Vége... - Got7 - 2Jae fanfiction

Vége…

Youngjae:

Majdnem eltört a kávéscsésze, olyan summával tettem le, amint a tökéletes formájú ajkait elhagyta az az egy szó, amivel pontot akart tenni az öt éve tartó kapcsolatunk végére.

- Tessék? – kérdeztem vissza zavarodottan, míg ő alig bírt a szemembe nézni.

- Vége, Youngjae. Sajnálom, de nem tudok tovább hazugságban élni.

- És erre mikor jöttél rá? Azután, hogy négy és fél éve megszakítottam minden kapcsolatot a családommal, csakhogy összeköltözhessek veled; vagy két éve, amikor közös kutyát vettünk; vagy esetleg tavaly, amikor már elkezdtük tervezni, hogy mikor fogadunk örökbe egy gyereket? – szegeztem neki a kérdésáradatomat, amitől még inkább zavarban volt. A bűntudat szikrái az arcának minden szegmensét eluralták, de ez engem nem érdekelt; azt akartam, hogy minél jobban fájjon neki a búcsú. Bár biztos voltam benne, fele annyira sem fájhat neki, mint nekem.

- Youngjae… Kérlek, hallgass meg!

- Én csak egy nevet akarok.

- Minek? Mi értelme, ha tudod?

- Csak egy kicseszett nevet akarok, Jaebum! Ennyire sem vagy képes? – üvöltöttem, ami miatt mindenki ránk nézett a kávézóban, de nem érdekelt.

- Park Jinyoung – felelte elhaló hangon.

- A legújabb munkatársad, akivel annyit túlóráztál – raktam össze a képet. – Hát persze. Csakis én vagyok olyan naiv, hogy eszembe sem jutott, hogy megcsalsz. Azt hittem, hogy a közös jövőnk és családunk miatt akarsz minél többet keresni. Istenem, miért vagyok ilyen vak? – teltek meg könnyekkel a szemeim, hiszen ezt a korábban tökéletesnek látszó jövőképet, úgy ahogy volt, törölnöm kellett az elmém minden egyes zugából.

- Nem a te hibád – mondta a sablon szöveget, de ez engem nem izgatott.

- És tudod, mi az egészben a leggázabb? Hogy őszintén azt kívánom, hogy legyél olyan boldog Jinyounggal, mint amilyen boldogtalan én vagyok ebben a percben. – Majd már álltam is fel az asztaltól.

- Várj, Youngjae! – ragadta meg a kezemet.

- Engedj el! Te többé nem érhetsz hozzám. Látni sem bírlak ezután. Mindenem feláldoztam érted, Jaebum. Felfogtad, mindenem? Erre eldobtál! – szórtak szikrákat a szemeim, amitől rögtön elengedett, és visszaült a székére. – Majd e-mailben megbeszélünk egy időpontot, amikor elviszed az összes cuccodat; mert igenis én maradok a házunkban, és a kutyánkat se jusson eszedbe elvinni, különben rád küldöm a zsarukat. Mindketten tudjuk, hogy Coco engem szeret jobban.

- Rendben – csak ennyit mondott, mielőtt végérvényesen ott nem hagytam.

Nem is tudom már, hogy hetek vagy hónapok kellettek, hogy rájöjjek, lehet, mindenem feláldoztam Jaebumért, de egy olyan család és olyan barátok, akik csak azért, mert biszexuális voltam, nem fogadtak el, igenis feláldozhatóak voltak. Viszont valamit náluk jobban sajnáltam, azt, hogy Jaebum miatt soha többet nem tudtam ugyanúgy nézni a férfiakra. Többé már nem bíztam meg egy srácban sem, így minden kapcsolatom zátonyra futott. Akkor még nem is mertem reménykedni benne, hogy egy nap, majd egy Kim Jisoo nevű lány olyannyira belezúgjon Cocoba, miközben sétáltatom, hogy még abba is belemenjen, hogy randizzon a gazdájával. Pedig ma már visszagondolva is nevetséges, hogy valaha is elhittem, hogy számomra Jaebum az igazi, nem pedig Jisoo.

Nem is gondoltam már szinte soha a volt páromra, amikor egyszer csak, hat évvel a szakításunk után becsengetett azon az ajtón, ami a korábbi közös otthonunk küszöbén állt.

- Te jó ég! Hát te meg mit keresel itt? – kérdeztem ledöbbenve.

- Én csak látni akartalak.

- Csak úgy, ennyi év után? – furcsálltam. – Ezt azért nehéz elhinnem.

- Pont azért… Bármennyi év is telt el, Youngjae, nem tudlak kitörölni a szívemből.

- Azta! – kacagtam. – Ha valaki azt mondja nekem, hogy Im Jaebum ma megkeres, és ilyesmit mond, nem hittem volna neki. De hát mindig meg tudtál lepni, ezt már szinte teljesen el is felejtettem.

- Szóval kinevetsz? – ráncolta a szemöldökét fájdalmasan, nekem pedig jóleső érzés volt, hogy a legutóbbi találkozásunkkal ellentétben most nem ő, hanem igenis én voltam fölényben.

