Ha te azt tudnád! - BTS fanfiction - 33. fejezet

Harmincharmadik fejezet - Visszatükröződés

Suga:

Annyira jó volt egy teljes napot kettesben lennünk Jiminnel. Nagyon ráfért már a kapcsolatunkra egy kis egyedüllét. Bár már alig vártam, hogy a családommal is eltöltsek egy napot, de előtte muszáj volt, hogy a szerelmemmel is feltöltődjek, főleg, hogy a tudtomra adta, mennyire elhanyagolva érezte magát. Ezért is vittem egy luxusszállodába, hogy biztosítsam a törődésemről. Viszont arra nem gondoltam, hogy furcsán fogja kivenni magát, hogy két fiatal pasi lefoglalt egy egyágyas apartmant. Azonban – ha csak nem volt kiváló színésznő – nem tűnt úgy, mintha különösen érdekelte volna a recepcióst a dolog, és a felismerés szikráját sem láttam a szemében, hogy tisztában lett volna vele, hogy hírességek próbáltak náluk megbújni a világ elől. Ettől kicsit megnyugodtam, és próbáltam Jimin felé is árasztani ezt a meghitt légkört, ami egy darabig ment, de aztán hirtelen megváltozott a szobában a hangulat: épp egy téma közepén voltunk, amikor a párom váratlanul, egyszer csak a polóm alatt kezdte el simogatni a hasamat. Ezzel még nem is volt baj, és a vad csókjait is jól kezeltem, de amikor az övemet akarta kikapcsolni, muszáj volt leállítanom. Persze, félreérthető volt a szituáció, hogy hova vittem, de azt hittem, tisztában volt vele, hogy előbb megbeszéltem volna vele, ha el akartam volna venni a szüzességét, nem pedig random rárontani; arra pedig végképp nem számítottam, hogy ő fog kezdeményezni ezen a téren.

- Jimin, ne! – mondtam erélyesen, eltolva az övemtől a kezét.

- De hát miért ne? Hisz már egy jó ideje együtt vagyunk, Yoongi. Szeretlek és te is szeretsz, és most kettesben vagyunk, úgyhogy senki sem zavarhat meg minket. Mi a baj? – Annyira ártatlanul nézett rám, hogy majdnem elsírtam magam: hihetetlennek tartottam, hogy úgy akart rávenni arra, hogy lefeküdjünk, hogy közben végtelen tisztaság áradt a lényének minden egyes porcikájából.

- Mert nem és kész! – próbáltam lezárni ezzel a témát, és felpattantam az ágyról, hogy minél távolabb legyek tőle és a túlságosan csábító érintéseitől.

- Márpedig meg fogod nekem magyarázni! – tette keresztbe a kezét. Félt attól, mit fogok mondani, ezt egyértelműen le tudtam olvasni a mimikáiból, ami még nehezebbé tette az egészet. Utáltam, amikor kellemetlen helyzetbe hoztam.

- Nem fekszek le veled, Jimin, amíg össze nem házasodunk – jelentettem ki azt, amin már hetek óta gondolkodtam.

- Tessék? – Nem erre a válaszra számított, ebben biztos voltam.

- Ha kell, akkor a világ túlvégére is elviszlek, csakhogy elvegyelek, Park Jimin. Te vagy az anyalom, aki kiragadtál az önutálatomból, sőt odáig is eljutottam, hogy mindennap hálát adok a sorsnak, amiért meleg vagyok, mert így veled lehetek. Nem azt érdemled, hogy csak úgy lefeküdj velem. Olykor azon is elgondolkodom, egyáltalán én vagyok-e az, aki hozzád illik. Talán nem vagyok elég jó neked, de te mégis engem választottál. Ezért igenis oltár elé foglak egy nap vezetni, addig viszont nem lesz testiség köztünk! – Mint amikor egy gátat átszakít a folyó, úgy eredt meg a nyelvem. Nem ilyen körülmények között akartam mindezt közölni vele, de ha a sors így hozta, akkor muszáj volt az igazat mondanom neki, hiszen megérdemelte, hogy tudja.

- Ha mindenáron egy angyalnak tartasz, akivel össze akarsz házasodni, akkor miért nem mutatsz be holnap a szüleidnek? Hisz azt ígérted, elmondod nekik, hogy meleg vagy, és hogy velem jársz? – kérdezte követelőzően, a remegő szája azonban elárulta, mennyire ideges és sértett volt.

- Pont azért, mert egy angyal vagy, és nem akarom, hogy letörjék a szárnyadat. De ígérem, ha most jól fogadják a dolgot, legközelebb már te is jöhetsz – próbáltam nyugtatni, hiszen bármennyire is jó viszonyt ápoltam a családommal, nem tudhattam, miként fognak reagálni a másságomra. Bár sejtettem, hogy így is ugyanúgy fognak majd szeretni, viszont nem akartam fokozni a döbbenetüket azzal, hogy már oda is állítok az újdonsült párommal, még úgy se, hogy természetesen ismerték személyesen Jimint – ahogy a többi bandatagot.

- Köszönöm szépen az engedélyt – mondta szomorúan. – Úgy látszik, ebben a kapcsolatban mindenről te döntesz, nekem pedig mint angyalodnak, követnem kell téged. Remek, szép jövőkép! Tudod, mit, Yoongi? Én talán mégsem maradnék itt veled éjszakára. – Ha akkor és ott nem ragadom meg és húzom szorosan magamhoz, akkor egyértelműen faképnél hagyott volna. De én ezt nem engedhettem, és nem is engedtem.

- Nem mész sehova! Meghallgatom az álláspontodat, csak ne érjen máris véget az éjjel, főleg, hogy csak nehézségek árán tudtunk kettesbe kerülni! – könyörögtem neki. Kár lett volna ezért az estéért.

- Tényleg meghallgatsz? – nézett rám továbbra is ártatlan tekintettel.

- Mikor nem tettem? – mosolyogtam rá biztatóan.

- Ez igaz – látta be.

Ekkor pedig ömleni kezdtek belőle a szavak, aminek örültem, hiszen muszáj volt egyes dolgokat kimondanunk, mielőtt elmélyült a kapcsolatunk. Végül abban állapodtunk meg, hogy nem tudva a banda miatt, mikor is kerülhetne házasságra sor az esetünkben – mert a fiatalkorunkkal nem törődtünk –, nem várunk addig, míg összeházasodunk, de még néhány hónapot igen, hogy azért el se siessük a dolgot. Ez volt az a köztes út, ami során a káposzta is megmaradt és a kecske is jóllakott, és legalább már tudtam, hogyha egy napon felteszem neki a nagy kérdést, akkor igennel fog válaszolni. Legalább is jelen helyzetben még így állt a szénám, tehát már csak azért kellett tennem, hogy ez a jövőben se változzon. Végül, még ha nem is szeretkezve, de összebújva és rengeteg csókkal ellepve a másikat, életünk eddigi legintimebb éjszakáját töltöttük együtt.

J-Hope:

Olyan volt, mintha egyszerre éltem volna két életet: egyet a bandával, egyet pedig Taehyunggal. Hihetetlenül izgalmas volt, hogy nem tudtuk, mikor és hol fogunk belebotlani a másikba. Pont amiatt, hogy sohasem lehettünk biztosak abban, mennyi ideig élvezhetjük egymás társaságát, még inkább megbecsültünk minden együtt töltött másodpercet. Találkozásról-találkozásra egyre inkább megismertük egymást, így megtudtam, hogy a szülei gyermekkorában meghaltak egy autóbalesetben, és hogy a nagymamája nevelte, akit szintén elveszített egy éve. Csak a barátai voltak ott neki, akikre támaszkodhatott, de mivel szerelmes volt a számára legfontosabb személybe – vagyis az ottani Hobiba –, aki viszont Yoongiért volt oda, egyre inkább kezdett kiábrándulni az élete kapcsán, és ekkor kerültem én a képbe mint egy új kezdet reménye. De ő is ugyanúgy egy ilyen reményfoszlány volt számomra, és muszáj volt mindent megtennünk, hogy meg is valósítsuk az egymáshoz fűzött reményeinket.

