Kompromisszum - Changlix fanfiction - 3. fejezet

 

Macska-egér játék

      
A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:

Azon a bizonyos napon, amikor Felix meglátta, hogy Changbin rosszul lett és Chan vigasztalta, mérhetetlenül nagy féltékenység fogta el. Bárhogy a barátja volt Chan, és bárhogy magasabb és izmosabb volt nála, egy hajszálon múlott, hogy nem támadta le mindenki előtt a folyosón. De aztán Chan elment, Changbin pedig rávetette a zavarodott, rettegő tekintetét, és a szőkeség azonnal tudta: rájött.
    Ott lett volna előtte a lehetőség, hogy már aznap bevallja neki, mit érzett iránta. Vagy legalább megnyugtassa, hogy nem kellett félnie tőle. Ám Felix néma maradt, ahogy a rákövetkezendő napon és az azutániakon is. Igaz, próbált kisebb mértékben átlátszó lenni. Napközben kevésbé figyelte Changbint; amikor követte, több lépés távolságot tartott tőle, mint eddig; az edzőteremben pedig elkezdett futópadozni. Persze, mindig olyat választott ki, amelyikről tökéletesen rálátott az imádata tárgyára, de már nem bámulta mereven, csak a kondiban töltött idejének nagyjából az egyharmadában. Ez azonban, láthatólag nem volt elég Changbinnek, hiszen rendre a háta mögé nézett séta közben, amitől Felixnek a legközelebbi búvóhelyre kellett mennie, vagy hirtelen megállt és a telefonját kezdte nyomogatni. De az edzőteremben is néha már köszörülte a torkát az izmos fiú, amikor észrevette, hogy őt leste a szőkeség.
    Mindez azonban nem tántorította el Felixet. Sőt, egyfajta macska-egér játszmaként fogta fel a helyzetet, és ahogy teltek a hetek, egyre inkább élvezte, hogy ez az izmos, maszkulin férfi képtelen volt menekülni előle. Mert bár nem kapta még el Changbint, mindig ott volt a nyomában, pont annyi egérutat hagyva neki, hogy a szeme előtt maradjon. Valamint a tétet is emelte: elkezdte gátlástalanul fotózgatni a kiszemeltjét, mind az egyetemen, mind az utcán, mind a konditeremben. Még a vakut sem vette le a telefonjáról, hogy a legtökéletesebb képek szülessenek. Mert szüksége volt fotókra arról, ahogy a rásimuló bőrkabátjában és fekete farmerjában pusztítóan stílusosan festett a fiú, anélkül, hogy próbálkozott volna. Azt is számtalanféleképpen meg kellett örökíteni, hogyan rágta Changbin belülről a száját órákon, miközben a kezét keresztbe tette maga előtt.
    A legfontosabb és egyben legritkább képek azok voltak róla Felix gyűjteményében, amelyeken mosolygott. Bár ez egyre többször fordult elő, amikor Chan közelében volt, amitől mindig befeszült a szőkeség valamennyi porcikája, a vérnyomása pedig az egekbe szökött. Ha nem kedvelte volna Chant, és ha nem látta volna, mennyivel boldogabb volt Changbin, amióta összebarátkoztak, valamilyen úton-módon biztosan szétválasztotta volna őket egymástól. Így viszont csak ökölbe tett kézzel figyelte Felix a kibontakozó barátságukat, és lelkesen igyekezett a telefonja kamerájával elkapni azokat a pillanatokat, amikor Chan mosolyt csalt az általa imádott férfi arcára.
    Időközben több parafatáblát is beszerzett, amelyeket teleaggatott a szerelméről előhívott képekkel. Sőt, a kedvenceit képkeretekbe tette. Ráadásul egyeseket össze is szerkesztett pár magáról készült fotóval. Szinte varázslatos érzés volt számára, ahogy az első ilyen szerkesztését sikeresen megcsinálta. Könnyen becsaphatott volna a kép eredetiségéről valakit, aki nem tudta, hogy nem egymásra mosolyogtak, csak össze lett két fotó rakva. Az viszont, hogy saját maga is elhitte bizonyos percekben, hogy tényleg rámosolygott Changbin, a tisztább pillanataiban megrettentette Felixet. Azt akarta, hogy egy csapattá váljanak: ketten legyenek a világ ellen. Hogy ne csak Chan csaljon mosolyt a sötét hajú fiú arcára. Hitte, hogy nagyszerűek lettek volna együtt, de ahelyett, hogy ténylegesen randira hívta volna, hagyta, hogy napról napra egyre jobban elfajuljon a helyzet.
    Nem tudta pontosan, mit is jelentett ránézve, hogy ezek a majdnem közös képeik felbecsülhetetlenekké váltak számára. Mindennap készen állt a vakító fényre, ami a telefonja vakujából tört fel, ahányszor lekapta Changbint. Mintha mindegyik fotóval eltulajdonított volna egy apró darabot a fiúból. Ha már ő magát nem tudta birtokolni, és a fiú sem tette Felixet a magáévá, legalább ezek a képek a szőkeség tulajdonában voltak.
