Az élet nem tündérmese - 2Jae fanfiction - 4. fejezet

Negyedik fejezet – Lobogó tűz

   Jaebum:

Fogalmam sem volt, hogyan estem be az ágyamba. Igazából azok után, hogy megbizonyosodtam róla, hogy a szerelmem épségben le tudott feküdni, hagytam, hogy a nyugalom és a fáradtság átvegyék az uralmat a testem fölött. Mivel egy köpésre laktam tőle, így legalább vezetnem nem kellett, csak pontosan egy percet. Amint leparkoltam, valahogy biztos bemásztam a szobámba, és szerencsére a cipőmet is sikerült levennem, így csak a nyakkendőm fojtó szorítása volt az, ami éjszaka egyszer felkeltett; majd leszedve magamról, tovább aludtam az igazak álmát. De tizenegy órakkor a tűző Nap sugarai – bárhogy párnát húztam a fejemre – nem hagyták az íriszeimet tovább pihenni, így engem sem. Bár az én Napsugaram fényének a közelébe sem érhettek, attól még feladtam a küzdelmet.

Így is kellően kipihentem magam, úgyhogy gyorsan a fürdő felé vettem az irányt, mivel éreztem, hogy nem volt éppen rózsa illatú a testem. Bár forró víz párti voltam, ekkor inkább kezdésként egy kis hideg vízzel élénkítettem fel magam, majd langyosabb hőfokra váltottam. Végül tiszta ruhát húzva,megvetettem az ágyamat, és vidáman kapkodtam a lábamat a lépcsőnkön lefelé.

- Szép jó reggelt, álomszuszék! – kezdte édesanyám, és láthatólag apával az arcomat fürkészték, hogy vajon miként is alakulhatott az este. Ezt kiszúrva, legnagyobb mosolyomat elővéve, vad bólogatásba kezdtem.

- Mondtam én, hogy sikered lesz! – jegyezte meg elismerően apa, majd odajöttek hozzám, hogy egy családi ölelésben fejezzük ki az örömünket. Bárcsak Youngjae is ott lehetett volna közöttünk, nem pedig otthon rettegve attól, hogy az apja vajon kiszúrta-e a késésünket, vagy sem.

- Mindent hallani akarok, Kincsem! – szorította két keze közé az arcomat anya. – De tényleg mindent. A legszaftosabb részektől a legcikisebbekig. Mindketten a fiaim vagytok, tudnom kell, hogy ment.

- Tudnunk kell – javította ki apa, aki hasonló lelkesedéssel várta az élménybeszámolómat.

Imádtam őket, hogy ennyire csodásak és elfogadóak voltak. Bárcsak ne kerített volna magával ettől mindig az a szomorú gondolat: miért nem hagyta a sors, hogy jobban kivegyék a részüket Youngjae életéből?

- Rendben – mentem bele, és a kanapénkra leülve, töviről-hegyire elmondtam nekik minden részletet.  De tényleg mindent, mert ők nem csak a szüleim, hanem egyben a legjobb barátaim is voltak, főleg mióta a hivatalos legjobb barátom a szerelmem lett.

- Istenem! Youngjae… Én is emlékszem arra a napra – szöktek könnyek anya szemébe, amikor a közös emlékünkhöz értem, amit teljesen másként éltünk át a szerelmemmel. – Legszívesebben elragadtam volna tőle azt a fiút, hogy soha többet ne lehessen a közelében, és itt élhessen velünk tovább. Ez volt minden vágyam, Jaebum; tényleg ez volt. Együtt akartalak titeket nevelni. Jó, tény és való, hogy úgy kicsit furábban jött volna ki, hogy egymásba szerettek – mert ez kivédhetetlen lett volna, hisz titeket egymásnak teremtettek. De akkor is, kit érdekelt volna, más miket gondol rólunk? Én csak egy szerető családot akartam, aminek Youngjaenak is az oszlopos tagjának kellett volna lennie, amilyen korábban volt, sőt még jobban. Ha aznap nem hozom fel az apjának, hogy figyeljen jobban rá… - tértünk vissza a szokásos önostorozásához, amin ennyi év után sem tudott egy kicsit sem túllendülni. A benne élő anyuka ezt sohasem bocsájtotta meg önmagának, pedig Youngjae és én is így tettünk. Hisz ő szeretetből cselekedett, ahogy mindig. Mindenért az a férfi volt a hibás…

- Inkább folytatom, anya, jó? – néztem rá kedvesen.

