Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - 23. fejezet

Huszonharmadik fejezet – Jinson

Jackson:

Ha létezett tökéletes boldogság, akkor én azt éltem át, amikor Jinyoung megtette az első lépést, és csókjával belém fojtott minden szót. De igazán nincsenek azok a szavak, amikkel a töredékét is vissza tudtam volna adni annak, mennyire mámorító volt végre megízlelni a szerelmem ajkait. Viszont féltem, hogy ezek után nem fogom tudni tűrtőztetni magamat, és a nap minden órájában őt akarom majd csókolgatni. Azonban hittem abban, hogy sokat fejlődött az önmegtartóztatásom. Továbbra is azt ismételgettem a fejemben nap mint nap, hogy minden csak akarat kérdése volt, és én akartam ezt a férfit, a fóbiájával együtt. Ráadásul tényleg belement a kiskutyás ötletembe, és megcsókolt. Ezek után még inkább megérdemelte, hogy addig várjak arra, hogy állandó testi kontaktust legyen köztünk, ameddig csak kellett.

- Na, akkor zuhanyozzuk le a picit! – törte meg a kínos csendet Jinyoung.

- Öhm… - köszörültem meg a torkomat. – Rendben.

Meglepően nem félt annyira a zuhanyrózsától a kicsi, mint azt hittük, azonban mielőtt kiemelhettük volna, megrázta magát, ezzel mindkettőnket és a fürdő egy részét is összecsapva.

- Lesz gondunk a nevelésével – jegyezte meg a szerelmem.

- Ez tény, de együtt megoldjuk – mosolyogtam rá, majd törölközőbe csavarva, kiemeltem a picit, és miután a lehető legszárazabbra töröltem, hagytam, hadd szaladjon ki a nappaliba.

- Gondolkodtam rajta, hogy benti vagy kinti kutya legyen, de nem tudok dönteni. Ha kinti kutyus lenne, és olykor-olykor jönne be, abból több baj lenne, mintha szobakutya lenne, és minden másnap fürdetnénk, plusz a séták után megtakarítanánk a lábát – mondta, miután leült az ebédlőasztalhoz.

- Ez a te döntésed legyen: ahogy számodra komfortosabb. Nem akarom, hogy a szőrszálai miatt ne érezd a házat kellően tisztának. Mármint állandó takarítással azért kordában lehetne tartani a dolgot, de már nem lenne ugyanaz, főleg az elején, amíg nem tudja a szabályokat.

- Hát ez az. Aj, tudod, mit, próbáljuk meg, hogy bent lesz, aztán ha nem működik, kiszoktatjuk.

- Remek, nekem tökéletesen megfelel – mondtam őszintén, mivel tényleg mindkét opcióval meg tudtam barátkozni.

- Eredetileg nem akartam, hogy benti kutya legyen, de ahogy kérlelve nézett a menhelyen, majd félt, ahogy hazahoztam… Ott minden elképzelésem a semmibe veszett. Azt szeretném, hogy biztonságban érezze magát, ahogy ő az én lelki gyógyírem lesz, úgy legyek én is neki. Vagyis mi – javította ki magát.

- Olyannyira szerelmes vagyok beléd, hogy azt el se tudnád képzelni – böktem ki, miközben folyton azt vártam, mikor ébredek fel, mert ez a nap valóban álomszerű volt.

- Én is szörnyen szeretlek. – Valószínűleg sokszor kellett még ezt hallanom tőle, hogy ténylegesen fel is fogjam, mit mondott, de talán ezredjére is ugyanúgy cikázott volna a gyomrom, mint az első alkalmakkor. – Egy másik fontos kérdés: Mi legyen a neve?

- Hm… Esetleg Jackjin? – ötleteltem.

- Tessék? – ráncolta a gyönyörű homlokát.

- Hisz a közös gyermekünk, és így mindkettőnk nevéből lenne benne – magyaráztam el neki, bár valóban hangozhatott volna jobban is.

- Mit szólnál inkább ahhoz, hogy Jinson? – lett lelkes.

