Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - 11. fejezet

Tizenegyedik fejezet – Közös érdeklődés

Jackson:

Azonnal összeszedtem magam, és már indulásra kész voltam; de itt jött a bökkenő, nekem ugyan volt jogsim, de pénz híján nem volt kocsim. Viszont nem tudtam, mennyire sok mindent veszünk majd, hogy haza tudjuk-e cipelni gyalog, valamint attól is féltem, hogyha busszal megyünk, akkor véletlen hozzáérhetek Jinyounghoz.

- Tudom, mire gondolsz – jegyezte meg, miközben vadul ráncoltam a szemöldökömet lehetséges megoldásokon agyalva. – A válasz egyszerű, taxit hívunk.

- Imádom, hogy kitaláltad a gondolatomat – lettem hirtelen nagyon vidám ettől a ténytől, bár én is tök jól rájöttem az ő kis dolgaira.

- Ezt nem volt nehéz kitalálni – rántott egyet a vállán.

- Az égvilágon bármin gondolkodhattam volna, úgyhogy igenis az volt – nem hagytam magam.

- Ez esetben örülök, ha örülsz, de már ki is hívtam a taxit, amíg öltözködtél, úgyhogy szerintem menjünk a ház elé megvárni.

- Rendben.

Tényleg nem tellett még öt percbe sem, hogy már a taxiban üljünk. A bolt ugyan nem volt messze, viszont meglepődtem azon, ami fogadott, mikor beléptem.

- Ez egy biobolt? – kérdeztem halkan.

- Igen, remélem, nem baj. Ugyan már bármit ehetek, de a szervezetemet folyamatosan kell hozzá szoktatni az átlagos étkezéshez, és ezek a biotermékek eddig nem bántották igazán a gyomromat.

- Én ezt értem, de gondoltam, hogy majd a felét én állom a fizetésnél; de te jó ég, itt az árak nem az én ösztöndíjamnak valók – sóhajtottam egyet. Ugyan menni akartam nyári munkára, de akkor is, én ilyen életkörülményeket nem voltam képes fenntartani.

- Ó, emiatt ne fájjon a fejed, nekem tényleg temérdek pénzem van a szüleim által, egyáltalán nem kell belefizetned, és nem csak most, hanem utána sem – legyintett, amivel egyszerre nyugtatott meg, és közben jócskán bele is taposott az önbecsülésembe; de egy hirtelen jött mosoly az arcán meglepett, és ki is zökkentett a gondolataimból.

- Mi az? – kérdeztem rá.

- Csak most jöttem rá, hogy egy hónapja még szájmaszkban voltam. Annyira jó végre fedetlen arccal közlekedni – szívott egy mély levegőt.

- Ilyen sokáig abban jártál a kiszabadulásod óta? – lepődtem meg. – De miért?

- Mert az elején minden apróság legyengített és megfertőzött, hiszen el voltam szokva az olyan általános baktériumoktól és vírusoktól, amik egy hétköznapi ember szervezetét többnyire hidegen hagyják. De már úgy néz ki, hogy nem kell, ami nagy könnyebbség. Viszont téged bánt valami, ezt látom rajtad – fürkészte az arcomat. – A pénzről van szó, igaz?

- Igen. Ez így nagyon nem jó, Jinyoung – bámultam a padlót.

- Jackson, születésünknél fogva más anyagi hátterünk van. Én nem vagyok több emiatt, te pedig kevesebb, hiszen semmi beleszólásunk nem volt abba, milyen környezetből jövünk, hisz akkor én nem úgy éltem volna az életemet, ahogy az rám volt tévesen kényszerítve – mondta szomorúan. – Fogadd el kérlek, hogy te a gyógyulásomat segíted, míg én a megélhetésedet!

- Rendben, igyekszem – ígértem, de attól még igenis fájt.

Viszont ennek ellenére vidáman vásárolgattam vele, és külön jól esett ilyen puccos helyen nézelődni. Odahaza viszont béna voltam, és pakolás közben véletlenül hozzáértem. Ugyan csak egy másodpercről volt szó, de ő összerezzent, én pedig azt hittem, hogy kiszaladok a házból, annyira féltem a következményektől.

- Nyugi, ennyitől még nem lesz vége a világnak – próbált volna nyugtatni, pedig ennek fordítva kellett volna lennie, ha már az elmondása szerint nekem kellett őt segítenem a gyógyulásában.

- Biztos?

- Igen. Nem mondom, hogy direkt csinálj ilyeneket, de ha véletlen hozzám érsz, attól még nem dől össze a világ. Nem sokkal ezelőtt még összedőlt volna, de már szerencsére nem – mosolygott megnyugtatásul.

- Rendben, és ennek örülök. Jinyoung, esetleg, ha kipakoltunk, mesélnél nekem az életedről? – kérdeztem rá félve. - Tudom, azonnal a lényegre török, de addig úgy érzem, nem ismerlek igazán, amíg nem hallom a te elbeszélésedből a történetet, mert Jaebum szájából azért másként hatott.

