2019. december 31., kedd

Kard mint mentsvár - Star Wars - Reylo fanfiction - 2. fejezet

Második fejezet – A három Snoke muskétás


Rey:

Egyes emlékek, bármilyen aprók is voltunk, amikor átéltük őket, olyan mély nyomot hagynak bennünk, hogy egy életen át tisztán őrizzük őket, és olykor a legváratlanabb – egyben a legrosszabb – pillanatokban törnek felszínre, hogy elárasszanak minket. Ez egy boldog emlék esetén még jó is lehet, de ha fájdalmas dolgokat kell újra és újra átélnünk, az minden, csak nem kellemes. Én mégis erőt kovácsoltam abból, hogy képtelen voltam elfelejteni azt a kínt, amit akkor éreztem, amikor a szüleim három éves koromban beadtak egy árvaházba. Ez az emlék hajtott előre az életem során, hogy nekem, akiről a saját családja is lemondott, többszörösen kell majd megdolgoznom minden sikerért. Bár próbáltam kedves lenni a többi gyerekkel, de mégse lett csak egyetlen barátom: Finn volt az én mentsváram, a lelki társam. Ő nyolc éves volt, amikor meghaltak a szülei, és nagyszülők, valamint más közelebbi családtagok nélkül, akik magukhoz tudták volna venni, végül szintén árvaházba került. Rengetegszer adtam hálát a sorsnak, hogy pont abba, amelyikben én is éltem, mert ő tette a sivár hétköznapjaimat szebbé. Ragaszkodtunk egymáshoz, a hibáival együtt fogattuk el és szerettük a másikat. Az iskolában is próbáltuk egymást hajtani előre; bár két évvel idősebb volt nálam, így nem egy évfolyamra jártunk, de azért szünetekben sokat voltunk együtt. Minden ment a maga unalmas medrében, mígnem a megismerkedésünk után két évvel, új tesi tanár érkezett az iskolánkba. Snoke az igazgató fia volt, így könnyen elérte, hogy kedvenc sportágát, a vívást helyezhesse előtérbe. Snoke egy baleset miatt feladta profi sportolói karrierjét, és edzővé akart válni. Csak átmeneti megoldásnak szánta a tesi tanárosdit – főleg, hogy nem is volt erre kifejezett képzettsége, csak az apja intézett el neki mindent –, de végül mégis ott maradt, és az ehhez szükséges iskolát is elvégezte. Azonban voltunk páran, akiken megakadt a szeme, hogy jól vívtunk. Finn volt közülünk is a legügyesebb: egy őstehetség; míg én és a többiek csak némi tehetséggel rendelkeztünk, de azt próbáltuk kimaxolni. Azonban a társaim egy idő után otthagytak minket, mert belefáradtak, hogy nem fejlődtek olyan léptékben, mint Finn – aki egyébként a rangidős is volt, hiszen mind hét-nyolc évesek voltunk, míg ő már tíz. Én voltam az egyedüli a vívócsoportból, aki nem adta fel, és Finn mellett rendszeresen jártam. Ezt értékelte is Snoke tanár úr, és többször elmondta nekem: bárcsak az én szorgalmamhoz és kitartásomhoz olyan tehetség párosult volna, mint Finn-é, mert ha összeraktunk volna kettőnket, meg lett volna a tökéletes vívópalánta.
Már fél éve foglalkozott velünk, amikor eldöntötte, hogy magához veszi Finn-t. Nagyon megszerették egymást, és úgy érezte, visszafogja az árvaház. Utólag azt is megtudtuk, hogy a korábbi legjobb barátja akivel időközben nemezisekké váltak, szintén nevelése alá vette saját felfedezettjét, és az ő példájára igyekezett a lehető legközelebb tartani magához Finn-t. Azonban volt egy kis bökkenő: a tiszteletbeli testvérem kijelentette, csak akkor megy bele mindebbe, ha engem is örökbe fogad Snoke. A tanárunk először ódzkodott mindettől, de nem azért, mert velem lett volna baja – hiszen tényleg kedvelt –, hanem mert egy gyerekért is alig mert felelősséget vállalni, és rögtön kettőt magához venni, túlságosan is ijesztően hatott számára, főleg, hogy nem volt párja. Végül azonban győzött a Finn-hez való ragaszkodása és a belefektetett hite. Így kilenc évvel ezelőtt hivatalosan is testvérek lettünk, és mindketten felvettük a Snoke nevet.

 

Az életünkké vált a vívás: bár az iskolai tanulmányainkra is ügyeltünk, de a sport került mindenek elé. Tudtuk, milyen végtelenül szerencsések voltunk, amiért Snoke ránk lelt, így mindig próbáltunk a lehető leginkább megfelelni neki, aki bár kellő szigorral állt hozzánk gyakorlás alatt, de amint elhagytuk a próbatermet, azonnal átváltott szülőüzemmódba. Nem is kellett három hónapnál több, amikor egy véletlen elszólás során apának neveztem. Először elfogott a rettegés, hogy majd jól leszid miatta, de végül teljesen más fordulatot vett a dolog. Amikor Snoke könnyes szemmel rám nézett, és azt mondta, köszönöm, majd szoros ölelésébe zárt, éreztem, hogy biztonságban voltam, és már nem ketten voltunk Finn-el a világ ellen, hanem hárman. Onnantól kezdve hivatalosan apának hívtuk, és nem csak otthon, hanem a versenyeken is. Ez mindannyiunknak plusz töltetett adott, hogy együtt harcoltunk egy közös célért. Mi lettünk a három Snoke-muskétás, és azt a szövetséget, ami kialakult köztünk, nem adtam volna semmi pénzért.
Évről-évre egyre több versenyen vettünk részt, és egyre jobb eredményeket értünk el. Bár a bátyám mást is elért: egy szörnyen helyes pasi szerelmét. Ugyan előttem nyíltan vállalta a homoszexualitását, amint tizenöt évesen rájött, de apánk előtt az elmúlt négy évben titkolta. Nem, mintha apa valaha is jelét adta volna annak, hogy homofób lenne, de mind ismertük a nagy Skywalker bukásának történetét, aki nem mellesleg apánk egykori barátja volt, emiatt Finn mindenáron próbálta elnyomni magában a szexuális irányultságát. De Poe-t szörnyen sajnáltam mindezért, aki kezdetben csak a kedves szomszédfiú képében tetszelgett, majd idővel lelkes drukkerünk lett a versenyeken. Apu egy darabig azt hitte, miattam tartott mindig velünk, de idővel rájött, hogy nem állt szándékában kezdeményezni nálam. Innentől kezdve nem figyelte gyanúsan Poe minden egyes lépését, hiszen látszólag eszébe sem jutott, hogy a másik gyermekéért epekedett. Poe biszexuális volt – amit kiszedtem belőle egyszer, amikor hosszabb időre kettesben maradtunk –, de se nőre, se pasira nem nézett azután, hogy végérvényesen belezúgott a bátyámba. Ezt meg is értettem: Finn egy főnyeremény volt. Mikor elmondtam a bátyámnak, hogy Poe odáig volt érte, ő megesketett, hogy nem árulom el neki, hogy meleg, mert nem akart hiú ábrándokat kelteni a barátunkban. Utáltam, amiért a karrierje miatt megtagadta magától és Poe-tól a boldogságot. Egyre többet és komolyabban edzett, csakhogy elhitesse önmagával: a vívásért megérte. Én viszont egyre kevésbé voltam ebben biztos: hisz mi értelme volt a sikereknek, ha az két ember boldogtalanságát is okozta? Ami igazából három ember volt, hiszen az én szívem is majd beleszakadt mindebbe, és abba, hogy nem segíthettem rajtuk, mert nem állt módomban.


