A saját életem ura - KNK - 2Jun fanfiction

Neked adtam mindenem, Seungjun; az utolsó milliméterjét is a lelkemnek, de még a testemnek is. Csak te érhettél hozzám úgy, ahogy, és csak te kaphattál betekintést a múltamba és a mély dolgaimba. De sohasem a múlttal volt gond, és a jelennel sem igazán, hanem a jövőnkkel: mert nekünk nem volt ilyen; pontosabban közös jövőnk nem.

Tisztában kellett volna lennem vele, hogy ez lesz a vége, és valójában tudtam is az első perctől kezdve, ahogy hagytam, hogy a kapcsolatunk átalakuljon valamivé, ami félúton volt a barátság és a szerelem között. Én meg lettem volna a barát zónában, de neked ki kellett onnan rángatnod, igaz? Neked nem volt elég az, amit akkor jelentettünk a másiknak, nekem pedig az nem, ami ezután következett. Soha, egyetlen másik férfi sem érhetett igazán hozzám: a baráti pacsikon és fejsimogatásokon túl nem mentem senkivel. Egyszer csókolóztam csak előtted, de azt is jobb lenne kitörölni az emlékeimből. Viszont a te csókjaid emlékeit nem tudom elűzni az elmém egyik távoli zugába se, megválni tőlük pedig még annyira sem vagyok képes; mert akkor és ott azok jelentették számomra a mindenséget. Te jelentetted a mindenséget; te, aki már egy sms-re sem vagy hajlandó. Beletörne az ujjad, ha néha megkérdeznéd, hogy vagyok? Összetörne a családod pici kis világa, ha napi tíz percet rám szánnál? Lehet, összetörne, de az enyém már rég összetört, méghozzá amiatt, hogy kicseszettül nem volt neked elég a barátságom, így feltüzelted a testemet és a lelkemet is, hogy aztán magamra hagyj. Arra sem vagy képes, hogy pontot tegyél a dolgok végére. Mindig, mikor azt hiszem, végre le tudom zárni magamban ezt az egészet, akkor olyan válaszüzenetet kapok tőled, amivel felélénkíted a remény apró lángjait, amik már egyre kisebbek, de teljesen kihunyni még nem tudnak.

Most itt várva téged, hogy két héttel a legutóbbi találkánk után végre lássuk egymást, érzem, hogy valami meg fog változni: ma végre pontot teszünk a dolog végére. Mikor azt írtad, elhúzódhat a kis beszélgetésünk, akkor éreztem, eljött az idő arra, amit egyszerre várok és félek.

Mostanában mindig azt mondtad, mással töltődjek fel: De kivel? Nekem csak a munkám van, és az a pár barátom, akik az ország távoli pontjain laknak és alig látom őket, csak a videochat maradt velük. De te itt voltál velem napi szinten.

Mindenre emlékszem: az összes csókodra, bókodra és érintésedre. De bár ne tenném! Bezzeg azokat a dolgokat elfelejtem, amikre jobb lenne emlékeznem, míg téged, akinek az emlékei apró szilánkokra törik a lelkemet, sohasem tudnálak, és semmit, ami hozzád kapcsolódik.

Küldözgetted mindig az újszülött gyermekeidről a képeket, mintha ezzel próbálnád magadnak is bizonyítani, hogy van kikért maradnod egy olyan házasságban, ami nem elégít ki se testileg, se lelkileg. Én ki tudtalak elégíteni mindkét módon, mégis a feleséged mellett hajtod álomra a fejedet. Előre hallom már most, amit ezredjére fogsz elmondani nekem: Kértelek, hogy ne szeress belém, mert nem én vagyok a te embered. Lehet, hogy kérted, de közben a tetteiddel nem efelé tereltél. Nekem nem volt senkim, így gondolhattad úgy, hogy nincs mit veszítenem, csak neked.  De veszítettem, és tudod, mit: a tudatlanság bódító nyugalmát. Mert az ember csak azt hiányolhatja, amit már átélt.

Kértem én valaha, hogy megcsókolj és magadhoz ölelj? Nem! Tudtad, hogy nincs igazi apaképem, így az a tíz év körkülönbség, ami a te javadra hajaz, épp elég volt ahhoz, hogy érzékeny pontomra tapints. Az elején csak mint egy pót testvér voltál ott nekem, de aztán rájöttél, hogy másként is vonzódsz hozzám. De miért nem voltál képes ezt elnyomni magadban? Mondd, miért nem volt neked annyi elég, hogy babusgass, ahogy egy testvér teszi? Én csak szeretetre vágytam, mindegy, milyen formában. Te döntöttél úgy, hogy veszélyesebb vizekre evezel, és most itt hagytál a tó közepén fuldokolni, és még mentőmellényem sincs, ami fenntartson a víz tetején. Csak sodródom az árral; de talán ma végre kihúzol innen, és olyan messzire mész, hogy a színedet se látom többé.

De ez a jó döntés? Hagyni, hogy én itt maradjak kiszipolyozva, egy összetört szívvel, te pedig kitartasz egy boldogtalan házasság mellett, a két gyermeked miatt? Volt egy pont – erre tisztán emlékszem –, amikor igenis eljátszottam azzal a gondolattal, hogy bárhogy fiatal vagyok, ha elhagyod értem a párodat, akkor szívesen lennék a kicsikéid mostohája. Érted még ezt is bevállaltam volna, és még annyi mindent, ha esélyt adsz rá. Azonban neked, mintha csak annyira kellettem volna, hogy bebizonyítsd magadnak, hogy vonzó vagy más számára. Tessék, itt a válasz: számomra piszok vonzó voltál. De már mindegy… minden mindegy. Néha úgy érzem, már a létezésem is mindegy: hogy felkelek-e még reggelente, vagy sem; hogy bemegyek-e dolgozni, vagy itthon maradok. Viszont te nem vagy mindegy számomra, és ezután sem leszel. Azonban visszalöktél abba a szakadékba, amiből te magad szedtél ki, sőt sokkal mélyebbre zuhantam most, hogy már tudom, milyen szeretni és kötődni valakihez, hiszen naivan elhittem, hogy hozzád tartozom. Pedig nem tartoztam hozzád, és talán sohasem jön senki, aki a párjául akar majd, sőt, még annyiban sem lesz részem, mint veled.

De hinnem kell, hogy jönnek még szebb napok, és akad egy férfi, akinek pont én kellek, és ő is nekem, és hogy leszünk olyan szerencsések, hogy még egymásra is találunk. Bár jelen pillanatban nem vágyom másra, minthogy azt mondd, hogy szeretsz, jobban, mint valaha, és hogy ugyanolyan szenvedéllyel ölelj és csókolj, mint régen.

Viszont nem fogok neked könyörögni; nem és kész! Elfogadtam, hogy vége mindennek köztünk, és bebizonyítom neked, de főként magamnak, hogy képes leszek igazi boldogságra. Lehet, hogy egy ideig csak a munkámnak fogok élni, és olykor úgy érzem majd, hogy mindenbe belefásultam, de utána jobb lesz; sokkal jobb. Majd akkor fog rám találni a szerelem, amikor nem is számítok rá. Rád sem számítottam, viszont sokat tanultam abból, ami köztünk volna. Nem engedem, hogy még egyszer így kihasználjanak, és mint egy rongyot, eldobjanak.

Én vagyok a saját életem ura, és ezt nem hagyom, hogy újra elfelejtsem.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)