Ha te azt tudnád! - BTS fanfiction - 34. fejezet (Vége)

Harmincnegyedik fejezet – Jó úton

 (A fejezetbe beledolgoztam a Szerelemittas tekintett című JinGyeom one shotomat.)

Jimin:

Teltek-múltak a napok, és mi egyre közelítettünk a szilveszterhez, amikor is reményeink szerint le tudtuk végre zárni az összeköttetésünket az alternatív univerzummal – Yoongi pedig mindkettővel, amelyikkel kapcsolatban volt. Hoseok kivételével valamennyien várták a csapatból, hogy ismét egyszerűbb vizekre terelődjön az életünk – amennyire ez egyszerű lehetséges volt egy híres k-pop banda esetében. Én azonban szintén nem vártam, legalább is addig nem, amíg nem tudtam személyesen is találkozni a másik énemmel. Bár senkinek sem állt ez a módjában, leszámítva a párom beszélgetését mindkét másik Yoongival, és ugyan sohasem vallottam volna be neki, de féltékeny voltam rá. Minden dolognak próbáltam megtalálni az értelmét, és ennek az összeköttetésnek akkor leltem volna meg, ha legalább egyszer lett volna alkalmam a másik Jiminnel váltani néhány szót. Korábban is vágytam rá, hogy egy elfogulatlan énemmel megbeszéljem a dolgaimat, ami eléggé skizofrén hajlamnak tűnt, de ekkor itt lett volna az alkalom, hogy megvalósítsam „normális” keretek között. Viszont bárhogy teltek a napok, még véletlenül se futottam bele önmagamba. Egy idő után már olyan szinten rágörcsöltem, hogy állandóan feszült voltam. Yoongi mindebből azt a következtetést vonta le, hogy mégiscsak zavart, hogy még nem találkozhattam a szüleivel úgy mint a párja, így rögtön elrendezett velük egy találkát, ami remekül sikerült. Ez jobb kedvre is derített, és sarkallt afelé, hogy a saját családommal is közöljem, ki is rabolta el a szívemet. Képmutatásnak tartottam, hogy kiharcoltam mindezt a páromtól, míg a saját szüleimmel továbbra sem közöltem, hogy meleg voltam. Bár nem voltak olyan hiú ábrándjaim, hogy annyira lazán kezelik majd a dolgot, mint Suga anyukája és apukája, hiszen az én családom mindig is arról volt híres, hogy bármennyire is próbáltak elfogadóak lenni az élet minden területén, az átlagosnál több idő kellett nekik bizonyos dolgok megemésztéséhez. De tudtam, a szeretetük, amit irántam tápláltak, ezen is átsegíti majd őket. Azonban előbb az alternatív univerzumos dolgon akartam túl lenni; elég volt egyszerre ennyi izgalom az életemben.

Főként Hoseok TaeTae-je által sikerült mindent pontosan lebeszélnünk a másik énjeinkkel – hogy mikor és hogyan dobjuk ki az étteremben a porcelándarabkáinkat. Mi pedig elintéztük, hogy se az előtte, se az utána lévő napra ne tervezzen nekünk az ügynökség semmilyen programot. Épp ezt és a télhez képest nagyon jó időt használtam ki, amikor december harmincadikán este egy pokróccal a kezemben elmentem az egyik kedvenc parkomba, hogy kémleljem a csillagokat. Gyermekkoromban mindig ez nyugtatott meg a leginkább: imádtam a távoli égitestektől kívánni dolgokat, és ekkor sem tettem másként, azt kértem tőlük, hogy az alternatív énem élete kerüljön sínre, és ismét találja meg az életcélját. Ekkor már elengedtem minden vágyamat azzal kapcsolatosan, hogy személyesen is lássam, és inkább annak örültem, hogy volt lehetőségeim az álmaim során betekintést nyerni az életébe. Talán pont ez az elengedés volt a dolog nyitja, hiszen pár perccel később szürreális élményben volt részem: a saját hangomat hallottam meg. Mint köztudott, mi magunk másként halljuk a hangunkat, mint ahogy a többiek, ami mindig zavarba ejtett, amikor egy-egy BTS dalt hallgattam, vagy éppen egy interjúnkat néztem vissza, de az, hogy a semmiből, élőben felcsengett az orgánumom, ezeknél is sokkal furcsább volt.

- Szabad ez a hely melletted? – Ott állt előttem a másik énem, egy ugyanolyan pokróccal a kezében, mint amilyennel én érkeztem. Mit ne mondjak, alacsonyabbnak tűntem a saját szememmel látva, és fiatalabbnak is.

- Nem is tudod, mióta vártam, hogy végre találkozzunk – mondtam, és ezzel reméltem, megválaszoltam a kérdését is.

- Akárcsak én. Valahogy éreztem, hogy itt leszel, mert hinni akarom, hogy mindegyik alternatív univerzumban szereti Park Jimin nézegetni a csillagokat, és azok az énjeink, akik szintén ebben a városban élnek, különösen ezen a helyen – felelte, miközben leült mellém. – Épp azért, mert reméltem, itt leszel, hoztam neked egy kis ajándékot – nyomott a kezembe egy szatyrot.

- Ez meg mi? – lepődtem meg, de mivel nem válaszolt, így inkább kiderítettem saját magam. Egy inget kaptam, egy nagyon szép és puha világoskék inget.

- Az álmaink miatt tudhatod, hogy teljesen el vagyok veszve, amióta kirúgtak a társulattól, és bevallom, féltékeny voltam rád, a híres popsztárra, aki rengeteget dolgozol, de hatalmas sikereket érsz el cserébe, mellé pedig még a Nagy Ő is rád talált házon belül – kezdte, engem pedig elárasztott a bűntudat, amiért olyan életet élhettem, ami neki nem adatott meg. – Te is imádod a csillagok mellett a szivárványokat? – billentett ki a gondolataimból ezzel a kérdéssel.

- Még szép! – vágtam rá.

- Helyes – mosolygott, és nem tűnt megbántottnak, aminek azért örültem. – Az egyik nap a teraszomra kiülve néztem egy gyönyörű szivárványt, de ez már nem töltött fel úgy, mint régen. Viszont rájöttem, nem a szivárvány lett más, hanem én vesztem el az álmaim megvalósítása közben az lenni, aki értékelni tudta volna. Te viszont nem, Jimin. Te mindig megmaradtál boldog lenni, még a legnehezebb időszakokban is. Magad elé helyezted a szerelmedet és a barátaidat, olykor pedig a rajongóitokat is. Rájöttem, épp ezért érdemled meg azt, hogy ilyen sikeres legyél. Én félúton már azt se tudtam, miért küzdök, már nem is élvezetből táncoltam, hanem rutinból, és mert tudtam, ebben vagyok a világon a legjobb. Motiválatlan lettem, amit a koreográfusok is észrevettek, és ezért rúgtak ki. Voltak napok, amikor utáltam, hogy látom a te életedet, főleg miután Taehyungtól megtudtam, hogy te egy létező személy vagy, nem csak a saját képzeletem szüleménye. Az árnyékodba kerültem, és elkönyveltem, hogy a nyomodba sem érhetek. Ott álltam tétlenül, és nem értettem, hogy lehet, hogy ugyanúgy nézel ki, mint én, ugyanolyan tehetségekkel bírsz, mégis annyival többre vitted. De aztán rájöttem: ennek így kellett lennie. Nem szabad azt hinnem, hogy több vagyok egy apró porszemnél, még ha ki tudja, hány alternatív énem is létezik. Mindegyik Jimin csak egy bizonyos pillanatában van benne az univerzumnak. Az egész életünk egy tökéletlen pillanat csupán. De végre tenni akarok azért, hogy a sajátomat a lehető legszebb pillanattá varázsoljam, és nem megszokásból, hanem szenvedélyből. Vissza kellett térnem a tánc szenvedélyéhez, ami sikerült, miattad. Te lettél a példaképem: egy jobbik énem, akinek sikerült többet kihoznia abból, amit a sorstól kapott.