    - Fogalmam sincs, mennyire vagy tisztában vele, Bébi, hogy én vagyok a legnagyobb rajongód. De ígérem, addig foglak követni, addig leszek a paparazzid, amíg belém nem szeretsz – mondta mindezt a kedvenc közös képüket bámulva. –  Nem létezik számomra más szupersztár. Te vagy a világomban a legérdemesebb személy arra, hogy lefotózzam. Ígérem, jó leszek, valahogy kordában tartom magamat, ha egyszer végre Te is akarsz majd engem, de nem állok le addig, amíg az enyém nem leszel és én a Tied. Addig üldözlek, amíg belém nem szeretsz.
    Felix szeméből ömlöttek a könnyek, amiktől alig látta a saját mosolygó alakjaikat a képen. Közben pedig egy beteg, vágyakozó mosolyt is villantott. Ez azon percek egyike volt, amikor az épp elméje és a mániákus énje egyszerre törtek utat maguknak. Azért sem vallott még szerelmet Changbinnek, mert annyira fontos lett számára, hogy nem akarta őt bepiszkítani a mocskos fantáziájával, de lemondani sem tudott róla.
    - A Te mániákus paparazzid! – Közben letette a képet, nehogy eláztassa. A beszédet viszont folytatta, mivel kimondva a szavakat, tudatosította igazán őket saját magában. Erre néha szüksége volt, hogy ne őrüljön meg teljesen. Mivel mással nem oszthatta meg a mániáját, legalább az üres szobája csendjét megtörte vele. – Mindig várok Rád, mikor vége van az óráinknak és mikor készülődsz edzésre. Külsőleg olyan vagy, mint az én motoros rosszfiúm, az alapján viszont, amit látok a lelkedből, egy összetört rocksztár vagy, aki képtelen új dalokat írni, amíg be nem heggel a lelke. Bárcsak tudnám, mi tört így össze Téged! Bárcsak ténylegesen ismernélek! Nemcsak a napi rutinodat, hanem a gondolataidat, a világlátásodat. Félek, minél később vallok Neked szerelmet, annál nehezebb lesz elkülönítenem Téged a saját fejemben kialakított képről Rólad. Felbecsülhetetlen számomra az, amit irántad érzek, mégis egyre nehezebb így élnem. Egyre nehezebb szeretnem Téged, úgy, hogy Te nem érdeklődsz irántam. Mert ha így lenne, akkor már léptél volna, hisz egy hónapja tudod. – A hangja is elcsuklott az utolsó szónál és már szinte fuldokolva zokogott fel. Egy percig azt hitte, abba sem fogja tudni hagyni a sírást.
    Mikor azonban már szörnyen kiszáradt a szeme a sok könnycsepptől, amit ejtett, a helyzethez mérten megnyugodott és ivott egy nagy pohár vizet, majd alaposan lezuhanyzott, hogy valamelyest lemossa magáról az elmúlt percekben rátört fájdalmat és bűnösségérzetet. Már nem akart az épelméjének adózni, csak a Changbin iránti vágyának átadni magát. Így előkapta a kedvenc selyemköntösét, és a foteljébe kirakta annak a párját, amit Changbinnek vett, és immáron szokásához híven odaképzelte a másikat. Lekapcsolva a nagyvillanyát, az éjszakai lámpája sárga fényében állt, és a lelki szemei előtt látta, hogy a sötét hajú fiú a ráfeszülő köntösében hozzásietett és felkérte egy táncra. A hús-vér valójában azonban magában lassúzott. Egy ponton hátat is fordított neki, hogy úgy ölelje őt magához a nála megtermettebb fiú, és az izmos karját köré fonva tudatosítsa benne, hogy az övé volt.

  - Ez annyira jó – suttogta Felix. – Ne állj le, Kedvesem! – kérte. Majd elképzelte, hogy az ágy felé húzta őt Changbin, ami mellett le is dobta magáról a köntösét Felix, és előkapta az első alkalom óta már sokadik doboz síkosítóját. Bekenve vele az ujjait, azonnal el is kezdte magát tágítani.

    - Leszarom, mennyire mű, amit itt művelek, most csak jól akarok szórakozni. – Ez volt azon az éjjelen az utolsó mondat, ami az épp elméjétől származott.
    Miután már mindegyik ujjával szabadon mozgott – hisz a napi szintű gyakorlat érződött –, mindenféle felkészítés nélkül nyomta fel teljes hosszában a játékszerét. Ki-be húzgálva magából egyre többször és hangosabban ordította Changbin nevét, miközben egyre nagyobb transzba esett, és egyre élénkebben képzelte maga köré a fiú karjait. Pár pillanatra már szinte olyan volt, mintha ténylegesen őt fogadta volna magába. Ezek a pillanatok pedig minden pénzt megértek Felix számára.
