Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - 12. fejezet

Tizenkettedik fejezet – Váratlan látogató

Jinyoung:

Jackson reggeli mosdóba rohanós duzzogása után el sem mertem képzelni, hogy ilyen békés esténk lesz. Tudtam már előző nap óta, hogy imádja a romantikus történeteket, de ettől függetlenül még meglepett, hogy egy kosztümös, brit klasszikus volt a legnagyobb kedvence, amire zöldfülűként rávágtam, hogy Jane Austen írta. És elvileg én voltam az irodalomszakos egyetemista – még ha csak az első évemen voltam is túl –, ő pedig a tesi szakos hallgató. Hát igen, ennyit a sztereotípiákról.

De igazán az én szívembe azzal lopta be magát, hogy szerette Agatha Christiet. Épp a napokban jutott eszembe, hogy újra kéne nézni a Gyilkosság az Orient Expresszen legújabb feldolgozását, de akkor még nem is sejtettem, hogy nem egyedül ülök majd neki. Jackson lelkesen tett hozzá megjegyzéseket, hogy melyik jelenet a kedvence, és hogy mennyire jól oldottak meg egyes dolgokat a filmben, amiket a többi verzióban nem sikerült olyan jól. A végén persze eljutott oda, hogy a könyvhöz semmi sem érhet fel, amivel persze egyetértettem. És bár jobban örültem volna, ha minden este krimiket nézünk, de tudtam, Jacksonnak mennyit jelentenek a romantikus dolgok, így megígértem, hogy legközelebb Jane Eyret rakunk be, és természetesen az ő kedvenc verzióját.

Másnap reggel épp indultam a konyhába valami reggelit összeütni, amikor csengettek az ajtónkon. Már kilenc óra volt, úgyhogy nem volt olyan korán, de attól még meglepett, hogy látogatónk volt. Először automatikusan anyára vagy Jaebumra gondoltam, de egy teljesen idegen nő állt a küszöbön.

- Hogy te élőben még szebb vagy! – mosolygott rám elismerően, és már kapásból ölelt volna meg, mire én hátrálni kezdtem, amit ő egy fejrázással reagált le.

- Sajnálom, hisz pontosan jól tudom, hogy nem lehet hozzád érni – szabadkozott, a mimikáiból és a gesztusaiból pedig azonnal felismertem a lakótársammal való hasonlatosságokat.

- Maga Jackson anyukája? – kérdeztem rá.

- Igen. A fiam még nincs fent?

- Nem tudom, még nem jött ki a szobájából. De maga jöjjön csak beljebb! Biztos, nemsokára felkel – nyitottam tágabbra az ajtót, és elálltam az útból.

- Hűha! Szép fiú, egy szép és nagy lakással! Jackie kifogta az ő hercegét – ámult el a ház berendezésén és tág terein, én pedig elpirulva álltam zsebre dugott kézzel. – Már megint túl sok vagyok, tudom… Ezt a fiam tőlem örökölte. Bár ő azért jobban vissza tudja magát fogni, és érted aztán mindent bele fog adni.

- De én sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztam.

- Nem te, hanem az élet. Kettőtök közül inkább te érdemelsz sajnálatot. Ha az én fiacskámnak kellett volna így élnie… - ráncolta össze a szemöldökét, és láthatólag maga elé képzelte, milyen is lett volna, és amit látott, az nem tetszett neki.

- Úgy hiszem, egy jobb szülő sem szánna ilyen sorsot a gyermekének. De erről inkább anya és apa tudnának mesélni önnek.

- Azt elhiszem. Na, de kérlek, mutasd meg, merre van a kisfiam szobája!

- Arra – intettem Jackson ajtajához, majd indultam is vissza a konyhába, hogy főzzek egy jó kávét.

Jackson:

Nyugodt, békés álmom volt, amiből anya hangjára keltem fel. Viszont nem két perc kellett, hogy felfogjam, ez nem jó, nagyon is nem. Amikor egyedül éltem, gyakran lepett meg reggelente; hol kaját hozott, hol csak szimplán látni szeretett volna. De erről most már le kellett szoknia. Épphogy beköltöztem, és már itt is rám tört, vagyis pontosabban ránk.

Már épp ruhákért kapkodtam, amikor bejött a szobámba.

- Igen, ez az, így félmeztelenül gyere ki, és máris meggondolja magát a „semmi tapi” kikötésével kapcsolatosan – kacagott.

- Anya, könyörgöm, ne csinálj viccet Jinyoung érintésfóbiájából! – néztem rá mérgesen, majd fel is kaptam egy polót.

- Jól van, bocsánat! – emelte fel védekezésképpen a kezét.

- És mit csinálsz itt? Megkértelek rá, hogy ha idejössz, akkor hívj fel előre, nem emlékszel?

- Ó, tényleg! Sajnálom, de teljesen kiment a fejemből. Meg amúgy is, annyira szerettem volna már látni ezt a fiút.

- Na és, mit szólsz? – muszáj volt rákérdeznem, bárhogy mérges voltam rá. – Hogy tetszik Jinyoung?

- Jackie, ha kell, már holnap viszlek titeket Amerikába összeadni. Te jó ég! Képen is szép, de élőben… Mindig is reménykedtem benne, hogy jó ízlésed van pasik terén, mint nekem, de hogy egy ilyen szép fiút fogj ki, arra csak a legmerészebb álmaimban mertem gondolni.

- Ugye, hogy gyönyörű? – kezdett el hevesebben verni a szívem, ahogy édesanyám áradozott róla.

- Igen. Na, de gyere ki, mert bunkóságnak érzem, hogy ide bezárkóztunk! – fogta meg a kezemet.

- Jó reggelt! – mosolygott rám az én Napsugaram.

- Neked is, Jinyoung. Remélem, nem keltett fel anya.

- Nem, épp reggelit akartam csinálni, mikor csengetett – felelte vidáman, és láthatólag tényleg nem zavarta a hirtelen jött látogató.

- Akkor majd mi segítünk – ajánlotta fel anya. – Persze csak óvatosan – tette hozzá, ami egy mosolyt csalt a lakótársam arcára.

Egész jól sikerült a kis reggeli készítés, amit együtt fogyasztottunk el, és anya is egy kicsit közelebb tudott kerülni Jinyounghoz.

- Hihetetlen, mennyire nagy ez a ház! – szaladt ki egyszer a száján.

- Amiért nekem egy percet sem kellett dolgoznom – komorult el Jinyoung arca.

- Emiatt ne érezd magad rosszul! Ez a minimum, amit érdemelsz azok után, amin keresztül mentél – nézett rá biztatóan anya.

- Köszönöm, ez kedves öntől.

- Ennyi kárpótlás járt neked a sorstól, hogy a szüleid gazdagok.

- Na de, anya! – rökönyödtem meg azon, hogy ilyen nyíltan kimondta ezt.

- Mi az, kisfiam? Hisz ez tény, ahogy az is, hogy egy kicseszett tű miatt volt bezárva egy házba.

- Ezzel nem segítesz – ráztam a fejem, majd le is sütöttem a szemem, mert féltem, Jinyoung milyen arcot vághat.

- Semmi baj, Jackson – mondta végül könnyed hangon. – Ez tényleg tény. Tudja – fordult anya felé –, apukámnak már a szülei is gazdagok voltak. Apa beleszületett ebbe a létmódba, viszont azt is látta, hogy mennyi munkába kerül mindez, így amint eljött az idő, átvette nagyapától a cégünk vezetését.

- Értem, és anyukád? – kíváncsiskodott tovább anya.

- Ő sohasem ringatott karrierista álmokat. Számára az elsődleges egy békés otthon teremtése volt több gyerekkel. Csak aztán jött a félrediagnosztizálás, ami miatt nem mertek apával második gyereket vállalni, így én lettem anya életének a legfőbb értelme. Ezért is nehéz elengednie engem.