Sokszor elgondolkodtam rajta: Ha nekem jutott volna ilyen mély vonzalom, akkor képes lettem volna feladni érte a karrieremet? Bevallom, sohasem tudtam biztos választ adni rá, mert nem akartam a bátyámat és az apámat cserben hagyni. Kaptam egy esélyt az élettől, hogy én, a lány, akiről lemondtak a szerettei, kitörjek, elhagyjam az árvaházat és sikeres élsportoló legyek. Nem hagyhattam elúszni ezt a lehetőséget valaki miatt, aki lehet, csak átmenetileg szeretett volna, míg Finn és apa szeretetében soha, semmilyen körülmények között nem csalódtam. Ráadásul a kedvenc vívóm, Ben Solo is úgy tűnt, csak a sportnak élt, és egyszerűen megállíthatatlan volt. Olyan akartam lenni, mint ő: annyira céltudatos és lehengerlő. Bár apa előtt ki sem mertem ejteni a nevét, hiszen a volt legjobb barátja, Luke Skywalker volt a nagybátyja és egyben az edzője, de mivel Ben általában egy versenysorozatban vívott a bátyámmal, így ha éppen nem Finn-el küzdött meg, akkor mindig neki szurkoltam. Azért is akartam minél több versenyt nyerni, hogy talán, még ha csak fél füllel is, de egyszer hallja a nevemet, mint azé a lányét, aki egy feltörekvő tehetség volt. Mikor megtudtam, hogy ő is részt vesz azon a versenyen, ami az Ifjúsági Olimpiára való kijutáshoz kellett, elhatároztam, hogy magamhoz képest is sokat fogok edzeni, hátha ott végre felfigyel rám. Nem vágytam sokra, elég lett volna egy köszönés tőle: igazából bármilyen reakció.

A versenyzőknek kirendelt buszok közül ültünk az egyiken a bátyámmal, és nagyban szomorkodtunk, hogy ülésrend volt, és minket még véletlenül se egymás mellé ültettek. Ekkor azonban hátra jött dühtől szikrázó szemmel apa, hogy kifakadjon, amiért ezek a faszkalapok – ahogy ő nevezte őket – képesek voltak Luke Skywalker mellé ültetni őt, mellém pedig az unokaöccsét írták. Sohasem volt a legjobb a pókerarcom, ami ekkor is kiütközött, hiszen amint apa közölte mindezt, a szemem kitágult és az ajkam szétnyílt. Ő ezt annak jeléül vette, hogy megijedtem, vajon mi lesz mindebből, de igazából nem erről volt szó, hanem, hogy tudtam: ez volt a nagy lehetőségem. Bár minden egyes porcikámban remegtem hiszen ez valóban több volt, mint amiről álmodni mertem , de azért próbáltam közvetlen lenni. Persze, arra előre számítottam, hogy majd megindul a szóáradatom, ami mindig is jellemző volt rám, amikor izgultam. De amondó voltam: inkább beszéljek túl sokat, minthogy teljesen leblokkoljak a kedvencem előtt. Nem bocsájtottam volna meg magamnak, ha szótlanul ülök mellette a hosszú úton, hiszen ez egy vissza nem térő alkalom volt.
Mikor megpillantottam, hogy közeledik a busz felé, a szívem rögtön hevesebben vert, a kezem pedig vad remegésbe kezdett. Tudtam, így szörnyű benyomást keltek majd benne, ezért próbáltam kontrollálni magam, és amint előttem termett, mosolyogva ráköszöntem, és egyúttal bemutatkoztam neki, mielőtt ő bármit is mondhatott volna. Közben elkönyveltem, hogy közvetlen közelből még magasabb volt, mint távolból, ettől pedig futkosott a hátamon a hideg, a lehető legjobb értelemben.
- Szia, én Ben! – köszönt vissza a vártnál félénkebb hangtónussal.
Én eredetileg csak magamban akartam azt mondani, hogy „tudom”, de a reakciójából ítélve rájöttem, ténylegesen elhagyta az ajkamat ez a rövid kis szó. De szerencsére volt pár másodpercem, hogy egy mély sóhajtással normalizáljam a légzésemet – amennyire ez lehetséges volt egy ilyen helyzetben –, hiszen még fel kellett raknia a fejünk fölé a csomagját.
- Elhiszed, hogy épp most készülünk életünk legfontosabb eseményére? – Törtem meg a csendet, mielőtt az kínossá vált volna, és jelen helyzetben nem tudtam megmondani, miért voltam inkább ideges: a verseny vagy a nagy Ben Solo társasága miatt. Végül kiegyeztem magamban egy döntetlennel.
- El biza!
Ahogy az arcán megjelent egy halovány, de számomra oly kedves mosoly, egy pillanatra levegőt venni is elfelejtettem. Ugyan nem a külseje miatt volt híres, sőt sokan egyáltalán nem tartották jóképűnek, de számomra pont a kevésbé szokványos arcvonásai tették kifejezetten vonzóvá. Azonban a tetszetős külseje – amiben el tudtam volna veszni –, sem tudta teljesen elterelni a figyelmemet arról a tényről, hogy nem tűnt valami lelkesnek, amiről hangot is adtam neki.
