Hat évvel az
epilógus után
Mark:
Ambivalens
érzések uralkodtak bennem: egyrészt majd szétszakadt a mellkasom a szüleim
elvesztése miatti fájdalomtól; másrészt viszont mintha már nem éreztem volna
semmit. Még csak a húszas éveim közepén jártam, és már belefáradtam az életembe.
Gyermekkorom óta orvosok és a gyógyszereik hatása alatt éltem, ők kontrollálták
a mindennapjaimat. Többé viszont már nem. Elegem volt. Egy ideje már nem
hatottak az erősebb gyógyszerek sem, és mivel a szüleim nélkül nem volt többé kikért
küzdenem, így elegem lett az egész Isten verte életemből. Úgyis már rég túlnépesedett
a bolygónk, csak jót tettem volna azzal, ha a saját életemet önkezüleg elvettem
volna, és nem mellesleg, így
remélhetőleg a főorvosom életét is megkönnyíthettem volna: egy kolonccal kevesebb lett volna a nyakán. Egy biztos:
én önszántamból nem mentem volna vissza a zárt osztályra, és féltem, bármikor
akaratomon kívül beráncigálhattak oda, és ki sem engedtek volna, mivel már nem
voltak olyan hozzátartozóim, akik gondoskodtak volna rólam, akik vállalták volna
értem a felelősséget. Eljött az idő. Itt ültem a kedvenc folyópartomon, de már
itt sem éreztem magam biztonságban, amióta egyszer, egy rohamom közben itt
találtak rám. Már legalább egy órája vártam, hogy összeszedjem a
lélekjelenlétemet, és megtegyem, amiért jöttem. Volt azonban egy olyan
megérzésem, hogy nemsokára történni fog valami, ami miatt újra élni akarok majd.
Reménykedve néztem a tó feletti hidat, hátha az egyik rajta áthajtó kocsi
megáll, vagy netalántán történik valami, és szükség lenne a segítségemre;
azonban, ha járt is arra autó, azonnal továbbhajtott, mintha ott se lettem
volna, mintha nem számítottam volna. Ekkor jöttem rá, hogy én már tényleg nem
számítottam senkinek, igazán senkit sem érdekelt, hogy éltem-e vagy a tó mélyén
feküdtem halva. Ez a gondolat kellett ahhoz, hogy felálljak a nyirkos fűről, és
záporozó könnyeim közepette vegyek egy mély levegőt, majd miután még egyszer
felpillantottam a hídra, ahonnan továbbra sem jött az általam várt megváltás,
beleugrottam a tó hideg vízébe, és minden élni akarásomat elnyomva, még
véletlenül sem mozgattam egyik végtagomat se, helyette hagytam, hadd süllyedjek
minél mélyebbre. Ekkor azonban a hangok elkezdtek velem üvölteni:
- Mit tettél,
Mark!? Ha meghalsz, ki menti meg Jinyoungot? Ki miatt lesz teljes az élete, ha
nem leszel a párja?
- Tessék!? –
kérdeztem, amitől a maradék levegőm is odalett, és bár próbáltam ezután úszni
felfelé, hiábavaló volt, ekkor minden elsötétült előttem.
- Mark, Mark, jól vagy!? – rázott
fel Jinyoung az álmomból.
- Ööö… – nem tudtam válaszolni,
kellett pár másodperc, hogy felfogjam, a víz, amiben úsztam, a saját
izzadtságom volt, mivel megint Jinyoung balesetének a napját álmodtam újra, azzal
a módosítással, hogy ő nem jelent meg azon a bizonyos hídon.
- Mark, megint rossz álmod volt? Ismét
vízbe fulladtál? – kérdezte, hiszen az utóbbi egy évben, ha a hangok és a
félelmeim átvették az uralmat az elmém felett, az inkább az álmomban volt, nem
ébrenlétemben. Ez volt a kisebbik rossz, de jónak semmiképpen sem mondtam
volna.
- Igen – feleltem gyenge hangon.
- Jaj, Drágám! – ölelt magához, nem
törődve azzal, hogy így ő is vizes lett tőlem. – Még jó, hogy ma indulunk a
hegyekbe, remélhetőleg az ottani nyugodt környezet, a madarak csicsergése és a
jó kis hegyi levegő ismét helyre tesznek.
- Én is ebben bízom.
