Szaladjunk, amíg itt vagyunk! - BTOB - MinkWang fanfiction

Szaladjunk, amíg itt vagyunk!

A történetbe ennek a dalnak a szövegét dolgoztam bele:

   Eunkwang:

Épp a házunktól nem messze lévő tó partján üldögéltem. Bár esőt jósoltak aznapra, mégis a szikrázó nap sugarait követtem, miként bolyongtak a fák között, és verődtek vissza a tó tiszta felszínéről, hogy a szememet elvakítsák. Bár a látásomat még ha tompíthatták is, az emlékeim üvöltő sikolyát még ők sem tudták elfedni előttem. Ahogy a tó ellopta és magáévá tette a fényt, úgy árasztották el az elmémet azok az emlékképek, miként szaladtunk a kertünk végébe Minhyuk és én minden egyes alkalommal, amikor rossz fát tettünk a tűzre.

Az életem első nyolc éve állandó utazásokról szólt, mivel édesapám üzletemberként folyton váltogatta a cégeket, ahol dolgozott. Azt mondta, hogy kell a változás mindannyiunk életében. Én ezt el is hittem neki, amíg Minhyuk fel nem bukkant. Bár magántanuló voltam, így nem igazán szocializálódtam, de ő a szomszédom volt, és épp nyári szünetben költöztünk melléjük, így állandóan otthon volt, és sokszor hívott magával játszani. Kezdetben nem tudtam mit kezdeni az adott helyzettel, hiszen fogalmam sem volt arról, mi az, hogy barátság. Csak a testvérem volt nekem, de mivel ő lány volt, így nem sok közös volt bennünk. Mondjuk én próbálkoztam jó kapcsolatot létrehozni Jisooval, de a nővérem egyszerűen magába fordult, és az állandó környezetváltást úgy élte meg, mint egy tortúrát, így elzárkózott a világtól. Néha úgy éreztem, az én maradék életkedvemet is elvette, és ezt adta vissza nekem Minhyuk. Az a gyermeki kacaj, ami oly jellemző volt rá, feltöltötte a magányos lelkemet, viszont ezzel a mosollyal együtt az élet is elhagyott azóta, hogy eljöttem mellőle, és mintha a Nap sem sütött volna rám ezentúl, hanem égetett és vakított.

Nyolc éven át éltünk egy helyen, ami rekord volt, mivel apámnak nagyon-nagyon jó dolga volt az adott cégnél, és mi bolondok elhittük, hogy végleg letelepszünk. Jisoo is egyre inkább nyitott a külvilág felé, és idővel Minhyuk nővérével, Jennievel nagyon jó barátnők lettek. Olykor irigyeltem azért a tiszta barátságért, ami nekik volt, mivel én többet éreztem Minhyuk iránt, mint, amit kellett volna.

Épp egy nyári este volt, amikor tizennégy éves lehettem, és kifeküdtünk kémlelni a csillagokat. Gyakran csináltunk ilyesmit, mivel Minhyuk fő éltetője a természet volt, az enyém pedig ő, így állandóan a szabadban voltunk. Éreztem, miként fedte el a vétkemet a képemen táncoló holdfény, és bár elhatároztam, hogy színt vallok neki, mégsem tettem. Mint, aki elnémult, úgy feküdtem ott, és utána hetekig alig beszéltem vele. Sokszor volt, hogy a magas fánk legtetejére szaladtam fel gyorsan, amikor megérkezett, mert tudtam, hogy tériszonyosként nem fog utánam mászni. Ezt persze nagyon sérelmezte, hisz nem értette, miért lettem hirtelen ilyen vele. Azt hazudtam neki, hogy felerősödött az önutálatom, ami sajnos folyton ott ólálkodott körülöttem minden egyedül töltött percemben, és amit az iránta érzett szerelmem csak elmélyített. Ő igyekezett ezt éretten kezelni, mint mindent az életben, míg én nem vágytam semmire sem jobban, minthogy ismét bujkáljunk, mint két gyerek, akik elloptak valami fényeset. Mert, amikor velem volt, úgy éreztem, hogy a mindenség velünk forog, és mintha egy napkalapban táncolnék.
   Minden depresszióval és szorongással küzdő ember életébe kívántam egy Minhyukhoz hasonló személyt. Mi közöttünk így volt meg az egyensúly, azért egészítettük ki egymást, mert ő rengeteg életkedvet kapott, míg én túl keveset. Épp ezért aznap, amikor el kellett ismét költöznünk, mert apámat kirúgták, úgy éreztem, hogy nem szimplán elszakítottak tőle, hanem, mintha valamelyest véget ért volna az életem. Otthagytam egy fontos részemet nála, és tudtam, ezt senki mástól nem kaphatom vissza. Ő persze biztatott, hogy tudjuk majd tartani a kapcsolatot. A maga napsugár énjével igyekezett pozitívan állni mindehhez, de ismertem, láttam, ahogy a szemei némán sírtak értem, és hogy a lelke már akkor segítségért kiáltott, amikor még el sem jöttem.

