2021. május 11., kedd

Vörös ruhás lány - ChaeJi fanfiction

 

A történetet a következő dal ihlette:

Chaeryeong:

 Itt vagyok újra, a tett helyszínén, ahol évekkel ezelőtt magadba bolondítottál. Nem hittem volna, hogy valaha lesz lélekerőm visszajönni ide, hiszen az a bizonyos nyaralás után, ami alatt megismerkedtünk, hónapokon át, minden este, amikor becsuktam a szememet, téged képzeltelek magam elé. Sokszor eltartott egy ideig, mire más gondolatoknak is teret adott az emlékképed, de gyakran te voltál az utolsó képkocka, amit magam előtt láttam, mielőtt az álom magával ragadott. Olykor az álmok tengerében is veled úsztam, és a reggeli ébresztőm hangjára is azok a napok villantak be előttem, amiket együtt töltöttünk. Akkoriban a legnagyobb félelmeim egyike az volt, hogy egyszer csak köddé válnak a rólad őrzött emlékeim, hasonlóan, ahogy te magad is eltűntél az életemből. Amilyen gyorsan jöttél, olyan vad sebességgel el is illantál. Három hét – ennyit kaptam belőled, és még évek múltán is érzem magamon a hatását minden egyes tettednek, aminek a tanúja lehettem, és valamennyi szavadnak, amit hallottam tőled. Mert te egy ilyen ember vagy, Yeji: aki csak úgy jön-megy mások életébe, és nem is realizálja, milyen mély nyomot hagy az adott személyekben. Bennem mindenképp nagy nyomot hagytál – eltörölhetetlenül nagyot.
    Öt év kellett, hogy rávegyem magam a visszatérésre. Ahogy a szálloda melletti szórakozóhely ajtaján belépek, mintha visszautaznék az időben. Ez a hely semmit sem változott: zavarba ejtően ugyanolyan, mint ahogy megmaradt bennem. Amint leülök ahhoz az asztalhoz, ami
akkoriban a törzshelyünk volt, és ahonnan kiválóan rá lehet látni a táncparkettre, rögtön eszembe jut, miként táncoltál észveszejtően – úgy, mintha az egész hely a te színpadod lett volna, a körülötted lévők pedig a háttértáncosaid. Akire mindennél és mindenkinél jobban emlékszem arról a nyárról, az te vagy, ahogy eggyé válsz a zenével a vörös ruhádban. Hajnalig meg sem álltál soha, aznap éjjel pedig, amikor először megpillantottalak, én magam sem vettem észre az idő múlását, főleg, miután kiszúrtad, milyen feltűnően bámullak, és magaddal rántottál. Rád, és a közös táncolásunkra gondolok minden egyes alkalommal, amikor Zayn Malik I Won’t Mind című számát hallom – mert ez a dal nemcsak azért fontos számomra, mert mint egy test, egy lélek mozogtunk rá, hanem mert a szöveg mondanivalója is teljesen rá illett arra, amit irántad éreztem. Ráadásul torkod szakadtából énekelted minden áldott este, amikor visszamentünk a klubba, és te szabályosan megparancsoltad a DJ-nek, hogy rakja be nekünk. Bár nem mondtuk ki, de ez lett a közös dalunk. Ennél azonban sokkal fontosabb dolgokat is magunkban tartottunk – én legalább is biztosan. Nem vallottam be neked, hogy beléd habarodtam. Életem első nyaralása volt ez, amire a szüleim nélkül mentem, és álmaimban sem gondoltam volna, hogy itt jövök rá a szexualitásomra: itt szembesülök vele, hogy a nőkhöz vonzódom. Igaz, már előtte is volt némi sejtésem róla, de elnyomtam magamban, viszont te újraírtál mindent bennem. Én mégis hagytam, hogy elmenj. Nem kértem el a számodat, se az e-mail címedet, és mivel nem vagy fenn a közösségi média egyik platformján sem, így a lehetőségem, hogy tartsuk a kapcsolatot, még ha csak barátokként is, elment azzal a vonattal, amivel hazautaztál. Legalább azt elmondhattad volna, mikor indulsz, hogy tisztességes búcsúnk legyen.
    Nem túlzok, ha azt állítom, az ez utáni egy évben nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá, hogy bárcsak ismét megpillanthatnám az arcodat Busan tömött utcáin. Mert akármilyen sokan is vettek éppen körül, téged bármennyi ember közül ki tudtalak volna szúrni. De a napok csak teltek és múltak, te pedig megmaradtál egy visszatérő álomnak. Egy idő után rá is untam arra, hogy minden estém a régi emlékeinkkel zárul. Belefáradtam, hogy valami olyasmiért fáj a szívem, ami számodra talán csak egy olyan játék volt, aminek a szabályait elfelejtetted velem közölni. Ráuntam annak a kérdésnek az ismételgetésére: hogyan válhattunk szét, anélkül, hogy kétszer átgondoltuk volna a dolgot? Majd azzal a magyarázattal álltam elő, hogy talán azért kellett, hogy belépj egy röpke epizód erejéig az életembe, hogy elfogadjam a leszbikusságom, és mellé megtanuljam, hogy meg kell ragadni a lehetőségeket, mert azok sok esetben nem térnek vissza. Így hát, amikor legközelebb megtetszett valaki, és kölcsönös vonzalmat véltem felfedezni, nem haboztam, és egy három éves kapcsolat lett az eredménye. Szinte sohasem jutottál eszembe ezen évek alatt, vagy ha mégis, akkor is hálát éreztem irántad, amiért megtanítottál élni a lehetőségekkel.