- Sajnálom, de én nem vagyok olyan élénk személyiség – vallotta be, de ezzel sem szegte a kedvemet, hogy további társalgást kezdeményezzek nála. Árvaként megszoktam, ha nem akartam magamba beszélni, akkor minden adandó alkalmat és témát ki kellett használnom, hogy társaságom legyen. Lehet, pont ezért nem voltam soha az emberek kedvence, mert túl sok tudtam lenni nekik, de aki szeretett – apa, Finn és Poe –, így fogadtak el.
- Aha! Sebaj, akkor majd beszélek inkább én. – A lehető legszélesebb mosolyomat vettem elő, miközben ezt mondtam, amivel lehet, képzelődtem, de mintha zavarba hoztam volna, csak azt nem tudtam, jó vagy rossz értelemben. Bár az elmém azt súgta, biztos, neki is azonnal elege lett belőlem, de a szívem azt akarta hinni, hogy megkedvelt, és azért pirult el.
- Ahogy érzed – hagyta rám, nem tudva, hogy ezzel nyílt utat hagyott számomra, hogy arról és annyit locsogjak, amennyit csak akarok.
- Bocsi, csak, amikor izgulok vagy ideges vagyok, muszáj beszélnem, különben felrobbannék – jött tőlem is egy vallomás, így máris volt egy dolog, amit tudott rólam. Ettől viszont én pirultam el: itt volt az alkalom, hogy Ben Solo megismerjen. De épp ezért kellett ügyelnem rá, hogy a sporttársát lássa bennem, ne pedig egy rajongót.
- Semmiképp sem szeretnék egy haláleset okozója lenni, amiért nem hagylak beszélni, úgyhogy hajrá, mondd csak! – Meglepődtem, amiért megengedett magának egy viccet, hiszen mindig is végtelenül komolynak tűnt, ráadásul az a korábbinál őszintébbnek ható mosoly, ami kísérte a szavait, még inkább arra utalt, hogy volt neki egy fesztelenebb oldala is, csak elő kellett ásnia.
- El sem hiszem, hogy a napokban eldől, kik jutnak ki közölünk az Ifjúsági Olimpiára. Bár neked gyerekjáték lesz – tereltem vissza a versenyre a témát, miközben legyintettem a kezemmel, mert azt hittem, ő biztosan fele annyira sem izgult, mint én.
- Ezt meg miből gondolod? – ráncolta a homlokát.
- Figyelj, ezen a buszon mindenki ismeri a neved, sőt egyesek még istenítenek is, ezért a közeledbe se mernének jönni, nemhogy megszólítani – magyaráztam neki halkan, mert ha a bátyám meghallotta volna, miket mondok, még a végén közli vele, hogy nálam nagyobb rajongója nem igen volt.
- Valóban? – Őszintén meglepődött, ez kétségtelen volt, amin viszont én csodálkoztam, hiszen tudnia kellett, mennyire zseniális volt.
- Valóban. Szóval jól vigyáz, milyen képet festesz magadról a szemükben! Mert nagy törést tud okozni az emberekben, ha csalódniuk kell a példaképükben a személyes találkozás során. – Reméltem, nem jön rá, hogy elsősorban magamról beszéltem: annyira, de annyira nem akartam csalódni benne.
- Ó, akkor semmiképp sem megyek ölre senkivel, csak ha élesben megy majd a verseny. – Az újabb viccével megnyugtatott, hogy nem lesz itt csalódás – legalább is ezen az úton nem. Azonban gyorsan ki kellett vernem a fejemből azt az elképzelést, hogy ez csak az első beszélgetésünk volt, és egyben nem az utolsó. Azért is eredt meg úgy a nyelvem, mert semmi garancia nem volt rá, hogy amint elhagyjuk a buszt, ő nem fog átnézni rajtam.
- Hidd el, egyesek megtisztelve éreznék magukat, ha általad kapnának ki!
- Egyre érdekesebb információkat tudok meg tőled. Még a végén elhiszem, hogy tényleg vagyok valaki.
- Hidd is el! Hisz Skywalker is vagy. A származásod már születésed előtt megelőzött. A nagyapádat mindenki ismeri. – Még be sem fejeztem az utolsó mondatomat, rögtön tudtam, hibát vétettem, amikor Anakynt hoztam fel, hiszen ez egyértelműen kínos téma volt számára.
- És mégis, senki sem ismerte őt igazán, addig a bizonyos napig… - tette hozzá bánatosan.
Hirtelen bűntudatom lett, hiszen mindent akartam, csak azt nem, hogy szomorú legyen miattam. Épp ezért beindítottam a Rey-szóáradatot, és kifulladásig beszéltem. Utólag nem is tudtam volna minden részletét visszaidézni a mondandómnak: a szavak úgy áradtak belőlem, mint egy kontrollálhatatlan cunami hullámai. De ő láthatólag élvezte, és gyakran mosolygott, olykor még nevetett is, amitől a szívem gyorsan dobogott, majd mielőtt elváltunk, odaszólt nekem, hogy reméli, még találkozunk.
- Én is remélem, Ben! – Fogalma sem volt róla szegény fiúnak, mennyire is vágytam erre.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2019. december 18., szerda

Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - Karácsonyi Bónusz Rész



Jackson:

   December 25-én, bár beállítottam rezgőre a telefonom ébresztőjét, és direkt a mobilomat szorítva aludtam el, de végül nem volt rá szükségem, nélküle is fent voltam jóval Jinyoung előtt. Annyira izgultam a meglepetésem miatt, hogy szívem szerint le se feküdtem volna az éjjel; de nem akartam karikás szemekkel, félálomban eltölteni vele a második karácsonyomat, ami az első volt azóta, hogy fél évvel ezelőtt összeházasodtunk Amerikában. Régi vágya volt Jinyoungnak, hogy eljusson az Államokba, de az azt megelőző nyaralásunkon gálánsan lemondott erről, miattam és Hyunwoo miatt, amit végtelenül nagyra értékeltem, ezért is akartam már ott megkérni a kezét. Viszont ha már az akkori nyaralásunkat egy fiúkéréssel kötöttük egybe, akkor az ideit magával az esküvőnkkel. Nem voltunk sokan, csak a barátaink, a szüleink, Hyunwoo és JinSon. Az utóbbi két lurkó voltak a gyűrűhozóink, és végtelenül imádnivaló párost alkottak. Mi pedig az esküvő után még két hétig Amerikában maradtunk, az immáron férjemmel, és ott nem fogtam vissza magam: nem voltam hajlandó még a hotel wellnes részlegébe se úgy lemenni, hogy ne szorítottam volna a kezét. Jinyoung bárhogy tiltakozott, rendszeresen megcsókoltam és magamhoz húztam publikos helyeken. Legalább addig, amíg ott voltunk, nem akartam titkolni a kapcsolatunkat a nagyvilág előtt. Nyíltan vállaltam, sőt büszke voltam rá, hogy az ő férje lehettem. Ezért is szerettem volna meglepni karácsonykor: ha már megkért, hogy ne vegyünk egymásnak ajándékot, mert úgyis mindenünk megvolt, ami kellett, kitaláltam – ehhez a mondatához hűen –, mi is lenne az, amivel meglepem, anélkül, hogy költekeznem kellene rá: hiszen a legszebb dolgok általában nem pénzbe kerültek.
- Jinson, kérlek, ügyes legyél! Csinálj meg mindent szépen, ahogy a próbákon! Tedd büszkévé apádat, rendben? – kértem izgulva a szőrmókunkat, aki évről-évre egyre nagyobb mackó lett, de nem bántuk: így nagyobb felületen volt szerethető.
- Hát ti meg miért vagytok már fent? – kérdezte a szobánkból kilépő, szemét törölgető, fél álomban lévő Jinyoung.
- Majd megtudod, de előbb mosd meg a szemed, mert szeretném, ha tisztán látnál – mosolyogtam izgatottan, amit nem tudott hova tenni, de nem is kellett neki – úgy nem lett volna meglepetés.
Miután pár perc múlva kijött a mosdóból, bekapcsoltam a telefonomon az All I Want For Christmas zenei alapját, majd éneklésbe kezdtem. Egyszerre próbáltam tiszta hangokra törekedni – azért is keltem fel korábban, hogy hangolhassak –, és aranyos táncbetéttel fűszerezni a dolgot. De az igazi csúcspontja az volt a produkciónak, amikor a „You” résznél Jinson erőteljesen elkezdett vonyítani, majd ezután felugorva rám, megfogtam az elülső lábait, és táncolásba kezdtem vele. Így ment ez a dal végéig, és mikor lihegve ránéztem a páromra, ő ledermedve, de mégis boldogan állt.
- Gyertek ide, ti dilibogyók! – hajolt le, hogy előbb a fiúnkat szeretgesse meg, majd az én ölelésembe vetette magát. – Elloptad a szövegemet: hogy nem kell más rajtatok kívül karácsonyra – mondta szarkasztikus, mégis szeretetteljes hangtónussal.
- A jó ügy érdekében tettem, így nézd el nekem. Majd lehálom az árát – viccelődtem, bár igazság szerint bármikor, bármiért hajlandó voltam szeretkezéssel fizetni neki, amit ő is nagyon jól tudott, és rendszeresen be is váltott.
- Le fogod hálni, ettől nem kell félned – csókolt meg szenvedélyesen.
A nyelvével olyan vad táncot járt a számban, hogy azt hittem, nem leszek képes követni az iramot, miközben igyekeztem annyira közel húzni magamhoz, hogy eggyé olvadjunk, és ne tudjuk, hol ért véget az egyikünk teste, és hol kezdődött a másikunké.
- Ezek után remélem, nem baj, ha nekem is van egy kis meglepetésem számodra – mondta, miután nagy nehezen el tudtunk válni egymástól.
- Attól függ, mi az – vágtam rá.
Gyorsan berohant a szobánkba, majd kihozta az új laptopját, amibe bedugott egy pendrive-ot, és felém tolta a képernyőt, nekem pedig nem kellett sok, hogy realizáljam, mi is volt olyan érdekes. Egy héttel ezelőtt Jinyoung laptopja meghalt, és eltűnt minden egyetemi jegyzete róla, plusz az összes oda lementett kép, amit az elmúlt másfél évben csináltam. Bár majd beleszakadt a szívem, hogy oda lettek a fotóim, de ezt nem mondtam el neki, helyette úgy tettem, mint akit nem bántott különösen, mondván: majd csinálok még rengeteg képet magunkról és a közös élményeinkről. Azonban sejthettem volna, hogy Jinyoung átlát rajtam, és megoldja, hogy meglegyenek a fájlok.
- Kerestem egy adatmentőt, aki nagy nehezen mindent vissza tudott hozni. Nem mondom, hogy nem került annyiba, mintha egy új gépet vettem volna, de a képeid sokkal többet érnek a pénznél, és azért a jegyzeteim sem ártanak – tette hozzá halkan az utolsó tagmondatot.
- Valld be, csak a saját dolgaid miatt vitted el oda! – kormalkodtam, várva, mit reagál rá.
- Hát persze, még véletlenül se azért, mert a férjem csodás fotói azok, amiket a depressziós napjaimon nézegetek, amik miatt tudom, hogy bármilyen nehézségen menjünk éppen keresztül, szerencsés vagyok, amiért itt vagytok nekem. Az esküvőnkről készült képeid is sokkal többet jelentenek számomra, mint amiket a profi fotós csinált. Bár főként engem kaptál le, de pont, hogy azáltal szerettem meg igazán azt, aki vagyok, hogy a te lencséden keresztül kezdtem el látni önmagam. A képeid egy olyan tükröt raknak elém, amiben megszépülök. Talán tényleg volt némi önzőségem abban, hogy egy vagyont fizettem a megmentésükért, de ez jó tanulópénz volt, hogy mindig mindent mentsünk több helyre le, és hogy hívassuk elő a fotóidat.
- Még ha a képeket részben magad miatt is mentetted meg, ezzel a pár mondatoddal a legszebb ajándékot adtad nekem – húztam vissza magamhoz, hogy egy újabb csókban forrjunk össze. – Azért nem semmi, hova jutottál onnan, hogy az ideköltözésemkor kiakadtál, amiért le volt mentve pár kép a telefonomra rólad – tettem hozzá, mert tényleg drasztikus volt a változás.
- Pár kép! – lett magasabb a hangja, és kicsit el is tolt magától. – Csak kétszer találkoztál velem, de már volt egy Prince Jinyoung mappád, innen-onnan szerzett fotókkal.
- Na jó, így kicsit mániákus zaklatónak hangzok, de mint utólag kiderült, nem vagyok az. Mármint Jinyoung mániás vagyok, ez tény, de zaklató azért nem – tettem hozzá kacsintva.
- Egyébként mi ez a jó illat? – vette végre észre a másik kedveskedésemet is. – Csak nem amerikai palacsintát csináltál? – kérdezte izgatottan. Az utóbbi időben, amióta már a szervezete jobban engedte, hogy kevésbé bio és egészséges ételeket is egyen, rákapott az amerikai palacsintára, és mivel nem akartam folyton eljárogatni a kedvenc helyére, ahol mindig ezt rendelt, így inkább megtanultam magam is csinálni, csak ezt eddig még nem mondtam el neki.
- De bizony! – húztam ki magam büszkén.
- Akkor együk meg, és közben meséld el, hogyan tanítottad be Jinsont minderre!
- Úgy, hogy mindig velem volt, amikor gyakoroltam, és egy idő után rászokott, hogy a refrénnél, a „You” szónál elkezdett vonyítani. Mikor zsinórban negyedjére megcsinálta, akkor döntöttem úgy, hogy legyen ez egy közös meglepi. Táncolgatni amúgy is szoktam vele, így az már jött magától – meséltem lelkesen, büszkén nézve a kutyánkra.
- Hihetetlen egy duó vagytok – ismerte el, majd miután megkóstolta a palacsintát, összefüggéstelenül motyogott élvezkedve. Egy életen át el tudtam volna hallgatni, amint ilyen hangokat ad ki.
- Ez a nap csak a miénk! – jegyeztem meg, miközben megszorítottam a kezét, hiszen másnapra vártuk a szülőket és a barátokat megvendégelésre, így 25-e valóban csak a hármunké volt.
- Így van, az arany trióé: Wang Gae, Park Gae és a már kifejezetten nagy Jinson.


(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2019. november 29., péntek

Ha te azt tudnád! - BTS fanfiction - 33. fejezet


Harmincharmadik fejezet - Visszatükröződés



Suga:

Annyira jó volt egy teljes napot kettesben lennünk Jiminnel. Nagyon ráfért már a kapcsolatunkra egy kis egyedüllét. Bár már alig vártam, hogy a családommal is eltöltsek egy napot, de előtte muszáj volt, hogy a szerelmemmel is feltöltődjek, főleg, hogy a tudtomra adta, mennyire elhanyagolva érezte magát. Ezért is vittem egy luxusszállodába, hogy biztosítsam a törődésemről. Viszont arra nem gondoltam, hogy furcsán fogja kivenni magát, hogy két fiatal pasi lefoglalt egy egyágyas apartmant. Azonban – ha csak nem volt kiváló színésznő – nem tűnt úgy, mintha különösen érdekelte volna a recepcióst a dolog, és a felismerés szikráját sem láttam a szemében, hogy tisztában lett volna vele, hogy hírességek próbáltak náluk megbújni a világ elől. Ettől kicsit megnyugodtam, és próbáltam Jimin felé is árasztani ezt a meghitt légkört, ami egy darabig ment, de aztán hirtelen megváltozott a szobában a hangulat: épp egy téma közepén voltunk, amikor a párom váratlanul, egyszer csak a polóm alatt kezdte el simogatni a hasamat. Ezzel még nem is volt baj, és a vad csókjait is jól kezeltem, de amikor az övemet akarta kikapcsolni, muszáj volt leállítanom. Persze, félreérthető volt a szituáció, hogy hova vittem, de azt hittem, tisztában volt vele, hogy előbb megbeszéltem volna vele, ha el akartam volna venni a szüzességét, nem pedig random rárontani; arra pedig végképp nem számítottam, hogy ő fog kezdeményezni ezen a téren.
- Jimin, ne! – mondtam erélyesen, eltolva az övemtől a kezét.
- De hát miért ne? Hisz már egy jó ideje együtt vagyunk, Yoongi. Szeretlek és te is szeretsz, és most kettesben vagyunk, úgyhogy senki sem zavarhat meg minket. Mi a baj? – Annyira ártatlanul nézett rám, hogy majdnem elsírtam magam: hihetetlennek tartottam, hogy úgy akart rávenni arra, hogy lefeküdjünk, hogy közben végtelen tisztaság áradt a lényének minden egyes porcikájából.
- Mert nem és kész! – próbáltam lezárni ezzel a témát, és felpattantam az ágyról, hogy minél távolabb legyek tőle és a túlságosan csábító érintéseitől.
- Márpedig meg fogod nekem magyarázni! – tette keresztbe a kezét. Félt attól, mit fogok mondani, ezt egyértelműen le tudtam olvasni a mimikáiból, ami még nehezebbé tette az egészet. Utáltam, amikor kellemetlen helyzetbe hoztam.
- Nem fekszek le veled, Jimin, amíg össze nem házasodunk – jelentettem ki azt, amin már hetek óta gondolkodtam.
- Tessék? – Nem erre a válaszra számított, ebben biztos voltam.
- Ha kell, akkor a világ túlvégére is elviszlek, csakhogy elvegyelek, Park Jimin. Te vagy az anyalom, aki kiragadtál az önutálatomból, sőt odáig is eljutottam, hogy mindennap hálát adok a sorsnak, amiért meleg vagyok, mert így veled lehetek. Nem azt érdemled, hogy csak úgy lefeküdj velem. Olykor azon is elgondolkodom, egyáltalán én vagyok-e az, aki hozzád illik. Talán nem vagyok elég jó neked, de te mégis engem választottál. Ezért igenis oltár elé foglak egy nap vezetni, addig viszont nem lesz testiség köztünk! – Mint amikor egy gátat átszakít a folyó, úgy eredt meg a nyelvem. Nem ilyen körülmények között akartam mindezt közölni vele, de ha a sors így hozta, akkor muszáj volt az igazat mondanom neki, hiszen megérdemelte, hogy tudja.
- Ha mindenáron egy angyalnak tartasz, akivel össze akarsz házasodni, akkor miért nem mutatsz be holnap a szüleidnek? Hisz azt ígérted, elmondod nekik, hogy meleg vagy, és hogy velem jársz? – kérdezte követelőzően, a remegő szája azonban elárulta, mennyire ideges és sértett volt.


- Pont azért, mert egy angyal vagy, és nem akarom, hogy letörjék a szárnyadat. De ígérem, ha most jól fogadják a dolgot, legközelebb már te is jöhetsz – próbáltam nyugtatni, hiszen bármennyire is jó viszonyt ápoltam a családommal, nem tudhattam, miként fognak reagálni a másságomra. Bár sejtettem, hogy így is ugyanúgy fognak majd szeretni, viszont nem akartam fokozni a döbbenetüket azzal, hogy már oda is állítok az újdonsült párommal, még úgy se, hogy természetesen ismerték személyesen Jimint – ahogy a többi bandatagot.
- Köszönöm szépen az engedélyt – mondta szomorúan. – Úgy látszik, ebben a kapcsolatban mindenről te döntesz, nekem pedig mint angyalodnak, követnem kell téged. Remek, szép jövőkép! Tudod, mit, Yoongi? Én talán mégsem maradnék itt veled éjszakára. – Ha akkor és ott nem ragadom meg és húzom szorosan magamhoz, akkor egyértelműen faképnél hagyott volna. De én ezt nem engedhettem, és nem is engedtem.
- Nem mész sehova! Meghallgatom az álláspontodat, csak ne érjen máris véget az éjjel, főleg, hogy csak nehézségek árán tudtunk kettesbe kerülni! – könyörögtem neki. Kár lett volna ezért az estéért.
- Tényleg meghallgatsz? – nézett rám továbbra is ártatlan tekintettel.
- Mikor nem tettem? – mosolyogtam rá biztatóan.
- Ez igaz – látta be.
Ekkor pedig ömleni kezdtek belőle a szavak, aminek örültem, hiszen muszáj volt egyes dolgokat kimondanunk, mielőtt elmélyült a kapcsolatunk. Végül abban állapodtunk meg, hogy nem tudva a banda miatt, mikor is kerülhetne házasságra sor az esetünkben – mert a fiatalkorunkkal nem törődtünk –, nem várunk addig, míg összeházasodunk, de még néhány hónapot igen, hogy azért el se siessük a dolgot. Ez volt az a köztes út, ami során a káposzta is megmaradt és a kecske is jóllakott, és legalább már tudtam, hogyha egy napon felteszem neki a nagy kérdést, akkor igennel fog válaszolni. Legalább is jelen helyzetben még így állt a szénám, tehát már csak azért kellett tennem, hogy ez a jövőben se változzon. Végül, még ha nem is szeretkezve, de összebújva és rengeteg csókkal ellepve a másikat, életünk eddigi legintimebb éjszakáját töltöttük együtt.

J-Hope:

Olyan volt, mintha egyszerre éltem volna két életet: egyet a bandával, egyet pedig Taehyunggal. Hihetetlenül izgalmas volt, hogy nem tudtuk, mikor és hol fogunk belebotlani a másikba. Pont amiatt, hogy sohasem lehettünk biztosak abban, mennyi ideig élvezhetjük egymás társaságát, még inkább megbecsültünk minden együtt töltött másodpercet. Találkozásról-találkozásra egyre inkább megismertük egymást, így megtudtam, hogy a szülei gyermekkorában meghaltak egy autóbalesetben, és hogy a nagymamája nevelte, akit szintén elveszített egy éve. Csak a barátai voltak ott neki, akikre támaszkodhatott, de mivel szerelmes volt a számára legfontosabb személybe – vagyis az ottani Hobiba –, aki viszont Yoongiért volt oda, egyre inkább kezdett kiábrándulni az élete kapcsán, és ekkor kerültem én a képbe mint egy új kezdet reménye. De ő is ugyanúgy egy ilyen reményfoszlány volt számomra, és muszáj volt mindent megtennünk, hogy meg is valósítsuk az egymáshoz fűzött reményeinket.
Természetesen a rejtély kulcsára sem mást jött rá, mint ő. Kiderült, hogy nem a tudományos fantasy területén kellett a megoldást keresnünk, hanem az ókori kultúráig visszamennünk. Többször áttárgyaltuk, mire is emlékeztünk arról a bizonyos szilveszteri estéről, és volt valami, ami egyezett nálunk: pontban éjfélkor, amikor kibontottuk a pezsgőt, annak a kupakjával eltörtünk egy cserepet; náluk és nálunk is, mind odasiettünk, hogy feltakarítsuk. Taehyung ezután rájött, hogy az ókorban bizonyos helyeken az volt a szokás, ha két ember összebarátkozott, ketté törtek egy tányért, és a megőrizték a saját darabjukat, hogyha majd egy napon ők, vagy az utódaik találkoznak, akkor tudják a másikról, hogy kicsoda. Azok a törött tányérok szimbolizálták a közöttük lévő kapcsot. Nem szabadott volna, hogy ugyanazon a napon, ugyanott, ugyanazt a vázát összetörjük, és amikor a másik énjeinkkel együtt megegyező darabokat kapkodtunk fel a saját univerzumunkban, majd szerencsehozás véget megbeszéltük, hogy mind hazavisszük a kis darabkákat, összeköttetünk ezekkel az alternatív énjeinkkel. Azt is kinyomoztuk Yoongi által, hogy ő azért tudott két énjével is találkozni és álmok útján belelátni az életükbe, mivel az egyik univerzumban Yoongi egyedül volt ott a családjával, egymaga törte össze és takarította fel az edényt, és rakott el belőle egy darabot, hogy emlékezzen rá, milyen büszkeséggel áradoztak róla aznap a szülei.
Miután mind szépen lassan megemésztettük mindezt, arra is rájött Taehyung, hogy mivel már közeledtünk újból a szilveszterhez, így ismét el kellett mennünk ugyanarra a helyre, hogy visszavigyük a vázadarabkákat – amiket szerencsére mindenki megőrzött –, hogy ott dobjuk ki őket együtt a kukába, és ezzel talán pontot téve a dolog végére, és bízva benne, hogy nem csúsznak ismét egymásba az univerzumaink. De én nem reménykedtem az utóbbiban, mert képtelen voltam elfogadni azt a tényt, hogy Taehyung nem lehetett örökre az életem része. Még a tagadás fázisában voltam, amikor is csak a jelenben lévő boldogságunkra akartam koncentrálni, és az agyam egyik távoli zugába űztem azt a tényt, hogy lehet, nemsokára végső búcsút kellett vennünk egymástól.



- Hobi, botorság, ha úgy érzem, te vagy a visszatükröződésem? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel, amikor épp a boltból hazafele futottam belé, és elkísért a próbaterembe, ahova gyakorolni mentem.
- Pontosan mit értesz az alatt, hogy a visszatükröződésed? – nagyon kíváncsi voltam, erre mit válaszol.
- Tudom, hogy olykor hülyeségeket szoktam beszélni, mármint olyan dolgokat mondok, amik furcsán hangzanak, de ezt sem vagyok képes másként megmagyarázni: te vagy a kivetülésem, az ellenpólusom, akire rá kellett találnom. Tudom, hogy más univerzumból származunk, de Hoseok, ha kell, mindenem feláldozom a saját világomból, csakhogy veled legyek – nézett rám könnyes szemekkel, én pedig hirtelen megnémultam. Nem akartam, hogy eldobjon mindent miattam, bármilyen hízelgő is volt, és bármennyire is az életem legfőbb értelmévé vált az elmúlt időszakban.
- Taehyung, kérlek, ne mondj ilyeneket! Az a te világod, ez pedig az enyém. Ahogy én nem mehetek át a te univerzumodba, úgy te sem jöhetsz az enyémbe – mondtam halkan, miközben megsimítottam a gyönyörű arcát.
- Ne hasonlítsd össze a kettőt! – nézett rám komolyan. – Neked itt a BTS! Téged emberek milliói szeretnek világszerte, és van hat nagyon közeli barátod, plusz ott a családod. Nekem nincs otthon semmim. Persze, a fiúkkal jóban vagyok, de sokszor úgy érzem, inkább csak szánalomból viselnek el, hogy ne legyek egyedül, kivéve Hoseokot. De ő sem ért meg úgy, ahogy te engem. Komolyan mondom, hogy egy pillanat alatt feladnám az ottani életemet érted. – A tekintete olyan elszánt volt, amilyennek még soha nem láttam. Nem a levegőbe beszélt, jól átgondolta, mit is volt hajlandó megtenni értem. Nem hittem el, hogy valaki képes volt erre: engem akart, és szó szerint lemondott volna ezért mindenről, ami meghatározta őt. Lehet, hogy veszteségek érték, de akkor is, ő oda tartozott, abba az univerzumba.
- Taehyung, ne… - Azt se tudtam, mit is akarok mondani, hiszen igaza volt: abban a világban magányos és boldogtalan volt, míg én boldoggá tudtam volna tenni itt. De egy valamitől nagyon féltem, amit neki is el kellett mondanom. – Még ha bele is megyek, hogy itt maradj, megeshet, hogy ez lehetetlen. Nem hiszem, hogy neked mint nagy sci-fi rajongónak kellene magyaráznom, hogy az ilyen filmekben sokszor galibát okoznak ezek a dolgok. Félek, hogy csak egy Taehyung élhet egy univerzumban – vallottam be a legfőbb félelmemet a döntésével kapcsolatosan.
- Attól rettegsz, ha az összeköttetésünk lezárásakor én veled maradnék, akkor az itteni Taehyung vagy én meghalnánk – rakta össze a képet.
- Pontosan. Félek, nem szabad ujjat húzni az univerzumokkal: nem véletlen, hogy mindegyikben van egy belőlünk – ragadtam meg a karját, hogy erős szorításommal nyomatékosítsam, mennyire komoly dologról volt szó.
- Ebben az esetben valószínűleg én halnék meg, nem a barátod, hiszen én nem tartozom ide. De inkább haljak bele úgy, hogy tudom, megpróbáltam veled maradni! – jelentette ki dühösen, amitől szabályosan megijedtem.
- Ilyet ne is mondj! – pattantam fel, majd idegesen le-fel sétáltam. – Szerinted én átvészelném, ha meghalnál miattam?
- De ugyanúgy nem lennék az életed része, ha elfogadnám azt a tényt, hogy nemsokára egy teljes univerzum választ el minket.
- Viszont akkor tudnám rólad, hogy valahol a messzeségben élsz és virulsz. – Miért nem volt képes felfogni, hogy számomra az volt az első, hogy éljen, még ha nem is az én oldalamon?
- Virulok?! – horkant fel. – Mert szerinted képes lennék arra, ha többé nem láthatlak? Igenis mindent vagy semmit alapon játszom. – Az elszántsága egyszerre volt szívbemarkoló és félelmetes számomra. Ebben a percben csúcsosodott ki minden vonzalmam és rajongásom, amit iránta tápláltam, és visszavonhatatlanul beleszerettem; de ezt nem mertem kimondani, mert rettegtem, hogy csak bátorítanám vele, hogy veszélybe sodorja az életét.
- Megtiltom, hogy bármivel is próbálkozz a cserép összeérintésekor! – jelentettem ki ellenvetést nem tűrően.
- Nincs jogod bármit is megtiltani nekem! Ez az én életem. Csak akkor nem próbálom meg, ha azt mondod, hogy nem akarod, hogy veled maradjak, mert inkább szeretnél nélkülem élni. – Annyira magabiztosan jelentette ki mindezt, mint aki egyértelműnek tartotta, hogy sohasem mondanék neki ilyet, amiben azonnal megcáfoltam.
- Inkább szeretnék nélküled élni… – suttogtam monotonan, magam elé meredve, mert nem voltam képes ránézni, de azt a szemem sarkából észleltem, hogyan halványodott el, és lett semmivé, mintha ott se lett volna velem. – A szentségit! – ordítottam, feldöntve azt a széket, amin korábban ült, majd keserves zokogásba kezdtem.