    - Ááááá! – nyögött fel a csöpp termetéhez képest mély hangjával, ahogy az orgazmus magával ragadta. – Changbin, Changbin… – A fiú nevét pihegve aludt el, másnap pedig már sokadjára gondolt arra, hogy ha a szerelmének pusztán az elképzelt énjétől ilyen gyönyöröket élt át, vajon a tényleges fizikai valójától mit tapasztalt volna meg.

Mindeközben Changbin többé már nem a depressziójával volt elfoglalva, hanem azzal a kiszolgáltatott és kényelmetlen helyzettel, amibe Felix mániája sodorta őt. Amikor már azt hitte, a követésénél, a bámulásánál és a konditermébe való járásnál nem lehetett rosszabb, feltűnt neki, hogy az egyetemen az előadások közti szünetekben elkezdte fotózni őt a fiú, majd idővel az utcán is. Eleinte óvatosan, majd ebben is egyre szégyentelenebbé vált. Volt, hogy nemhogy a vakut, de még a hangot sem vette le a telefonján, így egy apró kis nesz is jelezte, hogy egy újabb fotót szerzett meg róla Felix, amivel el sem akarta képzelni Changbin, mit csinálhatott.
    Mikor már egy hónapja tudta, milyen mániákus lett az irányába a szőkeség, kezdett durván besokkalni. Nem sok választotta el attól, hogy újra a whiskys üveghez nyúljon, de végül erőt vett magán és felkeresett egy pszichológust. A pszichiáterével mindig rövid és tárgyilagos kezeléseik voltak, ezért tudta, hogy más is kellett mellé. Így talált rá Han Jisungra, akinek az első alkalommal két órán át beszélt a gyászáról, az utolsó gimis évéről, az egyetem kezdetéről, majd végül Felixről. A pszichológus tudta, hogy elsősorban az utóbbit kellett orvosolniuk, mert a fiú a szőkeség említésétől is remegni kezdett, és sütött a félelem a tekintetéből.
    - Azt veszem ki a szavaiból, hogy úgy érzi magát, mintha a marionettbábúja lenne Felixnek – állapította meg Jisung. – Vagy tévedek?
  - Én ezt így nem tudatosítottam magamban – felelte Changbin, de végiggondolva, fején találta a szöget a pszichológus, és hirtelen le is verte a víz a fiút. – Igaza van, úgy érzem, és félek – vallotta be. Ez nem az a hely volt, ahol kemény, neutrális férfinak kellett mutatkoznia: itt épphogy fel kellett fednie a valós félelmeit.
    - Ezért nem meri szembesíteni őt? – kérdezte Han.
   - Igen. Ki tudja, mit tenne velem. Lehet, meg is gyilkolna az egyik este, mikor megyek a konditeremből hazafelé. Akármilyen pici is legyen, amikor elborul egyesek elméje, az szörnyűségekhez vezethet. Ha mondjuk nekem esik egy késsel, mindegy milyen erős vagyok, könnyen tragédia lehet a vége. Bár ki tudja, lehet, szívességet tenne nekem, ha végre követhetném a családomat. – Nem gondolkodott, amikor az utolsó mondatot mondta, egyszerűen kicsúszott a száján az igazság, amit hallva Han elkezdett körmölni. – Nincs öngyilkossági hajlamom. Ha lenne, már szerintem nem élnék – tette hozzá Changbin magyarázkodva.
    - Ez nem ilyen egyszerű. Valaki például csak idős korában vet véget az életének – magyarázta a pszichológus. – De én elhiszem, hogy nem tudja elképzelni, hogy a gyakorlatban ilyet tegyen saját magával, mégis van valami oka annak, hogy ezzel viccelődött.
    - Persze, az első egy órában kábé csak arról beszéltem Önnek, mi ennek az oka – horkant fel az egyetemista fiú, de ezzel sem váltott ki semmilyen reakciót Hanból. – Maga szerint beszélnem kellene vele?
   - Igen. Nappal, az egyetemen, ahol nem tehet Önben kárt. Ha pedig a reakciójából úgy ítéli meg, hogy veszélyben van, forduljon a hatóságokhoz. Már hosszú hetek óta követi magát ez a fiú, ha szembesíti őket a részletekkel, nem hajthatják csak úgy el, főleg, ha még képeket is találnak Önről a telefonjában. Viszont van egy olyan érzésem – és az eddigi tapasztalataim alapján is így gondolom –, hogy Felix egyszerűen rajong Önért, csak nem mer kezdeményezni. Könnyen lehet, hogy el kéne mondania neki, hogy nincs Magánál esélye. Már ha nincs? – ráncolt a homlokát sokat sejtetően.
