Második
fejezet – A három Snoke muskétás
Rey:
Egyes emlékek, bármilyen aprók is voltunk, amikor
átéltük őket, olyan mély nyomot hagynak bennünk, hogy egy életen át tisztán
őrizzük őket, és olykor a legváratlanabb – egyben a legrosszabb – pillanatokban
törnek felszínre, hogy elárasszanak minket. Ez egy boldog emlék esetén még jó
is lehet, de ha fájdalmas dolgokat kell újra és újra átélnünk, az maga tud lenni a kínzás. Én mégis erőt kovácsoltam abból, hogy képtelen voltam elfelejteni
azt a gyötrelmet, érthetetlenséget és bánatot, amit akkor éreztem, amikor a szüleim három éves koromban beadtak
egy árvaházba. Ez az emlék hajtott előre az életem során, hogy nekem, akiről a
saját családja is lemondott, többszörösen kell majd megdolgoznom minden
sikerért. Bár próbáltam kedves lenni a többi gyerekkel, de mégse lett csak
egyetlen barátom: Finn volt az én mentsváram, a lelki társam. Ő hét éves volt,
amikor meghaltak a szülei, és nagyszülők, valamint más közelebbi családtagok
nélkül, akik magukhoz tudták volna venni, végül szintén árvaházba került.
Rengetegszer adtam hálát a sorsnak, hogy pont abba, amelyikben én is éltem, mert ő
tette a sivár hétköznapjaimat szebbé. Ragaszkodtunk egymáshoz, a hibáival
együtt fogattuk el és szerettük a másikat. Az iskolában is próbáltuk egymást
hajtani előre. Bár két évvel idősebb volt nálam, így nem egy évfolyamra
jártunk, de azért szünetekben sokat voltunk együtt. Minden ment a maga unalmas
medrében, mígnem a megismerkedésünk után két évvel, új tesi tanár érkezett az
iskolánkba. Snoke az igazgató fia volt, így könnyen elérte, hogy kedvenc
sportágát, a vívást helyezhesse előtérbe. Snoke egy baleset miatt feladta profi
sportolói karrierjét, és edzővé akart válni. Csak átmeneti megoldásnak szánta a
tesi tanárosdit – főleg, hogy nem is volt erre kifejezett képzettsége, csak az
apja intézett el neki mindent –, de végül mégis ott maradt, és az ehhez szükséges iskolát is elvégezte. Azonban voltunk
páran, akiken megakadt a szeme, hogy jól vívtunk. Finn volt közülünk is a
legügyesebb: egy őstehetség; míg én és a többiek csak némi tehetséggel
rendelkeztünk, de azt próbáltuk kimaxolni. Azonban a társaim egy idő után otthagytak
minket, mert belefáradtak, hogy nem fejlődtek olyan léptékben, mint Finn – aki
egyébként a rangidős is volt közöttünk, hiszen mind hat-hét évesek voltunk, míg ő már nyolc. Én voltam az egyedüli a vívócsoportból, aki nem adta fel, és Finn mellett
rendszeresen jártam az edzésekre. Ezt értékelte is Snoke tanár úr, és többször elmondta
nekem: bárcsak az én szorgalmamhoz és kitartásomhoz olyan tehetség párosult
volna, mint Finn-é, mert ha összeraktunk volna kettőnket, meg lett volna a tökéletes vívópalánta.
Már fél éve foglalkozott velünk, amikor eldöntötte,
hogy magához veszi Finn-t. Nagyon megszerették egymást, és úgy érezte, visszafogja
az árvaház. Utólag azt is megtudtuk, hogy a korábbi legjobb barátja – akivel
időközben nemezisekké váltak –, szintén nevelése alá vette a saját felfedezettjét,
és az ő példájára igyekezett a lehető legközelebb tartani magához Finn-t.
Azonban volt egy kis bökkenő: a tiszteletbeli testvérem kijelentette, csak akkor
megy bele mindebbe, ha engem is örökbe fogad Snoke. A tanárunk először ódzkodott
mindettől, de nem azért, mert velem lett volna baja – hiszen tényleg kedvelt –, hanem
mert egy gyerekért is alig mert felelősséget vállalni, és rögtön kettőt magához
venni, túlságosan is ijesztően hatott számára, főleg, hogy nem volt párja.
Végül azonban győzött a Finn-hez való ragaszkodása és a belefektetett hite. Így
kilenc évvel ezelőtt hivatalosan is testvérek lettünk, és mindketten felvettük
a Snoke nevet.