Természetesen a rejtély kulcsára sem mást jött rá, mint ő. Kiderült, hogy nem a tudományos fantasy területén kellett a megoldást keresnünk, hanem az ókori kultúráig visszamennünk. Többször áttárgyaltuk, mire is emlékeztünk arról a bizonyos szilveszteri estéről, és volt valami, ami egyezett nálunk: pontban éjfélkor, amikor kibontottuk a pezsgőt, annak a kupakjával eltörtünk egy cserepet; náluk és nálunk is, mind odasiettünk, hogy feltakarítsuk. Taehyung ezután rájött, hogy az ókorban bizonyos helyeken az volt a szokás, ha két ember összebarátkozott, ketté törtek egy tányért, és a megőrizték a saját darabjukat, hogyha majd egy napon ők, vagy az utódaik találkoznak, akkor tudják a másikról, hogy kicsoda. Azok a törött tányérok szimbolizálták a közöttük lévő kapcsot. Nem szabadott volna, hogy ugyanazon a napon, ugyanott, ugyanazt a vázát összetörjük, és amikor a másik énjeinkkel együtt megegyező darabokat kapkodtunk fel a saját univerzumunkban, majd szerencsehozás véget megbeszéltük, hogy mind hazavisszük a kis darabkákat, összeköttetünk ezekkel az alternatív énjeinkkel. Azt is kinyomoztuk Yoongi által, hogy ő azért tudott két énjével is találkozni és álmok útján belelátni az életükbe, mivel az egyik univerzumban Yoongi egyedül volt ott a családjával, egymaga törte össze és takarította fel az edényt, és rakott el belőle egy darabot, hogy emlékezzen rá, milyen büszkeséggel áradoztak róla aznap a szülei.

Miután mind szépen lassan megemésztettük mindezt, arra is rájött Taehyung, hogy mivel már közeledtünk újból a szilveszterhez, így ismét el kellett mennünk ugyanarra a helyre, hogy visszavigyük a vázadarabkákat – amiket szerencsére mindenki megőrzött –, hogy ott dobjuk ki őket együtt a kukába, és ezzel talán pontot téve a dolog végére, és bízva benne, hogy nem csúsznak ismét egymásba az univerzumaink. De én nem reménykedtem az utóbbiban, mert képtelen voltam elfogadni azt a tényt, hogy Taehyung nem lehetett örökre az életem része. Még a tagadás fázisában voltam, amikor is csak a jelenben lévő boldogságunkra akartam koncentrálni, és az agyam egyik távoli zugába űztem azt a tényt, hogy lehet, nemsokára végső búcsút kellett vennünk egymástól.

- Hobi, botorság, ha úgy érzem, te vagy a visszatükröződésem? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel, amikor épp a boltból hazafele futottam belé, és elkísért a próbaterembe, ahova gyakorolni mentem.

- Pontosan mit értesz az alatt, hogy a visszatükröződésed? – nagyon kíváncsi voltam, erre mit válaszol.

- Tudom, hogy olykor hülyeségeket szoktam beszélni, mármint olyan dolgokat mondok, amik furcsán hangzanak, de ezt sem vagyok képes másként megmagyarázni: te vagy a kivetülésem, az ellenpólusom, akire rá kellett találnom. Tudom, hogy más univerzumból származunk, de Hoseok, ha kell, mindenem feláldozom a saját világomból, csakhogy veled legyek – nézett rám könnyes szemekkel, én pedig hirtelen megnémultam. Nem akartam, hogy eldobjon mindent miattam, bármilyen hízelgő is volt, és bármennyire is az életem legfőbb értelmévé vált az elmúlt időszakban.

- Taehyung, kérlek, ne mondj ilyeneket! Az a te világod, ez pedig az enyém. Ahogy én nem mehetek át a te univerzumodba, úgy te sem jöhetsz az enyémbe – mondtam halkan, miközben megsimítottam a gyönyörű arcát.

- Ne hasonlítsd össze a kettőt! – nézett rám komolyan. – Neked itt a BTS! Téged emberek milliói szeretnek világszerte, és van hat nagyon közeli barátod, plusz ott a családod. Nekem nincs otthon semmim. Persze, a fiúkkal jóban vagyok, de sokszor úgy érzem, inkább csak szánalomból viselnek el, hogy ne legyek egyedül, kivéve Hoseokot. De ő sem ért meg úgy, ahogy te engem. Komolyan mondom, hogy egy pillanat alatt feladnám az ottani életemet érted. – A tekintete olyan elszánt volt, amilyennek még soha nem láttam. Nem a levegőbe beszélt, jól átgondolta, mit is volt hajlandó megtenni értem. Nem hittem el, hogy valaki képes volt erre: engem akart, és szó szerint lemondott volna ezért mindenről, ami meghatározta őt. Lehet, hogy veszteségek érték, de akkor is, ő oda tartozott, abba az univerzumba.

- Taehyung, ne… - Azt se tudtam, mit is akarok mondani, hiszen igaza volt: abban a világban magányos és boldogtalan volt, míg én boldoggá tudtam volna tenni itt. De egy valamitől nagyon féltem, amit neki is el kellett mondanom. – Még ha bele is megyek, hogy itt maradj, megeshet, hogy ez lehetetlen. Nem hiszem, hogy neked mint nagy sci-fi rajongónak kellene magyaráznom, hogy az ilyen filmekben sokszor galibát okoznak ezek a dolgok. Félek, hogy csak egy Taehyung élhet egy univerzumban – vallottam be a legfőbb félelmemet a döntésével kapcsolatosan.

- Attól rettegsz, ha az összeköttetésünk lezárásakor én veled maradnék, akkor az itteni Taehyung vagy én meghalnánk – rakta össze a képet.

- Pontosan. Félek, nem szabad ujjat húzni az univerzumokkal: nem véletlen, hogy mindegyikben van egy belőlünk – ragadtam meg a karját, hogy erős szorításommal nyomatékosítsam, mennyire komoly dologról volt szó.

- Ebben az esetben valószínűleg én halnék meg, nem a barátod, hiszen én nem tartozom ide. De inkább haljak bele úgy, hogy tudom, megpróbáltam veled maradni! – jelentette ki dühösen, amitől szabályosan megijedtem.

- Ilyet ne is mondj! – pattantam fel, majd idegesen le-fel sétáltam. – Szerinted én átvészelném, ha meghalnál miattam?

- De ugyanúgy nem lennék az életed része, ha elfogadnám azt a tényt, hogy nemsokára egy teljes univerzum választ el minket.

- Viszont akkor tudnám rólad, hogy valahol a messzeségben élsz és virulsz. – Miért nem volt képes felfogni, hogy számomra az volt az első, hogy éljen, még ha nem is az én oldalamon?

- Virulok?! – horkant fel. – Mert szerinted képes lennék arra, ha többé nem láthatlak? Igenis mindent vagy semmit alapon játszom. – Az elszántsága egyszerre volt szívbemarkoló és félelmetes számomra. Ebben a percben csúcsosodott ki minden vonzalmam és rajongásom, amit iránta tápláltam, és visszavonhatatlanul beleszerettem; de ezt nem mertem kimondani, mert rettegtem, hogy csak bátorítanám vele, hogy veszélybe sodorja az életét.

- Megtiltom, hogy bármivel is próbálkozz a cserép összeérintésekor! – jelentettem ki ellenvetést nem tűrően.

- Nincs jogod bármit is megtiltani nekem! Ez az én életem. Csak akkor nem próbálom meg, ha azt mondod, hogy nem akarod, hogy veled maradjak, mert inkább szeretnél nélkülem élni. – Annyira magabiztosan jelentette ki mindezt, mint aki egyértelműnek tartotta, hogy sohasem mondanék neki ilyet, amiben azonnal megcáfoltam.

- Inkább szeretnék nélküled élni… – suttogtam monotonan, magam elé meredve, mert nem voltam képes ránézni, de azt a szemem sarkából észleltem, hogyan halványodott el, és lett semmivé, mintha ott se lett volna velem. – A szentségit! – ordítottam, feldöntve azt a széket, amin korábban ült, majd keserves zokogásba kezdtem.

