Itt és most tökéletes - Chaerbin fanfiction

 

- Elnézést, segíthetek? – kérdeztem a rám jellemző éllel a hangomban.
    Untam már, hogy rengeteg tinédzser nézelődött a kínálatunkat jelző tábla előtt, majd realizálva, milyen árat kértünk el egy-egy italért, inkább kifaroltak. Úgy véltem, az előttem álló két fiatal sem készült másra. Azonban, ahogy a fekete hajú lány rám nézett, hirtelen de javu fogott el: ez talán Ő! Mikor kicsit remegve ugyan – valószínűleg az én barátságtalan kérdésemnek köszönhetően – megszólalt, és gyorsan rábökött az egyik italra, már biztosra vettem: ezt a hangot jól ismertem egy régmúlt kurzusról. Alig vártam, hogy azután, hogy felvettem a rendelésüket, a gondolataimban elmerülve felidézhessem magamban a legemlékezetesebb dolgokat azok közül, amik azon a bizonyos szemeszteren történtek.
    Végzős Irodalom PhD-hallgató voltam, és nem az első szeminárium volt az, amit tartottam az alapképzéseseknek. Ekkor viszont hátam közepére se kívántam azt az órámat, amelyik az aktuális végzősökkel volt – már teljes mértékig a disszertációm írására fókuszáltam volna, de megkértek rá, én pedig végül nem ellenkeztem. Ez a szeminárium – annak ellenére, hogy főként ugyanazt az anyagot adtam le, amit egy évvel korábban egy másik csoportnak – sokkal több időmet és energiámat vette el, mint arra előtte számítottam. Lehet, én is fáradtabb voltam, és az, hogy az anyag és maga a tanítás sem volt újdonság számomra, is elég indok lett volna minderre, de volt még egy oka mindennek: az a hat lányból álló baráti társaság, akik részt vettek azon a kurzusomon. Mintha értettek volna hozzá, hogyan keltsenek kellemetlen érzéseket bennem.
    Ott volt Ryujin, aki az Irdalom Intézet tanári kara és a diákok egy része előtt is egy nagy rejtély volt, mert már évek óta rendre felvett egy halom órát, de szinte soha, egyiket sem teljesítette. Hozzám azonban rendesen bejárt, és viszonylag jól is szerepelt. Bár lehet, a róla alkotott pozitív képemet az is befolyásolta, hogy olykor kifejezetten szerettem szembemennie az árral. Maga az a tény, hogy egy alter stílusú nőt, akinek a külsejére könnyedén lehetett volna cinikus megjegyzéseket tenni – ami tőlem távol állt –, és akiről azon tanárok is negatív véleménnyel voltak, akik életükben nem látták, és egy órájukra sem jelentkezett be, csak mentek az árral, afelé sarkalt, hogy próbáljam meg pozitívan megítélni. Én magam akartam kialakítani róla egy képet. Nem tudom, mi lett vele azóta,  de akkor és ott megfelelt mindannak, amit elvártam azon a szemináriumon, így pozitívumként könyveltem el az ismeretségünket.
    Ekkor lelki szemeim előtt megjelent Yuna, az a személy, akivel szinte minden áldott órám elején vitatkoznom kellett. Próbáltam nem mutatni, de elég sokat kivett belőlem az, hogy ilyen hangulatban kellett kezdenem a hétfő délutánokat. Még csak kifejezetten okosnak sem lehetett mondani: márpedig egy vita számomra akkor volt igazán élvezetes, ha két olyan fél csapott össze, akik ügyesen és érdekfeszítően tudták oda-vissza dobálni a labdát. Ám Yunával nem ez volt a helyzet.
    Részt vett még a kurzusomon Jisu is – bár úgy vettem ki, a barátai csak Lianak szólították –, a lány, akit nem tudtam hova tenni. Rendesen bejárt, olvasott hozzám, volt is egy-két jobb hozzászólása, de valami hiányzott belőle. Bár lehet, ez csak az én válogatósabb ízlésem miatt volt. Próbáltam a lehető leginkább megkedvelni, és küzdöttem azért, hogy találjak benne valami érdekfeszítőt, de elbuktam, amit utáltam. Miért nem voltam képes értékelni egy kedves lányt, aki semmi olyat nem tett vagy mondott, ami miatt le kellett volna néznem? Az ilyen emberek felé tanúsított zsigerből eredő negatív érzéseim és viselkedésem miatt kifejezetten utálni tudtam saját magamat. Annyival egyszerűbb lett volna könnyedén megkedvelni az embereket. Én, Seo Changbin azonban minden voltam, csak könnyű eset nem.
    Ne felejtkezzünk meg Soyeonról se, akit – amennyire tőlem tellett – viszont kifejezetten kedveltem. Volt valami az egész lényében, ami megfogott: nyitott volt, nem feltétlenül a legokosabb abból a csoportból, de talán a legélénkebb, és örültem, hogy hozott egy kis életet azokba az őszi-téli órákba, amiket kénytelenek voltunk együtt tölteni.