- Tökéletes. – Mintha neki találták volna ki ezt a nevet: ahogy ránéztem Jinsonra, tudtam, imádni fogja.

- Remek, akkor küldök is egy képet róla Jaebumnak és a szüleimnek: nekik is látniuk kell minél hamarabb. – Már szaladt is a picihez a telefonjával, aki megszeppenve tűrte, hogy sorra készítette róla a lesifotókat. De kétségtelenül remek fotóalany volt.

- Majd BamBamnek is küldd át, légyszí! – jutott eszembe a barátom, reménykedve abban, hátha a kiskutya miatt ezután többször néz be hozzánk.

- Meglesz.

- Jaebum mindjárt idejön – mondta, miután a barátja válaszolt az sms-ére.

- Ő sem tudott arról, mit tervezel?

- Nem, senki, csak a pszichológusom.

- Mit ne mondjak, nagyon megleptél. De ennél rosszabb meglepetést ne tartogass számomra.

- Ezt nem ígérhetem meg. – Majd kacéran rám kacsintott, mintha nem is az a Jinyoung lett volna, aki korábban egy-egy bóktól is elrohant.

- Kivirágoztál – csúszott ki a számon.

- De ezt csak neked köszönhetem, és remélhetőleg ő is rá fog minderre segíteni – mutatott a picire.

- Ebben biztos vagyok. Na, most ki üzent? – kérdeztem, amint egy újabb beérkező sms-t jelzett a telefonja.

- BamBam. Azt írja, látja, lecseréltelek egy aranyosabb kiskutyára.

- Ha-ha-ha! – nevettem fel szarkasztikusan. – Várj, kiskutya: „Gae”. Ezek vagyunk most már mi: Wang Gae, Park Gae és a kicsi Jinson.

- Jézusom, ezt már tényleg túlgondoltad – rázta a fejét, és láthatólag nem vett komolyan.

- Nem, akármit is mondj, most már Gae a családnevünk, és pont.

- Jól van, Jackie.

Jinyoung:

Képtelenség volt betelni a csöppséggel, ahogy félénken kolbászolt az előszobában, felfedezve magának azt a helyet, amit otthonának tudhatott ezentúl. Ezért is döntöttem úgy, hogy valóban jobb lesz, ha megpróbáljuk benti kutyaként nevelni. Nem lett volna szívem kirakni az udvarra. Ráadásul belső udvarunk volt, vagyis semmi rálátása nem lett volna a kinti dolgokra, míg a ház nagy ablakai teret nyújtottak számára, hogy kitekintést nyerjen a nagyvilágba – persze a sok séta mellett, amit be kellett majd iktatnunk vele.

- Ó, jaj! – sóhajtottam fel, amikor láttam a mobilom kijelzőjén, hogy édesanyám hívott.

- Szia, anya! – kezdtem félénken, és megint az a kisfiú voltam, aki félt, hogy valami olyat tett, ami az egészségét veszélyeztette, így megráztam magam, és másabb hangtónusban folytattam tovább. – Mielőtt kiakadnál: mindent alaposan átgondoltam.

- Azt elhiszem, csakhogy nekem erről egy szót sem szóltál. Értem én, hogy már nem kell minden apró lépésedről beszámolnod, de azért ez egy fontos döntés volt. Egy másik élőlény sorsa most már tőletek függ, és ezt meg sem osztottad édesanyáddal – annyira ki volt ábrándulva. Éreztem, ez volt nála az utolsó csepp a pohárban.

- Az előbb hoztam haza, és azonnal megosztottam veled. Egyébként még Jackson sem tudott arról, hogy örökbe fogadjuk, úgyhogy ne vedd magadra – tettem hozzá, hátha ezzel enyhítem a körülményeket.

- Sejtettem, hisz Jackson nem hallgatott volna el ilyesmit előlem. De persze a saját, tulajdon fiam igen. – Nem kellett mondania, kihallottam a hangjából, hogy sírt: halkan, de azért intenzíven.