- Ha szeretnéd, akkor szívesen mesélek róla. Hisz ez az életem, ki meséljen róla, ha nem én? Akármilyen szomorkás is, ez az enyém, és bármilyen furcsán is hangzik, nem adnám semmi pénzért. Tudod… - teltek meg könnyekkel a szemei. – Én nem tudom másként elképzelni az életemet, azt, hogy úgy éltem volna, mint mindenki más. De talán nem is akarom többé, mert most már itt az idő, hogy úgy éljem, ahogy én szeretném. Viszont, ha nem egy óriás házba zárva töltöm a gyermek és tinédzserkoromat, akkor nem az a személy lennék, aki most előtted áll. Nem tudnám feláldozni a mostani énemet, ha esetleg itt lenne a lehetőség előttem, hogy átírjam a múltamat. Ez vagyok én, és így kell szeretnem magamat és az életemet is.

- Hihetetlen, mennyire érett vagy. Látszik, hogy túl hamar fel kellett nőnöd. Csodás férfi vált belőled, Jinyoung, és tényleg nem ugyanaz lennél, ha másként élsz. Úgyhogy igenis mindent szeretnék hallani, amit szívesen megosztasz velem.
    - Rendben.

A szavai által láttam magam előtt minden egyes mondatát. Ez már, akkor is így volt, mikor a barátja szájából hallottam mindezeket, de Jinyoungtól mégiscsak másként hatott, és ő olyan részleteket és érzéseket is beleszőtt, amikről csakis ő tudhatott.

- Ne sírj, kérlek! – nézett rám kérlelve. – Nem azért meséltem el neked mindezt, hogy megríkassalak.

- Tudom, de a fenébe is, én ilyen vagyok. Sajnálom – fordultam el, hogy letöröljem a könnycseppjeimet. – Egy érzékeny tinilány szintjén van az érzelmi világom.

- De legalább beismered – nevetett, és őt tényleg nem viselte meg annyira a mesélés, mint engem a hallgatása. Számára ez már az életének egy lezárt szakasza volt, és ez így volt rendjén.

- Be bizony. Egyébként milyen szakon vagy levelező hallgató, ezt nem mondtad? – jutott eszembe, hogy erre a részletre nem tért ki.

- Ó, persze! Irodalomszakos. Tudom, klisés azt mondani, hogy az olvasás által az lehet az ember, aki csak akar, és oda mehet, ahova szeretne; de én tényleg csak a könyvek által lehettem az, aki akartam, és mehettem oda, ahova szerettem volna. – Most viszont volt egy kis szomorúság a hangjában. – És te milyen szakra jársz?

- Én tesi tanárnak készülök.

- Meg sem lepődtem, valahogy illik rád ez a szakma. Biztosan, remekelni fogsz benne.

- Köszönöm szépen. Tényleg úgy néz ki, hogy megy. A gyakorlataimon mindig szeretni szoktak a diákok, főleg, ha általános iskolába megyek – meséltem, és én magam is szerettem őket.

- Irigyellek, hogy már munkatapasztalatod is van, mivel nekem gőzöm sincs, mit fogok kezdeni ezzel a diplomával. Magához az íráshoz nem értek, de imádok elemezni, és szerintem a lektorálás is menne.

- Még szép, hogy menne – biztattam.

- Bár én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy gazdagok a szüleim, így nem kell attól félnem, miből élek meg. De most már, hogy megváltozott az életem, és végre szabadon dönthetek és cselekedhetek, nem szeretném, ha túl sokáig függnék tőlük.

- Ez teljesen jogos, de azért tényleg jó, hogy nem kell attól félned, mi lesz veled. Meg amúgy is, támogatnak mindenben, nem igaz?

- Hát… – meresztette le a szemét.

- Na, miben nem?

- Azért anya kifejezetten nem rajongott, hogy te ideköltöztél, ezt be kell, hogy valljam.

- Ó, értem. – Nem esett jól ezt megtudnom, de attól még megértettem. – Nem hibáztatom, gondolom, nehéz még elengednie téged, ráadásul ilyen hamar összeköltöztél egy vadidegennel. Előtte még a széltől is óvott, szörnyű lehet magát háttérbe helyeznie. Sok szülőnek gondot okoz elfogadnia, hogy a gyermeke felnőtt, és már nincs olyan szinten szüksége rá, viszont nálatok mindez sokkal erősebben van jelen – mondtam komolyan.

- Bárcsak hallotta volna mindazt anya, amit most mondtál! Akkor ő is rájönne, hogy milyen remek személy vagy – mosolygott végre.

- Köszönöm.

- Viszont úgy érzem, hogy az irodalom iránti imádatomat veled nem oszthatom meg.

- Már miért ne oszthatnád meg? Tuskónak nézek ki, aki nem olvas? – vettem a szívemre a dolgot, és keresztbe tett kezemmel el is fordultam.

- Nem úgy értettem. De nem hiszem, hogy mániákusan sokat olvasol, mint én - magyarázta.

- Csak, mert nem ismersz eléggé.

- Ez mondjuk jogos – látta be. – Na, de ha rosszul sejtettem, akkor mondd, miket szoktál olvasni!

- Igazából mindenfélét. Időszakosan változik, hogy éppen milyen műfajra függök rá. Legutóbb Agatha Christie volt a soros, három hónap alatt az összes regényét elolvastam. Bár BamBam már veszekedett velem, mert éjszakába nyúlóan olvastam szinte mindig, és olykor már a saját mosdómig sem mertem elmenni, és őt hívtam fel éjnek évadján, hogy beszéljen velem a telefonba, hogyha valaki megtámadna, akkor ő hallja, és a segítségemre siessen – meséltem neki, és akaratlanul elkacagtam magam, mivel utólag nagyon gyerekesnek hangzott a dolog, de akkor és ott minden éjjel majd megállt bennem az ütő egy-egy hangosabb nesz, vagy szélsuhogás miatt is.

- Istenem, látom magam előtt a jelenetet. Egyébként, ha hiszed, ha nem, nagyon beletrafáltál. Két kedvenc írom van, és abból az egyik pont Agatha Christie – mondta.

- Komolyan? – annyira örültem, hogy máris találtunk közös érdeklődési kört, hogy majdnem felugrottam az ágyról örömömben.

- Komolyan, bizony. Én már tizenöt évesen kivégeztem minden regényét – tette hozzá büszkén.

- Fogadjunk, direkt használtad a „kivégeztem” kifejezést – húztam fel a szemöldökömet.

- Igen, és örülök, hogy észrevetted.

- Na és, melyik a kedvenced tőle? Kérlek, ne a legegyértelműbbet mond, hogy a Tíz kicsi néger, mert elsírom magam! – tettem össze könyörögve a két kezemet.

- Nem, bár a kedvenceim között van.

- Kinek nem? De attól még uncsi, hogy akárkit kérdeztem eddig, mindenkinek az volt a legnagyobb kedvence.

- Neked mi a kedvenced? – érdeklődött most ő.

- Gyilkosság az Oriant Expresszen – feleltem lelkesen. – Imádom azt a morális üzenetet, amit tartalmaz, hogy még Poirot is képes volt egy ennyire összetett gyilkosság előtt fejet hajtani. Zseniális!

- Az bizony! Láttad a legújabb filmverzióját?

- Igen, imádom. Nincs meg neked véletlenül? Megnézhetnénk együtt ma este.

- De, persze, megvan. Jó programnak ígérkezik.

- Az egyik legjobbnak. De te még nem válaszoltál nekem: melyik a te kedvenced?

- Gyilkosság Meghirdetve.

- Ó, azt is imádom! Benne van a top öt Agatha Christie sztorimba.

- Jackson, Jackson! Zseniális vagy.

- Tudom – mosolyogtam vidáman.

- De mondj még olyan könyvet, amit nagyon szeretsz! Mondjuk azt, amelyik a legfontosabb számodra – kérte, és láthatólag ő is izgatott lett ettől a témától.

- Rendben, de nehogy el merj ítélni, hogy csak nők olvasnak ilyen könyveket! – emeltem fel a mutatóujjamat figyelmeztetés gyanánt.

- Én még csak véletlenül sem.

- A legeslegnagyobb kedvencem: Jane Eyre – feleltem, és figyeltem az arcának minden egyes mimikáját, miként ráncolja össze a szemöldökét és ül ki az arckifejezésére, hogy meglepődött. – Nem ilyesmire számítottál, ahogy azt sejtettem.

- Hát nem, hogy pont egy Jane Austen regényt mondj.

- Egek, már a sokadik személy vagy, aki abban a tévhitben él, hogy Jane Eyre Jane Austen írása, pedig nem. Miért hiszik azt rengetegen, hogy minden kosztümös film és könyv Jane Austen nevéhez kapcsolódik? Egyre idegtépőbb – sóhajtottam egy mélyet, mivel tényleg bökte már a csőrömet mindez.

- Jól van na! Nem akartam senkit megsérteni, de tényleg nem tudok semmit az ilyen könyvekről és filmekről – vallotta be.

- Semmi baj. Majd fogsz, már, ha persze nyitott vagy ezek felé.

- Mivel fogalmam sincs, milyenek lehetnek, így hogyan ítélhetném meg előre, hogy nem fogom szeretni?

- Ez a jó hozzáállás. Majd nemsokára beiktatjuk a kedvenc filmadaptációm megnézését.

- Miért, több filmadaptációja is van? – lepődött meg.

- Csak röpke kilenc.

- Jézusom, akkor tényleg nagy angol klasszikus lehet.

- Az egyik legnagyobb.

- De mond, hogy nem egy 1970-es verziót raksz majd be nekem! – ijedt meg.

- Nem, viszont beletrafáltál, mivel pont akkori az egyik feldolgozás. Az én kedvencem egyébként 2006-os. De ez egy négy részes sorozat; tehát nem egy estés program lesz.

- Annál jobb, már alig várom.

- Én is, hogy mit szólsz majd hozzá, mint kosztümös film szűz – nevettem.
 
(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)