Szerelemittas tekintet - JinGyeom fanfiction

Yugyeom:

Tudom jól, és természetesen te is tisztában vagy vele, hogy ami köztünk van, valószínűleg nem tart majd örökké. Te egy olyan személy vagy, aki szeret új dolgokat kipróbálni, minél több mindent megtapasztalni, így egy napon majd engem is le akarsz cserélni valaki újra. Bár már így is sokkal több lett abból, mint aminek indult ez az egész: egy könnyed kis nyári kalandnak. De mégis, legalább egy perc erejéig játszunk el azzal a gondolattal, hogy halálunkig együtt maradunk és hatvan évesen is ugyanígy fogunk feküdni apukád teherautójának a hátuljában, a semmi közepén, ugyanezzel a szerelemittas tekintettel, mely mindkettőnk szeméből sugárzik.

Alapjáraton nagy a fantáziám, de te mindezt képes vagy majdhogynem a végtelenségig fokozni: kiragadsz a realitás talajáról, és felemelve úgy pörgetsz, hogy már azt se tudom, hol vagyok, és hogy ki vagyok egyáltalán. De olykor elfog a félelem, hogy egy ilyen vad légi táncot szörnyen fájdalmas zuhanás fog majd követni, ha egy napon úgy döntesz, hogy rám untál. De mégse tudlak nem szeretni – még semmiképp sem –, és bevállalok minden esetleges jövőbeni fájdalmat azért a végtelen boldogságért, amiben éppen részem van miattad.

Sok történetnek – köztük a szerelmes történeteknek is – csak a végére koncentrálnak az emberek. Mit számít, milyen remek volt sokáig, ha időközben véget ért? Márpedig számít, Jinyoung! Mi az, hogy számít; talán csak ez a lényeg. Nincs annál jobb, mint amikor elkezdődik valami új, izgalmas, szép dolog; és te vagy a legszebb dolog, ami eddigi életem során velem történt. Nem hagyom, hogy bármilyen negatív jövőkép belerondítson ebbe. Sőt, kifejezetten tetszik, hogy nem tudom, miként lesz vége a történetünknek; mert amíg ez így marad, addig ott az esélye annak, hogy rácáfolva a fiatalkorunkra és a kíváncsi természetedre, hatvan év múlva is itt fekszünk majd, mert a szerelmünk jelene tényleg a halálunkig kitart.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Ha elmennék, hiányoznék? - JJ Project fanfiction - 6. fejezet

A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:

Jinyoung türelmesen várta kint, míg elvégezték a szükséges orvosi vizsgálatok a szerelmén. Bár még mindig rettegett, hogy valami a visszájára fordulhat, és Jaebum ismét rosszul lesz, de közben végtelenül boldog is volt, amiért úgy tűnt, rendezni tudják a dolgaikat. Épphogy csak felébredt a fiú, de az a pár szó, amit mondott, bőven elég volt ahhoz, hogy Jinyoung újból reménykedjen. Amikor végre ismét beengedték hozzá, úgy vágtatott be az ajtón, mint akinek az élete múlt rajta: de végső soron az is múlt, mindkettőjüké.

- Most már ténylegesen tudunk beszélni? – kérdezte megszeppenve, mire Jaebum bólintott, majd felé nyújtotta a bal kezét. Jinyoung látta rajta, hogy ez az apró kis mozdulat is milyen megterhelő volt számára, így azonnal odasietett, és tenyereiket összekulcsolva ült le az ágy mellé.

- Azt mondtad, olvastad a leveleimet. Vagy az is csak az álmom része volt? – kérdezte elhaló hangon.

- Olvastam őket – bólintott a fiatalabb egy halovány mosoly kíséretében.

- Akkor majdnem mindent tudsz, csak az utolsó napokat nem – rakta össze a képet Jaebum, mire Jinyoung egy apró fejbiccentéssel erősítette meg ebben. – A végén már nem vettem arra se a fáradtságot, hogy kidobjam az üres üvegeket, volt ami el is volt törve, de nem érdekelt, csak az, hogy a tartalmuk bennem legyen. Mert mindig, amikor józan voltam, egyetlen dologra tudtam gondolni: hogy mást nem fogok tudni úgy szeretni, mint téged, így élni sem akarok.

Nem törődve semmivel, felpattant Jinyoung, és úgy csókolta Jaebumot, hogy azzal bizonyítsa neki, hogy már igenis ott volt, hogy szeressék egymást. Érződött az idősebben, hogy az ajkait is alig bírta mozgatni az átmeneti kóma után, de az is, hogy minden egyes porcikájában libabőrözött, mert végre valóssá vált az, amiről már egy jó ideje csak álmodott.

- Lehet, furcsának fogod tartani, de az, hogy itt feküdjek, érte el nálam, hogy ismét visszakerüljek oda, ahonnan elindultunk, hogy ismét rájöjjek, azért nem vagyok képes megmondani, miért szeretlek, mert sohasem tudtam. Amióta megpillantottalak, valami mágnesszerűen vonzz hozzád. Sajnálom, hogy képtelen vagyok szavakkal kifejezni, mit jelentesz nekem. Annyiszor próbálkoztam vele dalszövegírás során, de nem ment. Ennyire nem vagyok a szavak embere, és úgy látszik, a tettekké még annyira sem, mert hagytam, hogy elmenj. Elismerem, hogy mindez az én hibám – hadarta, de ekkor Jinyoung félbe szakította.

- Nem, én is ugyanúgy hibás vagyok. Kész tények elé állítottalak, és nem hagytam, hogy helyre hozd a dolgokat. Nem ezt érdemelted tizenegy év után. – Ismét csókolgatni kezdte, mert egyszerűen nem tudott betelni vele. Hiányolta az illatát, a bőrének puhaságát, amit a borostái sem tudtak elrontani. Mindent imádott Jaebumban. Bár ő el tudott volna kezdeni sorolni dolgokat, amiket kifejezetten csodált vele kapcsolatosan, de már megtanulta, hogy nem szabadott elvárnia ugyanezt a másiktól.

- Erre volt szükségem, még ha drasztikus is volt és ide juttatott – nézett körül a steril, hófehér szobában. – Ez minden, csak nem egy hotel lakosztálya – mosolygott, és szó szerint fájt az arcizmának, annyira elszokott már ettől.

- Hát nem.

- Jinyoung – lett ismét komoly az idősebb –, a kilencedik dolog, amit megtanultam, amióta elmentél: Ahhoz, hogy ismét rád találjak, előbb el kellett, hogy veszítselek.

- De ajánlom, hogy most már többé ne veszítsük el a másikat. Azt már tényleg nem élnénk túl – húzta védő ölelésébe, kicsit elemelve Jaebum fejét a párnájáról.

- Most újrakezdhetjük, és jelen pillanatban csak ennyire van szükségem.

- Nekem is – nyomta a fejét Jaebuméhoz, és hagyta, hogy a légzésük összhangba kerüljön.

- Nagy reményeim vannak feléd, azok után, amiket mondtál, míg kómában voltam – törte meg végül a csendet az idősebb.

- Ezzel én is így vagyok. Most már kíváncsi vagyok arra a bizonyos gyűrűre – vette fel a kesztyűt Jinyoung, hisz mindig vevőek voltak egymás kormalkodására.

- Ja, hogy a gyűrű! – tetetett ijedtséget Jaebum. – Eladtam az újabb altatókért és italokért.

- Ez nem volt jó vicc – távolodott el tőle a fiatalabb, és vissza is ült a székbe.

- Igazad van, bocsánat! – kérte a szerelme, hiszen tényleg nem akarta megbántani, csak olykor nem tudta helyén kezelni a furcsa humorát. – És mi lesz vele?

- Markra gondolsz? – esett le azonnal Jinyoungnak.

- Ki másra? Azt hittem, szereted, és hogy boldog vagy vele.