- Értem, szóval már ott tartunk, hogy Jacksonban jobban megbízol, mint bennem – közben a páromra néztem, aki tágra nyílt szemekkel hallgatott. Látszott, félt, hogy mit is tett, amikor valóban semmi beleszólása nem volt a dolgokba – azonkívül persze, hogy ő ültetett bogarat a fülembe.

- Nem, de ezt tényleg elmondhattad volna.

- Azért, hogy elbizonytalaníts. Ismerlek, anya, le akartál volna beszélni róla.

- Talán – ennyit mondott.

- Figyelj, közben megérkezett Jaebum – zártam rövidre a dolgot, mivel valóban megszólalt a csengő –, aki képzeld, örül a picinek, és azonnal idejött, hogy megnézze. Ha téged is érdekel, az ajtónk nyitva áll, ha viszont csak bántani szeretnél a szavaiddal, kérlek, ne keress. – Azzal a lendülettel, hogy befejeztem a mondatomat, ki is nyomtam a készüléket. Tudtam, utólag bűntudatom lesz, de akkor és ott ez nem érdekelt: nem hagyhattam, hogy elrontsa ezt a tökéletes napot.

- Kitalálom, édesanyád nem örült a picinek – találta fején a szöget Jaebum.

- Hát nem. Viszont nem is számítottam más reakcióra tőle.

- Én sem, az az igazság. Viszont hadd lássam, hol van a kis tünemény! – Majd rögtön mosolyra húzódott a szája, amint megpillantott a csípőficama miatt furcsán mászkáló Jinsont.

- Ugye, hogy egy angyal? – kérdezte tőle Jackson, miközben a barátom már a kezébe is vette a kicsit, aki félénken, de azért hozzá is aranyosan odabújt.

- Az! Viszont készüljetek fel rá, hogy nem lesz könnyű nevelni. Benti vagy kinti kutya lesz? – tette fel ő is az egyik legfontosabb kérdést.

- Benti – vágtam rá, mire Jaebum meglepett arccal tekintett rám.

- Vagyis első körben azzal próbálkozunk, de ha nem jön össze, akkor kiszoktatjuk – helyesbített Jackson.

- Remek terv.

Negyedórán át nem is beszéltünk másról, csak a kutyusról, és arról, hogyan hoztam meg ezt a döntést. Persze úgy volt teljes a történet, hogy a Jackson iránti érzéseimet is kitálaltam, amit a lehető legnagyobb örömmel konstatált Jaebum. De nem is vártam tőle mást – ahogy anyánál se negatív értelembe. Persze ezután őt is kérdezgetni kezdtük, mi újság volt vele; továbbra is kijöttek-e Markkal?

- Persze, minden oké – felelte sután, de láttam rajta, hogy szívesebben mesélne többet is, csak nem mer. Viszont nem én voltam az egyedüli, akinek ez feltűnt.

- Ha miattam kerülöd a témát, biztosíthatlak róla, most már, hogy végérvényesen elraboltam Jinyoung szívét, többé nem érzek fenyegetést Mark kapcsán. Úgyhogy, ha gondolod, és ha neked se baj, Jinyoung, akár találkozhatnánk egyszer négyesben. Tudjuk, hogy egyre többet jelent neked Mark, Jaebum, úgyhogy az a minimum, ha adok neki egy esélyt. Hisz kezdjük ott, neked nem kis szereped volt abban, hogy én ideköltöztem, amiért soha nem lehetek elég hálás – hadarta Jackson a rá jellemző habitussal.

- Tényleg nem lenne gond? – húzta fel a szemöldökét Jaebum.

- Hát persze, hogy nem – vágtam rá. Bár én is gondoltam már erre, de nem mertem felhozni Jackinek, viszont így, hogy az ő ötlete volt, örömmel benne voltam.

- Köszönöm, srácok. Megbeszélem vele, és akkor mindenképp összehozunk egy találkát. Úgy látszik, nem csak ez a kis szőrmók volt a mai nap meglepetése tőletek – puszilgatta a kicsit. – Tényleg, azt még nem is mondtátok, hogy hívják – jutott eszébe.

- Jinson – feleltem.

