Szaladjunk, amíg itt vagyunk! - BTOB - MinkWang fanfiction

Szaladjunk, amíg itt vagyunk!

A történetbe ennek a dalnak a szövegét dolgoztam bele:

   Eunkwang:

Épp a házunktól nem messze lévő tó partján üldögéltem. Bár esőt jósoltak aznapra, mégis a szikrázó nap sugarait követtem, miként bolyongtak a fák között, és verődtek vissza a tó tiszta felszínéről, hogy a szememet elvakítsák. Bár a látásomat még ha tompíthatták is, az emlékeim üvöltő sikolyát még ők sem tudták elfedni előttem. Ahogy a tó ellopta és magáévá tette a fényt, úgy árasztották el az elmémet azok az emlékképek, miként szaladtunk a kertünk végébe Minhyuk és én minden egyes alkalommal, amikor rossz fát tettünk a tűzre.

Az életem első nyolc éve állandó utazásokról szólt, mivel édesapám üzletemberként folyton váltogatta a cégeket, ahol dolgozott. Azt mondta, hogy kell a változás mindannyiunk életében. Én ezt el is hittem neki, amíg Minhyuk fel nem bukkant. Bár magántanuló voltam, így nem igazán szocializálódtam, de ő a szomszédom volt, és épp nyári szünetben költöztünk melléjük, így állandóan otthon volt, és sokszor hívott magával játszani. Kezdetben nem tudtam mit kezdeni az adott helyzettel, hiszen fogalmam sem volt arról, mi az, hogy barátság. Csak a testvérem volt nekem, de mivel ő lány volt, így nem sok közös volt bennünk. Mondjuk én próbálkoztam jó kapcsolatot létrehozni Jisooval, de a nővérem egyszerűen magába fordult, és az állandó környezetváltást úgy élte meg, mint egy tortúrát, így elzárkózott a világtól. Néha úgy éreztem, az én maradék életkedvemet is elvette, és ezt adta vissza nekem Minhyuk. Az a gyermeki kacaj, ami oly jellemző volt rá, feltöltötte a magányos lelkemet, viszont ezzel a mosollyal együtt az élet is elhagyott azóta, hogy eljöttem mellőle, és mintha a Nap sem sütött volna rám ezentúl, hanem égetett és vakított.

Nyolc éven át éltünk egy helyen, ami rekord volt, mivel apámnak nagyon-nagyon jó dolga volt az adott cégnél, és mi bolondok elhittük, hogy végleg letelepszünk. Jisoo is egyre inkább nyitott a külvilág felé, és idővel Minhyuk nővérével, Jennievel nagyon jó barátnők lettek. Olykor irigyeltem azért a tiszta barátságért, ami nekik volt, mivel én többet éreztem Minhyuk iránt, mint, amit kellett volna.

Épp egy nyári este volt, amikor tizennégy éves lehettem, és kifeküdtünk kémlelni a csillagokat. Gyakran csináltunk ilyesmit, mivel Minhyuk fő éltetője a természet volt, az enyém pedig ő, így állandóan a szabadban voltunk. Éreztem, miként fedte el a vétkemet a képemen táncoló holdfény, és bár elhatároztam, hogy színt vallok neki, mégsem tettem. Mint, aki elnémult, úgy feküdtem ott, és utána hetekig alig beszéltem vele. Sokszor volt, hogy a magas fánk legtetejére szaladtam fel gyorsan, amikor megérkezett, mert tudtam, hogy tériszonyosként nem fog utánam mászni. Ezt persze nagyon sérelmezte, hisz nem értette, miért lettem hirtelen ilyen vele. Azt hazudtam neki, hogy felerősödött az önutálatom, ami sajnos folyton ott ólálkodott körülöttem minden egyedül töltött percemben, és amit az iránta érzett szerelmem csak elmélyített. Ő igyekezett ezt éretten kezelni, mint mindent az életben, míg én nem vágytam semmire sem jobban, minthogy ismét bujkáljunk, mint két gyerek, akik elloptak valami fényeset. Mert, amikor velem volt, úgy éreztem, hogy a mindenség velünk forog, és mintha egy napkalapban táncolnék.
   Minden depresszióval és szorongással küzdő ember életébe kívántam egy Minhyukhoz hasonló személyt. Mi közöttünk így volt meg az egyensúly, azért egészítettük ki egymást, mert ő rengeteg életkedvet kapott, míg én túl keveset. Épp ezért aznap, amikor el kellett ismét költöznünk, mert apámat kirúgták, úgy éreztem, hogy nem szimplán elszakítottak tőle, hanem, mintha valamelyest véget ért volna az életem. Otthagytam egy fontos részemet nála, és tudtam, ezt senki mástól nem kaphatom vissza. Ő persze biztatott, hogy tudjuk majd tartani a kapcsolatot. A maga napsugár énjével igyekezett pozitívan állni mindehhez, de ismertem, láttam, ahogy a szemei némán sírtak értem, és hogy a lelke már akkor segítségért kiáltott, amikor még el sem jöttem.