Az életünkké vált a kardvívás: bár az iskolai
tanulmányainkra is ügyeltünk, de a sport került mindenek elé. Tudtuk, milyen végtelenül szerencsések voltunk, amiért Snoke ránk lelt, így mindig próbáltunk a lehető
leginkább megfelelni neki, aki bár kellő szigorral állt hozzánk az edzések alatt, de amint elhagytuk a pástot, azonnal átváltott szülőüzemmódba. Nem
is kellett három hónapnál több, amikor egy véletlen elszólás során apának
neveztem. Először elfogott a rettegés, hogy majd jól leszid miatta, de végül
teljesen más fordulatot vett a dolog. Amikor Snoke könnyes szemmel rám nézett,
és azt mondta, köszönöm, majd szoros ölelésébe zárt, éreztem, hogy biztonságban
voltam, és már nem ketten voltunk Finn-el a világ ellen, hanem hárman. Onnantól kezdve hivatalosan apának hívtuk, és nem csak otthon, hanem a versenyeken is. Ez mindannyiunknak
plusz töltetett adott, hogy együtt harcoltunk egy közös célért. Mi lettünk a
három Snoke-muskétás, és azt a szövetséget, ami kialakult köztünk, nem adtam
volna semmi pénzért.
Évről-évre egyre több versenyen vettünk részt, és
egyre jobb eredményeket értünk el. Bár a bátyám mást is elért: egy szörnyen
helyes pasi szerelmét. Ugyan előttem nyíltan vállalta a homoszexualitását,
amint tizenöt évesen rájött, de apánk előtt az elmúlt két évben titkolta. Nem,
mintha apa valaha is jelét adta volna annak, hogy homofób lenne, de mind
ismertük a nagy Skywalker bukásának történetét, aki nem mellesleg apánk egykori barátja volt, emiatt Finn mindenáron
próbálta elnyomni magában a szexuális irányultságát. De Poe-t szörnyen
sajnáltam mindezért, aki kezdetben csak a kedves szomszédfiú képében tetszelgett,
majd idővel lelkes drukkerünk lett a versenyeken. Apu egy darabig azt hitte,
miattam tartott mindig velünk, de idővel rájött, hogy nem állt szándékában kezdeményezni
nálam. Innentől kezdve nem figyelte gyanúsan Poe minden egyes lépését, hiszen látszólag
eszébe sem jutott, hogy a másik gyermekéért epekedett. Poe biszexuális volt –
amit kiszedtem belőle egyszer, amikor hosszabb időre kettesben maradtunk –, de
se nőre, se pasira nem nézett azután, hogy végérvényesen belezúgott a bátyámba.
Ezt meg is értettem: Finn egy főnyeremény volt. Mikor elmondtam a bátyámnak,
hogy Poe odáig volt érte, ő megesketett, hogy nem árulom el neki, hogy meleg,
mert nem akart hiú ábrándokat kelteni a barátunkban. Utáltam, amiért a karrierje
miatt megtagadta magától és Poe-tól a boldogságot. Egyre többet és komolyabban
edzett, csakhogy elhitesse önmagával: a vívásért megérte. Én viszont egyre
kevésbé voltam ebben biztos: hisz mi értelme volt a sikereknek, ha az két ember
boldogtalanságát is okozta? Ami igazából három ember volt, hiszen az én szívem
is majd beleszakadt mindebbe, és abba, hogy nem segíthettem rajtuk, mert nem
állt módomban.
Sokszor elgondolkodtam rajta: Ha nekem jutott volna ilyen mély vonzalom, akkor képes lettem volna
feladni érte a karrieremet? Bevallom, sohasem tudtam biztos választ adni
rá, mert nem akartam a bátyámat és az apámat cserben hagyni. Kaptam egy esélyt
az élettől, hogy én, a lány, akiről lemondtak a szerettei, kitörjek, elhagyjam
az árvaházat és sikeres élsportoló legyek. Nem hagyhattam elúszni ezt a
lehetőséget valaki miatt, aki lehet, csak átmenetileg szeretett volna, míg Finn
és apa szeretetében soha, semmilyen körülmények között nem csalódtam. Ráadásul
a kedvenc vívóm, Ben Solo is úgy tűnt, csak a sportnak élt, és egyszerűen
megállíthatatlan volt. Olyan akartam lenni, mint ő: annyira céltudatos és
lehengerlő. Bár apa előtt ki sem mertem ejteni a nevét, hiszen a volt legjobb barátja,
Luke Skywalker volt a nagybátyja és egyben az edzője, de mivel Ben általában
egy versenysorozatban vívott a bátyámmal, így ha éppen nem Finn-el küzdött meg,
akkor mindig neki szurkoltam. Azért is akartam minél több versenyt nyerni, hogy
talán, még ha csak fél füllel is, de egyszer hallja a nevemet, mint azé a
lányét, aki egy feltörekvő tehetség volt. Mikor megtudtam, hogy ő is részt vesz
azon a versenyen, ami az Ifjúsági Olimpiára való kijutáshoz kellett, elhatároztam,
hogy magamhoz képest is sokat fogok edzeni, hátha ott végre felfigyel rám. Nem
vágytam sokra, elég lett volna egy köszönés tőle: igazából bármilyen reakció.
