Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - 7. fejezet

Hetedik fejezet – Dominancia

Jinyoung:

- Kicsim, fizetett már neked előleget ez a fiú? – kérdezte anya a konyhámban állva, pedig már fél órája úgy volt, hogy elmegy, mert nemsokára megjön Jackson.

- Nem – feleltem.

- Remek, mert, akkor még egyszerűen lemondhatod. Jó, persze, már biztos, összepakolta a holmijait, de ha kell, én fizetek is neki, csak ne jöjjön a közeledbe.

- Na, csak kibukott belőled, miért nem vagy hajlandó magamra hagyni. Anya, hogy lehetsz ilyen érthetetlen? Fogd már fel, hogy én is ugyanúgy szeretném, ha Jackson ideköltözne, ahogy ő! – lettem egyre idegesebb, amit meg sem próbáltam elrejteni előle.

- De, picikém, érzem, hogy bántani fog – nézett rám könnyes szemekkel.

- Elég volt, anya! Azután, hogy elvettek az életemből tíz évet, nem vagyok hajlandó több áldozatot hozni, csakhogy te megnyugodhass.

- Hogy lehetsz ilyen kegyetlen? – Látszott, hogy fájdalmat okoztak neki a szavaim, de most igenis megérdemelte mindezt. – Hisz én csak a javadat akarom.

- Anya, nem csak tőlem vettek el annyi évet, hanem tőletek is apával, ráadásul egy kistestvért is, amiért nem mertetek új gyereket vállalni. Szabadjára kell végre engedned. Ennyi mindhármunknak jár – néztem rá lágyabban, mint az előbb.

- Megértelek, és tudom, hogy igazad van, hisz azért vettük meg neked ezt a nagy házat, hogy új helyre költözhess, és hogy véletlenül se érezd magad továbbra is bezárva.

- Amiért nagyon hálás vagyok. Viszont tudom, hogy most jön a „de” rész.

- De Jaebum olyan lelkesen ajánlotta fel, hogy összeköltözik veled, így nem is értem, miért nem fogadtad el. Hisz ő a legjobb barátod. Ki lehetne alkalmasabb lakótárs annál, aki pontosan tudja, hogyan éljen veled anélkül, hogy kellemetlenséget okozna neked?

- Anya… - Kezével leintett, mielőtt folytathattam volna.

- Várj még! Mert arról sem feledkeztem ám meg, hogy hányszor ábrándoztál arról kamasz korodban, milyen jó lenne egy külön házban élned vele, úgy, hogy nyugodt szívvel mászkálhatsz a természetben. Mindig azt szajkózhatsz, hogy erdős-mezős tájakon akarsz sétálni, és Jaebummal együtt élni. Mi változott, amiért meggondoltad magad? – Túlságosan is fájt a szemében tükröződő tanácstalanság és kétségbeesés. Azt éreztette velem, hogy őt és Jaebumot is elárultam, pedig ilyesmire sohasem vetemedtem volna.

- Az, hogy kinyílt előttem a világ, anya. Bár még mindig nem annyira, amennyire szeretném, de anno bezárva eszembe sem jutott, hogy ne Jaebummal éljek, ha lehetőségem lesz választani. Viszont az ember nem tud olyan dolgokról ábrándozni, amikről fogalma sincs. Én csak a szobámból nyíló gyönyörű kert kilátását szemléltem, és a legjobb barátommal együtt nőttem fel. Szerelemről hírből sem hallottam, csak másokét éltem át olvasás és filmnézés közben. De igazán nem mozgattak meg bennem sok mindent, mivel mindig is úgy voltam vele, hogy a szerelem olyan kiváltság, amiben én nem részesülhetek. Most azonban igenis kiváltságosnak érzem magam Jackson miatt, úgyhogy el kell fogadnod, hogy ez a jó döntés – néztem rá komolyan, és láthatólag kezdte belátni, hogy tényleg van valami abban, amit mondtam. – Már előtte is tudtam, hogy mással kell együtt élnem, nem Jaebummal, hiszen számára is kell egy kis változatosság, hisz őt is bezártuk egy kicsit az én világomba. Hadd éljen Jaebum is most már! Hadd kerüljön közelebb másokhoz is!

- Ahogy te akarsz közeledni Jacksonhoz? – Ezen a részen továbbra sem tudta túltenni magát.