Tisztában voltam vele, hogy igaza volt: nem lehetett nélkülem sohasem ilyen boldog, mert még ha párhuzamos univerzumban is éltünk, mindig tudta a nehezebb napjain, hogy rám számíthatott, mert valamikor, valahol találkoztunk. Nem voltam benne biztos, mi volt a jobb döntés: hagyni, hogy a nagy kockázat ellenére megpróbáljon velem maradni, vagy visszaengedni a biztos magányba. A tükörre téve a kezemet, a kisírt szemeimet bámultam, és arra gondoltam, hogy valahol a túloldalon a tenyerem az ő tenyerét érintette. Nem voltam képes elveszíteni Tae-t, mert már a másik felem volt. Az az üresség, amit Yoongi hagyott a szívemben, kétszeresen megtöltődött általa, és az ő magányos lelke is szeretettel lett teli miattam. Talán mindig is ott voltunk egymásnak, csak nem éreztük a másik jelenlétét. Milyen kegyetlenség volt a sorstól, hogy nem ugyanabba az univerzumba születtünk. De talán igaza volt Taehyung-nak: nem volt véletlen, hogy még így is megismerkedtünk. Nem kellett volna azt mondanom neki, hogy nélküle akartam élni, viszont maga a gondolat, hogy baja eshetett itt, vagy a másik TaeTae-nek, aki évek óta közeli barátom volt, kimondatták velem azokat a szavakat. Azonban, ha mi tényleg összetartoztunk és egymás tükörképei voltunk egy másik univerzumból, akkor vállalnunk kellett a kockázatot; de ehhez az itteni V engedélye is kellett, hiszen ő is érintett volt.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Ha elmennék, hiányoznék - JJ Project fanfiction - Búcsúposzt

Egy viszonylag gyorsan „lezavart” történetem végéhez értem most. Az írásfolyamat 2019. 08. 27. – 2019. 11. 01-e között zajlott, a posztolásé pedig 2019. 09. 18. – 2019. 11. 22-e között. Még ha nem is volt hosszú fanfiction, és a befejezett ficijeim közül ez az eddigi legnépszerűtlenebb, én ezektől függetlenül kifejezetten büszke vagyok arra, amit sikerült összehoznom, sőt, ha őszinte akarok lenni, jobban is sikerült, mint amiben reménykedtem, amikor belefogtam. Bízom benne, hogy nektek, akik végigkövettétek, sem okoztam csalódást. Remélem, átjött az, amit fő üzenetnek szántam: Egyes személyeket bizonyos időre el kell veszítsünk, hogy újra megtalálhassuk és még nagyobb becsben tartsuk őket.

Nagyon örülök, hogy végre sikerült ezzel a párossal egy több részes történetet is írnom a korábbi one shotok után. Velük valamiért inkább az ilyen szomorkásabb dolgok mennek jobban – de azért csak pozitív lett a végkifejlet. Köszönöm annak a pár embernek, akik egyszer-kétszer, vagy akár rendszeresen is biztattak a kommentjeikkel: Ti voltatok a fő erőforrásom, hogy még ha kevesen is olvastátok ezt a ficit, páran kifejezetten szerettétek, és értetek megérte publikálni. Remélem, néhányan más történeteim erejéig is velem maradtok. Még egyszer köszönöm a figyelmet! 💕😊

Ha elmennék, hiányoznék? - JJ Project fanfiction - Epilógus

A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe: 

Egyes sebeket az emberek örökre magukon hordoznak: beforrhatnak, de a hegek igenis ott maradnak, és emlékeztetik őket arra, hogy mindez bármikor ismét előfordulhat. A Jaebum szívén maradt hegek is rendre így tettek: újra és újra eszébe juttatták azokat a napokat, amikor magára maradt, és eredménytelenül, cél nélkül tengődött. Volt egy rendszeresen visszatérő álma, melyben a házuk falai hirtelen leomlottak, és ő ott állt egyedül, a pusztulás szélén. Egy hegy magasodott előtte, amit hatalmas felhők borítottak, így sötétséget árasztva odafentről. Sohasem volt tudatánál ezen álmok során, de mindig elfogta egy érzés, hogy már járt itt. Az ilyenkor rátörő vad zihálásai, rúgkapálásai és kiabálásai mindig felkeltették Jinyoungot, aki felébresztve párját, szorosan magához húzta, és kérte, hogy csukja be a szemét, és képzelje azt, hogy minden ugyanolyan, mint régen. Pedig nem volt az – sokkal jobb volt, de kellett pár hónap ahhoz, hogy Jaebum ezt elfogadja, viszont utána életük legboldogabb napjai következtek.

Hihetetlen, mennyire más tempóban tud telni az idő, az alapján, hogy jó vagy rossz időszakot él meg az ember. Nem kellett sokat várni az esküvőjükre sem: fél év múlva, a legfontosabb hozzátartozóikkal együtt Amerikába repültek, és egy luxusszálloda báltermében megtartották a szertartást és magát a fogadást is. Nem volt egetverő party, hiszen az nem is az ő világuk lett volna. Az a szűk kis összejövetel, amit rendeztek, számukra tökéletes volt. Az is külön tetézte a dolgot, hogy Mark itt mutatta be nekik az újdonsült barátnőjét, Lisat. A lány az új asszisztense lett nemrégiben, és azonnal egy hullámhosszon voltak. Eredetileg csak azért segített neki sokat Mark a beilleszkedésben, hiszen tudta, milyen volt egy idegen országban helytállni, de a pártfogásból hamar barátság lett, ami idővel szerelemmé alakult át. Jinyoung életében nem látta még ilyen boldognak a barátját, aki épp ezért őszintén tudott örülni az esküvőjének.

De nem csak ők voltak az egyedüli friss pár ott, hanem Jisoo és Yugyeom is. A lány, mint azt ígérte, valóban rögtön randit kért a fiútól, ahogy Jaebum rávette. Yugyeom először azt hitte, csak megtréfálta, hiszen annyi év epekedése után, hihetetlennek hatott, hogy élete nője, csak úgy random kezdeményezzen nála. De Jisoo idővel bebizonyította számára, hogy nagyon is komolyan gondolta köztük a dolgokat, és együtt hozták meg azt a döntést is – közvetlen azután, hogy összeköltöztek –, ami a lehető legjobb nászajándéka lett az ifjú párnak: belementek abba a kérésükbe, hogy Jisoo hordja ki a közös gyermeküket. Azért jutott erre az elhatározásra az immáron házaspár, hiszen Jaebum spermáit beültetve Jisooba, mindkettőjük gyereke lett a kicsi: így az Im és a Park család vére is keveredett benne. Ennél közelebb nem juthattak ahhoz, hogy mindkét oldalról vér szerinti babájuk legyen. Bár az örökbefogadás is teljesen kielégítő lett volna számukra. Úgy is határoztak, hogy a második gyermekük adoptált kicsi lesz, azonban egy legyet ütöttek két csapásra: Jisoo egy ikrekkel ajándékozta meg őket – egy fiúval és kislánnyal. Bár mindez okozott némi nézeteltérést, mert Yugyeom kitalálta, hogy a kislányt meg szeretné tartani, nem törődve azzal, hogy Jaebum volt az apja. Ettől teljesen kiakadt a legjobb barátja, hogy hogyan kérhetett tőle ilyet. De Jinyoung végül elrendezte a dolgot: sejtette, hogy Jisoo terhessége felszínre hozta Yugyeomban az apai ösztönöket, és nem tudta kivárni, hogy végre a saját babájukat várja a lány. Szerencsére Jisoot nem akasztotta ki a szerelme hozzáállása, annak ellenére, hogy mindösszesen egy éve alkottak ekkor egy párt. Helyette megkérdezte a nőgyógyászát, mi volt az az optimális idő, amikor újból teherbe eshetett. Az elhízástól nem félt, hiszen olyan alkata volt, hogy a minimumnál nem szedett fel többet a terhesség alatt. Amúgy is imádta, hogy azt és annyit evett, amennyit csak akart, és hogy a párja királynőként bánt vele – bár enélkül is a tenyerén hordozta őt.

- Egek, mi tart ennyi ideig? – kérdezte a kedveséért aggódó Yugyeom, aki Jaebummal együtt kint maradt a váróteremben, míg Jinyoung a szülőszobán volt a nővérével. – Komolyan, felrobbanok.

- Nyugi, barátom! Én is szörnyen izgulok, elhiheted – ölelte meg Jaebum, majd próbálta egy székhez hívni, de Yugyeom helyette le-fel sétafikált.

- Egyébként, együtt akartuk elmondani nektek Jinyounggal, de már úgyis mindegy.

- Micsodát? – nézett rá kikerekedett szemekkel a fiatalabb.

- Rólatok fogjuk elnevezni őket. Ez a minimum, amit tehetünk köszönet gyanánt – újságolta a legnagyobb mosolyával az idősebb.

- Jaebum! – ült le végre mellé Yugyeom, és most ő vonta szerető ölelésébe a másikat. – Erre nincs semmi szükség. Tudod, hogy testvéremként tekintek rád. Ott voltál nekem, amikor a szüleimen kívül senki más. Ráadásul te vetted rá Jisoot, hogy kezdeményezzen nálam. Annyi, de annyi mindent köszönhetek neked. Épp ezért szégyellem úgy, hogy kitaláltam azt a képtelenséget, hogy megtartjuk a kislányt – nézett lefelé szomorú kutya szemekkel.