    Egy ideje azonban újra egyedülálló vagyok, és nem tehetek róla, ismét beférkőztél gondolataimba. Talán soha nem is hagytad el őket, csak én próbáltam ignorálni minden apró dolgot, ami egy hangyányit is emlékeztetett volna rád. Ám most visszatértem ide, hátha ez kell ahhoz, hogy lezárjam magamban is a történetünket. Ha téged nem is tudlak magamhoz ölelni, legalább a hely varázsának melegében had olvadjon egy kicsit a szívemre fagyott jég.
    - Mintha egyszer azt mondtad volna, a piros az én színem, és te inkább nem is próbálkozol vele – hallom a hangodat, és ez most nem cseng olyan távolinak. Kristálytiszta és élénk.
    - Remek, a vodka és az utazás miatti fáradtságomnak hála már hallucinálok is – kacagok fel fájdalmasan, és biztos, ami biztos, lehúzok egy újabb rövidet. Ennél rosszabb már úgyse lehet, nemde bár?
    - Ha te hallucinálsz, akkor én is – mondod, mire kezd felmenni bennem a pumpa. Eddig is tudtam, hogy nincs rendben az, mennyire ragaszkodok hozzád, de ez már a megőrülés határát súrolja.
    - Tessék? – fordulok hátra, és ott vagy. Itt állsz előttem, hús vér valódban, amit annyira nem akarok elhinni, hogy a kezed után kapok, és erősen megszorítom azt. – Vagy tettek valamit az italomba, vagy tényleg itt vagy.
    - Itt vagyok, hiszen minden egyes nyáron visszatérek ide, ugyanakkor, mint amikor veled is találkoztam. De hát biztosan tudtad, hiszen megírtam ezt a tervemet abban a levélben, amit otthagytam neked a szálloda portáján – mondod, és nincs semmi szemrehányás a hangodban, miközben leülsz mellém, és kérsz magadnak is valami alkoholt.
    - Milyen levélről beszélsz? – próbálom felfogni, mit hadoválsz.
   - Amiben szerelmet vallottam neked, és megadtam a számomat. Tudom, személyesen kellett volna megmondanom, de akkor oda lett volna a varázsa az együtt töltött időnek.
    - Én… Én… - Az, hogy lefagytam, nem kifejezés. Az elmém kiüresedett, egy árva gondolat sem kapott helyett benne, csak a zavarodottság kifürkészhetetlen hálója lepte el minden egyes zugát. – Én nem kaptam semmilyen levelet – sikerült végre kinyögnöm mindezt.
    Ahogy kétségbeesetten próbálod elmondani nekem, mi mindent írtál bele, hogy te is állandóan csak rám gondoltál azóta, és a párkapcsolataid hasonló sorsra jutottak, mint az enyémek, mintha az életem egy tragikomikus álommá szőné magát. Abban sem voltam biztos, hogy tényleg ébren voltam, mert a realitás talaja kicsúszott alólam a szavaidat hallva. Talán jobb is, hogy becsiccsentettem, mert másképp zokogásban törtem volna ki számtalan idegen előtt.
    - Szívem szerint megfojtanám azt a recepcióst, aki nem adta neked oda a levelemet. – Ekkor olyan erősen szorítod meg a poharadat, hogy azt hiszem, mindjárt szét is töröd.
    - A huszonegyedik században sok módja lett volna annak, hogy megtalálj. Vagy miattam sem voltál hajlandó lemondani az elveidről, és valamilyen közösségi felületre beregisztrálni? – vetem fel ezt az opciót.
    - Sokáig gondolkodtam rajta. Egy jó darabig azt mondogattam magamnak, hogy nem csak a félénkséged miatt nem mertél igazán nyitni felém, hanem azért sem, mert nem vonzódtál hozzám. Majd mire meggondoltam magam, és adni akartam a dolognak egy újabb esélyt, és meg is találtalak Instagrammon, te vidáman, összebújva pózoltál egy gyönyörű nővel egy rakás képen. Bár egy laikus elhitte volna, hogy csak jó barátnők vagytok, de én tudtam, hogy ennél többről volt szó. Így feladtam. Látva, hogy egy másik lánnyal boldog vagy, végleg elhittem, hogy hozzám sohasem vonzódtál. – Sokáig fürkészel, hátha mondok valamit, de képtelen vagyok rá. – Meg se szólsz?
    - Nem tudom, mit mondhatnék. Annyi mindent meg kéne beszélnünk, hogy hirtelen semmi sem tűnik fontosabbnak a többi dolognál. Amondó vagyok, hagyjuk is mára a beszédet, és menjünk fel valamelyikünk hotel szobájába. Ott pedig tépd le rólam ezt a vörös göncöt, amit csak a te emléked tiszteletére vettem ma fel, és amit inkább látnék a földön, mint magamon – hadarom, mert olyan vágyat érzek irántad, ami felülmúlja azt, amit öt éve, az akkori ártatlan énem tapasztalt a környezetedben.
    - Végre az enyém leszel – súgod a fülembe, amit meg is harapsz, amint megérkezünk a szobámba.
    Mámor, ködfelhő, alkohol, a csodás parfümöd, a csókolni való szád és egy vörös ruha a földön – ezek tettek pontot a nélküled leélt öt évem végére. Talán így kellett lennie, hogy az a levél sohase kerüljön hozzám, hogy az újratalálkozásunk előtt legyen időm elfogadni a szexualitásomat, azt felvállalni a hozzátartozóim előtt, és rájönni, igazán ki is vagyok én. Az ment rá az előző kapcsolatomra, hogy nem az érdekelt, mik lehetnénk együtt a párommal, hanem inkább az, hogyan válhatok valakivé, aki jobb, bátrabb és vonzóbb annál, mint aki hagyott téged elmenni. Tudom, hogyha ezentúl nem is engedjük el többé egymást, akkor is sokszor riadok majd fel az éjszaka közepén arra a gondolatra: miért mentél el? Most már viszont ezt rögtön megnyugvás fogja követni, hogy visszataláltam hozzád, az én vörös ruhás lányomhoz.