    - Nincs. Persze, hogy nincs – felelte túl gyorsan Changbin, miközben zavarában megrázta a fejét. – Miket gondol!? – volt felháborodva.
    - Az sem lenne szégyellnivaló, ha lenne. Az önmagában még nem bűn, ha valaki örömmel fogadja másnak a felé tanúsított rajongását. Az, hogy mit kezd az ember ezzel a fajta érdeklődéssel, dönti el, hogy jó vagy rossz irányba dől a mérleg nyelve – magyarázta a férfi.
    - Értem. Akkor így teszek, megpróbálom szembesíteni. De az Ön lelkén szárad, ha Felix megöl engem – tette hozzá, nem érdekelve, hogy ezek után könnyen visszautasíthatja Han azt, hogy legközelebb is fogadja.
    - Ha ennyire fél, akár egyből a rendőrségre mehet innen – maradt továbbra is idegesítően nyugodt a férfi.
    - Tudja, hogy nem ezt akarom – felelte Changbin.
    - Igen, úgyhogy mikor szeretne legközelebb jönni? – ekkor már mosolygott a jóképű pszichológus, Changbin pedig érezte, hogy jó embert választott, hozzá szívesen visszatért. Neki mert visszaszólni, nem csak bólogatva igent mondani mindenre, amit kérdezett.
    - Egy hét múlva ugyanekkora esetleg lenne időpontja? – kérdezte, hiszen eléggé busás árat kért el a férfi, amit Changbin is csak azért tudott kifizetni, mert viszonylag sokat örökölt a családja halála után. Viszont sejtette, hogy nem tolongtak a páciensek Han Jisungnál.
    - Igen, viszont akkor csak egy órát tudnék Önre szánni.
    - Jó lesz úgy is. Ma úgyis elregéltem a fontos dolgokat a múltamról.
   Végül egy mély sóhajtás után kilépett az épületből Changbin, és a szemét becsukva tartotta az arcát a napsugarak felé. Egy kicsit megkönnyebbült. Pont annyira, hogy egy pillanat töredékéig elhiggye, legalább ez a délutánja és estéje nyugodtabb lesz. Ám ekkor meglátta, hogy Felix a járda túloldaláról zsebre tett kézzel nézte őt.
    - Neked semmi sem szent – motyogta magában Changbin, és a gyomoridege azonnal visszatért. – Éveket öregedek miattad, Te beteg mániákus.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Azt hiszem, szeretlek - Jinson fanfiction - 13. fejezet

Fiókba zárt aggodalom

 A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe: 

Miután Jinyoung kiszállt Seungmin kocsijából, mosolyogva integetett a jóképű férfinak, majd nézte, ahogy a lemenő Nap sugaraiban távolodott tőle a jármű. Nem tellett két percbe, és a Nap teljesen eltűnt, és csak a szürkeség maradt az égen. Akármennyire nem akarta olykor Jinyoung, a Nap mindig nyugovóra tért. Ilyenkor, késő ősszel, még hamarabb is, mint azt kívánatos volt számára, aki a hosszú nappalok és a rövid éjszakák híve volt. Ekkor pedig pont az, hogy egyre sötétebb volt, miközben ő mozdulatlanul állt, világított rá Jinyoungnak, hogy nem titkolózhatott örökké a családja előtt. Ekkor megfogant benne egy gondolat, ami aztán átcsapott elhatározássá: arra még nem volt kész, hogy mindőjüket beavassa, de Lia-t igen. El kellett neki mondania, eljött az idő. Bízott benne, ha valaki, hát a húga megérti majd. Ennek ellenére képtelen volt mozdulni, mintha bebetonozták volna a lábát, úgy állt a házuk előtt. De egy idő után – miután a hazafele tartó szomszédok jól megbámulták, amiért szoborként díszelgett – egy mély sóhajtás kíséretében lassan megfordult.

    Teljesen kimerült, csak be akart végre lépni az otthonukba. Még köszönni sem tudott, mert a szíve majd kiugrott a helyéről. Furcsa érzés fogta el, amikor a lába a bejárathoz ért. Amikor kinyitotta az ajtót, mintha minden lehetséges lett volna, miközben legbelül kevésnek érezte magát a vallomásához. Remélte, hogy nemcsak egy álom lesz mindaz, amit elképzelt. Mert ezen a napon olyan témával köszöntötte a húgát, ahogy előtte soha, és ahogy bárcsak ne is kellett volna ekkor sem.
    - Szia! Azt hittem, már eltűntél a földszínéről. Nem két órája végeztél? – kérdezte Jisu. – Sőt, van az két és fél is – helyesbített, amikor ránézett a faliórájukra.
   - De, csak Seungmin hívott, hogy sürgősen menjek Minhohoz – felelte Jinyoung, és próbált kevésbé stresszesnek tűnni.
    - Miért, baj van? – ijedt meg a lány.