Tágra nyílt szemekkel nézett rám, láthatólag azt várva, hogy mondjak valamit, viszont én köpni-nyelni nem tudtam a szónoklatától. Sohasem gondoltam így bele a helyzetünkbe. Nem hittem volna, hogy valaha önmagam példaképe lehettek, de igenis az voltam, és épp ezért szerettem volna a jövőben rászolgálni erre, bárhogy ő már ezt nem láthatta, mert nemsokára véget ért az összeköttetésünk.

- De valamiben biztosan lekörözöl engem: én ilyen beszédet sohasem lettem volna képes mondani – jegyeztem meg, hiszen jobb nem jutott ekkor eszembe, és ez amúgy is igaz volt.

- Valamiben én is brillírozhatok. Egyébként szakmámból kifolyólag nem kevés időt töltök színészekkel, így sok ragadt rám tőlük – mosolygott, majd az ingre mutatott. – Vettem egy ilyet saját magamnak is, hogyha olykor úgy éreznénk, besokalltunk a saját életünktől, vegyük fel ezt az inget, és tegyünk úgy, mintha ismét egymás életét élnénk, mintha egy kis időre belemenekülhetnénk a másik világába.

- Ez zseniális ötlet – láttam be, és szívem szerint megöleltem volna, de valamiért nem mertem.

- Furcsa, hogy ezentúl nem látjuk majd, miként változunk. Annyi út áll előttünk, és fogalmam sincs, melyikünk merre megy majd, de mégis érzem, hogy te már örökké a részem maradsz. Annyit gondolkodtam rajta korábban, mi lett volna, ha ezt meg azt másként csinálok. És tessék, arra megkaptam a válaszomat, milyen irányt vett volna az életem, ha egy ügynökségbe jelentkezek a táncművészeti helyett. És ez is egy jó élet lett volna, de én más utat választottam, és most már kitartok mellette. Mert ugyanúgy, ahogy bizonyos dolgok kapcsán kevesebb, mint a tiéd, egyes részek könnyebbé teszik a te életednél. Minden rosszban van valami jó, és minden jóban van valami rossz. Nem tudom azt mondani, hogy bármelyikünknek jobb vagy rosszabb az élete, csak szimplán másabb. Most te egy jobb időszakot élsz át, én egy rosszabbat, azonban mindketten tudjuk, hogy az ilyesmi könnyedén változhat. De bízok benne, hogy a nehéz időkért kapunk kárpótlásul jókat. Köszönöm, hogy megismerhettelek, Park Jimin. Rendkívül ösztönző volt belelátni az életedbe.

Végül nem nekem kellett megtenni, ő volt az, aki megölelt, majd hirtelen gyengülni kezdett a szorítása, mígnem ő maga is eltűnt a takarójával együtt, de azt a bizonyos kék inget otthagyta számomra. Soha életemben nem éreztem ennyire különleges dolognak azt, hogy Park Jiminnek születtem, és igyekeztem jó mélyen elraktározni ezt az érzést.

J-Hope:

Szerettem őt, de majd belepusztultam ebbe a szerelembe, sokkal inkább, mint amikor Yoongit szerettem, hiszen ez az első perctől kezdve egy viszonzott érzés volt mindkettőnk részéről Taehyung-al. Annyival nehezebb volt így elengedni őt, hiszen tudtam, mindketten boldogtalanok leszünk. Azóta a bizonyos nap óta is sokszor találkoztunk, és ő állította, hogy nem hitte el, amit mondtam, és hogy igenis nem adja fel a szerelmünket. Fájt a szavait hallanom, mert én sem akartam feladni, de a testi épsége fontosabb volt számomra.

December harmincegyedikén valamilyen oknál fogva egész nap ott tudott lenni velem. Már rég nem kerestem a miértekre a választ, szimplán csak örültem neki, hogy kaptunk egy búcsú napot. A többiek is érezték, hogy szükségünk volt a kettesben létre, így magunkra hagytak minket a dormban; csak annyit kértek, legyünk ott időben az étteremben, a saját kis porcelándarabkáinkkal. Mi pedig megállás nélkül beszéltünk TaeTae-vel, hisz tudtuk, lehet, ez lesz az utolsó lehetőség, hogy lássuk a másikat. Ugyan a másik Tae belement, hogy próbáljuk meg, hogy itt maradjon a szerelmem, de én végül ezt sohasem mondtam el a majdnem páromnak, és úgy kezeltem minden egyes randevúnkat, mint az örök búcsúnk egy részét.

A sok beszédnek és izgalomnak végül az lett az eredménye, hogy Taehyung hozzám bújva aludt a kanapénkon, én pedig ezt kihasználva végre elmondtam neki mindazt, amit ébrenlétében nem mertem, de nem hagyhattam, hogy végleg bennem maradjanak ezek az elfojtott érzések:

- Végig tudhattuk, hogy ami köztünk van, az nem tarthat örökké. De talán nem csak azért, mert egy univerzum választ el minket, hanem mert te egy olyan személy vagy, aki szeretsz új dolgokat kipróbálni, minél több mindent megtapasztalni, így egy napon talán engem is le akartál volna cserélni valaki újra. Bár már így is sokkal több lett abból, mint aminek indult ez az egész, hiszen rengeteget fejlődtem melletted: megtanultam, milyen türelmesnek lenni, feltétel nélkül szeretni valakit, és minden egyes percet megbecsülni abból, ami megadatott veled. De mégis, legalább egy perc erejéig hadd játsszak most el azzal a gondolattal, hogy halálunkig együtt maradunk, és hatvan évesen is ugyanígy fogunk összebújva feküdni, és ugyanazzal a szerelemittas tekintettel nézünk a másikra, mint amilyennel szoktunk. Alapjáraton nagy a fantáziám, viszont te mindezt képes vagy majdhogynem a végtelenségig fokozni: kiragadsz a realitás talajáról, és felemelve úgy pörgetsz, hogy már azt se tudom, hol vagyok, és hogy ki vagyok egyáltalán. De tisztában voltam végig vele, hogy nagy eséllyel mindezt egy fájdalmas zuhanás követi majd. Ennek ellenére mégse tudlak nem szeretni – még semmiképp sem. – Közben patakzottak a könnyeim, de nem hagytam abba, mert még ha ő nem is hallotta a szavaimat, legalább saját magamat szembesíteni tudtam az érzéseimmel és a gondolataimmal. – Sok történetnek, köztük a szerelmes történeteknek is csak a végére koncentrálnak az emberek. Mit számít, milyen remek volt valami sokáig, ha időközben véget ért? Márpedig számít, Taehyung! Mi az, hogy számít; talán csak ez a lényeg! Nincs annál jobb, mint amikor elkezdődik valami új, izgalmas, szép dolog; és te vagy a legszebb dolog, ami eddigi életem során történt velem. Nem hagyom, hogy bármilyen negatív jövőkép belerondítson ebbe. Sőt, kifejezetten tetszik, hogy nem tudom, miként lesz vége a történetünknek; mert amíg nem kell ezt a kanapét elhagynunk, addig ott az esélye annak, hogy rácáfolva arra, hogy nem egy univerzumba születtünk, hatvan év múlva is itt fekszünk majd, mert a szerelmünk jelene tényleg a halálunkig kitart. De bárhogy is legyen, egy biztos: én igenis a halálomig szeretlek majd. – Ezzel megpusziltam a homlokát, majd a lehetetlennél is közelebb húztam magam. Nem akartam elengedni, se őt, se ezt a tökéletes jelent, ami bár ne ért volna véget.

Kép forrása: ITT

Végül TaeTae keltett fel, mert sírásom közepette én is álomba szenderültem. Miután közölte, hogy indulnunk kell, nem mondtam semmit, csak némán szedelőzködtem, és próbáltam nem összetörni előtte, hiszen neki rosszabb volt, mert ő sokkal magányosabb volt a saját világában nélkülem. Végül, tíz perccel a megbeszélt időpont előtt, már mind a tizenöten ott voltunk, három Yoongi, és kettő mindenki másból. Furcsa volt a légkör: ismertük egymást, de mégsem; szerettük volna, ha tovább tart ez az egész, de tudtuk, már így is elég galibát okozott. Véget kellett ennek vetni.

