Itt és most tökéletes - Chaerbin fanfiction

 

- Elnézést, segíthetek? – kérdeztem a rám jellemző éllel a hangomban.
    Untam már, hogy rengeteg tinédzser nézelődött a kínálatunkat jelző tábla előtt, majd realizálva, milyen árat kértünk el egy-egy italért, inkább kifaroltak. Úgy véltem, az előttem álló két fiatal sem készült másra. Azonban, ahogy a fekete hajú lány rám nézett, hirtelen de javu fogott el: ez talán Ő! Mikor kicsit remegve ugyan – valószínűleg az én barátságtalan kérdésemnek köszönhetően – megszólalt, és gyorsan rábökött az egyik italra, már biztosra vettem: ezt a hangot jól ismertem egy régmúlt kurzusról. Alig vártam, hogy azután, hogy felvettem a rendelésüket, a gondolataimban elmerülve felidézhessem magamban a legemlékezetesebb dolgokat azok közül, amik azon a bizonyos szemeszteren történtek.
    Végzős Irodalom PhD-hallgató voltam, és nem az első szeminárium volt az, amit tartottam az alapképzéseseknek. Ekkor viszont hátam közepére se kívántam azt az órámat, amelyik az aktuális végzősökkel volt – már teljes mértékig a disszertációm írására fókuszáltam volna, de megkértek rá, én pedig végül nem ellenkeztem. Ez a szeminárium – annak ellenére, hogy főként ugyanazt az anyagot adtam le, amit egy évvel korábban egy másik csoportnak – sokkal több időmet és energiámat vette el, mint arra előtte számítottam. Lehet, én is fáradtabb voltam, és az, hogy az anyag és maga a tanítás sem volt újdonság számomra, is elég indok lett volna minderre, de volt még egy oka mindennek: az a hat lányból álló baráti társaság, akik részt vettek azon a kurzusomon. Mintha értettek volna hozzá, hogyan keltsenek kellemetlen érzéseket bennem.
    Ott volt Ryujin, aki az Irdalom Intézet tanári kara és a diákok egy része előtt is egy nagy rejtély volt, mert már évek óta rendre felvett egy halom órát, de szinte soha, egyiket sem teljesítette. Hozzám azonban rendesen bejárt, és viszonylag jól is szerepelt. Bár lehet, a róla alkotott pozitív képemet az is befolyásolta, hogy olykor kifejezetten szerettem szembemennie az árral. Maga az a tény, hogy egy alter stílusú nőt, akinek a külsejére könnyedén lehetett volna cinikus megjegyzéseket tenni – ami tőlem távol állt –, és akiről azon tanárok is negatív véleménnyel voltak, akik életükben nem látták, és egy órájukra sem jelentkezett be, csak mentek az árral, afelé sarkalt, hogy próbáljam meg pozitívan megítélni. Én magam akartam kialakítani róla egy képet. Nem tudom, mi lett vele azóta,  de akkor és ott megfelelt mindannak, amit elvártam azon a szemináriumon, így pozitívumként könyveltem el az ismeretségünket.
    Ekkor lelki szemeim előtt megjelent Yuna, az a személy, akivel szinte minden áldott órám elején vitatkoznom kellett. Próbáltam nem mutatni, de elég sokat kivett belőlem az, hogy ilyen hangulatban kellett kezdenem a hétfő délutánokat. Még csak kifejezetten okosnak sem lehetett mondani: márpedig egy vita számomra akkor volt igazán élvezetes, ha két olyan fél csapott össze, akik ügyesen és érdekfeszítően tudták oda-vissza dobálni a labdát. Ám Yunával nem ez volt a helyzet.
    Részt vett még a kurzusomon Jisu is – bár úgy vettem ki, a barátai csak Lianak szólították –, a lány, akit nem tudtam hova tenni. Rendesen bejárt, olvasott hozzám, volt is egy-két jobb hozzászólása, de valami hiányzott belőle. Bár lehet, ez csak az én válogatósabb ízlésem miatt volt. Próbáltam a lehető leginkább megkedvelni, és küzdöttem azért, hogy találjak benne valami érdekfeszítőt, de elbuktam, amit utáltam. Miért nem voltam képes értékelni egy kedves lányt, aki semmi olyat nem tett vagy mondott, ami miatt le kellett volna néznem? Az ilyen emberek felé tanúsított zsigerből eredő negatív érzéseim és viselkedésem miatt kifejezetten utálni tudtam saját magamat. Annyival egyszerűbb lett volna könnyedén megkedvelni az embereket. Én, Seo Changbin azonban minden voltam, csak könnyű eset nem.
    Ne felejtkezzünk meg Soyeonról se, akit – amennyire tőlem tellett – viszont kifejezetten kedveltem. Volt valami az egész lényében, ami megfogott: nyitott volt, nem feltétlenül a legokosabb abból a csoportból, de talán a legélénkebb, és örültem, hogy hozott egy kis életet azokba az őszi-téli órákba, amiket kénytelenek voltunk együtt tölteni.
    Valamint ott volt még Yeji is, akit próbáltam megfejteni, mindhiába – egy talány maradt számomra egész félév alatt. A többieknél nagyjából be tudtam lőni a képességeik alapján, mennyire voltak intellektuálisak és szorgalmasak, nála azonban ez nem sikerült. Szinte mindig a legrosszabbak között voltak a beugró tesztjei, mégis, mikor órán megszólalt – bár ezen felszólalásokból nem volt sok – rendre korrekt dolgokat mondott. Az esszéi is kifejezetten jól sikerültek egy harmadéveshez képest. Viszont volt benne egy gát, ami visszafogta őt, hogy igazán megmutassa, mit is tudott. Pedig, mint mindenki más esetében, úgy nála is próbálkoztam: amennyire tudtam, törekedtem rá, hogy kimozdítsam a komfortzónájából, de kudarcot vallottam. Év végére viszont eljutottam arra a megállapításra, hogy valószínűleg az én attitűdöm is rossz hatással volt rá. Az ő esetében kifejezetten úgy éreztem, hogy elbuktam, mint oktató, és hogy talán jobb is volt, hogy nem maradtam a tanári pályán.