Mióta együtt voltunk, és Jinyoung
rájött, hogy az ünnepi tűzijátékozások nagyon rosszat tettek az
idegrendszeremnek, legalább szilveszterkor úgy rendeztük, hogy elvonuljunk a
hegyekbe, ahol nem voltak durrogtatások. Ekkor, 2033. december. 30-án is ez
volt az egyik legfőbb vágyam: pár nap nyugalom és béka a hegyekben, életem
három legfontosabb személyével.
- Apa, Apuci! – jött be Yeji a
szobánkba sírva.
- Még csak reggel hét óra van, de
már sírsz, Kicsim? – kérdezte Jinyoung, aki fel is vette az ölébe a kilenc éves
lányunkat.
- Igen, apa, mert Hyunjin
felkeltett. Biztos azt gondolta, hogy ha ő nem tudott aludni, akkor én se aludjak.
Pedig sokáig fent akarok majd maradni a nyaralóban – felelte durcásan.
- Semmi baj, Kincsem, beszélek vele
– nyugtattam meg, miközben megpusziltam a homlokát.
- Köszönöm, Apuci – mondta, majd
belebújt Jinyoungba, és már előre tudtam, hogy nem fog két percbe telni, és
mint egy kis angyal, úgy fog aludni az apja ölében.
- Hyunjin! – kopogtam be a közös
szobájukba.
- Az úgy volt, Apuci, hogy
véletlenül leejtettem ezt a vastag könyvet, mikor el akartam kezdeni olvasni, és Yeji
ettől kelt fel – közben elemelt az éjjeli szekrényéről egy valóban vaskos
kötetet. - Bár azt mondta, már a lámpám fénye is zavarta. Pedig direkt ki se
szálltam az ágyból, nehogy felkeltsem.
- Sejtettem, hogy valami ilyesmi
történhetett.
- Te mindig jobban megértesz, Apuci,
mint apa. Neki tudom, hogy Yeji a kedvence – jelentette ki szomorúan.
- Hyunjin, honnan szedsz te ilyen
sületlenséget, hogy apád jobban szereti a testvéredet, mint Téged? – döbbentem
meg, hisz Jinyoungnál odaadóbb apát a világon nem tudtam volna elképzelni.
Sohasem vettem észre, hogy különbséget tett volna a két gyermekünk között. Bár
az igaz, hogy Yeji rendre ráakaszkodott, és kihasználta a nagy szívét, de
hasonló hatást ért volna el nála a fiúnk is, ha ő is így tesz.
- Mindig őt ölelgeti, őt puszilja
meg előbb, ha hazajön munkából, őt vigasztalja, ha összeveszünk Yejivel egymással
– sorolta az észrevételeit.
- Értem, de ezek azért vannak, mert
a húgod tesz érte, hogy így legyenek. Ha te futnál oda hozzá előbb munka után,
akkor téged puszilna meg korábban. Apukátok sohasem választana kedvencet
közületek. Az pedig, hogy én jobban tudok azonosulni veled, azért van, mert én
jobban hasonlítok rád, és azt is megértem, miért vagy bizonytalan, és miért
nehéz elhinned, hogy az egész családod úgy szeret Téged, ahogy vagy. Beleértve
a nagyszüleidet, a nagynénéidet és az unokatestvéreidet.
- Biztos, Apuci? – kérdezte.
- Hát persze. Na, gyere ide! –
húztam oda az ölembe.
Az ilyen beszélgetéseink mindig jó
visszaigazolások voltak számomra, hogy tényleg hasznos volt, hogy egy szintén
skizofrén, önbizalom hiányos apuka volt az egyik szülője Hyunjinnek. Más nem
értette volna így meg. Bár a hangok az ő esetében nem voltak olyan vészesek, mint nálam;
szerencsére enyhébb tünetei voltak kicsi korától kezdve, és igyekeztünk is
tenni azért, hogy ez így maradjon. Rendszeresen vittük orvosi vizsgálatokra, és
hogy ne érezze azt, hogy valami baj volna vele, a húgán is elvégeztettük mindig ugyanazokat
a kivizsgálásokat, már csak amiatt is, mert ikrek voltak. Eddig egyetlen
alkalommal sem lett egyiküknél sem olyan eredmény, hogy gyógyszeres kezelésre
lett volna szükségük. Pszichológushoz ennek ellenére mindketten jártak – ugyanahhoz,
de külön-külön. Ezt is igyekeztük normalizálni, és csak annyit mondtunk nekik, hogy
olykor kellett, hogy egy idegennek is elmondják a problémáikat, mert ő
elfogulatlanul tudott rájuk reagálni. Ami azonban némi gondot okozott nekünk,
az az volt, hogy az iskolában csúfolták őket, amiért két apjuk volt. Ezeket Yeji
nehezebben kezelte, főleg, hogy nem tudtuk mi sem, mi volt az eredeti
szüleikkel. Emlékeztek egy-két dologra róluk, de arra nem, hogy miért hagyták
el őket. Mi Jinyounggal Hyunjin skizofréniájára gondoltunk mint okra, de ezt
még nem mondtuk el neki, ahogy magának a közös betegségünk diagnózisát sem.
Minél tovább meg szerettem volna védeni a valóság fájdalmától, hiszen tapasztalatból
tudtam, mit tett az, ha idő előtt lett szembesítve ezzel egy gyerek. Nála pedig
tényleg a gyengébb tünetek nem is tették ezt olyan indokolttá.
- Yeji, tegnap kaptam egy hívást az
iskolátokból – kezdett bele Jinyoung a mondókájába, ami pontosan tudtam, hogy miről
fog szólni.
- Igen? – tettetett meglepettséget a
lányunk.
- Ne tégy úgy, mintha nem tudnád,
mi miatt! – ráncolta a homlokát a szerelmem, miközben már a kocsiban ülve
indultunk a hegyekbe.
- Na, mégsem vagy apa szeme fénye? –
motyogta az orra alatt Hyunjin, mire a testvére belerúgott.
- Yeji! – szóltam most én rá. – Néha
úgy érzem, mintha te lennél a fiúnk és Hyunjin a lányunk.
- Nem tehetek róla, hogy ilyen kis
anyámasszony katonája – grimaszolt Yeji.
- Tudod, hogy nem így értettem. Te
viselkedsz úgy, mintha két rossz fiú veszett volna el benned.
- Tessék, Hyunjin, apa lehet, hogy engem
szeret jobban, de apuci téged! – vágta rá durcásan.
- Micsoda!? – lett ideges most már
Jinyoung is. – Még hogy mi jobban szeretjük az egyikkőtöket a másiknál! Na, ezt
most verjétek ki a fejetekből mindketten!
- Oké, Apa – sütötte le a szemét a
lányunk.
- Visszatérve az iskolára, azt
mondta az osztályfőnököd, hogy megríkattad az egyik osztálytársadat, Ryujint. Igaz
ez, és ha igen, mi történt? – kérdezte a párom. Ezt nagyon szerettem a szülői
módszereiben: sohasem ítélkezett előre, mindig hallani akarta a gyermekeink
nézőpontját.
- Annyiszor bántott engem azzal,
hogy egy ilyen fiús lányt, mint én nem is csoda, hogy otthagyott az anyja, és
hogy megérdemlem, hogy tök gáz módon két apával kell élnem – felelte, és a
sértettség kihallatszott a hangjából.
- Ez nagyon nem volt szép dolog tőle
– jegyezte meg Jinyoung. – Te mit mondtál neki ezután?
- Azt, hogy csak féltékeny, mert őt
egy anya neveli, míg nekem két remek apukám is van, de nem kap tőlem egyet se.
Nem tehetek róla, hogy az övé megszökött tőlük.
- Kislányom, ez nem volt szép tőled
– vettem át én a szót. – Tudom, hogy ő is csúnya dolgot mondott neked, de az
róla árulkodik, az, hogy te így válaszoltál, viszont már rólad fest kedvezőtlen
képet. Mi nem ilyen gyerekeket nevelünk apátokkal.
- Tudom, de utálom, ha azzal
bántanak, hogy örökbefogadottak vagyunk, és hogy két apánk van – szorította
szorosan magához az utazóplüssét.
- Yeji, én itt vagyok neked! – fogta
meg a kezét Hyunjin. Lehet, hogy nem voltunk hibátlan szülők, és a gyerekeink
is olykor hibáztak, veszekedtek, de egy biztos, mind nagyon szerettük egymást,
és ez volt számomra a legfontosabb.
- Akkor legközelebb szólok neked,
hogy verd meg, aki beszólt – vetette fel ezt az ötletet a lányunk.
- Yeji! – szóltunk rá egyszerre
Jinyounggal.
- Csak vicceltem – mosolygott
hamisan, de legalább már mosolygott.
- Legközelebb mondd azt annak, aki
azzal bánt, hogy két apátok van, hogy sajnálod, hogy így gondolja, de te igenis
szerencsés vagy, amiért egy szerető családban élsz, míg sok árvát sohasem
fogadnak örökbe; vagy ha igen, akkor sem biztos, hogy a testvérükkel együtt, ha van nekik –
tanácsoltam.
- Igazad van, Apuci, ez sokkal jobb
válasz – látta be Yeji.
Miután megérkeztünk a szálláshoz,
azonnal elfogott a szokásos nyugalom. Minden évben ugyanazt a hegyi, jól
felszerelt faházat béreltük ki. A környéken egy lélek sem volt, a házhoz pedig egy
lekerített óriási birtok tartozott. Itt nap közben mindig jókat sétálgattunk, a
gyerekek pedig hó csatáztak, ha éppen esett a hó, ha nem, akkor vagy
bújócskáztak, vagy fogócskáztak a fák és bokrok között. Mind imádtunk itt
lenni, de én a legjobban: nekem ez volt a nagybetűs nyaralás. Nem az, amikor
más országok tengerpartjain pihentünk, hanem az, amikor elmenekültünk ide, a
hegyekbe. Olyan atmoszférája volt a helynek, mely gyógyító hatással volt rám.
Itt sohasem voltak rohamaim, még csak rémálmaim sem. Volt valami varázsa a
helynek, ami mindig megtette a hatását rajtam.
- Előbb pakoljunk ki, vagy
sétáljunk? – kérdezte Jinyoung, mikor már az autóból vittük be a csomagjainkat.
- Én a sétára szavazok.
Elgémberedett az úton a lábam. Meg amúgy is, magunkhoz képest későn értünk ide,
és nem akarom, hogy ránk sötétedjen közben – feleltem.
- Igazad van, akkor sétával kezdünk
– mondta a párom, mire a gyerekeink örömtáncot jártak. – Hékás, nehogy nekem
előre lefárasszátok magatokat! – incselkedett velük a párom, hisz tudta, hogy
szinte lefáraszthatatlanok voltak.
- Lassan itt az ideje, hogy
beiratkozzatok az akrobatika iskolámba, egyre biztosabb vagyok benne, hogy jól
menne nektek – jegyeztem meg azt, amit már egy ideje pedzegettem, de Jinyoung
mindig elvetette az ötletemet, mivel félt, hogy megsérülnének.
- Én is kezdek most már efelé
hajlani – lepett meg a válaszával.
- Komolyan, Apa? – esett le a fiunk
álla.
- Igen. Lehet, hogy Mark nem a vér szerinti
apátok, de hogy ebben rá hasonlítotok, az biztos.
- A sors is azt akarta, hogy a ti
gyerekeitek legyünk – jegyezte meg Yeji nagy bölcsen, aki látott nemrég egy
filmet, amiben többször a sorsra hivatkoztak, és azóta rendre ő is ezzel
hozakodott elő.
- Minő igaz, Kicsim – hagyta rá
Jinyoung. – Akkor mosdószünet, igyatok pár kortyot, majd induljon a túra!
- De én éhes vagyok, Apa – fogta a
hasát Hyujin.
- Mondtam, hogy ebédelj otthon
eleget indulás előtt – rázta a fejét a párom. – Na, jó, hoztam müzliszeletet,
de csak egyet egyél, mert aztán nem akarsz majd vacsorázni.
- Igaz – egyezett bele a fiunk,
mivel tradíciónk volt, hogy ideérkezve közös rámen főzésbe kezdtünk.
- Mark! – szólított meg Jinyoung,
mikor már útnak indultunk. - Igaz, nem csak tegnap volt rossz álmod, hanem az
azelőtti éjjel is?
- Megeshet – vettem egy mély
levegőt, majd úgy figyeltem a nem messze futó lányunkat, mintha bármelyik
percben szem elől veszíthettük volna őt.
- Megint Yejiről álmodtál? Arról,
hogy valaki elrabolta és fogva tartotta? – látott át rajtam a szerelmem.
- Igen. Hyujin pedig ott zokogott az
ölemben, mert úgy érezte, nem tudna a testvére nélkül élni – meséltem.
- Ismét felszínre tört a bűntudatod,
amiért több mint tizenhat éve elraboltál? – kérdezte, miközben a vállamra tette
a kezét.