Ahogy egyesével kidobtuk a porcelándarabkákat, szó szerint úgy éreztem, mintha egy kozmikus kéz vett volna körül minket, hogy az életünk széthullott darabkái a helyére kerüljenek. Épp ezért meg is csókoltam a saját porcelánomat, és azt kívántam, hogy TaeTae legyen boldog, még ha nem is én jelentettem számára a boldogságot. Végül a szerelmem volt az utolsó, aki szintén csókkal hintette be a saját porcelánját, majd amint belehelyezte a szemetesbe, elkezdett egy fehér, vakító vonal megjelenni a padlóban, hogy elválasszon minket, az alternatív énjeink pedig halványodni is kezdtek. Nem tudtam mást nézni, csak az én Taehyungomat, hogy még egyszer utoljára megfigyelhessem a gyönyörű arcát. Ekkor azonban egy nem várt dolgot tett: átugorva a vakító vonalat, odarohant mellém, majd magához ölelt. Egy kis ideig úgy éreztem, hogy atomjaira szakadt a testem, de mégsem engedtem el; nem bírtam. Végül alábbhagyott a fájdalom, és mikor kinyitottam a szememet, már csak nyolcan voltunk ott.

- Tae, te csodálatos, bolond ember, hogy tehetted ezt? Bele is halhattál volna – néztem rá zaklatottan, és nem mertem elhinni, hogy tényleg sikerült velem maradnia.

- Tudom, de mondtam, hogy a halált is vállalnám érted. Amúgy is, valaki elfelejtette megemlíteni, hogy az itteni Taehyung áldását adta rá, hogy próbálkozzak a maradással – jegyezte meg keresztbe tett kézzel.

- Hát persze, hogy nem mondtam el. Féltettelek, te kattant – ráztam a fejemet, majd az említett Tae-hez léptem oda. – Te tudtál erről?

- Még szép! Mind tudtuk. Nem bírtuk volna elviselni, ha ilyen rövid időn belül másodjára is összetörik a szíved.

Döbbenten álltam ott, majd a sokk miatt inkább leültem. Annyi minden kavargott a fejemben, hogy igazán egy gondolat sem tudott kicsúcsosodni.

- Egyébként hallottam, amit nemrég mondtál, amikor azt hitted, alszok. Az volt a végső visszajelzés számomra, hogy meg kell próbálnom. Igazad van: nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, hogy hatvan évesen is együtt leszünk-e. De én minden esetleges jövőbeni fájdalmat bevállalok azért a végtelen boldogságért, amiben éppen részem van miattad. Az viszont hülyeség, hogy más kell majd nekem! Mintha nem lennél tisztában vele, mennyire tudok ragaszkodni emberekhez, és nálad jobban eddig senkihez sem ragaszkodtam – térdelt le elém, majd megfogta a kezemet.

- A barátaidnak is elmondtad? – jutott még ez is az eszembe, bár továbbra sem volt sok épkézláb gondolatom.

- El, és bár közölték, hogy hiányozni fogok nekik, elfogadták a döntésemet. Én pedig nem panaszkodhatok, mert itt is van belőlük egy, ráadásul belőlem is – kacagott fel vidáman, majd a kacagása sírásba ment át. – Bocsájts meg, csak annyira megkönnyebbültem. Azt hittem, meghalok.

- Jaj, Tae! – ültem le hozzá a földre, hogy magamhoz húzzam.

Mikor pár órával ezelőtt tettem így, azt hittem, az lesz az utolsó alkalom, de már biztosan tudtam, hogy nem. Igaza volt Tae-nek: még hogy a mi szerelmünk ne tudott volna a végsőkig kitartani, amikor univerzumokat is átívelt! Annyi elnyomott érzésem volt, amit végre kiadhattam magamból, és azt is tudtam, hogyan: elhatároztam, hogy írok egy mixtapet a szerelmemről, aki egy másik univerzumból származott. Azt pedig nyolcunkon és a családomon kívül nem kellett senkinek se tudnia, ki is volt ő valójában. Bár biztos voltam benne, hogy nagyon sok fejtörést fog okozni számunkra, miként tudjuk elrejteni a kilétét a világ elől, ez ekkor annyira, de annyira nem érdekelt.

Amikor beleszerettem Yoongiba, és elkezdtem önmagam hasonmását látni az utcán, el sem tudtam volna képzelni, hogy itt fogunk kikötni, hogy egy olyan embertől kapom meg a boldog befejezésemet, akit nem szabadott volna megismernem, csak a másik énjét szeretnem barátként. Ez az ember megváltoztatott, miatta elkezdtem hinni a lehetetlen dolgokban, majd rájöttem, hogy nem volt minden lehetetlen, csak azért, mert elsőre annak tűnt. Küzdenünk kellett azokért az emberekért és dolgokért, amikben hittünk. Én pedig hittem abban a hét emberben, akikkel egy szobában voltam éppen. És ahogy Min Yoongi Park Jimin kezét fogva boldogan nézett rám, tudtam, ennek így kellett történnie, de végül azért történt így, mert tettünk érte, hogy bekövetkezhessenek azok a dolgok, amik potenciálisan ott lebegtek előttünk. Rengeteg életút állt előttünk, és mi magunk dönthettük el, mikor melyikre léptünk. Én jó úton jártam, és a megfelelő emberekkel magam mellett, így már csak azt kellett kiderítenem, mi várt még rám ezen az úton.

VÉGE

U.I.: Sziasztok! Ezúton is elnézést, amiért majdnem három évembe tellett megírni ezt a történetet. Ez volt a legelső hosszú, k-pop fici, amibe valaha belekezdtem, így eszembe sem jutott, hogy ne fejezem be, bárhogy szörnyen nehezen ment az utolsó hat rész megírása. De amondó vagyok, még mindig jobb késve befejezni valamit, mint befejezetlenül hagyni. Így most már nyugodt a lelkiismeretem, hogy akik nem adták fel a várakozást, megérdemelten megkapták a befejezést, akik pedig ezután találnak rá erre a történetre, egy kész írást olvashatnak végig. Zárszóként köszönöm szépen mindenkinek, aki legalább egyszer valamilyen formában írt nekem véleményt a történet kapcsán. Ha nem kapok olykor-olykor némi biztatást, lehet, még ma sem tudtam volna megosztani az utolsó részt. Így a fici végéhez érve pedig még inkább örülnék minden véleménynek. Tudom, hogy ez a gyengébb írásaim egyike (én legalább is annak tartom), de azért remélem, vagytok páran, akik a hibáival együtt is szerettétek. Köszönöm a kitartó figyelmet! 💓💕😌😘

Ha te azt tudnád! - BTS fanfiction - 33. fejezet

Harmincharmadik fejezet - Visszatükröződés

Suga:

Annyira jó volt egy teljes napot kettesben lennünk Jiminnel. Nagyon ráfért már a kapcsolatunkra egy kis egyedüllét. Bár már alig vártam, hogy a családommal is eltöltsek egy napot, de előtte muszáj volt, hogy a szerelmemmel is feltöltődjek, főleg, hogy a tudtomra adta, mennyire elhanyagolva érezte magát. Ezért is vittem egy luxusszállodába, hogy biztosítsam a törődésemről. Viszont arra nem gondoltam, hogy furcsán fogja kivenni magát, hogy két fiatal pasi lefoglalt egy egyágyas apartmant. Azonban – ha csak nem volt kiváló színésznő – nem tűnt úgy, mintha különösen érdekelte volna a recepcióst a dolog, és a felismerés szikráját sem láttam a szemében, hogy tisztában lett volna vele, hogy hírességek próbáltak náluk megbújni a világ elől. Ettől kicsit megnyugodtam, és próbáltam Jimin felé is árasztani ezt a meghitt légkört, ami egy darabig ment, de aztán hirtelen megváltozott a szobában a hangulat: épp egy téma közepén voltunk, amikor a párom váratlanul, egyszer csak a polóm alatt kezdte el simogatni a hasamat. Ezzel még nem is volt baj, és a vad csókjait is jól kezeltem, de amikor az övemet akarta kikapcsolni, muszáj volt leállítanom. Persze, félreérthető volt a szituáció, hogy hova vittem, de azt hittem, tisztában volt vele, hogy előbb megbeszéltem volna vele, ha el akartam volna venni a szüzességét, nem pedig random rárontani; arra pedig végképp nem számítottam, hogy ő fog kezdeményezni ezen a téren.