    Valamint ott volt még Yeji is, akit próbáltam megfejteni, mindhiába – egy talány maradt számomra egész félév alatt. A többieknél nagyjából be tudtam lőni a képességeik alapján, mennyire voltak intellektuálisak és szorgalmasak, nála azonban ez nem sikerült. Szinte mindig a legrosszabbak között voltak a beugró tesztjei, mégis, mikor órán megszólalt – bár ezen felszólalásokból nem volt sok – rendre korrekt dolgokat mondott. Az esszéi is kifejezetten jól sikerültek egy harmadéveshez képest. Viszont volt benne egy gát, ami visszafogta őt, hogy igazán megmutassa, mit is tudott. Pedig, mint mindenki más esetében, úgy nála is próbálkoztam: amennyire tudtam, törekedtem rá, hogy kimozdítsam a komfortzónájából, de kudarcot vallottam. Év végére viszont eljutottam arra a megállapításra, hogy valószínűleg az én attitűdöm is rossz hatással volt rá. Az ő esetében kifejezetten úgy éreztem, hogy elbuktam, mint oktató, és hogy talán jobb is volt, hogy nem maradtam a tanári pályán.

Így érkeztünk meg Chaeryeonghoz, vagyis ahhoz a lányhoz, aki megszeppent tőlem ennyi év távlatában. Pedig szinte biztosra vettem, hogy amiatt, hogy a munkahelyemen kötelező volt a maszkhordás, és mert nagyon meg volt nőve a hajam, nem ismert fel, és talán – amit fájt bevallanom –, azért sem jutott ez az eshetőség az eszébe, mert az egykori tanárját – még ha csak PhD-oktató is voltam – nem egy kávézóban dolgozva képzelte el. A Chaeryeong iránt érzéseim voltak a legkuszábbak a volt diákjaim közül. Az elmúlt három év sem tudta tisztára mosni a róla alkotott emlékképeimet: még mindig egy rejtélyként élt bennem, mit is éreztem iránta. Hiszen ezen érzéseket sohasem éltem meg igazán, hanem bedobozoltam, elraktározva őket az agyam egy zárt zugában. Azt hittem, sohasem lesz lehetőségem rá, hogy feltárjam ezt a dobozt, és hogy ténylegesen szembenézzek ezzel a rejtéllyel. Talán tévedtem.
    - Hé, ne segítsek? – kérdezte a kolléganőm, aki látta, ahogy a remegő kezemmel egy fél pohár tejet sem sikerült úgy kiöntenem a pohárba, hogy az ne csöppent volna mellé.
    - Azt megköszönném. Nem érzem magamat valami jól – feleltem, majd realizáltam, hogy a hipochonder kolléganőmnek ilyen kijelentést tenni nagy felelőtlenség volt, így gyorsan korrigáltam. – Nem aludtam sokat az éjjel, biztosan az az oka.
    - Nyugi, tudom, milyen az – mosolygott, majd egymaga megcsinálta mindkét italt, míg én pakolászást mímeltem, miközben a volt tanítványomat bámultam.
    Ez tényleg ő volt. Maszk ide vagy oda, az az aura, ami belőle áradt, összetéveszthetetlen volt. Viszont a tekintete – amit szerencsére a maszk sem takart ki – árulkodó volt: ez a lány sokkal több fájdalmat és nehézséget élt meg, mint az, akit én tanítottam. Három év egy emberöltőnyi mellett nagyon kevésnek tűnt, de jobban belegondolva, ez idő alatt annyi rossz dolog össze tudott gyűlni, hogy az ember a végén már azt sem tudta, ki maradt abból, aki előtte volt. Én viszont ekkor hittem benne, hogy ez a lány nem véletlenül jött ide: még mindig ott volt benne az a Lee Chaeryeong, akit én tanítottam, és akin olyan sokat járt az agyam, hogy azt senkinek nem mertem volna bevallani.
    Chaeryeong esetében tényleg az iránta táplált érzéseim voltak az igazi talány számomra, nem ő maga. Ez a lány nem rejtette véka alá a véleményét: akár nyíltan is  szembe mert menni azzal, amit én állítottam egy adott műről. Egyszer azt is megtagadta, hogy esszét írjon Yejivel és Yuna-val – mivel aki lemaradt egy beugróról, annak így kellett számot adnia arról, hogy elolvasta a kiadott szöveget. Végül bent maradt velem az irodában, hogy kikérdezzem, valóban elolvasta-e az adott művet.    
    Sohasem tudnám elfelejteni azt a tekintetet, amikor bezártam a többiek után az ajtót, és ő realizálta, hogy magunkra maradtunk: mint akit sarokba szorítottak, úgy esedezett a menekülésért a tekintete, de valami kíváncsiság is ott rejtőzködött a szeme sarkában, és ez feltüzelt, hogy a lehető legcinikusabban tegyem fel a neki szánt kérdéseimet. Közben egyre közelebb és közelebb haladtam felé, de még mielőtt egy romantikus történet klisés részéhez értünk volna – a falhoz szorításhoz –, felajánlottam neki, hogy üljön le. Igazából nem is értettem, miért állt fel, de valamiért jó volt őt ilyen kiszolgáltatott helyzetben látnom, amikor is egyértelműen meg volt zavarodva.
    Azt, hogy a gondolatai nem voltak éppen a legtisztábbak, az is tükrözte, hogy alig tudott helyesen válaszolni néhány kérdésemre. Persze az orrára is kötöttem, hogy ennél ő jobban szokott írásban szerepelni. Titkon reméltem, hogy ez a kiszolgáltatott helyzet volt az, ami miatt kicsit leblokkolt, de amikor rákérdeztem, miért teljesített rosszabbul, magához hűen, kerek-perec megmondta, hogy az adott kötelező olvasmány szörnyű volt, és azt se tudta, hogy volt képes ezt valaki szeretni. Ami azért volt egy nagy arcon csapás számomra, mert hozzám nagyon is közel állt a regény. Ezért azt, amikor kijelentette, hogy ez volt évek óta a legrosszabb olvasási élménye, kellő visszavágásnak éreztem a részéről az alárendelt helyzete miatt – még ha talán nem is annak szánta. Utólag örültem, amiért csak ketten voltunk az irodában: elég volt, hogy ő látta, ahogy a saját magam által állított csapdában én semmisültem meg.