- Ez de ötletes! Kedves Jinson, örülök, hogy megismerhetlek – fogta meg a jobb mancsát, mint aki kezet rázott vele. Hát igen, nem kérdés, miért ő volt a legjobb barátom, és miért voltam biztos benne, hogy ez a jövőben sem változik majd.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Az Eurovíziós blogom (Ajánló)

 
   Továbbra is sok szeretettel várom az Eurovízió kedvelőit a másik blogomra - főleg így közeledve az idei versenyhéthez. IDE kattintva megtaláljátok az oldalam.

Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 21. fejezet

Huszonegyedik fejezet – Pozitív visszajelzések

Mikor beléptem Mark kórházi szobájába, és ő kábán, de közben mégis éberen feküdt, nem tudtam türtőztetni magamat: odarohantam hozzá, és ajkaimat összeforrasztottam az övével, majd újra és újra megismételtem. Próbált beszélni, de képtelen voltam gátat szabni a hirtelen magával ragadó eufóriának – amit szimplán az nyújtott, hogy élve láttam –, ezért nyelvemet a szájába csúsztatva, a legvadabb csókba hívtam, ami tőlem tellett. Akkor és ott nem gondoltam át, hogy ezzel újabb roham törhet rá. De szerencsére pont az ellenkezőjét váltotta ki mindez belőle: száját kinyitva, utat engedett szerelmes „támadásomnak”, majd fejét közelebb is nyomta hozzám.

- Az enyém vagy, Mark, és nem hagyom, hogy eldobd az életedet! Megértetted? Nem dobhatod el, mert most már az én életem is a tiédhez van láncolva – rivalltam rá, amikor elváltunk, majd az ágya szélére ültem, bekötözött kezét a sajátomba helyezve.

- Jinyoung, mondd, hogy a tegnap este csak egy rossz álom volt és együtt maradhatunk! – Ahogy rekedt hangjával és tágra nyílt barna szemeivel kérlelt, a szívem aznap már sokadjára szakadt bele abba a mély ragaszkodásba és szerelembe, amit iránta éreztem.

- Én is azt kívánom, bár egy álom lenne az egész: de nem az. Viszont helyre hozhatjuk. Sőt, igazán most kezdődik minden, amikor te ismét orvosi felügyelettel küzdhetsz a hangok ellen, én pedig újra együtt lehetek a családommal. – Féltem, mit fog minderre reagálni, de szerencsére nem ellenkezett.

- És a rendőrség? Nekik mit mondunk? – tette fel a legfontosabb kérdést.

- Hát ez az, ezt kéne kitalálnunk. Szerintem hazudjuk azt, hogy önszántamból, hálából mentem el veled, miután a kórházban elmesélted a történetedet. Nem mondunk semmit az öngyilkossági fenyegetéseidről: azt hazudom, engem is meglepett a dolog, és hogy csak barátok lettünk. De ha rájönnek, hogy egy pár vagyunk, engem az sem érdekel. Homofóbia miatt nem csukhatják le egyikünket sem.

- De a munkád, Jinyoung? Mit fog ehhez szólni a főnököd? Hogy szó nélkül leléptél egy meleg sráccal másfél hónapra, pont egy nagyon is mozgalmas időszakban? Ráadásul még két évig nem randizhattál volna a szerződésed szerint.

- Néha meglep, milyen dolgokat tudsz rólam. – Hihetetlennek tartottam, hogy továbbra is képes volt meglepetéseket okozni: sajnos nem csak pozitív, hanem rossz értelemben is, hiszen emiatt feküdt éppen ott, ahol.

- Mint már többször is mondtam: alaposan utánad olvastam az elrablásod előtt. De rendben, akkor találjuk ki, pontosan milyen részleteket mondunk nekik!

Lépésről-lépésre átbeszéltünk mindent. Azt mondják, az a legjobb hazugság, ami igazságot is tartalmaz, épp ezért mi is csak annyit ferdítettünk el a történetünkből, amennyit muszáj volt. Hittünk Mark orvosában, hogy valóban nem fog semmit elárulni, más pedig nem tudta a részleteket. A helyi kisboltban is csak annyit szúrtak ki, hogy egy pár vagyunk, és Mark halas ismerőse sem tudott ennél többet. Úgy tűnt, minden kedvezett a sztorinknak.