- Anya, válaszolj őszintén! – muszáj volt kitérnem erre, mert egyre inkább féltem valamitől. – Ha heteró lennék, és most egy lány költözne ide, akkor is féltenél?

- Még szép, hogy féltenélek!

- Szóval továbbra sem azzal van bajod, hogy meleg vagyok?

- Ez komolyan még téma nálunk? – Megbántottam, nem is kicsit, ahogy arról a szomorúságba borult arca árulkodott.

- Sajnálom, de rá kellett kérdeznem, mivel feltűnően elutasító vagy Jacksonnal, pedig még nem is ismered.

- Nem is kell, épp elég annyit tudnom róla, hogy rámászott a fiamra, kihasználva, hogy berúgott, pedig Jaebum közölte vele, hogy érintésfóbiád van. Milyen fiú tesz ilyet, hm? Félek, hogy rád veti magát, amint adandó alkalmat talál rá. Mi van, ha bedrogoz téged és megerőszakol, vagy éjjel átlopakodik a szobádba? Na, akkor majd mit csinálsz, kisfiam, ha megront? - Hirtelen az idegességtől, és mert valószínűleg az előbb elhangzottakat vizuálta maga előtt, hisztérikus sírásba kezdett, amivel nem tudtam mit kezdeni. Persze sírt már előttem korábban is, de a nemlétező betegségem miatt mindig igyekezett erősnek mutatni magát, és ha sírva is fakadt, azt a lehető leggyorsabban magába fojtotta, vagy magamra hagyott, hogy máshol jöjjön ki belőle. Most viszont rettegve zokogott, ami miatt meg akartam ölelni; de ilyesmi szóba sem jöhetett.

- Anya, paranoiás vagy. Megértem, hogy féltesz, hisz ez már egy berögződés nálad, amit az anyai ösztön csak megnövel; de akkor is, kérlek szépen, nyugodj meg! Üljünk le, jó? – mutattam a kanapémra, ő pedig egy bólintással adta tudtomra, hogy belement.

- Érzem, hogy bántani fog. Ha heteró lennél, talán egy kicsit lennék csak nyugodtabb, hogy hátha egy törékenyebb lány ellen nagyobb esélyed van, bárhogy irtózol az érintéstől. De ez a fiú… vézna legalább? – kérdezte reménykedve.

- Nem – feleltem, miközben az ugrott be, anya mennyivel könnyebben fogadta volna, ha Markot választom, aki tényleg vékony volt, ráadásul kerek-perec kijelentette, hogy eszébe sem jutna megérinteni. Na igen, anyánál ilyen lett volna egy tökéletes lakótárs számomra, és majdnem össze is jött neki, de hála az égnek, hogy csak majdnem.

- Nagyon izmos? – ijedt meg.

- Annyira nem, de azért nálam mindenképp erősebb. Bármikor képes lenne lefogni és az ágyhoz nyomni – viccelődtem, de a sápadt arca és kikerekedett szemei láttán talán mégsem volt túl jó ötlet. – De nem fogja ezt tenni. Megígérte, hogy nem ér hozzám. Ráadásul Jaebum ajánlotta, anya. Plusz még sokat beszélgetett is vele a héten, hogy jobban megismerje, és hogy segítsen neki felkészülni, mivel jár majd velem élnie.

- Hm… Ha Jaebum áldását adta rá, akkor talán tényleg érdemel egy esélyt ez a fiú. De azért megnézném magamnak.

- Köszönöm – könnyebbültem meg. – És szerintem találkozhatsz vele, mivel, ahogy látom, megérkeztek – néztem ki az ablakomon, majd fél percen belül már a csengő is megszólalt.

- Jaj, Istenem, hogy festhetek? – törölgette a könnytől ittas arcát anya.

- Pont úgy, mint aki az előbb sírta el magát – feleltem őszintén. – De, ha mosolyogsz, azzal el tudod terelni a szemedről a hangsúlyt.

- Rendben, igyekszem. Csak ne valami kigyúrt, izomállat legyen. – A második mondatot bárhogy csak magának motyogta, meghallottam, és jót derültem azon, vajon hogyan reagálna, ha tényleg egy ilyen személy állítana be.

- Felkészültél? – kérdeztem, mikor már az ajtóban álltam.

- Fel – bólintott, miután kifújta a levegőt, én pedig kaput nyitottam.

- Szia, Jackson! – fogadtam vidáman, a gyomrom pedig azonnal cikázni kezdett, ahogy tündéri mosolyával belibbent az ajtón.