 

  (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2021. február 23., kedd

Oda... - Búcsúposzt

 


A leghosszabb utam végéhez értem, ami a történeteimet illeti, hiszen semmit sem húztam olyan sokáig, mint az Oda…-t, amit öt és fél évvel ezelőtt kezdtem el írni.
    Még gyerekkoromhoz vezethető vissza a Tolkien iránti rajongásom: hét évesen szerettem bele az első Gyűrűk Ura filmbe, majd idővel az egész trilógia az abszolút kedvencemmé vált, tizenévesen pedig magának A hobbit és A gyűrűk ura könyveknek is nagy rajongója lettem (persze a kiegészítő kötetek mellett). A hobbit filmeknél viszont sérelmeztem, hogy Kilihez képest mennyire kevés kreditet kapott Fili (a könyvben pedig egyiküknek sem jutott sok szerep), így saját magam miatt, és mert hátha más is szívesen olvasna róla (meg alapjáraton a Durin-fiak múltjáról), még ha csak fanfikciót is, tizenkilenc évesen elkezdtem írni az Oda…-t.
    2015-2016-ban meg is született a történet első tizenhét fejezete, és abból kifolyólag, hogy akkoriban még sokkal tapasztalatlanabb voltam és érzelmileg kevésbé sokat próbált, egyfajta fiatalkori naivitás jellemzi ezeket a fejezeteket. A következő nyolc részen, amit már 2017-ben és 2018-ban írtam, látszik, hogy nehezebb időszakon mentem akkoriban keresztül, így magának a fanfictionnek az iránya is melankolikusabb és mélyebb lett. A maradék nyolc rész pedig, amit tavaly év végén és idén év elején írtam, a jelenlegi (reményeim) szerint kiforrottabb írásstílusomat reprezentálja, és azt a lelkiállapotot, ami nem olyan naiv, mint a régebbi, de nem is annyira instabil, mint ami a történet közepének megszületésekor jellemző volt rám. Igaz, hogy mikor tavaly folytattam egy igencsak hosszú – két és fél éves – kihagyás után ezt a fanficet, természetesen újraolvastam az egészet, és itt-ott javítgattam stilisztikailag, viszont lényeges változtatást nem alkalmaztam. Pont azért, mert ez a történet lenyomatot ad az életem három, merőben más időszakáról, mind az írásstílusomat, mind a lelkületemet tekintve.
    A fentiek fényében ez a történetem kevésbé egységes, mint a többi, de mégis büszke vagyok rá, és arra, hogy végül nem adtam fel, és bizonyos időközönként mindig visszalátogattam Középföldére, nemcsak mint a regények műelemzője a Tolkien-szakszövegeim írása során, vagy mint laikus rajongó a filmadaptációk sokadik újranézésekor, hanem mint szerző is. Természetesen semmilyen formában nem említhető Tolkiennel egy lapon ez a kis irományom, de azért remélem, nem kell szégyenkeznem miatta. Észrevehettétek, hogy egyáltalán nem kalandokra és harcokra futtattam ki a dolgot, sőt ezek szinte teljes egészében kimaradtak belőle, hiszen amondó voltam, azokról olvashatunk magában A hobbit regényben. Ez a történet Filinek és a mellékszereplőknek a lelki utazását és jellemfejlődését mutatja be, és mellette a sajátomat is. Köszönöm mindenkinek, aki végigjárta velem és a karakterekkel ezt az utat. Hálás vagyok érte. 💕😚

Ui.: A közeljövőben megjelenik egy saját Tolkien-tanulmányom, és erről majd, ha eljön az ideje, itt is fogok nyomot hagyni, hátha azt is szívesen elolvassa közületek valaki. 😊