    - Nem, nyugi. Szerelmi válság, de nem menthetetlen az ügy.
    - Micsoda, Minho szerelmes és én nem is tudok róla!? – esett le Lia álla. – Rég nem volt már négyes találkánk. Ezt sürgősen pótolnunk kell – könyvelte el.
    - Egyébként várja szeretettel, hogy Te is bemutasd neki a Te szerelmedet – kormalkodott Jinyoung, hogy egy kicsit oldja a benne lévő feszültséget.
    - Még messze nem tart ott a dolog, hogy a szerelmemnek nevezzem Youngjae-t – vágta rá kitágult szemekkel az aranyos arcú lány, ettől pedig elmosolyodott a bátyja.
    - Minho sem a kollégáját – mondta.
    - Egek! A kollégájába kezd beleszeretni? – lett egyre érdekesebb Jisu számára a téma.
    - Igen, pontosabban a főnökébe. De majd mesél ő Neked, ha oda kerül a sor. Most én mondanék valamit. – Ekkor viszont elkezdte idegesen rágni a száját a holló-hajú, a húga pedig tudta, hogy csak akkor tett így, amikor tényleg nagy volt a baj.
    - Jinyoung, megijesztesz – ment oda hozzá megragadni a kezét. – Tudod, hogy Nekem bármit elmondhatsz.
    - Tudom, de előtte ígérd meg, hogy nem leszel rám mérges! – Szinte könyörgött a szemével a holló-hajú, a keze pedig remegni kezdett, amit a húga is észrevett, így megszorította azt.
    - Ígérem. De miért lennék? Csináltál valamit? – ráncolta a szemét.
  - Nem, velem csináltak, még régebben, és nem mondtam el eddig Nektek, és anyáéknak még most sem szeretném. Tényleg, ők nem jönnek még egyhamar haza, igaz? – kérdezte félve. Megijedt, hogy lehet, addig húzta kint állva az időt, hogy bármelyik percben betoppanhattak.
    - Nem, munka után közös vásárlást terveznek, ami, tudod, hogy eltart az esetükben. De most már ne köntörfalazz, beszélj, mert felvett az ideg! Ki és mit csinált Veled? Kit kell kinyírnom? – Nem finomkodott Jisu. Amilyen angyalarcú, törékeny alkatú teremtés volt, olyan karakán tudott lenni, főleg, ha a szeretteiről volt szó.
    - Na, ezért sem mondtam el Neked két éve, mikor megtörtént, mert tudtam, hogy azonnal neki támadnál az illetőnek – jegyezte meg Jinyoung.
    - Két éve történt valami? – Lia közben le is ült a kanapéra, mert az ideg kicsinálta.
    - Igazad van, jobb lesz ülnünk közben – foglalt mellette helyet a bátyja. – Csak egy valamire kérlek, miközben mesélek, ne szólj közbe, mert akkor lehet, nem leszek képes folytatni! – nézett Jinyoung kérlelően a húgára, aki egy bólintással adta a tudtára, hogy belement. A holló-hajú pedig nem is sejtette, hogy nagyjából ugyanekkor hasonlóra kérte Jackson Jaebumot, amikor ő kezdett hosszas mesélésbe.
    Ezután elmondta Jisunak mindazt, amit előző nap Anonymusnak egy levélben mesélt el. Persze Liát bizonyos részletekbe nem kellett beavatnia, hiszen jól ismerte az erőszaktevőt, és inkább visszaigazolás volt neki mindaz, amit hallott, hiszen sohasem szívlelte a fiút. Olykor kifejezetten kérte is a bátyját, hogy szakítsa meg vele a kapcsolatot, de Jinyoung akkor is rendre arra hivatkozott, hogy féltette az apjuk karrierjét, így hajlandó volt meghozni érte ezt az áldozatot. Valamint bízott benne, hogy idővel ráun majd az illető, mindhiába.
   Beszéd közben végig maga elé meredt a Park-fiú, mert így tudta a legtárgyilagosabban, a könnyeit visszatartva elregélni a dolgot. Amikor viszont az abúzus végéhez ért a mesélésben, a húgára vetette a tekintetét, akinek viszont nagyon is könnytől áztatott volt az arca, ami pontosan azt a megtörtséget tükrözte, amire Jinyoung számított. De attól még, mert valaki fel volt készülve a rosszra, az még szíven tudta ütni. Így, ha váratlan nem is volt a lüktető érzés, ami elöntötte a holló-hajú mellkasát, amikor az egy szem vérszerinti testvérére nézett, piszkosul fájt neki.
    - Sajnálom – suttogta, majd zokogva vetette bele magát a húga karjaiba. – Úgy sajnálom, Jisu! Annyira, de annyira sajnálom. Bocsájts meg!