- Jaj, ne viccelj! Azt már ezerszer megbeszéltük. És amúgy meg, oda-vissza segítettük egymást. Hisz ki jött el velem heteroként egy meleg bárba, ahol megismertem életem szerelmét? Ki járt velem foci órákra, bárhogy rühellte a dolgot? Ki volt az egyedüli ember, akire számíthattam, amikor majdnem meghaltam? De most őszintén, Yugyeom, ha te nem találsz rám, én már nem élnék. Nem csak olyanok vagyunk egymásnak, mint a testvérek, hanem igenis azok vagyunk. És ha nektek is lesz saját gyereketek, akkor válunk csak igazán egy nagy családdá. Remélem, a csöppségeink is ugyanúgy fogják szeretni egymást, ahogy mi.

- Azta, Jaebum, te komolyan átmentél költőbe, amióta visszajöttél a halál kapujából – vonta le ezt a következtetést Yugyeom.

- Lehet, de így lettem igazán önmagam – tette testvére vállára a kezét. El se hitte, hogy tényleg ilyen csodás dolog miatt kellett idegeskedniük a kórház várótermében.

- Fiúk! – jelent meg hirtelen Jinyoung. – Megszülettek! Jisoo és Yugyeom egészségesek és gyönyörűek – lábadt könnybe a szeme, majd párja védő ölelésében kiadhatta magából az egész nap izgalmait. Az életük végre beteljesedett: hivatalosan is apukák lettek.

Férj és férj ezután kézen fogva, szeretettel elárasztott mellkassal várták, hogy szemügyre vehessék a megfürdetett csöppségeket, miközben Yugyeom kimerült szerelméhez sietett, hogy elmondja neki, mennyire büszke volt rá. Ekkor végre erőt érzett magában, hogy feltegye azt a kérdést, amire majdhogynem azóta a nap óta vágyott, hogy először meglátta. Jisoo, aki másfél évvel ezelőtt nem gondolta volna, hogy valaha is esélyt ad neki, olyan gyorsan és határozottan ment bele, hogy a fiatalabb felesége lesz, hogy Yugyeomnak egy pillanatra le kellett ülnie, hogy felfogja, mit is hallott. De miért is várt volna a kérdésével, és Jisoo miért is ne válaszolt volna abban a minutumban? Mind megtanulták Jinyoung és Jaebum által, hogy a halogatás és az elfojtás szörnyű következményekkel tudott járni. Egyesek kaptak egy második esélyt, míg mások nem. Lehet, Mark Jackson mellett is boldog tudott volna lenni, ha magától felismeri a fiatalabb érzéseit, de mire eljutott oda, hogy rájöjjön, úgyis képes lett volna szeretni őt, addigra BamBam végérvényesen elrabolta Jackie szívét. Lehet, egy másik világban, Jackson volt élete szerelme, talán ott nem is ismerte Jinyoungot, míg egy harmadik univerzumban ő kísérhette Jinyoungot az oltárhoz. Itt viszont Lisa volt számára a nagy ő, akiről már se Jinyoung, se Jackson miatt nem mondott volna le.

Annyi életút állt előttük. Oly sok döntésük volt, ami végérvényesen meghatározta a jövőjüket. Nem szabadott félniük beleállni egyes elhatározásukba, és a „Mi lett volna ha?” kérdésen sokat agyalniuk. Abból kellett kihozniuk a maximumot, amerre sodort őket az élet, és amerre ő maguk sodródtak. Jaebumot majdnem a halálba sodorta minden kimondatlan szava és az a bizonyos elhalasztott eljegyzés. De még innen is fel tudott állni, és ezután még inkább értékelte azt a családot, aminek a tagja lehetett. Olyan apa vált belőle, akire a gyerekei méltán lehettek büszkék. A legnagyobb alkotásuk Jinyounggal a családjuk volt, és annak az összetartása. Nem tettek le olyat az asztalra, amivel bekerültek a Guinness Rekordok Könyvébe, vagy ami által világhírűvé váltak, de boldogok voltak, és boldogságot hoztak a szeretteik életébe is, és tudták, ennél több számukra nem is kellett.

Vége

A búcsúposzt ITT találjátok!

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Szeretlek, te ütődött - JinGyeom fanfiction

Freud úgy vélte – és más pszichoanalitikusok és nyelvészek is osztják a véleményét –, hogy az elszólások olykor többet árulkodnak rólunk, mint a megfontolt megnyilvánulásaink. Hiszen azok más elvetésekkel együtt a tudattalanról és rejtett lelki folyamatokról adnak tanúbizonyságot. Ezzel egyet lehet érteni, vagy akár teljes sületlenségnek tartani. Jinyoungnak viszont eszébe sem jutott volna ilyesmin gondolkodnia, amikor akarata ellenére szólta el a legféltettebb titkát.

- Elég lesz! Hidd el, hogy a Crash and Burn koreográfiája már tökéletes. Imádni fogják a többiek, amint megmutatod nekik is. Bár bele fogunk pusztulni, míg kigyakoroljuk, de meg fogja érni a befektetett munkát. – Kezet nyújtott a fiatalabbnak, hogy felhúzza a földről, de Yugyeom helyette inkább lerántotta magához.

- Hé, ezt most miért kellett? – duzzogott Jinyoung, miközben teátrálisan megragadta a lábát, amivel földet ért. – Biztos, kificamodott a bokám. De sebaj, ha a promotálásunk során minden nap meghívsz ebédelni, akkor megbocsájtok – incselkedett, de nem az ingyen étel vonzotta, hanem a másik társasága miatt szerette volna, ha Yugyeom naivan belemegy mindebbe.

- Jinyoung, nehogy azt hidd, hogy ennyire jó színész vagy – ráncolta a homlokát a fiatalabb, és izgatottan várta, miként fog az idősebb reagálni a szavaira. Imádta az ilyen kis macska-egér harcaikat. Bár az utóbbi időben kevesebb példa volt rájuk – mivel egyre jobban megértették a másikat –, de olykor kifejezetten hiányoztak neki, így direkt kiprovokálta őket.

- Most megfizetsz! – vetette rá magát Jinyoung, és vadul csiklandozni kezdte a másikat, aki mindent megtett, hogy lehámozza magáról az idősebbet; de hiába, a kacagása miatt tehetetlen volt.

- Jinyoung, elég! – könyörgött, mikor már a könnye is kifolyt nevetés közben.

- Megkegyelmezek neked, ha bevallod, hogy jó színésznek tartasz – kapott ultimátumot Yugyeom.

- Hát persze, hogy annak tartalak, csak én jól ismerlek, így nem tudsz átvágni – vallott színt, így meg is szabadult barátja súlyától és kezének csiklandozásától.

- Úgy szeretlek, te ütődött – csúszott ki Jinyoung száján ez az elszólás, amit remélt, a másik nem hallott; azonban nem volt ilyen szerencséje.

- Mit mondtál? – Ekkor Yugyeom kerekedett felül az idősebben, és szorította a padlóhoz.

- Azt, hogy ki nem állhatlak – hazudta, és várta, hogy a fiatalabb lemásszon róla, azonban Yugyeom nem mozdult, helyette bőszen tanulmányozta a barátja arcvonásait.

- Azt mondtad, szeretsz? – vetette rá tekintetét. Ha Jinyoung nem lett volna teljesen zavarban, és nem átkozta volna magát, amiért elszólta a titkát, amit már jó pár éve ügyesen őrzött, talán rájött volna, hogy a fiatalabbnak azért voltak úgy kitágulva a pupillái, mert nagyon is tetszett neki az, aki alatta feküdt.

- Dehogyis! Kinyírlak, Yugyeom, ha még egyszer ilyen marhaságot állítasz! – Erőteljesen próbálta lehámozni magáról a tőle magasabb fiút, de az combjaival összefogta és a földhöz ragasztotta az idősebb lábait.

- Én is szeretlek – jött tőle is a vallomás.

- Mit mondtál? Hogy szeretsz? – Fordult a kocka: ekkor Jinyoung nézett rá kitágult pupillákkal, a szívének dobogása pedig úgy felgyorsult, hogy félt, a mellkasát kiszakítva tör utat magának, hogy végre megkaparinthassa az, akinek titkon rég neki adta.

