Azt hiszem, szeretlek - Jinson fanfiction - 5. fejezet

 

    A bűntudat vad tengere

A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe: 

 

Jinyoungnak igenis bejött a kívánsága: Jackson percekig nem tudta túltenni magát azon a mosolygós hangulatjelen, amivel jutalmazta őt. Az az apró mosoly-jel elég volt ahhoz, hogy ő bolond módjára vigyorogjon. Valahogy Jinyoungot sohasem tartotta smiley-dobálós személynek, így az, hogy megtisztelte vele – mert ezt igenis annak vette – hatalmas nagy örömöt okozott neki, amit a levél teljes tartalmával csak tovább fokozott a hollóhajú. Az volt az e-mail csúcspontja, amikor pont az ő egyedi látásmódját emelte ki, nem is sejtve, mennyire beletrafált a dologba. Jackson maga sem realizálta előtte, hogy mennyire szüksége volt arra, hogy dicséretet kapjon Jinyoungtól. Ráadásul ilyen formában, hogy nem is tudta a hollóhajú, hogy pont annak írta le, akiről a bók szólt. Ez olyan volt Jackie-nek, mintha váratlanul a karjaiba kapta volna a másik, és hosszasan babusgatta volna. A szavak ereje újra és újra bizonyította számára, hogy mennyire sokat számított. Persze, ahhoz, hogy ennyire jól essenek neki, kellett az is, hogy hétköznaponként alaposan szemlélni tudja Jinyoung mosolyát, az apró kis gesztusait, a szokásait és hogy ezeket látta maga előtt, amikor olvasta a sorait. Néha elkapta, ahogy Jinyoung életvidám mosolygása közben rátekintett, és Jackie azt kívánta, bárcsak mindig így nézett volna rá. Azt viszont még nem tudta, hogyan is lenne képes leírni azt a fiút, aki ennyire más volt a szemében, mint a többiek: aki ennyire kitűnt a tömegből? De remélte, idővel legalább magában képes lesz megfogalmazni, miért hatott rá Jinyoung ennyire különlegesen. Miért volt a szemében ennyire szeretnivaló, és miért vágyott ezek miatt szörnyen rá, hogy egyszer végre kettesben legyenek szemtől szemben? Egyszerűen megbabonázta őt, és úgy érezte, hogy úgy tudta volna szeretni, ahogy azt a hollóhajú megérdemelte. A zsigereiben érezte, hogy itt volt a kettőjük ideje. 

 Kedves (nincs miért hálásnak lenned) Jinyoung!

 Helyes is, hogyha most már megjegyzed, hogy van egy férfi, aki magának se merné bevallani, hogy miket meg nem tenne érted. Örülök, ha tényleg nem illetődsz meg túlságosan ettől (bár az is teljesen érthető lenne). J J
    Nem hiszem el, hogy te is Tolkien-rajongó vagy! Mármint tudom, hogy egy legendáról van szó, de manapság alig találni olyanokat, akik ténylegesen olvasták a regényeit és nemcsak Peter Jackson filmjeit látták. Nem mintha nem imádnám mindkét trilógiát, de az igazi azért mindig minden körülmény között a regény, mindegy, milyen műfajról legyen szó. Nem találkoztam még olyan adaptációval, amely túlszárnyalta volna az alapjául szolgáló regényt. Te igen? A tünde-kifejezést pedig igenis vedd csak bóknak! Egy nap erről többet is mesélek majd Neked…
   Nagy-nagy szeretettel várom, hogy valamit megmutass az írásaid közül, még ha az a legrövidebb novellád is. Mindenre vevő vagyok, ami Park Jinyoung tollából született. Azt pedig előre megígérem, hogy nem leszek elfogult. Ha lesz valamilyen kritikai észrevételem, azt igenis jelzem majd feléd.
    Örülök, hogy nyitott vagy mások perspektívájára és hogy a zsigerből jövő őszinteségemet is értékeled. Igaz, most nem vagyok a legőszintébb, hiszen elhallgatom a kilétemet, de pont azáltal, hogy nem tudod, ki vagyok, vállalhatom fel azt, aki vagyok.
    Rendben, nem faggatlak az évfolyamtársaink külsejéről.
   Shakespeare nekem sem a kedvencem, viszont úgy veszem ki, hogy Lakan Hamlet-elemzése megfogott téged. (Visszagondolva, kifejezetten sokat szóltál hozzá a témához a Shakespeare-kurzusunkon.) Ha így van, csak szólok, hogy szerintem is rendkívül ötletes elemzés volt. Ki tudja, talán egy nap együtt fogunk sírni az általad felsorolt dolgokon.