    - Nehogy Te kérj bocsánatot, hiszen Te voltál az áldozat. Nekem… – elcsuklott Lia hangja. – Nekem kellett volna észrevennem, hogy mennyire megtörtél. Bár láttam Rajtad, hogy baj van, nem kérdeztem elégszer és elég erélyesen, hogy elmondd az igazat. Én kérlek, hogy bocsájts meg, amiért nem voltam eléggé törődő testvéred. Istenem, Bátyó, úgy sajnálom és úgy szeretlek. – A lehetetlennél is közelebb akarta húzni magához az idősebbik Parkot. Annyira szerette és minden hibája ellenére tisztelte és felnézett a bátyjára Jisu. A világ végére is elment volna érte, így tényleg magára volt dühös, amiért nem rakta össze a képet.
    Jinyoung azonban egyáltalán nem neheztelt rá. Ekkor tudatosult benne az – amit eddig is tapasztalt, de nem konkretizálta magában –, hogy mindene megvolt: jó lét, szerető család, most már barátok és egy mondhatni udvarló is, mégis úgy érezte, minél több emberrel vette körül magát, annál magányosabb és üresebb volt. De Jisu ott volt neki; a húgának tényleg feltűnt már az erőszak után is, hogy baj volt vele, de nem tudta, hogyan könnyíthetne a helyzetén. Mégis, ha nem is volt vele tisztában, segített Jinyoungnak: mindennap, amikor mosolyt csalt az arcára; mindig, amikor berontott egy váratlan pillanatban a szobájába, hogy éppen kifakadjon, hogy mennyire tetszett, vagy nem tetszett neki az a film vagy sorozat, amit éppen nézett; vagy hogy elregélje, milyen zseniálisan volt megírva a kezében lévő könyv, amit a bátyjának is feltétlenül el kellett olvasnia. Amikor vele volt Jinyoung, képes volt elfelejteni a szívében lévő fájdalmat, mert Lia még úgyis tudott neki segíteni, hogy azzal sem volt tisztában, mi okozta a problémát. Olykor nem is beszélt a bátyjához, csak betársult mellé vacsorázni, tett-vett körülötte. Erre pedig hatalmas szüksége volt a holló-hajúnak, mert bármennyi szörnyűséget is tartogatott számára a világ, tudta, hogy otthon szeretet és melegség vette őt körül a szülei és legfőképp a húga által.

    - Erről igazán egyikünk sem tehet. Egy ember a hibás érte – mondta végül Jinyoung, majd elhúzódott a testvérétől, akinek letörölte a szomorúsága ellenére is gyönyörű arcáról a könnyeket, majd a saját arcát is letisztította.
    - De mi történt utána? El tudnád még azt is mesélni? – kérdezte óvatosan Lia.
  - Mikor végzett, magam elé meredve mozdulatlanul vártam, hogy kattanjon a bilincs zárja. Mit mondhattam vagy tehettem volna ebben a helyzetben? Ráadásul féltem, hogy egy újabb ellenállás elég lett volna ahhoz, hogy tudod… – utálta, hogy ki kellett mondania –, hogy belém is hatoljon.
    - Megértem – kezdte el közben Jisu simogatni a bátyja hátát.
   - Ezután hozott törlőkendőt és megtisztított alulról, és mikor felhúzta rám az alsómat és a farmeromat, egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Akkor megláttam azt, amiben nem is mertem azokban a percekben reménykedni: megbánta és szégyellte magát. Kibújt belőle az állat, de amint kitisztult a feje, rájöhetett, milyen szörnyűséget követett el. Miután kinyitotta a bilincset, azt mondta, lehet, jobb lesz, ha hazamegyek.
   - Lehet!? – kérdezte Lia, miközben a szomorúság helyét egyre jobban felváltotta benne a düh és a bosszúvágy, ahogy azt Jinyoung előre sejtette.
    - Látszott, hogy nem tudta, mit kellett volna tennie, de ez számomra akkor megkönnyebbülést okozott, mert így végül elengedett. – Az utolsó szó kimondásakor még egy-egy könnycsepp kibuggyant Jinyoung szeméből. – Felhívtam Minhot, hogy jöjjön értem. Már a telefonon keresztül is hallotta, hogy baj történt, de persze semmit nem mondtam neki, csak azt, hogy siessen, hiszen ő ott állt előttem. Majd írtam nektek sms-t, hogy ennél a mocsoknál alszom. – Direkt nem mondta ki a nevét. Ő lett a holló-hajú Voldemortja: ő, akit nem nevezett a nevén.
    - Emlékszem, furcsálltam is, mivel annyira biztos voltál benne, hogy hazajössz, mert még kellett volna másnapra tanulnod – felelte Lia, akiben azért is maradt ennyire meg az eset, hiszen ez volt az utolsó alkalom, hogy az öccse találkozott a fiúval.
