Ha te azt tudnád! - BTS fanfiction - 33. fejezet

Harmincharmadik fejezet - Visszatükröződés

Suga:

Annyira jó volt egy teljes napot kettesben lennünk Jiminnel. Nagyon ráfért már a kapcsolatunkra egy kis egyedüllét. Bár már alig vártam, hogy a családommal is eltöltsek egy napot, de előtte muszáj volt, hogy a szerelmemmel is feltöltődjek, főleg, hogy a tudtomra adta, mennyire elhanyagolva érezte magát. Ezért is vittem egy luxusszállodába, hogy biztosítsam a törődésemről. Viszont arra nem gondoltam, hogy furcsán fogja kivenni magát, hogy két fiatal pasi lefoglalt egy egyágyas apartmant. Azonban – ha csak nem volt kiváló színésznő – nem tűnt úgy, mintha különösen érdekelte volna a recepcióst a dolog, és a felismerés szikráját sem láttam a szemében, hogy tisztában lett volna vele, hogy hírességek próbáltak náluk megbújni a világ elől. Ettől kicsit megnyugodtam, és próbáltam Jimin felé is árasztani ezt a meghitt légkört, ami egy darabig ment, de aztán hirtelen megváltozott a szobában a hangulat: épp egy téma közepén voltunk, amikor a párom váratlanul, egyszer csak a polóm alatt kezdte el simogatni a hasamat. Ezzel még nem is volt baj, és a vad csókjait is jól kezeltem, de amikor az övemet akarta kikapcsolni, muszáj volt leállítanom. Persze, félreérthető volt a szituáció, hogy hova vittem, de azt hittem, tisztában volt vele, hogy előbb megbeszéltem volna vele, ha el akartam volna venni a szüzességét, nem pedig random rárontani; arra pedig végképp nem számítottam, hogy ő fog kezdeményezni ezen a téren.

- Jimin, ne! – mondtam erélyesen, eltolva az övemtől a kezét.

- De hát miért ne? Hisz már egy jó ideje együtt vagyunk, Yoongi. Szeretlek és te is szeretsz, és most kettesben vagyunk, úgyhogy senki sem zavarhat meg minket. Mi a baj? – Annyira ártatlanul nézett rám, hogy majdnem elsírtam magam: hihetetlennek tartottam, hogy úgy akart rávenni arra, hogy lefeküdjünk, hogy közben végtelen tisztaság áradt a lényének minden egyes porcikájából.

- Mert nem és kész! – próbáltam lezárni ezzel a témát, és felpattantam az ágyról, hogy minél távolabb legyek tőle és a túlságosan csábító érintéseitől.

- Márpedig meg fogod nekem magyarázni! – tette keresztbe a kezét. Félt attól, mit fogok mondani, ezt egyértelműen le tudtam olvasni a mimikáiból, ami még nehezebbé tette az egészet. Utáltam, amikor kellemetlen helyzetbe hoztam.

- Nem fekszek le veled, Jimin, amíg össze nem házasodunk – jelentettem ki azt, amin már hetek óta gondolkodtam.

- Tessék? – Nem erre a válaszra számított, ebben biztos voltam.

- Ha kell, akkor a világ túlvégére is elviszlek, csakhogy elvegyelek, Park Jimin. Te vagy az anyalom, aki kiragadtál az önutálatomból, sőt odáig is eljutottam, hogy mindennap hálát adok a sorsnak, amiért meleg vagyok, mert így veled lehetek. Nem azt érdemled, hogy csak úgy lefeküdj velem. Olykor azon is elgondolkodom, egyáltalán én vagyok-e az, aki hozzád illik. Talán nem vagyok elég jó neked, de te mégis engem választottál. Ezért igenis oltár elé foglak egy nap vezetni, addig viszont nem lesz testiség köztünk! – Mint amikor egy gátat átszakít a folyó, úgy eredt meg a nyelvem. Nem ilyen körülmények között akartam mindezt közölni vele, de ha a sors így hozta, akkor muszáj volt az igazat mondanom neki, hiszen megérdemelte, hogy tudja.

- Ha mindenáron egy angyalnak tartasz, akivel össze akarsz házasodni, akkor miért nem mutatsz be holnap a szüleidnek? Hisz azt ígérted, elmondod nekik, hogy meleg vagy, és hogy velem jársz? – kérdezte követelőzően, a remegő szája azonban elárulta, mennyire ideges és sértett volt.