- Az voltam, mármint valamelyest – korrigált azonnal. –Tudod, ő tökéletes lenne mellém, elméletben, de gyakorlatban nem az. Mindig isteni kávékat csinál, én mégis, miközben ittam őket, a te túl erős és keserű kávéidra vágytam. Sokszor ágyba hozta a reggelit, de én inkább könyörögtem volna neked, hogy told ki a formás fenekedet megenni, amit csináltam. Mindig pontosan érkezett mindenhova, minden ígéretét betartotta, viszont én inkább vártam volna rád. Utáltam, hogy nem tudlak elfelejteni, kitörölni a szívemből, és ott teret adni Marknak. Nekem csak te kellesz, mert egyedül veled vagyok egész. Annyira kicseszettül szeretlek, Jaebum. Inkább veszekszek veled hatvan évesen is, minthogy Mark mellett üljek nyugodtan az unokáim mellett. Olykor igenis pusztító a kapcsolatunk, de ebben a távollétben jöttem rá, hogy nekem mégis ez kell: az a dinamika, ami néha felőröl, de a következő percben teljesebbé tesz, mint bármi más. Nekünk együtt kell lennünk; ez többé nem kérdés. Úgyhogy végre megkapod a válaszod, bárhogy sohasem tetted fel a kérdést: Hozzád megyek, Im Jaebum. Senki máshoz nem mennék. És pont leszarom, mennyi a vagyonunk, vagy hogy hol és mikor veszel el.

Aznap már sok könnyet ejtett Jinyoung, de a korábbiak mind a szomorúságát reprezentálták, viszont azok a könnyek, amik ekkor hagyták el a szemét, mintha feloldották volna az előtte hullottakat: ezek a végtelen boldogság és elégtétel jelképei voltak. De az ő könnyei közelébe sem érhettek annak, Jaebum hogyan kezdett el fékevesztetten zokogni. Túl sok volt mindez az önutálatban és reménytelenségben úszkáló lelkének. Még azt se fogta fel igazán, hogy ismét együtt lehetett élete szerelmével, az, hogy el is vehette, már egy olyan szint volt, amihez jó pár nap kellett, hogy ténylegesen tudatosuljon az agyában.

- Komolyan? – kérdezett rá végül, miközben párja erősen szorította a kezét.

- Komolyan bizony.

- Látod, mondtam én, hogy megérte ide jutnom – szipogta, majd felemelve az egyik kezét, jelezte a friss vőlegényéének, hogy meg akarta ölelni.

 Azt a kis erőt, ami volt a karjában, mind arra használta, hogy a lehetetlennél is közelebb húzza Jinyoungot, akinek a testhője nagyobb melegséget hozott Jaebum lelkébe, mint amiben az elmúlt hetekben összesen része volt. Jinyoung túl pulzáló tudott lenne, hiszen ontotta magából a szeretetet és törődést, míg Jaebum fagyosabb alkat volt, és nem tudta igazán kifejezni az érzéseit. De ez mindig is így volt rendjén, és ezt végre ők is megtanulták egy életre.

- Ígérem, jobban megbecsüllek. Bármit megteszek, amivel maradásra késztethetlek. Feladok mindent, csakhogy melletted legyek. Tényleg mindent, Jinyoung – nézett rá azokkal a kétségbeesett sötétbarna szemeivel.

- Nem kell, hogy feladj bármit is értem – próbálta megnyugtatni a fiatalabb.

- Dehogynem! – győzködte Jaebum.

- Tudod, mit, erre majd visszatérünk, ha hazatértél. Ahol úgy hiszem, nem kevés dolgom lesz takarítás terén – terelte ügyesen másfelé a témát.

- Akkor haza is költözöl? – Hirtelen reménység áradt abból a megviselt tekintetből.

- Még szép! Hogy nézne ki, ha továbbra is Markkal laknék? – kacagott fel Jinyoung, de rájött, nagyon nem volt tanácsos Markot említenie.

- Igen – csak ennyit reagált a szerelme.

- Ne aggódj miatta! Elég, ha én teszem. Csakis az én hibám, hogy elfogadtam az ajánlatát.

- Nem! – vágta rá magabiztosan Jaebum, akinek eszébe jutott, mit beszélt álmában az ottani Jinyounggal, hogy mindenért magát fogja okolni. – Nem csak a te hibád! Kihasználta, milyen sebezhető voltál, csakhogy megkaparintson.

- Ne mondj ilyet! Segített, és elfogadta volna, ha visszautasítom – próbálta védeni a volt – és reményei szerint jövőbeni – legjobb barátját a fiatalabb.

- Még azt kellett volna, hogy nem fogadja el! – fújtatott Jaebum, és a rajta lévő gépek közül az egyik jelezte, mennyire megugrott a pulzusszáma.

- Drágám, kérlek, nyugodj meg! Engedjük el azt, ami megtörtént, hiszen már változtatni úgysem tudunk rajta! És mire kijössz innen, én addigra hazaköltözök, és minden olyan lesz, mintha egy hosszú rémálom lett volna.

- Számomra az is volt – suttogta, hiszen ő ténylegesen egy torz álomvilágban élte az elmúlt időszakot, melyben az ördög fogta a fegyvertárat, de azt az ő angyala kivette a kezéből, és végre itt volt az idő, hogy felébredjen, és visszacsöppenjen a valóságba, ami most már nagyobb boldogságot ígért számára. Mintha a Föld ismét forgásba kezdett volna, és remélte, már nem is áll meg, míg mindketten élnek.

Jinyoung még egy darabig ott maradt, majd Jaebum ismét fáradni kezdett, így a párja kénytelen volt magára hagyni. Kilépve a kórteremből, az Im szülőkbe botlott, akik reménykedve néztek rá.

- Csak nem? – kérdezte a nő.

- Ugyan még nincs rajtam gyűrű, de jó hírem van: Jaebum és én össze fogunk házasodni. – Nem teketóriázott Jinyoung, azonnal közölte velük a friss fejleményt: egyrészt, mert nagyon boldog volt; másrészt, mert el akarta kerülni a kínosnak ígérkező üdvözlést.

- De ugye, nem csak azért, mert megsajnáltad? – ez a férfiban ötlött fel.

- Nem. Szeretem őt, és hiba volt a szakításunk – felelte komolyan a fiú.

- Ez esetben, örülök, hogy végre hivatalosan is a családunk tagja leszel – ölelte meg a nő. – Kérlek, ne hagyd el többet! Nélküled majdnem meghalt – súgta a fülébe, ezzel újabb bűntudat hullámot bocsájtva Jinyoung amúgy is megviselt lelkére.

- Nem fogom, soha – ígérte halkan, de teljes elhatározással. – Már ha akarna, se tudna tőlem megszabadulni.

 - Még hogyha akarna! – fújtatott a férfi. – Nem mondom, hogy tökéletes a fiam, de egy biztos, még ha nem is tudatosan, de ő már azon a napon örök hűséget fogadott magában neked, ahogy belementél az első randitokba.

- Ugyanolyan ragaszkodó típus, mint az apja – folytatta a nő, miközben megragadta a fiú kezét. – Lehet, hogy nem képes szavakkal és olykor még tettekkel sem kifejezni, mit érez, de mi a szülei vagyunk, tudjuk, hogy nincs a világon olyan személy, akit akár fele ennyire is tudna szeretni. Fájó szívvel mondom ki, de ha lesznek gyerekeitek, még őket sem fogja annyira szeretni, mint téged. Mint az bebizonyosodott, Jaebum már miattad él és tesz meg mindent, amit csak tud. Nem mondom, hogy a legtanácsosabb egy emberbe fektetni az összes hitét és boldogságát, de ha már így alakult, örülök, hogy te vagy az a személy. Lehet, hogy nem mondtam elégszer én sem az elmúlt évek alatt, de szeretlek, Jinyoung, és hálát adok az égnek, amiért viszont tudod szeretni a fiamat.

Szinte hihetetlen volt, hogy még működőképes volt Jinyoung könnycsatornája, hiszen annyit sírt aznap, mint az előző egy hónapban összesen. Már nem is tudta elkülöníteni egymástól a fájdalmat és a boldogságot, mert azok egyszerre árasztották el a mellkasát. Annyira szerette őt az Im család, és Jinyoung is őket, ez a Napnál is világosabb volt, csak az nem, hogyan volt képes korábban lemondani erről. Hogyan hihette, hogy boldog lehetett nélkülük? Tizenévesen abban reménykedett, harmincéves korára benő a feje lágya, és csak meggondolt, racionális döntéseket fog hozni. Fejben éppen az akkori énjét kacagta ki, hiszen az ember kortól függetlenül képes volt irracionálisabbnál-irracionálisabb lépéseket megtenni. Csalódott magában, amiért ezeket a dolgokat előidézte, de nem ragadhatott le ennél a csalódottságnál. A legfőbb gyógyszer az lehetett az önutálatára, ha hagyta, hogy az Im család mindhárom tagja ugyanúgy szeresse, mint eddig, ha nem jobban; hiszen ők is ekkor realizálták igazán, hogy már nem tudták elképzelni az életüket Park Jinyoung nélkül.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - Epilógus

Epilógus

Jinyoung:

- Még mindig nem tudom elhinni, hogy egy repülőgépen ülök. – A kicsi Jinyoung bennem csak úgy lubickolt az izgatottságban és örömben, amióta elindultunk otthonról. Végre valahára, hét éves korom óta először ismét nyaralásra készültem. Mivel Jackson velem ellentétben már sokat látott a világból, így szabad kezet adott az úticél kiválasztásában. Bár eredetileg nem tudtam volna dönteni a sok hely közül, amit meg akartam nézni, hova menjünk, de az élet megválaszolta ezt a kérdést: volt egy kisfiú, aki miatt Thaiföld került az első helyre a listámon.

- Márpedig el kéne hinned, mert mindjárt le is szállunk – felelte Jackie, aki egyedül azért nem csókolt meg, csak a kezemet fogta szerelem ittas tekintettel, mert nem akarta, hogy belénk kössenek. Előre megbeszéltük, hogy visszafogjuk magunkat, mert nem szerettük volna, hogy bármi vagy bárki elrontsa a nyaralásunkat. Bár Thaiföld sokkal kevésbé volt konzervatív ezen a téren, mint Korea, de azért nem akartuk a magánéletünket kiteregetni, valamint Hyunwoo és a családja sem tudták, hogy egy pár voltunk.

Miután könnyedén landoltunk, nagy szomorúságomra el kellett hagynunk a gépet. De azonnal tovaszállt a bánatom, amint szétnéztem az óriási reptéren, hiszen ekkor realizáltam, hogy hivatalosan is egy másik országban voltunk. Szürreálisan hatott, hogy Koreában keltem fel, és nemsokára Thaiföldön hajtottam álomra a fejemet. Ettől tényleg ismét gyereknek éreztem magam, annyira újszerűnek és hihetetlennek hatott minden, amit csak tetézett a gyönyörű és hatalmas szállodai szobánk, amit a szüleim finanszíroztak, ahogy az egész nyaralást. Bár anya rettegett elengedni – főleg a repülés miatt –, de közben végtelenül boldog volt, hogy legalább anyagilag beszállhatott életem első felnőtt nyaralásába.

- Itt aztán élvezet lesz rosszalkodni – kacsintott Jackson, miután levetette magát az óriási franciaágyra.

- Hát persze, hogy rögtön erre gondoltál! – ráztam meg a fejemet. – És mi van, ha én itt nem szeretnék semmi ilyesmit csinálni? Hisz nem ezért jöttünk, meg amúgy se lenne olyan komfortos, mint otthon – jegyeztem meg, kíváncsian várva a reakcióját.

- Édes kicsi szívem, az elmúlt hónapokban jócskán felélénkült a szexuális életünk, mivel egyre kevésbé tudsz nekem ellenállni, úgyhogy nem fogsz megijeszteni: tudom, hogy itt is beadod majd a derekadat. Bár tőlem kéretheted magad, úgy még nagyobb elégtétel lesz meghódítani téged – nézett rám kacéran, és egyszerre bántam, hogy már ennyire egyértelmű volt számára, mennyire szerettem az együttléteinket, és közben boldog is voltam, amiért sikerült elérnem, hogy magabiztosan kijelentse, hogy akartam őt.

- Lehetne, hogy máris felavassuk az ágyat? – kérdeztem, ha már úgyse volt titok, hogy én is vágytam rá. – Végtére is, ma már nem tervezünk sehova se menni.

- Nem kell még egyszer kérned. – Abban a pillanatban le is húzott magához, és vad csókcsatában forrtunk össze. Annyi ilyenben volt már részünk együtt, mégse tudtunk betelni a másikkal, és reméltem, sőt tudtam, hogy ez nem fog a jövőben sem változni.

- Elhiszed, hogy nyolc hónap telt el amióta utoljára láttad? – kérdeztem Jacksont, mivel épp arra a helyre igyekeztünk, ahol Hyunwoo lakott.

- Sajnos el – felelte borúsan, de nem értettem, miért volt ilyen, hiszen éppen hozzá igyekeztünk.

- Jackie, mi a baj? – kérdeztem rá.

- Semmi, csak azon gondolkodtam, mi van, ha már nem fog annyira kedvelni. Oké, hogy néha beszéltünk videochaten, de lehet, személyesen már nem leszek olyan érdekes számára. – Elszontyolodott arca olyan imádnivalóvá tette, hogy türtőztetnem kellett magamat, hogy ne csókoljam meg a metrón. Már azt többé-kevésbé el tudtam vele hitetni, hogy én nem akartam volna senki mást páromnak, de azt sajnos még nem, hogy rajtam és a szülein kívül más számára is szörnyen szerethető volt. Épp az volt az egyik oka részemről, hogy ide akartam jönni, hogy ráébressze a gyermek, ha valaki megszerette őt, azt nehéz volt megmásítani, még akkor is, ha távol laktak egymástól.

- Drágám, tudod, hogy nem így lesz. Úgyhogy vedd elő a vidám mosolyodat, és tedd emlékezetessé mindhármunk számára az elkövetkezendő napokat! – kértem, és nem kellett sokat várnom, hogy vidámság áradjon testének minden porcikájából. – Na, ezt már jobban szeretem.

- Azt hiszem, itt kell leszállnunk – mondta, és igaza volt, így lesiettünk a járműről, majd amint a felszínre értünk, igen hamar megtaláltuk magát a házat is.

Ahogy arra számítottam, a kisfiú úgy ugrott Jackie nyakába, mintha világi barátok lettek volna, de a páromat sem kellett félteni, annyira megpörgette szegényt, hogy azt hittem, hányás lesz a vége. De volt valami, ami engem is váratlanul ért: a kicsi anyukája az üdvözlésünk során közölte, hogy örült, amiért Jackson a párját is elhozta. Ettől hirtelen köpni-nyelni nem tudtunk, hiszen diszkréten akartuk kezelni előttük a helyzetünket. Bár tény és való: ki vitte volna el magával egy ilyen útra a haverját? És az is külön jól esett nekünk, amikor Hyunwoo kijelentette, hogy még szép, hogy én is mentem, hiszen az ilyen aranyos párok mindig együtt szoktak lenni. Ez pedig csak tovább növelte bennem azt a hitemet, hogy ha egy gyermeket úgy neveltek, hogy természetesen kezelték a szülők a homoszexuális párokat, akkor semmi különöset nem talált a dologban. Hyunwoo két szerelmes embert látott bennünk, akárcsak az anyukája: ennél többet nem is kérhettünk volna tőlük. Épp ezért nem firtattuk a dolgot, mi is hasonlóan könnyedén akartuk kezelni a helyzetet.

Jackiet és a kicsit a következő két órában el se lehetett választani egymástól: csak beszéltek és beszéltek, olykor kifejezetten fontos dolgokról, míg máskor jelentéktelen apróságokról. Úgy tűnt, mintha kettőjük között elapadhatatlan lett volna a téma, ezzel is bizonyítva számomra, hogy Jackson egy napon kiváló apa lesz. Tudtam, hogy nekem kell majd otthon maradnom a gyermekkel, de mivel én úgy szocializálódtam, hogy mindig otthon voltam, így ez nem rémített meg, viszont egyértelmű volt, hogy Jackson minden nap, a munkából hazatérve, a lehető legtöbb figyelemben és szeretetben fogja majd részesíteni a gyerekeinket. Mert igen, én egy ilyen férfival nem egy, hanem kettő vagy akár három gyerkőcöt is fel akartam nevelni. Nemrég, amikor borozgatás közben a nyaralásunkat tervezgettük, becsiccsentve mindezt elkotyogtam a páromnak, aki könnytől áztatott szemeivel csak annyit kérdezett: komolyan beszélek-e? Miután a tudtára adtam, hogy a lehető legkomolyabban, felkapva a székből, bevitt a szobánkba, majd az eddigi legforróbb szeretkezésünkkel ajándékozott meg.

- Ugye, el akartok rabolni engem? – ütötte meg a fülemet ez a mondat a kicsitől, így azonnal kizökkentem a saját gondolataimból, és a beszélgető párra fókuszáltam.

- Tessék? – nézett döbbenten Jackie, aki szintén nem értette, mindez honnan jött.

- El akarnátok rabolni, hogy a gyereketek legyek, mert ti annyira szerettek, hogy el is rabolnátok, igaz? – kérdezte ártatlan hangtónussal, amivel a szívembe mert. Ekkor Jackson segítség kérően rám nézett, mivel teljesen lefagyott.

- Nagyon szeretnénk egyszer egy olyan kisfiút, aki ugyanilyen imádnivaló, mint te, viszont neked itt van az anyukád és a nevelőapukád, akik szeretnek és vigyáznak rád. Nem akarunk elvenni tőlük – próbáltam mindezzel kivágni magunkat.

- De ne törődjetek most velük! És ha elraboltok, úgyis ti lesztek a szüleim. Mindent megadtok majd nekem, igaz?

Ezek után már én is szótlanná váltam és meg is ijedtem, ahogy kérlelően és egy kicsit kétségbeesve nézett ránk. Azt tudtuk, hogy az apukájával az elköltözésük óta még tragikusabb volt a kapcsolatuk, mint előtte, de az anyukája és a nevelőapja tényleg szerették, és igyekeztek a lehető legtöbb mindent megadni neki. De talán nem is erről volt szó, hanem valami olyasmiről, hogy tudni akarta, annak ellenére, hogy nem voltunk a rokonai, képesek lettünk volna-e elrabolni őt, szimplán azért, mert úgy szerettük.

- Egy alternatív világban, ahol nem lennél jobb helyen a saját családodnál, mint nálunk, még szép, hogy elrabolnánk – mentette a menthetőt ezzel Jackie.

- És ha megtudnátok a szülinapomat, azt is mindig megünnepelnénk – tette hozzá Hyunwoo lelkesen.

- Még szép, hogy megtudnánk – bólintottam, miközben megsimogattam a kicsi fejét.

- Amíg itt vagytok Thaiföldön, amikor nincs ott anya, tehetnénk úgy, mintha ebben az alternatív világban élnénk? – kérdezte azon a kiskorához képest meglepően rekedt hangján, ezzel a rekedtséggel még inkább karcolva a szívem felszínét, amit egyre inkább áttört. Bár én eddig alig töltöttem vele némi időt, mégis egyre jobban megszerettem. De egy ilyen csöppséget nehéz volt nem szeretni, ezzel is bizonyítva, milyen szívtelen volt az apja.

- Még szép, hogy úgy teszünk – ölelte meg Jackson.

   Az elkövetkezendő napokban minden helyi látványosságot megnéztünk, és a lehető legtöbb impulzusban részesültünk, hol kettesben, hol a picivel hármasban, hol az anyukájával kiegészülve négyen. Életem legszebb napjai közé iratkozott fel az a két hét, amit itt töltöttem. Az egyik kedvencem a szörfözés volt, amiben meglepően ügyes voltam. Jackie mást se ismételgetett, csak azt, hogy született tehetség voltam. Mindebben volt némi féltékenység is, mivel ő nagyon nehezen érzett csak rá. Láttam rajta, mennyire csalódott volt, amiért nem remekelt benne, így megígértem neki, hogy kárpótlásul aznap ott vacsorázhatunk, ahol csak szeretne. Ettől azonnal felcsillant a szeme, és rögtön közölte, hogy akkor romantikusan megteríttet a lakosztályunk teraszán, és oda hozat fel ételt. Ez nekem is jobban tetszett, mintha a sokadik étterembe mentünk volna, így végül is én is nyertem a dologgal, és ekkor még nem is sejtettem, mennyit.

Épp befejezte a pincér az ételeink felszolgálását, és kérte, hívassuk telefonon, amint végeztünk, amikor anya küldött nekem egy smst, amin JinSon a kanapéjukon aludt apával együtt. Imádnivalóak voltak. Csak azért nem volt bűntudatom, amiért otthon hagytuk, mert tudtam, hogy oda-vissza imádták egymást a szüleimmel.

- Még a végén haza se akar majd jönni velünk – jegyezte meg Jackson, miután neki is megmutattam a képet.

- Jaj, ne mondj ilyet! – ráztam meg a fejem, majd kilépve az üzenet funkcióból, már raktam is volna el a telefonomat, amikor kiszúrta a hátteremet.

- Még mindig nem cserélted le ezt a képet? – csillant fel a szeme, hisz már valóban elég régóta – majdnem három hónapja az a fotó volt beállítva, amin együtt feküdt Jinsonnal az előszobánkban.

- Nem volt szívem leváltani. Amíg nem lesz még egy ilyen remek fotóm a két kedvenc pasimról, nem is fogom – akartam ezzel lezárni a témát, de ő tovább pedzegette a dolgot.

- Akkor jöttem rá, hogy annál jobb csábítási módszerem nincs, hogy a kutyával együtt várlak a fürdőszobád előtt – kacagott fel.

- És ezt azóta rendre ki is használod – ráztam meg a fejem, nem mintha lett volna bármi ellenvetésem a dolog kapcsán. Ha nagyon fáradt voltam, vagy ha csak szimplán rossz kedvem volt, akkor Jackie amúgy sem próbálkozott, csak ha úgy sejtette, hogy némi noszogatás után nekem is lesz affinitásom a dologhoz.

- Jól van na! Ugye, tudod, hogy egy életen át igyekszem majd bevetni nálad a csábítási módszereimet? – váltott hirtelen komolyabb hangsúlyra, amitől rögtön megváltozott a légkör.

- Hát persze – feleltem könnyedén, hiszen nem sejtettem, mire akarta kifuttatni a dolgot.

- Jinyoung, légyszíves, ne akadj ki, és ne ijedj meg, jó? – kérte, amitől természetesen abban a minutumban az egekbe szökött a pulzusom.

- Mondd, hogy nem valami rossz hírt akarsz közölni velem! – már szinte könyörgő volt a hangom, de egyszerűen nem voltam felkészülve semmilyen negatívumra Jacksonnal kapcsolatosan.

- Nem, dehogyis! Pont, hogy ellenkezőleg. – Mielőtt tovább faggatózhattam volna, Jackie leintett, és felállva a székéről közelebb jött hozzám, majd megragadva a kezemet, térdre ereszkedett előttem.

- Csak nem? – döbbentem le, és hirtelen nem is tudtam, mit érezzek vagy gondoljak. Úgy lefagytam, hogy csak a nyári szellő biztosított arról, hogy ez nem egy álom volt, hanem tényleg egy thaiföldi luxusszálloda teraszán készült Jackson megkérni a kezemet.

- De bizony! – Annyiszor mosolygott már rám, de ez egy olyan mosoly volt, amilyet még nem láttam rajta: egyszerre áradt belőle a végtelen boldogság, az a szerelem, amit irántam érzett és izgatottság, sőt még mellé egy kis félsz is, vajon mit is fogok válaszolni. Anélkül, hogy ezeket kimondta volna, én tudtam róluk, épp azért, mert olykor már úgy éreztem, hogy saját magamnál is jobban ismertem. Pedig továbbra is volt rengeteg dolog, amit meg kellett tanulnunk egymásról, de már rég nem volt számomra kérdés, hogy egy egész életet rá akartam szánni erre a tanulási folyamatra.

- Egek! – csak ennyit tudtam reagálni, miközben a szabad kezemmel a szék karfáját szorítottam, hogy ne ájuljak el.

- Jinyoung, tudom, hogy ez az egész túl korainak hathat, hisz húsz éves vagy, és én is csak huszonkettő, és mindösszesen kicsit több mint egy éve ismerjük egymást. – Itt szívem szerint megállítottam volna, hogy egyáltalán nem éreztem korainak, hiszen ő lett a világom középpontja, így mindegy volt, hogy a közeljövőben, vagy tíz év múlva házasodtunk össze. De képtelen voltam bármit is mondani: Jackson Wang – mint már oly sokszor korábban – szótlanná tett. – Viszont muszáj, hogy feltegyem a kérdést, és hogyha megtisztelsz azzal, hogy igent mondasz arra, hogy minél előbb megnősüljünk, elképesztően boldoggá teszel. Mert én egyszerűen addig nem tudok megnyugodni, amíg gyűrűt nem húzhatok az ujjadra, ezzel végérvényesen összekötve az életünket. Nem szeretnék idegeskedni, amiért már nem levelezősön folytatod az egyetemet, és hogy sokan megkörnyékezhetnek majd. Nem azért, mert nem bízok benned, hanem szimplán arra vágyom, hogy mindenki tudja, hogy mi összetartozunk. És ha nekem is meglátják a gyűrűt az ujjamon, akkor büszkén mondhassam, hogy megtaláltam a másik felemet, aki végtelenül boldoggá tesz mindennap. Mit szólsz hozzá, Jinyoung: hivatalosan is a világ tudtára adjuk, hogy minket egymásnak teremtettek? – Csoda, hogy végig tudta mindezt mondani, úgy patakzottak a könnycseppek a szeméből, nem mintha én nem sírtam volna. A szívem képtelen volt annyi boldogságot befogadni, mint ami rám zúdult az elmúlt napokban. Ez a fiúkérés az együtt töltött egy évünk csúcspontja volt, és tudtam, hogy mindez csak a kezdete volt annak, ami még ránk várt.

- Bármikor és bárhol feltehetted volna ezt a kérdést, a válaszom mindig a legsziklaszilárdabb igen lett volna. El sem tudom mondani, milyen boldogsággal és büszkeséggel tölt el, hogy egy ilyen férfi akar a férjének tudni. Úgyhogy húzd fel azt a gyűrűt, és utána végre csókolj meg!

Jackson nem teketóriázott, már az ujjamra is került az aranyékszer, majd úgy kapott fel és vitt be a hálószobába – nem törődve a kihűlő vacsoránkkal –, hogy sokadjára is bizonyítsa számomra: neki én voltam a legértékesebb és leggyönyörűbb ékszer. Mellette tényleg annak éreztem magam, de ahogy a legszebb és legértékesebb ékszerek, úgy én se értem volna semmit, ha nem kerültem volna annak a személynek a kezébe, aki tudta, hogyan viseljen, és miként érje el, hogy még inkább ragyogjak.

Vége

A búcsúposztot ITT találjátok.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - Búcsúposzt

Kedves olvasóim! Már a sokadik búcsúposztomat írom, de ilyenkor mindig összeszorul a szívem. Ez a történet két dolog miatt különleges számomra: mivel ez az eddigi leghosszabb ficim, és mert a kedvenc párosom benne a főszereplő. Közel két év munkája van benne, hiszen 2017 novemberében találtam ki az alaptörténetet, 2018 január 6-án kezdtem el írni, 2018 július 23-án posztoltam az első részt, és végül 2019 október 19-én írtam meg az epilógust. Ha jól tudom, akkor ez a második magyar, befejezett JinSon történet. (Aki nem olvasta még a Megszoksz vagy megszöksz című ficit Wattpadon, annak ajánlom figyelmébe – IDE kattintva meg is találjátok –, én egy nap alatt bedaráltam, annyira imádtam, és ha kicsit több szabadidőm lesz, mindenképp újraolvasom). Mielőtt belekezdtem, már egy kidolgozott, megható és reményeim szerint mély történetet alkottam JinSonnal a Nélküled nem kell a Mennyországban, de sok one shotom is volt addigra velük, és lettek újabbak is időközben; mégis a Wang Gae, Park Gae-be foglaltam bele leginkább azt, mennyire szeretem ezt a párost. Ráadásul ennél fluffosabb hosszú ficim nem volt, és talán nem is lesz, mert alapjáraton ennél komolyabb hangvitelű történeteket szeretek írni. De ez a kivétel erősíti a szabályt, és azok után, mennyi negatív dolog történt velem az elmúlt években, kellett ez a fluff, ami egy kicsit kimozdított onnan. 😊💗

A valóéletben is példaértékű Jinyoung és Jackson kapcsolata, és örülök, amiért egymás mellé sodorta őket az élet, és jóban-rosszban a leginkább támogatják egymást. Kicsit ez a valós kapocs előtti tisztelgésem is ez a fici (és az a kisfiú előtt, aki az én életemben Hyunwoo). Próbáltam, amennyire a történet engedte, belecsempészni az igazi személyiségüket – vagyis amit tudni vélhetünk róluk –, és sok visszajelzést kaptam azzal kapcsolatosan, hogy több olvasóm is úgy gondolta, ez sikerült. Köszönöm a rengeteg kommentet, amit itt, Wattpadon és facebookon is kaptam. Lehet, hogy már sokkal kevesebben olvastátok az utolsó részeket, mint a korábbiakat, de azért megmaradt egy biztos bázis, akik akármennyit képesek voltak várni az új fejezetekre. Remélem, nem okoztam nektek csalódást, se az újonnan csatlakozóknak. Most búcsúzom tőletek és a karaktereimtől, de talán – ismerve a Jinson iránti imádatomat – nem lepődtök meg, amiért azt írom, hogy már dolgozok egy új hosszú ficin velük. Nem tudom, mikor fogom elkezdeni publikálni, mert mostanság nincs annyi időm az írással foglalkozni, de ami késik, nem múlik. Szeretettel várlak titeket annál a törtétemnél is, és persze minden más írásomnál. 😍😘💕

Ha elmennék, hiányoznék? - JJ Project fanfiction - 5. fejezet

A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:

 Jinyoung életében nem vezetett annyira nem törődően és életveszélyesen, mint ekkor; de minél előbb a párja mellett kellett lennie. Ahogy a kórházban az orvos felvázolta neki a helyzetet, szinte semmit sem fogott fel belőle, csak azt, ha Jaebum hallja a hangját, az talán segíthet neki, hogy minél előbb felébredjen. Persze, a helyzete nem volt olyan veszélyes, mintha tényleges kómába került volna, de így is szerették volna, ha minél előbb magához tér.

Amint végre megtörtént, amire úgy várt, és beléphetett a kórterembe, földbegyökerezett a lába, mert az idősebb úgy feküdt ott, mint egy földre szállt angyal, akinek túl keményre sikeredett a landolása, és mintha minden életerőt elszívott volna tőle a Föld. De Jaebum nem angyal volt, hanem egy sokkal törékenyebb ember, így nem volt szükség egy egész bolygóra ahhoz, hogy ilyen élettelenné váljon: elég volt Park Jinyoung hozzá, aki mit sem sejtett abból, hogy párja épp a korábbi percekben élte át elméjében a találkozásuk emlékeit.

- Azt a kurva! – káromkodott Jaebum.

- Mi az? – kérdezte Yugyeom, aki nagyon kellemetlenül érezte magát abban a meleg bárban, ahova elkísérte az idősebbet. Már ott tartott, ha még egy pasi rákacsint, ráírja a homlokára, hogy ő csak heteró kisérő volt. De ennél kellemetlenebb dolgokat is bármikor bevállalt volna a legjobb barátjáért, ami fordítva sem volt másként.

- Ő baromira tetszik – mutatott Jaebum egy fekete hajú, bőrkabátot és szűk fekete farmert viselő srácra. – Baszki, az nem kifejezés, hogy tetszik. Nekem ő kell, és pont! – jelentette ki, majd lehúzva az italát, odament a pulthoz, hogy kérjen magának újat, és egyben az idegennek is küldjön valamit.

- Azt hiszed, ez be fog jönni? – kérdezte Yugyeom, aki követte.

- Miért ne? – rántott egyet a vállán, majd figyelte, a srác miként pirult el, ahogy a pincér elmondta neki, ki küldte az újabb kört. – Te jó ég, erre jön! – ijedt meg Jaebum.

- De hát nem ezt akartad? – értetlenkedett a barátja.

- Persze, hogy ezt, de hogy ténylegesen ide is jöjjön. Bakker, tuti, elszúrom. – Hirtelen elkezdett remegni, a szeme pedig tikkelni.

- Ez nem volt kérdés, de ne pánikolj, hisz ez az első alkalom, hogy itt vagy. Ha ma nem is lesz sikered, máskor még lehet – tette hozzá Yugyeom, majd arrébb ment egy kicsit, hogy átadja a helyét az újonnan érkezőnek.

- Szia, Park Jinyoung vagyok! – nyújtott kezet a srác.

- Szia, Im Jaebum!

Szó követett szót, elpirulás elpirulást és mosoly mosolyt, ahogy egyre jobban belelendültek a beszélgetésbe. Míg végül a táncparketten találták magukat, ahol az idősebb nem fogta vissza a tomboló hormonjait, és úgy húzta magához a fiatalabbat, hogy a lehető legtöbb helyen érintkezzen a testük. Végül kérte Jaebum, hogy levegőzzenek egy kicsit. Kiérve az épületből, nem is teketóriázott, azonnal falni kezdte azokat a dús ajkakat, amik már két órája kínzóan csábították. Egy ideig Jinyoung is partner volt ebben, de amint Jaebum a nyelvével utat akart törni magának, a fiatalabb megdermedt.

- Sajnálom, de ez így nekem sok. Még sohasem…

- Sohasem csókolóztál? – kérdezte az idősebb, mire a másik bólintott. – Semmi baj, én sem. Visszafoghatom magam.

- Sajnálom, de úgyse megy. Én még erre nem vagyok kész. – Amint ezt kimondta, el is indult gyors tempóban.

- Hé, várj! Legalább a számodat add meg! – loholt utána Jaebum, de a srác már ott sem volt.

Azonban az idősebb nem tudta kiverni a fejéből Park Jinyoungot. Mivel akkoriban még gyerekcipőben járt a közösségi média, így ott nem talált rá. Végül az ötlött a fejébe, hogy mesélte a fiú, merre lakott, így a környéken kérdezősködött róla, hátha valaki ismerte. Már a sokadik embernél járt, amikor végül megtudta, pontosan hol volt Jinyoung lakása, és egy fél napon át szobrozott a háza előtt, csakhogy újra lássa. A fiatalabbat meglepte a találkozás, viszont, mint bevallotta, bánta, hogy csak úgy elrohant, így belement egy hivatalos első randiba, ezzel végtelenül boldoggá téve Jaebumot, aki ekkor sem tudta volna körülírni, pontosan miért, de volt Park Jinyoungban valami, ami szörnyen vonzotta őt magához. Egy korábbi heroinista ismerőse mesélt neki arról, hogy mivel hajlamos volt a függőségre, így az első alkalom után, hogy kipróbálta a heroint, nem tudott meglenni nélküle, és csak körülötte forgott az agya. Jaebum, mikor erről mesélt neki a fiú, kerek-perec a szemébe mondta, hogy el se tudja képzelni, milyen lehet ilyesmit érezni. De ez az állítása csak addig volt igaz, míg az ő fekete hercege fel nem tűnt annak a meleg bárnak a félhomályában. Jinyoung lett az ő heroinja, aki hajtotta az életben előre: miatta tervezett, dolgozott és élt egyáltalán.

- Szerelmem – mondta Jinyoung a jelenben, miután végre volt ereje mellé lépni. – Istenem, Jaebum! Hogy juthattál ide?

Maga sem tudta, hogyan, de amióta beszélt Yugyeommal, még egy könnycseppet sem hullajtott. Igazán csak akkor tudatosult benne, hogy mi történt, amikor a saját szemével látta a lefogyott, öntudatlanul fekvő Jaebumot. De ekkor minden kitört belőle: odahúzta az egyetlen széket, ami a szobában volt, és szerelme kezét megragadva, az ágy szélére dőlve zokogott. Ő volt a mindene: az élete, a tegnapja és az a holnap, amit választani akart magának. Nem bírta így látni, és nem is akarta soha többé. Most már ismét ott volt neki, hogy segítse, jóban és rosszban. Egymás nélkül a jó dolgok elhalványultak körülöttük, a rosszabbak pedig még erősebben pulzáltak.

- Jaebum, te vagy a mindenem: pontosabban te adsz mindennek értelmet, ami körülvesz. Könyörgöm, ébredj fel!

Majd könnytől itatott ajkait rátapasztotta az övére, és az összeért orruknak köszönhetőleg érezte, hogy lélegzett. Ennyire még sohasem tulajdonított a légzésének ilyen nagy jelentőséget. Az volt jelen pillanatban a legfontosabb, hogy élt, még ha nem is virult, viszont így is szebb volt számára, mint bárki a világon.

- Minél hamarabb fel kell kelned, mert még nem volt alkalmam elmesélni, hogy nemrég volt egy álmom, amiben volt két gyönyörű kisfiúnk, és nemcsak egy pár voltunk, hanem házasok is. Egy olyan családunk volt, amire mindig is vágytam, és a leveled miatt már tudom, hogy te is vágytál, nem csak én. Ebben az álomban nem voltunk gazdagok, Jaebum, de szörnyen boldogok, mert ott voltunk egymásnak. - Ekkor újabb zokogógörcsben tört ki. - Akarom ezt az életet, ahogy te is.  Meg kell, hogy történjen. Fel fogsz épülni, én pedig jobban fogok rád vigyázni, mint előtte bármikor. Mert nélküled nincs értelme ennek az egésznek, amit életnek hívunk. Minek keljek fel nap mint nap, ha te nem zársz a karjaidba, és két heves csók között nem mondod azt, hogy szeretsz? Miért is akarnék újra és újra jobb és több lenni, ha nem te vagy az, akivel megoszthatom az utamat, és ha nem lesz lehetőségem veled lenni a te utadon. – Újból meg kellett állnia, míg legalább annyira alábbhagyott a sírása, hogy folytatni tudja. – Semmi sem tud igazán boldoggá tenni nélküled. Ha valaha végleg elveszítenélek, akkor nem lennék más, csak egy magányos fiú, akit senki sem tudna kiemelni a mélyből. Markkal nem működött, mással pedig még annyira sem fog.

- Reméltem, hogy az a tökfilkó elszúrja, és visszajössz ehhez a még nagyobb balfékhez – mondta hirtelen elhaló hangon Jaebum, majd lassan ki is nyitotta a szemét, viszont ekkor nem volt ereje elmesélni, ő hogyan is élte át a fejében Jinyoung monológját.

Az első közös randijuk után hirtelen minden elsötétült a fiú előtt, majd egy hófehér szobában találta magát.

- Ez nem jó. Ennek nem így kellene történnie. Tisztán emlékszem, mi volt ezután. Nem vehetik el még az emlékeimet is! Azokat már tényleg nem adom! – ordította a visszhangos szobában.

Hirtelen ismét ugyanolyan részegnek érezte magát, amilyen az elmúlt hetekben mindig volt. Az alkohol és az altató együtt boldoggá tették, még akkor is, amikor ez a kis boldogság kihányva feküdt a kövön. A torka ezután mindig összeszorult, a hányás íze elárasztotta a száját és a lépések végképp nehézzé váltak. Ebben az időszakban ráunt még a járásra is, és arra, hogy akárhányszor eszébe jutott Jinyoung, mindig elfogta a zokogás. Fájt a feje, a szíve túl naggyá vált az együtt töltött idejük alatt, és ekkor egyedüllétében egyre jobban elsorvadt. Ahogy ilyenkor forogni kezdett vele a szoba, nem tudta megmondani, az apró kis pontok közül vajon melyik vezetett Jinyoung felé. Ahogy egybemosódtak az alakok, mintha elfojt volna minden. Neki már senkije sem volt, ezért határozta el, hogy véget vet az életének.

- Jinyoung! – Lett boldog, amint megpillantotta a vele szemben lévő széken a szerelmét, így kirángatva magát a mámoros, kínzó emlékekből. – Hol vagyunk? Ez is csak egy álom, igaz? Vagy haldoklom?

- Megközelítés kérdése, mi az álom: ez vagy az életed – nézett rá komolyan a fiatalabb, miközben összekulcsolta az asztalon a kezét.

-  Szerelmem. Istenem, Jaebum! Hogy juthattál ide? – hallotta a hangját, de az a messzi távolból jött, és visszhangzott, ahogy betöltötte a kongó ürességet, ami a szobában honolt.

- Te is hallottad? – nézett ez előtte ülőre idegesen, aki viszont nyugodt arccal bólintott.

- Jaebum, te vagy a mindenem: pontosabban te adsz mindennek értelmet, ami körülvesz. Könyörgöm, ébredj fel!

- Majdnem meghaltam, igaz? – kérdezte a jelenlévő Jinyoungot.

- Igen.

- Kómában vagyok? – Tudta, hogy erre is igent fog válaszolni, de mégis reménykedett benne, hogy nem, mert csak az altató hatása alatt volt.

- Igen.

Hirtelen alig kapott levegőt. Azt hitte, leesik a székről, amikor ismét Jinyoung hangját hallotta a távolból, és abban is biztos volt, hogy szerelme bárhol is volt éppen, zokogott.

- Minél hamarabb fel kell kelned, mert még nem volt alkalmam elmesélni, hogy nemrég volt egy álmom, amiben volt két gyönyörű kisfiúnk, és nemcsak egypár voltunk, hanem házasok is. Egy olyan családunk volt, amire mindig is vágytam, és a leveled miatt már tudom, hogy te is vágytál, nem csak én. Ebben az álomban nem voltunk gazdagok, Jaebum, de szörnyen boldogok, mert ott voltunk egymásnak.

- Egek, Jinyoung! – zokogott a saját elméjének börtönébe zárt fiú is, mire az előtte ülő sóhajtott egy nagyot.

- Vele tarthatsz – bólogatott nyugodtan. – Vagy akár velem is. Itt nem zavarna minket senki: egy magunk lennénk, mindenféle kötelezettség és akadály nélkül. Itt nem kellene dolgoznunk, hogy megélhessünk. Nem lenne se Mark, se Youngjae, vagy bárki, aki közénk állna. Csak te és én. Hát nem ezt akartad? – A fekete pupillái kitágultak és szeretet árasztotta el a pillantását. Jaebum imádta, amikor így nézett rá a fiatalabb, mert ez egy visszajelzés volt neki, hogy nem volt egyirányú a szerelme.

- És a szüleim? És Yugyeom? Őket is szeretem.

- Velük is találkozhatunk néha, de csak én lennék mindig itt veled.

- Akarom ezt az életet, ahogy te is.  Meg kell, hogy történjen. Fel fogsz épülni, én pedig jobban fogok rád vigyázni, mint előtte bármikor. Mert nélküled nincs értelme ennek az egésznek, amit életnek hívunk. Minek keljek fel nap mint nap, ha te nem zársz a karjaidba, és két heves csók között nem mondod azt, hogy szeretsz? Miért is akarnék újra és újra jobb és több lenni, ha nem te vagy az, akivel megoszthatom az utamat, és ha nem lenne lehetőségem veled lenni a te utadon. - Ez ismét a messzi távolból jött, ami azt jelentette, hogy ott sem állt már Mark közéjük. Így miért maradt volna itt?

- Vele akarsz menni, igaz? – kérdezte Jinyoung hátra dőlve a székében, és továbbra se tűnt se mérgesnek, se idegesnek.

- Igen – vallotta be Jaebum. Fájt elhagynia a szerelmét, még ha csak az elméjének a szüleménye is volt, de tudta, hogy ezt kell tennie. Jinyoungból egy is ajándék volt az életében. Most már, hogy a húsvér fiú arra várt, hogy felkeljen, nem kellett csak a relikviájával beérnie. – Tudom, hogy nem egyszerű az életem ott, de vissza kell mennem, legfőképpen érted, de a családomért és a barátomért is. Nem akarok egyikük nélkül sem élni, ha nem muszáj.

- Nem muszáj – mosolyodott el. – Jól döntöttél.

- De akkor veled mi lesz? – nézett rá félve, hisz egy pillanatra úgy érezte, cserben hagyta, hiszen ő teremtette, amikor szükség volt rá, mégis az első adandó alkalommal el akarta hagyni.

- Hisz én mindig veled vagyok.

- De hogyan? Mármint te pontosan mi vagy? – Zavarodott össze: Talán mégsem csak egy kitaláció volt?

- Jinyoung lelkének azon része, amit neked adott – felelte, amitől azonnal könnyel telt meg Jaebum szeme, hiszen ekkor értette meg: Jinyoung egy része már benne élt, és biztosan belőle is élt a szerelmében valamennyi.

- Szeretlek, Park Jinyoung! A világon mindenkinél jobban – zokogott fel, majd felállva, a karjaiba vetette magát. Ekkor realizálta, hogy már nem is emlékezett rá, milyen volt az igazi Jinyoungot ölelnie: az italtól és altatótól ködös, mámoros képzelgései mindent átírtak benne.

- Én is téged. És kérlek, hitesd el velem, amennyire csak lehet, hogy ez nem teljesen az én hibám volt! Bár szerintem egy élet sem lesz elég, hogy megbékéljek azzal, ahogy a dolgok alakultak, de azért próbálkozni nem árt – súgta a fülébe.

- Ígérem, Jinyoung! Tiszta szívemből. Neked úgysem hazudhatok, hisz ott vagy a szívemben.

- Igen. De most menj! Mert már nagyon rosszul bírom odaát! – intett a hirtelen megjelent fény felé.

- Szeretlek! – mondta Jaebum.

- Szeretlek! – viszonozta a másik.

Majd ismét a távolból szólt a hangja, de ahogy közelített Jaebum a fény felé, egyre élénkebb lett:

- Semmi nem tud igazán boldoggá tenni nélküled. – Már alig látott a vakító fényben. – Ha valaha végleg elveszítenélek, akkor nem lennék más, csak egy magányos fiú, akit senki sem tudna kiemelni a mélyből. Markkal nem működött, mással pedig még annyira sem fog.

Ekkor hirtelen egy kórházi ágyban találta magát Jaebum, mindenféle csövek és gépek között. De ahogy abban bízott, ott volt Jinyoung, aki erősen szorította a kezét. Ez tényleg ő volt: a hús vér szerelme, aki azért sírt, mert akarta őt és azt a közös jövőt, amit megálmodott maguknak. Ezért a boldog befejezésért Jaebum akárhányszor újra végigcsinálta volna az elmúlt öt hét szenvedését

- Reméltem, hogy az a tökfilkó elszúrja, és visszajössz ehhez a még nagyobb balfékhez – kacagott, amennyire ez akkor ment neki.

- Jaebum, hát hallottál? – kérdezte sápadtan, kisírt szemekkel Jinyoung.

- Minden egyes szavadat. Ígérem, felépülök, és lesz egy ilyen családunk. Csak most hadd pihenjek még egy kicsit! - Majd ismét a sötétségbe veszett pár órára, de akkor már nem marcangolták furcsa álmok és emlékek: a lelke végre megnyugodhatott.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Ha te azt tudnád! - BTS fanfiction - 32. fejezet

Harminckettedik fejezet – Halványodsz

J-Hope:

- Hobi, kihűl a kajád, ha nem kezded el enni! – figyelmeztetett Taehyung, aki könyörgött, hogy menjek el vele kettesben vacsorázni. Bár vonakodtam elfogadni a meghívását, de hajthatatlan volt, így végül beadtam a derekamat, de továbbra sem volt semmi kedvem ehhez az egészhez.

- Bocsi, eszek – bólintottam, majd el is kezdtem habzsolni az ételt, hogy addig is legyen indokom, miért nem kommunikálok vele.

- Jó, azért ne fulladj meg! – kérte, miután egy falat mellé ment, és intenzív köhögésbe kezdtem.

- Igyekszem.

- Hosi, aggódom érted – mondta ki végül, és ekkor ő tolta el maga elől az ételt, majd féltő tekintettel fürkészett.

- Jól vagyok, legalább is a helyzethez mérten – próbáltam nyugtatni, bár tudtam, szörnyen hazudtam.

- Szerintem meg nem. Egyik percben azt látom, hogy vidáman el vagy a rajongói találkozókon, felszabadultan adsz elő a színpadon, a következő percben viszont vagy alig lehet hozzád szólni, mert olyan frusztrált vagy, vagy azon kaplak, hogy szomorúan meredsz magad elé, és ilyenkor úgy sejtem, rá gondolsz. – Érdekesen ejtette ki a rá szót, de ez nem volt meglepő a fennálló furcsaság miatt.

- Te aztán alaposan megfigyeltél – mosolyodtam el, de pár másodperc múlva végképp feladtam a színlelést, mivel leolvastam az arcáról, hogy tántoríthatatlan volt azzal kapcsolatosan, hogy komolyan beszéljünk.

- Tae, jól esik, hogy aggódsz értem, viszont szerintem te vagy az, aki a legkevésbé tudsz segíteni ebben a helyzetben – mondtam ki végre azt, ami miatt őt különösen kerültem az utóbbi időben.

- Szerintem meg pont, hogy én tudnék a legtöbbet, hisz valamelyest csak hasonlít rám a személyisége is, nemcsak a külseje – próbált meggyőzni.

- Hát ez az! Ezért érzem kényelmetlenül magam melletted: évek óta ismerlek és szeretlek, mint egy testvért, erre egy megmagyarázhatatlan kapocs köt az alternatív énedhez. Feszengek, amint meglátlak, mert egyszerre akarlak megcsókolni, ahogy őt, és közben ugyanúgy viszonyulni hozzád, mint előtte. Nem tudom, hogy a fejem és a szívem akar-e jobban felrobbanni, de emiatt szoktam rá a fájdalomcsillapítókra. – Hirtelen kitágult szemeimmel meredtem rá, hiszen rájöttem, hogy anélkül vallottam be neki, hogy gyógyszerfüggő lettem az utóbbi időben, hogy szándékomban állt volna.