- Jimin, ne! – mondtam erélyesen, eltolva az övemtől a kezét.

- De hát miért ne? Hisz már egy jó ideje együtt vagyunk, Yoongi. Szeretlek és te is szeretsz, és most kettesben vagyunk, úgyhogy senki sem zavarhat meg minket. Mi a baj? – Annyira ártatlanul nézett rám, hogy majdnem elsírtam magam: hihetetlennek tartottam, hogy úgy akart rávenni arra, hogy lefeküdjünk, hogy közben végtelen tisztaság áradt a lényének minden egyes porcikájából.

- Mert nem és kész! – próbáltam lezárni ezzel a témát, és felpattantam az ágyról, hogy minél távolabb legyek tőle és a túlságosan csábító érintéseitől.

- Márpedig meg fogod nekem magyarázni! – tette keresztbe a kezét. Félt attól, mit fogok mondani, ezt egyértelműen le tudtam olvasni a mimikáiból, ami még nehezebbé tette az egészet. Utáltam, amikor kellemetlen helyzetbe hoztam.

- Nem fekszek le veled, Jimin, amíg össze nem házasodunk – jelentettem ki azt, amin már hetek óta gondolkodtam.

- Tessék? – Nem erre a válaszra számított, ebben biztos voltam.

- Ha kell, akkor a világ túlvégére is elviszlek, csakhogy elvegyelek, Park Jimin. Te vagy az anyalom, aki kiragadtál az önutálatomból, sőt odáig is eljutottam, hogy mindennap hálát adok a sorsnak, amiért meleg vagyok, mert így veled lehetek. Nem azt érdemled, hogy csak úgy lefeküdj velem. Olykor azon is elgondolkodom, egyáltalán én vagyok-e az, aki hozzád illik. Talán nem vagyok elég jó neked, de te mégis engem választottál. Ezért igenis oltár elé foglak egy nap vezetni, addig viszont nem lesz testiség köztünk! – Mint amikor egy gátat átszakít a folyó, úgy eredt meg a nyelvem. Nem ilyen körülmények között akartam mindezt közölni vele, de ha a sors így hozta, akkor muszáj volt az igazat mondanom neki, hiszen megérdemelte, hogy tudja.

- Ha mindenáron egy angyalnak tartasz, akivel össze akarsz házasodni, akkor miért nem mutatsz be holnap a szüleidnek? Hisz azt ígérted, elmondod nekik, hogy meleg vagy, és hogy velem jársz? – kérdezte követelőzően, a remegő szája azonban elárulta, mennyire ideges és sértett volt.

- Pont azért, mert egy angyal vagy, és nem akarom, hogy letörjék a szárnyadat. De ígérem, ha most jól fogadják a dolgot, legközelebb már te is jöhetsz – próbáltam nyugtatni, hiszen bármennyire is jó viszonyt ápoltam a családommal, nem tudhattam, miként fognak reagálni a másságomra. Bár sejtettem, hogy így is ugyanúgy fognak majd szeretni, viszont nem akartam fokozni a döbbenetüket azzal, hogy már oda is állítok az újdonsült párommal, még úgy se, hogy természetesen ismerték személyesen Jimint – ahogy a többi bandatagot.

- Köszönöm szépen az engedélyt – mondta szomorúan. – Úgy látszik, ebben a kapcsolatban mindenről te döntesz, nekem pedig mint angyalodnak, követnem kell téged. Remek, szép jövőkép! Tudod, mit, Yoongi? Én talán mégsem maradnék itt veled éjszakára. – Ha akkor és ott nem ragadom meg és húzom szorosan magamhoz, akkor egyértelműen faképnél hagyott volna. De én ezt nem engedhettem, és nem is engedtem.

- Nem mész sehova! Meghallgatom az álláspontodat, csak ne érjen máris véget az éjjel, főleg, hogy csak nehézségek árán tudtunk kettesbe kerülni! – könyörögtem neki. Kár lett volna ezért az estéért.

- Tényleg meghallgatsz? – nézett rám továbbra is ártatlan tekintettel.

- Mikor nem tettem? – mosolyogtam rá biztatóan.

- Ez igaz – látta be.

Ekkor pedig ömleni kezdtek belőle a szavak, aminek örültem, hiszen muszáj volt egyes dolgokat kimondanunk, mielőtt elmélyült a kapcsolatunk. Végül abban állapodtunk meg, hogy nem tudva a banda miatt, mikor is kerülhetne házasságra sor az esetünkben – mert a fiatalkorunkkal nem törődtünk –, nem várunk addig, míg összeházasodunk, de még néhány hónapot igen, hogy azért el se siessük a dolgot. Ez volt az a köztes út, ami során a káposzta is megmaradt és a kecske is jóllakott, és legalább már tudtam, hogyha egy napon felteszem neki a nagy kérdést, akkor igennel fog válaszolni. Legalább is jelen helyzetben még így állt a szénám, tehát már csak azért kellett tennem, hogy ez a jövőben se változzon. Végül, még ha nem is szeretkezve, de összebújva és rengeteg csókkal ellepve a másikat, életünk eddigi legintimebb éjszakáját töltöttük együtt.

J-Hope:

Olyan volt, mintha egyszerre éltem volna két életet: egyet a bandával, egyet pedig Taehyunggal. Hihetetlenül izgalmas volt, hogy nem tudtuk, mikor és hol fogunk belebotlani a másikba. Pont amiatt, hogy sohasem lehettünk biztosak abban, mennyi ideig élvezhetjük egymás társaságát, még inkább megbecsültünk minden együtt töltött másodpercet. Találkozásról-találkozásra egyre inkább megismertük egymást, így megtudtam, hogy a szülei gyermekkorában meghaltak egy autóbalesetben, és hogy a nagymamája nevelte, akit szintén elveszített egy éve. Csak a barátai voltak ott neki, akikre támaszkodhatott, de mivel szerelmes volt a számára legfontosabb személybe – vagyis az ottani Hobiba –, aki viszont Yoongiért volt oda, egyre inkább kezdett kiábrándulni az élete kapcsán, és ekkor kerültem én a képbe mint egy új kezdet reménye. De ő is ugyanúgy egy ilyen reményfoszlány volt számomra, és muszáj volt mindent megtennünk, hogy meg is valósítsuk az egymáshoz fűzött reményeinket.

Természetesen a rejtély kulcsára sem mást jött rá, mint ő. Kiderült, hogy nem a tudományos fantasy területén kellett a megoldást keresnünk, hanem az ókori kultúráig visszamennünk. Többször áttárgyaltuk, mire is emlékeztünk arról a bizonyos szilveszteri estéről, és volt valami, ami egyezett nálunk: pontban éjfélkor, amikor kibontottuk a pezsgőt, annak a kupakjával eltörtünk egy cserepet; náluk és nálunk is, mind odasiettünk, hogy feltakarítsuk. Taehyung ezután rájött, hogy az ókorban bizonyos helyeken az volt a szokás, ha két ember összebarátkozott, ketté törtek egy tányért, és a megőrizték a saját darabjukat, hogyha majd egy napon ők, vagy az utódaik találkoznak, akkor tudják a másikról, hogy kicsoda. Azok a törött tányérok szimbolizálták a közöttük lévő kapcsot. Nem szabadott volna, hogy ugyanazon a napon, ugyanott, ugyanazt a vázát összetörjük, és amikor a másik énjeinkkel együtt megegyező darabokat kapkodtunk fel a saját univerzumunkban, majd szerencsehozás véget megbeszéltük, hogy mind hazavisszük a kis darabkákat, összeköttetünk ezekkel az alternatív énjeinkkel. Azt is kinyomoztuk Yoongi által, hogy ő azért tudott két énjével is találkozni és álmok útján belelátni az életükbe, mivel az egyik univerzumban Yoongi egyedül volt ott a családjával, egymaga törte össze és takarította fel az edényt, és rakott el belőle egy darabot, hogy emlékezzen rá, milyen büszkeséggel áradoztak róla aznap a szülei.