- Pont azért, mert egy angyal vagy, és nem akarom, hogy letörjék a szárnyadat. De ígérem, ha most jól fogadják a dolgot, legközelebb már te is jöhetsz – próbáltam nyugtatni, hiszen bármennyire is jó viszonyt ápoltam a családommal, nem tudhattam, miként fognak reagálni a másságomra. Bár sejtettem, hogy így is ugyanúgy fognak majd szeretni, viszont nem akartam fokozni a döbbenetüket azzal, hogy már oda is állítok az újdonsült párommal, még úgy se, hogy természetesen ismerték személyesen Jimint – ahogy a többi bandatagot.

- Köszönöm szépen az engedélyt – mondta szomorúan. – Úgy látszik, ebben a kapcsolatban mindenről te döntesz, nekem pedig mint angyalodnak, követnem kell téged. Remek, szép jövőkép! Tudod, mit, Yoongi? Én talán mégsem maradnék itt veled éjszakára. – Ha akkor és ott nem ragadom meg és húzom szorosan magamhoz, akkor egyértelműen faképnél hagyott volna. De én ezt nem engedhettem, és nem is engedtem.

- Nem mész sehova! Meghallgatom az álláspontodat, csak ne érjen máris véget az éjjel, főleg, hogy csak nehézségek árán tudtunk kettesbe kerülni! – könyörögtem neki. Kár lett volna ezért az estéért.

- Tényleg meghallgatsz? – nézett rám továbbra is ártatlan tekintettel.

- Mikor nem tettem? – mosolyogtam rá biztatóan.

- Ez igaz – látta be.

Ekkor pedig ömleni kezdtek belőle a szavak, aminek örültem, hiszen muszáj volt egyes dolgokat kimondanunk, mielőtt elmélyült a kapcsolatunk. Végül abban állapodtunk meg, hogy nem tudva a banda miatt, mikor is kerülhetne házasságra sor az esetünkben – mert a fiatalkorunkkal nem törődtünk –, nem várunk addig, míg összeházasodunk, de még néhány hónapot igen, hogy azért el se siessük a dolgot. Ez volt az a köztes út, ami során a káposzta is megmaradt és a kecske is jóllakott, és legalább már tudtam, hogyha egy napon felteszem neki a nagy kérdést, akkor igennel fog válaszolni. Legalább is jelen helyzetben még így állt a szénám, tehát már csak azért kellett tennem, hogy ez a jövőben se változzon. Végül, még ha nem is szeretkezve, de összebújva és rengeteg csókkal ellepve a másikat, életünk eddigi legintimebb éjszakáját töltöttük együtt.

J-Hope:

Olyan volt, mintha egyszerre éltem volna két életet: egyet a bandával, egyet pedig Taehyunggal. Hihetetlenül izgalmas volt, hogy nem tudtuk, mikor és hol fogunk belebotlani a másikba. Pont amiatt, hogy sohasem lehettünk biztosak abban, mennyi ideig élvezhetjük egymás társaságát, még inkább megbecsültünk minden együtt töltött másodpercet. Találkozásról-találkozásra egyre inkább megismertük egymást, így megtudtam, hogy a szülei gyermekkorában meghaltak egy autóbalesetben, és hogy a nagymamája nevelte, akit szintén elveszített egy éve. Csak a barátai voltak ott neki, akikre támaszkodhatott, de mivel szerelmes volt a számára legfontosabb személybe – vagyis az ottani Hobiba –, aki viszont Yoongiért volt oda, egyre inkább kezdett kiábrándulni az élete kapcsán, és ekkor kerültem én a képbe mint egy új kezdet reménye. De ő is ugyanúgy egy ilyen reményfoszlány volt számomra, és muszáj volt mindent megtennünk, hogy meg is valósítsuk az egymáshoz fűzött reményeinket.