    Alig bírta türtőztetni magát, hogy ne nevessen fel hangosan, amikor értetlenségemet nem is palástolva, rákérdeztem, miért vélekedett így a regényről? Utána viszont úgy éreztem, ha már én kezdtem ezt a játékot, szerettem volna, ha végig is játsszuk: ekkor egy jó kis vitánk bontakozott ki arról, hogy a kiadott szöveg jó volt-e vagy rossz. Nem ez volt a legkifinomultabb szócsata, amiben részt vettem – bár a Yunával való vitáimra sokszorosan rávert –, de az egyik legszenvedélyesebb. Volt valami ebben a lányban – ami ekkor, ahogy kettesben maradtunk, még inkább kiütközött –, ami teljesen feltüzelt, és a tudat, hogy egyértelműen látszott, hogy ez nem volt egyirányú, egyszerre volt vérpezsdítő, de közben félelmetes is. Nem mehettem bele egy ilyen dologba: tanárként nem szeghettem meg a legalapvetőbb protokollok egyikét, akkor sem, ha csak négy évvel voltam időseb nála. Bár, amikor megjegyezte, hogy egy másik kortársíró műve, amit szintén én adtam fel nekik, viszont elnyerte a tetszését, akaratlanul is elmosolyodtam: talán ő is hasonlóan beteg fantáziával rendelkezett, mint én, csak ez nem mindig ugyanúgy csapódott le.
    Ott volt például az egyik beadandója, amiről idővel beláttam, hogy túlságosan negatívan ítéltem meg, de egyszerűen olyan hangtónust ütött meg és olykor annyira figyelmen kívül hagyott bizonyos elemzői íratlan szabályokat, amikhez én szörnyen ragaszkodtam, hogy nagyon rossz dolgokat mozgatott meg bennem. Utólag megbántam azt, milyen kritikus voltam vele, és hogy nem is próbáltam meglelni az értéket az írásában. Bár sokszor nem is azzal volt a baj, amit  mondtam a hallgatók beadandóiról és egyes órai megszólalásaikról, hanem azzal, ahogyan azt tettem. Segíteni akartam nekik, de másként jöhetett le mindez számukra. Yejivel kapcsolatosan is valami ilyesmit éreztem, amikor még órán is felhoztam azt, hogy egyes névmásokat rendre felcserélt a saját műelemző esszéjében. Az e-mailben, amiben javítva küldtem vissza a szövegét, még linket is adtam neki arról, a helyesírási szabályzat mit írt erről. Amikor pedig a következő óra végén mindenki előtt felhoztam mindezt, a tekintetében szomorúság és szégyenérzet keverékét véltem felfedezni: mintha azt közvetítette volna az a szempár, hogy nem volt elég, hogy privátban megaláztam, még mások előtt is előhozakodtam vele.
    A kettőjük példája szépen rávilágított arra, amit már korábbi tanítványaim reakciójából is sejtettem: a jóindulat könnyen át tudott fordulni bántássá, ha az ember nem találta meg a legmegfelelőbb módszereket hozzá. Pedig Yejivel kíméletesebb is voltam, mint Chaeryeonggal; ráadásul meg is jegyeztem a félév végén, hogy az ő beadandója sikerült a legjobban mindenkié közül. Persze, hűen magamhoz, azért hozzátettem, hogy a féléves teljesítménye alapján viszont pont, hogy ő szerepelt a legrosszabbul: hiszen csak úgy láthatott tisztán az ember, ha az erősségeivel és a hibáival is szembesítették. Bár idővel arra is rájöttem, ezt sem feltétlenül így kellett volna lekommunikálnom. De Chaeryeong esetében is legalább a kreatív meglátásait megdicsértem: volt bennük valamilyen gyermeki tisztaság, mindez egy kifacsart látásmóddal párosulva, ami felkeltette az érdeklődésemet, ahogy maga az egész lány. Ő volt a legfőbb ok, amiért fájt lezárnom azt a félévet. Igaz, megkínoztam a diákokat, de végül mind ötöst kaptak, amiért megdolgoztak, így nyugodtan dőltem hátra: lehet, nem ez volt a legélvezetesebb kurzusuk, de igenis sokat tanulhattak belőle.
    Viszont ezután is láttam még őket, legalább is néhányukat. Yejit például többször is megpillantottam a kedvenc báromban. Mintha kétszer ő is kiszúrt volna, de úgy tett, mint aki nem vett észre, ami mi tagadás, fájt, de megértettem: nem tettem igazán kellemessé a hétfő délutánjait, és bárhogy próbálkoztam, nem sikerült ledöntenem azt a falat, amit felhúzott maga elé.
    Egy alkalommal azonban Ryujin kivételével az egész csoport részt vett azon a kiállításon, amin az egyik évfolyamtársam – akivel azóta is barátok voltunk –, Han Jisung előadói estje volt, aki szintén tanította őket akkoriban. Mindez elgondolkodtatott: ha nekem lett volna hasonló magán énekestem, vajon arra is eljöttek volna? Tudtam, hogy Jisung sokkal népszerűbb volt nálam a diákok körében, viszont bárhogy sokat beszélgettem vele, nem voltam képes azonosulni azzal a pozitív nézettel, amit mások felé tanúsított. Ez volt az ő egyik különleges képessége.
    Ezen az előadáson kezdetben próbáltam távolságot tartani a volt diákjaimtól, viszont egy kisebb térben, ahol elég sokan voltunk, ez nem volt hosszútávon kivitelezhető. Végül, mire észbe kaptam, a lányok mellett álltam. Más ismerősöm nem volt jelen, és nem voltam soha egy könnyen csevegő típus, így hacsak nem akartam hamar eljönni onnan, mint Yeji – akivel emiatt megint csak nem sikerült közvetlenebbül beszélgetnem – vagy némán nézni ki a fejemből, kénytelen voltam velük szóba elegyedni. Talán nem az volt a legjobb kezdés, hogy odasúgtam Soyannak, hogy le kéne szólítanom az egyik lányt, de legalább megtörtem a néma csendet. Végül lehetőségem nyílt arra is, hogy felhozzam azt, ami nagyon bántott velük kapcsolatban: mindenképp meg akartam védeni magamat azzal a váddal szemben, amit az egyikük tett a titkárságon. Tudatni akartam velük, hogy nem voltam homofób. Elképzelésem sem volt, miket mondhattam, amikről erre következtetett legalább az egyikük, már csak azért sem, hiszen Jisung homoszexuális volt, és már a doktoranduszi éveink alatt is együtt élt a párjával, Minhoval, akit szintén nagyon kedveltem. Ezt persze a hallgatók nem tudhatták, de attól még szörnyen rosszul esett már maga a feltételezés is.
    Fogalmam sem volt, hogy kerültem végül pont Chaeryeong mellé, de már mindkettőnkben volt némi alkohol, amikor felhozta, hogy nem volt fair a részemről, hogy Seungminnak is ötöst adtam. Finoman utalt arra is, hogy az egész félév során nem értékeltem őket igazságosan. Végre kibújt a szög a zsákból: el kellett hagynunk az egyetem épületét, és be kellett kicsit csiccsentenünk ahhoz, hogy kimondja, ami – ahogy láttam – már egy ideje nem hagyta nyugodni őt, de legalább megtette. Nem is próbáltam túlzottan védekezni ez ügyben: igaza volt, Seungmin érdemelte meg a legkevésbé az ötöst, főleg a portfóliójának benyújtása után. Ekkor rögtön eszembe jutott az az eset is, amikor heves szócsatába kezdtek, amiért a fiú kinevette Chaeryeong egyik órai felszólalását. Ennek ellenére az a jegy megszületett, és én nem akartam visszavenni. Seungmin is megdolgozott érte, még ha silányabb eredménnyel is, mint bárki más. Ráadásul volt benne valami, ami saját magamra emlékeztetett: például az, mennyire kínosan tudott viselkedni nők közelében. Ezért is tudta magát bajba keverni egy-egy erősebb véleménnyel bíró évfolyamtársánál. Magához képest viszont úgy éreztem, ő is tanult valamit tőlem, és végső soron ez volt a célom. Azt sem bántam egy kicsit sem, hogy ez egy újabb vitát szított közöttünk Chaeryeonggal, még ha ekkor nem is voltam olyan aktív, mint legutóbb. Az ő jelenlétében még jobban meg akartam mutatni, mennyire jól ki tudtam állni az érveim mellett, de közben el is gyengültem miatta, ez pedig megzavart. 
    Szó szerint megijedtem, és azt hittem, itt ért véget a történetünk, ám félévre rá, mikor ügyet intézni mentem be az egyetemre, megpillantottam a folyosón. Ez viszont tényleg csak egy röpke pillanat volt, és mentünk mindketten tovább. Majd pár napra rá, mikor a titkárságra kellett ismét berohannom valamit gyorsan elintézni, fogalmam sem volt, hogy aznap tartották a mesterképzéses felvételit, arról pedig végképp nem, hogy Chaeryeong és Yeji is felvételiztek. Bár ha azok nevét kellett volna megmondanom, akiknek javasoltam volna abból a csoportból, hogy továbbtanuljanak, őket kettőjüket és Soyant említettem volna. Ezért nem az lepett meg, hogy felvételiztek, hanem az, hogy én véletlenül pont ezen a napon mentem be. 
    Ahogy a belső folyosóra léptem, az első személy, akit megpillantottam, Chaeryeong volt, aki az egyik fotelen ülő Yeji mellett pihent meg, csak ő éppen a földön. Egy pillanatra megrökönyödtem, és alig tudtam erőt venni magamon, hogy egy gyors köszönés után továbbmenjek és a saját elintézendő dolgaimra koncentráljak. Visszafele viszont jobban meg tudtam nézni Chaeryeongot: ki volt ábrándulva, a fenébe se kívánta az életét, se azt, hogy ott legyen. Valami nem úgy sikerült, mint ahogy azt ő szerette volna, amitől szabályosan szúrni kezdett a mellkasom. Ekkor már biztosan tudtam: akaratlanul is kialakult egyfajta elemi törődés bennem az irányába. Azonban ez nem volt elég ahhoz, hogy megkérdezzem, mi történt, helyette egy nagy kérdőjellel és egy gyorsan dobogó szívvel hagytam ott az egyetem falait, hogy utána éveken át ne lássam őt, csak majd egy online könyvbemutatón, amikor is Yeji mögé elbújva alig tudtam felismerni, hogy ő volt még a szobában, ahonnan bejelentkeztek. Ám ekkor sem volt lehetőségünk érthető okok miatt beszélni, de legalább azt megtudtam, hogy még mindig érdekelt volt az egyetem dolgaiban, így reménykedni kezdtem benne, hogy jól alakultak a dolgai.
    Majd ekkor, nagyjából három hónappal ezen bemutató után, végre itt voltam vele egy légtérben, és megkaptam újra azt a lehetőséget, amit oly sokszor elhalasztottam korábban: hogy tisztázzam vele, mi is volt közöttünk. Viszont nem mehettem csak úgy oda, hogy elvonjam a figyelmét a tényleges társaságáról, ráadásul mindezt munkaidőben, úgyhogy egy alternatív megoldáson kellett agyalnom.
    - Hagyd csak, majd én ráírom a neveket! – vettem ki a kolléganőm kezéből a poharakat. – Melyik kié lesz?
    - Ez Chaeryeongé, a kisebbik pedig Yuqié – felelte, és ahogy elhagyta a száját az első név, tudtam, ekkor vagy soha.
    - Tessék! – adtam át a lányoknak a poharakat, akik meglepődtek, hogy kérdezés nélkül rájöttem, melyik kié volt.
    Azonban nem erre a reakcióra voltam kíváncsi, hanem arra, mit szólt a volt tanítványom az üzenethez, amit a poháron hagytam:
    Kedves Chaeryeong! Ha szeretnél beszélgetni egy rég nem látott ismerősöddel, gyere vissza ma vagy holnap négy órára, amikor végzek!
    Épphogy megfordultak, amikor hirtelen megrökönyödött, majd félve visszatekintett rám. Akkor ott a felismerés szikráit pillantottam meg a szemében: rájött, ki voltam. Kellett neki egy kis idő, mire mozdulni tudott, és igaz, a maszkja eltakarta az arcát, de szinte biztosra vettem, hogy tátott szájjal nézett rám, csak azt nem tudtam, hogy ez számomra jó volt-e, vagy sem. Végül egy apró fejbiccentéssel adta a tudtomra, hogy benne volt a dologban. Viszont azt ebből még nem sejthettem, vajon aznapra vagy másnapra számítsak a visszatértére. Ezért izgatottan, de kicsit félve, vártam, hogy elteljen az a két óra, ami elválasztott a műszakom végétől. Azonban 16:05-kor Chaeryeong nem volt sehol, így megkönnyebbülve, de egyben csalódva indultam el a kávézótól, amikor valaki utánam szólt, hogy várjak.
    - Azt hittem, nem jössz – vallottam be.
    - Bocsánat, könnyen el tudom nézni az időt – felelte, és látszott, hogy zavarban volt, ráadásul kicsit lihegett is, ami arra utalt, hogy rohant hozzám, ami, mi tagadás, rendkívül jól esett.
    - Kérsz valamit inni? Meghívlak – ajánlottam fel, mert ezt éreztem a minimumnak, ha már rávettem, hogy visszajöjjön, és még futott is szegény.
    - Nem, köszönöm. Elég kávét ittam már ma. Sajnálom, de zavarban vagyok – jött tőle random ez a kijelentés, bár magamtól is rájöttem erre.
    - Nyugi, én is – feleltem végül. – Sétálunk egyet a kivilágított környéken? – ajánlottam fel. Reméltem, hogy a séta enyhíteni fogja a helyzet kínosságát, és szerencsére ez nem volt egy hidegnek mondható decemberi délután, valamint imádtam a karácsonyi fényeket.
    - Rendben – egyezett bele, majd némán elhagytuk az épületet, hogy aztán a közelben lévő zebrához siessünk, elérve a zöld lámpát.
    - Na, jó, én akkor megtöröm ezt a kínos csendet – kezdtem bele, mert nem azért hívtam vissza szegény lányt, hogy a magunk némaságában ballagjunk. – Nem hittem volna, hogy itt és ilyen körülmények között találkozunk újra.
    - Hát ezt én sem – kacagott fel ismét kínosan.
   - Meglepődtél, hogy egy kávézóba vezetett a nagy karrierem? – Direkt ironikus éllel ejtettem ki a „nagy” szót.
    - Eléggé – vágta rá, és egyértelműen kivettem a gesztusaiból, hogy nem mert a szemembe nézni. Mintha még mindig tanár és diák lettünk volna, akiknél ott volt az alá-fölérendeltség.
    - Szerintem erre már nem lesz szükségünk – vettem le a maszkomat, hogy végre friss levegőt szívjak. Annyira a testem részévé vált ez a kis ruhadarab azáltal, hogy munkaidőben mindig rajtam kellett lennie, hogy néha még utána is az arcomon maradt egy időre, mire feleszméltem, hogy már nem volt muszáj fent hagynom.
    - Igaz – kitartott továbbra is a szűkszavú válaszok mellett, de közben azért ő is levette a saját maszkját, felfedve előttem azt az arcot, aminek a fürkészésére nem kevés időt szántam régen.

    - Hűha! – hagyta el ez a szó a számat, anélkül, hogy realizáltam volna.
    - Mi az, van valami rajtam? – kezdte el ijedten törölgetni magát.
    - Jaj, nem, nyugi! – ráztam meg a fejemet. – Csak az igazat megvallva, nem tudtam, mire számítsak.
    - És csalódtál? – jött az egyenes kérdés tőle, amit nem bántam.
    - Semmiképp, viszont be kell vallanom, valami most furcsa rajtad. Mármint az arcod egyrészt pontosan ugyanolyan maradt, mint amilyenre emlékeztem, másrészt – remélem, ettől nem haragszol meg –, de kicsit megviseltnek látszol. Sok mindenen mentél keresztül az utóbbi években, igaz? – nem teketóriáztam, kimondtam azt, amit már akkor sejteni véltem, amikor még csak a tekintetét tudtam tüzetesebben megvizsgálni a kávézóban.
    - Az nem kifejezés – kacagott fel ismét, de ez most nem kínos kacagás volt, hanem olyan, amikor valaki kínjában nevet, mert egyszerűen már sírni sem tud attól, ami körülveszi őt.
    - Sajnálom, Chaeryeong! De azért remélem, nem hagytad ott az egyetemet; és ha jól számolok, akkor, ha nem halasztottál egyszer sem, most kezdhetted a PhD-képzést – próbáltam összerakni a képet.
    - Igen, most.
    Ezután arról mesélt, ki lett a témavezetője, mikkel foglalkozott eddig, és hogy milyen irányba tervezte elvinni a disszertációját. Ahogy hallgattam a lelkes beszédét, egyrészt örültem, hogy egyre jobban feloldódott, másrészt pedig nem tudtam betelni a szavaival. Ez volt Chaeryeong hatása rám: még ha nem is voltam egy véleményen vele, akkor is imádtam hallgatni őt.
    - Értem – jegyeztem meg, amikor úgy tűnt, végére ért a monológjának. – Most is csak azt tudom mondani, amit az arcod is elárult nekem: egyszerre vagy ugyanaz, de közben sokkal tapasztaltabb, még ha nem is minden tapasztalatod volt pozitív.
    - Ez így van – bólogatott.
    - Egyébként ott maradt még veled valaki PhD-n a volt évfolyamtársaidból? Ha jól rémlik, akkor Yeji is veled volt a mesterképzéses felvételin – idéztem vissza ismét azt a bizonyos jelenetet a földön ülő Chaeryeonggal.
    - Igen, Yejivel mi már majdnem egy embernek számítunk a szakon. Ha csak az egyikünk van éppen ott, vagy furcsán néznek a többiek, hogy itt valami nem okés, vagy konkrétan rá is kérdeznek, hogy hol van a másik felünk. – Ekkor végre egy boldog kacajt hallatott. Ebből pedig arra mertem következtetni, hogy Yejire számíthatott, aminek örültem. Lehet, hogy én sohasem tudtam kiigazodni a barátnőjén – ennek ellenére szakmailag mindig elismerően vélekedtem róla, az apróbb hibái ellenére –, de azt majdhogynem egyértelműen ki mertem volna régen is jelenteni, még ha nem is lett a kedvenc diákjaim egyike – már csak a kisugárzása miatt is –, hogy volt valami szeretetteljesség Yejiben. Csak ezt a szeretetet nem feltétlenül érdemelte ki tőle mindenki, ezért is volt zárkózott sokak előtt.
    - Örülök nektek. Ő még ugyanannál a témavezetőnél van, mint alapképzésen?
    - Igen, azóta is – felelte, majd valamiben ügyetlenül megbotlott, és ha nem kaptam volna a keze után, könnyűszerrel elhasalt volna.
    - Jól vagy? – kérdeztem aggódva.
    - Igen. Bocsi, én már csak ilyen szerencsétlen vagyok – felelte zavarában, majd úgy kémlelte a földet, mintha egy mágnes odavonzotta volna oda a tekintetét. Nem tudtam eldönteni: vajon általánosságban lett félénkebb, vagy csak ekkor nem volt túl jó passzban.
    - Nem kell, hogy szabadkozz! Leülhetünk egy padra, ha nem fázol egy helyben maradni sokáig – ajánlottam fel.
    - Okés. Yeji hatására – aki szörnyen fázós, és ezért mindig nagyon felöltözik – két nadrág van rajtam, úgyhogy nem gond a kinti ülés – magyarázta, majd oda is sétáltunk a legközelebbi szabad padhoz.
    - Őszinte leszek, sokat jut eszembe az a bizonyos kurzus – jöttem elő ezzel a semmiből hirtelen.
    - Tényleg? – lepődött meg.
    - Igen. Eléggé kellemetlenül éreztem magamat, de közben valahol mégis élveztem, akármilyen paradoxonnak is hangzik mindez. Nem tudom, észrevettétek-e a csoporttársaiddal, de általában figyeltem minden egyes apró rezdüléseteket, hátha ki tudok olvasni belőlük valamit. Annyira féltem attól, milyen nézettel lehettek rólam, főleg miután valamelyikőtök jelentette a titkárságon, hogy szerinte homofób vagyok. A véleményetektől való tartásom egy olyan dolog volt, ami rettegéssel fogott el minden áldott alkalommal, amikor beléptem a tanterembe. Részben azért sem tartottam ki a tanári pálya mellett, mert belefáradtam mindebbe. – Mintha egy mázsás súly esett volna le a vállamról, és még annál is több a mellkasomról, ahogy ennyi év után, legalább az egyik volt diákomnak – ráadásul pont Chaeryeongnak – végre bevallhattam azt, én miként éltem meg azt a szemináriumot.
    - Ha tudni akarod, mi is kicsit így voltunk az óráddal: valahol élveztük, főleg én, de közben rettegtünk is tőle. Sokszor átbeszéltük előtte, vajon mikre kérdezhetsz rá az aznapi beugróknál, de általában sohasem jöttek be a tippjeink. És ahhoz is kiválóan értettél, hogyan éreztesd velünk, mennyire lenézel minket. Szerintem fogalmad sincs arról, mennyire el tudtad venni akkoriban az amúgy is csekély önbizalmunkat – szembesített mindazzal, amit valamelyest tudtam, még ha nem is mertem volna magam előtt ilyen nyíltan belátni, milyen élmény lehetett más lencséjén keresztül az órám.
    - Értem, köszönöm, hogy Te is őszinte voltál velem – sikerült ezt a mondatot kipréselnem magamból. – Azt pedig, hogy ennyire elvettem az önbizalmatokat, igazán sajnálom. Sohasem ez volt a célom, hanem a szembesítésetek a hibáitokkal, hogy minél jobbá váljatok. Csak nem feltétlenül találtam meg ehhez a megfelelő módszereket.
    Ezután ismételten megeredt Chaeryeong nyelve, és bővebben kifejtette az előbbieket, főként a saját perspektívájából. Azt, milyen kíváncsiságot váltottam ki belőle a kezdetekkor, ami aztán daccá alakult át. Számára kifejezetten vicces volt, ahogy próbáltam kötekedni velük és saját magamat föléjük helyezni, de közben mégis igyekeztem jó fej maradni a magam módján – legalábbis így hatott az ő szemében a viselkedésem. Mindez felé egy kettősséget sugárzott: hogy erős volt a személyiségem, és némi dominancia is volt bennem, mindez törékenységgel párosulva. A szigorúságom pedig egyfajta „már csak azért is” mentalitást váltott ki belőle. Azt pedig állítása szerint külön élvezte, amikor én vagy esetleg valaki más az óráról mondtunk valami olyat, ami neki nem tetszett, és reflexből megrándult az arca, én pedig máris felkaptam a fejemet és lecsaptam rá. Még az „aranyos” szó is elhagyta a száját azzal kapcsolatosan, mennyire vágytam reakciókra tőlük. Azzal is szimpatizált, hogy bele mertem állni a vitákba. Valamint azt is kiszúrta, hogy olykor, mikor beugrót írtak, és nem őket kémleltem, nagyon is be tudtam fordulni a kis világomba. Amit viszont a leginkább fájt visszalátnom abban a görbe tükörben, amit ekkor elém tartott: hogy mint egy tanár-robot, úgy funkcionáltam, ami azért is volt elszomorító Chaeryeong számára, mert közben érezte rajtam, hogy érzelmes voltam a magam módján, és csak el akartam hitetni velük és olykor önmagammal is bizonyos dolgokat. Itt felhozta az önbizalom-kérdését: hogy lerítt rólam a maximalizmusom, és hogy bár magabiztosságot próbáltam sugározni és némi manipulációt is felfedezni vélt az irányomból, olykor kifejezetten önbizalomhiányosnak tűntem. 

    Nem vettem észre, mikor fejezte be a szóáradatát, mert egyes szavai – amik a legjobban szíven ütöttek – utána is visszhangoztak az elmémben, nem hagyva szabadulást nekem.
    - Basszus, bocsánat! Túl messzire mentem – szabadkozott, amikor realizálta, mennyi mindent zúdított rám.
    - Nincs miért – feleltem szomorúan. – Rászolgáltam erre a kis kiborulásodra, de mi tagadás, ennyi év távlatában sem estek jól azok, amiket mondtál. Ez is azt bizonyítja, hogy jól döntöttem, amiért elengedtem a tanári karriernek már csak a gondolatát is.
    - Jaj, dehogyis! Mármint oké, itt voltak ezek a kis bakik – nevezzük őket így –, de, Changbin, őszintén mondom, egyikünk sem tanult egy kurzuson sem annyit abban a félévben, mint Tőled. Lehet, hogy engem sokszor felhúztál, de közben megkedveltelek, és olykor kifejezetten éreztem a késztetést, hogy megöleljelek. – Mintha megbánta volna, amiért hagyta, hogy az utolsó szó is elhagyja az ajkát, emellett viszont azt is éreztem, hogy ennél is több volt mindebben, ami némi reményt koholt a kihűlt szívembe.
    - Köszönöm, ez jól esik.
    - És ha már itt tartunk, muszáj megkérdeznem: hogy kerülsz ide? Mármint most őszintén, Te, Seo Changbin, az egyik legokosabb ember, akivel valaha találkoztam, szolgáltál ki egy kávézóban. Ezt azért nehéz megemésztenem, mit ne mondjak.
    - Chaeryeong, Chaeryeong… – nevettem el magamat.
    - Mi az? – kerekedett ki a szeme.
    - Ebben nem változtál: továbbra is, ami a szíveden, az a szádon.
    - Igaz, és most már tétje sincs a dolognak, hiszen már nem vagy a tanárom. – Valóban örültem, hogy a kezdeti feszélyezettsége időközben tovaszállt, és nyíltabb volt, mint valaha. - Seungmin volt egyébként – jött hirtelen tőle ez a kijelentés, amit nem tudtam hova tenni. – Mármint, aki azt hitte, hogy homofób vagy. Mi Yejivel azóta sem tudtunk rájönni, mit mondhattál, ami miatt erre a következtetésre jutott. De Seungminról beszélünk, úgyhogy sok logikát felesleges keresni az ő esetében.
    - Értem, így máris több értelme van a dolognak – láttam be, és meg is könnyebbültem, hogy ez nem egy általános nézett volt rólam. Az viszont fájt, hogy pont olyan szúrt hátba, akit kedveltem, és akinek egyértelműen felfelé kerekítettem a féléves jegyét. – Visszatérve a kérdésedre: kaptam egy jó kis kurátori állást a városban, ezért jöttem vissza, de mivel túl kevesen járnak már abba a múzeumba, így kilenc hónapra rá leépítés volt. Én viszont aláírtam egy egész éves albérleti szerződést, úgyhogy sürgősen munkát kellett találnom a városban, amiből ez lett. És tudod, mi az, amit elsőnek megtanultam a kávézóban?
    - Na, mi?
   - Az, hogy Anseong valóban egy kicsi hely – legalábbis akkor, amikor elrejtőznél mások elől, mindenképp. Nem egy volt diákomat vagy diáktársamat szolgáltam ki az elmúlt két hónapban. Bár nem feltétlenül ismertek meg, így maszkban és hosszabb hajjal – tettem hozzá. Ez a maszkos dolog valóban kapóra jött számomra; segített legalább néhányuk előtt megtartani az inkognitómat.
    - Egyébként tetszik a hajad – dicsért meg, amivel meglepett, de a lehető legjobb értelemben. – Mindig tetszett, hogy olyan kis fluffy-szerű.
    - Köszönöm, jelentsen ez bármit is – jöttem zavarba, de persze kiváló angoltudásomnak hála, pontosan tudtam, mire célzott, ennek ellenére sohasem hallottam még ilyen jelzőt a frizurámra.
    - Na, jó, ezt már tényleg nem kellett volna kimondanom – rázta meg a fejét, és visszatért a föld bámulásához.
    - Nem kell zavarban lenned. Nekem meg a szemed volt mindig a gyengém. – Még ki sem mondtam a második mondatot, már el is pirultam. Legalábbis úgy éreztem, hiszen öt fok nem volt elég ahhoz, hogy ültő helyemben kimelegedjek, sőt. Ő azonban nálam is jobban elvörösödött. – Úgy látom, oda-vissza zavarba hoztuk magunkat és egymást is – mondtam ki a nyilvánvalót. – De ez már régen is jól ment nekünk, nem igaz?
    - Nekem is úgy rémlik – adott nekem igazat.
  - Tudod, néha szoktam gondolkodni rajta, hogy vajon egy alternatív univerzumban, ahol bizonyos döntéseknél más kimenetele lett a dolgoknak, milyen életem lehet most. Veled kapcsolatban is néhányszor átfutott már az agyamon, hogy mi lett volna, ha miután vége a kurzusunknak, kezdeményezek nálad. Olykor még odáig is elvittem ezt a gondolatmenetet, hogy elképzeltem, milyen párost alkothattunk volna. – A történtek után kellő bátorságot gyűjtöttem ahhoz, hogy bevalljam neki mindezt, igaz, félve, mit reagál majd rá.
    - Pár alatt azt érted, hogy… – Várta, hogy én fejezzem be helyette a mondatot.
    - Mint szerelmes pár.
    - Belementem volna – jött tőle az egyenes válasz, ezzel elérve, hogy akkor és ott bánjam a múltbéli félénkségemet. Főleg, hogy aznap már elejtette, hogy sok nehézségen ment keresztül azóta, és én ott lehettem volna mellette, hogy segítsem őt, ha jól alakulnak a dolgaink. Emellett viszont reménnyel töltött el, hogy esetleg ekkor megkaptuk a második esélyünket arra, hogy megpróbáljuk.
    - Na, és most, három és félévvel később mit felelnél minderre? – Aggódtam, hogy kiderül, időközben lett egy párja; hogy valaki betöltötte azt a szerepet, amit nekem kellett volna.
    - Azt, hogy jól meggondoltad ezt az ajánlatot? Egy olyan embert akarnál magad mellé, akivel folyton veszekedsz, akinek családi problémái vannak, aki étkezési zavaros és sokszor többre tartja az állatokat, mint az embereket? – nézett rám rettegéssel teli: ő talán nálam is jobban félt az elutasítástól.
    - Mindenkinek megvannak a maga problémái, rigolyái és hibái. Te is szépen szembesítettél az előbb jó párral, amivel én rendelkezem. Jobban meg szeretnélek ismerni, Chaeryeong. Nem tudom, merre fog vezetni mindez, de egy esélyt, úgy hiszem, megérdemlünk.
    - Rendben – mosolygott, hagyva, hogy a boldog hitetlenség eluralja az arcát.
  - Megölelhetlek? – kérdeztem, hiszen nem akartam bemászni a magánszférájába, de közben minden egyes porcikámban arra vágytam, hogy végre valahára a védő ölelésembe zárjam.
    - Meg – felelte félénken.
    Nem habozva, magamhoz is húztam, majd a fülébe suttogtam:
   - Nem tudom, most éppen mit csinálhatunk egy másik univerzumban: lehet, valahol már rég egy pár vagyunk, míg máshol sohasem találkoztunk újra, miután teljesítetted a kurzusomat, valahol pedig nem is tanítottalak. De már nem is érdekel: nekem itt és most tökéletes ebben az univerzumban.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)