- Semmit, és kinyírlak, ha még egyszer ilyen marhaságot állítasz – ismételte szarkasztikusan az idősebb szavait.

- Te most csak szívod a véremet? – lett egyre idegesebb a hollóhajú fiú, amit Yugyeom is jól sejtett, hiszen összeért mellkasuk miatt érezte, miként gyorsult fel a szívverése, akárcsak az övé.

- Talán. Miért, tetszik?

- Te tetszel. – Ez már nem elszólás volt, hanem őszinte, tudatos vallomás. Végtére is, ebben a helyzetben nem volt mit tenni, mint tiszta vizet önteni a pohárba.

- És mióta?

- Amióta megszépültél.

- Tessék? – ráncolta a homlokát értetlenül Yugyeom.

- Akarom mondani, amióta férfiasabb és szexibb lettél, és már nem vagy olyan idegesítő – rántott a vállán Jinyoung, mintha nem olyan dolgot mondott volna, ami átírhatta a hosszú időkre visszamenő munkakapcsolatukat és barátságukat.

- Mint ne mondjak, neked is jót tett az évek múlása – látta be a fiatalabb, hogy a másik is csak sármosabb és érettebb lett az évek során, ami meg is nehezítette számára, hogy elfojtsa a saját érzéseit.

- Tudom – kacsintott Jinyoung. – Ezért élénkül valami a nadrágodban?

- A fenébe! – Ez volt Yugyeom végszava, így végre tényleg felszabadította az idősebbet testének súlya alól, és fel is pattant a földről. – Igazad van, eleget gyakoroltam mára. Holnap megmutatom a csapatnak a koreot. – Már indult is volna el, amikor az idősebb megragadta a kezét.

- Egyébként jól esett, hogy én láthattam először. Sajnálom, hogy ezen most nem együtt dolgoztunk, de nincs rám szükséged, remek koreográfus vagy egy magad is. – Ekkor egy óvatos puszit hintett a fiatalabb arcára, akinek viszont ennyi nem volt elég, és magához rántva az alacsonyabb fiút, forró csókban forrt vele össze.

Kezeikkel bebarangolták a másik hátának minden egyes pontját, miközben nyelveikkel küzdöttek a dominanciáért; viszont nem sikerült egyiküknek sem nyerni, ezért is fulladtak ki igencsak hamar, és voltak kénytelenek megszakítani a csókot.

- Fúj, tiszta izzadt vagy! – jegyezte meg az idősebb, megtörve a kínos csendet, ami az elválásuk után állt be.

- Azt hittem, szexinek tartasz. Na, de elég mára a beszédből, mert a fáradtságtól már azt se tudjuk, miket hordunk itt össze. Lehet, holnapra megbánod, amiket az előbb mondtál.

- Soha! – jelentette ki ellenvetést nem tűrően.

Megragadva a magasabb fiú kezét, Jinyoung boldogan hagyta el a tánctermet, és ezt a boldogságot átragasztotta a fiatalabbra is, aki félt elhinni, hogy az a szikra, ami mindig is ott volt közöttük, végre esélyt kapott, hogy lángra lobbanjon.

Ki tudja, talán Freudnak igaza volt, és nem ártana, ha jobban figyelnénk az elszólásainkra, mert akár saját magunk számára is tudnak újat mondani, vagy olyan dolgokat hoznak felszínre, amiket jobb nem elfojtanunk.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

A saját életem ura - KNK - 2Jun fanfiction

Neked adtam mindenem, Seungjun; az utolsó milliméterjét is a lelkemnek, de még a testemnek is. Csak te érhettél hozzám úgy, ahogy, és csak te kaphattál betekintést a múltamba és a mély dolgaimba. De sohasem a múlttal volt gond, és a jelennel sem igazán, hanem a jövőnkkel: mert nekünk nem volt ilyen; pontosabban közös jövőnk nem.

Tisztában kellett volna lennem vele, hogy ez lesz a vége, és valójában tudtam is az első perctől kezdve, ahogy hagytam, hogy a kapcsolatunk átalakuljon valamivé, ami félúton volt a barátság és a szerelem között. Én meg lettem volna a barát zónában, de neked ki kellett onnan rángatnod, igaz? Neked nem volt elég az, amit akkor jelentettünk a másiknak, nekem pedig az nem, ami ezután következett. Soha, egyetlen másik férfi sem érhetett igazán hozzám: a baráti pacsikon és fejsimogatásokon túl nem mentem senkivel. Egyszer csókolóztam csak előtted, de azt is jobb lenne kitörölni az emlékeimből. Viszont a te csókjaid emlékeit nem tudom elűzni az elmém egyik távoli zugába se, megválni tőlük pedig még annyira sem vagyok képes; mert akkor és ott azok jelentették számomra a mindenséget. Te jelentetted a mindenséget; te, aki már egy sms-re sem vagy hajlandó. Beletörne az ujjad, ha néha megkérdeznéd, hogy vagyok? Összetörne a családod pici kis világa, ha napi tíz percet rám szánnál? Lehet, összetörne, de az enyém már rég összetört, méghozzá amiatt, hogy kicseszettül nem volt neked elég a barátságom, így feltüzelted a testemet és a lelkemet is, hogy aztán magamra hagyj. Arra sem vagy képes, hogy pontot tegyél a dolgok végére. Mindig, mikor azt hiszem, végre le tudom zárni magamban ezt az egészet, akkor olyan válaszüzenetet kapok tőled, amivel felélénkíted a remény apró lángjait, amik már egyre kisebbek, de teljesen kihunyni még nem tudnak.

Most itt várva téged, hogy két héttel a legutóbbi találkánk után végre lássuk egymást, érzem, hogy valami meg fog változni: ma végre pontot teszünk a dolog végére. Mikor azt írtad, elhúzódhat a kis beszélgetésünk, akkor éreztem, eljött az idő arra, amit egyszerre várok és félek.

Mostanában mindig azt mondtad, mással töltődjek fel: De kivel? Nekem csak a munkám van, és az a pár barátom, akik az ország távoli pontjain laknak és alig látom őket, csak a videochat maradt velük. De te itt voltál velem napi szinten.

Mindenre emlékszem: az összes csókodra, bókodra és érintésedre. De bár ne tenném! Bezzeg azokat a dolgokat elfelejtem, amikre jobb lenne emlékeznem, míg téged, akinek az emlékei apró szilánkokra törik a lelkemet, sohasem tudnálak, és semmit, ami hozzád kapcsolódik.

Küldözgetted mindig az újszülött gyermekeidről a képeket, mintha ezzel próbálnád magadnak is bizonyítani, hogy van kikért maradnod egy olyan házasságban, ami nem elégít ki se testileg, se lelkileg. Én ki tudtalak elégíteni mindkét módon, mégis a feleséged mellett hajtod álomra a fejedet. Előre hallom már most, amit ezredjére fogsz elmondani nekem: Kértelek, hogy ne szeress belém, mert nem én vagyok a te embered. Lehet, hogy kérted, de közben a tetteiddel nem efelé tereltél. Nekem nem volt senkim, így gondolhattad úgy, hogy nincs mit veszítenem, csak neked.  De veszítettem, és tudod, mit: a tudatlanság bódító nyugalmát. Mert az ember csak azt hiányolhatja, amit már átélt.

Kértem én valaha, hogy megcsókolj és magadhoz ölelj? Nem! Tudtad, hogy nincs igazi apaképem, így az a tíz év körkülönbség, ami a te javadra hajaz, épp elég volt ahhoz, hogy érzékeny pontomra tapints. Az elején csak mint egy pót testvér voltál ott nekem, de aztán rájöttél, hogy másként is vonzódsz hozzám. De miért nem voltál képes ezt elnyomni magadban? Mondd, miért nem volt neked annyi elég, hogy babusgass, ahogy egy testvér teszi? Én csak szeretetre vágytam, mindegy, milyen formában. Te döntöttél úgy, hogy veszélyesebb vizekre evezel, és most itt hagytál a tó közepén fuldokolni, és még mentőmellényem sincs, ami fenntartson a víz tetején. Csak sodródom az árral; de talán ma végre kihúzol innen, és olyan messzire mész, hogy a színedet se látom többé.