Természetesen a rejtély kulcsára sem mást jött rá, mint ő. Kiderült, hogy nem a tudományos fantasy területén kellett a megoldást keresnünk, hanem az ókori kultúráig visszamennünk. Többször áttárgyaltuk, mire is emlékeztünk arról a bizonyos szilveszteri estéről, és volt valami, ami egyezett nálunk: pontban éjfélkor, amikor kibontottuk a pezsgőt, annak a kupakjával eltörtünk egy cserepet; náluk és nálunk is, mind odasiettünk, hogy feltakarítsuk. Taehyung ezután rájött, hogy az ókorban bizonyos helyeken az volt a szokás, ha két ember összebarátkozott, ketté törtek egy tányért, és a megőrizték a saját darabjukat, hogyha majd egy napon ők, vagy az utódaik találkoznak, akkor tudják a másikról, hogy kicsoda. Azok a törött tányérok szimbolizálták a közöttük lévő kapcsot. Nem szabadott volna, hogy ugyanazon a napon, ugyanott, ugyanazt a vázát összetörjük, és amikor a másik énjeinkkel együtt megegyező darabokat kapkodtunk fel a saját univerzumunkban, majd szerencsehozás véget megbeszéltük, hogy mind hazavisszük a kis darabkákat, összeköttetünk ezekkel az alternatív énjeinkkel. Azt is kinyomoztuk Yoongi által, hogy ő azért tudott két énjével is találkozni és álmok útján belelátni az életükbe, mivel az egyik univerzumban Yoongi egyedül volt ott a családjával, egymaga törte össze és takarította fel az edényt, és rakott el belőle egy darabot, hogy emlékezzen rá, milyen büszkeséggel áradoztak róla aznap a szülei.

Miután mind szépen lassan megemésztettük mindezt, arra is rájött Taehyung, hogy mivel már közeledtünk újból a szilveszterhez, így ismét el kellett mennünk ugyanarra a helyre, hogy visszavigyük a vázadarabkákat – amiket szerencsére mindenki megőrzött –, hogy ott dobjuk ki őket együtt a kukába, és ezzel talán pontot téve a dolog végére, és bízva benne, hogy nem csúsznak ismét egymásba az univerzumaink. De én nem reménykedtem az utóbbiban, mert képtelen voltam elfogadni azt a tényt, hogy Taehyung nem lehetett örökre az életem része. Még a tagadás fázisában voltam, amikor is csak a jelenben lévő boldogságunkra akartam koncentrálni, és az agyam egyik távoli zugába űztem azt a tényt, hogy lehet, nemsokára végső búcsút kellett vennünk egymástól.

- Hobi, botorság, ha úgy érzem, te vagy a visszatükröződésem? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel, amikor épp a boltból hazafele futottam belé, és elkísért a próbaterembe, ahova gyakorolni mentem.

- Pontosan mit értesz az alatt, hogy a visszatükröződésed? – nagyon kíváncsi voltam, erre mit válaszol.

- Tudom, hogy olykor hülyeségeket szoktam beszélni, mármint olyan dolgokat mondok, amik furcsán hangzanak, de ezt sem vagyok képes másként megmagyarázni: te vagy a kivetülésem, az ellenpólusom, akire rá kellett találnom. Tudom, hogy más univerzumból származunk, de Hoseok, ha kell, mindenem feláldozom a saját világomból, csakhogy veled legyek – nézett rám könnyes szemekkel, én pedig hirtelen megnémultam. Nem akartam, hogy eldobjon mindent miattam, bármilyen hízelgő is volt, és bármennyire is az életem legfőbb értelmévé vált az elmúlt időszakban.

- Taehyung, kérlek, ne mondj ilyeneket! Az a te világod, ez pedig az enyém. Ahogy én nem mehetek át a te univerzumodba, úgy te sem jöhetsz az enyémbe – mondtam halkan, miközben megsimítottam a gyönyörű arcát.

- Ne hasonlítsd össze a kettőt! – nézett rám komolyan. – Neked itt a BTS! Téged emberek milliói szeretnek világszerte, és van hat nagyon közeli barátod, plusz ott a családod. Nekem nincs otthon semmim. Persze, a fiúkkal jóban vagyok, de sokszor úgy érzem, inkább csak szánalomból viselnek el, hogy ne legyek egyedül, kivéve Hoseokot. De ő sem ért meg úgy, ahogy te engem. Komolyan mondom, hogy egy pillanat alatt feladnám az ottani életemet érted. – A tekintete olyan elszánt volt, amilyennek még soha nem láttam. Nem a levegőbe beszélt, jól átgondolta, mit is volt hajlandó megtenni értem. Nem hittem el, hogy valaki képes volt erre: engem akart, és szó szerint lemondott volna ezért mindenről, ami meghatározta őt. Lehet, hogy veszteségek érték, de akkor is, ő oda tartozott, abba az univerzumba.

- Taehyung, ne… - Azt se tudtam, mit is akarok mondani, hiszen igaza volt: abban a világban magányos és boldogtalan volt, míg én boldoggá tudtam volna tenni itt. De egy valamitől nagyon féltem, amit neki is el kellett mondanom. – Még ha bele is megyek, hogy itt maradj, megeshet, hogy ez lehetetlen. Nem hiszem, hogy neked mint nagy sci-fi rajongónak kellene magyaráznom, hogy az ilyen filmekben sokszor galibát okoznak ezek a dolgok. Félek, hogy csak egy Taehyung élhet egy univerzumban – vallottam be a legfőbb félelmemet a döntésével kapcsolatosan.