Miután mind szépen lassan megemésztettük mindezt, arra is rájött Taehyung, hogy mivel már közeledtünk újból a szilveszterhez, így ismét el kellett mennünk ugyanarra a helyre, hogy visszavigyük a vázadarabkákat – amiket szerencsére mindenki megőrzött –, hogy ott dobjuk ki őket együtt a kukába, és ezzel talán pontot téve a dolog végére, és bízva benne, hogy nem csúsznak ismét egymásba az univerzumaink. De én nem reménykedtem az utóbbiban, mert képtelen voltam elfogadni azt a tényt, hogy Taehyung nem lehetett örökre az életem része. Még a tagadás fázisában voltam, amikor is csak a jelenben lévő boldogságunkra akartam koncentrálni, és az agyam egyik távoli zugába űztem azt a tényt, hogy lehet, nemsokára végső búcsút kellett vennünk egymástól.

- Hobi, botorság, ha úgy érzem, te vagy a visszatükröződésem? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel, amikor épp a boltból hazafele futottam belé, és elkísért a próbaterembe, ahova gyakorolni mentem.

- Pontosan mit értesz az alatt, hogy a visszatükröződésed? – nagyon kíváncsi voltam, erre mit válaszol.

- Tudom, hogy olykor hülyeségeket szoktam beszélni, mármint olyan dolgokat mondok, amik furcsán hangzanak, de ezt sem vagyok képes másként megmagyarázni: te vagy a kivetülésem, az ellenpólusom, akire rá kellett találnom. Tudom, hogy más univerzumból származunk, de Hoseok, ha kell, mindenem feláldozom a saját világomból, csakhogy veled legyek – nézett rám könnyes szemekkel, én pedig hirtelen megnémultam. Nem akartam, hogy eldobjon mindent miattam, bármilyen hízelgő is volt, és bármennyire is az életem legfőbb értelmévé vált az elmúlt időszakban.

- Taehyung, kérlek, ne mondj ilyeneket! Az a te világod, ez pedig az enyém. Ahogy én nem mehetek át a te univerzumodba, úgy te sem jöhetsz az enyémbe – mondtam halkan, miközben megsimítottam a gyönyörű arcát.

- Ne hasonlítsd össze a kettőt! – nézett rám komolyan. – Neked itt a BTS! Téged emberek milliói szeretnek világszerte, és van hat nagyon közeli barátod, plusz ott a családod. Nekem nincs otthon semmim. Persze, a fiúkkal jóban vagyok, de sokszor úgy érzem, inkább csak szánalomból viselnek el, hogy ne legyek egyedül, kivéve Hoseokot. De ő sem ért meg úgy, ahogy te engem. Komolyan mondom, hogy egy pillanat alatt feladnám az ottani életemet érted. – A tekintete olyan elszánt volt, amilyennek még soha nem láttam. Nem a levegőbe beszélt, jól átgondolta, mit is volt hajlandó megtenni értem. Nem hittem el, hogy valaki képes volt erre: engem akart, és szó szerint lemondott volna ezért mindenről, ami meghatározta őt. Lehet, hogy veszteségek érték, de akkor is, ő oda tartozott, abba az univerzumba.

- Taehyung, ne… - Azt se tudtam, mit is akarok mondani, hiszen igaza volt: abban a világban magányos és boldogtalan volt, míg én boldoggá tudtam volna tenni itt. De egy valamitől nagyon féltem, amit neki is el kellett mondanom. – Még ha bele is megyek, hogy itt maradj, megeshet, hogy ez lehetetlen. Nem hiszem, hogy neked mint nagy sci-fi rajongónak kellene magyaráznom, hogy az ilyen filmekben sokszor galibát okoznak ezek a dolgok. Félek, hogy csak egy Taehyung élhet egy univerzumban – vallottam be a legfőbb félelmemet a döntésével kapcsolatosan.

- Attól rettegsz, ha az összeköttetésünk lezárásakor én veled maradnék, akkor az itteni Taehyung vagy én meghalnánk – rakta össze a képet.

- Pontosan. Félek, nem szabad ujjat húzni az univerzumokkal: nem véletlen, hogy mindegyikben van egy belőlünk – ragadtam meg a karját, hogy erős szorításommal nyomatékosítsam, mennyire komoly dologról volt szó.

- Ebben az esetben valószínűleg én halnék meg, nem a barátod, hiszen én nem tartozom ide. De inkább haljak bele úgy, hogy tudom, megpróbáltam veled maradni! – jelentette ki dühösen, amitől szabályosan megijedtem.

- Ilyet ne is mondj! – pattantam fel, majd idegesen le-fel sétáltam. – Szerinted én átvészelném, ha meghalnál miattam?

- De ugyanúgy nem lennék az életed része, ha elfogadnám azt a tényt, hogy nemsokára egy teljes univerzum választ el minket.

- Viszont akkor tudnám rólad, hogy valahol a messzeségben élsz és virulsz. – Miért nem volt képes felfogni, hogy számomra az volt az első, hogy éljen, még ha nem is az én oldalamon?

- Virulok?! – horkant fel. – Mert szerinted képes lennék arra, ha többé nem láthatlak? Igenis mindent vagy semmit alapon játszom. – Az elszántsága egyszerre volt szívbemarkoló és félelmetes számomra. Ebben a percben csúcsosodott ki minden vonzalmam és rajongásom, amit iránta tápláltam, és visszavonhatatlanul beleszerettem; de ezt nem mertem kimondani, mert rettegtem, hogy csak bátorítanám vele, hogy veszélybe sodorja az életét.

- Megtiltom, hogy bármivel is próbálkozz a cserép összeérintésekor! – jelentettem ki ellenvetést nem tűrően.

- Nincs jogod bármit is megtiltani nekem! Ez az én életem. Csak akkor nem próbálom meg, ha azt mondod, hogy nem akarod, hogy veled maradjak, mert inkább szeretnél nélkülem élni. – Annyira magabiztosan jelentette ki mindezt, mint aki egyértelműnek tartotta, hogy sohasem mondanék neki ilyet, amiben azonnal megcáfoltam.

- Inkább szeretnék nélküled élni… – suttogtam monotonan, magam elé meredve, mert nem voltam képes ránézni, de azt a szemem sarkából észleltem, hogyan halványodott el, és lett semmivé, mintha ott se lett volna velem. – A szentségit! – ordítottam, feldöntve azt a széket, amin korábban ült, majd keserves zokogásba kezdtem.