Tisztában voltam vele, hogy igaza volt: nem lehetett nélkülem sohasem ilyen boldog, mert még ha párhuzamos univerzumban is éltünk, mindig tudta a nehezebb napjain, hogy rám számíthatott, mert valamikor, valahol találkoztunk. Nem voltam benne biztos, mi volt a jobb döntés: hagyni, hogy a nagy kockázat ellenére megpróbáljon velem maradni, vagy visszaengedni a biztos magányba. A tükörre téve a kezemet, a kisírt szemeimet bámultam, és arra gondoltam, hogy valahol a túloldalon a tenyerem az ő tenyerét érintette. Nem voltam képes elveszíteni Tae-t, mert már a másik felem volt. Az az üresség, amit Yoongi hagyott a szívemben, kétszeresen megtöltődött általa, és az ő magányos lelke is szeretettel lett teli miattam. Talán mindig is ott voltunk egymásnak, csak nem éreztük a másik jelenlétét. Milyen kegyetlenség volt a sorstól, hogy nem ugyanabba az univerzumba születtünk. De talán igaza volt Taehyung-nak: nem volt véletlen, hogy még így is megismerkedtünk. Nem kellett volna azt mondanom neki, hogy nélküle akartam élni, viszont maga a gondolat, hogy baja eshetett itt, vagy a másik TaeTae-nek, aki évek óta közeli barátom volt, kimondatták velem azokat a szavakat. Azonban, ha mi tényleg összetartoztunk és egymás tükörképei voltunk egy másik univerzumból, akkor vállalnunk kellett a kockázatot; de ehhez az itteni V engedélye is kellett, hiszen ő is érintett volt.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2019. november 22., péntek

Ha elmennék, hiányoznék - JJ Project fanfiction - Búcsúposzt


Egy viszonylag gyorsan „lezavart” történetem végéhez értem most. Az írásfolyamat 2019. 08. 27. – 2019. 11. 01-e között zajlott, a posztolásé pedig 2019. 09. 18. – 2019. 11. 22-e között. Még ha nem is volt hosszú fanfiction, és a befejezett ficijeim közül ez az eddigi legnépszerűtlenebb, én ezektől függetlenül kifejezetten büszke vagyok arra, amit sikerült összehoznom, sőt, ha őszinte akarok lenni, jobban is sikerült, mint amiben reménykedtem, amikor belefogtam. Bízom benne, hogy nektek, akik végigkövettétek, sem okoztam csalódást. Remélem, átjött az, amit fő üzenetnek szántam: Egyes személyeket bizonyos időre el kell veszítsünk, hogy újra megtalálhassuk és még nagyobb becsben tartsuk őket.
Nagyon örülök, hogy végre sikerült ezzel a párossal egy több részes történetet is írnom a korábbi one shotok után. Velük valamiért inkább az ilyen szomorkásabb dolgok mennek jobban – de azért csak pozitív lett a végkifejlet. Köszönöm annak a pár embernek, akik egyszer-kétszer, vagy akár rendszeresen is biztattak a kommentjeikkel: Ti voltatok a fő erőforrásom, hogy még ha kevesen is olvastátok ezt a ficit, páran kifejezetten szerettétek, és értetek megérte publikálni. Remélem, néhányan más történeteim erejéig is velem maradtok. Még egyszer köszönöm a figyelmet! 💕😊

Ha elmennék, hiányoznék? - JJ Project fanfiction - Epilógus


A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe: 


Egyes sebeket az emberek örökre magukon hordoznak: beforrhatnak, de a hegek igenis ott maradnak, és emlékeztetik őket arra, hogy mindez bármikor ismét előfordulhat. A Jaebum szívén maradt hegek is rendre így tettek: újra és újra eszébe juttatták azokat a napokat, amikor magára maradt, és eredménytelenül, cél nélkül tengődött. Volt egy rendszeresen visszatérő álma, melyben a házuk falai hirtelen leomlottak, és ő ott állt egyedül, a pusztulás szélén. Egy hegy magasodott előtte, amit hatalmas felhők borítottak, így sötétséget árasztva odafentről. Sohasem volt tudatánál ezen álmok során, de mindig elfogta egy érzés, hogy már járt itt. Az ilyenkor rátörő vad zihálásai, rúgkapálásai és kiabálásai mindig felkeltették Jinyoungot, aki felébresztve párját, szorosan magához húzta, és kérte, hogy csukja be a szemét, és képzelje azt, hogy minden ugyanolyan, mint régen. Pedig nem volt az – sokkal jobb volt, de kellett pár hónap ahhoz, hogy Jaebum ezt elfogadja, viszont utána életük legboldogabb napjai következtek.
Hihetetlen, mennyire más tempóban tud telni az idő, az alapján, hogy jó vagy rossz időszakot él meg az ember. Nem kellett sokat várni az esküvőjükre sem: fél év múlva, a legfontosabb hozzátartozóikkal együtt Amerikába repültek, és egy luxusszálloda báltermében megtartották a szertartást és magát a fogadást is. Nem volt egetverő party, hiszen az nem is az ő világuk lett volna. Az a szűk kis összejövetel, amit rendeztek, számukra tökéletes volt. Az is külön tetézte a dolgot, hogy Mark itt mutatta be nekik az újdonsült barátnőjét, Lisat. A lány az új asszisztense lett nemrégiben, és azonnal egy hullámhosszon voltak. Eredetileg csak azért segített neki sokat Mark a beilleszkedésben, hiszen tudta, milyen volt egy idegen országban helytállni, de a pártfogásból hamar barátság lett, ami idővel szerelemmé alakult át. Jinyoung életében nem látta még ilyen boldognak a barátját, aki épp ezért őszintén tudott örülni az esküvőjének.
De nem csak ők voltak az egyedüli friss pár ott, hanem Jisoo és Yugyeom is. A lány, mint azt ígérte, valóban rögtön randit kért a fiútól, ahogy Jaebum rávette. Yugyeom először azt hitte, csak megtréfálta, hiszen annyi év epekedése után, hihetetlennek hatott, hogy élete nője, csak úgy random kezdeményezzen nála. De Jisoo idővel bebizonyította számára, hogy nagyon is komolyan gondolta köztük a dolgokat, és együtt hozták meg azt a döntést is – közvetlen azután, hogy összeköltöztek –, ami a lehető legjobb nászajándéka lett az ifjú párnak: belementek abba a kérésükbe, hogy Jisoo hordja ki a közös gyermeküket. Azért jutott erre az elhatározásra az immáron házaspár, hiszen Jaebum spermáit beültetve Jisooba, mindkettőjük gyereke lett a kicsi: így az Im és a Park család vére is keveredett benne. Ennél közelebb nem juthattak ahhoz, hogy mindkét oldalról vér szerinti babájuk legyen. Bár az örökbefogadás is teljesen kielégítő lett volna számukra. Úgy is határoztak, hogy a második gyermekük adoptált kicsi lesz, azonban egy legyet ütöttek két csapásra: Jisoo egy ikrekkel ajándékozta meg őket – egy fiúval és kislánnyal. Bár mindez okozott némi nézeteltérést, mert Yugyeom kitalálta, hogy a kislányt meg szeretné tartani, nem törődve azzal, hogy Jaebum volt az apja. Ettől teljesen kiakadt a legjobb barátja, hogy hogyan kérhetett tőle ilyet. De Jinyoung végül elrendezte a dolgot: sejtette, hogy Jisoo terhessége felszínre hozta Yugyeomban az apai ösztönöket, és nem tudta kivárni, hogy végre a saját babájukat várja a lány. Szerencsére Jisoot nem akasztotta ki a szerelme hozzáállása, annak ellenére, hogy mindösszesen egy éve alkottak ekkor egy párt. Helyette megkérdezte a nőgyógyászát, mi volt az az optimális idő, amikor újból teherbe eshetett. Az elhízástól nem félt, hiszen olyan alkata volt, hogy a minimumnál nem szedett fel többet a terhesség alatt. Amúgy is imádta, hogy azt és annyit evett, amennyit csak akart, és hogy a párja királynőként bánt vele – bár enélkül is a tenyerén hordozta őt.