- Attól rettegsz, ha az összeköttetésünk lezárásakor én veled maradnék, akkor az itteni Taehyung vagy én meghalnánk – rakta össze a képet.

- Pontosan. Félek, nem szabad ujjat húzni az univerzumokkal: nem véletlen, hogy mindegyikben van egy belőlünk – ragadtam meg a karját, hogy erős szorításommal nyomatékosítsam, mennyire komoly dologról volt szó.

- Ebben az esetben valószínűleg én halnék meg, nem a barátod, hiszen én nem tartozom ide. De inkább haljak bele úgy, hogy tudom, megpróbáltam veled maradni! – jelentette ki dühösen, amitől szabályosan megijedtem.

- Ilyet ne is mondj! – pattantam fel, majd idegesen le-fel sétáltam. – Szerinted én átvészelném, ha meghalnál miattam?

- De ugyanúgy nem lennék az életed része, ha elfogadnám azt a tényt, hogy nemsokára egy teljes univerzum választ el minket.

- Viszont akkor tudnám rólad, hogy valahol a messzeségben élsz és virulsz. – Miért nem volt képes felfogni, hogy számomra az volt az első, hogy éljen, még ha nem is az én oldalamon?

- Virulok?! – horkant fel. – Mert szerinted képes lennék arra, ha többé nem láthatlak? Igenis mindent vagy semmit alapon játszom. – Az elszántsága egyszerre volt szívbemarkoló és félelmetes számomra. Ebben a percben csúcsosodott ki minden vonzalmam és rajongásom, amit iránta tápláltam, és visszavonhatatlanul beleszerettem; de ezt nem mertem kimondani, mert rettegtem, hogy csak bátorítanám vele, hogy veszélybe sodorja az életét.

- Megtiltom, hogy bármivel is próbálkozz a cserép összeérintésekor! – jelentettem ki ellenvetést nem tűrően.

- Nincs jogod bármit is megtiltani nekem! Ez az én életem. Csak akkor nem próbálom meg, ha azt mondod, hogy nem akarod, hogy veled maradjak, mert inkább szeretnél nélkülem élni. – Annyira magabiztosan jelentette ki mindezt, mint aki egyértelműnek tartotta, hogy sohasem mondanék neki ilyet, amiben azonnal megcáfoltam.

- Inkább szeretnék nélküled élni… – suttogtam monotonan, magam elé meredve, mert nem voltam képes ránézni, de azt a szemem sarkából észleltem, hogyan halványodott el, és lett semmivé, mintha ott se lett volna velem. – A szentségit! – ordítottam, feldöntve azt a széket, amin korábban ült, majd keserves zokogásba kezdtem.

Tisztában voltam vele, hogy igaza volt: nem lehetett nélkülem sohasem ilyen boldog, mert még ha párhuzamos univerzumban is éltünk, mindig tudta a nehezebb napjain, hogy rám számíthatott, mert valamikor, valahol találkoztunk. Nem voltam benne biztos, mi volt a jobb döntés: hagyni, hogy a nagy kockázat ellenére megpróbáljon velem maradni, vagy visszaengedni a biztos magányba. A tükörre téve a kezemet, a kisírt szemeimet bámultam, és arra gondoltam, hogy valahol a túloldalon a tenyerem az ő tenyerét érintette. Nem voltam képes elveszíteni Tae-t, mert már a másik felem volt. Az az üresség, amit Yoongi hagyott a szívemben, kétszeresen megtöltődött általa, és az ő magányos lelke is szeretettel lett teli miattam. Talán mindig is ott voltunk egymásnak, csak nem éreztük a másik jelenlétét. Milyen kegyetlenség volt a sorstól, hogy nem ugyanabba az univerzumba születtünk. De talán igaza volt Taehyung-nak: nem volt véletlen, hogy még így is megismerkedtünk. Nem kellett volna azt mondanom neki, hogy nélküle akartam élni, viszont maga a gondolat, hogy baja eshetett itt, vagy a másik TaeTae-nek, aki évek óta közeli barátom volt, kimondatták velem azokat a szavakat. Azonban, ha mi tényleg összetartoztunk és egymás tükörképei voltunk egy másik univerzumból, akkor vállalnunk kellett a kockázatot; de ehhez az itteni V engedélye is kellett, hiszen ő is érintett volt.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)