Tisztában voltam vele, hogy igaza volt: nem lehetett nélkülem sohasem ilyen boldog, mert még ha párhuzamos univerzumban is éltünk, mindig tudta a nehezebb napjain, hogy rám számíthatott, mert valamikor, valahol találkoztunk. Nem voltam benne biztos, mi volt a jobb döntés: hagyni, hogy a nagy kockázat ellenére megpróbáljon velem maradni, vagy visszaengedni a biztos magányba. A tükörre téve a kezemet, a kisírt szemeimet bámultam, és arra gondoltam, hogy valahol a túloldalon a tenyerem az ő tenyerét érintette. Nem voltam képes elveszíteni Tae-t, mert már a másik felem volt. Az az üresség, amit Yoongi hagyott a szívemben, kétszeresen megtöltődött általa, és az ő magányos lelke is szeretettel lett teli miattam. Talán mindig is ott voltunk egymásnak, csak nem éreztük a másik jelenlétét. Milyen kegyetlenség volt a sorstól, hogy nem ugyanabba az univerzumba születtünk. De talán igaza volt Taehyung-nak: nem volt véletlen, hogy még így is megismerkedtünk. Nem kellett volna azt mondanom neki, hogy nélküle akartam élni, viszont maga a gondolat, hogy baja eshetett itt, vagy a másik TaeTae-nek, aki évek óta közeli barátom volt, kimondatták velem azokat a szavakat. Azonban, ha mi tényleg összetartoztunk és egymás tükörképei voltunk egy másik univerzumból, akkor vállalnunk kellett a kockázatot; de ehhez az itteni V engedélye is kellett, hiszen ő is érintett volt.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Ha te azt tudnád! - BTS fanfiction - 32. fejezet

Harminckettedik fejezet – Halványodsz

J-Hope:

- Hobi, kihűl a kajád, ha nem kezded el enni! – figyelmeztetett Taehyung, aki könyörgött, hogy menjek el vele kettesben vacsorázni. Bár vonakodtam elfogadni a meghívását, de hajthatatlan volt, így végül beadtam a derekamat, de továbbra sem volt semmi kedvem ehhez az egészhez.

- Bocsi, eszek – bólintottam, majd el is kezdtem habzsolni az ételt, hogy addig is legyen indokom, miért nem kommunikálok vele.

- Jó, azért ne fulladj meg! – kérte, miután egy falat mellé ment, és intenzív köhögésbe kezdtem.

- Igyekszem.

- Hosi, aggódom érted – mondta ki végül, és ekkor ő tolta el maga elől az ételt, majd féltő tekintettel fürkészett.

- Jól vagyok, legalább is a helyzethez mérten – próbáltam nyugtatni, bár tudtam, szörnyen hazudtam.

- Szerintem meg nem. Egyik percben azt látom, hogy vidáman el vagy a rajongói találkozókon, felszabadultan adsz elő a színpadon, a következő percben viszont vagy alig lehet hozzád szólni, mert olyan frusztrált vagy, vagy azon kaplak, hogy szomorúan meredsz magad elé, és ilyenkor úgy sejtem, rá gondolsz. – Érdekesen ejtette ki a rá szót, de ez nem volt meglepő a fennálló furcsaság miatt.

- Te aztán alaposan megfigyeltél – mosolyodtam el, de pár másodperc múlva végképp feladtam a színlelést, mivel leolvastam az arcáról, hogy tántoríthatatlan volt azzal kapcsolatosan, hogy komolyan beszéljünk.

- Tae, jól esik, hogy aggódsz értem, viszont szerintem te vagy az, aki a legkevésbé tudsz segíteni ebben a helyzetben – mondtam ki végre azt, ami miatt őt különösen kerültem az utóbbi időben.

- Szerintem meg pont, hogy én tudnék a legtöbbet, hisz valamelyest csak hasonlít rám a személyisége is, nemcsak a külseje – próbált meggyőzni.

- Hát ez az! Ezért érzem kényelmetlenül magam melletted: évek óta ismerlek és szeretlek, mint egy testvért, erre egy megmagyarázhatatlan kapocs köt az alternatív énedhez. Feszengek, amint meglátlak, mert egyszerre akarlak megcsókolni, ahogy őt, és közben ugyanúgy viszonyulni hozzád, mint előtte. Nem tudom, hogy a fejem és a szívem akar-e jobban felrobbanni, de emiatt szoktam rá a fájdalomcsillapítókra. – Hirtelen kitágult szemeimmel meredtem rá, hiszen rájöttem, hogy anélkül vallottam be neki, hogy gyógyszerfüggő lettem az utóbbi időben, hogy szándékomban állt volna.

- Sejtettem, hogy szedsz valamit – csak ennyit reagált, ami még jobban megijesztett, mintha kibukott volna rám.

- Nem vészes, leszokok, amint megoldódnak a dolgok. Csak mikor lesz az már? – temettem kezeimbe az arcomat, hátha mire kinyitom szememet, a másik Tae lesz ott velem. De amint ez végigfutott az agyamban, elszégyelltem magam, hiszen nem ezt érdemelte a barátom, és azt se, hogy ignoráljam.

- Most azonnal le kell szoknod, mielőtt még jobban a függője leszel – fogta meg a kezemet, amitől kirázott a hideg, és hirtelen nem tudtam, jó vagy rossz értelemben. Ezt ő is észrevette, de nem reagált rá.  – És segíteni fogok ebben, ígérem! Csak most már hagyd, hogy ott legyek neked én, ha baj van, nem pedig a gyógyszerek!

- Nem érdemellek meg, és a másik énedet sem! – ráztam meg tagadóan a fejemet. Pedig már rég rájöttem, hogy nem feladni kellett a dolgokat, hanem kiérdemelni azokat, legyen szó bármiről. De már belefáradtam a küzdelembe, főleg úgy, hogy nem tudtam, vajon megkapom-e a jutalmamat a végén. Hogy volt-e bármi esély arra, hogy én és a másik Taehyung egy pár legyünk.

- Rendben, most már hagyom, hogy segíts – mentem végül bele, és hirtelen megkönnyebbülést éreztem a mellkasomban. – Csak nehogy a végén elcsavarjam a te fejedet is! – kacsintottam, hogy kicsit oldjam a feszültséget.

- Nehogy! – hagyta rám, majd folytatta az evést, így én is úgy tettem, és a továbbiakban sokkal kötetlenebbül beszélgettünk.

Mikor hazafele tartottunk, és már csak pár utcára voltunk a dormtól, hirtelen kértem, hogy állítsa meg az autót, ő pedig a lehető leggyorsabban húzódott félre.

- Te jó ég! Mi történt? Valami bajod van? – kérdezte ijedten, miközben kikötötte az övét.

- Téged láttalak elfutni arra – mutattam egy utcára. – Vagyis hát nem téged… Mármint, ha te itt vagy velem, akkor a futó személy biztosan a másik Taehyung – magyaráztam, miközben alig kaptam levegőt az izgatottságomtól.

- Akkor meg mit keresel még itt? Menj utána, azonnal! – mutatott az ajtó felé, én pedig egy gyors bólintás után el is hagytam a kocsit.

Futottam amilyen gyorsan csak tudtam, majd egy elágazódásnál megláttam, merre is tart Tae, így arra vettem az irányt.

- Várj meg, kérlek! – könyörögtem neki, mert nem hagyhattam, hogy ismét a semmibe vesszen, mielőtt beszélhetnék vele.

- Ki az? – fordult meg félve, de amint meglátott, inkább a döbbenet és bizonytalanság vették át az uralmat az arca felett. – Te… Te a másik Hoseok vagy? – kérdezte óvatosan, miközben alig mert a szemembe nézni.

- Igen. – Tisztában voltam vele, hogy nekem kellett magabiztosnak lennem, így igyekeztem a legkomolyabb hangnememet elővenni. – Ha te azt tudnád, mennyire vártam, hogy ismét találkozzunk! Most végre úgy, hogy tisztában vagyunk vele, ki is a másik – léptem közelebb hozzá, amitől láthatólag zavarba jött, de nem hátrált –, és hogy megtegyek valamit.

- Én is szörnyen vártam, hogy újra lássalak. De mit akartál megtenni? – nézett rám kíváncsian.

- Hát ezt.

Megszüntetve a köztünk lévő távolságot, magamhoz rántottam, és ajkainkat úgy forrasztottam össze, mintha mindig is egymáshoz tartoztak volna. Talán így is volt, csak korábban nem tudtunk róla, ahogy a másik létezéséről sem. Kezdetben megdermedve állt, majd teret engedve nyelvemnek, kitárta azokat a puha ajkait, amik majd megőrjítettek. Kezdetben lassú tempót diktáltam, de a vágy végül átvette az uralmat a testem felett, így egyre intenzívebbé vált a csók, amit ő is élvezett, hiszen kezét derekamra téve, a lehetetlennél is közelebb húzott magához. De ettől összeért mindkettőnk élénkülő férfiassága, ami felébresztett euforikus mámoromból, így ugyan fájdalmasan, de eltoltam egy kicsit magamtól.