    - Ez volt a terv, igen, de olyan állapotban semmiképp sem akartam hazajönni. Minho szerencsére hamar ott volt, ő pedig még odasúgta nekem, mielőtt kiléptem a házból, hogy megérti, ha többet nem keresem. Nem néztem vissza rá, nem akartam, hogy egy kicsit is megsajnáljam, amiért rájött, hogy többet nem fog látni – legalábbis, ha rajtam múlik – mesélte tovább Jinyoung, Lia pedig jobbnak látta, ha nem vágott a szavába. – Minho meglátva engem, tudta, hogy tett velem valamit. Még dübörgött is az ajtajukon, hogy engedje be és magyarázza meg, mi történt, de az ajtó nem nyílt ki, amitől ismét megkönnyebbültem.
    - Imádjuk Minhot, de tudjuk, hogy ha rólunk, a testvéreiről van szó, ölni is tudna – ezt viszont meg akarta jegyezni Jisu.
    - Pontosan. Végül nála aludtam és elmeséltem neki az egészet, és megeskettem, hogy nem bántja és Nektek sem szól. Mert azt akartam, hogy… – Vennie kellett egy mély levegőt, hiszen megint majdnem rátört a sírás.
    - Hogy senki se kerüljön bajba: Minho testisértés miatt, apa a munkahelyén, mert ilyesmivel vádolod a főnöke fiát, és hogy mi se omoljunk össze. – Azonnal összerakta a képet Lia, ismerte jól a bátyja gondolkodásmódját, ráadásul fordított helyzetben ő is hasonlóan cselekedett volna.
    - Igen. Meg végig is gondoltam, hogy nem történt behatolás, így nem tudtam volna bizonyítani, hogy nemi erőszak áldozata lettem. Lehet, ha a rendőrségre megyek, még engem büntettek volna becsületsértésért, plusz jött volna a többi esetleges következmény, amiket végigsoroltál.
    - Értem – mondta végül Lia –, és nem haragszom. Mert gondolom, ettől is féltél: hogy mérges leszek, mert Minho már aznap megtudta, míg nekem két évet kellett rá várnom.
   - Igen, szörnyen féltem, Húgi. Biztos, nem neheztelsz rám? – kérdezte bizonytalanul Jinyoung, mert ezekben a percekben ez volt a legégetőbb kérdés számára.
  - Nem. Távol áll tőlem az áldozathibáztatást. Jogod volt úgy megélni a traumádat, ahogy a legkomfortosabb volt számodra. Már amennyire beszélhetünk komfortról ebben az esetben. De annak nagyon örülök, hogy Minho ott volt Neked. Mindig is értékeltem azt, hogy a tiszteletbeli testvérünk lett, és hogy főleg számodra egy igazi nagytestvérré vált, ennyire viszont még sohasem voltam hálás számára, hogy az életed része. Ha legközelebb látom, nagyon megszeretgetem – törölte le az újabb könnyeit Jisu. Igazán szerette Minhot. Annyira nem, mint Jinyoungot, hiszen mindig is ő volt és lesz számára a nagybetűs testvér, de tudta, hogy a bátyjának is szüksége volt egy idősebb testvérre, akire számíthatott, aki tanította, akire felnézhetett. Így igazán sohasem volt féltékeny Minhora, már csak azért sem, mert neki meg Yeji volt már szinte olyan, mintha a nővére lett volna.
    - Meg is érdemli, főleg most, amilyen félénk a saját szerelmi életét illetően – felelte a holló-hajú, és végre őszintén el tudott mosolyodni.
   - Szóval az a féreg azóta semmilyen formában nem vette fel Veled a kapcsolatot? – Lia sem akarta kimondani az illető nevét.
    - Szerencsére nem, de mai napig félek, hogy bármikor megtalálhat és újra… tudod – nem kellett befejeznie.
    - Értem – bólintott Lia. – De ha ezek után tesz valamit, akkor Minhoval megöljük – ezt ijesztően tárgyilagosan mondta.

- Anonymus is csatlakozhat hozzátok – vágta rá gondolkodás nélkül Jinyoung.
    - Tessék? Csak nem ő is tud róla? – Ez már jobban meglepte a lányt, mint az, hogy Minho be volt avatva.
    Jinyoungnak így azt is el kellett mesélnie neki, hogy mikről levelezett az évfolyamtársával előző nap. Mi tagadás, a húga nem tudta leplezni, hogy az tényleg jobban szíven ütötte, hogy valakinek, akinek a pontos kilétét sem tudta, is előbb mesélte el mindezt – még ha csak egy nappal korábban –, mint neki, az egyedüli vérszerinti testvérének. De ennél is jobban aggódott, hogy nehogy tényleg kikotyogja valakinek Anonymus, mert akkor már két ember lett volna a listáján, akiket Minhoval el kellett tenniük láb alól.
    - Nem tudom. Mit csináljak, Lia? Ne írjak neki semmit, és várjam, hogy ismét ő jelentkezzen? Vagy legyek őszinte, és pár sorban magyarázzam el neki, hogy egy kis időre lenne szükségem? – nézett kérdően a húgára.