- Utálom magam, Jinyoung, azért, hogy ennyire megijesztettelek, de egyszerűen képtelen vagyok elfogadni és szeretni magam olyannak, amilyen vagyok. Nem akarom, hogy egy ilyen sebzett és selejt ember mellett kelljen leélned az életedet – fakadt ki mindez Markból, amint el akartam menni, így az ajtóból visszafordulva, ismét mellé léptem. – Úgy érzem, az egyedüli jó dolog bennem te vagy, az, akivé melletted tudnék válni. De továbbra sem várhatom el tőled, hogy leasszisztáld mindazt, ami szükséges ahhoz, hogy teljes életet élhessek. Egyre inkább úgy érzem, minden egyes perc, amit rám szánsz, csak időpocsékolás. Mindennap egy küzdelem számomra, és az is marad, még melletted is. Újra és újra le kell küzdenem a démonjaimat, és nem akarom, hogy te ezt mindig végignézd, és hogy állandóan vissza kelljen hoznod a kórházba. Elpusztítok mindenkit, aki szeret engem. Félek, téged is a halálba taszítalak, mint a szüleimet. Ráadásul még hazudnod is kell miattam - temette a bekötözött kezeibe a sápadt, kétségbeesett arcát.

- Te butus, soha többet ne mondj ilyeneket, és ami még fontosabb, ne merd bántani magadat, se szavakkal, se tettekkel! – Belém hasított a félelem, hogy mi lesz, ha ismét önkezüleg akar véget vetni az életének: a történtek után nem lehettem biztos abban, hogy nem teszi meg újból. – Tudom, hogy folyamatosan harcban állsz a hangokkal és más dolgokkal is, de rám támaszkodhatsz, sőt támaszkodnod is kell, ezt megparancsolom. – Éreztem, szükséges, hogy elővegyem a markáns énemet ebben a helyzetben; mert a végén még Mark bevallotta volna az igazságot a rendőrségnek. Bár az orvosa felvetette, hogy a különleges állapota miatt nem zárnák be, de sok eséllyel egy pár sem lehettünk volna többé. – Lehet, hogy te csak egyszer mentettél meg engem, de én vállalkozok rá, hogy nap mint nap, újra és újra megmentsem az életedet. Egy nap csatlakozni fogsz a szüleidhez, de még nem most. Egy darabig be kell érned azzal, hogy a hozzájuk fűződő emlékeidből táplálkozol. Neked még élned kell, velem! Mit gondolsz, mit szeretnének: hogy máris meghalj Te is, vagy hogy élj azzal a férfival, akinek a mindene lettél, és aki számodra is a mindenséget jelenti. Hisz meséltél arról, mennyire imádták egymást, és hogy Te is hasonló szerelemre vágytál. Itt van, megkaptad, megkaptál engem, úgyhogy számolj is velem. A szüleid is azt szeretnék, amire én kérlek, hogy harcoljunk együtt! - úgy szorítottam a kezét, hogy féltem, eltöröm azokat a törékeny ujjakat.

- Ígérem, igyekszem elhinni a jövőben, hogy valóban azzal teszem neked is a legjobbat, ha hagyom, hogy szeress és velem legyél. – Igazat mondott, ezt tisztán kiolvastam a tekintetéből, így nem kételkedve tovább benne, tudtam, itt az idő, hogy elbeszélgessünk külön-külön a rendőrséggel.

- Ezt akartam hallani. Légy erős, Szerelmem! És kérlek, tartsd magad a történetünkhöz!