Ahogy a tó mellett ülve kifújtam a levegőt, feltámadt a szél. A szél olyan volt számomra, mint Minhyuk: körbe futott és eltemetett, de nem maradt hosszútávon velem. De ez nem a barátom hibája volt, hanem a fránya életé. Csupa falevél volt ilyenkor ősszel az életünk: mindig együtt sepertük őket, ügyelve arra, hogy kiválogassuk a legszebbeket és lepréseljük azokat. Viszont nem hoztam el magammal a sajátjaimat, hanem búcsúajándékként otthagytam azokat neki. Reméltem, hogy mikor megnézegeti őket, majd mindig én jutok az eszébe. Ha már engem elfújt tőle a szél, a faleveleimet legalább nem…

Bárhogy kezdte a bőrömet bántani a nyirkos, őszi levegő, még maradtam egy kicsit félszegen, és továbbra is a Napot néztem. Ekkor pedig, mintha a fák között megpillantottam volna Őt… De az nem lehetett. Ő nem volt itt. Ő már nem volt a közelemben, csak az emlékeimben és a szívemben. Pedig kérte, hogy tartsuk a kapcsolatot e-mailben és telefonon, én viszont már két hete nem válaszoltam az üzeneteire, és a telefonomat úgy ahogy volt, kikapcsolva tartottam egy fiók mélyén. Nem akartam, hogy rájöjjön, már az árnyéka sem voltam annak, aki eljött tőle. Tudtam, hogy így a kétségbeesés fogja magával rántani, de inkább kétségek közt őrlődjön, minthogy lássa, mivé lettem: valakivé, aki képtelen volt tükörbe nézni. Nem tudtam éjjelente aludni, helyette akkor is inkább kiszöktem ide a tóhoz. A Nap és a Hold voltak az életem szimbólumai, hiszen közöttük élt a mindenem. A napjaimba ő hozta el az értelmet, magát az életet, de most már minden, ami ezen a Földön megteremt, a Túlvilágra integetett. Már nem az életet láttam meg egy szép fában vagy virágban, hanem az elmúlást, főleg így ősz tájékán. Pedig még nem akartam elmúlni, nem, amíg ő – még ha tőlem távol is – élt és lélegzett.

Hirtelen halk nesz csapta meg a fülemet, de nem fordultam meg, mivel gondoltam, ez is csak a szél miatt van. Már egy ideje nem féltem éjszaka sem ide kijárni, mivel erre a madár se járt. Ilyen eldugott helyen még sohasem laktunk, ami még inkább fokozta a depressziómat.

- Maholnap úgyis elfogyunk, szaladjunk, amíg itt vagyunk – hallottam a gyönyörű hangján azt a mondatot, amit kicsi korunk óta mindig ismételgetett, és szinte teljesen biztos voltam benne, hogy képzelődök. – Mi az, meg sem fordulsz?

- Nem, hisz tudom, hogy ez csak hallucináció. Te nem lehetsz Ő, hisz Minhyuk messze van, túlontúl messze – suttogtam.

- Ez nem valós? – kérdezte, amikor megfogta a vállamat, és én ekkor realizáltam, hogy tényleg ott volt velem.

- Minhyuk! – pattantam fel, hogy magamhoz öleljem. – Te meg mit keresel itt?

- Tudnád, ha felvetted volna akár egyszer is azt a kicseszett telefonodat – dorgált le.

