Nélküled nem kell a Mennyország - Búcsúposzt

Drága olvasóim!

Ehhez a poszthoz is elérkeztünk. Tavaly szeptemberben kezdtem bele ebbe a ficibe, és idén áprilisban fejeztem be. Jelen pillanatban ezt érzem a legjobb írásomnak. Hihetetlen belegondolnom, hogy a három évvel ezelőtti könyvem – amivel a Könyvmolyképző Aranymosás pályázatának már az első rostáján kidobtak – és e között mekkora a különbség. Akkor még el sem tudtam volna képzelni, hogy ennyit tudok majd fejlődni. Rengeteget segített az egyetem ebben: azok a klasszikus regények és elméleti szövegek, amiket elolvastam az elmúlt három évben. De nem csak technikailag érzem ezt a legjobb írásomnak, hanem tartalmilag is. Számomra ez egy lelki megtisztulás volt. Ennél a ficinél alig gondoltam ki előre a dolgokat, úgy ültem le sokszor egy-egy fejezetet megírni, hogy pár ötletem volt, és közben jött minden; mintha nem is én irányítottam volna a kezemet, hanem maguktól ömlöttek belőlem a szavak. Azonban, ahogy én helyre jöttem lelkileg, úgy ment át sokkal pozitívabbá a fici vége. Eredetileg nem lett volna epilógus, és két résszel kevesebb lett volna. Akkor még nem gondoltam, hogy annyira kiegyensúlyozott leszek, mire a végére érek, mint amilyen vagyok jelen pillanatban.

Ugyanúgy, ahogy én magam sem vagyok hibátlan, ez a történet sem az. De szerintem mégis remek példája annak, hogy egy hármas helyesírású személy, aki egy-két oldalas fejezetekkel írta meg az első könyvét, hova juthat hosszú évek kitartó munkájával. Épp ezért hiszek benne, hogy még sokat fejlődhetek, hisz bárhogy nyolc éve írok már, azért még csak 22 éves vagyok, úgyhogy van sok időm, hogy tovább dolgozzak.

Az elején nagyon féltem, hogy egy ilyen szomorú történet fog-e bárkit is érdekelni, így pozitív csalódás volt, hogy igen. Bár tudom jól, a ritka páros miatt kezdett nem egy személy bele, de hogy  sokan kitartottak mellettem a végéig, abban azért csak volt egy kis érdemem.
   Ami a legpozitívabb élményem volt a történet posztolása közben, az annál a fejezetnél volt, amiben BamBam meghal. Emlékszem, hogy facebook csoportokban, messengeren és itt a blogon összesen tizenkét személy írt nekem. Két óra hosszán át csak kommentekre válaszoltam. Akkor ott úgy éreztem, hogy te jó ég, most talán tényleg sikerült valami olyat írnom, amivel elértem az emberek szívéig, és ennél többre nem is vágyhatnék.

Külön köszönetet szeretnék mondani annak a két embernek, akik különböző facebook csoportokban, de a legtöbb visszajelzést írták nekem, ők pedig Judit és Flóri. Tiának és Dórának pedig a blogos kommentekért vagyok nagyon hálás. Biankának azért, mert a négy hónapos kihagyásom során is a személyében volt kinek küldözgetnem a fejezeteket, amint elkészültem velük; így arra az időszakra sem maradtam visszajelzések nélkül. Ráadásul ez a történet volt, ami által barátok lettünk. Végül, de nem utolsó sorban, hálás vagyok Annának, aki nem hagyott magamra abban a lelkileg nehéz időszakomban, aminek ez a fici a gyümölcse. 💗

Annyit szeretnék még megjegyezni, hogy nem lustaságból lett az epilógus egy korábbi történetem átirata, hanem mert egy teljesen hasonló dolgot akartam írni, de mivel a Mielőtt meghalok… az a one shot, amire a legbüszkébb vagyok, ezért úgy éreztem, ennél csak rosszabbat tudnék összehozni. Ahogy nekiültem az átírásának, olyan volt, mintha elsőnek is ide készült volna.

 Még egyszer köszönöm szépen, hogy velem és a szereplőimmel tartottatok. ✊💓💓