Így érkeztünk meg Chaeryeonghoz, vagyis ahhoz a lányhoz, aki megszeppent tőlem ennyi év távlatában. Pedig szinte biztosra vettem, hogy amiatt, hogy a munkahelyemen kötelező volt a maszkhordás, és mert nagyon meg volt nőve a hajam, nem ismert fel, és talán – amit fájt bevallanom –, azért sem jutott ez az eshetőség az eszébe, mert az egykori tanárját – még ha csak PhD-oktató is voltam – nem egy kávézóban dolgozva képzelte el. A Chaeryeong iránt érzéseim voltak a legkuszábbak a volt diákjaim közül. Az elmúlt három év sem tudta tisztára mosni a róla alkotott emlékképeimet: még mindig egy rejtélyként élt bennem, mit is éreztem iránta. Hiszen ezen érzéseket sohasem éltem meg igazán, hanem bedobozoltam, elraktározva őket az agyam egy zárt zugában. Azt hittem, sohasem lesz lehetőségem rá, hogy feltárjam ezt a dobozt, és hogy ténylegesen szembenézzek ezzel a rejtéllyel. Talán tévedtem.
    - Hé, ne segítsek? – kérdezte a kolléganőm, aki látta, ahogy a remegő kezemmel egy fél pohár tejet sem sikerült úgy kiöntenem a pohárba, hogy az ne csöppent volna mellé.
    - Azt megköszönném. Nem érzem magamat valami jól – feleltem, majd realizáltam, hogy a hipochonder kolléganőmnek ilyen kijelentést tenni nagy felelőtlenség volt, így gyorsan korrigáltam. – Nem aludtam sokat az éjjel, biztosan az az oka.
    - Nyugi, tudom, milyen az – mosolygott, majd egymaga megcsinálta mindkét italt, míg én pakolászást mímeltem, miközben a volt tanítványomat bámultam.
    Ez tényleg ő volt. Maszk ide vagy oda, az az aura, ami belőle áradt, összetéveszthetetlen volt. Viszont a tekintete – amit szerencsére a maszk sem takart ki – árulkodó volt: ez a lány sokkal több fájdalmat és nehézséget élt meg, mint az, akit én tanítottam. Három év egy emberöltőnyi mellett nagyon kevésnek tűnt, de jobban belegondolva, ez idő alatt annyi rossz dolog össze tudott gyűlni, hogy az ember a végén már azt sem tudta, ki maradt abból, aki előtte volt. Én viszont ekkor hittem benne, hogy ez a lány nem véletlenül jött ide: még mindig ott volt benne az a Lee Chaeryeong, akit én tanítottam, és akin olyan sokat járt az agyam, hogy azt senkinek nem mertem volna bevallani.
    Chaeryeong esetében tényleg az iránta táplált érzéseim voltak az igazi talány számomra, nem ő maga. Ez a lány nem rejtette véka alá a véleményét: akár nyíltan is  szembe mert menni azzal, amit én állítottam egy adott műről. Egyszer azt is megtagadta, hogy esszét írjon Yejivel és Yuna-val – mivel aki lemaradt egy beugróról, annak így kellett számot adnia arról, hogy elolvasta a kiadott szöveget. Végül bent maradt velem az irodában, hogy kikérdezzem, valóban elolvasta-e az adott művet.    
    Sohasem tudnám elfelejteni azt a tekintetet, amikor bezártam a többiek után az ajtót, és ő realizálta, hogy magunkra maradtunk: mint akit sarokba szorítottak, úgy esedezett a menekülésért a tekintete, de valami kíváncsiság is ott rejtőzködött a szeme sarkában, és ez feltüzelt, hogy a lehető legcinikusabban tegyem fel a neki szánt kérdéseimet. Közben egyre közelebb és közelebb haladtam felé, de még mielőtt egy romantikus történet klisés részéhez értünk volna – a falhoz szorításhoz –, felajánlottam neki, hogy üljön le. Igazából nem is értettem, miért állt fel, de valamiért jó volt őt ilyen kiszolgáltatott helyzetben látnom, amikor is egyértelműen meg volt zavarodva.
    Azt, hogy a gondolatai nem voltak éppen a legtisztábbak, az is tükrözte, hogy alig tudott helyesen válaszolni néhány kérdésemre. Persze az orrára is kötöttem, hogy ennél ő jobban szokott írásban szerepelni. Titkon reméltem, hogy ez a kiszolgáltatott helyzet volt az, ami miatt kicsit leblokkolt, de amikor rákérdeztem, miért teljesített rosszabbul, magához hűen, kerek-perec megmondta, hogy az adott kötelező olvasmány szörnyű volt, és azt se tudta, hogy volt képes ezt valaki szeretni. Ami azért volt egy nagy arcon csapás számomra, mert hozzám nagyon is közel állt a regény. Ezért azt, amikor kijelentette, hogy ez volt évek óta a legrosszabb olvasási élménye, kellő visszavágásnak éreztem a részéről az alárendelt helyzete miatt – még ha talán nem is annak szánta. Utólag örültem, amiért csak ketten voltunk az irodában: elég volt, hogy ő látta, ahogy a saját magam által állított csapdában én semmisültem meg.
    Alig bírta türtőztetni magát, hogy ne nevessen fel hangosan, amikor értetlenségemet nem is palástolva, rákérdeztem, miért vélekedett így a regényről? Utána viszont úgy éreztem, ha már én kezdtem ezt a játékot, szerettem volna, ha végig is játsszuk: ekkor egy jó kis vitánk bontakozott ki arról, hogy a kiadott szöveg jó volt-e vagy rossz. Nem ez volt a legkifinomultabb szócsata, amiben részt vettem – bár a Yunával való vitáimra sokszorosan rávert –, de az egyik legszenvedélyesebb. Volt valami ebben a lányban – ami ekkor, ahogy kettesben maradtunk, még inkább kiütközött –, ami teljesen feltüzelt, és a tudat, hogy egyértelműen látszott, hogy ez nem volt egyirányú, egyszerre volt vérpezsdítő, de közben félelmetes is. Nem mehettem bele egy ilyen dologba: tanárként nem szeghettem meg a legalapvetőbb protokollok egyikét, akkor sem, ha csak négy évvel voltam időseb nála. Bár, amikor megjegyezte, hogy egy másik kortársíró műve, amit szintén én adtam fel nekik, viszont elnyerte a tetszését, akaratlanul is elmosolyodtam: talán ő is hasonlóan beteg fantáziával rendelkezett, mint én, csak ez nem mindig ugyanúgy csapódott le.
    Ott volt például az egyik beadandója, amiről idővel beláttam, hogy túlságosan negatívan ítéltem meg, de egyszerűen olyan hangtónust ütött meg és olykor annyira figyelmen kívül hagyott bizonyos elemzői íratlan szabályokat, amikhez én szörnyen ragaszkodtam, hogy nagyon rossz dolgokat mozgatott meg bennem. Utólag megbántam azt, milyen kritikus voltam vele, és hogy nem is próbáltam meglelni az értéket az írásában. Bár sokszor nem is azzal volt a baj, amit  mondtam a hallgatók beadandóiról és egyes órai megszólalásaikról, hanem azzal, ahogyan azt tettem. Segíteni akartam nekik, de másként jöhetett le mindez számukra. Yejivel kapcsolatosan is valami ilyesmit éreztem, amikor még órán is felhoztam azt, hogy egyes névmásokat rendre felcserélt a saját műelemző esszéjében. Az e-mailben, amiben javítva küldtem vissza a szövegét, még linket is adtam neki arról, a helyesírási szabályzat mit írt erről. Amikor pedig a következő óra végén mindenki előtt felhoztam mindezt, a tekintetében szomorúság és szégyenérzet keverékét véltem felfedezni: mintha azt közvetítette volna az a szempár, hogy nem volt elég, hogy privátban megaláztam, még mások előtt is előhozakodtam vele.
    A kettőjük példája szépen rávilágított arra, amit már korábbi tanítványaim reakciójából is sejtettem: a jóindulat könnyen át tudott fordulni bántássá, ha az ember nem találta meg a legmegfelelőbb módszereket hozzá. Pedig Yejivel kíméletesebb is voltam, mint Chaeryeonggal; ráadásul meg is jegyeztem a félév végén, hogy az ő beadandója sikerült a legjobban mindenkié közül. Persze, hűen magamhoz, azért hozzátettem, hogy a féléves teljesítménye alapján viszont pont, hogy ő szerepelt a legrosszabbul: hiszen csak úgy láthatott tisztán az ember, ha az erősségeivel és a hibáival is szembesítették. Bár idővel arra is rájöttem, ezt sem feltétlenül így kellett volna lekommunikálnom. De Chaeryeong esetében is legalább a kreatív meglátásait megdicsértem: volt bennük valamilyen gyermeki tisztaság, mindez egy kifacsart látásmóddal párosulva, ami felkeltette az érdeklődésemet, ahogy maga az egész lány. Ő volt a legfőbb ok, amiért fájt lezárnom azt a félévet. Igaz, megkínoztam a diákokat, de végül mind ötöst kaptak, amiért megdolgoztak, így nyugodtan dőltem hátra: lehet, nem ez volt a legélvezetesebb kurzusuk, de igenis sokat tanulhattak belőle.
    Viszont ezután is láttam még őket, legalább is néhányukat. Yejit például többször is megpillantottam a kedvenc báromban. Mintha kétszer ő is kiszúrt volna, de úgy tett, mint aki nem vett észre, ami mi tagadás, fájt, de megértettem: nem tettem igazán kellemessé a hétfő délutánjait, és bárhogy próbálkoztam, nem sikerült ledöntenem azt a falat, amit felhúzott maga elé.
    Egy alkalommal azonban Ryujin kivételével az egész csoport részt vett azon a kiállításon, amin az egyik évfolyamtársam – akivel azóta is barátok voltunk –, Han Jisung előadói estje volt, aki szintén tanította őket akkoriban. Mindez elgondolkodtatott: ha nekem lett volna hasonló magán énekestem, vajon arra is eljöttek volna? Tudtam, hogy Jisung sokkal népszerűbb volt nálam a diákok körében, viszont bárhogy sokat beszélgettem vele, nem voltam képes azonosulni azzal a pozitív nézettel, amit mások felé tanúsított. Ez volt az ő egyik különleges képessége.
    Ezen az előadáson kezdetben próbáltam távolságot tartani a volt diákjaimtól, viszont egy kisebb térben, ahol elég sokan voltunk, ez nem volt hosszútávon kivitelezhető. Végül, mire észbe kaptam, a lányok mellett álltam. Más ismerősöm nem volt jelen, és nem voltam soha egy könnyen csevegő típus, így hacsak nem akartam hamar eljönni onnan, mint Yeji – akivel emiatt megint csak nem sikerült közvetlenebbül beszélgetnem – vagy némán nézni ki a fejemből, kénytelen voltam velük szóba elegyedni. Talán nem az volt a legjobb kezdés, hogy odasúgtam Soyannak, hogy le kéne szólítanom az egyik lányt, de legalább megtörtem a néma csendet. Végül lehetőségem nyílt arra is, hogy felhozzam azt, ami nagyon bántott velük kapcsolatban: mindenképp meg akartam védeni magamat azzal a váddal szemben, amit az egyikük tett a titkárságon. Tudatni akartam velük, hogy nem voltam homofób. Elképzelésem sem volt, miket mondhattam, amikről erre következtetett legalább az egyikük, már csak azért sem, hiszen Jisung homoszexuális volt, és már a doktoranduszi éveink alatt is együtt élt a párjával, Minhoval, akit szintén nagyon kedveltem. Ezt persze a hallgatók nem tudhatták, de attól még szörnyen rosszul esett már maga a feltételezés is.
    Fogalmam sem volt, hogy kerültem végül pont Chaeryeong mellé, de már mindkettőnkben volt némi alkohol, amikor felhozta, hogy nem volt fair a részemről, hogy Seungminnak is ötöst adtam. Finoman utalt arra is, hogy az egész félév során nem értékeltem őket igazságosan. Végre kibújt a szög a zsákból: el kellett hagynunk az egyetem épületét, és be kellett kicsit csiccsentenünk ahhoz, hogy kimondja, ami – ahogy láttam – már egy ideje nem hagyta nyugodni őt, de legalább megtette. Nem is próbáltam túlzottan védekezni ez ügyben: igaza volt, Seungmin érdemelte meg a legkevésbé az ötöst, főleg a portfóliójának benyújtása után. Ekkor rögtön eszembe jutott az az eset is, amikor heves szócsatába kezdtek, amiért a fiú kinevette Chaeryeong egyik órai felszólalását. Ennek ellenére az a jegy megszületett, és én nem akartam visszavenni. Seungmin is megdolgozott érte, még ha silányabb eredménnyel is, mint bárki más. Ráadásul volt benne valami, ami saját magamra emlékeztetett: például az, mennyire kínosan tudott viselkedni nők közelében. Ezért is tudta magát bajba keverni egy-egy erősebb véleménnyel bíró évfolyamtársánál. Magához képest viszont úgy éreztem, ő is tanult valamit tőlem, és végső soron ez volt a célom. Azt sem bántam egy kicsit sem, hogy ez egy újabb vitát szított közöttünk Chaeryeonggal, még ha ekkor nem is voltam olyan aktív, mint legutóbb. Az ő jelenlétében még jobban meg akartam mutatni, mennyire jól ki tudtam állni az érveim mellett, de közben el is gyengültem miatta, ez pedig megzavart. 
    Szó szerint megijedtem, és azt hittem, itt ért véget a történetünk, ám félévre rá, mikor ügyet intézni mentem be az egyetemre, megpillantottam a folyosón. Ez viszont tényleg csak egy röpke pillanat volt, és mentünk mindketten tovább. Majd pár napra rá, mikor a titkárságra kellett ismét berohannom valamit gyorsan elintézni, fogalmam sem volt, hogy aznap tartották a mesterképzéses felvételit, arról pedig végképp nem, hogy Chaeryeong és Yeji is felvételiztek. Bár ha azok nevét kellett volna megmondanom, akiknek javasoltam volna abból a csoportból, hogy továbbtanuljanak, őket kettőjüket és Soyant említettem volna. Ezért nem az lepett meg, hogy felvételiztek, hanem az, hogy én véletlenül pont ezen a napon mentem be. 
    Ahogy a belső folyosóra léptem, az első személy, akit megpillantottam, Chaeryeong volt, aki az egyik fotelen ülő Yeji mellett pihent meg, csak ő éppen a földön. Egy pillanatra megrökönyödtem, és alig tudtam erőt venni magamon, hogy egy gyors köszönés után továbbmenjek és a saját elintézendő dolgaimra koncentráljak. Visszafele viszont jobban meg tudtam nézni Chaeryeongot: ki volt ábrándulva, a fenébe se kívánta az életét, se azt, hogy ott legyen. Valami nem úgy sikerült, mint ahogy azt ő szerette volna, amitől szabályosan szúrni kezdett a mellkasom. Ekkor már biztosan tudtam: akaratlanul is kialakult egyfajta elemi törődés bennem az irányába. Azonban ez nem volt elég ahhoz, hogy megkérdezzem, mi történt, helyette egy nagy kérdőjellel és egy gyorsan dobogó szívvel hagytam ott az egyetem falait, hogy utána éveken át ne lássam őt, csak majd egy online könyvbemutatón, amikor is Yeji mögé elbújva alig tudtam felismerni, hogy ő volt még a szobában, ahonnan bejelentkeztek. Ám ekkor sem volt lehetőségünk érthető okok miatt beszélni, de legalább azt megtudtam, hogy még mindig érdekelt volt az egyetem dolgaiban, így reménykedni kezdtem benne, hogy jól alakultak a dolgai.
    Majd ekkor, nagyjából három hónappal ezen bemutató után, végre itt voltam vele egy légtérben, és megkaptam újra azt a lehetőséget, amit oly sokszor elhalasztottam korábban: hogy tisztázzam vele, mi is volt közöttünk. Viszont nem mehettem csak úgy oda, hogy elvonjam a figyelmét a tényleges társaságáról, ráadásul mindezt munkaidőben, úgyhogy egy alternatív megoldáson kellett agyalnom.
    - Hagyd csak, majd én ráírom a neveket! – vettem ki a kolléganőm kezéből a poharakat. – Melyik kié lesz?
    - Ez Chaeryeongé, a kisebbik pedig Yuqié – felelte, és ahogy elhagyta a száját az első név, tudtam, ekkor vagy soha.
    - Tessék! – adtam át a lányoknak a poharakat, akik meglepődtek, hogy kérdezés nélkül rájöttem, melyik kié volt.
    Azonban nem erre a reakcióra voltam kíváncsi, hanem arra, mit szólt a volt tanítványom az üzenethez, amit a poháron hagytam:
    Kedves Chaeryeong! Ha szeretnél beszélgetni egy rég nem látott ismerősöddel, gyere vissza ma vagy holnap négy órára, amikor végzek!
    Épphogy megfordultak, amikor hirtelen megrökönyödött, majd félve visszatekintett rám. Akkor ott a felismerés szikráit pillantottam meg a szemében: rájött, ki voltam. Kellett neki egy kis idő, mire mozdulni tudott, és igaz, a maszkja eltakarta az arcát, de szinte biztosra vettem, hogy tátott szájjal nézett rám, csak azt nem tudtam, hogy ez számomra jó volt-e, vagy sem. Végül egy apró fejbiccentéssel adta a tudtomra, hogy benne volt a dologban. Viszont azt ebből még nem sejthettem, vajon aznapra vagy másnapra számítsak a visszatértére. Ezért izgatottan, de kicsit félve, vártam, hogy elteljen az a két óra, ami elválasztott a műszakom végétől. Azonban 16:05-kor Chaeryeong nem volt sehol, így megkönnyebbülve, de egyben csalódva indultam el a kávézótól, amikor valaki utánam szólt, hogy várjak.
    - Azt hittem, nem jössz – vallottam be.
    - Bocsánat, könnyen el tudom nézni az időt – felelte, és látszott, hogy zavarban volt, ráadásul kicsit lihegett is, ami arra utalt, hogy rohant hozzám, ami, mi tagadás, rendkívül jól esett.
    - Kérsz valamit inni? Meghívlak – ajánlottam fel, mert ezt éreztem a minimumnak, ha már rávettem, hogy visszajöjjön, és még futott is szegény.
    - Nem, köszönöm. Elég kávét ittam már ma. Sajnálom, de zavarban vagyok – jött tőle random ez a kijelentés, bár magamtól is rájöttem erre.
    - Nyugi, én is – feleltem végül. – Sétálunk egyet a kivilágított környéken? – ajánlottam fel. Reméltem, hogy a séta enyhíteni fogja a helyzet kínosságát, és szerencsére ez nem volt egy hidegnek mondható decemberi délután, valamint imádtam a karácsonyi fényeket.
    - Rendben – egyezett bele, majd némán elhagytuk az épületet, hogy aztán a közelben lévő zebrához siessünk, elérve a zöld lámpát.
    - Na, jó, én akkor megtöröm ezt a kínos csendet – kezdtem bele, mert nem azért hívtam vissza szegény lányt, hogy a magunk némaságában ballagjunk. – Nem hittem volna, hogy itt és ilyen körülmények között találkozunk újra.
    - Hát ezt én sem – kacagott fel ismét kínosan.
   - Meglepődtél, hogy egy kávézóba vezetett a nagy karrierem? – Direkt ironikus éllel ejtettem ki a „nagy” szót.
    - Eléggé – vágta rá, és egyértelműen kivettem a gesztusaiból, hogy nem mert a szemembe nézni. Mintha még mindig tanár és diák lettünk volna, akiknél ott volt az alá-fölérendeltség.
    - Szerintem erre már nem lesz szükségünk – vettem le a maszkomat, hogy végre friss levegőt szívjak. Annyira a testem részévé vált ez a kis ruhadarab azáltal, hogy munkaidőben mindig rajtam kellett lennie, hogy néha még utána is az arcomon maradt egy időre, mire feleszméltem, hogy már nem volt muszáj fent hagynom.
    - Igaz – kitartott továbbra is a szűkszavú válaszok mellett, de közben azért ő is levette a saját maszkját, felfedve előttem azt az arcot, aminek a fürkészésére nem kevés időt szántam régen.