- Ó! – nem tudtam mást mondani, hiszen még azt sem fogtam fel, hogy tényleg itt állt előttem teljes valójában. Meg mertem volna esküdni rá, hogy az elmúlt két hónapban szebb lett, mint amilyen előtte volt.

- Otthagytál két dolgot.

- Miket?

- Ezt – vette elő a táskájából a leveleimmel teli dobozkát.

- Ne, kérlek, tartsd meg, direkt hagytam hátra neked.

- De többé nem kell, megoldjuk, hogy ne válasszanak el minket egymástól. Meg sem kérdezed, mi a másik dolog? – nézett rám a huncut mosolyával, ami túlságosan is hiányzott már.

- Na, mi az?

- Hát ez. – Fel sem fogtam, és az ajka már az enyémet érte. Hagyott pár másodperc reakcióidőt, mielőtt megmozdult, amire szükségem volt. De amint felfogtam, hogy ez tényleg nem csak egy képzelgésem volt, hanem életem szerelme valóban ott állt előttem, és azt tette, amiről már túl sokszor ábrándoztam, én magam is viszonoztam a csókját.

- Maholnap úgyis elfogyunk, szaladjunk, amíg itt vagyunk – mondtam most én a jelmondatát. Imádta a maholnap szót, és miatta én is, mivel azt jelentette számára, hogy a mában mindig benne volt egy kicsi a holnapból, és tudtam, hogy ebben a csókban nem csak a holnapunk, hanem az egész jövőnk benne volt.

- Akkor szaladjunk is egy jót!

Ahogy kézen fogva elvezetett, tudtam, hogy lesznek megoldásai, mert mindig is voltak. Az volt a rossz döntés, hogy ki akartam zárni az életemből, hisz ő maga volt az éltetőm. 

Azóta ketten létezünk, estére néha elveszünk,

maholnap úgyis elfutunk, szaladjunk amíg itt vagyunk…

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

A korábbi történetemet ezzel a párossal ITT olvashatjátok.

Menedék - BTOB - MinkWang fanfiction

Menedék

Minhyuk:

A szüleim annyiszor kérdezik: hogy bírom ezt a hajtást. Erre rendre azt válaszolom: akárhány bőrt is húzzanak le rólam, mindig nő újabb a helyére. De ez nem lenne igaz, ha nem az a hat ember lenne a társam mindebben, akiket mellém sodort az élet. Én hiszek a sorsban, mindig is hittem, és fogok is. Mivel ez a sors tette lehetővé számomra, hogy elérjem életem legfontosabb álmát; és azt is tudom, hogy ennek a sorsnak igenis mondanivalója van azzal, hogy téged magam mellé rendelt.

Egy olyan csapatban lenni, ami mindig pörög, és szinte képtelen akárcsak egy percre is komoly lenni, megnehezítené az életemet, ha nem lennének olyan nyugodt órák, vagy rosszabb esetben percek, még a legsűrűbb napjainkon is, amikor leülök és csak élvezem a nyugalmat. Imádom a madarak csicsergését, a szellők lágy dallamát, amit a fák leveleinek életre keltésével varázsolnak. Viszont mindezeknél is ezerszer jobban szeretlek téged. Eleinte csak az egyedül töltött óráim voltak a menedékeim, de aztán te lettél az, és mái napig te vagy a fő menedékem.

Csak azt mondanád meg nekem: ez mikor lett több, mint barátság? De nem fogod, hiszen most is csak ülök melletted, és figyelem, miként húzódik mosolyra az arcod, hogyan jelennek meg a nevetőráncaid, és férfi létedre milyen kecsesen helyezed keresztbe a lábadat.

Pedig tudom, hogy te is többet érzel irántam. Tagadhatatlanul másként ragyog a szemed, amikor rám nézel, mint korábban. Többet érsz hozzám, mint bármikor előtte. Mindig a közelemben akarsz lenni; amit én örömmel veszek, de így még jobban fáj a szívem, hogy te vajon megmered-e próbálni.

Olyan egyszerű lenne most rákérdeznem. Meg kell tennem. A zsigereimben érzem, hogy ha most is kihátrálok a dologból, akkor talán egy újabb évet kell várnom, hogy megtegyem.

- Eunkwang, kérdeznem kell valamit.