- Szia, Jinyoung! Jön BamBam és Jaebum is, csak kissé meggyűlt a bajuk az egyik nehezebb dobozzal – kezdte.

- Értem. Jackson, bemutatom az édesanyámat – mutattam anya felé.

- Ó! Nem is számítottam önre – indult el felé teli vigyorral, amitől láthatólag anya megdöbbent. Sejtettem, miként kezdte el azonnal sejteni, hogy Jackson tényleg egy tündéri srác, nem pedig egy „kigyúrt állat”. – Magát meg lehet érinteni? – kérdezte félénken.

- Meg – felelte anya összezavarodottan, de azonnal meglágyultak az arcvonásai, amint Jackson, a falhoz állítva a bőröndjét, magához ölelte. Én pedig szabályosan féltékeny lettem anyura, amiért ő kaphatott az öleléséből, míg én a defektem miatt nem.

- Ó, ez igazán kedves – mondta meglepetten, miközben viszonozta az ölelést.

- Ne aggódjon, asszonyom, pontosan tudom, milyen ritka kincs a fia, és a világért se szeretném összetörni! Vigyázok rá, maga és a férje helyett is! – olyan meggyőzően mondta mindezt, hogy abba majd beleolvadtam. Tényleg fontos lettem neki, pedig csak kétszer találkoztunk. Én inkább ezen sírtam volna el magam, nem pedig azon, hogy nem Jaebummal költözök össze.

- Mi a baj, Jinyoung? – kérdezte Jackson, mivel valószínűleg úgy megdermedtem a viselkedése miatt, hogy az furcsa volt számára.

- Semmi – feleltem, majd a szenvedő BamBam-Jaebum duót lestem a tekintetemmel, akik majd megszakadtak egy nagyobb doboz cipelése közben. – Jackson, szerintem itt szükség lesz rád.

- Tessék? – lépett mellém, hogy ő is lássa őket. – Ó, megyek is!

Azonnal odafutva hozzájuk, BamBam szerepét átvéve, célirányosan indult a ház felé, igencsak gyors tempót diktálva Jaebumnak. Belépve az ajtón, még rám is kacsintott, majd feltűnően feszítette a karját, ami az ujjatlan felsője miatt látható volt. És mit ne mondjak, nem volt bajom azzal, amit láttam, sőt…

Jackson:

Annyit főzőcskéztem anyával az utóbbi napokban, hogy az állandó olajszagom miatt nem győztem hajat mosni, és féltem, még a végén kihullik a hajam. De Jaebummal is napi szinten találkoztam, és tényleg egyre jobban megismertük és megkedveltük egymást. Persze a fő téma Jinyoung volt, és a jövőbeni viselkedésem vele. Egyszerre volt maga a Mennyország és a Pokol arra kelnem, hogy végre beköltözhetek hozzá. Tudtam, hogy minden egyes pillantás, amit rávethetek majd, feltölti a szívemet, de attól még a vágyaimat szörnyen nehéz lesz kordában tartanom. Sajnos csak egy kép volt fenn róla SNS-en, amit a profiljának állított be, így ott nem sok vigaszt leltem. Azonban mindig, mikor Jaebum kikérezkedett a mosdóba, amikor nálam volt, átküldtem magamnak egy-egy képet, ami neki volt meg róla a telóján. Az sem érdekelt, hogy a legtöbbön együtt voltak; csak hadd lássam minél több szögből Jinyoungot.

- Mindent elpakoltál? Ezeregy millió és egy százalék? – kérdezte a legjobb barátom, mikor már elvileg az utolsó dobozomat és táskámat is kivittük a kocsiba, én pedig csak bezárni indultam vissza.

- Igen – feleltem.

Majd még egyszer utoljára körbejártam az immáron üres lakást, amit sohasem éreztem az otthonomnak. De ez közel volt a sulihoz, és koliba nem akartam menni, valamint még BamBammel sem összeköltözni, mert szükségem volt némi szabadtérre, így ez volt a legjobb megoldás. Tényleg minden megvolt ebben a házban, ami kellett, csak a szeretet nem. Takaros volt, pont akkora, amekkorára szükségem volt. Igazából itt is szívesen éltem volna Jinyounggal, mert nem az határozza meg, mi az otthonunk, hogy éppen hány négyzetméter a hely, milyen fekvésű, bérház vagy éppen kertes; csak az a lényeg, miként járja át a szeretet és a békesség. Tudtam, mindezt megkapom majd Jinyoungtól, és reméltem, viszonozni is tudom majd. Bár volt bennem egy kis félsz, hogy lehet, már úgy belakta a házat, hogy én elveszem az otthon melegét tőle. De hinnem kellett benne, hogy általam csak szebb és boldogabb környezet veszi majd körül. Hisz én magamat is szebbnek és boldogabbnak éreztem belülről, amióta ismertem őt.