De ez a jó döntés? Hagyni, hogy én itt maradjak kiszipolyozva, egy összetört szívvel, te pedig kitartasz egy boldogtalan házasság mellett, a két gyermeked miatt? Volt egy pont – erre tisztán emlékszem –, amikor igenis eljátszottam azzal a gondolattal, hogy bárhogy fiatal vagyok, ha elhagyod értem a párodat, akkor szívesen lennék a kicsikéid mostohája. Érted még ezt is bevállaltam volna, és még annyi mindent, ha esélyt adsz rá. Azonban neked, mintha csak annyira kellettem volna, hogy bebizonyítsd magadnak, hogy vonzó vagy más számára. Tessék, itt a válasz: számomra piszok vonzó voltál. De már mindegy… minden mindegy. Néha úgy érzem, már a létezésem is mindegy: hogy felkelek-e még reggelente, vagy sem; hogy bemegyek-e dolgozni, vagy itthon maradok. Viszont te nem vagy mindegy számomra, és ezután sem leszel. Azonban visszalöktél abba a szakadékba, amiből te magad szedtél ki, sőt sokkal mélyebbre zuhantam most, hogy már tudom, milyen szeretni és kötődni valakihez, hiszen naivan elhittem, hogy hozzád tartozom. Pedig nem tartoztam hozzád, és talán sohasem jön senki, aki a párjául akar majd, sőt, még annyiban sem lesz részem, mint veled.

De hinnem kell, hogy jönnek még szebb napok, és akad egy férfi, akinek pont én kellek, és ő is nekem, és hogy leszünk olyan szerencsések, hogy még egymásra is találunk. Bár jelen pillanatban nem vágyom másra, minthogy azt mondd, hogy szeretsz, jobban, mint valaha, és hogy ugyanolyan szenvedéllyel ölelj és csókolj, mint régen.

Viszont nem fogok neked könyörögni; nem és kész! Elfogadtam, hogy vége mindennek köztünk, és bebizonyítom neked, de főként magamnak, hogy képes leszek igazi boldogságra. Lehet, hogy egy ideig csak a munkámnak fogok élni, és olykor úgy érzem majd, hogy mindenbe belefásultam, de utána jobb lesz; sokkal jobb. Majd akkor fog rám találni a szerelem, amikor nem is számítok rá. Rád sem számítottam, viszont sokat tanultam abból, ami köztünk volna. Nem engedem, hogy még egyszer így kihasználjanak, és mint egy rongyot, eldobjanak.

Én vagyok a saját életem ura, és ezt nem hagyom, hogy újra elfelejtsem.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Ha elmennék, hiányoznék? - JJ Project fanfiction - 8. fejezet (18+)

A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe: 

  Jinyoung a következő egy hétben, annyi időt töltött a kórházban Jaebummal, amennyi csak lehetséges volt; be akarta pótolni a külön töltött időszakot, és a lehető leginkább éreztetni a párjával, hogy ezentúl tényleg ő lesz ismét a legfontosabb személy számára. Ez az idősebb lelkét minden nap egy kicsit élettel telibbé tette. Bár kellett neki az az egy hét, hogy elhiggye, tényleg visszakapta élete szerelmét, és már nem kellett a képzeletével beérnie. Igyekezett a főorvossal is éreztetni, hogy ő már igenis kész volt arra, hogy hazamenjen, mert egy helyen tudott csak igazán felépülni: Jinyoung oldalán. Lehet, más orvos tovább tartotta volna bent, de mivel a másodunoka testvéréről volt szó, akivel kiskorukban sokat voltak együtt, így nem kellett nagyon győzködnie, valamint ezért az sem okozott plusz kellemetlenséget, hogy egy férfi miatt került oda, ahova.

- Jisoo, hát te itt? Úgy tudtam, hogy egyedül Jinyoung visz haza – lepődött meg Jaebum, amikor a vártnál eggyel több fő érkezett meg érte.

- Ez aztán a fogadtatás a jövőbeni sógoromtól! – tette keresztbe a kezét durcásan a lány.

- Hé, tudod, hogy nem úgy értettem, csak meglepődtem.

Miután minden iratot elintéztek, lassan, de biztosan elindultak az autóhoz, amit – mint időközben kiderült –, Jisoo nem mert a testvérére bízni, mivel méregdrága volt, ezért vitte inkább ő maga haza őket. Bár ott lett volna Jaebum dzsipje is, de azt sohase merte vezetni Jinyoung. Végül azonban nem bánták, hogy így alakult, mivel Jisoo amúgy is csak egyszer tudta meglátogatni Jaebumot, míg bent feküdt a kórházban. Így legalább volt idejük kicsit pletykálni, és a lány többször is elmondhatta, hogy csak azért történt meg mindez, mert ő nem volt a városban, hogy elrendezze köztük a dolgokat. A fiúk, ismerve a makacsságát, végül ráhagyták, és inkább csak helyeseltek neki. Azonban Jaebumnak eszébe jutott egy téma, amit már többször felhozott a lánynak az elmúlt évek során, de ő mindig kibúvót keresve, nem adott egyenes választ a kérdésére.

- Jisoo, mi újság pasi téren?

- Ne is kezd! Nincs semmilyen fejlemény, de továbbra sem vagyok vevő a barátodra. – A lány már azelőtt le akarta zárni a témát, mielőtt egyáltalán belementek volna.

- De miért? Hihetetlen, mennyire makacs vagy. Yugyeom régóta odáig van érted. Életemben nem láttam más nőre úgy nézni, ahogy rád. Szép pár lennétek, és ami ennél is fontosabb, tök jól megértitek egymást, és a te részedről is van vonzalom felé, ne is tagadd! – Jaebum nem volt hajlandó ilyen könnyen túllépni a dolgon. Most, hogy ismét teljes volt a boldogsága élete szerelmével az oldalán, szerette volna, ha végre a legjobb barátja is meg tud állapodni valaki mellett, és Jisoonál remekebb lányt el se tudott volna képzelni mellé.

- Hát persze, hogy van vonzalom az én részemről is. Utálom, hogy elpirulok, amint meglátom, és hogy a hangom jobban remeg, mint egy-egy fontos sajtótájékoztatón. Kikészít az a srác, de én egy érett üzletasszony vagyok; nem jöhetek össze egy négy évvel fiatalabb személlyel, aki alkalmi fotózásokból él. Nekem biztos jövőre kell építenem, és ő ezt nem tudja nyújtani – volt továbbra is kitartó az álláspontja mellett.

- Szörnyű vagy! Jinyoung, kérlek, beszélj vele! – fordult a párja felé kérlelően Jaebum.

- Jisoo, tudod jól, hogy annyi pénzed van, hogy az se lenne baj, ha Yugyeom semmit se keresne. És amúgy is, sok mindent elárul, hogy már közös jövőről beszélsz, úgy, hogy még el se kezdtetek járni. – Hívta fel erre a figyelmét, hiszen az ember ilyesmin nem agyalt olyan valaki kapcsán, akivel kizártnak tartotta, hogy egy párt alkossanak.

- Hát persze, hogy ilyeneken gondolkodok. Mert vele mindent akarnék: közös házat, kutyát. A szentségit, fiúk, azt szeretném, hogy ő legyen a gyerekeim apja, de félek, hogy túlságosan különbözünk! – Végre megtört az a bizonyos jég, és a felszínes kifogások helyett kimondta Jisoo a valós érzelmeit. Rajongott Yugyeomért, ugyanúgy, ahogy a fiú érte, de rettegett az érzéseitől, és attól, hogy a másik hamar ráunna arra, hogy folyton üzleti utakra járt, sokszor túlórázott és akár az irodájában is aludt. Sohasem Yugyeomot tartotta kevésnek magához, hanem őt nem vélte elég jónak a fiú mellé. Yugyeom olyas valakit érdemelt szerinte, aki teljes bedobással tudott koncentrálni a kapcsolatukra, nem pedig csak félgőzzel.

- Előre szólok, Park Jisoo: én nem hagyom ezt annyiban. Megérdemlitek egymást, és a hülye gondolkodásmódod nem elég indok, hogy miért ne boronáljalak titeket össze – jelentette ki ellenvetést nem tűrően Jaebum, ezzel meglepve a lányt.

- Téged kicseréltek a kórházban? Korábban nem mondtál volna ilyet – állapította meg felhúzott szemöldökkel.

- Megváltoztam. Már tudom, milyen magányosan tengetni a napokat, és se magamnak, se a szeretteimnek nem kívánom ezt – felelte komoran.

- Jó, elhívom egy randira – ment bele Jisoo.

- Tessék? Ilyen könnyen ment? – esett le a fiú álla, hiszen azt hitte, még jó sokáig kell érvelnie, hogy ténylegesen belemenjen.