- Tudod, hogy sohasem fogom tudni
teljesen megbocsájtani magamnak, még úgysem, hogy egy ilyen gyönyörű családot
eredményezett a tettem. Egyszerűen belém égett az, hogyan néztél rám az első
fogvatartott napjaidban. Amikor az erdőben elestél, és rád találtam, akkor
olyan szemekkel tekintettél rám, mintha a világ legijesztőbb személye lettem
volna. Míg fogva tartottalak, próbáltam ezt elnyomni magamban, és csak utána a
kórházban tört felszínre, amit Te is jól tudsz. Nemrég viszont elkezdtem azon
gondolkodni, hogy talán ezért is maradt meg bennem poszttraumás stresszként
mindez, és ezért sem tudom több mint másfél évtized után sem teljesen
elengedni, mert egy ideig elfojtottam. Az pedig, hogy közben szülők lettünk, és
egyre nagyobbak a gyermekeink, csak rontják a helyzetet, hiszen rettegek, hogy
bármikor elrabolhatják őket is. Inkább mindennap ott vagyok fél órával hamarabb értük
az iskolában, és az iskolaajtóban várom, hogy kijöjjenek, nehogy valaki kézen
fogja őket, és elvigye.
- Mark… – a szavamba akart vágni
Jinyoung, de én folytattam.
- Tudom, hogy meg van nekik tanítva,
hogy ne álljanak szóba idegenekkel, és hogy ha valaki erőszakkal kényszerítené
őket valamire, akkor torkuk szakadtából kell sikítaniuk, de sohasem lehet
kellően elővigyázatos az ember – közben megálltam és a kezembe temettem az
arcomat. Jinyoung tudta, hogy ilyenkor azt szerettem, ha engedte, hogy magamtól
nyugodjak meg, így megállt mellettem, és megvárta, míg letettem a kezemet és
hagytam, hogy a nyirkos decemberi levegő megcsapja az arcomat. Ez mindig felélénkített.
– Tényleg hihetetlen, hogy egy ilyen selejt miatt lemondtál a karrieredről –
jegyeztem meg, de mivel közben elmosolyodtam, tudta, hogy csak vicceltem.
- Hát az még milyen hihetetlen, hogy
mennyivel boldogabb vagyok, amióta csak dalszerző és producer vagyok – felelte,
majd megfogva egymás kezét, gyors tempóra kapcsolva igyekeztünk beérni a
gyerekeinket.
Ekkor felelevenítettem magamban azt,
hogy miután az elrablását követően visszatért Jinyoung mint énekes, a sajtó és
néhány mániákus fan elkezdték jobban figyelni minden lépését, több kép nyilvánosságra
is került kettőnkről, bármennyire elővigyázatosak voltunk, így már aktív
idolként sejthető volt, hogy egy férfival kötötte össze az életét. Miután pedig
visszavonult és örökbe fogadtuk a gyermekeinket, még inkább egyértelmű lett,
hogy mi négyen egy család voltunk. Ekkor viszont már mint producer és dalszerző
nem volt annyira a köztudatban, így nem kezdtek el minket zaklatni. Persze, azért
úton-útfélen a fejünkhöz vágták az évek alatt, hogy rossz buzik voltunk, és hogy
beteges, hogy kaptunk két gyereket, de ezek eltörpültek a szép
visszajelzések és a támogatások mellett, amiket a közvetlen környezetünktől, és
nem egyszer random emberektől is kaptunk. Még a hangokat sem voltak képesek
ezek a negatív visszajelzések feléleszteni bennem, hiszen tudtam, hogy mi
négyen összetartoztunk, és sajnáltam azokat, akik ezt nem így látták.
- Egyébként nem baj az, ha túl
elővigyázatos vagy – folytatta Jinyoung. - Ha az téged megnyugtat, akkor legyél
ott mindig ideje korán a gyerekekért. A lényeg az, hogy biztonságban tud őket,
mind a valóságban, mind az álmaidban.
- Igyekszem, Jinyoung – bólintottam
egy halovány mosoly kíséretében.
- Ennél többet tudod, hogy soha nem
is kértem tőled – lehelt gyenge csókot az ajkamra.
- Egyébként, ha már többször
felmerült milyen régen raboltalak el, meg kell, hogy jegyezzem, jól választottam,
hiszen negyven évesen is rohadt jó pasi vagy – kacagtam jóízűen, de minden
egyes szavam igaz volt.
- Azért engem is sok női kollégám
irigyel a jóképű párom és a két gyönyörű gyerekünk miatt, úgyhogy én se
panaszkodom. Ha már gyerekek: Yeji! – kezdett ordítani Jinyoung. - Ha még
egyszer belenyomod a hóba a testvéredet, nem kapsz ráment estére!