- Rendben – fogta meg a kezemet, majd próbált ismét izgatottan hallgatni.

- Az igen, te aztán tényleg romantikus alkat vagy! – kaptam meg elismerően apától az erdős lassúzós ötletem miatt. Mert pont nem volt otthon, amikor anyával gyakoroltunk rá.

- Mit vártál a mi gyermekünktől? – rázta a fejét anya. – Remélem, időben hazavitted.

- Na, hát igen… Ez a baj, hogy késtünk pár percet. Vártam még egy kicsit, hátha lesz valami mozgás a házban, miután kiraktam, de semmi. Majd azt írta Youngjae, hogy már aludt az apja. De attól még rossz előérzetem van. Még ha tényleg nem tud a késésről, akkor is, mondjátok meg, hogyan tudjuk megoldani, hogy ne vegye észre, hogy mi már nem csak barátok vagyunk! – kértem tőlük kétségbeesetten segítséget , hiszen mástól nem tudtam.

- Aj… Még mindig amondó vagyok, hogy csak egy jó alapos verés kell annak a férfinak – tördelte a kezét apa, ami egyáltalán nem hozzáillő viselkedés volt, de ha a családjának a védelmében kellett fellépnie, akkor nem ismert lehetetlen.

- El tudjátok titkolni, hisz már tényleg nem sok választja el Youngjaet a tizennyolcadik születésnapjától. Akkor otthagyhatja végre, és ideköltözhet. Ha kell, el is mehetünk innen, hogy ne legyen a közelében. Megvédjük őt, most már teljesen – ígérte anya. – Addig is próbáljatok nem másként nézni egymásra, amikor ott van az apja, és nem nagyon ölelkezni, kézen fogva mászkálni, és a többi. Eddig titkoltátok az érzéseiteket, most már legalább egymás előtt nem kell, csak előtte, és persze a világ előtt – mert ezen a pletykás környéken azonnal a fülébe jutna.

- Tudom, ettől félek igazán – meredtem magam elé, de bárhogy rettegtem, tudtam, hogy az előző estének pontosan úgy kellett megtörténnie, ahogy volt.

Szia, Napsugár!

Kérlek, írj, ha fenn vagy!

Küldtem el neki az sms-t, mivel nem akartam felkelteni, hátha még aludt; azonban fél perc múlva csörgött is a telefonom.

- Jó reggelt! Vagyis jó delet! – kacagott jóízűen, amivel szokásosan az én arcomra is mosolyt csalt, még úgyis, hogy nem láttam, csak hallottam.

- Neked is! Ott van? – volt ez az első kérdésem, mivel ehhez igazítottam a beszélgetésünket.

- Nem, mire felkeltem, már nem volt itthon. Biztos, benézett rám reggel, és mivel látta, hogy itt vagyok, így nem háborgatott. Beszélt valami horgászatról tegnap, de mivel mostanában a házból sem megy ki, csak ha dolgozik, vagy ha pia kell neki, így nem vettem komolyan. Viszont nincs itthon a horgászcucca, ezért gondolom, tényleg rászánta magát – magyarázta a fennálló helyzetet.

- Adott ki valamilyen házimunkát?

- Tudod, a szokásos: mosás és teregetés. Még van tegnapról kaja, így legalább főznöm nem kell.