- Biztosan remek anyuka – jegyezte meg édesanyám, miközben megszorította a kezemet, hiszen ő is remek szülő volt, akárcsak apa; a világért sem cseréltem volna el őket.

- Hihetetlenül csodás nő. Kihozta a maximumot abból a létmódból, amire szorítkoznunk kellett. Néha úgy érzem, hogy egy áruló vagyok, aki túl hamar hagyta ott a szülői házat, amint módja lett rá. Mintha menekültem volna tőle, pedig nem tőle menekültem, hanem a bezártságtól és a megszokott környezettől – közben összeszorította a kezét, és szomorúan maga elé meredt; ilyen fájdalmas ábrázatot még sohasem láttam az arcán.

- Te épp olyan remek fiú lehetsz, amilyen remek édesanya ő, hiszen ő nevelt fel – mosolygott anyukám.

- Remélem, tényleg hasonlóképpen van. Egyébként erről jut eszembe, hogy anya is bejelentkezett hozzánk, Jackson – fordult felém. – Holnapután meglátogat minket.

- Ó, ez remek hír – mosolyogtam, de igazából azonnal görcsbe állt a gyomrom, hisz, mint azt előző nap megtudtam tőle, az anyukája nem rajongott értem, de a hallottak fényében, tényleg megértettem.

- Ígérem, mostantól én is előre bejelentkezek – mondta anya. – Csak hát hozzászoktam, hogy mindig random törtem rá a fiamra, amikor kedvem szottyant hozzá. Még szerencse, hogy nem egy férfi csábász, így egyszer sem volt nem várt vendég nála; maximum BamBam egy ottalvós este után. De Bamie már szinte a második fiam, úgy Jackiehez nőtt. Én pedig megint túl sokat csacsogok – jött rá, hogy szokásához híven megeredt a nyelve.

- Igen, anya.

- Ne is folytasd, fiam! Már itt sem vagyok – állt fel az asztaltól. – Viszont minél hamarabb szeretnénk vendégül látni titeket apáddal, Jackson. Hozhatnád BamBamet is, már olyan rég láttuk.

- Rendben, majd összeegyeztetek vele valamit. Persze csak, ha neked is lenne kedved hozzá, Jinyoung.

- Nagyon szívesen – mosolygott rám.

- Akkor ezt megbeszéltük. Szia, kisfiam – csókolt arcon az édesanyám.

- Szia, anya. Majd hívlak a részletek miatt.

- Rendben.

Jinyoung:

- Na, ezen is túl vagyunk – jegyezte meg Jackson, amint kilépett az anyukája az ajtónkon.

- Ezt úgy mondtad, mint aki alig várta, hogy megszabaduljon tőle.

- Csak váratlan volt az érkezése, ennyi. Meg hát képes kicsit túl sokat beszélni, és olykor indiszkrét lenni.

- Nagyon kedves nő, megkedveltem – vallottam be, mivel tényleg így volt. Tetszett az a nyíltsága, amit Jacksonban is imádtam. Semmi fondorlat, zárkózottság, hanem a színtiszta igazság.

- Ennek igazán örülök.

- Remélem, te sem leszel rossz véleménnyel anyáról. – Féltem, hogy mind a ketten rossz második benyomást tesznek majd a másikra, ami szörnyen fájt volna.

- Azok után, amiket meséltél, el is ásnám magam a föld alá, ha így tennék – nevetett.

- Na, akkor hozhatom a DVD-t? – kérdezte Jackson este, a kanapénkon ülve.

- Persze. Megvan eredetiben?

- Az összes kedvenc filmem megvan. Bár sohasem vetett fel a pénz, de minden filmet, könyvet és albumot, amik sokat jelentenek nekem, megvettem. Gyere csak be a szobámba, nézd meg őket! – invitált, mivel nem jártam ott, amióta beköltözött; illetlenségnek tartottam volna anélkül benyitni, hogy ő megengedi, pedig már furdalt a kíváncsiság, hogy bemenjek.

- Azta! – állt el a szavam a gyűjteményeit látva. – Könyvekből van a legtöbb – szúrt azonnal szemet. – Ó, és itt van Jane Eyre! – vettem kézbe a kötetet, amit három DVD is körbe vett.

- Ugyan ez a kedvencem – fogta meg az egyiket –, amit majd megnézünk, de a 2011-es és az 1996-os verziók is nagyon közel állnak hozzám, így mindet beszereztem.

- Aha, értem – bólogattam. – Ki tudja, ha tetszik, még az is lehet, hogy elolvasom.

- Annak szörnyen örülnék – lett rögtön lelkes, majd mintha rákényszerített volna magára egyfajta nyugalmat, úgy fordult el tőlem.

- Mi az?

- Semmi, csak nem akarom túldicsérni előre a filmet, hogy aztán véletlenül csalódás legyen, amit te ne merj nekem megmondani, és úgy olvasd el a könyvet, hogy igazából nem is érdekel.

- Jackson, nem gondolod, hogy egy kicsit túlbonyolítottad a dolgot? – léptem közelebb hozzá.

- Neked kéne magyaráznom, mennyire fontos számomra a kedvenc történetem?

- Tényleg nem kell, de azért ne fesd az ördögöt a falra, hanem inkább hozd azt a DVD-t, mielőtt meggondolom magam!

- Rendben – ment bele, majd a nagy ölelőpárnáját is hozta, hogy ismét ott legyen közöttünk.

Jackson hihetetlen volt; meg mertem volna esküdni rá, hogy többet nézte az én arcomat, a reakcióimat figyelve, mint magát a tévé képernyőt. Én pedig lelkesen kommenteltem neki közben.

- Te figyelj, ez ugye nem horroros dolog? Mármint eléggé ijesztőnek néz ki eddig – muszáj volt rákérdeznem, mert nagyon nem azt kaptam az első negyedóra után, mint amire számítottam.

- Dehogyis! Bár bevallom, első nézésre – mert előbb láttam a filmet, minthogy olvastam volna a könyvet – nekem is furcsa volt. De az élet nem tündérmese, akkoriban pedig még inkább nem volt az.

- Nekem mondod... – horkantam fel, majd rögtön jobban belegondoltam a szavaiba. – Bár tény és való, ennek a lánynak az életét ellátva, én még kiváltságos helyzetben is voltam. Szörnyű sorsa volt szegénynek. De gondolom, ha odaköltözik a gazdag családhoz, utána már minden szép és jó lesz, némi kis szerelmi civódást leszámítva – vetettem fel naivan.

- Hidd csak azt! – bazsalyogott.

- Milyen kellemetlen egy alak – szólaltam meg ismét, amikor a két főszereplő, idillinek éppen nem mondható első találkozásánál tartottunk.

- Nem egy kellemes személy, az biztos – mondta Jackson.

- Úgy érzem, nekem egy rész elég lesz erre a napra, ha nem baj – tettem hozzá.

- Ahogy érzed. De lehet, nem ezt mondod, ha a rész végéhez érünk – jegyezte meg hamis mosollyal az arcán.

- Valld be, élvezed, hogy kívülről fújod a történetet, míg én most látom először!

- Egy kicsit. Viszont sok mindent adnék azért, ha még egyszer elsőnek láthatnám, és izgulhatnék rajta.

- Most velem izgulod végig; az is valami. – Mielőtt felfoghattam volna, mit teszek, két másodperc erejéig a kézfejére tettem a tenyeremet. Jackson nem mondott semmit, de úgy nézett rám, mintha legalább egy pillangót varázsoltam volna elő a kalapomból.

- Na, kizárjam? – kérdezte, amikor az első rész záróképeit láttuk.

- Te kis hamis… Tudtad, hogy nem fogom megállni, és a kíváncsiságom miatt, hogy túléli-e a férfi, tovább akarom majd nézni – ráztam a fejemet kacagva.

- Hát na, ez az igazság.

A második rész még az elsőnél is jobb volt, és egyre sejtelmesebb lett, ráadásul a szerelmi szál is nagyon tetszett. Egyszerűen forrt a levegő a két színész között, és azok a kiváló sorok, amiket az írónő a saját korában a főhősök szájába adott, páratlan volt. Viszont akármennyire is folytattam volna – főleg, hogy Janenek muszáj volt elmennie egy rövid időre, ezzel jó esélyt adva a riválisának, aki szintén a főszereplő párja szeretett volna lenni – a szemem már szörnyen fájt, és hirtelen olyan álmosság zuhant rám, hogy azt hittem, ott helyben elalszok. Ezt valószínűleg Jackson is észrevehette, mivel kérdezés nélkül kikapcsolta a tévét, majd a fürdőbe küldött. Szerencsénkre két külön fürdőszoba volt a házban, ami szintén még kényelmesebbé és probléma mentesebbé tehette a jövőben számunkra az együttélést; és már ezen az estén is segített, hogy egyszerre tudjunk ágyba feküdni, még ha nem is egymás mellé.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 7. fejezet

Hetedik fejezet – Egy rossz lépés

A szökési kísérletem utáni három nap szinte teljesen ugyanúgy telt: Mark folyamatosan segített a lábamat helyre hozni, ami tényleg egyre jobban lett. Mindig reggelivel és egy kis csokor virággal várt ébredéskor, amiért cserébe felajánlottam neki, hogy az ő kedvenc filmjeiből nézzünk egyet-egyet – hiszen féltem, hogy ismét rátör egy roham, ha én választok. Valamint ebédre folyton a kedvemben akart járni; bár egyszer polipos kaját kértem tőle, amit valóban imádtam, de tudtam, hogy esélytelen, hogy bármi ilyesmije legyen a hűtőjében. Ezzel egy kicsit el akartam bizonytalanítani, hogy márpedig nem adhat meg mindent nekem.

Azonban bárhogy próbáltam megkedvelni, és egy részem tényleg érzett egyfajta szimpátiát iránta, akkor sem tudott a rettegésem alábbhagyni. Az a roham egyszerre ébresztett sajnálatot a lelkemben, és közben még jobban megijesztett, hogy mi lesz, ha egyszer majd nem a saját fejét veri közben, hanem bennem tesz kárt. Nem tudtam, mi volt a konkrét baja, így azt sem, hogy mire számíthattam a továbbiakban, és rákérdezni se mertem. Aludni is alig aludtam, mert már a széket nem raktam oda az ajtómhoz, hogy saját magamnak is bizonyítsam a bátorságom, de közben mégis folyton éber álmom volt, és még egy apró szélfúvásra is kipattant a szemem, mert azt hittem, Mark volt az. Nem segítettek azok a szavai sem, hogy: „Ha úgy zajlanának a dolgok, ahogy azt én szeretném, épp az ajkaidat falnám, és meg sem állnék még jó sokáig.” Én nem akartam, hogy egy beteg ember falja az ajkaimat, már csak azért sem, mert összesen egyszer csókolóztam, ami egy lánnyal történt, és azóta sem hevertem ki. Nem akartam, hogy a második csókom is egy újabb rossz élmény legyen. Igazi szerelemre vágytam. De hogyan szerethettem volna valakit, aki a saját tulajdonának tartott azért, mert kimentett egy tóból? A szerelem nem tulajdonjogról szólt és nem a szabad akarat megvonásáról. Utáltam, hogy ő rendelkezett felettem, de egy hang folyton azt súgta bennem, hogy a megmentésem miatt bármit megtehetett velem.  Ezt a hangot viszont gyűlöltem, de elnémítani mégsem tudtam.

A balesetem utáni harmadik reggel arra keltem, hogy elhajtott a kocsijával, azonban rögtön visszaaludtam, mivel semmi szökési terv nem jutott az eszembe, hisz egyrészt már tudtam, hogy hiába való lett volna, másrészt pedig tényleg elhatároztam, hogy a félelmeim ellenére segíteni akarok neki. Egyszerűen éreztem a zsigereimben, hogyha igyekszem a lehető legtöbbet kihozni ebből a helyzetből, azzal mindketten csak nyerünk. Bár ekkor nem tudtam a hazajutásomnál nagyobb nyereséget elképzelni magamnak.

A faliórám elárulta, hogy három órával később keltem fel, mint ahogy Mark távozott. Már egész jól tudtam sétálni, de még mindig nagyon fájt a zúzódásom, így továbbra is az ép lábamat terheltem jobban. Nem is lett volna ezzel semmi baj, hisz az emeletről könnyen lejöttem, azonban elfogott a bezártság érzete – mivel három napja nem tettem ki a lábamat a házból –, így ki akartam menni egy kicsit. Viszont jobb lett volna mindezzel megvárni Markot, mivel túl bátor döntés volt a részemről a meredek betonlépcsőkkel megpróbálkozni, és a harmadiknál éreztem, ahogy az egyensúlyom oda lett, majd azt, miként árasztotta el a fájdalom a testem minden egyes zugát, miután végiggurulva a további lépcsőfokokon, a hideg földre zuhantam.

- Hol vagy, Jinyoung? – hallottam édesanyám zokogó hangját.

Éjszaka volt, én pedig rohantam egy végeláthatatlan erdőben. Próbáltam válaszolni neki, de egy hang sem hagyta el a számat, és utána arra is rájöttem, miért: mivel Mark fogta be azt, miközben ráncigált magával a házához.

- Ne, csak oda ne! – könyörögtem neki, amint szabad lett a szám.

- Dehogynem. Nekik nincs akkora szükségük rád, mint nekem. Te az enyém vagy, Jinyoung… Az enyém vagy.

- Nem, nem vagyok! – ordítottam, és ez már a valóság volt, nem pedig a félelmeim szülte álomképek világa.

- Jinyoung, hát magadhoz tértél – ölelt meg a síró Mark, miközben én ismét a kanapén feküdtem kiszolgáltatottan, ahogy pár nappal ezelőtt. – Mikor megláttalak vérző fejjel feküdni a lépcső előtt, szörnyen megijedtem.

- Jézusom, tényleg, én elestem! – jöttem rá.

- Igen. Komolyan máris meg akartál ismét szökni? – nézett rám kétségbeesve, miközben a szemeiből továbbra is potyogtak a könnyek. – Hiszen még a lábad is fáj. Pedig én úgy igyekeztem, hogy a kedvedben járjak. Azért mentem el most is, mert tegnap, miután polipot említettél, felhívtam a legközelebbi településen lakó halbeszerző ismerősömet, akivel apa régen jóban volt, hogy rendeljen nekem ma reggelre polipot, és sikerült is neki. Azt akartam, hogy már ma azt főzzek neked, mivel ez egy teljesíthető kívánság volt, így mindenképp meg is akartam valósítani. Még receptet is kértem az ismerősömtől, amire azt mondta, hogy imádni fogjuk, és plusz hozzávalókat is adott hozzá – vette ki remegő kézzel a zsebéből a papírfecnit, majd átnyújtotta.

- Én a polipot nem is gondoltam komolyan, Mark – vallottam be, miközben a bűntudat elárasztotta a mellkasomat. Csak kicsit oda akartam marni neki azzal a hülye polipos beszólásommal, a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy tényleg hozat nekem. Dehogyis gondoltam, mikor én ekkor is épp arról álmodtam, hogy ráncigált magával a ház felé. Már lassan odáig jutottam, hogy itt én voltam a rossz ember, nem Ő. Vagy talán mindketten azok voltunk, vagy épp, hogy egyikünk sem...

- Valóban? – törölte le a könnyeit.

- Valóban, és elmenni sem akartam, csak szimplán friss levegőt szívni.

- Ó! – Nem mondott mást, csak meredt maga elé.

- Úgy érzem, hogy a fej- és lábfájásom is ismét ugyanolyan lesz, mint előtte – jegyeztem meg, miután belenyilallt a fejembe.

- Reméljük, legalább nem lesz rosszabb. De azért hozok neked fájdalomcsillapítót.

- Mark, sajnálom – mondtam, miután visszatért a gyógyszerrel és egy pohár vízzel. – Tudom, hogy megijedtél. Tényleg elhiszem, hogy nem azért hoztál ide, hogy szenvedni láss, ezt az elmúlt három napban bizonyítottad.

- Nem merek majd elmenni itthonról ezentúl, ha mindig arra jövök haza, hogy megsérülsz. Pedig most is vettem még más enni-innivalót is, ami fogytán volt, nem csak a polipot hoztam.

- Legközelebb vigyél magaddal vásárolni! – ajánlottam fel neki.

- Ja, hogy rögtön elszökj – horkant fel. Nem akarom, hogy bezárjanak miattad, Jinyoung.

- Nem szöknék el.

- Hát persze.

- Mondjuk, ha esetleg igyekeznénk jobban megismerni egymást, akkor a bizalom is megnőne közöttünk.

- Rendben, már úgyis egyre jobban furdal a kíváncsiság, miért ment tönkre a barátságotok Jaebummal – ült le elém az asztalra.

- Bele a közepébe – jegyeztem meg, de még a kórházból való hazatérésemkor megígértem neki, hogy ezt elmesélem, így tényleg itt volt már az ideje, hogy megejtsük a dolgot.

- A mi kapcsolatunk már csak ilyen – bazsalygott.

- Ez igaz. Na szóval, én és Jaebum… - sóhajtottam egy mélyet, miközben átgondoltam, honnan is kezdjem. – Külön-külön jelentkeztünk mindketten egy ügynökséghez, de aztán elhatároztuk, hogy együtt több esélyünk van. Végül mint duót felvettek minket gyakornoknak, és úgy tűnt, minden jól megy: egyre jobb táncosok és énekesek lettünk, ráadásul a hangunk kiegészítette egymást. Dalszerzés terén sem volt gond egyikünk részéről sem.

- De akkor hol volt a probléma? – tette keresztbe a lábát, miközben áhítattal hallgatott.

- Ott, hogy nem akart belemenni abba a koncepcióba, amit nekünk szánt az ügynökség. Ők letisztult dolgokat vártak tőlünk, ami dalok terén Jaebumtól sem állt távol, viszont ő színes hajakról, aranynyakláncokról és szörnyen giccses ruhákról beszélt folyton, mert állította, hogy ő csak akkor tud a hétköznapi Jaebum szerepéből kilépni, amikor a színpadon áll, ha teljesen szembe megy a valós énjével. Én viszont nagyon nem így vélekedtem erről, hanem pont az ügynökség álláspontján voltam, hogy valami egyszerűt képviseljünk, amivel bárki azonosulni tud. Én nem megváltozni akartam a színpadon, hanem átadni azt, aki vagyok, azt a művészetet, amit képviselek. Ő azonban ebbe nem ment bele, hanem szerződést bontott. Mivel időközben legjobb barátok lettünk, így elvárta, hogy én is ezt tegyem, és majd együtt menjünk máshova. Viszont én nem akartam elölről kezdeni, feladni a biztosat valami bizonytalanért, főleg, hogy nem vonzottak Jaebum elképzelései.

- Tehát maradtál, és szólóénekesként énekelted fel a közös dalokat – rakta össze a képet.

- Igen, Jaebum pedig nem állt velem szóba két éven át. Csak aztán az egyik dalt, a Lullaby-t, amit teljesen egyedül írt, és a kedvence volt mind közül, rám kényszerítették, hogy most már nem úszom meg, a harmadik albumomra fel kell énekelnem, ráadásul ehhez forgassak klipet is. Tudtam jól, hogy meg fog ezért keresni, de személyes találka helyett felhívott, és csúnyán összevesztünk, majd pont miután letettem a telefont, megcsúszott a kormányom – értem a történetünk végére.

- Aha – ráncolta a homlokát, mint aki emésztgeti a hallottakat. – Nem is voltatok igazi barátok, ha nem merted megmondani neki, hogy mások az elképzeléseid. Kompromisszumot kellett volna kötnötök, és együtt maradni. Te sem lettél volna magányos, ő pedig nem adta volna fel az álmát, és a baleset sem történt volna meg.

- Igen, talán tényleg nem voltunk azok. Viszont, ha nincs baleset, nem találsz rám. Így is ezt akarnád? – néztem rá kíváncsian.

- Persze, hisz akkor boldogabb lennél. Meg amúgy is, ha nem tapasztalom meg, milyen a közeledben lenni, úgy nem tudom, milyen azt elveszíteni. Az ember csak az után tud igazán vágyódni, amit már megtapasztalt. – Fájdalom, veszteség, magány – ezek mind kiütköztek ekkor Mark arcára, én pedig nem tudtam nem sajnálni Őt.

- Micsoda bölcs szavak.

- Nem vagyok én olyan buta. Viszont te mire vagy kíváncsi? – Félt, ezt is le tudtam olvasni róla: rettegett, vajon mire kérdezek rá.

- Megtudhatom, mi történt a családoddal?

- Mire tippelsz?

- Meghaltak – feleltem halkan, mire fájdalmasan bólintott. – De ha nem tudsz róla beszélni, akkor hagyjuk.

- Nem, elmondhatom. Közvetve az én hibám volt – kezdte, miközben egy pontot nézett kitartóan a falon. - Tudod, én kicsi korom óta problémás eset vagyok, és a szüleim szerették volna, ha van valami, amiben sikerélményt szerzek. A tanulás nem ment különösen jól, de se ének, se rajz terén nem voltam kiemelkedő, mígnem a tesi tanárom felhívta a figyelmüket arra, hogy érdemes lenne akrobatikával foglalkoznom, amiből aztán szenvedély lett a részemről, és tényleg jól is ment. Majd középsuli után is kitartóan csináltam. Pont az egyik versenyemre igyekeztek három hónappal ezelőtt, amikor egy kamionos nekik ment, és szörnyet haltak. – Először csak újabb remegés fogta el, majd egy vad sírógörcs: sokkal durvább, mint amit pár napja láttam tőle, mert ez most nem valamilyen mentális betegség tünete volt, ez a fájdalom a lelke legmélyéről tört fel.

- Uramisten, Mark! – Bárhogy fájt a fejem és a lábam, erőt vettem magamon, és felültem, majd odahúzva magam mellé a kanapéra, erős szorításomba zártam, hogy legalább erre a pár percre érezze, hogy már nem volt teljesen egyedül.

Igaz, sok időbe telt, míg Mark könnyei elapadtak, én azonban nem löktem el magamtól, és az sem érdekelt, hogy a vállamon vizes lett a felsőm miatta. Hagytam, hadd sírja ki magát, mert ekkor erre volt a legnagyobb szüksége.

- De nem ez a teljes történetem – tette hozzá, miután el tudott engedni.

- Sejtettem, viszont nem kell, hogy ma elmond a többit is, ráér. – Láttam rajta, hogy képtelen lett volna további részleteibe belemenni a szomorú múltjának, így megkegyelmeztem neki. Végül is így volt fair, mindketten egy-egy sztorit meséltünk egymásnak, a legfontosabbakat, amiket először tisztáznunk kellett.

- Köszönöm, Jinyoung. Cserébe ma te választhatsz filmet. Viszont nekem most el kell kezdenem a polipot főzni – állt fel.

- Mondanám, hogy segítek, de nem igazán az én asztalom a főzés – vallottam be.

- Ezt valahogy sejtettem, viszont én szívesen tanítalak. Bár nem hiszem, hogy épp a polippal kéne kezdenünk – nevetett, és annyira jó volt újra látni a mosolyát, amit hirtelen ismét ugyanolyan gyönyörűnek láttam, mint a parkban, mielőtt elrabolt.

- Rendben, akkor majd valamelyik könnyebb fogásnál.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Szaladjunk, amíg itt vagyunk! - BTOB - MinkWang fanfiction

Szaladjunk, amíg itt vagyunk!

A történetbe ennek a dalnak a szövegét dolgoztam bele:

   Eunkwang:

Épp a házunktól nem messze lévő tó partján üldögéltem. Bár esőt jósoltak aznapra, mégis a szikrázó nap sugarait követtem, miként bolyongtak a fák között, és verődtek vissza a tó tiszta felszínéről, hogy a szememet elvakítsák. Bár a látásomat még ha tompíthatták is, az emlékeim üvöltő sikolyát még ők sem tudták elfedni előttem. Ahogy a tó ellopta és magáévá tette a fényt, úgy árasztották el az elmémet azok az emlékképek, miként szaladtunk a kertünk végébe Minhyuk és én minden egyes alkalommal, amikor rossz fát tettünk a tűzre.

Az életem első nyolc éve állandó utazásokról szólt, mivel édesapám üzletemberként folyton váltogatta a cégeket, ahol dolgozott. Azt mondta, hogy kell a változás mindannyiunk életében. Én ezt el is hittem neki, amíg Minhyuk fel nem bukkant. Bár magántanuló voltam, így nem igazán szocializálódtam, de ő a szomszédom volt, és épp nyári szünetben költöztünk melléjük, így állandóan otthon volt, és sokszor hívott magával játszani. Kezdetben nem tudtam mit kezdeni az adott helyzettel, hiszen fogalmam sem volt arról, mi az, hogy barátság. Csak a testvérem volt nekem, de mivel ő lány volt, így nem sok közös volt bennünk. Mondjuk én próbálkoztam jó kapcsolatot létrehozni Jisooval, de a nővérem egyszerűen magába fordult, és az állandó környezetváltást úgy élte meg, mint egy tortúrát, így elzárkózott a világtól. Néha úgy éreztem, az én maradék életkedvemet is elvette, és ezt adta vissza nekem Minhyuk. Az a gyermeki kacaj, ami oly jellemző volt rá, feltöltötte a magányos lelkemet, viszont ezzel a mosollyal együtt az élet is elhagyott azóta, hogy eljöttem mellőle, és mintha a Nap sem sütött volna rám ezentúl, hanem égetett és vakított.

Nyolc éven át éltünk egy helyen, ami rekord volt, mivel apámnak nagyon-nagyon jó dolga volt az adott cégnél, és mi bolondok elhittük, hogy végleg letelepszünk. Jisoo is egyre inkább nyitott a külvilág felé, és idővel Minhyuk nővérével, Jennievel nagyon jó barátnők lettek. Olykor irigyeltem azért a tiszta barátságért, ami nekik volt, mivel én többet éreztem Minhyuk iránt, mint, amit kellett volna.

Épp egy nyári este volt, amikor tizennégy éves lehettem, és kifeküdtünk kémlelni a csillagokat. Gyakran csináltunk ilyesmit, mivel Minhyuk fő éltetője a természet volt, az enyém pedig ő, így állandóan a szabadban voltunk. Éreztem, miként fedte el a vétkemet a képemen táncoló holdfény, és bár elhatároztam, hogy színt vallok neki, mégsem tettem. Mint, aki elnémult, úgy feküdtem ott, és utána hetekig alig beszéltem vele. Sokszor volt, hogy a magas fánk legtetejére szaladtam fel gyorsan, amikor megérkezett, mert tudtam, hogy tériszonyosként nem fog utánam mászni. Ezt persze nagyon sérelmezte, hisz nem értette, miért lettem hirtelen ilyen vele. Azt hazudtam neki, hogy felerősödött az önutálatom, ami sajnos folyton ott ólálkodott körülöttem minden egyedül töltött percemben, és amit az iránta érzett szerelmem csak elmélyített. Ő igyekezett ezt éretten kezelni, mint mindent az életben, míg én nem vágytam semmire sem jobban, minthogy ismét bujkáljunk, mint két gyerek, akik elloptak valami fényeset. Mert, amikor velem volt, úgy éreztem, hogy a mindenség velünk forog, és mintha egy napkalapban táncolnék.
   Minden depresszióval és szorongással küzdő ember életébe kívántam egy Minhyukhoz hasonló személyt. Mi közöttünk így volt meg az egyensúly, azért egészítettük ki egymást, mert ő rengeteg életkedvet kapott, míg én túl keveset. Épp ezért aznap, amikor el kellett ismét költöznünk, mert apámat kirúgták, úgy éreztem, hogy nem szimplán elszakítottak tőle, hanem, mintha valamelyest véget ért volna az életem. Otthagytam egy fontos részemet nála, és tudtam, ezt senki mástól nem kaphatom vissza. Ő persze biztatott, hogy tudjuk majd tartani a kapcsolatot. A maga napsugár énjével igyekezett pozitívan állni mindehhez, de ismertem, láttam, ahogy a szemei némán sírtak értem, és hogy a lelke már akkor segítségért kiáltott, amikor még el sem jöttem.

Ahogy a tó mellett ülve kifújtam a levegőt, feltámadt a szél. A szél olyan volt számomra, mint Minhyuk: körbe futott és eltemetett, de nem maradt hosszútávon velem. De ez nem a barátom hibája volt, hanem a fránya életé. Csupa falevél volt ilyenkor ősszel az életünk: mindig együtt sepertük őket, ügyelve arra, hogy kiválogassuk a legszebbeket és lepréseljük azokat. Viszont nem hoztam el magammal a sajátjaimat, hanem búcsúajándékként otthagytam azokat neki. Reméltem, hogy mikor megnézegeti őket, majd mindig én jutok az eszébe. Ha már engem elfújt tőle a szél, a faleveleimet legalább nem…

Bárhogy kezdte a bőrömet bántani a nyirkos, őszi levegő, még maradtam egy kicsit félszegen, és továbbra is a Napot néztem. Ekkor pedig, mintha a fák között megpillantottam volna Őt… De az nem lehetett. Ő nem volt itt. Ő már nem volt a közelemben, csak az emlékeimben és a szívemben. Pedig kérte, hogy tartsuk a kapcsolatot e-mailben és telefonon, én viszont már két hete nem válaszoltam az üzeneteire, és a telefonomat úgy ahogy volt, kikapcsolva tartottam egy fiók mélyén. Nem akartam, hogy rájöjjön, már az árnyéka sem voltam annak, aki eljött tőle. Tudtam, hogy így a kétségbeesés fogja magával rántani, de inkább kétségek közt őrlődjön, minthogy lássa, mivé lettem: valakivé, aki képtelen volt tükörbe nézni. Nem tudtam éjjelente aludni, helyette akkor is inkább kiszöktem ide a tóhoz. A Nap és a Hold voltak az életem szimbólumai, hiszen közöttük élt a mindenem. A napjaimba ő hozta el az értelmet, magát az életet, de most már minden, ami ezen a Földön megteremt, a Túlvilágra integetett. Már nem az életet láttam meg egy szép fában vagy virágban, hanem az elmúlást, főleg így ősz tájékán. Pedig még nem akartam elmúlni, nem, amíg ő – még ha tőlem távol is – élt és lélegzett.

Hirtelen halk nesz csapta meg a fülemet, de nem fordultam meg, mivel gondoltam, ez is csak a szél miatt van. Már egy ideje nem féltem éjszaka sem ide kijárni, mivel erre a madár se járt. Ilyen eldugott helyen még sohasem laktunk, ami még inkább fokozta a depressziómat.

- Maholnap úgyis elfogyunk, szaladjunk, amíg itt vagyunk – hallottam a gyönyörű hangján azt a mondatot, amit kicsi korunk óta mindig ismételgetett, és szinte teljesen biztos voltam benne, hogy képzelődök. – Mi az, meg sem fordulsz?

- Nem, hisz tudom, hogy ez csak hallucináció. Te nem lehetsz Ő, hisz Minhyuk messze van, túlontúl messze – suttogtam.

- Ez nem valós? – kérdezte, amikor megfogta a vállamat, és én ekkor realizáltam, hogy tényleg ott volt velem.

- Minhyuk! – pattantam fel, hogy magamhoz öleljem. – Te meg mit keresel itt?

- Tudnád, ha felvetted volna akár egyszer is azt a kicseszett telefonodat – dorgált le.

- Ó! – nem tudtam mást mondani, hiszen még azt sem fogtam fel, hogy tényleg itt állt előttem teljes valójában. Meg mertem volna esküdni rá, hogy az elmúlt két hónapban szebb lett, mint amilyen előtte volt.

- Otthagytál két dolgot.

- Miket?

- Ezt – vette elő a táskájából a leveleimmel teli dobozkát.

- Ne, kérlek, tartsd meg, direkt hagytam hátra neked.

- De többé nem kell, megoldjuk, hogy ne válasszanak el minket egymástól. Meg sem kérdezed, mi a másik dolog? – nézett rám a huncut mosolyával, ami túlságosan is hiányzott már.

- Na, mi az?

- Hát ez. – Fel sem fogtam, és az ajka már az enyémet érte. Hagyott pár másodperc reakcióidőt, mielőtt megmozdult, amire szükségem volt. De amint felfogtam, hogy ez tényleg nem csak egy képzelgésem volt, hanem életem szerelme valóban ott állt előttem, és azt tette, amiről már túl sokszor ábrándoztam, én magam is viszonoztam a csókját.

- Maholnap úgyis elfogyunk, szaladjunk, amíg itt vagyunk – mondtam most én a jelmondatát. Imádta a maholnap szót, és miatta én is, mivel azt jelentette számára, hogy a mában mindig benne volt egy kicsi a holnapból, és tudtam, hogy ebben a csókban nem csak a holnapunk, hanem az egész jövőnk benne volt.

- Akkor szaladjunk is egy jót!

Ahogy kézen fogva elvezetett, tudtam, hogy lesznek megoldásai, mert mindig is voltak. Az volt a rossz döntés, hogy ki akartam zárni az életemből, hisz ő maga volt az éltetőm. 

Azóta ketten létezünk, estére néha elveszünk,

maholnap úgyis elfutunk, szaladjunk amíg itt vagyunk…

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

A korábbi történetemet ezzel a párossal ITT olvashatjátok.

Álomfogoly - Star Wars - Stormpilot fanfiction

Álom fogoly

[Ezt a Shiper kedvéért átírt Stormpilot történetet eredetileg egy BTS párossal írtam meg.]

Finn:

- Uram, ugye nem felejtette el a holnapi értekezletet? – kérdezte az asszisztensem, mikor kilépve az irodámból, elindultam a lift felé.

- Holnap lesz az értekezlet? – sápadtam el, hiszen a párommal, Poeval terveink voltak estére. – Azt hittem, holnapután.

- Biztosíthatom a felől, hogy holnapra lett megbeszélve. De, ha gondolja, akkor értesítem a kollégákat, hogy inkább tegyük át későbbre.

- Ne! – emeltem fel a kezemet reflexből. – Jó lesz a holnap. Megoldom, hogy addigra elkészüljek mindennel.

- Rendben, uram. Akkor én is előkészítem azokat a papírokat, amiket kért tőlem.

- Köszönöm. További szép napot! – búcsúztam tőle, majd végre tényleg beléptem a liftbe, és kihasználva, hogy egyedül vagyok, az oldalának hajtottam a fejem, bár legszívesebben belevertem volna.

Nem akartam visszamondani Poeval a közös vacsoránkat, hisz nehezen tudtunk csak asztalt foglalni a kedvenc éttermébe, ráadásul az elmúlt hetekben alig törődtem vele. Mindig is tudtam, ha édesapám menedzser cégét átveszem, az életem fenekestől felfordul. Bár az se volt kutya, amikor a helyettese voltam, de a vezetői székbe ülve nem csak minden feladat és döntéshozatal az én kezembe került, ott volt a megfelelési vágyam is, hogy ne hozzak szégyent a fejére. Már húsz éve működött a cég, ráadásul évről-évre csak növekedett a hasznunk, így nem akartam, hogy ez a felfelé növekvő tendencia alábbhagyjon miattam. Szerencsére a kollégák elismertek és tiszteltek, hiszen jól tudtuk apával, hogy már évekkel azelőtt el kell kezdenünk építeni az imázsomat, mielőtt ő nyugdíjba menne. Ahány értekezletre és üzleti útra csak tudtam, elmentem vele, és kitanultam minden csínját ennek a szakmának. Ebből a szempontból jól jött, hogy Poe fotós volt, így nem volt helyhez kötött életmódja, ami miatt legtöbbször ő is velem tartott ezekre az üzleti utakra. Lehet, hogy nem volt könnyű az életem, de a szerelmem miatt minden nehézség könnyebbé vált. Csak reménykedni tudtam benne, hogy ő is ugyanolyan boldog volt mellettem, mint én az ő oldalán. Bár sokszor húztam azzal az agyát, hogy biztos amiatt van velem, mert gazdag vagyok, és így élheti a művész életét, anélkül, hogy gályáznia kellene mellette, ő pedig ilyenkor mindig próbálta a lehető legkellemesebb módszerekkel bebizonyítani számomra, hogy ez nem így van, én pedig rendre hittem neki.

- Szia, szívem! – léptem be az ajtónkon, mire azonnal odafutott hozzám, és szájon csókolt.

- Szia, Finn! Milyen napod volt? – kérdezte a rá jellemző vidámsággal.

- Nem volt vészes. Viszont elfelejtettem, hogy holnap lesz a konferencia, nem pedig holnapután, úgyhogy, ha nem baj, akkor vacsoráig kicsit dolgoznék még.

- Ó, persze, menj csak! Egyébként, azt is megértem, ha le szeretnéd mondani a közös vacsorázást. Rendelünk valamit, aztán itthon romantikázunk. Sok időt megspórolnánk vele – ajánlotta fel, amit meg sem fontoltam.

- Dehogy mondom le! Így sem töltök veled annyi időt, amennyit szeretnék. Ha kell, akkor inkább kevesebbet alszok.

- Ilyet ne is mondj! Így is alig alszol – ölelt szorosan magához, amitől egy kicsit enyhült az idegességem.

- Te vállaltad, hogy egy alvászavaroshoz kötöd az életed – jegyeztem meg.

- Hála az égnek, hogy ez a legnagyobb hibád. Tudod, hogy sohasem amiatt idegesítem fel magam, mert olykor felkeltesz, hanem mert ennyi év után sem tudunk rendes megoldást találni rá – mondta aggódva, amitől borzasztóan aranyos volt, így kénytelen voltam megcsókolni. - Miért mindig csókkal akarod belém fojtani a szót? – kérdezte, miközben kicsit elhúzódott tőlem.

- Mert, amikor aggódó tekintettel nézel rám, olyankor az átlagosnál is vonzóbbak az ajkaid – vallottam be.

- Mondanám, hogy folytassuk ezt a beszélgetést a hálószobánkban, de tudom, hogy dolgod van. Nem is zavarlak vacsoráig – állt arrébb tőlem, de én visszahúztam magamhoz, és ismét heves csókba kezdtem, hisz ennél jobban semmi sem tudott feltölteni.

Miután végeztem a munkával, épphogy tíz percem volt elkészülni, de szerencsére ennyi pont elég volt. Poe csak halkan szólt fel nekem, hogy lassan indulnunk kéne, amikor pont kiléptem az dolgozószobámból.

- Hűha, te aztán kicsípted magad! – jegyeztem meg, amint megpillantottam. – Viszont az a szívecskés napszemüveg nem biztos, hogy kelleni fog oda!

- Tudom, csak kíváncsi voltam, meg mered-e jegyezni.

- Vagy inkább arra, hogy kellően figyelek-e rád. Azért ennyire még nem lettem aktakukac, hogy egy ilyen részlet felett elsuhanjak, igaz? – kérdeztem kicsit félve.

- Nem. Még legalább is! – emelte fel a mutatóujját, majd kézen fogva indultunk a taxihoz, amit azért hívtunk, hogy a vezetés miatt ne legyen az, hogy valamelyikünk nem fogyaszthat alkoholt. Nem ittunk mi sokat, de azért az ilyen alkalmakkor pár pohár bor mindig lecsúszott.

Miután megérkeztünk az étterembe, azonnal bújni kezdtük az étlapot. Én ekkor jöttem rá, hogy elfelejtettem ebédelni, így a gyomrom egyre hangosabb korgásokkal adta nemcsak az én tudtomra, hanem a pároméra is, mennyire üres már.  Majd amíg az ételt vártuk, Poe lelkesen mesélt arról, hogy minden utolsó simítást elrendezett a másnap nyíló galériájához. Annyira büszke voltam rá. Igen, tény és való, hogy a támogatásom nélkül nem tudott volna ebből megélni az elején, de maga vívta ki a presztízsét, ami által egy neves galéria elfogadta a pályázatát, hogy egy hónapra kapjon három nagy termet is. Én persze az összes fotókedvelő kollégámat meghívtam, hátha lesz egy-két olyan személy, akinek megtetszene egy-egy alkotása. Borzasztóan kíváncsi voltam, mit hozott össze. Bár minden képet láttam kicsiben, de különböző nagyságban készítette el őket a galériához, és mindegyikből csinált több másolatot is, így aztán az sem fordulhatott elő, hogy egy-egy jobban sikerült fotót csak egy személy vehetett meg. De nem csak ezen változtatások miatt vártam nagyon, hogy én is végignézzem a galériáját, hanem, mert volt egy fotó, amit nagy titokban tartott előttem, de nem tudtam, miért. Azt sem mondta el, hogy ki, vagy mi van rajta. Bár engedtem neki olykor, hogy lefotózzon, azért nem örültem volna, ha egy titokban készített képet tesz közzé rólam a galériában, főleg, ha kifejezetten nagy fotóról volt szó.

De én is ecseteltem egy-két dolgot a céggel kapcsolatosan, azonban abba nem mentem bele - viszont biztosan ő maga is tudta –, hogy rettegek az éjszakától. A másnap nagyon fontos volt számomra, hisz ez volt a második ilyen nagy értekezlet, amióta átvettem a céget, és legutóbb is kialvatlanul és szétszórtan mentem. A külsőm még hagyján is volt, mivel Poe alapozóval próbálta elfedni karikás szemeimet, ami segített, de nem akartam sűrűn ilyen módszerekhez nyúlni, hisz utáltam az olyan a sztereotípiákat, hogy minden meleg pasi festette magát. Amúgy is voltak olyan félelmeim, hogy valaki nem vesz komolyan, mivel nyílt titok volt, hogy a saját nememhez vonzódtam, ráadásul elég nőies arcom volt, és olykor a mozdulataim, valamint gesztusaim is túl finomra sikeredtek. De erről nem tehettem. Poe pedig váltig állította, hogy ő pont ezek miatt szeretett belém, mert egyszerre látott kecsesnek és férfiasnak.

Hazaérve hamar lezuhanyoztunk, és ágyba is feküdtünk. Én elővettem a szokásos nyugtatómat, aminek segítenie kellett volna az alvászavaromon, de ha egyszer kattant az agyam, és úgy döntött, hogy ő márpedig nem áll le, akkor nem volt esélye semmilyen gyógyszernek. De most eléggé hulla voltam, így reménykedtem benne, hogy a fáradtságom és a bogyó együtt elegek lesznek, hogy hamar álomba szenderüljek. Poe tíz percen belül már aludt is, és ha én is hasonlóan teszek, akkor kilenc órám lett volna kipihenni magam. Az elején úgy nézett ki, hogy nem is lesz ezzel gond, az első egy órában félálomban feküdtem, és pont, mikor elaludtam volna, a vesém úgy döntött, hogy nem hagy békén. Próbáltam nem törődni az ingerrel, de az csak győzedelmeskedett felettem, így kimentem a mosdóba. Bár ilyenkor sohasem oltottam villanyt, nehogy az álom kimenjen a szememből, amit legtöbbször csukva tartottam, és tapogatózva intéztem el a mosdózást. Sok év tapasztalat után ez gyerekjáték volt számomra. Bárcsak az alvás is ilyen könnyen ment volna!

Ha visszafeküdve tényleg elalszok, akkor még mindig lett volna nyolc órám pihenni, de sehogy sem tudtam a korábbi félálomban lévő állapotomba se visszakerülni. Emiatt egyre gyorsabban vert a szívem, amitől izzadni kezdtem, ezért lelöktem magamról a takarómat, de utána meg fáztam, így csak visszahúztam. Nemsokára ismét ki kellett mennem a mosdóba. Pedig nem ittam direkt semmit alvás előtt, így nem értettem, mi jöhetett még ki belőlem.

Ezek után már mást se csináltam csak forgolódtam. Mivel órák óta feküdtem alvás nélkül az ágyamban, így a hátam egyre jobban kezdett kiállni. Végül már nyújtógyakorlatokkal próbáltam ellazítani. Az agyam pedig egyszerűen nem akart leállni. Ilyenkor mindig eljutottam arra a pontra, hogy már amiatt nem tudtam elaludni, mert felidegesítettem magam azon, milyen szerencsétlen vagyok.

Feladva mindent, újabb adag nyugtatóért mentem a fürdőbe, mikor láttam, hogy négy óra múlva fel kell kelnem. Remegő kezeimmel kivettem a szekrényből a kis dobozt, és két szemet bekaptam. Bár napi egy volt ajánlott, és én már korábban is vettem be, nem érdekelt már ez sem, csak tudjak végre pihenni.

- Én csak aludni akarok – suttogtam, miközben kínomban kigördült pár könnycsepp. – Ez olyan nagy kérés, aludni?

Már tizenöt éve szenvedtem alvászavarral, de ennyi idő után sem tudtam megbékélni magával a ténnyel, hogy egy ilyen létszükséglettel napról-napra meggyűlik a bajom. Poe például el sem tudta képzelni, miket élek át. Persze az évek alatt sok mindent tapasztalt már velem, de megérteni sohasem tudta, miért van ez. Számára az alvás egy végtelenül egyszerű folyamat volt, amiért borzasztóan irigyeltem. Lehet, hogy gazdag voltam, de az ilyen dolgokat nem lehetett pénzzel megoldani. Annyi specialistánál voltam már, de egyik sem tudott igazán jó megoldást mondani. Így már feladtam, hogy én valaha kipihent életet élhetek.

Hirtelen megszédültem, ami azt jelentette, hogy hatott a nyugtató, így visszakullogtam a franciaágyunkhoz, és bágyadtan beledőltem. Végül nem vettem észre, mikor merültem álomba, csak arra lettem figyelmes, hogy csörög az ébresztőm, de mivel nem tudtam megmozdulni, hogy kinyomjam, így arra gondoltam, hogy talán csak álmodom az egészet.

- Finn, kérlek, kapcsold ki! – hallottam Poe fáradt hangját mellőlem. – Kérlek, tudod, hogy utálom ezt az ébresztő hangot! – kérlelt tovább, de én ezután sem tudtam mozdulni.

Amint kinyitottam a szemem, és a reggeli fény sugaraitól megvilágított szobánk plafonját néztem, rájöttem, hogy ismét alvási paralízist éltem át. A mellkasomon úgy éreztem, mintha ülne valaki, és ez a nyomó érzés majd megfojtott. Láttam, ahogy a párom odakullog a telefonomhoz, de mégis távolinak tűnt, és a nappali fénytől volt egyfajta angyali beütése. Közben szédülni is kezdtem, mintha forgott volna a szoba. Hirtelen azt se tudtam, hogy mi a valóság, és mi az, ami a paralízis miatt van.

- Jaj, ne! Ugye nem megint bénulásod van? – hallottam Poe hangját magam mellől, de közben olyan volt, mintha valahonnan visszhangozna. – Finn, drágám! Tarts ki, rendben? – húzott fel, majd a combjára fektette felsőtestemet, amit át is karolt. – Maradj velem, szerelmem! Figyelj a hangomra!

Mintha kezdett volna a testem bénultsága engedni kicsit, de konkrét mozgásra még továbbra sem voltam képes. Azonban az, hogy a párom azonnal észrevette, hogy baj van, és magához szorított, ami által tudtam, hogy vigyázz rám, borzasztóan sokat jelentett. Lehet, hogy én voltam az idősebb és a dominánsabb fél a kapcsolatunkban, de az ehhez fogható helyzetekben, védtelen voltam, és úgy éreztem, csak ő képes vigyázni rám, és megmenteni a saját démonjaimtól. Egy álomfogoly voltam, aki jelen helyzetben, barna hercegére várt, hogy kimentse onnan.

- Mindjárt vége! – lehelt forró csókot ajkamra, majd ismét magához húzott. – Addig is éneklek neked.

Bár nem szerette a hangját, de tudta, hogy én imádom, így rosszabb napokon, vagy éppen ilyen bénulási esetekben, mindig dalra fakadt nekem. Már a harmadik szám végénél tartott, amikor éreztem, hogy arcomra lecseppent egy könnycsepp, amit ő hullajtott idegessége közepette. Reflexből emeltem is a karomat, hogy letöröljem, majd kellett pár másodperc, hogy felfogjam, tényleg meg tudtam mozdulni.

- Végre! – szakadt ki belőlem.

- Ó, Finn! – ültetett fel, majd végre rendesen át tudott ölelni, és úgy tűnt, hogy egy darabig nem akar elengedni. – Már vége van.

- Ez volt eddig a leghosszabb – jegyeztem meg.

- Tudom. Azért sem bírtam visszatartani a könnyeimet, mert már teljesen kétségbe voltam esve, mikor térsz magadhoz.

- De te velem maradtál, és a hangodba kapaszkodva kitartottam. Köszönöm, hogy ismét kimentettél az álomfogságból – voltam végtelenül hálás neki.

- Ne köszönj semmit! Inkább készülődj, nehogy elkéss! – Lehet, hogy én nem tudtam mozogni egy darabig, de ő sokkal zaklatottabb volt. Már hónapok óta nem volt ilyen velem, és nem hittem volna, hogy pont a legrosszabb időzítéssel, ezen a napon tér vissza hozzám a jó öreg alvási paralízis. Azt pedig már el sem mertem mondani Poenak, hogy a fél éjszakát ébren töltöttem, így is kellően belerondítottam a nagy napjába. Szerencsére a szemem nem volt olyan karikás, mint arra számítottam, ezért sminkelésre nem volt szükség, így felöltözve, bekapva pár falatot, már úton is voltam az irodába.

Az értekezlet meglepően jól ment. Bár olykor megbicsaklott a hangom, és a kezem is jobban remegett, mint kellett volna, de ezek ellenére nagy egyetértés volt a kollégákkal sok mindenben, ami megnyugvásként szolgált számomra.

Végezve az egész napos teendőimmel a cégnél, hazafelé vettem az irányt. Mivel Poe már órákkal a megnyitó előtt elment a galériába, így aztán egyedül voltam otthon. A bevetett ágyunkra nézve, furcsa volt belegondolnom, hogy pár órája mozdulatlanul feküdtem itt, és hogy éjjel a szokásos szenvedésemet követtem el. Ilyenkor olyan ártatlan volt ez az ágy, pedig mindig itt ejtett foglyul egy-egy álmom, vagy épp itt nem akart álom jönni a szememre az Istenért se.

De most nem volt időm hosszasan elmélkedni ezen, inkább lezuhanyozva és öltönyt húzva magamra, elindultam a galéria felé, ami előtt cikázva állt a sor, pedig még fél óra volt nyitásig. Bár ez volt a város legfelkapottabb galériája, azért hittem benne, hogy Poe munkássága is kivette a részét abban, hogy ennyien akartak elsőkként betérni szétnézni.

- Hát itt vagy! – ugrott nyakamba a szerelmem, amint beléptem a személyzeti bejáraton.

- Itt.

- Ugye minden jól ment? – utalt az értekezletemre.

- Igen, minden a legnagyobb rendben volt – feleltem vidáman.

- És a reggeli…

- Azzal ne törődj! Elmúlt, lépjünk túl rajta! Vannak itt vidámabb dolgok is, amikkel foglalkozzunk.

- Igen – csillant fel a szeme, majd mosolyogva megragadta a kezem. – Gyere, körbevezetlek, mielőtt beengednék az embereket!

- Rendben – mondtam, majd szinte futnom kellett, hogy lépést tudjak tartani vele.

Ahogy arra számítottam, a lehető legjobb érzékkel rendezte el Poe a képeket, és azt is jól eltalálta, melyiket milyen nagyságban teszi ki. Volt természeti fotókkal díszített fal, portré sarok, de épületekről lőtt remek képek is helyett kaptak néhol. Maga volt a művészet ez a berendezett galéria. Én pedig most is szembesültem vele, miért szerettem bele ebbe az emberbe. Az én, olykor túlságosan is földhözragadt személyiségemnek kellett egy ilyen remek, képzeletében szárnyaló személy, aki egy sáros tócsában is meglátta a szépséget, és képes volt úgy lefotózni, hogy ezt a látásmódját másnak is átadja. Lehet, hogy nekem nem volt művészvénám, de szépérzékem igen, és borzasztóan tudtam értékelni minden remek művészeti alkotást. Poe maga volt egy ilyen alkotás, egy történet, amit reméltem, egy életen át olvashatok.

Végül elérkeztünk egy elkülönített sarokhoz. Ő kicsit távolabb állt tőlem, valakinek mondott valamit, amit nem hallottam, de vártam, hogy bármi is történjen. Végül hátulról eltakarta a szememet, majd mire elvette onnan, lekerült a lepel a sarokban lévő képről. A fotón nem más volt, mint én, méghozzá épp az igazak álmát aludtam, és olyan békésnek tűntem ezen a képen, mint akinek soha, semmilyen alvásproblémája nem volt. Bárcsak így lett volna!

- Csak te tudsz olyan képet csinálni, amin ilyen békésen alszok.

- Te vagy a lehető leggyönyörűbb fotóalany, akit valaha találhatnék. Bár többször engednéd, hogy lefotózzalak! – jegyezte meg vágyakozóan, pedig ezen kívül három másik kép is készült rólam a galériájához, amiket nem hittem, hogy bárki is megakarna venni, de azért nem bántam, hogy kirakta őket, mert remek fotók voltak. Ez azonban különbözött tőlük, hisz nem egy beállított dolog volt, nem is egy véletlen elkapott pillanat. Poe észrevette, hogy épp egy mély álomszakaszban voltam, és a lehető legjobb szögből ezt megörökítve, bizonyította számomra, hogy még ha olykor úgy is érzem, hogy az alvással csak harcolni tudok, igenis vannak nyugodtabb időszakaim.

- Lehet, hogy az alvás és te nem vagytok éppen jó barátok, de amikor egymásra találtok, olyankor gyönyörűbb vagy, mint valaha – suttogta mellettem állva, és úgy nézett a képre, mintha a világ legszebb embere lett volna rajta, mert az ő szemében az is voltam.

Reméltem, hogy a jövőben több ilyen békés találkozásom lesz az alvással. Ha valaki ebben a segítségemre lehetett, az csakis a Poe volt.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)