- Igen, mert már belefáradtam, hogy nincs ki fogadjon, mikor hazamegyek. Még egy kutyám sincs, mert tudom, hogy egyedül nem tudnám gondját viselni. Nem akarok egy magam megöregedni. Harminckét éves vagyok, gyerekvállalásra készen. Lehet, nem Yugyeom számomra a nagy ő, de megérdemel egy esélyt; és ha nem is jön össze, legalább elmondhatom, hogy megpróbáltam. – Jisoo egy kicsit önmagát is meglepte a válaszával. Viszont tényleg sokat gondolkodott azon, hogy egy időre visszább lépne az üzletasszonyi szerepkörből, és családalapításba kezdene, amihez az első lépés a párkeresés volt. Már azon is elmélkedett, hogy akár egyedül is vállalna egy babát, mert annyira vágyott az anya szerepre.

- A nővérem végre rájött, hogy nem a munka az élet értelme – állt fel Jinyoung, majd magához húzta a lányt, aki öccse erős szorításában még inkább érezte, hogy ez volt a helyes döntés számára.

- Tehát támogattok ebben? – nézett felváltva rájuk.

- Tesó, ne viccelj! Tudom, hogy remek vagy a szakmádban, és ezután is az lehetsz, de már évek óta átestél a ló túloldalára. Épp itt az ideje ezen változtatni – felelte Jinyoung, aki végtelenül boldog volt, hogy saját magától jött rá minderre a nővére. Büszke volt rá és arra, amit elért, de ideje volt hátradőlve másra bízni a vállalatának az igazgatását.

- Szerintem is. Most viszont magatokra hagylak titeket. És ígérem, keresem Yugyeomot még ma!

- Ennél jobb végszavad nem is lehetett volna – állapította meg Jaebum, aki szintén megölelte a lányt, mielőtt útjára engedték.

Végül nekiálltak együtt főzőcskézni, mint a régi szép időkben. Azt a csapatmunkát, ami a konyhában jellemző volt rájuk, az élet minden területére ki akarták ezentúl terjeszteni. Jisoo családalapítós ötlete még inkább arra sarkallta őket, hogy minél előbb meglépjék azt, amire – mint nemrég rájöttek – mindketten úgy vágytak. Csak még azt kellett megbeszélniük, pontosan milyen úton akartak apukákká válni. Bár jelen pillanatban Jaebumnak az is bőven elég volt, hogy ismét kettőjük otthonaként funkcionált a házuk, nem pedig egy depressziós, alkoholista barlangjaként. Jinyoung sohasem említette a szerelmének, de majd beleszakadt a szíve, amikor feltakarította azt a kuplerájt, amit maga után hagyott, mikor kórházba került. Egyes dolgokat jobb volt elhallgatni, míg másokat semmiképp sem. Az utóbbihoz tartozott az is, ami már egy jó ideje foglalkoztatta.

- Valamit nem mondtál ki – hozta fel, amikor a vacsorájuk végéhez értek, és épp nekiláttak volna elpakolni.

- Micsodát?

- A tizedik dolgot, amit megtanultál, miután elhagytalak. Azt, ami kórházba juttatott. – Komolyan nézett a párjára; mindig így tett, amikor éreztetni akarta vele, hogy felesleges volt ellenkeznie, mert úgyis kiszedte belőle, amit akart.

- Nem tudom, miről beszélsz. Szerintem szimplán csak nem tetszik, hogy nem kerek szám jött ki a végén – rántott a vállán Jaebum, de legbelül ő is tudta, hogy be fogja vallani azt, amire az idősebb kíváncsi volt.

- Drágám, kérlek, mondd ki, akkor is, ha fáj! Mert igazán így fog tudatosulni bennünk – szorította meg biztatásként a kezét Jinyoung. Nem maga miatt akarta kicsalogatni belőle azokat a szavakat, hanem hogy fellélegezzen Jaebum. Túl sok bajuk lett már abból, hogy létfontosságú dolgokat elhallgattak a másik elől.

- Nem akarom, mert a végén csak emiatt maradsz majd mellettem, akkor is, ha boldogtalan vagy – volt továbbra is makacs az idősebb, és igyekezett elhúzni a kezét, hogy felállhasson, de Jinyoung nem eresztette: úgy ragaszkodott Jaebum tenyeréhez, mintha összeforrt volna az övével.

- Egy életre megtanultam, hogy inkább vagyok boldogtalan melletted, mint boldog más oldalán – vallotta be, nem mintha nem közölte volna ezt már vele az elmúlt egy hétben több ízben is, de így konkrétan nem hangzott el a szájából egyszer sem.

- Rendben, akkor kimondom, és egyúttal megígérem, mindent megteszek, hogy ne légy egy kicsit se boldogtalan mellettem. A tizedik dolog, amit megtanultam, miután elhagytál: Nem csak, hogy hiányoztál, amikor elmentél, hanem minden életkedvemet magaddal vitted. Nélküled nincs értelme élnem. – A szemeit párja barna íriszébe fúrta, miközben beszélt. Az a tekintet bármit képes volt kibűvölni belőle. Kár, hogy nem mindig tudta Jinyoung, mit kellett kérdeznie, de amikor igen, akkor senki sem állhatott közé és az igazság közé.

- Még szerencse, hogy az én életemnek is te adod a fő értelmét – mosolygott szeretett ittasan, és el is engedte kezeik szorítását, nem számítva arra, hogy Jaebum nem tudva tovább uralkodni magán, fel fog pattanni a székéből, és elemelve őt, az ölébe kapva indul meg vele a hálójukba.

- Te meg mit csinálsz? Eszedbe se jusson a szeretkezés, hisz csak most jöttél haza a kórházból! – intette óvva a fiatalabb, de Jaebum úgy tett, mint aki nem hallott semmit, és már vetkőztetni is kezdte őt, miközben ott csókolta, ahol csak érte. – Kérlek, hagyd abba! – próbálta eltolni magától, de hiába: szerelme dominanciájával sohasem tudott versenyezni. – Magadban teszel kárt. A végén visszakerülsz a kórházba. – Rettegett, hogy máris újból elveszíti a párját, amit semmiképp sem engedhetett.

- Dehogy fogok. Hisz már mindketten tudjuk, hogy te éltetsz. El sem tudod képzelni, hogy hiányzott minden egyes porcikád. – Közben már az inget le is hámozta a fiatalabbról, és éppen a farmerja övévvel babrált. – Megőrülök, ha még egy perccel tovább kell várnom rád. A végén az küldd vissza a kórházba. Úgyhogy, ha tényleg félted a testi épségemet, akkor add nekem magad, úgy, mint előtte soha! – Megállt, és engedély kérően fürkészte Jinyoung arcát, aki végül belátta, hogy nincs mit tennie: már aznap szeretkezni fognak.

Végül egy bólintással adott engedélyt arra, hogy azt tegyen a testével a szerelme, amit csak akart. De nem félt, hiszen Jaebum tisztában volt vele, hogyan tudta a leginkább kényeztetni őt. Még a legnagyobb vágy sem volt képes elérni nála, hogy ne a fiatalabb igényei legyenek az elsők, amikor irányította a szeretkezésüket. Ekkor érezte igazán Jinyoung is, mennyire hiányolta azt az intimitást, amit csak Jaebumtól kaphatott meg. Hosszú évek összeszokott szeretkezését semmi és senki sem lett volna képes pótolni az életükben. Ráadásul mindig tudtak újítani. Ismerve egymás vágyait, a saját határaikon belül sok dolgot kipróbáltak már, és azt is könnyedén meg merték mondani a másiknak, ha valami nem tetszett nekik. Egy tartós kapcsolatnak igenis fontos része volt a jó szexuális élet, és nekik az volt.

Ebben a helyzetben semmi extrát nem tett Jaebum, de anélkül is különleges volt mindkettőjük számára: mintha a második első alkalmuk lett volna. Az a fékevesztett vágy, ami uralta az idősebb testét, felperzselte Jinyoung minden egyes porcikáját, és úgy libabőrözött, mint talán még soha. Miután Jaebum saját magát is megszabadította a ruháinak börtönéből, úgy csókolta a fiatalabbat, hogy közben merevedő férfiasságaik táncot járhassanak egymással. Mindketten imádták, miként rándult össze a nemesebbik részük a másikuk büszkeségének találkozásától. Minél intenzívebben reagáltak odalent egymásra, annál vadabbul falták a másik ajkát. Már majdnem ott tartottak, hogy helyben elélveznek, amikor Jaebum úgy döntött, megszakítja a dolgot, és némi elválás után párja belső combját kezdte el csókolgatni.

