belőle: egy mániákus, akivel ezekben a percekben forgott az egész világ. A téboly úgy kezdett terjedni benne, mint a füst, amit nem lehetett megállítani; addig legalábbis nem, amíg valaki el nem oltotta a tüzet, ami okozta. A kérdés csak az volt, hogy Changbin hajlandó lett volna rá, vagy úgy tartotta továbbra is fogva a másikat, hogy arról bármi fogalma is lett volna.
    - Changbin! – nyögte fel hangosan a nevét, amikor a csúcsra jutott. Az elméje egy percre elködösült, majd ahogy a légzése kezdett normalizálódni, úgy csapta arcon a felismerés fájdalmasan kijózanító pofona. – Ez nem mehet így tovább.

     (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.) 

Kompromisszum - Changlix fanfiction - 1. fejezet

 

Nem tették semmissé

      
A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:

 

 

Seo Changbin az utolsó előtti gimnáziumi évének a végén, az egyik nap hazafelé tartva az iskolából a telefonját nyomogatta. Ennek következtében megbotlott az út padkájában, amitől kibicsaklott a bokája. A szüleinek azonnal telefonált, akik rohantak vele a sürgősségire, ahol kezelték is őt. Így viszont ki kellett hagynia azt a családi összejövetelt, amire mind hivatalosak voltak a nagynénjéékhez. A szülei és a húga egyöntetűen vissza akarták mondani a meghívást, de ő ragaszkodott hozzá, hogy menjenek el nyugodtan nélküle, mondván: egy pár órát ellesz egyedül is. Changbin sohasem tudta volna elfelejteni az édesanyja arcát, ahogy szülői melegséggel még az ajtóban állva is visszakérdezett, hogy biztos ne maradjon legalább ő. Bárcsak önzőbb lett volna Changbin és mindőjüket marasztalta volna; vagy csak egyszerűen lakatott tett volna a szájára, amikor unszolta őket, hogy menjenek! Ám ő nem így tett, mert nem akarta, hogy a húga és a szülei is feláldozzák a szórakozásukat a ballépése miatt.
    Jó tett helyébe jót várj – tartja a mondás. Ez azonban nem feltétlenül esik egybe az igazsággal. Mert ez esetben a fiú önzetlensége a családja életébe került. Ha aznap egyikük sem szállt volna be késő délután az autóba, nem ment volna nekik egy kamionsofőr, mindhármukat halálra gázolva. Changbin rengeteget eljátszott utána azzal a gondolattal, hogy bárcsak ő is velük halt volna. A figyelmetlensége következtében élt még, míg a családja irányába mutatott nagylelkűsége miatt nem menekültek meg a szerettei is a halál csapdájától.
     Changbin mindezek után az anyai nagyszülei felügyelete alá került, akik az egyetlen egyenesági rokonai voltak. Mivel azonban valamennyiük lelke szilánkosra tört a tragédia miatt, együttélés helyett inkább csak túlélésre játszottak. Csendben, robotszerűen teltek a napjaik: ugyanakkor ettek; ugyanazokat a kérdéseket tették fel egymásnak, amikre ugyanazokat a válaszokat kapták. Csak néha történt egy-két apróság, ami kiszakította őket a monotonitás tengeréből, amiben majd megfulladtak. Egyikük sem sírt; csak a baleset napján és a családi temetésen. Az elfojtott könnyeik súlya pedig napról-napra nőtt, és ők egyre nehezebben cipelték ezt a terhet.
    Changbin idővel az alkoholba menekült, amit ha észre is vettek a nagyszülei, sohasem tették szóvá. Általában este, a szobája fájdalmas csöndjében és sötétjében iszogatott, többnyire whiskey-t, hiába tudta, hogy milyen lesz tőle. Az volt az édesapja kedvenc itala, így jócskán hagyott hátra bontatlan és megbontott üvegeket is. Olykor, mikor Changbin jobban felütött a garatra, ahogy az acél poharát a remegő ajkához emelte, rendre megkérdezte magától: hogyan fajulhatott így el az éjszakája? De aztán a whiskey-t húzóra megitta, majd újabb és újabb pohárral. Egyes estéken egy teljes üveg is lement a torkán, aminek az aljához érve igazán megütötte az alkohol. Feléledt tőle az elméje, és a szakadék a mélybe rántotta. A szíve elképesztően gyorsan vert, és még inkább kikristályosodott számára az, hogy mire vágyott: meghalni és újra a családjával lenni.

Innentől kezdve így létezett: nappal monotonon, szinte semmit sem észlelve igazán abból, ami körülvette őt, míg éjjel túl hevesen, mindenből duplát látva. Rendre lepergett előtte az élete, és utálta, amiért a balesete megmentette a haláltól. Néha levegőt is alig kapott ettől a gondolattól. A szobájában felsínylő árnyékok váltak az ő menedék-valóságává. Azok voltak a vigaszai, mert ugyanúgy csak vánszorogtak, mint ő az életében. Egy nap viszont észbe kapott, és rájött, hogyha nem fejezi be ezt a pusztító életmódot, tényleg nem lesz messze az ő temetése sem, ami viszont minden bizonnyal a nagyszülei halálát is elhozta volna.
    Még időben keresett magának egy magán pszichiátert, aki beutalta egy remek pszichiátriára a nyár fennmaradó idejére, és antidepresszánst is írt fel neki. Mindezek segítségével Changbin végül sikeresen összeszedte magát a végzős évének kezdetére. Nem volt boldog, nem volt teljes, de hajtotta az, hogy a szüleinek megígérte, hogy megvalósítja az álmát és bekerül valamelyik neves egyetem építészmérnöki szakára. A tanulásba menekült. Néha még a barátaival is összefutott, de minél több találkát mondott le, minél kevesebb üzenetükre válaszolt, úgy távolodott el tőlük szépen fokozatosan. Így a ballagásuk napján már tudta: többé nem látják egymást.
    Azonban akármilyen jó átlaggal is végzett, és könnyen bekerült az egyetemre, a sikeres felvételijének kiértesítése után, mintha kipukkadt volna a lufi. Elérte azt, ami célként ott lebegett előtte, hogy mindennap ki tudjon kelni az ágyból, és ivás helyett valami hasznossal terelje el a gondolatait a lelkében lévő fájdalomról. Ahogy viszont ezen túl volt, megengedte magának azt, amit eddig elfojtott: gyászolt. Végre teljesen megélte a veszteségét és a depresszióját, amik egyik napról a másikra magával ragadták őt, és nem volt az az antidepresszáns és pszichiáter, aki segíthetett volna neki átvészelni ezeket. A gyógyszerek csak tompítani tudták a szenvedését, de megszüntetni nem, a szakorvosi szavak pedig akármilyen tűpontosan is diagnosztizálták mindazt, ami benne tombolt, nem tették semmissé azokat.
    Ezek következtében úgy kezdte az egyetemet, mint egy félzombi. A tájékoztatónapján is elaludt, és az eligazítás legvégére ért csak oda. El is könyvelte magában, hogy azért a tíz percért kár volt odamotoroznia, mert így csak leégette magát a többiek előtt, akik felé egyáltalán nem akart nyitni. Nem állt szándékában új embereket beengedni a világába, mert akkor el kellett volna árasztania őket a benne lappangó fájdalommal, amit nem akart. Arra viszont nem volt képes, hogy általuk élettel telibbé váljon. Pedig néha elkapta egy-egy beszélgetésüket, és az első hetek után elkönyvelte, hogy többen is kedvelték volna azt a Changbint, aki a családjával halt azon a tragikus nyári napon. Ezt az új fiút viszont nem kívánta senki barátjának. Ő is alig bírta elviselni magát. Miért akart volna bárki önként jelentkezni erre a feladatra?
    A nagyszülei néha azért rákérdeztek, voltak-e barátai, amire rávágta, hogy nem, és egy idő után nem is volt hajlandó beszélni a témáról. Az pedig kifejezetten kínosan érintette, amikor a lányokról érdeklődtek tőle. Szerencséjére ezt letudta azzal, hogy alig volt a szakukon egy-két lány. Nem akart belemenni abba, hogy se nő, se férfi nem vonzotta szexuálisan. Soha nem voltak ilyesfajta vágyai. Egyáltalán nem érzett szexuális ingert magában. Egyszer-kétszer kipróbálta a maszturbációt, de elkönyvelte, hogy az sok hűhó volt a semmiért, így nem fárasztotta ezzel a kezét. Helyette végzős gimisként kemény edzésbe kezdett. Igaz, a visszatérő depressziója miatt már csak heti négyszer járt kondizni, olyankor viszont igencsak megizzasztotta magát, és semmi ingere és ereje nem volt arra, hogy még magához nyúljon ezek után.