    - Hűha! – hagyta el ez a szó a számat, anélkül, hogy realizáltam volna.
    - Mi az, van valami rajtam? – kezdte el ijedten törölgetni magát.
    - Jaj, nem, nyugi! – ráztam meg a fejemet. – Csak az igazat megvallva, nem tudtam, mire számítsak.
    - És csalódtál? – jött az egyenes kérdés tőle, amit nem bántam.
    - Semmiképp, viszont be kell vallanom, valami most furcsa rajtad. Mármint az arcod egyrészt pontosan ugyanolyan maradt, mint amilyenre emlékeztem, másrészt – remélem, ettől nem haragszol meg –, de kicsit megviseltnek látszol. Sok mindenen mentél keresztül az utóbbi években, igaz? – nem teketóriáztam, kimondtam azt, amit már akkor sejteni véltem, amikor még csak a tekintetét tudtam tüzetesebben megvizsgálni a kávézóban.
    - Az nem kifejezés – kacagott fel ismét, de ez most nem kínos kacagás volt, hanem olyan, amikor valaki kínjában nevet, mert egyszerűen már sírni sem tud attól, ami körülveszi őt.
    - Sajnálom, Chaeryeong! De azért remélem, nem hagytad ott az egyetemet; és ha jól számolok, akkor, ha nem halasztottál egyszer sem, most kezdhetted a PhD-képzést – próbáltam összerakni a képet.
    - Igen, most.
    Ezután arról mesélt, ki lett a témavezetője, mikkel foglalkozott eddig, és hogy milyen irányba tervezte elvinni a disszertációját. Ahogy hallgattam a lelkes beszédét, egyrészt örültem, hogy egyre jobban feloldódott, másrészt pedig nem tudtam betelni a szavaival. Ez volt Chaeryeong hatása rám: még ha nem is voltam egy véleményen vele, akkor is imádtam hallgatni őt.
    - Értem – jegyeztem meg, amikor úgy tűnt, végére ért a monológjának. – Most is csak azt tudom mondani, amit az arcod is elárult nekem: egyszerre vagy ugyanaz, de közben sokkal tapasztaltabb, még ha nem is minden tapasztalatod volt pozitív.
    - Ez így van – bólogatott.
    - Egyébként ott maradt még veled valaki PhD-n a volt évfolyamtársaidból? Ha jól rémlik, akkor Yeji is veled volt a mesterképzéses felvételin – idéztem vissza ismét azt a bizonyos jelenetet a földön ülő Chaeryeonggal.
    - Igen, Yejivel mi már majdnem egy embernek számítunk a szakon. Ha csak az egyikünk van éppen ott, vagy furcsán néznek a többiek, hogy itt valami nem okés, vagy konkrétan rá is kérdeznek, hogy hol van a másik felünk. – Ekkor végre egy boldog kacajt hallatott. Ebből pedig arra mertem következtetni, hogy Yejire számíthatott, aminek örültem. Lehet, hogy én sohasem tudtam kiigazodni a barátnőjén – ennek ellenére szakmailag mindig elismerően vélekedtem róla, az apróbb hibái ellenére –, de azt majdhogynem egyértelműen ki mertem volna régen is jelenteni, még ha nem is lett a kedvenc diákjaim egyike – már csak a kisugárzása miatt is –, hogy volt valami szeretetteljesség Yejiben. Csak ezt a szeretetet nem feltétlenül érdemelte ki tőle mindenki, ezért is volt zárkózott sokak előtt.
    - Örülök nektek. Ő még ugyanannál a témavezetőnél van, mint alapképzésen?
    - Igen, azóta is – felelte, majd valamiben ügyetlenül megbotlott, és ha nem kaptam volna a keze után, könnyűszerrel elhasalt volna.
    - Jól vagy? – kérdeztem aggódva.
    - Igen. Bocsi, én már csak ilyen szerencsétlen vagyok – felelte zavarában, majd úgy kémlelte a földet, mintha egy mágnes odavonzotta volna oda a tekintetét. Nem tudtam eldönteni: vajon általánosságban lett félénkebb, vagy csak ekkor nem volt túl jó passzban.
    - Nem kell, hogy szabadkozz! Leülhetünk egy padra, ha nem fázol egy helyben maradni sokáig – ajánlottam fel.
    - Okés. Yeji hatására – aki szörnyen fázós, és ezért mindig nagyon felöltözik – két nadrág van rajtam, úgyhogy nem gond a kinti ülés – magyarázta, majd oda is sétáltunk a legközelebbi szabad padhoz.
    - Őszinte leszek, sokat jut eszembe az a bizonyos kurzus – jöttem elő ezzel a semmiből hirtelen.
    - Tényleg? – lepődött meg.
    - Igen. Eléggé kellemetlenül éreztem magamat, de közben valahol mégis élveztem, akármilyen paradoxonnak is hangzik mindez. Nem tudom, észrevettétek-e a csoporttársaiddal, de általában figyeltem minden egyes apró rezdüléseteket, hátha ki tudok olvasni belőlük valamit. Annyira féltem attól, milyen nézettel lehettek rólam, főleg miután valamelyikőtök jelentette a titkárságon, hogy szerinte homofób vagyok. A véleményetektől való tartásom egy olyan dolog volt, ami rettegéssel fogott el minden áldott alkalommal, amikor beléptem a tanterembe. Részben azért sem tartottam ki a tanári pálya mellett, mert belefáradtam mindebbe. – Mintha egy mázsás súly esett volna le a vállamról, és még annál is több a mellkasomról, ahogy ennyi év után, legalább az egyik volt diákomnak – ráadásul pont Chaeryeongnak – végre bevallhattam azt, én miként éltem meg azt a szemináriumot.
    - Ha tudni akarod, mi is kicsit így voltunk az óráddal: valahol élveztük, főleg én, de közben rettegtünk is tőle. Sokszor átbeszéltük előtte, vajon mikre kérdezhetsz rá az aznapi beugróknál, de általában sohasem jöttek be a tippjeink. És ahhoz is kiválóan értettél, hogyan éreztesd velünk, mennyire lenézel minket. Szerintem fogalmad sincs arról, mennyire el tudtad venni akkoriban az amúgy is csekély önbizalmunkat – szembesített mindazzal, amit valamelyest tudtam, még ha nem is mertem volna magam előtt ilyen nyíltan belátni, milyen élmény lehetett más lencséjén keresztül az órám.
    - Értem, köszönöm, hogy Te is őszinte voltál velem – sikerült ezt a mondatot kipréselnem magamból. – Azt pedig, hogy ennyire elvettem az önbizalmatokat, igazán sajnálom. Sohasem ez volt a célom, hanem a szembesítésetek a hibáitokkal, hogy minél jobbá váljatok. Csak nem feltétlenül találtam meg ehhez a megfelelő módszereket.
    Ezután ismételten megeredt Chaeryeong nyelve, és bővebben kifejtette az előbbieket, főként a saját perspektívájából. Azt, milyen kíváncsiságot váltottam ki belőle a kezdetekkor, ami aztán daccá alakult át. Számára kifejezetten vicces volt, ahogy próbáltam kötekedni velük és saját magamat föléjük helyezni, de közben mégis igyekeztem jó fej maradni a magam módján – legalábbis így hatott az ő szemében a viselkedésem. Mindez felé egy kettősséget sugárzott: hogy erős volt a személyiségem, és némi dominancia is volt bennem, mindez törékenységgel párosulva. A szigorúságom pedig egyfajta „már csak azért is” mentalitást váltott ki belőle. Azt pedig állítása szerint külön élvezte, amikor én vagy esetleg valaki más az óráról mondtunk valami olyat, ami neki nem tetszett, és reflexből megrándult az arca, én pedig máris felkaptam a fejemet és lecsaptam rá. Még az „aranyos” szó is elhagyta a száját azzal kapcsolatosan, mennyire vágytam reakciókra tőlük. Azzal is szimpatizált, hogy bele mertem állni a vitákba. Valamint azt is kiszúrta, hogy olykor, mikor beugrót írtak, és nem őket kémleltem, nagyon is be tudtam fordulni a kis világomba. Amit viszont a leginkább fájt visszalátnom abban a görbe tükörben, amit ekkor elém tartott: hogy mint egy tanár-robot, úgy funkcionáltam, ami azért is volt elszomorító Chaeryeong számára, mert közben érezte rajtam, hogy érzelmes voltam a magam módján, és csak el akartam hitetni velük és olykor önmagammal is bizonyos dolgokat. Itt felhozta az önbizalom-kérdését: hogy lerítt rólam a maximalizmusom, és hogy bár magabiztosságot próbáltam sugározni és némi manipulációt is felfedezni vélt az irányomból, olykor kifejezetten önbizalomhiányosnak tűntem. 

    Nem vettem észre, mikor fejezte be a szóáradatát, mert egyes szavai – amik a legjobban szíven ütöttek – utána is visszhangoztak az elmémben, nem hagyva szabadulást nekem.
    - Basszus, bocsánat! Túl messzire mentem – szabadkozott, amikor realizálta, mennyi mindent zúdított rám.
    - Nincs miért – feleltem szomorúan. – Rászolgáltam erre a kis kiborulásodra, de mi tagadás, ennyi év távlatában sem estek jól azok, amiket mondtál. Ez is azt bizonyítja, hogy jól döntöttem, amiért elengedtem a tanári karriernek már csak a gondolatát is.
    - Jaj, dehogyis! Mármint oké, itt voltak ezek a kis bakik – nevezzük őket így –, de, Changbin, őszintén mondom, egyikünk sem tanult egy kurzuson sem annyit abban a félévben, mint Tőled. Lehet, hogy engem sokszor felhúztál, de közben megkedveltelek, és olykor kifejezetten éreztem a késztetést, hogy megöleljelek. – Mintha megbánta volna, amiért hagyta, hogy az utolsó szó is elhagyja az ajkát, emellett viszont azt is éreztem, hogy ennél is több volt mindebben, ami némi reményt koholt a kihűlt szívembe.
    - Köszönöm, ez jól esik.
    - És ha már itt tartunk, muszáj megkérdeznem: hogy kerülsz ide? Mármint most őszintén, Te, Seo Changbin, az egyik legokosabb ember, akivel valaha találkoztam, szolgáltál ki egy kávézóban. Ezt azért nehéz megemésztenem, mit ne mondjak.
    - Chaeryeong, Chaeryeong… – nevettem el magamat.
    - Mi az? – kerekedett ki a szeme.
    - Ebben nem változtál: továbbra is, ami a szíveden, az a szádon.
    - Igaz, és most már tétje sincs a dolognak, hiszen már nem vagy a tanárom. – Valóban örültem, hogy a kezdeti feszélyezettsége időközben tovaszállt, és nyíltabb volt, mint valaha. - Seungmin volt egyébként – jött hirtelen tőle ez a kijelentés, amit nem tudtam hova tenni. – Mármint, aki azt hitte, hogy homofób vagy. Mi Yejivel azóta sem tudtunk rájönni, mit mondhattál, ami miatt erre a következtetésre jutott. De Seungminról beszélünk, úgyhogy sok logikát felesleges keresni az ő esetében.
    - Értem, így máris több értelme van a dolognak – láttam be, és meg is könnyebbültem, hogy ez nem egy általános nézett volt rólam. Az viszont fájt, hogy pont olyan szúrt hátba, akit kedveltem, és akinek egyértelműen felfelé kerekítettem a féléves jegyét. – Visszatérve a kérdésedre: kaptam egy jó kis kurátori állást a városban, ezért jöttem vissza, de mivel túl kevesen járnak már abba a múzeumba, így kilenc hónapra rá leépítés volt. Én viszont aláírtam egy egész éves albérleti szerződést, úgyhogy sürgősen munkát kellett találnom a városban, amiből ez lett. És tudod, mi az, amit elsőnek megtanultam a kávézóban?
    - Na, mi?
   - Az, hogy Anseong valóban egy kicsi hely – legalábbis akkor, amikor elrejtőznél mások elől, mindenképp. Nem egy volt diákomat vagy diáktársamat szolgáltam ki az elmúlt két hónapban. Bár nem feltétlenül ismertek meg, így maszkban és hosszabb hajjal – tettem hozzá. Ez a maszkos dolog valóban kapóra jött számomra; segített legalább néhányuk előtt megtartani az inkognitómat.
    - Egyébként tetszik a hajad – dicsért meg, amivel meglepett, de a lehető legjobb értelemben. – Mindig tetszett, hogy olyan kis fluffy-szerű.
    - Köszönöm, jelentsen ez bármit is – jöttem zavarba, de persze kiváló angoltudásomnak hála, pontosan tudtam, mire célzott, ennek ellenére sohasem hallottam még ilyen jelzőt a frizurámra.
    - Na, jó, ezt már tényleg nem kellett volna kimondanom – rázta meg a fejét, és visszatért a föld bámulásához.
    - Nem kell zavarban lenned. Nekem meg a szemed volt mindig a gyengém. – Még ki sem mondtam a második mondatot, már el is pirultam. Legalábbis úgy éreztem, hiszen öt fok nem volt elég ahhoz, hogy ültő helyemben kimelegedjek, sőt. Ő azonban nálam is jobban elvörösödött. – Úgy látom, oda-vissza zavarba hoztuk magunkat és egymást is – mondtam ki a nyilvánvalót. – De ez már régen is jól ment nekünk, nem igaz?
    - Nekem is úgy rémlik – adott nekem igazat.
  - Tudod, néha szoktam gondolkodni rajta, hogy vajon egy alternatív univerzumban, ahol bizonyos döntéseknél más kimenetele lett a dolgoknak, milyen életem lehet most. Veled kapcsolatban is néhányszor átfutott már az agyamon, hogy mi lett volna, ha miután vége a kurzusunknak, kezdeményezek nálad. Olykor még odáig is elvittem ezt a gondolatmenetet, hogy elképzeltem, milyen párost alkothattunk volna. – A történtek után kellő bátorságot gyűjtöttem ahhoz, hogy bevalljam neki mindezt, igaz, félve, mit reagál majd rá.
    - Pár alatt azt érted, hogy… – Várta, hogy én fejezzem be helyette a mondatot.
    - Mint szerelmes pár.
    - Belementem volna – jött tőle az egyenes válasz, ezzel elérve, hogy akkor és ott bánjam a múltbéli félénkségemet. Főleg, hogy aznap már elejtette, hogy sok nehézségen ment keresztül azóta, és én ott lehettem volna mellette, hogy segítsem őt, ha jól alakulnak a dolgaink. Emellett viszont reménnyel töltött el, hogy esetleg ekkor megkaptuk a második esélyünket arra, hogy megpróbáljuk.
    - Na, és most, három és félévvel később mit felelnél minderre? – Aggódtam, hogy kiderül, időközben lett egy párja; hogy valaki betöltötte azt a szerepet, amit nekem kellett volna.
    - Azt, hogy jól meggondoltad ezt az ajánlatot? Egy olyan embert akarnál magad mellé, akivel folyton veszekedsz, akinek családi problémái vannak, aki étkezési zavaros és sokszor többre tartja az állatokat, mint az embereket? – nézett rám rettegéssel teli: ő talán nálam is jobban félt az elutasítástól.
    - Mindenkinek megvannak a maga problémái, rigolyái és hibái. Te is szépen szembesítettél az előbb jó párral, amivel én rendelkezem. Jobban meg szeretnélek ismerni, Chaeryeong. Nem tudom, merre fog vezetni mindez, de egy esélyt, úgy hiszem, megérdemlünk.
    - Rendben – mosolygott, hagyva, hogy a boldog hitetlenség eluralja az arcát.
  - Megölelhetlek? – kérdeztem, hiszen nem akartam bemászni a magánszférájába, de közben minden egyes porcikámban arra vágytam, hogy végre valahára a védő ölelésembe zárjam.
    - Meg – felelte félénken.
    Nem habozva, magamhoz is húztam, majd a fülébe suttogtam:
   - Nem tudom, most éppen mit csinálhatunk egy másik univerzumban: lehet, valahol már rég egy pár vagyunk, míg máshol sohasem találkoztunk újra, miután teljesítetted a kurzusomat, valahol pedig nem is tanítottalak. De már nem is érdekel: nekem itt és most tökéletes ebben az univerzumban.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)  

Azt hiszem, szeretlek - Jinson fanfiction - 6. fejezet

 

Maholnap

    A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe: 

Jacksont olyan szinten lesokkolta az a fájl, amit Jinyoung csatolt a leveléhez, hogy másodpercekig tátott szájjal, kikerekedett szemekkel bámulta a monitorját. Mintha megállt volna az idő vagy Jackie fagyott volna meg: nem tudta eldönteni, melyikhez hasonlított jobban az az érzés, ami a fogságába ejtette őt. Nemsokára viszont leváltotta azt a vad izgalom, ami miatt remegő kézzel kattintott a letöltés gombra, majd még idegesebben nyitotta meg a Word-dokumentumot.  

Szaladjunk, amíg itt vagyunk!

Épp a házunktól nem messze lévő tó partján üldögéltem. Bár esőt jósoltak aznapra, mégis a szikrázó Nap sugarait követtem, miként bolyongtak a fák között és verődtek vissza a tó tiszta felszínéről, hogy elvakítsák a szememet. Még ha a látásomat tompíthatták is, az emlékeim üvöltő sikolyát ők sem tudták elfedni előttem. Ahogy a tó ellopta és magáévá tette a fényt, úgy árasztották el az elmémet azok az emlékképek, miként szaladtunk a kertünk végébe Minhyuk és én minden egyes alkalommal, amikor rossz fát tettünk a tűzre.
    Az életem első nyolc éve állandó utazásokról szólt, mivel édesapám üzletemberként folyton váltogatta a cégeket, ahol dolgozott. Azt mondta, hogy kellett a változás mindannyiunk életében. Én ezt el is hittem neki, amíg Minhyuk fel nem bukkant. Bár magántanuló voltam, így nem igazán szocializálódtam, de ő a szomszédom volt, és épp nyári szünetben költöztünk melléjük, így állandóan otthon volt, és sokszor hívott magával játszani. Kezdetben nem tudtam, mit kezdeni az adott helyzettel, hiszen fogalmam sem volt arról, mi volt a barátság. Csak a testvérem volt nekem, mivel azonban ő lány volt, nem sok közös volt bennünk. Mondjuk, én próbáltam jó kapcsolatot létrehozni Jisooval, de a nővérem egyszerűen magába fordult, és az állandó környezetváltást úgy élte meg, mint egy tortúrát, így elzárkózott a világtól. Néha úgy éreztem, hogy az én maradék életkedvemet is elvette, és ezt adta vissza nekem Minhyuk. Az a gyermeki kacaj, ami oly jellemző volt rá, feltöltötte a magányos lelkemet, viszont ezzel a mosollyal együtt az élet is elhagyott azóta, hogy eljöttem mellőle, és mintha a Nap sem sütött volna rám ezentúl, hanem csak égetett és vakított.
    Nyolc éven át éltünk egy helyen, ami rekord volt, mivel apámnak nagyon jó dolga volt az adott cégnél, és mi bolondok elhittük, hogy végleg letelepedtünk. Jisoo is egyre inkább nyitott a külvilág felé, és idővel Minhyuk nővérével, Jennievel nagyon jó barátnők lettek. Olykor irigyeltem azért a tiszta barátságért, ami nekik volt, mivel én többet éreztem Minhyuk iránt, mint, amennyit kellett volna.
    Épp egy nyári este volt, amikor tizennégy éves lehettem, és kifeküdtünk kémlelni a csillagokat. Gyakran csináltunk ilyesmit, mivel Minhyuk fő éltetője a természet volt, az enyém pedig ő, így állandóan a szabadban voltunk. Éreztem, miként fedte el a vétkemet a képemen táncoló holdfény, és bár elhatároztam, hogy színt vallok neki, mégsem tettem. Mint aki elnémult, úgy feküdtem ott, és utána hetekig alig beszéltem vele. Sokszor volt, hogy a magas fánk legtetejére szaladtam fel gyorsan, amikor megérkezett, mert tudtam, hogy tériszonyosként nem fog utánam mászni. Ezt persze nagyon sérelmezte, hisz nem értette, miért lettem hirtelen ilyen vele. Azt hazudtam neki, hogy felerősödött az önutálatom, ami sajnos folyton ott ólálkodott körülöttem minden egyedül töltött percemben és amit az iránta érzett szerelmem csak elmélyített. Ő igyekezett ezt éretten kezelni, mint mindent az életben, míg én nem vágytam semmire sem jobban, mint hogy ismét bujkáljunk, mint két gyerek, akik elloptak valami fényeset. Mert amikor velem volt, úgy éreztem, hogy a mindenség velünk forgott, és mintha egy napkalapban táncoltam volna.

Minden depresszióval és szorongással küzdő ember életébe kívántam egy Minhyukhoz hasonló személyt. Mi közöttünk így volt meg az egyensúly: azért egészítettük ki egymást, mert ő rengeteg életkedvet kapott, míg én túl keveset. Épp ezért aznap, amikor el kellett ismét költöznünk, mert apámat kirúgták, úgy éreztem, hogy nem szimplán elszakítottak tőle, hanem mintha valamelyest véget ért volna az életem. Otthagytam egy fontos részemet nála és tudtam, hogy ezt senki mástól nem kaphatom vissza. Ő persze biztatott, hogy tudjuk majd tartani a kapcsolatot. A maga napsugár énjével igyekezett pozitívan állni mindehhez, de ismertem, láttam, ahogy a szemei némán sírtak értem, és hogy a lelke már akkor segítségért kiáltott, amikor még el sem jöttem.
    Ahogy a tó mellett ülve kifújtam a levegőt, feltámadt a szél. A szél olyan volt számomra, mint Minhyuk: körbefutott és eltemetett, de nem maradt hosszú távon velem. Ez viszont nem a barátom hibája volt, hanem a fránya életé. Csupa falevél volt ilyenkor ősszel az életünk: mindig együtt sepertük őket, ügyelve arra, hogy kiválogassuk a legszebbeket és lepréseljük azokat. Viszont nem hoztam magammal a sajátjaimat, hanem búcsúajándékként otthagytam neki azokat. Reméltem, hogy mindig, mikor majd előveszi őket, én jutok az eszébe. Ha már engem elfújt tőle a szél, a faleveleimet legalább nem…

Bárhogy kezdte bántani a bőrömet a nyirkos, őszi levegő, még maradtam egy kicsit félszegen és továbbra is a Napot néztem. Ekkor pedig mintha a fák között megpillantottam volna Őt… De az nem lehetett. Ő nem volt itt. Ő már nem volt a közelemben, csak az emlékeimben és a szívemben. Pedig kérte, hogy tartsuk a kapcsolatot e-mailben és telefonon, én viszont már két hete nem válaszoltam az üzeneteire, és a telefonomat úgy, ahogy volt, kikapcsolva tartottam egy fiók mélyén. Nem akartam, hogy rájöjjön, már az árnyéka sem voltam annak, aki eljött tőle. Tudtam, hogy így a kétségbeesés fogja magával rántani, de inkább kétségek között őrlődjön, minthogy lássa, mivé lettem: valakivé, aki képtelen volt tükörbe nézni. Nem tudtam éjjelente aludni, helyette akkor is inkább kiszöktem ide a tóhoz. A Nap és a Hold voltak az életem szimbólumai, hiszen közöttük élt a mindenem. A napjaimba ő hozta el az értelmet, magát az életet, de már minden, ami ezen a Földön megtermett, a Túlvilágra integetett. Már nem az életet láttam meg egy szép fában vagy virágban, hanem az elmúlást, főleg így ősz tájékán. Pedig még nem akartam elmúlni, nem, amíg ő – még ha tőlem távol is – élt és lélegzett.
    Hirtelen halk nesz csapta meg a fülemet, de nem fordultam meg, mivel gondoltam, ez is csak a szél miatt volt. Már egy ideje nem féltem éjszaka sem ide kijárni, mivel erre a madár se járt. Ilyen eldugott helyen még sohasem laktunk, ami még inkább fokozta a depressziómat.
    - Maholnap úgyis elfogyunk, szaladjunk, amíg itt vagyunk! – hallottam a gyönyörű hangján azt a mondatot, amit kiskorunk óta mindig ismételgetett, és szinte teljesen biztos voltam benne, hogy képzelődtem. – Mi az, meg sem fordulsz?
    - Nem, hisz tudom, hogy ez csak hallucináció. Te nem lehetsz Ő, hisz Minhyuk messze van, túlontúl messze – suttogtam.    
    - Ez nem valós? – kérdezte, amikor megfogta a vállamat, és én ekkor realizáltam, hogy tényleg ott volt velem.
    - Minhyuk! – pattantam fel, hogy magamhoz öleljem. – Te meg mit keresel itt?
    - Tudnád, ha felvetted volna akár csak egyszer is azt a kicseszett telefonodat! – dorgált le.
    - Ó! – nem tudtam mást mondani, hiszen még azt sem fogtam fel, hogy tényleg ott állt előttem teljes valójában. Meg mertem volna esküdni rá, hogy az elmúlt két hónapban szebb lett, mint amilyen előtte volt.
    - Otthagytál két dolgot.
    - Miket?
    - Ezt – vette elő a táskájából a leveleimmel teli dobozkát.
    - Ne, kérlek, tartsd meg, direkt hagytam Neked hátra.
    - De többé nem kell; megoldjuk, hogy ne válasszanak el minket egymástól. Meg sem kérdezed, mi a másik dolog? – nézett rám a huncut mosolyával, ami túlságosan is hiányzott már.
    - Na, mi az?
    - Hát ez. – Fel sem fogtam, és az ajka már az enyémet érte. Hagyott pár másodperc reakcióidőt, mielőtt megmozdult, amire szükségem volt. De amint felfogtam, hogy ez tényleg nemcsak egy képzelgésem volt, hanem életem szerelme valóban ott állt előttem, és azt tette, amiről már túl sokszor ábrándoztam, én magam is viszonoztam a csókját.
    - Maholnap úgyis elfogyunk, szaladjunk, amíg itt vagyunk – mondtam most én a jelmondatát. Imádta a maholnap szót, és miatta én is, mivel azt jelentette számára, hogy a mában mindig benne volt egy kicsi a holnapból, és tudtam, hogy ebben a csókban nemcsak a holnapunk, hanem az egész jövőnk is benne volt.
    - Akkor szaladjunk egy jót!
    Ahogy kézen fogva elvezetett, tudtam, hogy lesznek megoldásai, mert mindig is voltak. Az volt a rossz döntés, hogy ki akartam zárni az életemből, hisz ő maga volt az éltetőm.

Azóta ketten létezünk, estére néha elveszünk,    
maholnap úgyis elfutunk, szaladjunk amíg itt vagyunk…

Ötödjére futott neki a szövegnek, mire sikerült a döbbenetét kellően háttérbe szorítania, hogy képes legyen felfogni az előtte heverő szavak jelentését. Majd minél jobban haladt Jinyoung novellájának az olvasásával, annál inkább úgy érezte, hogy még inkább megismerte a fiút, akit ismerni is vágyott. A bizalom, amit a hollóhajú szavazott neki azzal, hogy elküldte az írását, velejéig meghatotta Jacksont, aki nem vette észre, miként kezdtek el folyni a könnyek a szeméből. Nem konkrétan a történet hatotta meg, nem is csak annak a megfogalmazása, nem pusztán a tény, hogy Jinyoung írta, hanem ezek kombinációja és az a gesztus, amit az irányába tett a kiszemeltje. Az emberek sokszor nem értékelték az apró dolgokat, mindig a nagy egészre fókuszáltak. Ez nem egy életet megváltó novella volt, hanem valami, ami lenyomatot hagyott Park Jinyongról, akiről eddig a percig nem is sejtette Jackson, hogy ilyen szinten nem volt biztos magában, és hogy ennyire félt az egyedülléttől. Ebből a novellából viszont sütött, hogy így volt. Jackie végül összeszedte magát és megírta a reakció e-mailjét.

 Kedves (a novellád miatt jobban megértettem a komplexitásodat) Jinyoung!

 Ha egy kicsit is fontosak számodra a leveleim, akkor már a fellegekben vagyok. Hát még nekem mennyire tetszik, hogy zsigerből meg akarsz nyílni számomra, és én is igyekszem így tenni a magam módján. Másként… Ez majdnem olyan szó, mint a másság. Valahogy mindig ilyesmi merül fel, ha rólam van szó. Nem tudom, ez mennyire jó, mennyire nem, de már elfogadtam.
    Na, és akkor térjünk a lényegre: a novelládra! Tudom, rendes kritikát ígértem, de szégyenszemre nem megy. Hogyan tudnék hasonlóan kielemezni egy ilyen mélyről fakadó, őszinte novellát Tőled, mint egy távolinak ható szerző írását? Még csak helyesírási hibát sem tudok mondani. Nem mintha külön figyeltem volna rá, annyira lekötött a történet. Viszont muszáj leírnom, Jinyoung, hogy nemcsak azért tetszett ennyire, mert törekedtél arra, hogy költőien fogalmazz, hanem mert nem féltél attól, hogy kiírd magadból bizonyos félelmeidet. Remélem, egy nap már azt a szintet is eléri a kapcsolatunk, hogy el merd mondani nekem, mi volt az, ami elvette az életkedvedet  (gondolom, ahhoz az illetőhöz kapcsolódik, aki még csak név nélkül, de már rajta van a feketelistámon). Viszont olyan érzésem támadt – valamint Te magad is azt írtad korábban –, hogy nem vagy teljesen tisztában a saját szexualitásoddal, hogy még azt a személyt nem ismerted meg, akit, ha elhagynál, Téged is csak égetne a Nap fénye, ha egyáltalán rád sütne. Bízom benne, hogy maholnap megtalálod azt a szerencsés illetőt, és hogy ő képes lesz a világ végére is utánad menni. Azt pedig, úgy hiszem, már Te is megtapasztaltad legalább Mark és Youngjae által, milyen az igazi barátság. 

Szép délutánt, Jinyoung!

Nem volt meg a szokásos elbúcsúzása, mert Jackson tényleg képtelen volt – még e-mailben is – megjátszani magát. Realizált, hogy a szíve darabokra fog törni, ha nem ő lesz az a személy, akire a hollóhajú vágyik. Ezt persze nem írhatta le, viszont mindennek a tudatától ismét könnyezni kezdett.
    - Te bömbölő gép! – ordított magára, miközben – ugyan nem erősen – a fejét az íróasztalába verte. Arról pedig teljesen elfelejtkezett, hogy az ígérete szerint el kellett volna árulnia a fiúnak a tündés dolgot.

Jinyoung épp Youngjae-t várta, akinek megígérte, hogy átmehet hozzá tanulni – mert, mint kiderült, rajta még jobban kifogott a Lear király, mint a Park-fiún. Így együttes erővel terveztek megküzdeni Shakespeare dialógusaival. Már épp ki akarta zárni a számítógépét, amikor jött az értesítő az e-mailről. Anonymus szavai egyszerre döbbentették meg és hozták zavarba. Hirtelen nem is tudta, miként is válaszolhatott volna. Vajon el merje neki mondani, hogy sokáig valóban fogalma sem volt arról, ki volt az, aki hiányzott az életéből, és csak egy űrt érzett a mellkasában? Amióta viszont leveleztek egymással, egyre inkább őt akarta ezen űrpótlónak. De ez még a fejében is szörnyen rosszul hangzott. Tragikomikus volt, hogy pont ő, aki imádott írni, és akinek az irodalom volt a mindene, egy ilyen helyzetben nem tudta szépen kifejezni magát. Ezen dilemmájától viszont egyelőre megmentette a csengőszó, majd a barátja társasága végképp másfelé terelte a gondolatait. 

- Na, és mesélj valamit magadról, Youngjae! – kérte Jisu, amikor épp üdítőért ugrottak le a konyhába, és Jinyoung húga először találkozott a bátyja barátjával.
    - Mit akarsz tudni? – jött zavarba a fiú, amin nem lepődött meg a hollóhajú, hiszen Youngjae az egyetemen sem tudta leplezni a zavarát, amikor egy szép lány társaságába került.
    - Mindig is irodalommal akartál foglalkozni, mint a bátyám? – szögezte neki ezt a kérdést Lia.
    - Nem, ez csak a B-tervem volt. Állatorvos szeretnék lenni, és remélem, egy nap az is leszek. Viszont nem volt elég a pontszámom, de egy alapszakos diplomával kitoldva a pontjaimat, remélhetőleg három év múlva felvesznek. Mert nem vagyok hajlandó lemondani a nagy álmomról. Az állatok a mindeneim, és az ő gyógyításuknál nemesebb munkát nem tudnék elképzelni magamnak.
    Volt valami a hangjában, amivel az elmúlt immáron több mint két hónapban egyszer sem találkozott Jinyoung: elszántság és szenvedély. Eddig abban a hitben volt a Park-fiú, hogy Youngjae-nak is az irodalom volt a mindene, és szégyellte, hogy eddig sohasem kérdezett rá, hogy ez volt-e az első hely, amit bejelölt, amikor egyetemre jelentkezett. Mert szinte készpénznek vette, hogy mindenki ott volt, ahol lennie kellett, kivéve azt a pár embert, akit az egyik Anonymusnak szánt levelében is említett.
    - Ajaj, nézd csak a bátyám arcát! – mutatott az idősebb Parkra Jisu. – Azt hiszem, ez egy szép barátság vége – viccelődött, viszont Youngjae ezt komolyan vette.
    - Te jó ég, csak nem szitokszó nálatok olyasmit mondani, hogy nem az irodalom a világ legfontosabb dolga?
    - A bátyám számára talán az, de nekem is az állatok a mindeneim, úgyhogy teljesen megértelek, sőt csodállak. Már most úgy érzem, hogy meg kellett ismerkednünk. Ha szeretnél egy menőbb, élettelibb Parkkal is jóban lenni, a bátyám megadja az elérhetőségeimet – kacsintott, és ezzel ott is hagyta a fiúkat.
    - Jinyoung, javíts ki, ha tévedek, de a húgod mintha kikezdett volna velem – ámult a váratlan helyzettől Youngjae.
    - Jól látod.
    - Ami gondolom, Téged zavar – sütötte le szégyenlősen a szemét a barátja.
   - Dehogyis! Jisu már rég szeretne magának párt. Mindig mondtam neki, hogy még fiatal hozzá, viszont én is tudom, hogy a korához képest nagyon érett, és ha veled kezdene el randizni, az megnyugvás lenne Nekem, mert Téged ismerlek, kedvellek és meg is bízom benned. Úgyhogy, ha tetszik Neked, akkor hajrá, én támogatom a dolgot! – Veregette meg Youngjae vállát, akit ezután még hosszasan győzködnie kellett arról, hogy nem volt semmi baja azzal, hogy randira akarta hívni Lia-t.
    Volt viszont valami, amit nem mondott ki hangosan a Park-fiú: azt, mennyire irigyelte a húgát, hogy ilyen bátor volt, és azonnal meglátta és meg is hallotta azt, akit meg kellett. Úgy, ahogy Anonymus tette Jinyounggal. Ez pedig elvezette ahhoz a kérdéshez: mi baj volt vele, hogy csak írni tudott a szerelemről, de meglátni az előtte kínálkozó lehetőséget nem? Mivel azonban kapott egy alternatív opciót, azt még inkább ki akarta használni. Mindez végül meg is ihlette egy újabb novellához, amit azonnal el is kezdett begépelni.

 

 

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.) 

UI.: A Szaladjunk, amíg itt vagyunk! eredeti one shot verziójának a linkjét ITT találjátok.

Azt hiszem, szeretlek - Jinson fanfiction - 5. fejezet

 

    A bűntudat vad tengere

A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe: 

 

Jinyoungnak igenis bejött a kívánsága: Jackson percekig nem tudta túltenni magát azon a mosolygós hangulatjelen, amivel jutalmazta őt. Az az apró mosoly-jel elég volt ahhoz, hogy ő bolond módjára vigyorogjon. Valahogy Jinyoungot sohasem tartotta smiley-dobálós személynek, így az, hogy megtisztelte vele – mert ezt igenis annak vette – hatalmas nagy örömöt okozott neki, amit a levél teljes tartalmával csak tovább fokozott a hollóhajú. Az volt az e-mail csúcspontja, amikor pont az ő egyedi látásmódját emelte ki, nem is sejtve, mennyire beletrafált a dologba. Jackson maga sem realizálta előtte, hogy mennyire szüksége volt arra, hogy dicséretet kapjon Jinyoungtól. Ráadásul ilyen formában, hogy nem is tudta a hollóhajú, hogy pont annak írta le, akiről a bók szólt. Ez olyan volt Jackie-nek, mintha váratlanul a karjaiba kapta volna a másik, és hosszasan babusgatta volna. A szavak ereje újra és újra bizonyította számára, hogy mennyire sokat számított. Persze, ahhoz, hogy ennyire jól essenek neki, kellett az is, hogy hétköznaponként alaposan szemlélni tudja Jinyoung mosolyát, az apró kis gesztusait, a szokásait és hogy ezeket látta maga előtt, amikor olvasta a sorait. Néha elkapta, ahogy Jinyoung életvidám mosolygása közben rátekintett, és Jackie azt kívánta, bárcsak mindig így nézett volna rá. Azt viszont még nem tudta, hogyan is lenne képes leírni azt a fiút, aki ennyire más volt a szemében, mint a többiek: aki ennyire kitűnt a tömegből? De remélte, idővel legalább magában képes lesz megfogalmazni, miért hatott rá Jinyoung ennyire különlegesen. Miért volt a szemében ennyire szeretnivaló, és miért vágyott ezek miatt szörnyen rá, hogy egyszer végre kettesben legyenek szemtől szemben? Egyszerűen megbabonázta őt, és úgy érezte, hogy úgy tudta volna szeretni, ahogy azt a hollóhajú megérdemelte. A zsigereiben érezte, hogy itt volt a kettőjük ideje. 

 Kedves (nincs miért hálásnak lenned) Jinyoung!

 Helyes is, hogyha most már megjegyzed, hogy van egy férfi, aki magának se merné bevallani, hogy miket meg nem tenne érted. Örülök, ha tényleg nem illetődsz meg túlságosan ettől (bár az is teljesen érthető lenne). J J
    Nem hiszem el, hogy te is Tolkien-rajongó vagy! Mármint tudom, hogy egy legendáról van szó, de manapság alig találni olyanokat, akik ténylegesen olvasták a regényeit és nemcsak Peter Jackson filmjeit látták. Nem mintha nem imádnám mindkét trilógiát, de az igazi azért mindig minden körülmény között a regény, mindegy, milyen műfajról legyen szó. Nem találkoztam még olyan adaptációval, amely túlszárnyalta volna az alapjául szolgáló regényt. Te igen? A tünde-kifejezést pedig igenis vedd csak bóknak! Egy nap erről többet is mesélek majd Neked…
   Nagy-nagy szeretettel várom, hogy valamit megmutass az írásaid közül, még ha az a legrövidebb novellád is. Mindenre vevő vagyok, ami Park Jinyoung tollából született. Azt pedig előre megígérem, hogy nem leszek elfogult. Ha lesz valamilyen kritikai észrevételem, azt igenis jelzem majd feléd.
    Örülök, hogy nyitott vagy mások perspektívájára és hogy a zsigerből jövő őszinteségemet is értékeled. Igaz, most nem vagyok a legőszintébb, hiszen elhallgatom a kilétemet, de pont azáltal, hogy nem tudod, ki vagyok, vállalhatom fel azt, aki vagyok.
    Rendben, nem faggatlak az évfolyamtársaink külsejéről.
   Shakespeare nekem sem a kedvencem, viszont úgy veszem ki, hogy Lakan Hamlet-elemzése megfogott téged. (Visszagondolva, kifejezetten sokat szóltál hozzá a témához a Shakespeare-kurzusunkon.) Ha így van, csak szólok, hogy szerintem is rendkívül ötletes elemzés volt. Ki tudja, talán egy nap együtt fogunk sírni az általad felsorolt dolgokon.

 Egy fiú, aki örül, hogy van kinek az e-mailjeit izgatottan várnia

Jackson direkt nem tért ki Jinyoung levelének az őt érintő részéről, amivel remélte, hogy nem buktatta máris le magát. Bár az is árulkodó jel volt, hogy elkotyogta, ő is szimpatizált Lakan írásával, hiszen Jinyounghoz hasonlóan ő is hosszasan áradozott a témáról azon a kurzuson, de Jaebum és Mark is. Így ez még közel sem tette egyértelművé a helyzetet. Meg amúgy is nemcsak a gyakrabban felszólaló diákok között kereshette Jinyoung a kilétét. Jackie gyanította, hogy a csendesebb évfolyamtársaik közül is sokan voltak, akiknek kifejezetten sok mondanivalójuk lett volna, csak nem merték megosztani azokat másokkal. 

A Park-fiú közben azt hitte, aznap már több e-mailt nem kap, épp ezért pozitív csalódás volt számára az, hogy ez a levél az előbbinél is kevesebb várakozás után érkezett meg. Az idegen minden egyes szavával egyre inkább megmelengette a lelkét; ez pedig szörnyen jól esett neki. Ha valaki ilyen véleménnyel volt róla és számára fontos dolgokról, annál a személynél Jinyoung szemében tényleg csak másodlagos lehetett a külső. Őt sohasem riasztotta meg az a gondolat, hogy egy nála kifejezetten csúnyácskább nő vagy férfi mellett kössön ki. Valamiből azonban nem engedett: lehetetlennek tartotta, hogy az az illető, akinek odaadja a szívét, ne imádjon olvasni. Persze, nem voltak olyan irreális elvárásai, hogy minden egyes kedvencét imádja a másik, már csak azért sem, mert két különböző ízlésű személy párosításánál – akiknek azért bizonyos dolgokról egyezett a véleményük –, ott volt a lehetősége annak, hogy nyissanak a másik világára, és ezáltal önmagukat új, járatlan vizekre evezzék. Anonymus pedig eddig tökéletesen megfelelt ezen elvárásának, és Jinyoung szörnyen szurkolt mindkettőjük miatt, hogy ez a továbbiakban se változzon, és hogy ő se rombolja le azt a pozitív képet, amit a fiú kialakított róla.

Kedves (hidd el, én is várom a Te e-mailjeidet) fiú!

Nem mondom, hogy nem illetődöm meg ettől a helyzettől, de azt sem, hogy ez nem jóleső érzés.
    Még szép, hogy Tolkiánus vagyok. De tudom, miről beszélsz: én is sajnálom, hogy manapság az egy általános dolog, hogy sokan még akkor sem olvasnak regényeket, ha tetszettek nekik az azok alapján készült filmek. Ezért is imádom az egyetemi légkört, mert ott mindannyian szeretünk olvasni. Mármint a többség. Van egy-két személy, akiknél kérdőjeles számomra, mit keresnek ott velünk. Egyébként én sem tudnék ilyen adaptációt mondani, de ez lehet, szimplán abból fakad, hogy elfogult vagyok a könyvek irányába.
    Alig várom, hogy erről a tünde-kifejezésről többet mesélj, főleg hogy most így hirtelen nem tudom, mire is gondoljak. De csak szólok, felírtam, hogy ennek a megmagyarázásával még tartozol nekem.   
    Az még kérdőjeles, mit és mikor mutatok meg a saját írományaimból, de ezt is megjegyeztem ám. A kritikát pedig előre is köszönöm.
    Nyugi, értem, hogy csak így tudtál nekem megnyílni. Tényleg nem zavar az egyoldalúság. Hiszen ez csak egyrészről határozza meg a levelezésünket; a lényeges dolgokat tekintve Te is hasonlóan megnyílsz nekem, mint fordítva.
    Lakan egy zseni a maga módján, még ha sokan betegnek is tartják az elméleteit. Nálam ez a Hamletes dolog mindenképp betalált. Alig várom, hogy együtt sírjunk rajta. 

Jinyoung, aki, ha nem gond, most már tényleg a kötelezők olvasásának szenteli a napja további részét

Fájt leírnia a búcsúzását, de tényleg nem akarta, hogy ez a dolog a tanulásuk rovására menjen. Így is hosszú éjszaka elé nézett, ahogy sok eséllyel Anonymus is – hacsak a másik nem olvasott előre jó sok mindent a hétvégén.

Jinyoung jól sejtette: Jackie szintén éjszakába nyúlóan olvasott és bőszen körmölte az észrevételeit az adott regényről. Ennek ellenére még képes lett volna megírni egy-egy e-mailt, viszont a kiszemeltje kérését tiszteletben tartva reggelre halasztotta a válasza elküldését. Mert abból nem engedett, hogy Jinyoung még az egyetemre való érkezése előtt olvashassa a sorait.

 Kedves (írd le mindig nyugodtan, hogyha tanulnod kell vagy más elfoglaltságod van) Jinyoung!

 Nem hiszem, hogy bármelyikünknek panaszkodnia kéne az oda-vissza menő megilletődöttség miatt. Ez egy pozitív velejárója a kialakuló kapcsolatunknak. Viszont szeretném, ha továbbra is tudnád, hogy én nem erőltetek rád semmit. Én már annak is örülök, ha a barátod lehetek. Egy tünde fényében minél tovább tündökölhet egy halandó ember, annál szerencsésebb, és én miattad szerencsésebbnek érzem magamat, mint hosszú évek óta bármi miatt. Erről a tündés dologról pedig mesélek majd, amint olvashatom valamidet, ami, tudom, sürgetésnek hangzik, de ha valóban kíváncsi vagy a mondanivalómra, hátha ösztönözni tudlak egy írásod elküldésére. Az pedig, hogy Tolkiánus vagy, csak egy plusz pont, még ha számomra egy nagyon-nagyon fontos plusz pont is.
    Valóban: a könyvek mindenekelőtt! Arról pedig, hogy nem mindenki odaillő a szakunkra, szerintem ez egy velejárója az elsősök életének: biztos, páran lemorzsolódnak majd. Viszont a légkör tényleg remek, jobb, mint bármelyik közösségben, amelynek eddig a tagja voltam. Csak egy valamit sajnálok: hogy ebből a tömegből láthatólag sohasem tűntem ki a szemedben. Persze, nem hibáztatlak: ennyi okos, sziporkázó ember között nem vagyok kirívó személyiség. De ki tudja, egy nap talán ez megváltozik.

 A fiú, aki alig várja, hogy lásson Téged ma

Jinyoung lelkét a bűntudat vad tengere árasztotta el, pedig alig tíz perc telt el azóta, hogy felébredt. Ez minden volt, csak nem jó napkezdés. Pedig sejtette, hogy nem akart a lelkébe tiporni Anonymus, de az általa is bevallott zsigerből fakadó őszintesége leíratta vele az utolsó mondatokat. Ez is bizonyította, hogy a szavak olykor nagyon erős fegyverek tudtak lenni, és ilyen helyzetben, amikor a fegyvert tartó illető nem is volt tisztában vele, hogy meghúzta a ravaszt, a golyó még inkább eleven húsba tudott találni.
    Park Jinyoung szerencséje az volt, hogy ő valóban képes volt álarcot magára húzva kiegyensúlyozottságot sugározni ilyen lelki válság közepette is. Mindeközben a tekintetével kereste az ő rajongóját. Próbálta a szeme sarkából meglátni azt a fiút, akit eddig nem észlelt igazán, pedig egy igazi kincsnek tűnt. „Jól csak a szíveddel látsz” – mondta a híres mese, de Jinyoung szíve még nem ismerte Anonymust annyira, hogy megpillantsa abban a közösségben, amelyben valóban jól elrejtőzött. Viszont már közelebb került az igazsághoz: nem Mark volt az, mert őt nagyon is látta; ő igazán fontos volt számára.
    - Melyikük vagy? – suttogta maga elé.
    A többieket bámulva észre sem vette, miként csordult ki a szeméből egy könnycsepp, és magának se vallotta be, mi váltotta ki azt. Mert nem az UV-lámpa vakító fénye tette – ami valóban bántó volt a nemrég ébredő diákok számára –, hanem az a bűntudat, amit a saját vaksága okozott. Jinyoungot mindig felhúzták azok a regényszereplők, akik nem vették észre, hogy ott volt a közvetlen környezetükben a Nagy Ő számukra, aki ráadásul epekedett is értük. Sohasem hitte volna, hogy egy nap ő is ilyen személy lesz. Ám ez ekkor nem felhúzta, hanem szomorúsággal töltötte el. Csalódott magában, abban, hogy milyen emberismerő volt, és hogy nem feltétlenül tudta meglátni az apró részleteket.

- Jisu, én sznob vagyok? Vagy túlságosan figyelmetlen? Nem látom a fától az erdőt? – kérdezte kétségbeesetten a húgát, amikor egyedül találta a lányt odahaza.
   - Ajaj, ha Jisunak szólítasz, akkor mindig nagyon kétségbe vagy esve. Honnan jutnak ilyesmik az eszedbe? – nézett rá értetlenül a fiatalabbik Park.
    - Van valaki, egy fiú… – Lia rögtön mosolyogni kezdett, és nem szakítva félbe a bátyját, hagyta, hogy Jinyoung nagyvonalakban elmondja a nemrég kialakult kapcsolatát.
    - Máris imádom – volt ez az első dolog, amit a húga megjegyzett.
   - És mi a válaszod a kérdéseimre? – Jinyoung bízott benne, hogy a húga a korához képest meglepő komolyságával és választékos szóhasználatával ekkor is tud majd segíteni neki.
    - Mindenkivel előfordul, hogy annyi impulzus veszi körül, hogy pont a legfontosabb dolgokat nem veszi észre. Ez most egy új közeg neked, még ismerkedned kell a helyzettel és az ottani emberekkel. Két hónap után ezt aligha róhatná fel neked a rajongód. – El is bazsalygott az utolsó szó kimondása során. – Mindig is tudtam, hogy a szépséged miatt egyszer rád talál egy mániákus.
    Jinyoung erre inkább nem mondott semmit, helyette némán otthagyta a húgát. Nem volt rá mérges, hiszen honnan is tudhatta volna Jisu, hogy ezen már rég túl volt a bátyja – hogy egy akaratos férfit már megbolondított a tetszetős külseje, és nem sok híja volt annak, hogy Jinyoung egy életre megutálja a saját kinézetét amiatt, amit vele tett az illető. Viszont egy apró szellő másfelé terelte: az önmagába való eltemetést választotta és ignorálta azt a tényt, hogy konvencionális értelemben szép volt, és arra fókuszált helyette, amiért meg kellett dolgoznia – a tudására. Ezért is estek annyira jól számára Anonymus szavai, hogy őt az órai teljesítményével vette le igazán a lábáról. Ez a fiú tehát túllátott a szép vonásain. Lehet, hogy tündének hatott a szemében, de közben tényleg meghallotta Jinyoung szavait, és ez volt számára a legfontosabb. Mintha pont rá lett volna szüksége, hogy ki tudjon törni a saját bezártságából és a magasba repülni. Csak vele akarta megosztani bizonyos gondolatait, és olykor egész éjszaka fent maradt volna, hogy addig is vele levelezzen.

 Kedves (én is alig várom, hogy végre igazán láthassalak) fiú!

Tudom, hogy semmit sem erőltetsz rám, amiért végtelenül hálás vagyok Neked. Viszont ne hidd, hogy én nem vagyok szerencsés! Nem is tudod, mennyit jelentenek számomra a leveleid – napról napra egyre többet. Valami zsigeri ösztön hajt afelé, hogy megnyíljak Neked, és ez nagyon tetszik. Épp ezért szeretnék mindezekért cserébe küldeni Neked egy saját novellát. Nem elvárás azonban a részemről, hogy máris megosszd velem azt a bizonyos titkot. Majd ha készen állsz rá. Ez egyébként csak egy kis szösszenet, semmi extrát ne várj tőle!
    Pont ez az egyik legjobb dolog benned, hogy nem vagy kirívó. Persze, fáj, hogy nem látlak igazán – nem is tudod, mennyire –, de nem lennél ennyire szimpatikus, ha másként tűntél volna ki a tömegből. Ez egy keserédes dolog számomra, viszont igyekszem az édes részére koncentrálni.

 Jinyoung, aki, még ha nem is lát, egyre jobban ért Téged

Hirtelen felindultságból valóban elküldte az egyik novelláját, hogy így enyhíteni tudja a saját bűntudatát, és hogy Anonymus érezze, hogy számított neki. Viszont ezután, ahogy peregtek a percek, egyre jobban megbánta, és azon kezdett rágódni, miért pont azt az írását küldte el és miért ilyen korán. Hiszen csak nemrég kezdtek levelezgetni. Mit tett vele ez a fiú, ami miatt képes volt ezt az oldalát is felfedni előtte? Úgy érezte magát, mint egy engedelmes kutya, aki igyekezett a gazdája kedvében járni, és úgy ugrott, ahogy az kérte tőle. De ami megtörtént, az megtörtént. Ez a rövid kis történet el lett küldve, és mint azt ő is írta: semmi extrát nem talált benne, mikor megírta, így nagy hatást, úgy vélte, Anonymusból sem fog kiváltani vele. A lelke mélyén azonban remélte, hogy tetszeni fog neki.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)