 Egy fiú, aki örül, hogy van kinek az e-mailjeit izgatottan várnia

Jackson direkt nem tért ki Jinyoung levelének az őt érintő részéről, amivel remélte, hogy nem buktatta máris le magát. Bár az is árulkodó jel volt, hogy elkotyogta, ő is szimpatizált Lakan írásával, hiszen Jinyounghoz hasonlóan ő is hosszasan áradozott a témáról azon a kurzuson, de Jaebum és Mark is. Így ez még közel sem tette egyértelművé a helyzetet. Meg amúgy is nemcsak a gyakrabban felszólaló diákok között kereshette Jinyoung a kilétét. Jackie gyanította, hogy a csendesebb évfolyamtársaik közül is sokan voltak, akiknek kifejezetten sok mondanivalójuk lett volna, csak nem merték megosztani azokat másokkal. 

A Park-fiú közben azt hitte, aznap már több e-mailt nem kap, épp ezért pozitív csalódás volt számára az, hogy ez a levél az előbbinél is kevesebb várakozás után érkezett meg. Az idegen minden egyes szavával egyre inkább megmelengette a lelkét; ez pedig szörnyen jól esett neki. Ha valaki ilyen véleménnyel volt róla és számára fontos dolgokról, annál a személynél Jinyoung szemében tényleg csak másodlagos lehetett a külső. Őt sohasem riasztotta meg az a gondolat, hogy egy nála kifejezetten csúnyácskább nő vagy férfi mellett kössön ki. Valamiből azonban nem engedett: lehetetlennek tartotta, hogy az az illető, akinek odaadja a szívét, ne imádjon olvasni. Persze, nem voltak olyan irreális elvárásai, hogy minden egyes kedvencét imádja a másik, már csak azért sem, mert két különböző ízlésű személy párosításánál – akiknek azért bizonyos dolgokról egyezett a véleményük –, ott volt a lehetősége annak, hogy nyissanak a másik világára, és ezáltal önmagukat új, járatlan vizekre evezzék. Anonymus pedig eddig tökéletesen megfelelt ezen elvárásának, és Jinyoung szörnyen szurkolt mindkettőjük miatt, hogy ez a továbbiakban se változzon, és hogy ő se rombolja le azt a pozitív képet, amit a fiú kialakított róla.

Kedves (hidd el, én is várom a Te e-mailjeidet) fiú!

Nem mondom, hogy nem illetődöm meg ettől a helyzettől, de azt sem, hogy ez nem jóleső érzés.
    Még szép, hogy Tolkiánus vagyok. De tudom, miről beszélsz: én is sajnálom, hogy manapság az egy általános dolog, hogy sokan még akkor sem olvasnak regényeket, ha tetszettek nekik az azok alapján készült filmek. Ezért is imádom az egyetemi légkört, mert ott mindannyian szeretünk olvasni. Mármint a többség. Van egy-két személy, akiknél kérdőjeles számomra, mit keresnek ott velünk. Egyébként én sem tudnék ilyen adaptációt mondani, de ez lehet, szimplán abból fakad, hogy elfogult vagyok a könyvek irányába.
    Alig várom, hogy erről a tünde-kifejezésről többet mesélj, főleg hogy most így hirtelen nem tudom, mire is gondoljak. De csak szólok, felírtam, hogy ennek a megmagyarázásával még tartozol nekem.   
    Az még kérdőjeles, mit és mikor mutatok meg a saját írományaimból, de ezt is megjegyeztem ám. A kritikát pedig előre is köszönöm.
    Nyugi, értem, hogy csak így tudtál nekem megnyílni. Tényleg nem zavar az egyoldalúság. Hiszen ez csak egyrészről határozza meg a levelezésünket; a lényeges dolgokat tekintve Te is hasonlóan megnyílsz nekem, mint fordítva.
    Lakan egy zseni a maga módján, még ha sokan betegnek is tartják az elméleteit. Nálam ez a Hamletes dolog mindenképp betalált. Alig várom, hogy együtt sírjunk rajta. 

Jinyoung, aki, ha nem gond, most már tényleg a kötelezők olvasásának szenteli a napja további részét

Fájt leírnia a búcsúzását, de tényleg nem akarta, hogy ez a dolog a tanulásuk rovására menjen. Így is hosszú éjszaka elé nézett, ahogy sok eséllyel Anonymus is – hacsak a másik nem olvasott előre jó sok mindent a hétvégén.

Jinyoung jól sejtette: Jackie szintén éjszakába nyúlóan olvasott és bőszen körmölte az észrevételeit az adott regényről. Ennek ellenére még képes lett volna megírni egy-egy e-mailt, viszont a kiszemeltje kérését tiszteletben tartva reggelre halasztotta a válasza elküldését. Mert abból nem engedett, hogy Jinyoung még az egyetemre való érkezése előtt olvashassa a sorait.

 Kedves (írd le mindig nyugodtan, hogyha tanulnod kell vagy más elfoglaltságod van) Jinyoung!

 Nem hiszem, hogy bármelyikünknek panaszkodnia kéne az oda-vissza menő megilletődöttség miatt. Ez egy pozitív velejárója a kialakuló kapcsolatunknak. Viszont szeretném, ha továbbra is tudnád, hogy én nem erőltetek rád semmit. Én már annak is örülök, ha a barátod lehetek. Egy tünde fényében minél tovább tündökölhet egy halandó ember, annál szerencsésebb, és én miattad szerencsésebbnek érzem magamat, mint hosszú évek óta bármi miatt. Erről a tündés dologról pedig mesélek majd, amint olvashatom valamidet, ami, tudom, sürgetésnek hangzik, de ha valóban kíváncsi vagy a mondanivalómra, hátha ösztönözni tudlak egy írásod elküldésére. Az pedig, hogy Tolkiánus vagy, csak egy plusz pont, még ha számomra egy nagyon-nagyon fontos plusz pont is.
    Valóban: a könyvek mindenekelőtt! Arról pedig, hogy nem mindenki odaillő a szakunkra, szerintem ez egy velejárója az elsősök életének: biztos, páran lemorzsolódnak majd. Viszont a légkör tényleg remek, jobb, mint bármelyik közösségben, amelynek eddig a tagja voltam. Csak egy valamit sajnálok: hogy ebből a tömegből láthatólag sohasem tűntem ki a szemedben. Persze, nem hibáztatlak: ennyi okos, sziporkázó ember között nem vagyok kirívó személyiség. De ki tudja, egy nap talán ez megváltozik.

 A fiú, aki alig várja, hogy lásson Téged ma

Jinyoung lelkét a bűntudat vad tengere árasztotta el, pedig alig tíz perc telt el azóta, hogy felébredt. Ez minden volt, csak nem jó napkezdés. Pedig sejtette, hogy nem akart a lelkébe tiporni Anonymus, de az általa is bevallott zsigerből fakadó őszintesége leíratta vele az utolsó mondatokat. Ez is bizonyította, hogy a szavak olykor nagyon erős fegyverek tudtak lenni, és ilyen helyzetben, amikor a fegyvert tartó illető nem is volt tisztában vele, hogy meghúzta a ravaszt, a golyó még inkább eleven húsba tudott találni.
    Park Jinyoung szerencséje az volt, hogy ő valóban képes volt álarcot magára húzva kiegyensúlyozottságot sugározni ilyen lelki válság közepette is. Mindeközben a tekintetével kereste az ő rajongóját. Próbálta a szeme sarkából meglátni azt a fiút, akit eddig nem észlelt igazán, pedig egy igazi kincsnek tűnt. „Jól csak a szíveddel látsz” – mondta a híres mese, de Jinyoung szíve még nem ismerte Anonymust annyira, hogy megpillantsa abban a közösségben, amelyben valóban jól elrejtőzött. Viszont már közelebb került az igazsághoz: nem Mark volt az, mert őt nagyon is látta; ő igazán fontos volt számára.
    - Melyikük vagy? – suttogta maga elé.
    A többieket bámulva észre sem vette, miként csordult ki a szeméből egy könnycsepp, és magának se vallotta be, mi váltotta ki azt. Mert nem az UV-lámpa vakító fénye tette – ami valóban bántó volt a nemrég ébredő diákok számára –, hanem az a bűntudat, amit a saját vaksága okozott. Jinyoungot mindig felhúzták azok a regényszereplők, akik nem vették észre, hogy ott volt a közvetlen környezetükben a Nagy Ő számukra, aki ráadásul epekedett is értük. Sohasem hitte volna, hogy egy nap ő is ilyen személy lesz. Ám ez ekkor nem felhúzta, hanem szomorúsággal töltötte el. Csalódott magában, abban, hogy milyen emberismerő volt, és hogy nem feltétlenül tudta meglátni az apró részleteket.

- Jisu, én sznob vagyok? Vagy túlságosan figyelmetlen? Nem látom a fától az erdőt? – kérdezte kétségbeesetten a húgát, amikor egyedül találta a lányt odahaza.
   - Ajaj, ha Jisunak szólítasz, akkor mindig nagyon kétségbe vagy esve. Honnan jutnak ilyesmik az eszedbe? – nézett rá értetlenül a fiatalabbik Park.
    - Van valaki, egy fiú… – Lia rögtön mosolyogni kezdett, és nem szakítva félbe a bátyját, hagyta, hogy Jinyoung nagyvonalakban elmondja a nemrég kialakult kapcsolatát.
    - Máris imádom – volt ez az első dolog, amit a húga megjegyzett.
   - És mi a válaszod a kérdéseimre? – Jinyoung bízott benne, hogy a húga a korához képest meglepő komolyságával és választékos szóhasználatával ekkor is tud majd segíteni neki.
    - Mindenkivel előfordul, hogy annyi impulzus veszi körül, hogy pont a legfontosabb dolgokat nem veszi észre. Ez most egy új közeg neked, még ismerkedned kell a helyzettel és az ottani emberekkel. Két hónap után ezt aligha róhatná fel neked a rajongód. – El is bazsalygott az utolsó szó kimondása során. – Mindig is tudtam, hogy a szépséged miatt egyszer rád talál egy mániákus.
    Jinyoung erre inkább nem mondott semmit, helyette némán otthagyta a húgát. Nem volt rá mérges, hiszen honnan is tudhatta volna Jisu, hogy ezen már rég túl volt a bátyja – hogy egy akaratos férfit már megbolondított a tetszetős külseje, és nem sok híja volt annak, hogy Jinyoung egy életre megutálja a saját kinézetét amiatt, amit vele tett az illető. Viszont egy apró szellő másfelé terelte: az önmagába való eltemetést választotta és ignorálta azt a tényt, hogy konvencionális értelemben szép volt, és arra fókuszált helyette, amiért meg kellett dolgoznia – a tudására. Ezért is estek annyira jól számára Anonymus szavai, hogy őt az órai teljesítményével vette le igazán a lábáról. Ez a fiú tehát túllátott a szép vonásain. Lehet, hogy tündének hatott a szemében, de közben tényleg meghallotta Jinyoung szavait, és ez volt számára a legfontosabb. Mintha pont rá lett volna szüksége, hogy ki tudjon törni a saját bezártságából és a magasba repülni. Csak vele akarta megosztani bizonyos gondolatait, és olykor egész éjszaka fent maradt volna, hogy addig is vele levelezzen.

 Kedves (én is alig várom, hogy végre igazán láthassalak) fiú!

Tudom, hogy semmit sem erőltetsz rám, amiért végtelenül hálás vagyok Neked. Viszont ne hidd, hogy én nem vagyok szerencsés! Nem is tudod, mennyit jelentenek számomra a leveleid – napról napra egyre többet. Valami zsigeri ösztön hajt afelé, hogy megnyíljak Neked, és ez nagyon tetszik. Épp ezért szeretnék mindezekért cserébe küldeni Neked egy saját novellát. Nem elvárás azonban a részemről, hogy máris megosszd velem azt a bizonyos titkot. Majd ha készen állsz rá. Ez egyébként csak egy kis szösszenet, semmi extrát ne várj tőle!
    Pont ez az egyik legjobb dolog benned, hogy nem vagy kirívó. Persze, fáj, hogy nem látlak igazán – nem is tudod, mennyire –, de nem lennél ennyire szimpatikus, ha másként tűntél volna ki a tömegből. Ez egy keserédes dolog számomra, viszont igyekszem az édes részére koncentrálni.

 Jinyoung, aki, még ha nem is lát, egyre jobban ért Téged

Hirtelen felindultságból valóban elküldte az egyik novelláját, hogy így enyhíteni tudja a saját bűntudatát, és hogy Anonymus érezze, hogy számított neki. Viszont ezután, ahogy peregtek a percek, egyre jobban megbánta, és azon kezdett rágódni, miért pont azt az írását küldte el és miért ilyen korán. Hiszen csak nemrég kezdtek levelezgetni. Mit tett vele ez a fiú, ami miatt képes volt ezt az oldalát is felfedni előtte? Úgy érezte magát, mint egy engedelmes kutya, aki igyekezett a gazdája kedvében járni, és úgy ugrott, ahogy az kérte tőle. De ami megtörtént, az megtörtént. Ez a rövid kis történet el lett küldve, és mint azt ő is írta: semmi extrát nem talált benne, mikor megírta, így nagy hatást, úgy vélte, Anonymusból sem fog kiváltani vele. A lelke mélyén azonban remélte, hogy tetszeni fog neki.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)