Csak cikázó képek maradtak meg bennem mindabból, ami ezek után történt. Mire észbe kaptam, már be is vittek a rendőrőrsre, ahol leültettek egy kihallgató szobába, én pedig belefogtam a félig igaz, félig kiszépített történetünkbe Markkal. Tudtam, életem legjobb alakítását kell nyújtanom, hogy higgyenek nekem. Közben azért is szorítottam, hogy a szerelmem is a lehető legmeggyőzőbben tudja előadni a mesénket. Bár az orvosa átlátott rajta, hiszen ismerte, de a rendőröknek nem volt meg ez az előnyük, így őket remélhetőleg úgy irányíthatta, ahogy csak akarta. Egy olyan történettel, amiben egyik fél sem vallja magát sértettnek, nem tehettek ellenünk semmit, amivel elválasztanak. Persze, a főnököm már más kérdés volt – de egyszerre csak egy dolgot kellett leküzdenünk. És amúgy is, volt az ügynökségemnél sokkal fontosabb kérdés: vajon a családom képes lesz valaha megbocsájtani nekem?

- Nagyon remélem, hogy a kórházban fekvő fiatal úr is hasonlóan adja mindezt elő a társamnak; mert ez azt jelentené, hogy lezárhatjuk az eltűnési ügyét. De azt azért hadd tegyem hozzá, hogy másfél hónapon át nyomoztunk ön után: az embereim minden tőlük telhetőt megtettek, hogy megleljék. Én is sokszor aludni sem tudtam, annyira ideges voltam amiatt, hogy egy fiatal élet kárba veszhet, mert nem végzem kellően a munkámat. Erre idejön nagy dölyfösen, és közli, önszántából tette ezt velünk, a családjával és a rajongóival. – Azt hittem, szembe köp, annyira sütött az utálat és a megvetés minden egyes szavából. De őszintén, megértettem: az ő szemszögéből nézve tényleg borzasztó embernek tűnhettem.

- Szörnyen sajnálom, Uram! De úgysem tudnék olyan kifogásokat mondani magának, amik mentesítenének az elhangzottak alól – jegyeztem meg lesütött tekintettel.

- Nem is kell. Nem azért lettem nyomozó, mert tetszett ez a cím, hanem mert megvannak a képességeim hozzá. – Ekkor kikapcsolta a hangfelvételt, amit készített a vallomásomról. – Már korábban is sejtettem, ahogy nyomoztam Mark Tuan után, hogy elrabolta magát. Az elmondottakból, amit elém tárt, és amit biztosan alaposan átbeszélt Mr. Tuannal is, mindenki elfogja hinni, kivéve engem. Az a fiú elrabolta önt, majd Stockholm-szindrómája lett, ezért nem hagyta magára. Ráadásul mentálisan beteg a fiatal úr, aki még öngyilkossághoz is folyamodott. Csak azt nem értem, miért. Mert ott akarta hagyni, vagy mert vissza akart illeszkedni a társadalomba, míg Mr. Tuannak nem ment? – Ahogy a nyomozó szörnyen pontosan rátapintott a részletekre, én kikerekedett szemekkel néztem rá, de megszólalni képtelen voltam. – Nyugodjon meg, nem kell válaszolnia. A hallgatása épp elég visszaigazolás számomra. Egyébként azt is jól sejtem, hogy nem szimpla szeretetről van szó, hanem egymásba szerettek? Ahogy beszélt róla, abból áradt a szerelem – jutott el a legfontosabb következtetéséhez.

- Ezt nem is akarom tagadni – feleltem magabiztosan.

- Szép dolog a szerelem, még akkor is, ha érdekes körülmények között alakul ki. De most már figyeljenek egymásra! Ha még egyszer bármilyen bajba kerülnek, vagy ne adj Isten, ismét eltűnnek, én nem kezeskedek újból magukért; ezt garantálom. – A szigorúsága ellenére kedvesség is áradt belőle. Talán Mark tényleg félreismerte a világot, és némiképp én is: hiszen az orvosa és ez a nyomozó sem akartak nekünk rosszat, sőt megtartották a titkunkat. Olykor lehetett az embernek szerencséje, és Mark szörnyű sorsa után talán az volt a minimum az élettől, hogy ekkor mindenhonnan csak pozitív visszajelzéseket kaptunk. De még hátra volt az én részem: a családom és a főnököm.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)