A versenyzőknek kirendelt buszok közül ültünk az
egyiken a bátyámmal, és nagyban szomorkodtunk, hogy ülésrend volt, és minket
még véletlenül se egymás mellé ültettek. Ekkor azonban hátra jött dühtől
szikrázó szemmel apa, hogy kifakadjon, amiért ezek a faszkalapok – ahogy ő
nevezte őket – képesek voltak Luke Skywalker mellé ültetni őt, mellém pedig az
unokaöccsét írták. Sohasem volt a legjobb a pókerarcom, ami ekkor is kiütközött,
hiszen amint apa közölte mindezt, a szemem kitágult és az ajkam szétnyílt. Ő
ezt annak a jeléül vette, hogy megijedtem, vajon mi lesz mindebből, de igazából
nem erről volt szó, hanem, hogy tudtam: ez volt a nagy lehetőségem. Bár minden egyes porcikámban remegtem – hiszen ez valóban több volt, mint amiről álmodni
mertem –, de azért próbáltam közvetlen lenni. Persze, arra előre számítottam,
hogy majd megindul a szóáradatom, ami mindig is jellemző volt rám, amikor
izgultam. De amondó voltam: inkább beszéljek túl sokat, minthogy teljesen
leblokkoljak a kedvencem előtt. Nem bocsájtottam volna meg magamnak, ha
szótlanul ülök mellette a hosszú úton, hiszen ez egy vissza nem térő alkalom
volt.
Mikor megpillantottam, hogy közeledik a busz felé,
a szívem rögtön hevesebben vert, a kezem pedig vad remegésbe kezdett. Tudtam,
így szörnyű benyomást keltek majd benne, ezért próbáltam kontrollálni magam, és
amint előttem termett, mosolyogva ráköszöntem, és egyúttal bemutatkoztam neki,
mielőtt ő bármit is mondhatott volna. Közben elkönyveltem, hogy közvetlen
közelből még magasabb volt, mint távolból, ettől pedig futkosott a hátamon a
hideg, a lehető legjobb értelemben.
- Szia, én Ben! – köszönt vissza a
vártnál félénkebb hangtónussal.
Én eredetileg csak magamban
akartam azt mondani, hogy „tudom”, de
a reakciójából ítélve rájöttem, hogy ténylegesen elhagyta az ajkamat ez a rövid kis
szó. De szerencsére volt pár másodpercem, hogy egy mély sóhajtással
normalizáljam a légzésemet – amennyire ez lehetséges volt egy ilyen helyzetben
–, hiszen még fel kellett raknia a fejünk fölé a csomagját.
- Elhiszed, hogy épp most
készülünk életünk legfontosabb eseményére? – Törtem meg a csendet, mielőtt az kínossá
vált volna, és jelen helyzetben nem tudtam megmondani, miért voltam inkább
ideges: a verseny vagy a nagy Ben Solo társasága miatt. Végül kiegyeztem
magamban egy döntetlennel.
- El biza!
Ahogy az arcán megjelent egy
halovány, de számomra oly kedves mosoly, egy pillanatra levegőt venni is
elfelejtettem. Ugyan nem a külseje miatt volt híres, sőt sokan egyáltalán nem
tartották jóképűnek, de számomra pont a kevésbé szokványos arcvonásai tették
kifejezetten vonzóvá. Azonban a tetszetős külseje – amiben el tudtam volna
veszni –, sem tudta teljesen elterelni a figyelmemet arról a tényről, hogy nem
tűnt valami lelkesnek, amiről hangot is adtam neki.
- Sajnálom, de én nem vagyok olyan
élénk személyiség – vallotta be, de ezzel sem szegte a kedvemet, hogy további
társalgást kezdeményezzek nála. Árvaként megszoktam, ha nem akartam magamba
beszélni, akkor minden adandó alkalmat és témát ki kellett használnom, hogy
társaságom legyen. Lehet, pont ezért nem voltam soha az emberek kedvence, mert
túl sok tudtam lenni nekik, de aki szeretett – apa, Finn és Poe –, így fogadtak
el.
- Aha! Sebaj, akkor majd beszélek
inkább én. – A lehető legszélesebb mosolyomat vettem elő, miközben ezt mondtam,
amivel lehet, képzelődtem, de mintha zavarba hoztam volna, csak azt nem tudtam,
jó vagy rossz értelemben. Bár az elmém azt súgta, biztos, neki is azonnal elege
lett belőlem, de a szívem azt akarta hinni, hogy megkedvelt, és azért pirult
el.
- Ahogy érzed – hagyta rám, nem
tudva, hogy ezzel nyílt utat hagyott számomra, hogy arról és annyit locsogjak,
amennyit csak akarok.
- Bocsi, csak, amikor izgulok vagy
ideges vagyok, muszáj beszélnem, különben felrobbannék – jött tőlem is egy
vallomás, így máris volt egy dolog, amit tudott rólam. Ettől viszont én
pirultam el: itt volt az alkalom, hogy Ben Solo megismerjen. De épp ezért
kellett ügyelnem rá, hogy a sporttársát lássa bennem, ne pedig egy rajongóját.
- Semmiképp sem szeretnék egy
haláleset okozója lenni, amiért nem hagylak beszélni, úgyhogy hajrá, mondd
csak! – Meglepődtem, amiért megengedett magának egy viccet, hiszen mindig is
végtelenül komolynak tűnt, ráadásul az a korábbinál őszintébbnek ható mosoly,
ami kísérte a szavait, még inkább arra utalt, hogy volt neki egy fesztelenebb
oldala is, csak elő kellett ásnia.
- El sem hiszem, hogy a napokban
eldől, kik jutnak ki közölünk az Ifjúsági Olimpiára. Bár neked gyerekjáték lesz
– tereltem vissza a versenyre a témát, miközben legyintettem a kezemmel, mert
azt hittem, ő biztosan fele annyira sem izgult, mint én.
- Ezt meg miből gondolod? – ráncolta
a homlokát.
- Figyelj, ezen a buszon mindenki
ismeri a neved, sőt egyesek még istenítenek is, ezért a közeledbe se mernének
jönni, nemhogy megszólítani – magyaráztam neki halkan, mert ha a bátyám
meghallotta volna, miket mondok, még a végén közli vele, hogy nálam nagyobb
rajongója nem igen volt.
- Valóban? – Őszintén meglepődött,
ez kétségtelen volt, amin viszont én csodálkoztam, hiszen tudnia kellett,
mennyire zseniális volt.
- Valóban. Szóval jól vigyáz,
milyen képet festesz magadról a szemükben! Mert nagy törést tud okozni az
emberekben, ha csalódniuk kell a példaképükben a személyes találkozás során. –
Reméltem, nem jön rá, hogy elsősorban magamról beszéltem: annyira, de annyira
nem akartam csalódni benne.
- Ó, akkor semmiképp sem megyek
ölre senkivel, csak ha élesben megy majd a verseny. – Az újabb viccével
megnyugtatott, hogy nem lesz itt csalódás – legalább is ezen az úton nem.
Azonban gyorsan ki kellett vernem a fejemből azt az elképzelést, hogy ez csak
az első beszélgetésünk volt, és egyben nem az utolsó. Azért is eredt meg úgy a
nyelvem, mert semmi garancia nem volt rá, hogy amint elhagyjuk a buszt, ő nem
fog átnézni rajtam.
- Hidd el, egyesek megtisztelve
éreznék magukat, ha általad kapnának ki!
- Egyre érdekesebb információkat
tudok meg tőled. Még a végén elhiszem, hogy tényleg vagyok valaki.
- Hidd is el! Hisz Skywalker is
vagy. A származásod már születésed előtt megelőzött. A nagyapádat mindenki
ismeri. – Még be sem fejeztem az utolsó mondatomat, rögtön tudtam, hibát
vétettem, amikor Anakynt hoztam fel, hiszen ez egyértelműen kínos téma volt számára.
- És mégis, senki sem ismerte őt
igazán, addig a bizonyos napig… - tette hozzá bánatosan.
Hirtelen bűntudatom lett, hiszen
mindent akartam, csak azt nem, hogy szomorú legyen miattam. Épp ezért
beindítottam a Rey-szóáradatot, és kifulladásig beszéltem. Utólag nem is tudtam
volna minden részletét visszaidézni a mondandómnak: a szavak úgy áradtak
belőlem, mint egy kontrollálhatatlan cunami hullámai. De ő láthatólag élvezte,
és gyakran mosolygott, olykor még nevetett is, amitől a szívem gyorsan
dobogott, majd mielőtt elváltunk, odaszólt nekem, hogy reméli, még találkozunk.
- Én is remélem, Ben! – Fogalma
sem volt róla szegény fiúnak, mennyire is vágytam erre.
(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése