Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 6. fejezet

Hatodik fejezet – Ők

- Otthon édes otthon! – nyitotta ki a nyaraló ajtaját.

- Pfú! – fújtattam.

- Túl korai?

- Mark, nem lesz olyan időpont, amikor ez a kijelentés nem lesz számomra túl korai; de ezt mára úgy hiszem, túltárgyaltuk.

- Rendben.

- Akkor végre letennél? – hívtam fel rá a figyelmét, hogy még mindig a karjaiban voltam.

- Még nem – kacagott, majd elkezdett az ölében pörgetni a szobában, mire én az egyik kezemet felszabadítva a nyakába való kapaszkodásból, elkezdtem ütögetni.

- Mark Tuan, te nagyra nőtt óvodás! – ordítottam, de közben képtelen voltam egy apró mosolyt elfojtani.

- Ez az, erre vártam – jegyezte meg.

- Kérlek, tegyél le a kanapéra! – tereltem el a témát.

- Kérésed számomra parancs. – Majd óvatosan elhelyezett.

- Jó vicc, mert, ha így lenne, már itt sem lennék. De gondolom, el kell fogadnom, hogy minden a Te kényed kedve szerint fog zajlani – tettem keresztbe a kezemet, miközben szomorúan tekintettem ki az ablakon. Láthatólag beborult, így valószínűleg egy jó kis elázástól mentett meg Mark, azáltal, hogy hazacipelt, amit persze a világért sem mondtam volna ki hangosan.

- Az én kényem kedve szerint? – rökönyödött meg. – Szerinted én azért hoztalak ide, hogy megzúzódott lábbal és vérző fejjel feküdj itt nekem?

- Ki tudja – rántottam egyet a vállamon.

- Ha úgy zajlanának a dolgok, ahogy azt én szeretném, épp az ajkaidat falnám, és meg sem állnék még jó sokáig. Csakhogy nem hagyok teret ezeknek a vágyaimnak, amíg Te rám nézni sem tudsz úgy, hogy ne süssön a gyűlölet a tekintetedből. Én tényleg csak jót akartam mindkettőnknek, de Te ahelyett, hogy hagynád, hogy a legjobb formámat hozzam, folyton felhúzol és még magadban is kárt teszel. – A keze és az ajka is remegett a kétségbeeséstől, én pedig egyre jobban kezdtem elhinni, hogy tényleg jót akart nekem, csakhogy nem volt tisztában vele, mi volt számomra a jó; bár meg mertem volna kockáztatni, hogy olykor még én magam sem.

- Azért a bedrogozásért te vagy a felelős – mondtam végül.

- Meddig fogom még ezt hallgatni?

- Amíg itt vagyok. Ódzkodom az alkoholtól, a cigitől és a drogoktól is, és te beszennyezted a makulátlanságomat.

- Szóval ennyi vagyok a szemedben: egy elrabló, aki mindenféle úton és módon beszennyez és megront téged? – Tudtam, azt várja, hogy rávágjam, igen, miközben a szemével könyörgött, hogy teljesen ellentétes választ adjak neki, és azok a szomorú barna szemek nem vicceltek, és még ilyen mérges állapotomban is el tudtak érni a szívemig.

- Nem, ezt így nem mondanám – feleltem nagy nehezen.

- Akkor, hogy mondanád? – nem hagyta annyiban a dolgot.

- Tudom is én, Mark. Miattad teljesen össze vagyok zavarodva. A fájó lábamtól meg amúgy is alig tudok gondolkodni.

- Bakker, tényleg, a lábad. Egy perc és itt vagyok.

Végül nem tellett egy percbe se, és Mark már vissza is tért egy krémmel és egy vizes ruhával a kezében.

- Te értesz ehhez?

- Jinyoung, ez egy gyulladáscsökkentő krém, ez pedig egy vizes ruha – emelte fel őket. – Ezekhez nem kell orvosi diploma.

- Jól van na! – grimaszoltam. – Akkor hajrá!

Mark óvatosan levette mindkét cipőmet, majd a sérült lábamról a zoknimat is, és lassan elkezdte masszírozni, miközben egyre jobban beledörzsölte a krémet.

- Fáj? – kérdezte, amire egy fejrázással válaszoltam. – Dehogynem, látszik az arcodon.

- Jól van, fáj és kész – vallottam be dühösen, hiszen utáltam a kiszolgáltatottságomat.

- De ettől jobb lesz – tette rá a vizes ruhát, majd egy párnával felpóckolta a lábamat. – Most pedig hozok neked inni, mert gondolom, a reggelid mellett a teádat is otthagytad.

- Hm… Megeshet.

Gyorsan felforralva ismét a teát, és megmelegítve az omlettet, amit korábban csinált, elém tolta azokat egy tálcán.

- Mark! – néztem rá meglepődve. – Honnan tudtad, hogy ez a kedvenc teám?

- Anyukád mesélte a kórházban, hogy milyen válogatós vagy, mert csak egyféle teát iszol meg, de abból akármennyit képes vagy – mesélte könnyedén.

- És direkt vettél? – Könyveltem el az újabb meglepetést.

- Igen, több kartonnal is, mert ki tudja, meddig maradsz. Én csak tényleg szeretném, ha otthonosan éreznéd itt magad.

- Szóval már azóta tervezed, hogy elrabolsz, hogy a kórházban beszélgettél anyával? – Ekkor gondoltam először bele, hogy lehet, ez nem csak egy hirtelen jött ötlet volt Marktól, hanem már hetek óta tervezte.

- Onnantól kezdve valami elkattant az agyamban, ahogy kihúztalak a vízből. Egyszerűen azóta csak te jársz a fejemben. Mint egy zombi, úgy éltem előtte, de te új életcélt adtál. Tudom, hogy ez nem tarthat sokáig, hisz egy idő után el kell, hogy engedjelek, de ezt a kis időt, amit veled tölthetek, szeretném teljes mértékileg kiélvezni. – A vágyakozással teli tekintete, és az az őszinte gyermeki mosoly, ami megjelent az arcán, ismét némává tettek, így inkább elkezdtem enni az omlettemet, ami szörnyen finom volt.

- Egyébként nem raboltalak volna el, ha több időt szánsz rám – folytatta végül. – Bárhogy rögtön gondoltam rá, és meg is vettem ezt a rakás teát – mutatott a szekrény felé –, csak azután vettem rá magam, miután be kellett látnom, hogy te magadtól nem fogsz időt szánni rám.

- De nem…

- Nem direkt, tudom – fejezte be helyettem, miközben az egyre erősebben zuhogó esőt kémlelte úgy, mintha a saját lelkének zokogását látta volna benne.

- Tulajdonképpen, Mark, melyikünk itt igazán az áldozat? Mert eddig azt hittem, hogy egyértelműen én vagyok, de talán tévedtem – néztem rá kíváncsian, miután befejeztem az evést.

- Én már születésemtől fogva áldozat vagyok, viszont téged nem akarlak azzá tenni, esküszöm. Csak félek, hogy a nagy ódzkodásod miatt Te teszed saját magadat azzá – vallotta be, és ebben sajnos éreztem is az igazságot. – Na, de látom, közben befejezted – vette el előlem a tálcát. – Milyen volt?

- Igazán finom – ismertem el. – Teát viszont még kérhetek?

- Hát persze, nekem úgysem ízlik, úgyhogy tied az összes.

- Mert túl édes, igaz? – jutott eszembe az, amit a kávéról mondott.

- Hé, még a végén elhiszem, hogy tényleg figyelsz rám!

- Szokásom, itt pedig úgy vélem, más nem nagyon lesz, akire figyeljek.

- Ezt jól látod – adott közben a kezembe egy újabb csészével az imádott teámból. – Ó, egyébként ezt szedtem neked – nyújtott át egy virágcsokrot, ami nem volt se túl nagy, se túlontúl szép, inkább egy olyan csokor, amit egy óvodás kisfiú ad annak a kislánynak, aki éppen tetszik nekik. Csakhogy mi nem egy óvodában voltunk, én pedig minden voltam, csak egy kislány nem; Mark mégis úgy nézett rám, mint egy hat éves, aki arra vár, hogy a lovagias tettéért legalább egy ölelést vagy puszit kapjon tőlem, persze mindhiába.

- Szép – mondtam.

- Ennyi? – tárta szét a karját.

- Nem tudok örömtáncot járni, bocsi – mutattam a lábamra.

- Szeretem a szarkasztikus humorodat – mondta. – Na, de ha már az ágyhoz vagy kötve, akkor mit szeretnél csinálni?

- Ja, hogy vannak választási lehetőségeim? – Eddig erre tényleg nem is gondoltam, pedig korábban beszélt könyvekről, filmekről és zenékről, ráadásul a fejem fölött volt egy polc tele könyvekkel és DVD-kel.

- Hát persze.

- Milyen filmjeid vannak? – kérdeztem, mivel bár terveztem újabb szökést, azt már jobban kigondolva és a kocsijával akartam végrehajtani; de elfogadtam, hogy a lábam miatt pár napig ezt biztos, nem fogom tudni megvalósítani, így az esős táj kémlelése helyett jobban örültem volna, ha egy film tereli el figyelmemet a folyamatosan sajgó lábamról.

- Jó kis romantikusak – bazsalygott rám, amitől zavarba jöttem.

- Valami más? Kalandfilmek vagy jó kis sci-fik? – kérdeztem, mivel ez volt a két kedvenc műfajom.

- Nem, nem! – rázta a fejét erőteljesen Mark. – Ki se mondd többet ezt a szót! – kérte.

- De miért, ennyire utálod az ilyen filmeket? – Teljesen ledöbbentem, mivel hirtelen ugyanúgy viselkedett, mint mikor a kávéját akartam meginni, csakhogy annak utólag meglett a drog miatt a magyarázata, de ennek vajon mi volt?

- Én nem utálnám, csak… Ők utálják, így nekem is utálnom kell – kaptam a zagyva választ, Mark pedig úgy nézett jobbra-balra, mintha kandi kamerák lettek volna eldugva.

- Milyen Ők, Mark? Valaki figyel minket? Esetleg lehet, hogy valakik értünk jönnek, és ezért mondod, hogy nem maradhatok örökre? – próbáltam megfejteni a furcsa reakcióját.

- Nem, nem! – ütögette a saját fejét. – Csöndet! – kezdett el ordítani, amit végképp nem értettem, hiszen én már meg se mertem szólalni. – Csöndet! Csak legyen már csönd! – Majd zokogva esett össze a padlón, és összekulcsolva a kezét a két térde alatt, olyan apróra húzta össze magát, mintha tényleg egy kisgyerek lett volna.

Percek teltek el így, mire nagy nehezen szóra nyitottam a számat:

- Mark, jól vagy? – ezt is csak suttogtam, de láthatólag meghallotta, mert felém nézett, és mintha ekkor jött volna rá, hogy nem volt egyedül.

- Ji-Jinyoung, könyörgöm, ne hagyj el, mert egyedül már nem tudok küzdeni velük! – kérte kétségbeesve, nekem pedig igenis volt szívem, még ha olykor jól lepleztem saját magam előtt is, így ebben a percben kitöröltem a fejemből minden újabb szökési gondolatot.

- Maradok, Mark, ígérem! – mondtam őszintén.

Ez az ember, aki megmentette az életemet, aki kockáztatva a saját életét, három hete vízbe ugrott értem, láthatólag mentális problémákkal küzdött, és nem volt senki, akire számítson, csak én. Egyszerűen nem hagyhattam itt. Soha többé nem tudtam volna tükörbe nézni, ha a könnyebbik utat választva faképnél hagyom Markot. Ráadásul, ha elvittem volna a kocsiját, akkor sehogy sem jutott volna el innen, és egy idő után éhen halt volna. Vagy, ha feladtam volna a rendőrségen, akkor emberrablásért és fogva tartásért bele se mertem gondolni, mennyit kapott volna. Nem! Én képtelen lettem volna ezt tenni azzal az emberrel, aki miatt még éltem. Ezzel a szörnyen megrázó jelenettel érte el Mark, hogy a tagadás fázisát lezárjam.

- Mindegy, milyen filmet nézünk – mondtam neki, amikor letörölve az arcát, felült törökülésbe.

- Bocsájts meg, remélem, nem ijedtél meg nagyon.

- Nem – mondtam, mert ekkor épp tényleg nem ijedelemről, hanem sajnálatról volt szó a részemről.

- Hát ez az, amiről még nem tudok neked beszélni, mert teljesen elijesztenélek.

- Rendben, akkor még ne beszélj ma róla, de később igenis meghallgatlak, bármit is akarj nekem mondani – biztosítottam efelől.

- A fenébe, ezt nem akartam – szipogott, és féltem, hogy egy újabb sírógörcs törik rá, de szerencsére nem ez volt a helyzet.

- Mit?

- Azt, hogy szánj engem, mert most az utálatból átmentél szánalomba, ami az én szememben sokkal rosszabb. Inkább utálj és ne érts meg, minthogy szánj azért, amilyen vagyok.

- Na, ez egy szörnyű hozzáállás, csak úgy szólok – jegyeztem meg.

- Mondja ezt Mr Tökély.

- Én mint Mr Tökély? Na ne nevettess! – kacagtam fel kínomban, hiszen utáltam, amikor ezzel a jelzővel bélyegeztek meg. – Nem véletlen, hogy nincsenek barátaim, Mark. Az az egy is, aki volt, ki nem állhat. Talán nem is érdemlek mást, hiszen nem vagyok túl jó ember. Van, hogy egy hétig fel sem hívom a családtagjaimat, csak a munkámnak élek. De közben utálom, hogy nincs kihez hazamennem, hogy nincs még egy nyamvadt kutyám se, akit legalább megsimogathatnék és akinek kipanaszkodhatnám magam, mivel folyton úton vagyok a turnék miatt, és nem tudnám magammal vinni. Amilyen szépnek és jónak tűnik az életem egy külső szemlélőnek, annyira üres igazából. Arról éneklek a dalaimban, milyen szép és csodás a szerelem, miközben gőzöm sincs, milyen is egyáltalán. Fogalmam sincs, milyen szerelemmel szeretni és szeretve lenni, és olykor úgy érzem, hogy soha nem is tudom meg, mert számomra csak az marad, hogy másoknak énekeljek erről, de a nap végén mindig egyedül hajtom álomra a fejemet – hadartam mindezt, miközben levegőt is alig vettem, Mark pedig megdöbbenve nézett rám.

- Na, most te fojtottad belém a szót – vallotta be a kifakadásom után.

- Talán mindketten áldozatok vagyunk a magunk módján – ismertem el.

- Igen, de tényleg kihozhatnánk ebből a helyzetből a maximumot. Vagy esélytelennek látod, hogy megkedvelj? – Egy órával ezelőtt még rávágtam volna, hogy igen, és amilyen labilis volt a lelkiállapota, lehet, már vitt is volna magával haza, de azok után, amiket az előbb láttam, képtelen voltam rá.

- Nem, egyáltalán nem látom esélytelennek. Úgyhogy kérek, rakd be a kedvenc filmedet, abból csak nem lesz baj. 

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)