- Lehet, hogy most le kéne állnunk, mielőtt túl messzire megyünk. De muszáj volt ezzel kezdenem, mert ki tudja, ezúttal milyen hamar tűnsz el – magyaráztam, amire csak bólintott. – Na, de te miért is akartál minél előbb látni? – tereltem el a témát.

- Hát nem ilyen kellemes dolog miatt – felelte félénken. – Azt akartam kérdezni, hol voltatok a fiúkkal január 1-jén?

- Hűha, ez most meglepett.  – Hirtelen nem tudtam hova tenni, miért is volt ez fontos.

- Kérlek, csak próbáld meg felidézni!

- Egy Hajnal nevű helyre mentünk, ami egyszerre bár és étterem.

- Tudtam! – lett hirtelen vidám és izgatott. Az a gyermeki csillogás, ami ekkor megjelent a szemében, ismerős volt számomra az én világom TaeTaeje által.

- De mit? – Most már én is érteni akartam.

- Rájöttem, hogy akkor kuszálódhattak össze az alternatív univerzumaink, amikor valamiért ti is és mi is ugyanakkor, ugyanott voltunk, mert talán ez nem megengedett. Vannak hasonlóságok a világaink között, de legalább apró eltéréseknek kell lennie. Mivel mi kivételes alkalomként voltunk mind a heten egy helyen szilveszterkor, így úgy sejtem, hogy ekkor lehetett valami probléma. Most már csak arra kell rájönnöm, pontosan mi – magyarázta nagy vehemenciával.

- Nem csak, hogy szép vagy, de még egy zseni is: igazi főnyeremény – jegyeztem meg lelkesen. – Ha erre magadtól rájöttél, úgy, hogy a még szuper intelligens Namjoonnak sem jutott semmi ilyesmi az eszébe, az csak azt jelentheti, hogy kivételesen okos vagy.

- Ezt nem tagadom – kacsintott, amivel egy mosolyt csalt az arcomra. – De az is az oka, hogy kirúgtak a munkahelyemről, így túl sok szabadidőm volt.

- Baszki! – mondtam.

- Mi az?

- Halványodsz.

- Ó, a fenébe!

- Ne aggódj, ismét találkozunk! Ebben biztos vagyok – ígértem meg neki, majd elkapva az utolsó pillanatot, amíg még látható volt, egy apró puszit hintettem az ajkára.

Pár másodpercig csak álltam ott, hátha hirtelen ismét feltűnik. De aztán megcsapta az arcomat a hideg szél, így elindultam visszafele; és ahogy ekkor sétáltam, belegondoltam, hogy vajon ő is ugyanezen az utcán lépkedett éppen? Meglehet, hogy mindig is ugyanazokon az utakon közlekedtünk, csak épp egy másik univerzumban? De igazából már csak egy kérdés volt, amire ténylegesen érdekelt a válasz: Volt bármi esély rá, hogy végleg egy univerzumban maradjunk?

- Na, mi történt? – kérdezte a másik Taehyung, aki azóta is türelmesen várt a kocsiban.

- Szerelmes vagyok – mondtam ki a számomra legfontosabb dolgot.

- Ez eléggé gyors volt, hisz csak kétszer találkoztatok futólag – jegyezte meg.

- Igen, de te is mondtad, hogy hasonlít rád, így olyan, mintha már rég ismerném. Remélem, minél hamarabb viszont látom, és az se baj, ha csak rövid időre. Mert ezeket a futó találkozásokat felfoghatjuk rapid randiként, amiken kicsit még jobban megismerjük egymást – magyaráztam, mert az elmúlt percek után teljesen ellepte az elmémet a rózsaszín köd, így jelen helyzetben mindennek a pozitív oldalát láttam.

- Ez a helyes hozzáállás! – mondta, miközben beindította az autót. – Jó végre boldogságot látni az arcodon.

- De még ennél is jobb nekem végre boldogságot érezni.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Ha te azt tudnád! - BTS fanfiction - 31. fejezet

Harmincegyedik fejezet – Te és én

Suga:

Tényleg igaz, hogy az élet az egyik kezével ad, a másikkal elvesz: hatalmas teher esett le Jiminnel a vállunkról, miután bevallottuk, hogy egy párt alkottunk, és a banda ezt jól fogadta, ráadásul már tudták is előre, így senkit nem ért hideg zuhanyként. Ezentúl nem kellett elrejtenünk a másiknak szánt mosolyunkat, nem csak titokban foghattuk meg egymás kezét, sőt még azt se bánták a többiek, ha váltottunk egy-egy csókot. Bár nem használtuk ki a toleráns hozzáállásukat, és egy-egy szájra puszinál sohasem mentünk messzebb. Amúgy sem volt itt az ideje az önfeledt turbékolásnak: meg kellett tudnunk, mi volt a pontos magyarázata a furcsaságoknak. Addig eljutottunk, hogy alternatív univerzumok gabalyodtak össze, de ezen túl nem. Ráadásul Hoseok egyre jobban lefogyott, még inkább kétségbeesettnek nézett ki az elmúlt egy hétben, mint amilyen azután volt, hogy Jimint választottam helyette. Szörnyen vívódott magában, hogy merjen-e hinni a másik Taehyunggal való esetleges kapcsolatában, vagy sem. Félt, hogy egy ilyen lehetetlen helyzetben csak egy bolond reménykedne, de én próbáltam megértetni vele, hogy itt nem egy bolondnak, hanem egy pozitív embernek a reményére volt szükség, és nála nem ismertem optimistább személyt; még ha ezen része, mintha éppen szabadságra ment volna. Bár azt a Taehyungot nem ismertem, de a miénket igen, és ha az alternatív énje egy kicsit is hasonlított rá, akkor egyértelműen vissza tudta volna hozni az életet Hobiba. Minden este, lefekvés előtt azt kívántam: Bárcsak minél előbb újra találkozhatnának! De az életünk sokkal bonyolultabb volt ennél, így helyette nekem jutott ki egy nem várt találka.

Mikor már zsinórban két napja nem láttam mosolyogni Hoseokot, úgy döntöttem, meglepem a kedvenc nasijaival, így elindultam a közeli boltba. Már épp léptem ki az üzlet bejárati ajtaján, amikor két férfiba is beleütköztem – pontosabban önmagam hű másaiba.

- Mi a kurva élet? – esett le az állam.

- Azta, tényleg jó képű vagyok, vagyis vagyunk – rázta a fejét a fekete hajú srác.

- Ne is mondd! Így végignézve rajtatok, tényleg csinos a lábunk – ezt a velem egyforma hajszínű Yoongi mondta.

- Ti meg sem lepődtetek? – néztem rájuk kitágult pupillákkal, miközben a pulzusom az egekbe szökött, amin csak rontott, amikor észrevettem, hogy a járókelők bámultak minket, így a bolt parkolójának végébe húztam őket. – Ismét megkérdezem: Ti meg sem lepődtetek?

Annyira abszurd volt az egész szituáció, de mégse váratlan. Mind a heten tudtuk, hogy bármikor előfordulhat valami ilyesmi, főleg, hogy legalább álmok kapcsán mindannyian átéltünk már hasonló furcsaságokat. Mégis, ahogy két alternatív énem is ott állt előttem, köpni-nyelni alig tudtam. Sokszor úgy gondoltam, egy is sok volt belőlem, az pedig, hogy hárman egy helyen voltunk, kész katasztrófát is okozhatott. Nem beszélve a téridő kontinumos cuccokról, amiket Namjoon említett korábban, de számomra túl bonyolult volt, viszont annyit felfogtam a magyarázásából, hogy szörnyen veszélyes volt az a játék, amibe akaratunk ellenére keveredtünk.

- Nem, hisz az a sok álom… Haver, te aztán sokáig agyaltál azon, kivel gyere össze – kacagott a fekete hajú Yoongi. Legalább az egyikünk élvezte a fennálló helyzetet.