Ahogy a tó mellett ülve kifújtam a levegőt, feltámadt a szél. A szél olyan volt számomra, mint Minhyuk: körbe futott és eltemetett, de nem maradt hosszútávon velem. De ez nem a barátom hibája volt, hanem a fránya életé. Csupa falevél volt ilyenkor ősszel az életünk: mindig együtt sepertük őket, ügyelve arra, hogy kiválogassuk a legszebbeket és lepréseljük azokat. Viszont nem hoztam el magammal a sajátjaimat, hanem búcsúajándékként otthagytam azokat neki. Reméltem, hogy mikor megnézegeti őket, majd mindig én jutok az eszébe. Ha már engem elfújt tőle a szél, a faleveleimet legalább nem…

Bárhogy kezdte a bőrömet bántani a nyirkos, őszi levegő, még maradtam egy kicsit félszegen, és továbbra is a Napot néztem. Ekkor pedig, mintha a fák között megpillantottam volna Őt… De az nem lehetett. Ő nem volt itt. Ő már nem volt a közelemben, csak az emlékeimben és a szívemben. Pedig kérte, hogy tartsuk a kapcsolatot e-mailben és telefonon, én viszont már két hete nem válaszoltam az üzeneteire, és a telefonomat úgy ahogy volt, kikapcsolva tartottam egy fiók mélyén. Nem akartam, hogy rájöjjön, már az árnyéka sem voltam annak, aki eljött tőle. Tudtam, hogy így a kétségbeesés fogja magával rántani, de inkább kétségek közt őrlődjön, minthogy lássa, mivé lettem: valakivé, aki képtelen volt tükörbe nézni. Nem tudtam éjjelente aludni, helyette akkor is inkább kiszöktem ide a tóhoz. A Nap és a Hold voltak az életem szimbólumai, hiszen közöttük élt a mindenem. A napjaimba ő hozta el az értelmet, magát az életet, de most már minden, ami ezen a Földön megteremt, a Túlvilágra integetett. Már nem az életet láttam meg egy szép fában vagy virágban, hanem az elmúlást, főleg így ősz tájékán. Pedig még nem akartam elmúlni, nem, amíg ő – még ha tőlem távol is – élt és lélegzett.

Hirtelen halk nesz csapta meg a fülemet, de nem fordultam meg, mivel gondoltam, ez is csak a szél miatt van. Már egy ideje nem féltem éjszaka sem ide kijárni, mivel erre a madár se járt. Ilyen eldugott helyen még sohasem laktunk, ami még inkább fokozta a depressziómat.

- Maholnap úgyis elfogyunk, szaladjunk, amíg itt vagyunk – hallottam a gyönyörű hangján azt a mondatot, amit kicsi korunk óta mindig ismételgetett, és szinte teljesen biztos voltam benne, hogy képzelődök. – Mi az, meg sem fordulsz?

- Nem, hisz tudom, hogy ez csak hallucináció. Te nem lehetsz Ő, hisz Minhyuk messze van, túlontúl messze – suttogtam.

- Ez nem valós? – kérdezte, amikor megfogta a vállamat, és én ekkor realizáltam, hogy tényleg ott volt velem.

- Minhyuk! – pattantam fel, hogy magamhoz öleljem. – Te meg mit keresel itt?

- Tudnád, ha felvetted volna akár egyszer is azt a kicseszett telefonodat – dorgált le.

- Ó! – nem tudtam mást mondani, hiszen még azt sem fogtam fel, hogy tényleg itt állt előttem teljes valójában. Meg mertem volna esküdni rá, hogy az elmúlt két hónapban szebb lett, mint amilyen előtte volt.

- Otthagytál két dolgot.

- Miket?

- Ezt – vette elő a táskájából a leveleimmel teli dobozkát.

- Ne, kérlek, tartsd meg, direkt hagytam hátra neked.

- De többé nem kell, megoldjuk, hogy ne válasszanak el minket egymástól. Meg sem kérdezed, mi a másik dolog? – nézett rám a huncut mosolyával, ami túlságosan is hiányzott már.

- Na, mi az?

- Hát ez. – Fel sem fogtam, és az ajka már az enyémet érte. Hagyott pár másodperc reakcióidőt, mielőtt megmozdult, amire szükségem volt. De amint felfogtam, hogy ez tényleg nem csak egy képzelgésem volt, hanem életem szerelme valóban ott állt előttem, és azt tette, amiről már túl sokszor ábrándoztam, én magam is viszonoztam a csókját.

- Maholnap úgyis elfogyunk, szaladjunk, amíg itt vagyunk – mondtam most én a jelmondatát. Imádta a maholnap szót, és miatta én is, mivel azt jelentette számára, hogy a mában mindig benne volt egy kicsi a holnapból, és tudtam, hogy ebben a csókban nem csak a holnapunk, hanem az egész jövőnk benne volt.

- Akkor szaladjunk is egy jót!

Ahogy kézen fogva elvezetett, tudtam, hogy lesznek megoldásai, mert mindig is voltak. Az volt a rossz döntés, hogy ki akartam zárni az életemből, hisz ő maga volt az éltetőm. 

Azóta ketten létezünk, estére néha elveszünk,

maholnap úgyis elfutunk, szaladjunk amíg itt vagyunk…

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

A korábbi történetemet ezzel a párossal ITT olvashatjátok.