- Mindig tudod, mikor kell váltani – pihegte Jinyoung, aki épp a légzését próbálta normalizálni, tudva, hogy nemsokára ismét alig fog levegőhöz jutni.

Jaebum azonnal az éjjeli szekrényének a felső fiókjához sietett, hogy kivegye azt a síkosítót, ami az elmúlt hetekben mindvégig azt várta, mikor használják ismét. Ugyan sietve, de alaposan bekente vele a három középső ujját, melyből az egyiket már be is csúsztatta kedvese hátsójába. Jinyoung, mint ilyenkor mindig, fájdalmasan összeszorította a szemét, majd miután megszokta a szúró fájdalmat, lassan párjára tekintett, aki ezt jelnek véve, elkezdte az ujját mozgatni benne. Nemsokára egy második, majd egy harmadik ujj is cikázott a fiatalabban, aki egyre inkább kezdte mindezt élvezni, amiről az előváladékának mennyisége is tanúskodott.

- Egek, most már elég lesz a tágításból! – húzta ki magából párja kezét.

- Rendben – bólintott az idősebb, majd síkosítót kenve nemesebbik felére is, bepozicionálta magát Jinyoung járatához. – Sajnálom, ha túlságosan fájni fog, mivel elszoktál tőlem – kért előre is elnézést.

- Ez ugye, nem egy enyhe érdeklődés lett volna, Marknak vajon mekkora a mérete? – ráncolta a szemöldökét a fiatalabb.

- Talán – rántott a vállán Jaebum, miközben óvatosan, de azért egy határozott mozdulattal félig behatolt Jinyoungba.

- Azért se mondom meg – lihegte fájdalomittas hangon, mire válasz helyett a párja tövig elmerült benne. – Mocsok vagy, Im Jaebum! Remélem, tisztában vagy vele.

- Teljes mértékig. De te mégis visszajöttél ehhez a mocsokhoz, nem igaz? – kérdezte kacéran, miközben párja nyakának gyenge pontjait vette célba a szájával, majd óvatos mozgásba kezdett.

- Úgy látszik, tényleg sok erőt kivett belőled a kórház – jegyezte meg kacéran Jinyoung.

- Tessék? – nézett rá döbbenten az idősebb. – Csak nem azt mondod, hogy ez kevés neked, amikor épp azt várom, hogy hozzám szokj?

- Talán – ismételte Jaebum korábbi válaszát, tudva, hogy ettől vérszemet kap a párja, és vad tempóba kezd. De ennyi egymástól megvont idő után, mindennél jobban vágyott erre.

- Készülj, Jinyoung, mert nemsokára csillagokat fogsz látni!

Jaebum nem a levegőbe beszélt, valóban olyan gyors és gyilkos tempóra kapcsolt, hogy nem kellett egyiküknek sem sok ahhoz, hogy elérjék a saját orgazmusukat. Ráadásul, mikor még a kezével is rásegített arra, hogy Jinyoung számára emlékezetes legyen az együtt töltött idő, a fiatalabb – mint sok más vad szeretkezésük során –, amint párja kezébe élvezett, elájult, és nem is érezte, miként hagyta saját élvezetének nyomát benne Jaebum, majd hogyan húzódott ki belőle, törölgette meg és öltöztette fel őt.

- El is felejtettem, mennyire imádom, amikor arra kelek, hogy nézel – ébredezett a fiatalabb, fél órával később.

- Tudod, hogy képtelen vagyok betelni a szépségeddel. Azt pedig sajnálom, hogy teljesen kiütöttelek – simította meg az arcát, majd gyenge csókot lehelt ajkára.

- Ne sajnáld, hiszen én kértem, hogy légy keményebb. Épp ezért csak magamat okolhatom, amiért ezután lábra se nagyon tudok majd állni.

- Még jó, hogy nem készülünk ma már sehova, így pihenhetsz az ágyunkban.

- Igen. Gyere ide hozzám! – húzta közelebb Jaebumot, miközben megfordult, így kiskifli-nagykifli pózba kerültek.

- Jinyoung, köszönöm, hogy kimondattad velem azt a bizonyos dolgot – súgta a fülébe, amit ezután meg is puszilt.

- Én köszönöm, hogy ennyire szeretsz.

- Drágám, még van, ami bennem maradt.

- Akkor most add ki magadból! – kérte, hiszen tudta, hogy még sok megbeszélni valójuk volt, de nem akart semmit siettetni.

- Jó, de előre szólok, dalszövegszerűen próbálom majd megfogalmazni, amit akarok, mert úgy megy a legjobban. – Erre csak bólintott a fejével a párja, így egy mély levegővétel után folytatta is. – Millió okot adtam, hogy elhagyj és kilépj a kapcsolatunkból. Imádok hegyet mászni, de még arra se tudtam rávenni magam egyedül, mivel tudtam, hogy nincs az a magas hegy, ahonnan lelhetnék olyan utat, amit nélküled tudok járni. Mert bárhol legyél, nekem ott a helyem melletted.

- Jae…

- Ne, kérlek, hadd fejezzem be! – Jinyoung ismét csak bólintott, nem is sejtve, hova fogja mindezt kifuttatni a párja. – Tudod, hogy sohasem voltam hívő, de miattad még arra is rávettem magam, hogy gyakran imádkozzak. Könyörögtem Istenhez, hogy adjon vissza nekem. Próbáltam a legrosszabb dolgokat is jobbnak látni, de képtelen voltam, mert megrekedtem egy olyan körön belül, ahonnan csak kifelé tudtam bámulni, de mozdulni nem. Néha, józanabb órákban, olyan volt, mintha csak levegőt venni álltam volna meg. De mikor már nem reménykedtem többé benne, hogy visszakaplak, a levegőre se vágytam. Nem akartam egy olyan világ oxigénjéből táplálkozni, amiben te nem vagy az enyém. Az alkohol és a gyógyszerek miatti képzelgéseimben olyan dolgokat mondtál, amiket tudtam, hogy a valóéletben nem gondolnál komolyan. Minden egyes ébredéssel nehezebb volt megőriznem a reményt, hogy látlak még. Az álmaimban nem hihettem a szavaidnak, ezért sem törődtem már a mértéktartással, és hagytam, hogy majdnem meghaljak. De… - Egy pillanatra elakadt, elcsuklott a hangja, majd kinyitva a kezét – ami eddig össze volt szorítva –, feltárta annak tartalmat: azt a gyűrűt, amit már évek óta a párjának szánt.

- Jaebum… - Jinyoung szíve hevesebben vert, mint a korábbi szeretkezésük során, amikor szerelme felhúzta a megfelelő ujjára az ékszert.

- Tényleg millió okot adtam neked, hogy elhagyj, de te mondattad ki velem az előbb azt a megmásíthatatlan okot, ami mindet felül tudja írni, és ami miatt úgy hiszem, hozzám kell végérvényesen kötnöd az életedet. Mert én tényleg meghalnék érted. Nem lesz senki, aki úgy szeressen, mint én. – Amint mondandója végére ért, úgy szorította magához Jinyoungot, mintha soha többé nem akarta volna elengedni. Arcát tarkójába fúrva, könnyeivel áztatta párja hollófekete haját, akinek kellett némi idő, hogy képes legyen mindezek után megszólalni.

- Még hogy nem vagy a szavak embere! – suttogta a sírástól rekedt hangján, hiszen őt is meghatották a hallottak. – Csak meg kellett találni a módját, hogyan tudod kifejezni azt, ami a szívedben van.

- Mondtam: te vagy az én múzsám. Lehet, hogy már átestem a ló túloldalára, és nyálas hülyeségeket hordtam össze, de inkább, minthogy ismét ne tudjam körülírni azt, hogy a mindenem vagy – jegyezte meg, hiszen a mértéktartás valóban nem az ő asztala volt, és úgy gondolta, inkább kerüljön át a „túl sok” kategóriába, a „túl kevésből”.

- Akkor igyekszem úgy megihletni téged, hogy gyönyörű életet költs számunkra – fordult párja felé, akinek szeretetteljes barna szemeinél nem volt szebb számára. – És nem baj, ha túl nyálas lesz. Tudod, hogy a romantika a mindenem.

- Hozd ki belőlem a legjobbat, és ígérem, tízszeresen visszafizetem neked! – érintette össze a homlokukat, és ezután nem beszéltek, csak hallgatták egymás szuszogását, ami végül mindkettőjüket álomba ringatta; olyan édes álomba, ami minden fájdalomtól és kétségtől mentes volt.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)