- Sejtettem, hogy szedsz valamit – csak ennyit reagált, ami még jobban megijesztett, mintha kibukott volna rám.

- Nem vészes, leszokok, amint megoldódnak a dolgok. Csak mikor lesz az már? – temettem kezeimbe az arcomat, hátha mire kinyitom szememet, a másik Tae lesz ott velem. De amint ez végigfutott az agyamban, elszégyelltem magam, hiszen nem ezt érdemelte a barátom, és azt se, hogy ignoráljam.

- Most azonnal le kell szoknod, mielőtt még jobban a függője leszel – fogta meg a kezemet, amitől kirázott a hideg, és hirtelen nem tudtam, jó vagy rossz értelemben. Ezt ő is észrevette, de nem reagált rá.  – És segíteni fogok ebben, ígérem! Csak most már hagyd, hogy ott legyek neked én, ha baj van, nem pedig a gyógyszerek!

- Nem érdemellek meg, és a másik énedet sem! – ráztam meg tagadóan a fejemet. Pedig már rég rájöttem, hogy nem feladni kellett a dolgokat, hanem kiérdemelni azokat, legyen szó bármiről. De már belefáradtam a küzdelembe, főleg úgy, hogy nem tudtam, vajon megkapom-e a jutalmamat a végén. Hogy volt-e bármi esély arra, hogy én és a másik Taehyung egy pár legyünk.

- Rendben, most már hagyom, hogy segíts – mentem végül bele, és hirtelen megkönnyebbülést éreztem a mellkasomban. – Csak nehogy a végén elcsavarjam a te fejedet is! – kacsintottam, hogy kicsit oldjam a feszültséget.

- Nehogy! – hagyta rám, majd folytatta az evést, így én is úgy tettem, és a továbbiakban sokkal kötetlenebbül beszélgettünk.

Mikor hazafele tartottunk, és már csak pár utcára voltunk a dormtól, hirtelen kértem, hogy állítsa meg az autót, ő pedig a lehető leggyorsabban húzódott félre.

- Te jó ég! Mi történt? Valami bajod van? – kérdezte ijedten, miközben kikötötte az övét.

- Téged láttalak elfutni arra – mutattam egy utcára. – Vagyis hát nem téged… Mármint, ha te itt vagy velem, akkor a futó személy biztosan a másik Taehyung – magyaráztam, miközben alig kaptam levegőt az izgatottságomtól.

- Akkor meg mit keresel még itt? Menj utána, azonnal! – mutatott az ajtó felé, én pedig egy gyors bólintás után el is hagytam a kocsit.

Futottam amilyen gyorsan csak tudtam, majd egy elágazódásnál megláttam, merre is tart Tae, így arra vettem az irányt.

- Várj meg, kérlek! – könyörögtem neki, mert nem hagyhattam, hogy ismét a semmibe vesszen, mielőtt beszélhetnék vele.

- Ki az? – fordult meg félve, de amint meglátott, inkább a döbbenet és bizonytalanság vették át az uralmat az arca felett. – Te… Te a másik Hoseok vagy? – kérdezte óvatosan, miközben alig mert a szemembe nézni.

- Igen. – Tisztában voltam vele, hogy nekem kellett magabiztosnak lennem, így igyekeztem a legkomolyabb hangnememet elővenni. – Ha te azt tudnád, mennyire vártam, hogy ismét találkozzunk! Most végre úgy, hogy tisztában vagyunk vele, ki is a másik – léptem közelebb hozzá, amitől láthatólag zavarba jött, de nem hátrált –, és hogy megtegyek valamit.

- Én is szörnyen vártam, hogy újra lássalak. De mit akartál megtenni? – nézett rám kíváncsian.

- Hát ezt.

Megszüntetve a köztünk lévő távolságot, magamhoz rántottam, és ajkainkat úgy forrasztottam össze, mintha mindig is egymáshoz tartoztak volna. Talán így is volt, csak korábban nem tudtunk róla, ahogy a másik létezéséről sem. Kezdetben megdermedve állt, majd teret engedve nyelvemnek, kitárta azokat a puha ajkait, amik majd megőrjítettek. Kezdetben lassú tempót diktáltam, de a vágy végül átvette az uralmat a testem felett, így egyre intenzívebbé vált a csók, amit ő is élvezett, hiszen kezét derekamra téve, a lehetetlennél is közelebb húzott magához. De ettől összeért mindkettőnk élénkülő férfiassága, ami felébresztett euforikus mámoromból, így ugyan fájdalmasan, de eltoltam egy kicsit magamtól.

- Lehet, hogy most le kéne állnunk, mielőtt túl messzire megyünk. De muszáj volt ezzel kezdenem, mert ki tudja, ezúttal milyen hamar tűnsz el – magyaráztam, amire csak bólintott. – Na, de te miért is akartál minél előbb látni? – tereltem el a témát.

- Hát nem ilyen kellemes dolog miatt – felelte félénken. – Azt akartam kérdezni, hol voltatok a fiúkkal január 1-jén?

- Hűha, ez most meglepett.  – Hirtelen nem tudtam hova tenni, miért is volt ez fontos.

- Kérlek, csak próbáld meg felidézni!

- Egy Hajnal nevű helyre mentünk, ami egyszerre bár és étterem.

- Tudtam! – lett hirtelen vidám és izgatott. Az a gyermeki csillogás, ami ekkor megjelent a szemében, ismerős volt számomra az én világom TaeTaeje által.

- De mit? – Most már én is érteni akartam.

- Rájöttem, hogy akkor kuszálódhattak össze az alternatív univerzumaink, amikor valamiért ti is és mi is ugyanakkor, ugyanott voltunk, mert talán ez nem megengedett. Vannak hasonlóságok a világaink között, de legalább apró eltéréseknek kell lennie. Mivel mi kivételes alkalomként voltunk mind a heten egy helyen szilveszterkor, így úgy sejtem, hogy ekkor lehetett valami probléma. Most már csak arra kell rájönnöm, pontosan mi – magyarázta nagy vehemenciával.

- Nem csak, hogy szép vagy, de még egy zseni is: igazi főnyeremény – jegyeztem meg lelkesen. – Ha erre magadtól rájöttél, úgy, hogy a még szuper intelligens Namjoonnak sem jutott semmi ilyesmi az eszébe, az csak azt jelentheti, hogy kivételesen okos vagy.

- Ezt nem tagadom – kacsintott, amivel egy mosolyt csalt az arcomra. – De az is az oka, hogy kirúgtak a munkahelyemről, így túl sok szabadidőm volt.

- Baszki! – mondtam.

- Mi az?

- Halványodsz.

- Ó, a fenébe!

- Ne aggódj, ismét találkozunk! Ebben biztos vagyok – ígértem meg neki, majd elkapva az utolsó pillanatot, amíg még látható volt, egy apró puszit hintettem az ajkára.

Pár másodpercig csak álltam ott, hátha hirtelen ismét feltűnik. De aztán megcsapta az arcomat a hideg szél, így elindultam visszafele; és ahogy ekkor sétáltam, belegondoltam, hogy vajon ő is ugyanezen az utcán lépkedett éppen? Meglehet, hogy mindig is ugyanazokon az utakon közlekedtünk, csak épp egy másik univerzumban? De igazából már csak egy kérdés volt, amire ténylegesen érdekelt a válasz: Volt bármi esély rá, hogy végleg egy univerzumban maradjunk?

- Na, mi történt? – kérdezte a másik Taehyung, aki azóta is türelmesen várt a kocsiban.

- Szerelmes vagyok – mondtam ki a számomra legfontosabb dolgot.

- Ez eléggé gyors volt, hisz csak kétszer találkoztatok futólag – jegyezte meg.

- Igen, de te is mondtad, hogy hasonlít rád, így olyan, mintha már rég ismerném. Remélem, minél hamarabb viszont látom, és az se baj, ha csak rövid időre. Mert ezeket a futó találkozásokat felfoghatjuk rapid randiként, amiken kicsit még jobban megismerjük egymást – magyaráztam, mert az elmúlt percek után teljesen ellepte az elmémet a rózsaszín köd, így jelen helyzetben mindennek a pozitív oldalát láttam.

- Ez a helyes hozzáállás! – mondta, miközben beindította az autót. – Jó végre boldogságot látni az arcodon.

- De még ennél is jobb nekem végre boldogságot érezni.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)