- Biztos van elég? – volt egyfajta rossz előérzetem, mert előfordult, hogyha egy adagjuk volt, akkor meghagyta az apjának, míg ő képes volt száraz kenyeret vagy romlott kekszet enni, csak nehogy bajba kerüljön.

- Attól függ, mit nevezünk elégnek.

- Jaj, Youngjae! Viszek kaját, addig indítsd el a mosást!

- Igenis, főnök!

- Hé, tudod, hogy én nem parancsolgatni akarok neked. Sajnos arra már így is van egy személy – tettem hozzá szomorúan.

- Igen, tudom. Te mindig megmentesz. Úgyhogy most is siess, mert ha őszinte akarok lenni, farkaséhes vagyok.

- Le se teszed a telefont, és már ott is vagyok – ígértem.

- Anya, apa, ugye még maradt tegnapról lasagne? – kérdeztem, miközben lerohantam a lépcsőnkön.

- Igen, bőven. Viszel Youngjae-nak? – túlságosan ismert.

- Aham.

- Direkt dupla adagot főztem, hátha kell neki, úgyhogy sajnáltam is volna, ha kárba megy – mosolygott a szokásos, bájos és megnyugtató anya-féle mosolyával.

Annyira imádtam, hogy még ennyi év után is gondolt Youngjae-ra. Annyi szeretet áradt belőle, ami egy gyermekintézetnek is elég lett volna. Bárcsak lett volna egy testvérem, akivel osztozhattam volna ezen a mérhetetlen törődésen és odaadáson! Nem érdemeltem meg ennyi jóságot az élettől, amikor a szerelmem olyan keveset kapott belőle.

- Már az éhhalál kerülgetett, hol voltál? – szegezte nekem a kérdést Youngjae, amint kitárult előttem az ajtajuk.

- Csajozni kicsit. Tudod, jött itt egy forrónacis csajszi, és egyszerűen sütött róla, hogy éhes. Muszáj voltam megetetni. De talán neked is hagyott egy kicsit – ugrattam.

- Na most azonnal gyere be! Addig nem viccelődsz, amíg rendesen meg nem etetsz!

Tényleg nem beszéltünk semmiről, amíg a jó nagy adag ételt az utolsó falatig el nem tüntette. De engem a szívmelengető látványa, és maga a tudat, hogy ismét én segítettem ki, boldoggá tett.

- Itt ne hagyd a tányért, mint múltkor! – kérte elővigyázatosan. – Nem tudtam mit összehazudni neki: hogy rábukkantam egy régi étkészletre, meg ilyesmi. Az a szerencse, hogy olyan részeg volt, hogy másnap semmire sem emlékezett ebből; de legközelebb talán nem leszek ilyen szerencsés.

- Viszem. Istenem, hogy fulladna meg attól az ételtől, amit tőled megvon! Komolyan nem esett le még neki, hogy attól a kevés adagtól, amit neked hagy, már rég csont és bőr lennél? – ezt nem tudtam felfogni.

- Jaebum, ilyet ne kívánj! Ő az apám – nézett rám kétségbeesve.

- Bocsájts meg, tudom, hogy a te szíved olyan tiszta, hogyha kétszer ilyen rosszul bánna veled, sem akarnád a kárát.

- Tényleg lehetne rosszabb is a helyzet.

- Ebbe bele sem akarok gondolni – ráztam meg a fejemet elutasítóan.

- Más hasonló helyzetben nem biztos, hogy kap egy gazdag, jóképű herceget, aki rendszeresen kisegíti a bajból, és még belé is szeret – nevetett, méghozzá miattam, amitől a büszkeség vad mámora az én arcomra is mosolyt csalt.

- Mi lenne, ha ez a herceg most elvinne mozizni? – jött hirtelen az ötletem.

- Miért, adnak valami jó filmet?

- Fogalmam sincs, de nem is emlékszem rá, mikor voltunk utoljára moziban. Túl keményen tanultunk az utolsó félévben, így ilyesmi eszünkbe sem jutott. Majd kiválasztjuk a legnyálasabb dolgot, amit adnak, és a hátsó sorban elbújva faljuk egymást.

- Jaebum, ne mondj ilyet, mert még ennek a gondolatától is libabőrös leszek. – Igazat mondott, tényleg álltak az apró kis szőke szőrszálak a kezén. – Ehhez még hozzá kell szoknom.

- De hát mihez? Szinte semmi sem változott. Mi eddig is össze voltunk nőve, ezután is így lesz. Csak lesznek titkos érintéseink és csókjaink. Meg ki tudja, idővel valami több is talán – kacsintottam, amitől az ő szemei kiguvadtak.

- Megőrjítesz – fordult el tőlem.

- Youngjae drágám, ne félj a vágyaidtól, ezek természetesek! – karoltam át hátulról, ő pedig megfogta a kezemet. – Hisz én ismerlek, konkrétan csak odalent nem – nevettem, de ő ettől érezhetőleg lefagyott, és nem akart megszólalni. – Youngjae!

- Mi van, ha úgy csalódást okozok? – fordult felém, de én nem engedtem el továbbra sem az ölelésemből, csak egy kicsit eltávolodtam tőle, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Hogyan tudnál te bármiben is csalódást okozni? – kérdeztem megrökönyödve.

- Az egy dolog, Jaebum, hogy még akár saját magunknál is jobban ismerjük a másikat, de lehet, hogy szexuális téren majd kiábrándulunk egymásból – vallotta be nekem a félelmét.

- Youngjae, hogy tudnál te nekem csalódást okozni úgy? El sem tudod képzelni, mennyire kívánatos vagy.

- Csak túlzol – próbált meg kimászni a szorításomból, de nem hagytam neki.

- A fészkes fenét túlzok! Már most elvenném tőled azt, amit tudom, hogy csak nekem tartogattál – tört elő belőlem a domináns fél, viszont tudtam, hogy le kell higgasztanom magamat. – De még ha azt nem is, adhatok egy kis ízelítőt, mennyire megbolondítasz, Choi Youngjae.

A szemében egyszerre láttam félelmet és vad tüzet, így elhatároztam, hogy az elsőt kioltom, míg a másikat életre keltem. Mielőtt bármit is mondhatott volna, már az ajkaimmal az övéit tornáztattam, és miután a nyelvemet a szájába csúsztattam – ugyan óvatosan, de azért követelőzően –, nem bírta ő sem türtőztetni magát, így a derekamat átkarolva még közelebb húzott magához.

Youngjae-t csókolni olyan volt, mint egy vékony hídon tangózni: egyszerre volt túlságosan veszélyes, de közben mégis felemelő. Én pedig nem akartam többé mással táncolni. Nem vágytam más csókjára: olyanéra, akivel nem volt hátrányos helyzetű a kapcsolatunk több szempontból is; akivel nem kellett félnem az utcán sétálni, mivel azonos neműek voltunk; és akinek az apja nem bánt vele piszkosul. Lehet, mást nem kellett volna újra és újra kisegítenem, de Youngjae-ért ennek a tízszeresét is elviseltem volna. És ekkor már nemcsak a napsugár személyisége és életvidám kacaja töltötték fel a lelkemet, hanem a szenvedélyes csókjai és érintései is. Már jóval korábban színt vallhattunk volna egymásnak, de akkor talán nem lett volna ennyire kielégítő az egyesülésünk. Minden perc, amivel toltuk és halasztgattuk azt, hogy bevalljuk az érzelmeinket, csak még jobban forrósították a tüzet a lelkünkben a másik iránt. Ezt a két tüzet, amik már együtt lobogtak, pedig ezentúl senki és semmi nem olthatta ki. Hittem, hogy minket nem lehetett elválasztani egymástól, mert mi már összeforrtunk.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)