    - Magyarázd el, mert ennyi jár neki. Fordított esetben Te is aggódnál és folyton azon kattognál, vajon mit rontottál el, és hogy végleg elvágtad-e magadat nála – tanácsolta a fiatalabbik Park.
    - Rendben, így teszek. Megyek is megírom az e-mailt. Meg jobb, ha anyáék nem látnak meg ilyen kisírt szemmel. Bár ez Rád is igaz. Szedjük össze magunkat mindketten, mire hazaérnek – jegyezte meg Jinyoung.
    - Igaz. De előtte gyere ide! – ölelte ismét át a bátyját Lia. Jinyoung pedig nem ellenkezett, hiányzott neki a húga ölelése, hiszen már egy ideje nem részesült benne. Bár általában ő nem is kezdeményezte, mindig a kisebbik reszortja volt a dolog. – Nagyon szeretlek, ugye tudod?
    - Reméltem – póénkodott, kicsit oldva a feszültséget. – Én is szeretlek.
    - Reméltem – mondta Lia is, majd elengedte a bátyját.
    Jinyoung ezután bement a szobájába, amely az a csendes, nyugodt hely volt számára, ami menedékként szolgált a legszörnyűbb éjszakáin is. Ekkor belépve azonnal az íróasztalához ült, hogy gyorsan begépeljen egy rövid, de lényegre törő e-mailt Anonymusnak arról, miért is volt szüksége pár nap pihire. Elmagyarázta neki, hogy nem volt mérges rá, nem hibáztatta, amiért nehezére esett felfednie magát, és nem is siettette ezen a téren, de neki is be kellett húznia a kéziféket, mert ez így túlságosan egyirányúvá vált. Ezért pedig főként saját maga volt a hibás, hiszen ő tárulkozott ki ennyire neki, mert olyan jól esett számára az a kapcsolódás, ami kialakult közöttük. Így nem is akart véget vetni a levelezéseiknek, de nyomatékosan kérte a másikat, hogy ne írjon neki. Majd ő keresni fogja, ha ismét késznek érzi magát hozzá. Miután elküldte az e-mailt, belátta, hogy igaza volt Jisunak, ennyi járt Anonymusnak.
    Ekkor tudatosult Jinyoungban, mennyivel könnyedebben élt, mint az erőszak utáni első évében. A szomorúság akkoriban felőrölte, de többé nem. Egy végtelennek tűnő álomban élt, amely napról-napra egyre jobban összetörte a szívét. Ekkor érezte igazán, hogy a hallgatása talán még nagyobb sebet ütött a szívén, mint maga az abúzus. Próbált önmaga helyett valaki más lenni: valaki, akit nem ért ilyen sérelem, de az élet nem így működött, amit utólag ő is belátott. Továbbá rájött még valamire elalvás előtt: akármennyit is segített neki a húga és a bátyja, végső soron ő mentette meg saját magát, amiért nem hagyta, hogy a sérelme határozza meg. Elfogadhatta volna előbb is; elmondhatta volna hamarabb Lianak és már rég bevathatta volna a szüleit is. Mindent csinálhatott volna optimálisabban, de attól még hálás lehetett magának, hogy úgy, ahogy az tőle tellett, megmentette a saját lelkét.
    Ráadásul, ahogy a legtöbb rosszban, ebben is volt valami jó: elbúcsúzhatott a nem kívánt fiú közeledésétől. Szinte el is felejtette, milyen gyomoridege volt már csak a hívásaitól is. Majd ahogy egyre jobban túllépett rajta, nemhogy magányos lett volna, hanem pont, hogy rendben volt, amennyire egy ilyen helyzet után lehetett, és amennyire az Anonyumus-os dolog is lehetővé tette számára. De az utóbbiba ő ment bele saját akaratából, és ez hatalmas különbség volt. Épp ezért, ha valakinek, hát Anonymusnak nem akarta virtuálisan elengedni a kezét, csak piszkosul vágyott már rá, hogy a valóságban fogja meg azt, akkor is, ha nem Jacksoné volt. De szüksége volt erre a szünetre, hogy tényleg érezze, hogy a maga ura volt, aki koordinálni tudta a helyzetet úgy, hogy a másik tempóját sem sürgette. Nem akart többé szomorú lenni. Bár az élet nem ilyen volt, még annyi ennél is embert próbálóbb szomorúság állt előtte, ezekben a percekben azonban nem ezzel akart foglalkozni. Olykor meg kellett állnia és átadni magát a megkönnyebbülésnek, mert nem mindennap érte ilyen kiváltság. Néha fiókba kellett zárnia az aggodalmát. Jinyoung ezen az éjszakán már nem volt a fogja annak az álomnak, amely korábban túl sokszor ismételte meg önmagát.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)