- Bocsi, Apa – felelte, miközben világi
ártatlan mosolyt villantott.
- Megöl ez a lány, tudja, hogyan
vegyen le a lábamról – bazsalygott a szerelmem.
- Érti a dolgát, az hét szentség –
ismertem el.
Miután megvolt a családi rámen
főzésünk, amit meg is ettünk azt az utolsó falatig, jöhetett egy másik szilveszteri
tradíciónk, a forró csoki főzés. Ilyenkor mindig két szekcióra bomlottunk:
Jinyoung és Yeji édes tejcsokiból csinálták a magukét, míg mi Hyujinnal 80%-os
kakaótartalmú étcsokoládéból. A fiam is szerette a keserédes dolgokat, akárcsak
én, így ez is egy közös tulajdonságunk volt. Ilyenkor mindig megnéztünk egy
olyan filmet, amit vagy mind szerettünk, vagy mind kíváncsiak voltunk rá, majd
fürdés és fogmosás után lefektettük a kicsiket, és mi is fáradtan ágyba
dőltünk.
Másnap a fák lombjai között
átszűrődő napfényre ébredtünk. Lett volna sötétellő, de imádtunk így kelni,
volt benne valami organikus. Miután reggelit készítettünk, társasjátékoztunk,
majd egy gyors ebéd elkészítése és elfogyasztása után ismét sétálgattunk, de
ilyenkor már a birtok területét elhagyva. Nagyon szép kilátás volt az egyik
dombról, mi pedig minden évben felmásztunk a tetejére, és készítettünk egy
családi képet. Direkt vettünk egy fotóalbumot, amiben csak ezek a képek voltak
egymás mellett, így látva, hogyan nőttek évről-évre a gyerekek. Mire
visszaértünk az erdei házhoz, már kezdett is sötétedni. A gyerekek még a
karácsonynál is nagyobb izgatottsággal várták a szilveszter estét, és előre
rettegtek, hogy a kimerültségtől majd elalszanak és nem tudják megvárni az
éjfélt, de amennyi energiájuk volt, végül mindig fennmaradtak. Miután megettük
az ebéd maradékát, ismét filmeztünk, ám ekkor mindig azt néztük, amit az akart,
aki a délelőtti játékmaratón alatt a legtöbbször nyert, ez pedig idén Hyujin
volt, aki egy rénszarvasról szóló mesét választott. Utána Jinyoung régi albumjaira
táncolgattak a kifáraszthatatlan gyerekeink, majd ebben az eldugott kis házban
utolért minket az éjfél, és mindennemű tűzijáték nélkül – hiszen be is volt
a környéken tiltva –, békességben ünnepeltük azt, hogy már 2034 volt, majd
lefektettük a gyerekeket, és szokásunkhoz híven betakarózva kiültünk a teraszra
kémlelni a csillagos eget, ami a hegyekben,
a szabad ég alatt sokkal jobban látszott, mint a városban.
- Hihetetlen: a 2010-es évek végén
ismerkedtünk meg, és már a 30-as évek közepén járunk – jegyezte meg Jinyoung. -
Oda az ifjúságunk, de örülök neki, boldogabb és magabiztosabb vagyok, mint
fiatalon.
- Azt hittem, pont tegnap beszéltük
meg, hogy negyven és negyvenegy éves korunk ellenére nagyon is fiatalosak
vagyunk – mondtam.
- Fiatalosak, de nem fiatalok.
- Igaz! – ekkor koccintottunk a
szőlőlevünkkel, hiszen miattam nem ittunk alkoholt, nem mintha Jinyoungot
annyira vonzotta volna az ivászat.
- Mit szólsz, Mark, kezdjük az újévet
egy kis intim tornával? – kacérkodott velem.
- Na, és ma milyen felállásban
szeretnéd csinálni? – kérdeztem, hiszen az első pár évünk után felajánlottam
neki, hogy ne mindig ő legyen a passzív fél, hanem hangulatunktól függően cserélgessük
a szerepeket.
- Addig eldöntöm, mire felérünk a
szobánkba – mondtam, majd felhúzott a székről, és kézen fogva indultunk befelé.
- Még hogy a negyvenesek már nem
fiatalok… – motyogtam az orrom alatt.
VÉGE
(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék.
Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)
Ui.: A bónusz rész megszületésének részleteiről ITT olvashattok, ha
esetleg érdekel Titeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése