Azt hiszem, szeretlek - Jinson fanfiction - 6. fejezet

 

Maholnap

    A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe: 

Jacksont olyan szinten lesokkolta az a fájl, amit Jinyoung csatolt a leveléhez, hogy másodpercekig tátott szájjal, kikerekedett szemekkel bámulta a monitorját. Mintha megállt volna az idő vagy Jackie fagyott volna meg: nem tudta eldönteni, melyikhez hasonlított jobban az az érzés, ami a fogságába ejtette őt. Nemsokára viszont leváltotta azt a vad izgalom, ami miatt remegő kézzel kattintott a letöltés gombra, majd még idegesebben nyitotta meg a Word-dokumentumot.  

Szaladjunk, amíg itt vagyunk!

Épp a házunktól nem messze lévő tó partján üldögéltem. Bár esőt jósoltak aznapra, mégis a szikrázó Nap sugarait követtem, miként bolyongtak a fák között és verődtek vissza a tó tiszta felszínéről, hogy elvakítsák a szememet. Még ha a látásomat tompíthatták is, az emlékeim üvöltő sikolyát ők sem tudták elfedni előttem. Ahogy a tó ellopta és magáévá tette a fényt, úgy árasztották el az elmémet azok az emlékképek, miként szaladtunk a kertünk végébe Minhyuk és én minden egyes alkalommal, amikor rossz fát tettünk a tűzre.
    Az életem első nyolc éve állandó utazásokról szólt, mivel édesapám üzletemberként folyton váltogatta a cégeket, ahol dolgozott. Azt mondta, hogy kellett a változás mindannyiunk életében. Én ezt el is hittem neki, amíg Minhyuk fel nem bukkant. Bár magántanuló voltam, így nem igazán szocializálódtam, de ő a szomszédom volt, és épp nyári szünetben költöztünk melléjük, így állandóan otthon volt, és sokszor hívott magával játszani. Kezdetben nem tudtam, mit kezdeni az adott helyzettel, hiszen fogalmam sem volt arról, mi az, hogy barátság. Csak a testvérem volt nekem, mivel azonban ő lány volt, nem sok közös volt bennünk. Mondjuk, én próbáltam jó kapcsolatot létrehozni Jisooval, de a nővérem egyszerűen magába fordult, és az állandó környezetváltást úgy élte meg, mint egy tortúrát, így elzárkózott a világtól. Néha úgy éreztem, hogy az én maradék életkedvemet is elvette, és ezt adta vissza nekem Minhyuk. Az a gyermeki kacaj, ami oly jellemző volt rá, feltöltötte a magányos lelkemet, viszont ezzel a mosollyal együtt az élet is elhagyott azóta, hogy eljöttem mellőle, és mintha a Nap sem sütött volna rám ezentúl, hanem csak égetett és vakított.
    Nyolc éven át éltünk egy helyen, ami rekord volt, mivel apámnak nagyon jó dolga volt az adott cégnél, és mi bolondok elhittük, hogy végleg letelepedtünk. Jisoo is egyre inkább nyitott a külvilág felé, és idővel Minhyuk nővérével, Jennievel nagyon jó barátnők lettek. Olykor irigyeltem azért a tiszta barátságért, ami nekik volt, mivel én többet éreztem Minhyuk iránt, mint, amennyit kellett volna.
    Épp egy nyári este volt, amikor tizennégy éves lehettem, és kifeküdtünk kémlelni a csillagokat. Gyakran csináltunk ilyesmit, mivel Minhyuk fő éltetője a természet volt, az enyém pedig ő, így állandóan a szabadban voltunk. Éreztem, miként fedte el a vétkemet a képemen táncoló holdfény, és bár elhatároztam, hogy színt vallok neki, mégsem tettem. Mint aki elnémult, úgy feküdtem ott, és utána hetekig alig beszéltem vele. Sokszor volt, hogy a magas fánk legtetejére szaladtam fel gyorsan, amikor megérkezett, mert tudtam, hogy tériszonyosként nem fog utánam mászni. Ezt persze nagyon sérelmezte, hisz nem értette, miért lettem hirtelen ilyen vele. Azt hazudtam neki, hogy felerősödött az önutálatom, ami sajnos folyton ott ólálkodott körülöttem minden egyedül töltött percemben és amit az iránta érzett szerelmem csak elmélyített. Ő igyekezett ezt éretten kezelni, mint mindent az életben, míg én nem vágytam semmire sem jobban, mint hogy ismét bujkáljunk, mint két gyerek, akik elloptak valami fényeset. Mert amikor velem volt, úgy éreztem, hogy a mindenség velünk forgott, és mintha egy napkalapban táncoltam volna.

Minden depresszióval és szorongással küzdő ember életébe kívántam egy Minhyukhoz hasonló személyt. Mi közöttünk így volt meg az egyensúly: azért egészítettük ki egymást, mert ő rengeteg életkedvet kapott, míg én túl keveset. Épp ezért aznap, amikor el kellett ismét költöznünk, mert apámat kirúgták, úgy éreztem, hogy nem szimplán elszakítottak tőle, hanem mintha valamelyest véget ért volna az életem. Otthagytam egy fontos részemet nála és tudtam, hogy ezt senki mástól nem kaphatom vissza. Ő persze biztatott, hogy tudjuk majd tartani a kapcsolatot. A maga napsugár énjével igyekezett pozitívan állni mindehhez, de ismertem, láttam, ahogy a szemei némán sírtak értem, és hogy a lelke már akkor segítségért kiáltott, amikor még el sem jöttem.
    Ahogy a tó mellett ülve kifújtam a levegőt, feltámadt a szél. A szél olyan volt számomra, mint Minhyuk: körbefutott és eltemetett, de nem maradt hosszú távon velem. Ez viszont nem a barátom hibája volt, hanem a fránya életé. Csupa falevél volt ilyenkor ősszel az életünk: mindig együtt sepertük őket, ügyelve arra, hogy kiválogassuk a legszebbeket és lepréseljük azokat. Viszont nem hoztam magammal a sajátjaimat, hanem búcsúajándékként otthagytam neki azokat. Reméltem, hogy mindig, mikor majd előveszi őket, én jutok az eszébe. Ha már engem elfújt tőle a szél, a faleveleimet legalább nem…

Bárhogy kezdte bántani a bőrömet a nyirkos, őszi levegő, még maradtam egy kicsit félszegen és továbbra is a Napot néztem. Ekkor pedig mintha a fák között megpillantottam volna Őt… De az nem lehetett. Ő nem volt itt. Ő már nem volt a közelemben, csak az emlékeimben és a szívemben. Pedig kérte, hogy tartsuk a kapcsolatot e-mailben és telefonon, én viszont már két hete nem válaszoltam az üzeneteire, és a telefonomat úgy, ahogy volt, kikapcsolva tartottam egy fiók mélyén. Nem akartam, hogy rájöjjön, már az árnyéka sem voltam annak, aki eljött tőle. Tudtam, hogy így a kétségbeesés fogja magával rántani, de inkább kétségek között őrlődjön, minthogy lássa, mivé lettem: valakivé, aki képtelen volt tükörbe nézni. Nem tudtam éjjelente aludni, helyette akkor is inkább kiszöktem ide a tóhoz. A Nap és a Hold voltak az életem szimbólumai, hiszen közöttük élt a mindenem. A napjaimba ő hozta el az értelmet, magát az életet, de már minden, ami ezen a Földön megtermett, a Túlvilágra integetett. Már nem az életet láttam meg egy szép fában vagy virágban, hanem az elmúlást, főleg így ősz tájékán. Pedig még nem akartam elmúlni, nem, amíg ő – még ha tőlem távol is – élt és lélegzett.
    Hirtelen halk nesz csapta meg a fülemet, de nem fordultam meg, mivel gondoltam, ez is csak a szél miatt volt. Már egy ideje nem féltem éjszaka sem ide kijárni, mivel erre a madár se járt. Ilyen eldugott helyen még sohasem laktunk, ami még inkább fokozta a depressziómat.
    - Maholnap úgyis elfogyunk, szaladjunk, amíg itt vagyunk! – hallottam a gyönyörű hangján azt a mondatot, amit kiskorunk óta mindig ismételgetett, és szinte teljesen biztos voltam benne, hogy képzelődtem. – Mi az, meg sem fordulsz?
    - Nem, hisz tudom, hogy ez csak hallucináció. Te nem lehetsz Ő, hisz Minhyuk messze van, túlontúl messze – suttogtam.    
    - Ez nem valós? – kérdezte, amikor megfogta a vállamat, és én ekkor realizáltam, hogy tényleg ott volt velem.
    - Minhyuk! – pattantam fel, hogy magamhoz öleljem. – Te meg mit keresel itt?
    - Tudnád, ha felvetted volna akár csak egyszer is azt a kicseszett telefonodat! – dorgált le.
    - Ó! – nem tudtam mást mondani, hiszen még azt sem fogtam fel, hogy tényleg ott állt előttem teljes valójában. Meg mertem volna esküdni rá, hogy az elmúlt két hónapban szebb lett, mint amilyen előtte volt.
    - Otthagytál két dolgot.
    - Miket?
    - Ezt – vette elő a táskájából a leveleimmel teli dobozkát.
    - Ne, kérlek, tartsd meg, direkt hagytam Neked hátra.
    - De többé nem kell; megoldjuk, hogy ne válasszanak el minket egymástól. Meg sem kérdezed, mi a másik dolog? – nézett rám a huncut mosolyával, ami túlságosan is hiányzott már.
    - Na, mi az?
    - Hát ez. – Fel sem fogtam, és az ajka már az enyémet érte. Hagyott pár másodperc reakcióidőt, mielőtt megmozdult, amire szükségem volt. De amint felfogtam, hogy ez tényleg nemcsak egy képzelgésem volt, hanem életem szerelme valóban ott állt előttem, és azt tette, amiről már túl sokszor ábrándoztam, én magam is viszonoztam a csókját.
    - Maholnap úgyis elfogyunk, szaladjunk, amíg itt vagyunk – mondtam most én a jelmondatát. Imádta a maholnap szót, és miatta én is, mivel azt jelentette számára, hogy a mában mindig benne volt egy kicsi a holnapból, és tudtam, hogy ebben a csókban nemcsak a holnapunk, hanem az egész jövőnk is benne volt.
    - Akkor szaladjunk egy jót!
    Ahogy kézen fogva elvezetett, tudtam, hogy lesznek megoldásai, mert mindig is voltak. Az volt a rossz döntés, hogy ki akartam zárni az életemből, hisz ő maga volt az éltetőm.

Azóta ketten létezünk, estére néha elveszünk,    
maholnap úgyis elfutunk, szaladjunk amíg itt vagyunk…

Ötödjére futott neki a szövegnek, mire sikerült a döbbenetét kellően háttérbe szorítania, hogy képes legyen felfogni az előtte heverő szavak jelentését. Majd minél jobban haladt Jinyoung novellájának az olvasásával, annál inkább úgy érezte, hogy még inkább megismerte a fiút, akit ismerni is vágyott. A bizalom, amit a hollóhajú szavazott neki azzal, hogy elküldte az írását, velejéig meghatotta Jacksont, aki nem vette észre, miként kezdtek el folyni a könnyek a szeméből. Nem konkrétan a történet hatotta meg, nem is csak annak a megfogalmazása, nem pusztán a tény, hogy Jinyoung írta, hanem ezek kombinációja és az a gesztus, amit az irányába tett a kiszemeltje. Az emberek sokszor nem értékelték az apró dolgokat, amiket a másik értük tett, mindig csak a nagy egészre fókuszáltak. Ez nem egy életet megváltó novella volt, hanem valami, ami lenyomatot hagyott Park Jinyongról, akiről eddig a percig nem is sejtette Jackson, hogy ilyen szinten nem volt biztos magában, és hogy ennyire félt az egyedülléttől. Ebből a novellából viszont sütött, hogy így volt. Jackie végül összeszedte magát és megírta a reakció e-mailjét.

 Kedves (a novellád miatt jobban megértettem a komplexitásodat) Jinyoung!

 Ha egy kicsit is fontosak számodra a leveleim, akkor már a fellegekben vagyok. Hát még nekem mennyire tetszik, hogy zsigerből meg akarsz nyílni számomra, és én is igyekszem így tenni a magam módján. Másként… Ez majdnem olyan szó, mint a másság. Valahogy mindig ilyesmi merül fel, ha rólam van szó. Nem tudom, ez mennyire jó, mennyire nem, de már elfogadtam.
    Na, és akkor térjünk a lényegre: a novelládra! Tudom, rendes kritikát ígértem, de szégyenszemre nem megy. Hogyan tudnék hasonlóan kielemezni egy ilyen mélyről fakadó, őszinte novellát Tőled, mint egy távolinak ható szerző írását? Még csak helyesírási hibát sem tudok mondani. Nem mintha külön figyeltem volna rá, annyira lekötött a történet. Viszont muszáj leírnom, Jinyoung, hogy nemcsak azért tetszett ennyire, mert törekedtél arra, hogy költőien fogalmazz, hanem mert nem féltél attól, hogy kiírd magadból bizonyos félelmeidet. Remélem, egy nap már azt a szintet is eléri a kapcsolatunk, hogy el merd mondani nekem, mi volt az, ami elvette az életkedvedet  (gondolom, ahhoz az illetőhöz kapcsolódik, aki még csak név nélkül, de már rajta van a feketelistámon). Viszont olyan érzésem támadt – valamint Te magad is azt írtad korábban –, hogy nem vagy teljesen tisztában a saját szexualitásoddal, hogy még azt a személyt nem ismerted meg, akit, ha elhagynál, Téged is csak égetne a Nap fénye, ha egyáltalán rád sütne. Bízom benne, hogy maholnap megtalálod azt a szerencsés illetőt, és hogy ő képes lesz a világ végére is utánad menni. Azt pedig, úgy hiszem, már Te is megtapasztaltad legalább Mark és Youngjae által, milyen az igazi barátság. 

Szép délutánt, Jinyoung!

Nem volt meg a szokásos elbúcsúzása, mert Jackson tényleg képtelen volt – még e-mailben is – megjátszani magát. Realizált, hogy a szíve darabokra fog törni, ha nem ő lesz az a személy, akire a hollóhajú vágyik. Ezt persze nem írhatta le, viszont mindennek a tudatától ismét könnyezni kezdett.
    - Te bömbölő gép! – ordított magára, miközben – ugyan nem erősen – a fejét az íróasztalába verte. Arról pedig teljesen elfelejtkezett, hogy az ígérete szerint el kellett volna árulnia a fiúnak a tündés dolgot.

Jinyoung épp Youngjae-t várta, akinek megígérte, hogy átmehet hozzá tanulni – mert, mint kiderült, rajta még jobban kifogott a Lear király, mint a Park-fiún. Így együttes erővel terveztek megküzdeni Shakespeare dialógusaival. Már épp ki akarta zárni a számítógépét, amikor jött az értesítő az e-mailről. Anonymus szavai egyszerre döbbentették meg és hozták zavarba. Hirtelen nem is tudta, miként is válaszolhatna. Vajon el merje neki mondani, hogy sokáig valóban fogalma sem volt arról, ki volt az, aki hiányzott az életéből, és csak egy űrt érzett a mellkasában? Amióta viszont leveleztek egymással, egyre inkább őt akarta ezen űrpótlónak. De ez még a fejében is szörnyen rosszul hangzott. Tragikomikus volt, hogy pont ő, aki imádott írni, és akinek az irodalom volt a mindene, egy ilyen helyzetben nem tudta szépen kifejezni magát. Ezen dilemmájától viszont egyelőre megmentette a csengőszó, majd a barátja társasága végképp másfelé terelte a gondolatait. 

- Na, és mesélj valamit magadról, Youngjae! – kérte Jisu, amikor épp üdítőért ugrottak le a konyhába, és Jinyoung húga először találkozott a bátyja barátjával.
    - Mit akarsz tudni? – jött zavarba a fiú, amin nem lepődött meg a hollóhajú, hiszen Youngjae az egyetemen sem tudta leplezni a zavarát, amikor egy szép lány társaságába került.
    - Mindig is irodalommal akartál foglalkozni, mint a bátyám? – szögezte neki ezt a kérdést Lia.
    - Nem, ez csak a B-tervem volt. Állatorvos szeretnék lenni, és remélem, egy nap az is leszek. Viszont nem volt elég a pontszámom, de egy alapszakos diplomával kitoldva a pontjaimat, remélhetőleg három év múlva felvesznek. Mert nem vagyok hajlandó lemondani a nagy álmomról. Az állatok a mindeneim, és az ő gyógyításuknál nemesebb munkát nem tudnék elképzelni magamnak.
    Volt valami a hangjában, amivel az elmúlt immáron több mint két hónapban egyszer sem találkozott Jinyoung: elszántság és szenvedély. Eddig abban a hitben volt a Park-fiú, hogy Youngjae-nak is az irodalom volt a mindene, és szégyellte, hogy eddig sohasem kérdezett rá, hogy ez volt-e az első hely, amit bejelölt, amikor egyetemre jelentkezett. Mert szinte készpénznek vette, hogy mindenki ott volt, ahol lennie kellett, kivéve azt a pár embert, akit az egyik Anonymusnak szánt levelében is említett.
    - Ajaj, nézd csak a bátyám arcát! – mutatott az idősebb Parkra Jisu. – Azt hiszem, ez egy szép barátság vége – viccelődött, viszont Youngjae ezt komolyan vette.
    - Te jó ég, csak nem szitokszó nálatok olyasmit mondani, hogy nem az irodalom a világ legfontosabb dolga?
    - A bátyám számára talán az, de nekem is az állatok a mindeneim, úgyhogy teljesen megértelek, sőt csodállak. Már most úgy érzem, hogy meg kellett ismerkednünk. Ha szeretnél egy menőbb, élettelibb Parkkal is jóban lenni, a bátyám megadja az elérhetőségeimet – kacsintott, és ezzel ott is hagyta a fiúkat.
    - Jinyoung, javíts ki, ha tévedek, de a húgod mintha kikezdett volna velem – ámult a váratlan helyzettől Youngjae.
    - Jól látod.
    - Ami gondolom, Téged zavar – sütötte le szégyenlősen a szemét a barátja.
   - Dehogyis! Jisu már rég szeretne magának párt. Mindig mondtam neki, hogy még fiatal hozzá, viszont én is tudom, hogy a korához képest nagyon érett, és ha veled kezdene el randizni, az megnyugvás lenne Nekem, mert Téged ismerlek, kedvellek és meg is bízom benned. Úgyhogy, ha tetszik Neked, akkor hajrá, én támogatom a dolgot! – Veregette meg Youngjae vállát, akit ezután még hosszasan győzködnie kellett arról, hogy nem volt semmi baja azzal, hogy randira akarta hívni Lia-t.
    Volt viszont valami, amit nem mondott ki hangosan a Park-fiú: azt, mennyire irigyelte a húgát, hogy ilyen bátor volt, és azonnal meglátta és meg is hallotta azt, akit meg kellett. Úgy, ahogy Anonymus tette Jinyounggal. Ez pedig elvezette ahhoz a kérdéshez: mi baj volt vele, hogy csak írni tudott a szerelemről, de meglátni az előtte kínálkozó lehetőséget nem? Mivel azonban kapott egy alternatív opciót, azt még inkább ki akarta használni. Mindez végül meg is ihlette egy újabb novellához, amit azonnal el is kezdett begépelni.

 

UI.: A Szaladjunk, amíg itt vagyunk! eredeti one shot verziójának a linkjét ITT találjátok.

 

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)