- Csak nyugodtan! – Már megint azok a gyönyörű szemeid. Minden könnyebb lenne, ha továbbra is a fákat kémlelnéd, mintsem, hogy engem jutalmazol ezzel a két csillogó kővel. Talán nem is vagyok rájuk méltó; de ha már belekezdtem, illő be is fejeznem, amit akarok.

- Ugye… - elcsuklik a hangom, és inkább lefele nézek. Ennyire még sohasem tartottam érdekesnek a hangyák mászkálását a földön.

- Mi olyan érdekes errefelé? – guggolsz mellém, majd ismét… Egek, ismét rám nézel, de ez most más, ez, ha tudatos, ha nem, egy biztató tekintet; pontosan az, amire a leginkább szükségem van jelen pillanatban.

- Nálad számomra semmi sem érdekesebb – mondom a vallomást, mire csak jót kacagsz.

- Még szerencse, mert én is ugyanígy érzek fordítva.

Talán sohasem vetted észre, de amikor beletúrsz a hajadba – ahogy épp most teszed –, akkor legszívesebben minden egyes alkalommal kiszaladnék a világból. Azt viszont észre kell venned, és láthatólag észre is veszed, hogy libabőrös leszek attól az apró érintéstől is, amivel a kézfejemet jutalmazod.

- Mintha áramot vezettek volna beléd – kacagsz, ezzel pedig még jobban zavarba hozva engem; bár neked már maga a létezésed is zavarba ejt.

- Erre csak te vagy képes nálam.

- Tudom.

- Tudom, hogy tudod, de vajon azt is, hogy miért.

- Mert szeretsz engem, és már rég itt az ideje, hogy színt valljunk egymásnak. – Olyan könnyedén mondod, mintha nem lenne abban semmi rendkívüli, hogy két férfi k-pop idol egymásba szerettek; de engem jelen helyzetben mégsem ez érdekel igazán, hanem, hogy tényleg te is így érzel-e. Viszont rá sem kell kérdeznem, mert választ is adsz a fel sem tett kérdésemre. – Már rég fel akartam hozni a témát, de féltem, hogy te még nem állsz rá készen, így vártam.

- És ha egy év múlva sem mondok semmit?

- Rád bármennyit várnék.

- Egy hónapot sem bírtál volna még ki, igaz? – Ismerlek már jól, így tudom, hogy most elmosolyodva bevallod, hogy igazam van.

- Na, jó! De már itt volt az ideje, nem gondolod?

- De, nagyon is. – Csak fürkészem az arcodat, várva a következő lépést, hiszen mindketten tudjuk, hogy te fogsz megcsókolni engem. De szerencsére nem várakoztatsz meg. Észbe sem kapok, és már a pihe ajkad az enyémet hívja táncba; és megy ám a tangó, nem is akárhogyan.

- Istenem, ettől fosztottuk meg eddig magunkat? – ülsz vissza mellém a székedbe, miközben hozzám hasonlóan levegőért kapkodsz.

- Igen, úgyhogy szerintem lesz mit pótolnunk a hálószobában is – kacsintok.

- Te kis hamis – nevetsz, és olyan jó ilyen boldognak látni téged. Nem, mintha nem lennénk mind vidám természetű személyek – hisz erről is híresült el a bandánk – de ez most más, ennek a plusz töltete miattam van; pontosabban miattunk.

- Tudom, hogy odáig vagy a fenekemért, hisz amióta megláttál, le sem tudod róla venni a szemedet, és olykor a kezedet sem – mondom ki ezt e nyilvánvaló tényt.

- Mit csináljak, ha egyszer túl tökéletes?

- Szeretnéd látni ruha nélkül is? – veszem elő a kacér énemet.

- Mi az hogy!

- Akkor napi edzésként felajánlok neked egy kis ágytornát.

- De vigyázz, nehogy bérletet akarjak venni!

- Állok elébe.

Meg kéne beszélnünk; ezt mindketten tudjuk, mégsem mondjuk ki, mert nem akarjuk elrontani a tökéletesnek ígérkező esténket, ha már ennyit vártunk rá. De majd másnap hosszasan elmélkedhetünk azon, mikor és miként meséljünk magunkról a többieknek. Ma csak az számít, hogy végre neked adhatom azt, amit huszonhét évig nagy becsben őriztem, és másért nem is válnék meg tőle.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)