- Szervusz, kedves ház! Köszönöm, hogy három éven át velem voltál. Remélem, a következő személyek majd igazán be tudnak lakni. Lehet, hogy nem voltunk a legjobb páros, de attól még nem felejtem el az itt töltött időt – mosolyodtam le, miközben számtalan emlékem idéződött fel bennem; persze a legtöbb BamBamhez kapcsolódott. Ez egy legénylak volt, amit ideje volt elhagynom.

- Na, végre már, hogy kiértél! Ne mondd nekem, hogy könnyes búcsút vettél a háztól? – nézett rám keresztbe tett kézzel BamBam az anyósülésről.

- Azt azért nem, de igenis el kellett köszönöm tőle – vallottam be.

- Ezzel nincs is semmi baj, Jackson, de attól még rohanom kell, úgyhogy siessünk! – adott egyértelmű parancsot Jaebumnak a gyorsabb hajtásra.

- Jól van na! – fújtattam a hátsó ülésről.

- Remélem, most már kitörlöd azt a sok képet, amiket az engedélyem ellenére küldözgettél át magadnak – jegyezte meg hirtelen Jaebum, amitől teljesen zavarba jöttem.

- Ó, hát észrevetted? – bámultam ki az ablakon, mintha legalább a világ legszebb táját látnám, nem pedig a szokásos környéket.

- Észre, már az első alkalom után. De nem akartam szólni, mert olyan aranyos volt. Mikor először láttam meg, akkor olyan ámulva nézted az egyik képet róla, hogy észre sem vetted, hogy fél percig álltam az ajtóban, mire ténylegesen elhagytam a mosdót. Hihetetlen, hogy beleestél. Mármint számomra nem az, hisz nálam jobban senki sem tudja, milyen remek srác, de akkor is, túl aranyosan rajongsz érte. Csak nehogy átess a ló túloldalára! De bízok benned, hisz sokat beszélgettünk – mosolygott a visszapillantó tükörbe, amit viszonoztam, hisz Jaebum támogatása nagyon-nagyon sokat jelentett nekem Jinyounggal kapcsolatosan.

- Igyekszem! Ha kell, leszíjazom magam valahova, csakhogy ne ugorjak rá! De azért remélem, erre nem lesz szükség?

Láttam magam előtt, miként próbálok kiszabadulni a saját magam által létrehozott börtönömből, majd széttépve a szíjat, odafutok hozzá, és forró csókban forrunk össze, amit ő is ugyanúgy élvez, mint én. Túl sok ilyen hiú ábrándom volt az elmúlt napokban, amik a jövőben tudtam, hogy el fognak törpülni Jinyoung állandó jelenléte mellett.

- Ne nevess, Jaebum! Képes rá – rázta a fejét rosszallóan BamBam. - Istenem, hány mentőhívást fogok én tőle kapni az elkövetkezendő hetekben?

- Amennyi még nem büntetendő – feleltem.

- De engem is nyugodtan hívhatsz, bármi van! – adta a tudtomra Jaebum, amit már előző nap is megbeszéltünk.

- Tudom, és hidd el, élni fogok ezzel a lehetőséggel.

- Ajánlom is! Mindig, mikor érzed, hogy robbanna a bomba, tárcsázd az egyikünket! Ott legyünk gyorshívódban! – tette hozzá komolyan.

- Ott lesztek. Hidd el, hogy hívni foglak titeket! Nem akarok, és nem is fogok benne kárt tenni! Előbb herélném ki magam – jött a számomra is meglepő megnyilvánulásom.

- Fúj, Jackie, ne már! – akadt ki BamBam.

- És én ezt miért vizuáltam? – lett rosszul Jaebum is.

- Hála az égnek, hogy mindjárt ott vagyunk – mondtam, mert ez a beszélgetés most nem akart a leggördülékenyebben alakulni, és hát amúgy is, nem voltak arra szavak, mennyire vártam már, hogy újra lássam Őt.