- Egek, mi tart ennyi ideig? – kérdezte a kedveséért aggódó Yugyeom, aki Jaebummal együtt kint maradt a váróteremben, míg Jinyoung a szülőszobán volt a nővérével. – Komolyan, felrobbanok.
- Nyugi, barátom! Én is szörnyen izgulok, elhiheted – ölelte meg Jaebum, majd próbálta egy székhez hívni, de Yugyeom helyette le-fel sétafikált.
- Egyébként, együtt akartuk elmondani nektek Jinyounggal, de már úgyis mindegy.
- Micsodát? – nézett rá kikerekedett szemekkel a fiatalabb.
- Rólatok fogjuk elnevezni őket. Ez a minimum, amit tehetünk köszönet gyanánt – újságolta a legnagyobb mosolyával az idősebb.
- Jaebum! – ült le végre mellé Yugyeom, és most ő vonta szerető ölelésébe a másikat. – Erre nincs semmi szükség. Tudod, hogy testvéremként tekintek rád. Ott voltál nekem, amikor a szüleimen kívül senki más. Ráadásul te vetted rá Jisoot, hogy kezdeményezzen nálam. Annyi, de annyi mindent köszönhetek neked. Épp ezért szégyellem úgy, hogy kitaláltam azt a képtelenséget, hogy megtartjuk a kislányt – nézett lefelé szomorú kutya szemekkel.
- Jaj, ne viccelj! Azt már ezerszer megbeszéltük. És amúgy meg, oda-vissza segítettük egymást. Hisz ki jött el velem heteroként egy meleg bárba, ahol megismertem életem szerelmét? Ki járt velem foci órákra, bárhogy rühellte a dolgot? Ki volt az egyedüli ember, akire számíthattam, amikor majdnem meghaltam? De most őszintén, Yugyeom, ha te nem találsz rám, én már nem élnék. Nem csak olyanok vagyunk egymásnak, mint a testvérek, hanem igenis azok vagyunk. És ha nektek is lesz saját gyereketek, akkor válunk csak igazán egy nagy családdá. Remélem, a csöppségeink is ugyanúgy fogják szeretni egymást, ahogy mi.
- Azta, Jaebum, te komolyan átmentél költőbe, amióta visszajöttél a halál kapujából – vonta le ezt a következtetést Yugyeom.
- Lehet, de így lettem igazán önmagam – tette testvére vállára a kezét. El se hitte, hogy tényleg ilyen csodás dolog miatt kellett idegeskedniük a kórház várótermében.
- Fiúk! – jelent meg hirtelen Jinyoung. – Megszülettek! Jisoo és Yugyeom egészségesek és gyönyörűek – lábadt könnybe a szeme, majd párja védő ölelésében kiadhatta magából az egész nap izgalmait. Az életük végre beteljesedett: hivatalosan is apukák lettek.


Férj és férj ezután kézen fogva, szeretettel elárasztott mellkassal várták, hogy szemügyre vehessék a megfürdetett csöppségeket, miközben Yugyeom kimerült szerelméhez sietett, hogy elmondja neki, mennyire büszke volt rá. Ekkor végre erőt érzett magában, hogy feltegye azt a kérdést, amire majdhogynem azóta a nap óta vágyott, hogy először meglátta. Jisoo, aki másfél évvel ezelőtt nem gondolta volna, hogy valaha is esélyt ad neki, olyan gyorsan és határozottan ment bele, hogy a fiatalabb felesége lesz, hogy Yugyeomnak egy pillanatra le kellett ülnie, hogy felfogja, mit is hallott. De miért is várt volna a kérdésével, és Jisoo miért is ne válaszolt volna abban a minutumban? Mind megtanulták Jinyoung és Jaebum által, hogy a halogatás és az elfojtás szörnyű következményekkel tudott járni. Egyesek kaptak egy második esélyt, míg mások nem. Lehet, Mark Jackson mellett is boldog tudott volna lenni, ha magától felismeri a fiatalabb érzéseit, de mire eljutott oda, hogy rájöjjön, úgyis képes lett volna szeretni őt, addigra BamBam végérvényesen elrabolta Jackie szívét. Lehet, egy másik világban, Jackson volt élete szerelme, talán ott nem is ismerte Jinyoungot, míg egy harmadik univerzumban ő kísérhette Jinyoungot az oltárhoz. Itt viszont Lisa volt számára a nagy ő, akiről már se Jinyoung, se Jackson miatt nem mondott volna le.
Annyi életút állt előttük. Oly sok döntésük volt, ami végérvényesen meghatározta a jövőjüket. Nem szabadott félniük beleállni egyes elhatározásukba, és a „Mi lett volna ha?” kérdésen sokat agyalniuk. Abból kellett kihozniuk a maximumot, amerre sodort őket az élet, és amerre ő maguk sodródtak. Jaebumot majdnem a halálba sodorta minden kimondatlan szava és az a bizonyos elhalasztott eljegyzés. De még innen is fel tudott állni, és ezután még inkább értékelte azt a családot, aminek a tagja lehetett. Olyan apa vált belőle, akire a gyerekei méltán lehettek büszkék. A legnagyobb alkotásuk Jinyounggal a családjuk volt, és annak az összetartása. Nem tettek le olyat az asztalra, amivel bekerültek a Guinness Rekordok Könyvébe, vagy ami által világhírűvé váltak, de boldogok voltak, és boldogságot hoztak a szeretteik életébe is, és tudták, ennél több számukra nem is kellett.


Vége


A búcsúposzt ITT találjátok!

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)