- Mit tehetnék, Jaebum? Ugorjak a nyakadba, hogy de jó, hogy visszajöttél, azóta is rád várok? – kérdeztem szarkasztikusan.

- Nem, de azért reméltem, hogy örülsz nekem. Ennyi idő alatt sem bocsájtottál meg?

- De megbocsájtottam neked, viszont el is temettelek a közös múltunkkal együtt.

- Akkor már nincs esélyem?

- Hihetetlen vagy! – legszívesebben rácsaptam volna az ajtót, de még ennél is inkább elégtételt akartam venni. – Meg sem fordult a fejedben, hogy azóta lett valakim?

- De, hát persze, hogy megfordult. Viszont nincs a kezeden gyűrű, úgyhogy egy próbát megért.

- Tessék! – mentem be a házba, hogy a kabátzsebemből előhalásszam, és a megfelelő ujjamra helyezzem. – Mindig elfelejtem visszahúzni, mikor valamiért leveszem, de attól még itt van.

- Ó, szóval házas vagy! – látszott, hogy csalódott, ami igenis jól esett, mivel tudtam, hogy magának akart, de engem már soha többé nem kaphatott meg.

- Igen. És kérlek, menj el, mielőtt felkelted a feleségemet!

- Szóval egy nővel vagy. Ettől még jobban fáj.

- Miért?

- Mert vele minden egyszerűbb: házasság, gyerekek. Itt hagytam ezt a gyönyörű nagy házat, az imádnivaló kutyánkat és azt a jövőt, amit velem kéne most élned, nem vele, bárki is legyen a feleséged! – ordította, majd egyszer csak arrébb lökött, hogy alaposan szétnézzen.

- Te meg mit képzelsz magadról? – háborodtam fel. – Ez már nem a te házad.

- Coco, merre vagy? – szólította a kutyát, anélkül, hogy figyelt volna rám.

Mint egy árulóra, úgy néztem a kis bundásra, mivel majd kicsattant az örömtől, hogy újra látja a régi gazdáját.

- Biztosan nem felejtette el, hogy én választottam – jegyezte meg büszkén Jaebum, mivel annak idején tőle kaptam karácsonyi ajándék gyanánt.

- Biztosan, viszont te elfelejtetted, hol a helyed. Menj innen, Jaebum, most azonnal!

- Jó, de akkor viszem őt is.

- Dehogy viszed! - nyúltam a kutyámért, de elfordult vele.

- Ha adsz egy csókot, itt hagyom – követelőzött.

- Neked teljesen elment az eszed. Egyszerűen nem ismerek rád, Jaebum. Mi történt veletek Jinyounggal?

- Ugyanaz, mint kettőnkkel, csak most fordítva: engem hagytak ott egy harmadik fél miatt. Jackson kezdetben csak a barátja volt, aztán jó barátból átment még jobba, mígnem egyszer arra mentem haza, hogy falják egymást.

- Kölcsön kenyér visszajár. Ilyen a karma – mondtam keresztbe tett kézzel.

- Youngjae, szeretném, ha tudnád, hogy én sohasem feküdtem le Jinyounggal, amíg együtt voltunk. Amint úgy éreztem, hogy meg akarom tenni, tisztességből elhagytalak – jött tőle a vallomás, amivel ugyan nem hatott meg, de azért ezt jó volt tudni.

- Értem. De most mit vársz, hogy megköszönjem, hogy előbb dobtál, mielőtt összeszűrted vele a levet? – néztem rá értetlenül.

- Nem. Csak azt, hogy legalább adj egy esélyt; beszélgessünk kicsit, olykor találkozzunk! Kérlek, Youngjae! Számomra mindig te leszel az első és legfontosabb szerelmem.

- Hagyjuk már ezt! Most pedig leteszed Cocot, és elmész! – parancsoltam rá, amit ismét nem vett komolyan.

- Mi ez az ordibálás? – lépett ki Jisoo a szobánkból.

- Bocsájts meg, drágám! – futottam oda hozzá. – Kérsz valamit?

- Csak egy pohár vizet.

- Youngjae, ezt nem is mondtad – esett le Jaebum álla, amikor a szerelmem nagy hasára nézett. – Gratulálok! – bár a döbbenete és a csalódottsága kiötlött az arcára, mégis tudtam, hogy komolyan gratulál. Csak ennyi kellett neki, hogy feladja, hogy lássa, Jisoo állapotos, így már nem csak kettőnket szakítana szét. Jaebum elvált szülők gyermeke volt, így pontosan jól tudta, milyen csonka családban felnőni.

- Akkor bemutatod ezt a férfit? – nézett rám Jisoo, miután megitta a vizet.

- Igen, drágám, ő Jaebum.

- Ó, az a Jaebum! – rakta össze a képet. – És marad vacsorára? Már úgyis megfőztünk – mosolygott felváltva ránk, aminek Jaebum sem tudott ellenállni.

- Tőlem – adtam be a derekamat, de közben féltem, mi fog kisülni ebből. Viszont egy valamiben biztos voltam, minket hármunkat Jisooval és a pici babánkkal senki sem választhatott el egymástól.

A korábbi rövid történetemért ezzel a párossal kattintsatok IDE és IDE!

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)