Menedék - BTOB - MinkWang fanfiction

Menedék

Minhyuk:

A szüleim annyiszor kérdezik: hogy bírom ezt a hajtást. Erre rendre azt válaszolom: akárhány bőrt is húzzanak le rólam, mindig nő újabb a helyére. De ez nem lenne igaz, ha nem az a hat ember lenne a társam mindebben, akiket mellém sodort az élet. Én hiszek a sorsban, mindig is hittem, és fogok is. Mivel ez a sors tette lehetővé számomra, hogy elérjem életem legfontosabb álmát; és azt is tudom, hogy ennek a sorsnak igenis mondanivalója van azzal, hogy téged magam mellé rendelt.

Egy olyan csapatban lenni, ami mindig pörög, és szinte képtelen akárcsak egy percre is komoly lenni, megnehezítené az életemet, ha nem lennének olyan nyugodt órák, vagy rosszabb esetben percek, még a legsűrűbb napjainkon is, amikor leülök és csak élvezem a nyugalmat. Imádom a madarak csicsergését, a szellők lágy dallamát, amit a fák leveleinek életre keltésével varázsolnak. Viszont mindezeknél is ezerszer jobban szeretlek téged. Eleinte csak az egyedül töltött óráim voltak a menedékeim, de aztán te lettél az, és mái napig te vagy a fő menedékem.

Csak azt mondanád meg nekem: ez mikor lett több, mint barátság? De nem fogod, hiszen most is csak ülök melletted, és figyelem, miként húzódik mosolyra az arcod, hogyan jelennek meg a nevetőráncaid, és férfi létedre milyen kecsesen helyezed keresztbe a lábadat.

Pedig tudom, hogy te is többet érzel irántam. Tagadhatatlanul másként ragyog a szemed, amikor rám nézel, mint korábban. Többet érsz hozzám, mint bármikor előtte. Mindig a közelemben akarsz lenni; amit én örömmel veszek, de így még jobban fáj a szívem, hogy te vajon megmered-e próbálni.

Olyan egyszerű lenne most rákérdeznem. Meg kell tennem. A zsigereimben érzem, hogy ha most is kihátrálok a dologból, akkor talán egy újabb évet kell várnom, hogy megtegyem.

- Eunkwang, kérdeznem kell valamit.

- Csak nyugodtan! – Már megint azok a gyönyörű szemeid. Minden könnyebb lenne, ha továbbra is a fákat kémlelnéd, mintsem, hogy engem jutalmazol ezzel a két csillogó kővel. Talán nem is vagyok rájuk méltó; de ha már belekezdtem, illő be is fejeznem, amit akarok.

- Ugye… - elcsuklik a hangom, és inkább lefele nézek. Ennyire még sohasem tartottam érdekesnek a hangyák mászkálását a földön.

- Mi olyan érdekes errefelé? – guggolsz mellém, majd ismét… Egek, ismét rám nézel, de ez most más, ez, ha tudatos, ha nem, egy biztató tekintet; pontosan az, amire a leginkább szükségem van jelen pillanatban.

- Nálad számomra semmi sem érdekesebb – mondom a vallomást, mire csak jót kacagsz.

- Még szerencse, mert én is ugyanígy érzek fordítva.

Talán sohasem vetted észre, de amikor beletúrsz a hajadba – ahogy épp most teszed –, akkor legszívesebben minden egyes alkalommal kiszaladnék a világból. Azt viszont észre kell venned, és láthatólag észre is veszed, hogy libabőrös leszek attól az apró érintéstől is, amivel a kézfejemet jutalmazod.

- Mintha áramot vezettek volna beléd – kacagsz, ezzel pedig még jobban zavarba hozva engem; bár neked már maga a létezésed is zavarba ejt.

- Erre csak te vagy képes nálam.

- Tudom.

- Tudom, hogy tudod, de vajon azt is, hogy miért.

- Mert szeretsz engem, és már rég itt az ideje, hogy színt valljunk egymásnak. – Olyan könnyedén mondod, mintha nem lenne abban semmi rendkívüli, hogy két férfi k-pop idol egymásba szerettek; de engem jelen helyzetben mégsem ez érdekel igazán, hanem, hogy tényleg te is így érzel-e. Viszont rá sem kell kérdeznem, mert választ is adsz a fel sem tett kérdésemre. – Már rég fel akartam hozni a témát, de féltem, hogy te még nem állsz rá készen, így vártam.

- És ha egy év múlva sem mondok semmit?

- Rád bármennyit várnék.

- Egy hónapot sem bírtál volna még ki, igaz? – Ismerlek már jól, így tudom, hogy most elmosolyodva bevallod, hogy igazam van.

- Na, jó! De már itt volt az ideje, nem gondolod?

- De, nagyon is. – Csak fürkészem az arcodat, várva a következő lépést, hiszen mindketten tudjuk, hogy te fogsz megcsókolni engem. De szerencsére nem várakoztatsz meg. Észbe sem kapok, és már a pihe ajkad az enyémet hívja táncba; és megy ám a tangó, nem is akárhogyan.

- Istenem, ettől fosztottuk meg eddig magunkat? – ülsz vissza mellém a székedbe, miközben hozzám hasonlóan levegőért kapkodsz.

- Igen, úgyhogy szerintem lesz mit pótolnunk a hálószobában is – kacsintok.

- Te kis hamis – nevetsz, és olyan jó ilyen boldognak látni téged. Nem, mintha nem lennénk mind vidám természetű személyek – hisz erről is híresült el a bandánk – de ez most más, ennek a plusz töltete miattam van; pontosabban miattunk.

- Tudom, hogy odáig vagy a fenekemért, hisz amióta megláttál, le sem tudod róla venni a szemedet, és olykor a kezedet sem – mondom ki ezt e nyilvánvaló tényt.

- Mit csináljak, ha egyszer túl tökéletes?

- Szeretnéd látni ruha nélkül is? – veszem elő a kacér énemet.

- Mi az hogy!

- Akkor napi edzésként felajánlok neked egy kis ágytornát.

- De vigyázz, nehogy bérletet akarjak venni!

- Állok elébe.

Meg kéne beszélnünk; ezt mindketten tudjuk, mégsem mondjuk ki, mert nem akarjuk elrontani a tökéletesnek ígérkező esténket, ha már ennyit vártunk rá. De majd másnap hosszasan elmélkedhetünk azon, mikor és miként meséljünk magunkról a többieknek. Ma csak az számít, hogy végre neked adhatom azt, amit huszonhét évig nagy becsben őriztem, és másért nem is válnék meg tőle.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)