 - Hála bizony! – tette hozzá BamBam, megjátszva kissé magát.

- De azért ugyanúgy sokat találkozz majd velem, Bamie, attól még, mert már nem lakok egyedül! – kértem, mert hirtelen átfutott az agyamon, hogy ezek után lehet, nyugodtabb szívvel fog ignorálni.

- Ezt pont, hogy nekem kéne tőled kérnem. Félek, hogy felém sem nézel majd, csak ha problémád van. – Nem tettette, tényleg durcás volt. Meg volt ijedve, hogy leminimalizálom majd a kapcsolatunkat.

- Ne mondj ilyet! Hisz te az öcsém vagy. Még hogy ne törődnek ezentúl is veled… Mi közénk senki és semmi nem állhat. Ezt ne felejtsd el!

- Te se!

- Soha – mosolyogtunk egymásra, majd az út maradék pár percét némaságban töltöttük.

- Fiúk, biztos, hogy ne én vigyem Bamie helyett azt a nagy dobozt? – kérdeztem, miután már egy perce azzal szenvedtek, milyen fogást találjanak rajta.

- Hé, nem vagyok ám olyan gyenge, mint azt hiszed! Igenis elbírjuk Jaebummal. Te a bőröndöddel menj csak előre! Amúgy sem szeretnénk megzavarni a nagy újratalálkozást – kacsintott, engem pedig nem kellett kétszer kérni.

- Nem lesz baj, Jackie! Semmi baj nem lesz! Kedvel téged. Csak lélegezz! – biztattam magam, mielőtt az ajtóhoz lépve megnyomtam a csengőt.

- Szia, Jackson! – tárta ki a kaput szikrázó mosolyával, ami miatt máris el akartam rohanni, mert túl hihetetlen volt ez az egész helyzet.

- Szia, Jinyoung! Jön BamBam és Jaebum is, csak kissé meggyűlt a bajuk az egyik nehezebb dobozzal – mondtam a saját figyelmemet is terelve, miközben beléptem a házba.

- Értem. Jackson, ő az édesanyám – mutatott balra, én pedig hirtelen megilletődtem, mert nem is sejtettem, hogy máris találkozok élete egyik legfontosabb személyével. De hát a mi kapcsolatunk igencsak gyors tempóban haladt. Viszont ez tartotta az egyensúlyt, ha már érintés terén pont, hogy csigatempót kellett felvennünk.

- Ó! Nem is számítottam önre – indultam el az anyukája felé őszinte mosollyal az arcomon. – Magát meg lehet érinteni? – csak félénken mertem neki feltenni ezt a kérdést, de inkább megtettem, minthogy rossz fát tegyek a tűzre.

- Meg – felelte zavartan, én pedig azonnal a falhoz toltam a bőröndömet, és családi ölelésbe vontam Jinyoung anyukáját.

- Ó, ez igazán kedves – mondta, és bár a hangja meglepettnek hangzott, mégis viszonozta az ölelésem. Legalább ő nem irtózott tőlem. Ez is valami.

- Ne aggódjon, asszonyom, pontosan tudom, milyen ritka kincs a fia, és a világért se szeretném összetörni! Vigyázok rá, maga és a férje helyett is! – adtam a tudtára, hogy rám bízhatja a féltet kincsét.

- Mi a baj, Jinyoung? – kérdeztem rá, mivel dermedten nézett rám, amiért megijedtem.

- Semmi – vágta rá közel sem meggyőzően. – Jackson, szerintem itt szükség lesz rád.

- Tessék? – léptem mellé, hogy hozzá hasonlóan kitekintsek. – Ó, megyek is! – rohantam kifelé, mivel láthatólag BamBam és Jaebum továbbra is szenvedtek azzal az egy dobozzal, és már épp úgy nézett ki, hogy bármelyik percben elejthetik.

Gyorsan átvéve BamBam helyét, indultam a ház felé. Le akartam nyűgözni Jinyoungot, hogy ne csak az anyukája, hanem ő is érezze, hogy meg tudom védeni, mert előttem nincs legyőzhetetlen akadály. Még rá is kacsintottam, mikor ismételten beléptem a házba, majd – talán túlságosan is feltűnően –, szabad felkaromat direkt olyan pózban tüntettem fel előtte elhaladva, hogy feszülő izmaim jól láthatóak legyenek. Ezzel a dominanciámat akartam kifejezni, ami elsősorban az ő védelmét szolgálta most már.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)