Teltek-múltak a napjai, mígnem egyszer arra lett figyelmes, hogy mintha valaki a nyomában lett volna. Rendre látott egy sapkás, szájmaszkos vékony teremtést, aki sokszor követte az utcán, és egy idő után még a konditeremben is feltűnt, ahova járt. Changbin egy ideig azt hitte, mindez csak a véletlen műve volt, és hogy a traumája miatt már paranoiássá is vált. Arra fogta, hogy biztos az idegen is a környéken élt, és hogy épphogy csak elkezdte a súlyzós edzését, azért nem csinált szinte semmit a konditeremben. De – még ha csak fél szemmel figyelte is – feltűnt neki, hogy a fiú nem erősödött, és továbbra is csak az egykilós súlyzókat emelgette, és mintha őt nézte volna. Legalábbis akárhányszor rávetette futólag a tekintetét, a vékony fiú mindig bámulta őt. Majd az egyik eset kijózanító volt számára, hogy márpedig nagyon is miatta járt oda, amikor is észrevette, ahogy páran a konditeremben kacagtak a srácon, mire ő is ránézett, és akkor feltűnt neki az, amitől majdnem elejtette a kezében lévő tíz kilós súlyzókat: az idegen egy – a csöpp méretéhez képest igencsak nagy – merevedéssel bámulta őt. A depressziós fiú az élete ezen szakaszában örült, hogy képes volt létezést mímelni, nem akart senkinek sem tetszeni, nemhogy egy mániákusnak, aki folyton a nyomában volt.
    Azonban még ekkor is túl naiv volt, hiszen azt hitte, az idegen majd megtántorodik, látva, hogy ő is kiszúrta a jelenetet, de tévedett. A szájmaszkos személy ezután még gátlástalanabbul nézte őt. Már az sem tudta kizökkenteni, hogy a többiek hogyan nevették ki és mutogattak rá. Úgy tűnt, mintha nem tudta volna elfordítani róla a tekintetét. Ettől pedig szabályosan rettegni kezdett Changbin. Valahol ironikus volt, hogy ő, az egyre fittebb, izmosabb férfi, félve nézte a törékeny személyt.
    Egy idő után pedig úgy érezte, mintha ismerős lett volna neki a srác mozgása, az aurája, de nem tudta, honnan. Ami nem volt meglepő, hisz a nagyszülein kívül semelyik környezetében lévő emberre nem fordított különös figyelmet. Mígnem egy nap rá nem jött, honnan rémlett neki: a mozdulatait és az alkatát felismerte az egyik évfolyamtársában, Felixben. Amikor az egyetem folyosóján tudatosította magában, hogy az angyali külsejű fiú, aki az egyik legközkedveltebb csoporttársa volt, a szabadidejében az ő nyomában járt, a döbbenetétől és a zavarodottságától majdnem elájult.
    - Jól vagy? – kérdezte tőle Chan, aki a legfigyelmesebb fiú volt a csoporttársai közül. Ez még úgyis feltűnt Changbinnek, hogy egy szót sem váltott vele, eddig legalábbis.
    - Igen… Persze, csak megszédültem – mondta a féligazságot, miközben a halántékához kapott.
    - Gyere, ülj le! – vezette oda a fiú az egyik folyosón lévő asztalhoz és padhoz.
   - Beteg vagy? Nem ittál eleget? Vagy más a gond? – kérdezte aggódva Chan, amivel még ebben a kaotikus helyzetben is képes volt megmelengetni Changbin szívét. Valaki nem nézett át rajta, nem volt a zaklatója, egyszerűen csak odament hozzá, amikor látta a rosszullétét. Az ilyen apró gesztusok tudták sokszor a legjobban megmutatni azt, ki milyen ember volt. Chan pedig ekkor bizonyította, hogy gondoskodó lélek volt. Bárcsak több életkedve lett volna Changbinnek, és már korábban nyitott volna felé barátilag!
    - Nem, más a gond – nem akart hazudni neki, nem bírt. Ahogy annak a színlelés sem ment már neki, hogy érdektelenül állt mindenhez. Egyszerűen belefáradt abba, hogy szürke egérként, némán létezett. – Most szembesültem valamivel, ami arcon csapott, és tanácstalan vagyok, mit is kellene tennem.
    - Ó! Sajnálom. Tudok valamiben segíteni Neked? – tette a vállára a kezét Chan, miközben leguggolt mellé, és ahogy ránézett, abból a tekintetből semmi más nem tükröződött, csak tiszta kedvesség, amitől majdnem könnybe lábadt Changbin szeme. Olyan rég nem tapasztalt már egy ilyen hétköznapian szívfacsaró dolgot.
    - Nem hiszem, de jól esik, hogy megkérdezted – felelte végül.
   - Értem. Ne haragudj, de most rohannom kell, viszont, ha ideadod a telefonodat, bepötyögöm a számomat, és hívj nyugodtan, ha bármit megbeszélnél velem. Legyen az egyetemmel kapcsolatos vagy magánjellegű, én szívesen meghallgatom – mosolygott rá, miközben odanyújtotta a kezét, Changbin lelkén pedig hirtelen kezdett repedezni az a védőburok, amit köré épített.
    - Rendben – adta oda a készüléket, majd szabályosan fájt neki, hogy a másik fiúnak máris ott kellett hagynia őt. De tudta, élni fog az ajánlatával. Nem aznap, viszont nem fogja elengedni ezt a lehetőséget, hogy valakihez újra kapcsolódjon.
    Majd ismét szúródni kezdett a mellkasa, ahogy megpillantotta az őt ledermedve bámuló Felixet, de azonnal elkapta a szemét, mert továbbra is képtelen volt felfogni, hogy az a csöpp, angyali külsejű fiú zaklatókat megszégyenítően a nyomában volt szinte mindennap, és aki ekkor is úgy bámult rá, mintha egyszerre falta volna fel a tekintetével, és közben mérhetetlenül aggódott volna érte.

     (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)