Szeretlek, te ütődött - JinGyeom fanfiction

Freud úgy vélte – és más pszichoanalitikusok és nyelvészek is osztják a véleményét –, hogy az elszólások olykor többet árulkodnak rólunk, mint a megfontolt megnyilvánulásaink. Hiszen azok más elvetésekkel együtt a tudattalanról és rejtett lelki folyamatokról adnak tanúbizonyságot. Ezzel egyet lehet érteni, vagy akár teljes sületlenségnek tartani. Jinyoungnak viszont eszébe sem jutott volna ilyesmin gondolkodnia, amikor akarata ellenére szólta el a legféltettebb titkát.

- Elég lesz! Hidd el, hogy a Crash and Burn koreográfiája már tökéletes. Imádni fogják a többiek, amint megmutatod nekik is. Bár bele fogunk pusztulni, míg kigyakoroljuk, de meg fogja érni a befektetett munkát. – Kezet nyújtott a fiatalabbnak, hogy felhúzza a földről, de Yugyeom helyette inkább lerántotta magához.

- Hé, ezt most miért kellett? – duzzogott Jinyoung, miközben teátrálisan megragadta a lábát, amivel földet ért. – Biztos, kificamodott a bokám. De sebaj, ha a promotálásunk során minden nap meghívsz ebédelni, akkor megbocsájtok – incselkedett, de nem az ingyen étel vonzotta, hanem a másik társasága miatt szerette volna, ha Yugyeom naivan belemegy mindebbe.

- Jinyoung, nehogy azt hidd, hogy ennyire jó színész vagy – ráncolta a homlokát a fiatalabb, és izgatottan várta, miként fog az idősebb reagálni a szavaira. Imádta az ilyen kis macska-egér harcaikat. Bár az utóbbi időben kevesebb példa volt rájuk – mivel egyre jobban megértették a másikat –, de olykor kifejezetten hiányoztak neki, így direkt kiprovokálta őket.

- Most megfizetsz! – vetette rá magát Jinyoung, és vadul csiklandozni kezdte a másikat, aki mindent megtett, hogy lehámozza magáról az idősebbet; de hiába, a kacagása miatt tehetetlen volt.

- Jinyoung, elég! – könyörgött, mikor már a könnye is kifolyt nevetés közben.

- Megkegyelmezek neked, ha bevallod, hogy jó színésznek tartasz – kapott ultimátumot Yugyeom.

- Hát persze, hogy annak tartalak, csak én jól ismerlek, így nem tudsz átvágni – vallott színt, így meg is szabadult barátja súlyától és kezének csiklandozásától.

- Úgy szeretlek, te ütődött – csúszott ki Jinyoung száján ez az elszólás, amit remélt, a másik nem hallott; azonban nem volt ilyen szerencséje.

- Mit mondtál? – Ekkor Yugyeom kerekedett felül az idősebben, és szorította a padlóhoz.

- Azt, hogy ki nem állhatlak – hazudta, és várta, hogy a fiatalabb lemásszon róla, azonban Yugyeom nem mozdult, helyette bőszen tanulmányozta a barátja arcvonásait.

- Azt mondtad, szeretsz? – vetette rá tekintetét. Ha Jinyoung nem lett volna teljesen zavarban, és nem átkozta volna magát, amiért elszólta a titkát, amit már jó pár éve ügyesen őrzött, talán rájött volna, hogy a fiatalabbnak azért voltak úgy kitágulva a pupillái, mert nagyon is tetszett neki az, aki alatta feküdt.

- Dehogyis! Kinyírlak, Yugyeom, ha még egyszer ilyen marhaságot állítasz! – Erőteljesen próbálta lehámozni magáról a tőle magasabb fiút, de az combjaival összefogta és a földhöz ragasztotta az idősebb lábait.

- Én is szeretlek – jött tőle is a vallomás.

- Mit mondtál? Hogy szeretsz? – Fordult a kocka: ekkor Jinyoung nézett rá kitágult pupillákkal, a szívének dobogása pedig úgy felgyorsult, hogy félt, a mellkasát kiszakítva tör utat magának, hogy végre megkaparinthassa az, akinek titkon rég neki adta.

- Semmit, és kinyírlak, ha még egyszer ilyen marhaságot állítasz – ismételte szarkasztikusan az idősebb szavait.

- Te most csak szívod a véremet? – lett egyre idegesebb a hollóhajú fiú, amit Yugyeom is jól sejtett, hiszen összeért mellkasuk miatt érezte, miként gyorsult fel a szívverése, akárcsak az övé.

- Talán. Miért, tetszik?

- Te tetszel. – Ez már nem elszólás volt, hanem őszinte, tudatos vallomás. Végtére is, ebben a helyzetben nem volt mit tenni, mint tiszta vizet önteni a pohárba.

- És mióta?

- Amióta megszépültél.

- Tessék? – ráncolta a homlokát értetlenül Yugyeom.

- Akarom mondani, amióta férfiasabb és szexibb lettél, és már nem vagy olyan idegesítő – rántott a vállán Jinyoung, mintha nem olyan dolgot mondott volna, ami átírhatta a hosszú időkre visszamenő munkakapcsolatukat és barátságukat.

- Mint ne mondjak, neked is jót tett az évek múlása – látta be a fiatalabb, hogy a másik is csak sármosabb és érettebb lett az évek során, ami meg is nehezítette számára, hogy elfojtsa a saját érzéseit.

- Tudom – kacsintott Jinyoung. – Ezért élénkül valami a nadrágodban?

- A fenébe! – Ez volt Yugyeom végszava, így végre tényleg felszabadította az idősebbet testének súlya alól, és fel is pattant a földről. – Igazad van, eleget gyakoroltam mára. Holnap megmutatom a csapatnak a koreot. – Már indult is volna el, amikor az idősebb megragadta a kezét.

- Egyébként jól esett, hogy én láthattam először. Sajnálom, hogy ezen most nem együtt dolgoztunk, de nincs rám szükséged, remek koreográfus vagy egy magad is. – Ekkor egy óvatos puszit hintett a fiatalabb arcára, akinek viszont ennyi nem volt elég, és magához rántva az alacsonyabb fiút, forró csókban forrt vele össze.

Kezeikkel bebarangolták a másik hátának minden egyes pontját, miközben nyelveikkel küzdöttek a dominanciáért; viszont nem sikerült egyiküknek sem nyerni, ezért is fulladtak ki igencsak hamar, és voltak kénytelenek megszakítani a csókot.

- Fúj, tiszta izzadt vagy! – jegyezte meg az idősebb, megtörve a kínos csendet, ami az elválásuk után állt be.

- Azt hittem, szexinek tartasz. Na, de elég mára a beszédből, mert a fáradtságtól már azt se tudjuk, miket hordunk itt össze. Lehet, holnapra megbánod, amiket az előbb mondtál.

- Soha! – jelentette ki ellenvetést nem tűrően.

Megragadva a magasabb fiú kezét, Jinyoung boldogan hagyta el a tánctermet, és ezt a boldogságot átragasztotta a fiatalabbra is, aki félt elhinni, hogy az a szikra, ami mindig is ott volt közöttük, végre esélyt kapott, hogy lángra lobbanjon.

Ki tudja, talán Freudnak igaza volt, és nem ártana, ha jobban figyelnénk az elszólásainkra, mert akár saját magunk számára is tudnak újat mondani, vagy olyan dolgokat hoznak felszínre, amiket jobb nem elfojtanunk.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)