- Nem lehet mindenkinek olyan szerencséje, hogy ilyen fiatalon eljegyzik – tette keresztbe a kezét a másik. – Pechünkre, nálunk mindenki heteró a bandában: legalább is én úgy tudom.

- Hétből négy tag nálunk is – feleltem, de aztán rájöttem, hogy nem ezt kellett megbeszélnünk, ennél sokkal fontosabb dolgok is voltak, amik megvitatásra vártak. – Fiúk, meséljetek az életetekről, amilyen gyorsan csak lehet! Ki tudja, mennyi időnk van így együtt.

Ahogy arra kértem őket, szinte hadarva, de valóban regélésbe kezdtek, és még én is gyorsan el tudtam mondani a leglényegesebb dolgokat az életem és a csapat kapcsán. A fekete hajú Yoongi dalszerző volt, viszont őt sohasem vonzotta a színpad. Hoseokot utcatáncosként szúrta ki, és mindennap visszajárt hozzá, mire összeszedte a bátorságát, hogy elhívja a fiút. Kínosan rákérdezett még az első találkájukon, hogy ugye, vonzzák Hobit a férfiak, mert akképpen fog hozzáállni: szerencsére Hoseok biszex volt, így volt esélye Yoonginak. A többi fiú is fontos szerepet játszott az életében: ők heten együtt egy nagy baráti társaság voltak, melyben csak ők voltak Hobival egy pár. Míg neki Jungkook, addig Hoseoknak Taehyung volt a legjobb barátja, aki az utóbbi időben olyan szinten benne volt az elméletek gyártásában, hogy mást se csinált, csak náluk lógott, és próbálta a segítségükkel összerakni a dolgokat.

A másik Yoonginak az élete szinte ugyanolyan volt, mint az enyém, azzal az eltéréssel, hogy neki nehézségek útján sikerült csak a BTS tagjává válnia – amiről annak idején álmodtam is –, és hogy nem volt meleg, ahogy – mint azt korábban is említette – tudomása szerint a többi tag sem. Mint kiderült, pontosan azokat a dalokat adták ki, mint mi, és hasonló sikereket értek el. Minden egyforma volt, csak apróbb eltérésekkel.

Fél órán át beszéltünk, mire egyszer csak elkezdtek köddé válni. Kellett pár perc, hogy felocsúdjak, annyira hirtelen botlottunk egymásba, majd ennél is váratlanabbul tűntek el, mégis ez a kis idő is elég volt, hogy sokkal tisztábban lássak. Épp ezért, amint magamhoz tértem, már rohantam is haza elújságolni a többieknek, milyen információkat gyűjtöttem.

- Yoongi, nem tudtuk, hol lehetsz. Kérlek, még egyszer ne hagyd itthon a telefonodat! – kezdte azonnal Jimin, miközben magához húzott, én pedig viszonoztam az ölelését. Utáltam felhúzni, de eredetileg azt hittem, negyedóra alatt megjárom az egészet, ezért nem törődtem a mobilommal.

- Bocsánat. Viszont, fiúk, információim vannak.

Amint egybe gyűltünk, mindent részletesen elismételtem az előbb hallottakból, ők pedig koncentrálva, állandó bólogatásokkal adták tudtomra, hogy kezdték összerakni a dolgokat. Namjonnal azt is megosztottam, hogy azért értette a német üzenetet, mivel az egyik énje nyelvész volt, és valószínűleg ők egy másik érdekes formában voltak összekötve.

- Ez így eddig szép és jó, de miért történt mindez? És ami még fontosabb: Hogyan tudjuk megszüntetni? – kérdezte végül Nam.

- Megszüntetni? – állt fel azonnal Hobi, és kiszúrtam, hogy egész testében remegett az idegességtől. – Meg akarnád szüntetni? De hát akkor esélyem sem lesz a boldogságra Taehyunggal.

- Hoseok, nem gondolhattad komolyan, hogy egy másik univerzumból származó sráccal jössz össze? Ez kivitelezhetetlen – ráncolta a homlokát a vezetőnk.

- Mint azt a saját bőrünkön is tapasztaljuk, semmi sem lehetetlen? Ha törik, ha szakad, én tudom, hogy együtt kell lennem vele – volt továbbra is hajthatatlan a barátom.

- Hobi, kétszer találkoztatok. Nem is ismered. Ráadásul ő a saját Hoseokjába szerelmes, nem beléd – tette hozzá Namjoon, de amint kimondta, látszott az arcán, hogy megbánta, hiszen tudta, ezzel kést döfött Hobi amúgy is romokban heverő szívébe.

- Nem várom el, hogy megértsétek, de valami nem evilági vonzz hozzá. Addig nem nyugszom, amíg újra nem láthatom. Tudnom kell, ő mit gondol erről az egészről. – Ezzel ott is hagyott minket.

- Ne! – rántott vissza Jimin, hiszen azonnal a barátom után akartam rohanni. – Kérlek, ne menj! – nézett rám könyörgő tekintettel, én pedig egy bólintással adtam tudtára, hogy maradok, majd az immáron közös szobánkba invitáltam.

- Mi a baj, drágám? – kérdeztem, miközben leültem az ágyamra, majd ő is társult mellém.

- Ezt most komolyan kérdezed? – A tekintette elárulta, mennyire csalódott volt, hogy nem láttam át a helyzetet.

- Jimin, mi a baj? Tényleg nem tudom, mi bánt – fogtam meg óvatosan az arcát, hogy ezzel is elérjem, hogy a szemembe nézzen, ahelyett, hogy továbbra is a földet bámulná.

- Elegem van, Yoongi, hogy bárhogy én lettem a párod, még mindig sokszor úgy érzem, csak második vagyok. Tudom, már nem gondolsz úgy Hobira, csak mindenáron szeretnéd elérni, hogy ő is boldog legyen. De kérlek, gondolj bele egy kicsit, milyen lehet nekem, hogy az újdonsült párom mindig elém helyezi a legjobb barátját és az ő problémáit! – Ahogy a szeméből hulló könnycseppek fényesen csillogtak azon az imádnivaló arcán, türtőztetnem kellett magam, hogy ne csókoljam meg, ezzel is feledtetve vele a bánatát. De nem tettem, mert az volt a minimum, hogy végighallgattam. – Tudom, hogy neki a legnehezebb közölünk, viszont nekem se könnyű. Mostanában ismét egyre több álmom van a másik énemről. A napokban rúgták ki abból a tánctársulatból, aminek már négy éve a tagja volt. Össze van törve, kilátástalannak tartja az életét, és én ezek az álmok alatt minden egyes fájdalmát átélem vele együtt, ráadásul bűntudatom is van, amiért ilyen sikereket érek el, ellenben vele.

- Ó, Jimin! – zártam védő ölelésem menedékébe, és hagytam, hadd sírjon egy kicsit, és csak utána reagáltam rá. – Mind tudjuk, milyen nehéz az, hogy ennyire valósághűen átéljük az alternatív énjeink életének bizonyos részeit. Épp ezért nem kellett volna ezt eltitkolnod előlem. Én mindig meghallgatlak. Bárhogy tényleg szeretnék Hobi támasza is lenni, de első sorban a tiéd vagyok, efelől ne legyen kétséged. – Végre már meg is mertem csókolni, és amilyen kétségbeesve falta az ajkaimat – mint aki félt, ez lesz az utolsó alkalom, hogy ezt megteheti –, a szívem majd megszakadt. Bárhogy sok dolog történt az elmúlt hónapokban, valami nem változott: nem tudtam megtalálni az egyensúlyt, hogy Hobi és Jimin oldalán is egyaránt helytálljak.

- Szeretlek, Yoongi! – mondta végül, miután ismét visszabújt az ölelésembe.

- Én is téged. Egyébként van egy ötletem.

- Micsoda!

- Elintézem, hogy az egyik este el tudjunk menni, hogy egy kicsit kettesben legyünk, távol a többiektől és a közös problémáinktól. Csak te és én!

- Te és én – ízlelgette a szavaimat. – Remekül hangzik.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)